Ne siesd el a választ… felnőtt fejjel én elsiettem, talán (biztos?) rosszul értelmeztem Buddha 4 nemes igazsága közül ezt az elsőt, és még attól a megengedő érdeklődéstől, amit kamaszként a buddhizmus “gimnasztikáján”, a jóga test-fejlesztő, -karbantartó (legalábbis így fogtam fel akkor, nekem a hare Krishna egy nóta volt…) ágán keresztül iránta tanusítottam.
Mert hogy micsoda állatság, baromság az má’, hogy az “élet = szenvedés??!” Az enyém ugyan nem, gondoltam már felnőtt fejjel, valahol egy blog bejegyzésemben ezt ki is fejtettettem évekkel ezelőtt, miután beleolvastam egy alapos Buddha tanulmány kötetbe… most kicsit máshogy gondolom. De a fájdalom NEM = szenvedés!
Ez volt az a post:
https://vezetoi-coaching.blog.hu/2020/12/12/maganvelemeny_buddharol
Most a neten az első találat, Adamcsik Alíz “A szenvedés igazsága” c. blog bejegyzése helyre tett. Hogy Buddha nem azt mondja (azt hiszem, szó szerint azt mondja, nem vagyok hülye, de ezek szerint nem úgy kell érteni…), hogy az élet = szenvedés, hanem hogy az életben elkerülhetetlen a szenvedés. Van, létezik a szenvedés az életben, hiába próbáljuk a praktikus nyugati kultúrában tagadni, semmissé tenni, elkerülni akarni minden áron, a szenvedés teljesen, minden helyzetben nem elkerülhető.
Az így azér’ egészen más… a leányzó fekvése… így aláírom. Meg azt is, alapvető, majdnem ez a lényege ennek a postnak, ez a distinkció, különbség-tevés a FÁJDALOM és a SZENVEDÉS között. Az egyik legitim, ösztönös, zsigeri, a reakció rá (fizikai szenvedés jelei, követői, kifejezői) normális, természetes.
A másik, a szenvedés, a metafizikai fájdalom átélése, megélése már szubjektívebb, nem teljesen, de szellemünkkel felül tudhatunk rajta (bizonyos mértékig!!) emelkedni. Bizonyos mértékig, mert persze szellemünk, lelkünk elkerülhetetlenül fizikai, romlandó porhüvelyünkhöz kötött, bizonyos mértékig a kölcsönhatás sorsszerű… A mérték, amire hatni tudhatunk…
A filozófia, a tudás szeretete, a különböző irányzatú pozitív praktikák világa erről a mértékről, a felülemelkedés lehetőségeiről szólnak. Szerintem.
Magányos, egyéni út ez a viszonylagos felül emelkedés, a postot író Alíz a gondolatmenetet a meditációra, mindfullnessre futtatja ki, azt a részt nem emeltem ide, ha érdekel, keresd meg. Nekem az ezekhez vezető út a jógában úgy-ahogy megtanult fizikai lazításnál végetér.
Akkor most jöjjön az idézet Adamcsik Alíz “A szenvedés igazsága” c. blogjából. Ha még valami eszembe jut, azt utána…:-)))
“A buddhizmus első nemes igazsága, hogy a szenvedés létezik. Fontos hangsúlyozni, hogy NEM azt állítja, hogy az élet szenvedés, amit sokszor félreértenek, hanem egyszerűen csak elismeri a szenvedést a létezésben, ami elől a nyugati kultúra inkább elfordítja a tekintetét és hajlamos elmenekülni előle.
A buddhista pszichológia különbséget tesz a fájdalom és a szenvedés között. A fájdalom egy elkerülhetetlen része az életünknek. A szenvedés viszont elkerülhető, hiszen ez „csak” a reakció, amit a fájdalomra adunk. Ha megvizsgáljuk a szenvedést, akkor láthatjuk, hogy nem csak mi szenvedünk, a szenvedés kollektív. Szenvedtek a római korban, a közép korban, a háborúk idején, most pedig a Covid miatt szenved az egész világ. Még a leggazdagabb emberek vagy híres emberek is szenvednek. Mi a közös bennünk és Brad Pittben? A szenvedés. Ez az, ami összeköti az embereket.
A saját szenvedésünk abból adódik, hogyan reagálunk az életünkben megjelenő fájdalmakra és nehézségekre. És hogyan is reagálunk általában? Ellenérzéssel, félelemmel, haraggal, irigységgel, feszültséggel, szorongással. Ezek az érzések aztán arra ösztönöznek bennünket, hogy elforduljunk tőlük, elnyomjuk őket, így belevetjük magunkat valami olyan tevékenységbe (rágyújtunk, folyamatosan vásárolunk, a neten lógunk), ami eltereli a figyelmünket a megjelenő érzésről. Gyakran pedig olyannyira azonosulunk velük, hogy teljesen beleragadunk ezekbe a negatív érzésekbe és depresszívvé, szorongóvá válunk.
Természetesen az élet nem csak a szenvedésről szól. Az élet tele van boldog pillanatokkal. Azt kell megtanulnunk észrevenni, hogy az érzéseink, – ahogy az élet is – folyamatos változásban vannak. A kellemes, a fájdalmas, a siker, a bukás, az öröm és a szomorúság mind része az életünknek. A nyugati kultúrában hajlamosak vagyunk elfordulni mindentől, ami nem szép, ami kellemetlen és csak a szépre, a kellemesre koncentrálunk.
A külsőségekre koncentrálunk, hogy ne kelljen észrevenni azt, ami belül szenvedést okoz. De ez a stratégia láthatóan nem működik. Az elmúlt évtizedekben a külső szépséghez, a kellemes dolgokhoz való ragaszkodás nem tette jobbá az életünk. Az emberek egyre elszigeteltebben élnek, nem létező életekhez hasonlítják saját életüket és egyre magányosabbá és szomorúbbá válnak.
Ha mindig csak a boldogságot és a kellemes érzéseket kergetjük nem vesszük észre, hogy az életben elkerülhetetlen a fájdalom és a nehéz helyzetek, akkor hogyan tudunk bánni velük, amikor megjelennek? Milyen stratégiáink vannak megbirkózni a nehézségekkel?…”
Ez nekem most paramount, hogy megkülönbeztetni tudjam a fájdalmat a szenvedéstől… a férfiakat általában nem készíti fel az élet a fájdalomra, meg kell öregedniük - általában -, hogy megismerkedjenek vele alaposabban. Ebben sincs egyenlőség… ezért van, hogy a “férfiak rossz betegek…”
És mi van azzal a közhellyel, hogy “csak meg ne öregedjen az ember!”…? Nos, mi is az alternatíva? Fiatalon meghalni?! Lehet választani…:-)))
Nun, in diesem Sinne…:-)))
