Hosszú nap volt a tegnapi (csütörtöki nap) és még nem vagyok kész az előző - így, 2:00 körül, hajnalban már három nappal ezelőtti - napot feldolgozó bejegyzéssel se… igaz, az kicsit hosszabb lesz… na azt majd szombat-vasárnap…
Csütörtök egész nap a megoldásközpontúság jegyében telt el. Napközben szervezeti workshop, este megoldásközpontú team-coaching könyv-bemutató.
A Hotel Presidentben voltunk, a Hold utcában, az MNB mögött és a Vian Café-ban ettük meg az ebédet (tök érdekes és nagyon finom csokoládés, narancshéjas dessszert volt, kicsit sokat kellett várni, de örültünk, hogy nem az olaszba mentünk, én voltam kicsit erőszakos, én nem szeretem a tésztákat főételnek, ha tészta, az legyen mákos tészta, az igen, de ezek a mindenféle zűrösek…).
A gasztronómiai betét után nézzük, mi volt az Elnök úr hotelben… a svájci-magyar SolutionSurfers kft (Peter Szabo, Katalin Hankovszky és Daniel Meier) tartott egy nagyon érdekes coaching napot ott. Reggeltől késő délutánig egy fantasztikus, feltöltő workshop-élményben volt részünk, azután talán az első, Daniel Meier eredetiből magyarra lefordított team-coaching könyvének volt az ősbemutatója (a pontosság kedvéért, a fordítás alapjául szolgáló kiadás: DAniel Meier: Wege zur erfolgreichen Teamentwicklung, 2004 SolutionSurfers).
A workshop egyszerű kis címe ez volt: “3 az 1-ben (legalább!!): Motivált munkatársak, jobb kapcsolatok, hatékony változás”… szóval szervezeti témák…
Peter és Kati együtt utolérhetetlenek az improvizációs workshop-vezetésben. Érdemes lenne kipróbálni, meg kellene egyszer kérni őket, hogy egyszer az életben tanuljanak be egy egész napot teljesen kívülről és úgy is mondják el, hogy ott helyben egyetlen szót se találjanak ki, mindent szóról szóra a forgatókönyv szerint mondjanak, csináljanak (aki ismeri őket, tudja, hogy ez persze hülyeség, nem azért, mintha nem lennének képesek rá, hanem azért mert nem lennének hajlandóak… már alkatilag, ab ovo sem…). De… tegyük fel… (ez egyébként kedvenc epitheton ornans-uk, jó, nem, ez csak annyit jelent, hogy “díszítő jelző”, talán inkább kedvenc…feltevésük…:-))). Egészen biztos vagyok benne, hogy még akkor is azt hinné mindenki, hogy mindent ott találnak ki… hogy csinálják… na igen… ez a megoldásközpontúság… surf-ölni a pillanat hullámain…
Írtam az elején, hogy még nem vagyok kész a (már 3 nappal ezelőtti) tréning napról szóló bejegyzéssel és a két beszámoló (ha most hirtelen nem alszom el, ami normál lenne, lévén már 2:11 hajnalban…) valószínüleg a web 2.0 tengerén keresztezni fogja egymást időben (nem a jó sorrendben…).
Megjegyzés: ez a web 2.0, ezt én tudtam, hogy ezt én ide írom, de valamelyik nap a héten, ja igen, hétfőn, a MOM-ban emlékeztetődtem, hogy a “publikáció” az igazából az “igazi” sajtót jelenti, ez az izé, ez a web 2.0 pedig… hát igen… ez “csak” a web 2.0…
Ennek az időutazásnak (jó, csak napok között, de akkor is…) az az alapvető oka, hogy (majd meglátjátok, ha meglátjátok…) a keddi napról sokat lehet írni, ott sok minden elhangzott, ott voltak prezentációk, voltak akvárium-coachingok, és volt egy isteni beszélgetés (istenek beszélgetése…), ami a legjobban megfogott, és ezért lesz hosszabb az a bejegyzés (ezért az még csak félig van kész, azt is késő estig írtam szerda este – most abbahagyom ezeket a viszonylagos idő-megjelöléseket, hogy tegnapelőtt, meg azelőtt, mert elvesztettem a fonalat, nyugi, ha Te is, normál…)… és abban (a hosszabban, ami még nincs kész…) csak egy fontos részletet fogok igazán kifejteni és már úgyis hosszabb lesz… (szerintem ez a bekezdésem a csúcs tavaly február óta, ennél érthetetlenebbet, zűrösebbet még nem sikerült…). Aki itt még velem van… gyerekek… leborulok a nagyságotok előtt…
Ez a csütörtöki nap viszont (ez amiről most írok, innen már nem fogok időutazni többet, nyugi…) elszaladt, mint egy kósza pillanat… nem mintha nem lett volna fontos… nagyon is fontos volt… de itt nem kint utaztunk és néztük a tájat, hanem belül utaztunk, az első pillanattól kezdve, hogy elkezdtük, mindenki – beszélgetéseken keresztül, kettesben, változó párokkal, kis csoportokban, néha plenárisan – a saját célját, amit erre a napra ott helyben kitalált magának (vagy már napok, hetek, hónapok óta dédelgette és végre tudott vele egy napot foglalkozni…) dédelgette, építgette, körüljárogatta, megtapogatta, forgatta, alakítgatta, néha kicserélte, vagy csak módosítgatta és ezzel szaladt el e a nap…
Jó, volt benne egy rész, egy betét, az “indiai mese”, ami végighúzódott az egész napon, aminek azért fogok szánni egy egész bejegyzést, mert ez a kedvencem a szeptemberi, oxfordi coaching konferencia óta… az itt most már túl nagy betét lenne…
Erről a napról azért nehezebb írni, ezért került bele ebbe a bejegyzésbe – most még a megszokottnál is - több önreflexiós kör, mert azt, hogy én (tegnap, csütörtökön) min dolgoztam, sorry, most nem fogom idehozni, azt meg, hogy a többiek min dolgoztak, részben nem tudom, ha néha pedig meg is tudtam valamit róla egyik-másik esetben, azt meg azért nem hozom ide…
Tudtad egyébként, hogy a megoldásközpontú brief coaching egyik fontos alapelve, hogy nem kell a coach-nak pontosan tudnia, mi is az, amin az ügyfél dolgozik? Hogy a megoldás megtalálásához a probléma ismerete nem feltétlenül (és a legtöbbször egyszerűen nem) járul hozzá? Hogy a “probléma-nyelv” nem alkalmas a megoldásról való diskurzusra? (Tudod, ez az utóbbi az egyik híres, a segítő szakmákban közszájon forgóm Einstein idézet egy parafrázisa, annak, amely szerint „A problémákat nem lehet megoldani ugyanazon a tudatossági szinten, amin létrejöttek”?).
Hogy hogyan kell egy ilyen megoldásközpontú workshop-ot moderálni/facilitálni? Úgy, ahogy ezt Peter és Kati tudják… menj el egyszer egyre…
Például az első óra or so ennek a 4 kérdésnek a koreográfiájára pergett le:
- Tegyük fel…(!!!), hogy a legmerészebb vágyaid (Peter eredeti szövege szerint: “legvadabb”) alapján megtörténik az a változás, melyet a “szervezetedben” (azért zárójelben, mert kb. 50-en voltunk, sokféle státuszban, hogy mindenki értelmezhesse a maga helyzetére) látni szeretnél. (Ennél a pontnál az volt a dolgunk, hogy megfogalmazzuk a vágyott jövőt, a “future perfect”-et….)
- Te magad mit csinálsz másképpen, vagy ugyanúgy?
- Mik voltak a jelei annak, hogy valami megmozdult a jó irányban?
- Te mit tettél bele akkoriban?
Az egész csapat egy méhkassá vált, és mindenki elkezdett dolgozni magán, de úgy, hogy közben kérdésekkel, értő hallgatással, reagálással segítette a többieket, mondtam már, hol (változó) párokban, hol kis csoportokban.
Innentől hol szabadon, hol a moderátor/facilitátorok által csak gyengéden irányítgatva, újra el-, elindítva surf-öltük végig a napot, mindig megkeresve a számunkra legelőnyösebb, legnagyobb hullámokat, amelyekkel a leghosszabb trajektóriákat/utakat/siklásokat tudtuk bejárni/elérni…
Amit innentől feljegyeztem az iPhone-omba (most már óvatos voltam, visszatértem az iPhone Notes-ához, mert kedden 6 oldalt teleírtam és ott felejtettem az asztalon…), azok csak foszlányok:
A vágyak a képességek előfutárai – idézte Kati Goethe-t, mint a megoldásközpontú megközelítés eg ykorai előfutárát az egyik gyakorlat felvezetése előtt…
“… és te hogy vagy ezzel a kérdéssel?” Ez az egyik tréning-társtól származó kérdés… A kör elnevezése – amelyben előjött - az volt, hogy mindenki a kis csoportban próbáljon meg egy olyan áttörésre visszaemlékezni a közelmúltból, amikor egy pillanat alatt megtörtént valami, átszakadt egy gát… ez a konkrét, bekezdés-indító kérdés egy olyan helyzetben kérdeződött meg a coach által, amikor egy coaching alkalomnak a legelején, a kabátokat vették le, éppen csak a “hogy vagy”, “hogy vagy”-nál tartottak, amikor az ügyfél, még szinte le sem ülve, kellős közepén egy mondatnak, amiben az elmúlt hét munka-sikereit sorolta, egyszercsak azt mondta: “De jó lett volna, ha ezért megdícsérnek…”.
Második ember volt a cégnél, neki már csak egy főnöke volt, nem volt kérdés, kire gondol, de a coach, ugye, nem megy bele mások viselkedésének elemzésébe, a coaching folyamatban a coach-ról van szó, ezért a coach csak annyit reagált. “… és te hogy vagy ezzel a kérdéssel?”. “Úgy érted, a dícsérettel? Én meg szoktam dícsérni a kollégáimat…”. A coach nem reagált, mentek tovább… következő alkalommal, amikor találkoztak, az ügyfél tért vissza erre a pontra: “Amikor a múltkor arra hívtad fel a figyelmemet, hogy én sem adok elég visszajelzést az én embereimnek… akkor megfogtál…” Nem mindegy, hogy volt? Ő így emlékezett… és a coach-ügyfél kapcsolat ettől a momentumtól kezdve még erősebb lett, a bizalom tovább nőtt, ez például egy érdekes áttörés volt…
“Mi az az erősséged, amiről híres szeretnél lenni?” – érdekes kör következett ezután a kérdés után is…
És most valamit (már ez is a harmadik oldal… Cambria 12-es betűnagyság, 1-es sortáv…) a késő délután fénypontjáról, Daniel Meier Team-coaching könyvéről. Daniel Meier nem marad el Peter és Kati mögött a hatásban, amit egyszerűen már a puszta jelenlétének ereje megad. Könnyed, pici öniróniával, laza, magabiztos, tudja miről beszél, túl határozott kérdésre világosan megmondja, hogy nincsenek zsebéből előhúzható csoda-válaszai, nagyon tetszik.., Amit akarsz: autentikus, kongruens magával, hiteles… és ennyi elég is, de ennyi meg kell…
Kis workshop rész is volt és két rövid történet, Dani újságíró bátyja tollából. Az egyiket tudtam figyelni, a másiknál bezavart, hogy az egyik sarokban fordították is, de az az egyik elég is volt, ő lett a címadó… a fűnyíróról… ami (majdnem) véletlenszerű automatikus mozgásával, szabadon engedve a kertben, ide-oda-“száguldozva” tökéletesre nyírja a füvet… azt a füvet, amit Svájcban, szombat délután minden családi ház kertjében tökéletesre kell nyírni (a szombat délelőtt az autómosásé). A fűnyírás hogyanja apáról fiúra száll, és nem mindegy, hogy milyen irányban, hogyan kezded el, hogyan folytatod, mindenkinek megvan a maga módszere és azt a gyerekek otthon, az apjuktól sajátítják el (tudjátok, a fűnyírás, autómosás, befagyott kerti csap okozta buzgár, ezek: férfi munka…).
Megjegyzem, eddigi pályafutásom során a teniszpálya játék utáni lehúzására (ami kíváló proxija, megfelelője, helyettesítője a fűnyírásnak) legalább 4 módszert ismertem meg… A szerző csodálattal és irigységgel nézi az automata fűnyíró serénykedését és elmereng azon, hogy milyen jó, hogy nem kell betartania semmilyen sorrendet, szabályt, a lényeg a lényeg, hogy szépen le legyen nyírva a fű, a pázsit…
A coaching? Talán jobb, ha minél kevesebb, talán semmilyen előfeltevéssel nem élsz, hanem hagyod, hogy az ügyfél járjon a saját útján és te csak a folyamatra, a keretekre figyelj… hogy a végén le legyen nyírva a fű… ne maradjon ki semmi fontos…
Egy kérdésre Dani is idézte Insoo Kim Berg-et (a megoldásközpontú megközeltés egyik úttörőjét) – merthogy korábban már Peter is -. mondván: “Never ever give up…” – sohe, de soha ne add fel…
Danit (Daniel Meier-t) három lépcsőben ismertem meg… először a könyvét (ezt a könyvet, amit most lefordítottak, csak angolul), azután egy videón már szerencsém volt látni, hogyan dolgozik… az alig 45 perces videón két ülés lényege van felvéve, nagyon tetszik… a címe: Leichtigkeit (könnyedség) és – a témához remekül illően – Dani szinte lebegve a föld felett, éteri könnyedséggel segíti a felvételen a vezető beosztású ügyfelet saját útjának megtalálásában…
Azután tavaly Oxfordban, a megoldásközpontú brief coachok SOL2012 konferenciáján volt alkalmam néhány szót váltani.. szerénysége, közvetlensége, hitelessége nagyon szerethető emberré teszi őt… Bíztattam, éppen Peter is ott volt, hogy adjanak ki több videót élő coaching folyamatokról, mondták, hogy szerezzek szponzort, mondtam, azt most momentán nem tudok, de egy vevőtök már van…
Röviden most is beszélgettünk a szünetben, kérdeztem, hogy ugye – és mutattam – ez a fordítás ennek az angol kiadásnak az alapján készült… mondta: “igen” és hozzátette, “ja igen, neked sok könyved van…”, kicsit gondolkozott és hozzátette, amit ennél a pontnál mindenki hozzátesz: “… és el is olvasod őket?”… ez korábban nehéz kérdésnek számított, mert persze a válasz az, hogy sokat, de sokat meg nem, és ebben van egy jó adag érthetetlenség…
Néhány éve viszont, amióta elolvastam Robert Musil Tulajdonságok nélküli emberét, ilyenkor azt szoktam mondani, hogy én úgy vagyok, mint Musil könyvtárosa, aki ugyanerre a kérdésre azt válaszolja valahol, hogy dehogy, a könyvtárosok nem olvasnak, az csak megzavarná őket, ha elkezdenék olvasni a könyveket… nekik nem ez a dolguk, az ő dolguk az, hogy tudják, hová sorolják be és hogy (nagyjából) mi van bennük… “Áh, szóval te vagy a könyvtáros…” – mondta Dani és vége lett a szünetnek…
Ez az utolsó bekezdés ahhoz kellett, hogy értsétek, miért írta be Dani a könybe azt, amit beírt - miután sorba álltam, itt is voltunk vagy 50-en, de csak részben ugyanazok, mint napközben - a következőket:
Az angol nyelvű könyvbe Dani ezt írta be (előtte egy papíron kigyakorolta a “Miklos”-t, mert először csehül, k nélkül akarta írni):
“to Miklos
I love the playful + SF heart you have!”
A magyar fordításba (az ebédnél beszéltük át: megvettem a szakkifejezések miatt, túl sokat olvasok angolul, használni meg alapvetően a magyart kell…):
“To Miklos
never read this book!”
Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com - 2013-1-25 3:51
