Nézem az amerikai elnökválasztási vitákat. Elég távol van tőlem ahhoz, hogy érzelmek kevésbé befolyásoljanak és tanuljak belőle, amit lehet a kommunikációról.
Nem vagyok olyan helyzetben, hogy valósan el tudjam dönteni, kinek van igaza egyes kérdésekben (ha egyáltalán annak, hogy “igaza van”, lehet valós tartalma, ehhez ld. például egy augusztusi bejegyzésemet a radikális konstruktivizmus egyik alapító atyjáról, Heinz von Foerster-ről: http://vezetoi-coaching.blog.hu/2012/08/15/amikor_a_radikalis_konstruktivizmus_es_a_tortenelem_talalkoznak_egy_interjuban_ko_kovon_nem_marad ). Nem is akarom ezt eldönteni, ebben a bejegyzésben nem erre koncentrálok.
Ja igen, persze, van véleményem a viták és az egyes vélemények tartalmáról is, de ezt annyira fogom megpróbálni a felszín alatt tartani, amennyire tőlem telik (természetesen nem fog sikerülni, de kérem értékelni az igyekezetet, köszönöm…).
Azért írom meg gyorsan ezt még ma (2012.10.16. 16:00), mert – ha érdekesnek tartjátok a megközelítést – még csatlakozhattok a közvetlen megfigyeléshez ti is. A következő vita, illetve az egész esemény CNN-beli közvetítése élőben magyar idő szerint ma éjszaka/hajnalban (a program szerint 2012.10.16, kedd, de az időeltolódás miatt ez nálunk már 10.17. szerda hajnal) kb. 2:00-kor kezdődik (az eddigi közvetítéseknél az egész műsor kb 4-5 óra hosszat tartott és a viták előtt kb 1-1,5 óra felvezetés (interjúk, elő-kommentárok volt).
Én is alszom ilyenkor általában, de bekapcsolom a felvevőt és valamikor utána megnézem… Egyébként a mellékelt site-on nemcsak a vitákat lehet megnézni, de a transzkript (szöveges lejegyzése a vitának) is elolvasható, vagy ki-copy-zható:
http://www.2012presidentialelectionnews.com/2012-debate-schedule/2012-presidential-debate-schedule/
Ezután a kis bevezetés után a tegnap este megnézett (október 11-i) alelnöki vita utáni gondolataimat szeretném veletek megosztani. Ehhez még nem olvastam át a vonatkozó transzkriptet és nyilván az élő beszédből van, amit nem értek meg, vagy nem értek meg pontosan, de ahhoz, amiről beszélni szeretnék, a hatékony kommunkációhoz, meglátjátok, ennyi is elég lesz. Persze, ha egyszer lesz majd ingerenciám, lehet, hogy alaposabban is megvizsgálom a vita teljes szövegét, mert nagyon tanulságos, már tisztán kommunikáció-hatékonyság szempontjából is.
Egy rövid idézettel kezdem a “tárgyalást”, amely egy most elolvasott könyvben – többek között - nagyon megragadott. A könyv a coaching-ról, a brief (rövid) coachingról szól, Chris Iveson és társai (Evan George és Harvey Ratner) írták (akikkel egy BRIEF nevű angol társulást alkotnak). Idén jelent meg, címe: Brief coaching – a Solution Focused Approach - http://www.amazon.com/Chris-Iveson/e/B00580RXTS (ugye, így kerül ez az egész ide, ebbe a coaching blogba…).
“A beszélgetés szabályai. A megoldás-központú coaching beszélgetésen alapszik, és mivel mindannyian születésünktől fogva tanulunk beszélgetni, mindannyian tisztában vagyunk az alapvető szabályokkal. Ezeket a szabályokat általában akkor lehet észrevenni, ha megszegik őket. A beszélgetés két ellensége a félbeszakítás és a folytonosság megszakítása. Mindkettő a maga módján blokkolja a beszélgetést a két alapvető szabály valamelyikének megszegésékor. Az egyik az egymás utáni részvétel szabályát, a másik a körkörösség szabályát szegi meg.
…Mindannyian megtapasztaltuk már, hogy társas helyzetekben, ahol ezért, vagy azért nem találjuk meg a hangunkat, nem tudjuk magunkat kifejezni, gyakran kiszorítva, kisebbítettnek érezzük magunkat, a szerepünket. Beszélni társas helyzetekben lehetőséget ad számunkra, hogy saját szavainkkal határozzuk meg azokat a helyzeteket és ezzel, abban a pillanatban, segítsünk a világ meghatározásában, amelyben élünk. Ha nincs erre lehetőségünk, a világot mások határozzák meg és végülis elveszítjük a helyünket, gyakran szörnyű következményekkel nemcsak ránk nézve, de általában a társadalom egészére nézve is. Az egymás utáni részvétel szabálya bármilyen társadalmi helyzetben biztosítja, hogy mindenkinek egyenlő esélye van ahhoz hozzájárulni, hogyan fejlődik a helyzet és hogy hogyan alakítják ki a világnak azt a kis töredékét. Ha ezt a szabályt megszegik, akkor néhányan többet fognak hozzátenni a közöshöz, mint amennyi a rájuk jutó jogos rész lehetne és ezzel nagyobb befolyásra tesznek szert a mások kárára.
…a beszélgetés kreativitását a körkörösség szabálya biztosítja. Egy igazi beszélgetésben mindenki, aki hozzájárul, épít az előzőekre. Ez az, ahonnan végülis tudhatjuk, hogy figyeltek ránk: amikor a másik személy mond valamit, amely kapcsolódik ahhoz, amit mi éppen az előbb mondtunk és tovább fejleszti azt... a kreatív folyamat úgy alakul ki, hogy nekem van egy gondolatom, ami téged egy következő gondolathoz és egy tőlem független reakcióhoz vezet. Azután, amikor én kerülök sorra, reagálok arra, ahogyan te tovább fejlesztetted az én gondolatomat és ahogy haladunk tovább, megértés alakul ki, amelyet egyikünk sem tudott volna magától kialakítani, mégis mindkettőnk gondolkodásához tökéletesen illeszkedik még akkor is, ha nem feltétlenül gondoljuk pontosan ugyanazt róla.
Minden beszélgetésben, amely követi és tiszteletben tartja ezt a két szabályt, megvan ez a kreatív lehetőség, legyen szó egy számítógép-hibáról, vagy, hogy mikor kell hazajönnie egy teenager-nek. Ahogy azonnal észrevesszük a közbevágást, ugyanúgy azonnal észleljük azt is, ha valaki a körkörösség szabályát szegi meg és ahol csak lehetséges, elkerüljük azokat, akik rendszeresen figyelmen kívül hagyják ezeket a szabályokat.”
Ezek a szabályok nyilván, alapvetően kooperációt kereső beszélgetésekre vonatkoznak, mégis, még olyan eltérő célokklal rendelkező beszélgető, illetve vita-partnerek esetében is, mint az amerikai elnök-választás előtti nyilvános vitákon résztvevő kulcs-szereplők esetében is nyilvánvaló, hogy ha egymás szavába vágnak (első szabály megszegése) és nem figyelnek egymásra, elbeszélnek egymás mellett, vitájuk nem (mindig) épít az előző megszólalásra (második szabály megszegése), az még ebben az alapvetően eltérő célokat felvonultató beszélgetésben is kontra-produktív, visszaüt. Ehhez jön még majd néhány megjegyzés egyéb, nagyon markánsan megjelenő jelenségekre is.
Az Obama-Romney vitában elég nyilvánvaló volt, hogy Obama mondta a magáét, felkészült a várható támadások kivédésére és nem igazán koncentrált az adott helyzetben elhangzó megjegyzésekre, kontextusra. Alig mosolygott, néha szinte a szája szélét rágta, sokszor nézett bele a jegyzeteibe, alig-alig nézett vitapartnerére, egészében védekező, nem eléggé felkészült diák benyomását keltette. Semmit nem láttunk a “Yes we can” karizmatikus, magával ragadó előadó személyiségéből, maradt ez a védekező, unalmas, érthetetlen és túl sok statisztikát citáló chicagó-i sztárügyvéd, aki most nehezen tudta magát védeni.
Mitt Romney rácáfolt a sok-sok, a kampány során elkövetett balfogásait darabokra szedő, többnyire liberális beállítottságú, meghatározó amerikai sajtóból áradó “egyszerű gazdag ember” képére és Barack Obamával szemben majdnem mindent jól csinált – viselkedési szinten. Már említettem az elején, hogy a lényeghez nem tudok igazán hozzászólni, nem tudom megmondani, hogy mennyi a kamu, a pontatlanság, a sima populista hazugság/beetetés a szövegeiben (vagy hogy vannak-e ilyenek egyáltalán abban, amit mond…), amit az Obama kampány sugall/mond/hirdet…. Laza volt, finoman és akkor mosolygott, amikor kellett, sikerült például megzavarnia Obamát azzal, hogy annak legfőbb érvéről, a plusz 5 milliárdos, gazdagoknak adott adócsökkentésből eredő plusz szövetségi adósság kérdésében elegendően megbízhatóan állította, hogy ez a szám nem stimmel (egyébként a vita után több szakértő megerősítette ezt azzal, hogy a megközelítőleg pontos számok akkor lesznek meghatározhatóak, ha Romney végre kilép a homályos fogalmazások világából ezen a téren is – amit egyébként máig nem tett meg, mindenesetre az erre a tényre épített Obama-elmélet megingatása egyelőre sikeres).
Romney reagált arra, amit Obama mondott, gyakran figyelte, ránézett, soha a szeme nem rebbent, amikor Obama valami dehonesztálót próbált rá mondani. Ő is kritizálta természetesen a regnáló elnököt, de ezt olyan stílusban tette, amely elfogadhatónak tűnhetett a választóknak (Obama sem volt sem agresszív, sem támadó, sem lekicsinylő, mindössze védekező volt és egészében nem igazán átütő).
Nem emlékszem, hogy igazán közbevágtak volna egymás beszédébe, Romney gyakrabban tűnt arra reagálni, amit Obama mondott. Obama inkább – nagyrészt jegyzeteibe merülve – mondta a magáét..
Mitt Romney azt az október 30-i vitát vastagon megnyerte, és ezzel valószínüleg az eddigi legnagyobb tv-vita általi földindulást okozta az amerikai választások történetében. Obama biztosan vezetett a vita előtt és most komolyan kérdéses, és sok múlhat a mai (holnap kora hajnali) vitán, hogy hogyan alakulnak az előzetes becslések arról, hogy ki az esélyesebb.
Ezután jött október 11-én az alelnöki vita Joe Biden és Paul Ryan között. Az előzetes várakozásokat megpaprikázta az előző heti Obama-Romney vita (mindenki számára) meglepő kimenetele. Ryan keményvonalas, Tea-partyhoz közelálló konzervatívnak számít (most nem megyek bele, mi az a Tea-Party, menj rá a netre, megtudod…), Biden pedig tapasztalt reálpolitikusnak.
Nekem legalábbis ez a beszélgetés is nagy meglepetés volt. Nem jött be a papírforma. Az azonnali közveleménykutatásban enyhén Ryan győzött, igaz, csak egy nüansszal (Romney az október 3-i vita utáni azonnali felmérésben nagyon lealázta Obamát…), mégis, megint, ha kicsivel is, a konzervatív győzedelmeskedett..
Érik a meglepetés, ma már senki nem lenne meglepve, ha a Romney-Ryan kettős futna be elsőnek. Megint: hogy tartalmilag megérdemelten nyerik-e meg megalapozott progrtamjukra alapozva, ha megnyerik, az idő eldönti majd. Nagyon sokan mondják azt, hogy egy ilyen nagy és világpolitikailag is meghatározó országban, mint az Amerikai Egyesült Államok, akármilyen különböző programmal állnak is elő a jelöltek, amikor odakerülnek a kormánykerékhez, elragadja őket a “Niagara-vízesés”, és örülhetnek, ha az egyéni programjuk, mondjuk negyedét keresztül tudják vinni… Nagyban és egészében az egymást követő adminisztrációk, elnökök és kormányok működése sokkal több ponton hasonlít egymásra, mint amennyiben különbözik egymástól.
Biden egyet megtanult az előző, október 3-i elnöki vitából, hogy mosolyogni kell, bár ne tette volna… végigsomolyogta, nevette az egészet, és ez a nevetés (általában, mialatt a másik fél, Ryan beszélt) mindenki számára egyértelműen mindig azt volt hivatva képviselni, hogy “Istenem, már megint milyen csacskaságokat beszél ez a buta fiú…” – ezt egyébként néha szavakba is öntötte a jelenleg regnáló amerikai alelnök.
Végig egyértelmű volt, hogy lenézi partnerét, gyakorlatilag alkalmatlannak tartja és szinte feleslegesnek is érzi az egész beszélgetést vele. Gyakran közbeszólt, kibeszélt (nem is Ryan-nek, hanem a műsorvezető hölgynek címezve!!), lenézően reagált, gesztikulált. “Can I translate?” – mondta egyszer (“Lefordíthatom?”), arra utalva, hogy amit Ryan mond, azt le kell “fordítani”, nem azért, mert nem érthető, hanem mert nem azt akarja mondani, amit mond, csak elfed valamit, stb. Na most ez utóbbi akár így is lehet, de akkor sem szül jó vért, nem tesz jó benyomást, ha valaki ilyen mértékben előre leírja a vita-partnerét.
Pláne, ha az alapvetően egy jóképű – legalábbis Bidenhez képest – fiatal emberről van szó, ami a kiválasztott teszt-közönség hölgytagjainak véleményét folyamatosan tükröző real time +/- tetszés-indexen – főleg a vita elején és (legalábbis) az én értelmezésem szerint – meg is látszott (hmmm, ha ez kicsit szexista lenne valakinek, tekintsen el tőle, csak hipotézis…).
Tehát (kicsit ide idézek a vita megtekintése közben felskribált megjegyzéseimből):
- Biden nem mutat tiszteletet Ryan személye és gondolatai iránt. Persze, rámosolyog, kezet fog, lapogatják egymás vállát az elején, néha “drága barátomnak” nevezi közben, de…
- Biden vigyorog, amikor (az első kérdésnél…) a Benghazi 4 amerikai diplomatát követelő terror-akcióról van szó, amivel azt akarja jelezni, hogy nem ért egyet Ryan elemzésével, de ez túl azon, hogy nem mutat egy minimális, alap-szintű tiszteletet a vita-partner iránt, még a témához is nagyon kevéssé illik (pláne, hogy 2 hétig a Fehér Ház hülyeségeket beszélt az akció körülményeiről, ezt a beszélgetés egy későbbi részében Biden teljesen a biztonsági szolgálatokra keni, de egy erős elnöki rendszerben, mint az amerikai, az elnök gyakorlatilag (majdnem) mindenért felelőssé tehető, miért pont a titkos szolgálatok baklövéseiért ne…)
- Biden rengetegszer próbálja befeketíteni Romney terveit, sokkal többször, mint Ryan Obamáét (ez az arány az Obama-Romney vitában is jellemző volt, Obama többet támadott sokkal, mint Romney)
- Biden magában mosolyog, beszél, miközben Ryan kifejti a véleményét
- Biden sokkal többször vág közbe, ezt Ryan meglepő hidegvérrel tűri, talán egyszer jelzi, hogy talán jó lenne, ha meghallgatnák egymást először, Ryan alig vág közbe, amikor Biden beszél (bár a közepe felé gyakrabban)
- Biden többet beszél időben egy kicsivel (ezt mérik vitapartnerenként és látható állandóan a képernyő jobb alsó sarkában), Obama például az ő beszélgetésük végére kb. 2 perccel többet használt el, mint Romney.
- Biden (megint) közbeszólva ki is fejezi, hogy amit abban a konkrét kérdésben Ryan kifejtett, az marhaság. A műsorvezető figyelmezteti is, hogy “Be specific!” (legyen konkrét…)
- Ryan minden közbeszólásnál könnyedén elhallgat, nem, mint aki megadja magát, hanem mint aki figyel a másikra és hát Istenem, az kicsit szertelen… Ryan mosolyog, bármit mond Biden (ő meg azután mond is mindenfélét…), meg se rezdül, amikor szót kap, nyugodtan veszi fel a fonalat, ránéz időnként Bidenre, tiszteletet mutat, hozzá is beszél.
- Biden néhányszor kifejezetten a kamerába beszél, a “nép”-hez, például, hogy döntsék el, kinek hisznek ebben vagy abban… kételkedek ennek a hatásosságában… Ryan talán kétszer él ezzel a vita közben, akkor sem ennyire kiélezetten…
Még valami ehhez az egészhez. Egy 2012-es filmet vetít mostanában az HBO Game change címmel. A 2008-as elnökválasztásról szól, szűkebben a konzervatív táborról, még szűkebben Sarah Palin felkészítéséről és részéről McCain kudarcában. Julianne Moore játssza Sarah Palin-t és Woody Harrelson a kampány-manager-t, a “spin-doctor”-t. Nagyon tanulságos, különösen az idei kampány fényében. A konzervatívok sokat tanultak azóta…
Sokat tanultam ezekből a vitákból a hatékony kommunikációról… Azt gondolom, amiről egyébként egyre többet olvasok is, hogy még mindig, nagyon sokan túl nagy szerepet tulajdonítunk a tartalomnak (néha, rosszabb, ügyetlenebb pillanataimban én is, hajjaj…). Pedig…
Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com