HTML

Vezetői coaching

Szilágyi Miklós - teveatufokan@gmail.com - @preisocrates (Skype)

Naptár

szeptember 2013
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív > >> 
1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30

Friss topikok

Linkblog

Amikor hatalmat kapsz, ez blokkolhatja az empátiádat

isocrates_coaching 2013.09.25. 17:34

Empatia.jpg

http://sco.lt/7oZeqX

…érdekes gondolat (a címben felvetett...), bár nem hiszem, hogy generális választ lehetne adni rá... a címben is benne van, hogy nem biztos, mindenkinél így történik... (gondolatmenet az itt idézett angol nyelvű post kapcsán, de nem egészen ugyanabban az irányban, mondjuk úgy, hogy a post "begyújtott" bennem eg ygondolatsort...:-)))

Nem is azt mondanám, hogy főnöknek lenni (vegyük a munka helyzetet, a hatalom ennél tágabb) blokkolja az empátiát, és ez a legnagyobb probléma, hanem azt mondom, hogy a legnehezebb megtalálni az egyensúlyt. 

Mik között?

  • Az empátia (és a csapatod, a céged támogatása, személyek szerinti fejlesztése, amennyire csak rajtad múlik) és
  • a döntési helyzetekben tanúsított hidegvér, határozottság között...

Egyik főnököt sem fogják tisztelni, sem azt, aki empátia-mentesen gázol át mindenen és azt sem, aki puhány és mindig eggyel többet kérdez, konzultál, meetingel, mint kellene. 

A csapat mindig pontosan tudja, hogy mikor van az ideje annak, hogy hozzájáruljon, résztvegyen a döntéshez vezető folyamatban, gondlolkodásban, a hatékony főnök ezt arra használja ki, hogy egyesíti az erőforrásokat, szó szerint szinergiát "termel"... 

...és azt is tudja a csapat pontosan, hogy eddig volt idő erre, most itt az ideje a döntésnek, mi megtettünk a magunkét, most ő jön, ővé a felelősség, neki kell döntenie... 

Ja igen... és a hatékony főnök a nem annyira sikeres döntésért elviszi a balhét egyedül, azért kapja pénzét többek között (olyan nincs, hogy valakinek minden döntése jó, azt felejtsd el, írják a management könyvek, hogy aki nem csinál hibákat, az nem dönt, nem dolgozik és ebben történetesen igazuk van...), a jó döntésekért viszont, amelyekben - ő tudja legjobban - ott van a kíváló csapatának a judíciuma (mert persze egy hatékony fönöknek mindig kíváló csapata van, értem? hogyan lehetne ő kíváló, ha még egy rendes csapatot sem tud összeállítani...) megosztja a  sikert a csapatával... 

Na ezt a főnököt fogják tisztelni és követni a beosztottai... nem csak az empátiájáért, hanem a határotottségáért is... meg hogy tudja, hogy mikor melyiket használja... 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Szólj hozzá!

Béremelés és motiváció

isocrates_coaching 2013.09.24. 21:24

MASLOW.jpgEgy anoním és nem reprezentatív felmérésről lesz itt szó ebben a témában (az abból levonható, heurisztikus következtetésekkel). Személyügyi területen magasszintű döntéshozóknak (cégvezetők, ügyvezetők, HR-esek) szervezett találkozó résztvevői voltak az “alanyok”.  Szokás szerint sok minden eszembe jutott ezzel a felméréssel kapcsolatban 

Fontos, hogy itt bár számok szóba kerülnek, ezek csak relatív számok (béremelési %-ok). Ezeket ebben a blogbejegyzésben dobbantónak, kiindulópontnak  fogom használni annak érdekében, hogy  a motiváció és a jövedelem a szokásosnál komplikáltabb összefüggésére hívjam fel a figyelmet. Kényesnek számító téma, de annál fontosabb, hogy beszéljünk róla. 

Napjaink gazdasági környezetében, az egyre erősödő versenyben egyre inkább a motiváció lesz a kulcs, a  megkülönböztető tényező a versenytársak között: hogy mennyire van benne a szíve-lelke, mennyire motivált egy-egy versenytárs “emberi erőforrása”. És, mint tudjuk, az erősödő versenyben, a csökkenő marginok világában egyre nehezebb bért emelni, sok cég és munkatársai örülnek, ha nem kell szükségszerűen csökkenteniük a létszámot, hogy az ennél rosszabb lehetőségeket ne is említsük. 

Fontosnak tartom beszélni róla, hogy a stagnáló, vagy csak enyhén növekvő bérek idején mi az, ami az embereket ott tudja tartani a munkahelyükön…  Továbbmegyek, ha ott tartja, az még nem elég, az is kell, hogy ott kedvük legyen dolgozni, motiváltak, kreatívak legyenek abban, hogyan lehetne még jobban csinálni… 

Biztonság, ez ma a kulcsszó, amit mindenki keres…  És  a külvilágban keressük, másokban, a cégben, mintha tőlünk teljesen független lenne. Pedig olyan egyszerű. Mi is a rendszer részei vagyunk. Az állításom ez: ha biztonságot akarsz magad körül, tegyél meg mindent ezért a biztonságért, tegyél meg mindent ott, ahol dolgozol, legyél kreatív, együttműködő, mi több, lelkes, mert csak ezen a módon tudod a saját biztonságodat – kisebb-nagyobb mértékben, a felelősségi, döntési szintedtől függően -  segíteni. A cég működési biztonságához való hozzájárulásoddal. 

Részben lehet azt mondani, hogy biztonság, az a fajta évtizedeken át tartó biztonság, ami a fejünkben délibábként él (saját, vagy szüleink tapasztalatából, emlékeiből, és most  ne is menjünk bele, milyen áron állt elő az a bizonyos “biztonság”, és hogy az egész korábbi szocialista rendszer ebbe, ennek a hamis biztonság-illúziónak a fenntartásába rokkant és pusztult bele…) egyszerűen nem létezik… 

Részben pedig a “biztonság” - vagy hívjuk inkább cég szinten való túlélésnek, vagy helytállásnak, vagy rezisztenciának, vagy versenyképességnek - a megteremtése minden egyes munkatárson múlik. Persze, ahogy lépkedünk felfelé a hierarchia lépcsőfokain, a növekvő bérszintekhez növekvő intézkedési jog, felelősség tartozik (ideális esetben…). A döntéseknek egyre nagyobb súlya van, de aki úgy állít be felvételire egy vállalathoz, hogy “én biztonságos cégben szeretnék dolgozni, hosszú távra akarok tervezni”,  készüljön arra, hogy egy jó HR-estől hamar megkaphatja a kérdést: “Rendben, helyes, én is. És mit szándékozik ehhez hozzátenni Ön, mi lesz az Ön hozzájárulása – ha felvesszük - ennek a cégnek a biztonságos, hosszú távú működéséhez?” Bizony, akármilyen szinten, “mi vagyunk a cég”. Nem, nem úgy, mint az “átkosban”. Aki emlékszik, tudja, hogy az állami, meg tanácsi tulajdon azt jelentette lényegében, hogy nincs tulajdonos. Azt jelentette, hogy ebek harmincadjára jutott az egész… 

És lehet azzal jönni, hogy a főnökök csak élősködnek, lehet egy új, igazságosabb világrendben reménykedni, de a tejet, kenyeret ma kell megvenni, és a jelenlegi világrendbe – ami annyira igazságos, amennyire, szerintem se az – ma kell beilleszkedni, és a tejre, kenyérre valót ma kell megkeresni a munkahelyünkön. És lehet durcáskodni a fizetésünk, a főnökök fizetése miatt, de ha nem tudjuk megtalálni a lelki egyensúlyunkat a jelenlegi világrendben, akkor baj lesz velünk a jelenlegi világrendben. 

A “Döntéshozók fóruma” elnevezésű, a DEVISE Hungary (Dara Péter) által, a budavári Hilton szállóban rendezett  délelőtti rendezvényen nem először vettem részt, tudomásom szerint erre az évenként megszervezett fórumra most a negyedik  alkalommal  került sor. Egy korábbi blogbejegyzésben - http://vezetoi-coaching.blog.hu/2013/06/11/dara_peter_a_coach-intezmeny - már elmeséltem, milyen egy ilyen Péter által rendezett dolog (az a korábbi a coachingról szólt), nem megyek bele a részletekbe: precíz, pontos, jól megtervezett és magas színvonalú az egész, a reggeli minőségétől kezdve Péter penge kérdéseiig a kerekasztal-beszélgetések (most kettő volt) résztvevőivel. Végig magas szinten tartotta a hallgatóság érdeklődését. 

Szóval, vissza a villám-felmérésre. Gyors 3 kérdésre kellett válaszolni, és Péter kettőnket kért meg, hogy septében dolgozzuk is fel az eredményeket. A feldolgozás közben arra jutottam, hogy ha nem is reprezentatív ez a felmérés, olyan érdekes az egész, hogy ide is érdemes behozni.  Csoportosítottam a válaszokat, mivel ott sem volt nevesítve, ezért az ezekhez a csoportokhoz fűzött heurisztikus (találgató, próbálgató) jellemző megjegyzések óvatossággal kezelendők… Annyival is inkább fontos az óvatosság és a nem-reprezentatívitásra való utalás, hogy itt nem az “átlagos munkavállaló” vett részt a felmérésben…. 

Ami szerintem közös és tágabb körű tárgyalásra is okot ad, az az, hogy 

  • Nehéz időkben nehezebb munkát találni mindenkinek (döntéshozóknak és beosztottaknak egyaránt)
  • Nehéz időkben is meg kell(ene) találnunk az értelmet a munkánkban (döntéshozóknak és beosztottaknak egyaránt), mert motiválatlan munkatársakkal csak a bukás időpontja kérdéses
  • Láthatjuk, hogy a döntéshozók között is vannak pozitívak, bizakodók, és kétségbeesettek,  elégedettek és elégedetlenek, negatívak és lemondóak (esetleg a %-ok egy igazán reprezentatív és széleskörű felmérésben máshogyan alakulnának, ám szerintem a csoportosítás ott is megállja a helyét)
  • Talán azért is fontos erről a lazább motiváció-bér kapcsolatról beszélni, mert különösen az Y generációval kapcsolatban egyre több helyen jelenik meg az az általánosabb, széleskörűbb felméréseken alapuló kutatási eredmény, hogy ez a generáció már életformának tartja a munkát, fontos a társaság, fontos az, hogy mit csinál, nem úgy van vele, hogy az “útálatos” munkát majd kiheverem/kompenzálom a munka utáni szórakozásban, ő a munka közben is jól akarja érezni magát… és néhány even belül az emberiség munkaképes részének fele ebből a generációból fog származni… jó lesz felkészülni az újabb munkakultúra paradigmára a többieknek is…    

Tehát mégegyszer, érdemes nem a konkrét %-okakra koncentrálni, hanem arra, hogy a béremelés nincs közvetlen, 1:1 értelmű megfeleltetésben azzal a régebben oly egyszerűnek  tekintett kapcsolattal, hogy “kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci”… 

Ennek a jelzett helyszíni “real time” felmérésnek a 3 gyors kérdése ez volt: 

  • Mekkora béremeléssel lennék elégedett (saját, bruttó)?
  • Mekkora béremelés várható?
  • Mi tart ott a cégnél?

A beérkezett válaszokból 4 csoportot képeztem: 

  • Az első csoportba a pozitívak (akik szeretnek ott dolgozni) és elégedettek tartoznak (akiknél a reális béremelés – 2. kérdés – pozitív egész %, nem nulla). Itt két alcsoport van: a) akik pont annyit kapnak, amivel elégedettek tudnak lenni, és b) akik kevesebbet, de kapnak valamit.  50% tartozott ide, ebből 14% volt, aki pozitív is volt, meg elégedett is.
  • A második egy elemből (4%) álló csoport outlier, fekete hattyú volt, aki kap emelést, de nem szereti a munkahelyét
  • A harmadik csoportba azok tartoznak, akik nem várnak emelést és nem szeretik a munkahelyüket: negatívak és elégedetlenek. Még ezen a szinten is 6 főből állt ez a csoport (21%-a a résztvevőknek)
  • A negyedik csoportba tartoznak azok, akik pozitívak (szeretnek ott dolgozni, nem vágynak el), de elégedetlenek (nem részesülnek béremelésben jövőre). 7 fő (25 %-a a résztvevőknek).

 

(A továbbiakban az idézetek mellett található a kívánt/kapható emelés %-a) 

Mennyi minden tudja a béren kívül motiválni az embereket már ebben a kislétszámú nem reprezentatív felmérésben is…

1.     Azok a pozitívak és teljesen, vagy viszonylag elégedettek, akiknél az emelés pozitív %: 

a) Pozitív és teljesen elégedettek alcsoportjába tartoznak, akik szeretik a munkahelyüket és  pont akkora béremelést fognak kapni, amellyel elégedettek. Ők realistának tűnnek (5-10% béremelésről álmodoznak, amely megvalósulni látszik jövőre), valószínű, hogy nem kezdők, viszonylag régen vannak a munkahelyükön és nagy ugrásokra nem számíthatnak, viszont a rendszeres, fokozatos emelésekhez hozzászoktatta őket a valószínüleg stabil piaci pozíciójú cégük:  

“Szeretem, amit csinálok” (10/10%) 

“Kedvemre alakítom a környzetem (munka, partnerek, stb.)” (7/7%) 

“Kihívás, érdekes munka, fejlődési lehetőség, jó légkör” (5/5%) 

“Szakmai komplexitás, fejlődési lehetőség, motiváló munkaklíma” (5/5%)

 

b) Pozitív és viszonylag elégedettek csoportjába tartoznak azok, akik reálisan számíthatnak béremelésre 2014-ben, bár nem abban a mértékben, mint amivel teljesen elégedettek lennének. Pozitívak, mert ezt kiegyenlíti számos más tényező, amelyek közvetlenül a bér/jövedelem után fontos befolyásoló tényezők egy jó, prospektív, fejlesztő munkahelyi környezet megvalósításában.  4-25%-os emeléssel lennének teljesen elégedettek, ezzel szemben 4-10%-os reális béremelés várható: 

“Jó kollektíva, tapasztalat, hozzáértő közvetlen vezető, közigazgatásban meglévő szűk munkaerőpiaci lehetőség” (20/10%) – itt azért az utolső elemben megjelenik a szükség is, de az első 3 tényező miatt ide és nem a 4. csoportba soroltam… 

“Sok szabadidő, rugalmasság, jó csapat, változatos munka” (4/3%) 

“Feladat, fejlődési lehetőség, tanulás” (15/4%) 

“A teljes csomag, a cég kultúra, a várható kihívások” (10/5%) 

“Szakma, emberek, kihívások” (20-30/3%) 

“Szeretem a munkám, vezetői szinten nehéz váltani, irreális az 50%” (50/2-3%) – ez érdekes, önkritikus, itt is megjelenik az alternative keresés motívuma, de az első kijelentés ereje ebbe a csoportba soroltatta velem… 

“Személyes és karrierfejlődési lehetőség” (15-20/10%) 

“Szeretem a munkámat, sok olyan ötletet tudok megvalósítani, amire máshol kevesebb esélyem lenne” (25/10%) 

 “20 ember és családja boldogulása, technológiai lehetőségekből egy kíváló cég létrehozása” (10/6%) – Egy felelős tulajdonos-vezető nyilván… 

“Így sem keresek rosszul, jók a feltételek” (20/7%)

 

2.     Egy kakukktojás, aki nem szeret oda bejárni, ahová bejár, igaz, várható egy kis emelés, de ő ennek a 4000%-ával lenne csak elégedett. Ritka egy ilyen felmérés egy-egy outlier, vagy “fekete hattyú” nélkül, íme, az ehhez a felméréshez tartozó (azt hiszem, a “Semmi!”-n van a lényeg, a többi vicc…): 

“Semmi!” (200/5%)

 

3.     Azok, akik várhatóan nem kapnak emelést 2014-ben és nem is elégedettek a munkahelyükkel, semmi, vagy csak a szükség tartja ott őket. Ők sok csoportból verbúválódhatnak: vagy a) egyszerűen nem elégedettek a fizetésük szintjével, többre vágynak jövedelemben (és erre előreláthatólag az adott munkahelyen nincs meg a lehetőségük), vagy b) (az előző csoport alcsoportjaként) a jövedelmük a kritikus alatt van alap-igényeikhez képest, vagy c) a fizetés elégtelensége mellett az egyéb tényezők sem eléggé vonzóak (netalán egyenesen taszítóak a jelenlegi helyükön), vagy (d), (e), (f), stb. Egyértelmű helyzet, kérdés, mernek-e,  tudnak-e, mikor, és milyen szerencsével lépni, találni egy új helyet, ahol majd jól fogják érezni magukat (egy közülük éppen vált…). Ezek az igazán nehéz helyzetek…: 

“Éppen váltok” (10/0%) 

“Váltani szeretnék, új helyet keresek” (20/0%) 

“Nincs más munkalehetőség” (5/0%) 

“Munkaerőpiac helyzete” (20/0%)

“Végelszámolásnál fizetendő juttatás, jó társaság” (30/0%) 

“Semmi” (10/0%)

 4.     Pozitív-elégedetlen… Szerintem a legérdekesebb csoport, amelyben látszólag kognitív disszonanciával küzdenek az emberek (egymásnak ellentmondó érzelmeket, véleményeket kell összeegyeztetniük magukban), nem kapnak emelést, és mégis ezért-azért jól érzik magukat a bőrükben, a munkahelyükön, szeretnek bejárni dolgozni, és nem vágynak el… ez az a csoport, ami azért a legérdekesebb, mert noha persze, hogy a fizetés, a jövedelem marad a legfontosabb tényező az életünkben, de messze nem az egyetlen…:

“A munka változatossága, a folyamatos kihívások” (5/0%) 

“Családias jó légkör” (100/0%) – Érdekes… talán csak érvet keres arra, hogy nem akar kilépne a komfort-zónájából… talán nem, ki tudja… 

“Kihívás, a cég további fejlődésének lehetősége” (20/0%) 

“ Saját tulajdonú kft ügyvezetője: kihívások, a munka élvezete, szakmai fejlődés, jó kollégák, csapatszellem” (10-15/0%) – Még egy tulajdonos-vezető… 

“Kreatív önálló munka” (20/0%) 

“A munka, a hivatás, munkatársak” (25/0-2%) 

“Így is szuper, most kezdtem” (5/0%)

 

És befejezésnek: négy érdekes példa a fentiekből, egymás mellé állítva. A közös bennük: mind a négy  20% béremeléssel lenne elégedett és 0%-ra számíthat, azaz várhatóan nem lesz béremelés,  

a) kettőjüket a lehetőségek ennek ellenére szívesen tartják ott jelenlegi munkahelyükön:

“Kreatív önálló munka”,

“Kihívás, a cég további fejlődésének lehetősége”, 

b) kettőjüket pedig nem igazán tartja ott semmi a kényszeren kívül…: 

“Váltani szeretnék, új helyet keresek”

“Nincs más munkalehetőség” 

Ezt a kérdést tette fel ma Péter: Mi tart ott a munkahelyeden? Téged mi tart ott? Legalább magadnak érdemes ezen – kicsit talán ezen példák alapján is – elgondolkodni. Van hogy csak a kényszer. Van ilyen, nem kevés. Akkor az egyetlen alternatíva az, hogy “sírunk”? Útáljuk az egészet, a céget, a főnökünket, az egész világot, otthon is egyre elviselhetetlenebbek vagyunk… OK, nem érzed jól magad…  Semmi nincs, amit csinálhatnál? Csak a siránkozás és az önsajnálat? Biztos, hogy Te mindent megteszel, hogy kikerülj ebből a helyzetből? Mit teszel meg? Mit teszel azért, hogy – ameddig nem tudsz lépni – elviselhetőbb legyen a helyzeted a jelenlegi munkahelyeden?

Értem, hülye a főnök (mindenkinek van főnöke, általában a főnöknek is van főnöke...)… biztos, hogy Te mindent megteszel, hogy javuljon, normalizálódjon a helyzet, hogy legalább egy minimum egészséges kommunikáció, együttműködés kialakuljon köztetek? Te is része vagy a rendszernek, ne feledd…  OK, értem, hülye és Te már mindent megpróbáltál… Az jut eszembe, hogy – ha elég sokáig vagy egy helyen – kiderülhet, hogy van igazság, csak nehezen, lassan tud érvényesülni,… én annyi de annyi “hülye” (jelentsen ez bármit)  főnököt láttam eltűnni a süllyesztőben… nem mondom, egyiket-másikat nehéz volt addig kibírni… Meg az is eszembe jut, hogy amikor elborult az agyam, előfordult, hogy én se voltam már kooperatív, és csak rontottam a helyzeten, ahelyett, hogy javítottam volna… a mai fejemmel egy-két csínt el tudtam volna kerülni, és nem egy helyzetet pozitívra tudtam volna fordítani azzal, ha egy kicsit elgondolkozom, mit tehetnék másképpen… ahelyett, ami nem működik…  De értem, mindent kipróbáltál már… 

Jó, de akkor meg azt kérdezem, hogy miután a jelenlegi megjavítására tett minden kísérleted kudarcba fulladt (ugye, több kísérleted volt?), mit tettél a mai napig, hogy ki tudj kerülni ebből a nem-kívánatos helyzetből és találj egy Neked megfelelőt? Konkréten írd már le légyszíves azokat a tényeket, amelyek az ilyen irányban tett sikeres, vagy sikertelen (mindegy is egyelőre) lépéseidet, amelyek mindenesetre aktívitásodat bizonyítják… Nem nekem, magadnak… és amikor leírtad, akkor tervezd meg a következő lépéseket… Elemezd ki, melyik volt sikertelen, melyik sikeres,  vagy legalábbis siker-gyanús  és mit lehet belőlük a következő lépések megtervezésénél tanulni… és így tovább… 

A coachingnak annyi definíciója van, ahány coach, sőt, egy coachnak is lehet több… az egyik jut eszembe  most: a coach támogatja az ügyfelet az alternatívák bővítésében (mind számban, mind mélységben/minőségben). 

Sokszor amikor döntés előtt állunk, két megoldás-alternatívát látunk csak magunk előtt, amelyek között nagyon nehezen tudunk választani. Ez egy klasszikus eset egyébként, amivel coachhoz szoktak fordulni. Az alap-vágy ilyenkor az szokott lenni, hogy a coach segítsen a választásban. Nem ritkán azzal a többé-kevésbé titkolt céllal keresik fel a coachot, hogy a döntés felelősségének legalább egy részét áttolják a coachra… 

Nos a coachnak nem dolga dönteni az ügyfél helyett, sőt… és abban tudja őt támogatni, hogy egy kicsit hátraléphessen, egy új,  “helicopter-nézetből” tudjon ránézni a helyzetére, vissza tudjon lépni (a megoldások közötti hiábavaló libikóka helyett) az eredeti igényeinek a megfogalmazásához. Ennek az szokott lenni az eredménye, hogy a korábbi 2 berögzült, kijegecesedett megoldás-verzió helyett egy többé-kevésbé színesebb, alternatívákban gazdagabb megoldáshalmaz áll elő, amellyel már könnyebb dolgozni… 

Szilágyi Miklós – coching.szm@gmail.com 

Szólj hozzá!

A kristálygömb keresése

isocrates_coaching 2013.09.21. 19:06

Crystal ball 5.jpgEgyre több szó van arról, hogy a  kommunikáció legerősebb, leghatásosabb formája a történet, a sztori, mert egyszerre szól a fejhez és a szívhez. Boldizsár Ildikó gyors egymásutánban (3 év…) két könyvet is megjelentetett egy speciális történet-fajtáról, a meséről és annak lehetséges megvilágosító, erősítő,  felkészítő, gyógyító szerepéről életünkben a gyerekkoron túl is. 

Az újabb, idén megjelent  könyve, a “Mesekalauz úton lévőknek – Életfordulók meséi” különböző népek, világok meséit 9 életforduló köré rendezi 9 fejezetben. Születés, Gyermekkor, Ifjúkor, Barátság és közösség, Hivatás és életcél, Szerelem, Az érett nő – a világszép asszony, Az érett férfi – a kovács és az Öregkor. 

“Hogyan állíthatják meg a mesék ‘Ember voltunk hanyatlását’?” – teszi fel a kérdést a szerző a rövid bevezető tanulmány címében és ez megfogott. Elkezdtem lapozgatni. Egy-egy életforduló köré szervezett fejezet egy rövid bevezetéssel kezdődik, majd néhány mese és elemzése úgy, hogy minden mesének van egy bevezetése, amire érdemes figyelni, azután a mese maga, majd egy ‘kalauz’ jön, ahol még néhány részletre és a lehetséges következtetésekre hívja fel a figyelmet. 

Érdemes, ahogy én tettem, nem feltétlenül lineárisan, az első oldaltól az utolsóig végigolvasni, hanem ki-ki kikeresheti magának az ő jelenlegi élethelyzetéhez legjobban passzoló néhány fejezetet, biztos vagyok benne, hogy talál bennük egy-két gondolat-, metafóra-gyöngyszemet, amiért már megérte, hogy kézbe vette a könyvet. 

Néhány mese különösen megragadott… annyira, hogy egy fejezetkezdést és egy komplett mesét és annak bevezetését és ‘kalauz’-át részben érdekessége, részben az egész könyv iránti kedvcsinálás miatt bemásoltam ide… 

Az itt következő idézett rész milyen élethelyzetről szól? Ez az ötödik fejezet, a HIVATÁS ÉS ÉLETCÉL eleje… az ifjúból felnőtté válás pillanatai ezek, amikor a hivatás és életcél megtalálása előtt mélyre kell ásni, meg kell ismernünk önmagunkat… ízelítőnek két idézet a szövegből: 

“Genetikai és környezeti tényezők által meghatározott sorsunk több összetevőből áll, s a szerelem, barátság mellett közéjük tartozik az élethivatás és az életcél megtalálása is. Ez talán az egyik legnehezebben megvalósítható emberi feladat. A nehézségek mindjárt ott kezdődnek, hogy az ember azt sem tudja, miként kezdjen hozzá a kereséshez. Mit kell ahhoz keresni, hogy rájöjjünk, mi dolgunk ezen a világon? És egyáltalán: hol találhatjuk meg azt a ‘valamit’? Kívül vagy belül?” 

Ebben a második kiemelésben megjelenik a ‘kristálygömb’ is, amelyről a mese szól: 

“…elsősorban a bennünk lévő ‘kristálygömb’ természetével és működésével kell megismerkednünk. Ez pedig azt jelenti, hogy meg kell ismerni önmagunk legjobb részét, találkozni kell a bennünk élő ‘legjobbal’, azzal teljességgel, amelyben együtt vannak a lehetőségeink, valamint a lehetőségelk megvalósításához nélkülözhetetlen képességeink.” 

Jó olvasást és ismerkedést ezzel a marasztaló könyvvel…:-))) 

“HIVATÁS ÉS ÉLETCÉL

(részlet a fejezet elejéből…) 

‘Aki nem maga választ,

annak nincs saját, személyes sorsa sem.’  - Szondi Lipót 

Életminőségünk, boldogságérzésünk nagymértékben függ attól, van-e tudásunk az emberi élet méltóságáról – a méltósággal leélt emberi életről – vagy sem. Rendkívül fontos kérdés, hogy rátalálunk-e életünk értelmére vagy sem. A manapság oly divatos infantilis létezésmód, amely nem ismeri a létezés iránti felelősséget, pusztán időpazarlásnak teinthető. A tudatlanságban eltöltött évek azonban megbosszulják magukat, és legkésőbb az öregkorban benyújtják a számlát az elpazarolt életért. Épp ezért talán nem  meglepő, hogy a mesék szigorúan bánnak azokkal a hősökkel, akikről még ifjúkorukban kiderült: csak az éveik számát akarják szaporítani földi létezésük során, és nem veszik észre az idő – és ezzel együtt a lehetőségek múlását. Az infantilis létezés, vegetálás ellen az európai mesék az önirányított élet szükségességét hangsúlyozzák, és azt állítják, hogy óriási erőfeszítések árán mindenki képes kézbe venni az életét. A keleti mesékben ez kicsit másképp van, mert ott a sors beteljesedése – a mesék alapjául szolgáló világképpel összhangban - egy természetfölötti hatalom közreműködésével történik, és a mesehősöknek (a mesehallgatókkal együtt) az a a dolguk, hogy elfogadják azt, amit a sors rendelt nekik. De ez semmivel sem könnyebb, mint összefogni és megtartani életünk szálait. 

Képzeljük el egy pillanatra, hogy ott állunk az európai és a keleti mese sorsfelfogásának keresztmetszetében, és bizonyosságot szeretnénk kapni azzal kapcsolatban, hogy mit tegyünk: elfogadjuk vagy irányítsuk sorsunkat? A keleti mesék mintáját követve hagyjunk mindent úgy, ahogy van – hiszen úgysem tehetünk semmit -, vagy lépjünk az európai mesék cselekvő hőseinek nyomdokába? Melyik nép meséje szerint éljük az életünket? …Szondi Lipót kutatásai szerint, amelyekről 1954-ben publikált, az emberi sorsban együttesen van jelen kényszer és szabadság. Az előbbi a családi ősökön keresztül érvényesül, az utóbbit az egyénnek kell kimunkálnia önmagából. Ahogy Szondi írja: ‘Az ember olyan lény, akinek sorsa elődeitől ráhagyományozott lehetőségein és egyedi létezésének tényleges lehetőségein múlik, melyet az én személyesen formál. E sorstan szerint tehát a sors nem csupán az örökség kényszere, hanem az individuum választása is.’ A keleti és európai mese metszéspontjában található kérdéstől  tehát úgy mozdulhatunk el, ha belátjuk: életminőségünk szempontjából nem mindegy, miként keveredünk ki a ‘kényszersors’ és a ‘választott sors’ egymásnak feszüléséből. Az európai mesék ugyanazt állítják, amit Szondi Lipót: ‘A kényszersors az én szabad választása nélkül tulajdonképpen nem sors, hanem csak én nélküli élet, és éppen ezért egy sors nélküli vegetáció. Csak az, aki maga választ, rendelkezik saját, személyes sorssal.’

A ‘mivégre vagyunk a világon, mi a sorsunk’ felvetést a mesék ismerik, de nem ezekkel a szavakkal kérdeznek rá a filozófiai iskolák és a vallásbölcseletek által oly régóta kutatott egzisztenciális alapproblémára. A mesék úgy kérdeznek, hogy közben állítanak. Állításokat közölnek egyrészt az ember életfeladatairól és céljairól, a be- és kiteljesedett élte nehézségeiről és örömeiről, másrészt a mások által irányított élet buktatóiról, a valóság téves érzékeléséről, a semmittevés  vagy az üres fejjel, tartalom nélkül leélt élet haszontalanságáról. Egyetlen mese sincs azonban, amely az imént felsorolt léhaságok helyére kész recepteket állítana, hiszen a mese sem tud többet mondani annál, mint amire az emberi élettel foglalkozó tudományok jutottak a fenti kérdések megválaszolása során. Nevezetesen, hogy a létezés ösvényén miondenkinek saját magának kell kitaposnia azt az utat, amelyen felelősséggel és – ahogy a mesék mondják: boldogan – leélheti az életét. Ezért van az, hogy a mesék soha nem az élet általános értelmének titkait fürkészik, hanem mindig az egyén életének tükrében teszik fel az ezzel kapcsolatos, nagyon is egyszerű kérdéseket. Például a magyar mesékben így: hol jársz itt, ahol a madár se jár? Ez a akérdés nagyjából azt jelenti: Mivégre vagy a világon?  Az orosz mesékben kissé konkrétabban: Mi járatban vagy, derék legény? Dolog elől futsz, vagy szerencsét próbálsz?  Mindkét kérdést tekinthetjük úgy, mint olyant, ami megállít életutunk egy bizonyos pontján: válaszolnunk kell rájuk, különben nem mehetünk tovább, és ha ez történik, életünk megreked. A magyar mesékben ez konkrét formában is megtörténik: azt a hőst ugyanis, aki azt válaszolja, hogy ő csak úgy errefelé kóricál, és tulajdonképpen fogalma sincs, mit keres itt, miért van itt, kővé változtatják. Ebből azt szűrhetjük le, hogy a megkezdett életút folytatásához bizonyos életkorban (az ifjúkor és a felnőttkor határán) pontosan meg kell tudni mondani, milyen céllal indulunk útnak és hova tartunk. Az orosz mesében pedig egyenesen így kell megválaszolni a kérdést: a derrék legényeket nem a kényszerűség viszi! Ami azt jelenti, hogy a ‘derék legények’ valóban nem a kényszerű, hanem a választott sors szerint haladnak az útjukon. 

Genetikai és környezeti tényezők által meghatározott sorsunk több összetevőből áll, s a szerelem, barátság mellett közéjük tartozik az élethivatás és az életcél megtalálása is. Ez talán az egyik legnehezebben megvalósítható emberi feladat. A nehézségek mindjárt ott kezdődnek, hogy az ember azt sem tudja, miként kezdjen hozzá a kereséshez. Mit kell ahhoz keresni, hogy rájöjjünk, mi dolgunk ezen a világon? És egyáltalán: hol találhatjuk meg azt a ‘valamit’? Kívül vagy belül? 

TALÁLKOZÁS AZ ERŐK FORRÁSÁVAL 

Van egy Grimm-mese, mely szerint az életcél  és az élethivatás megtalálását meg kell előznie egy belső kutakodásnak: ahhoz, hogy tudjuk, mire születtünk, előbb arról is tudomást kell szereznünk, hogy ‘mivel’ születtünk. Eddig semmi új nincs ebben, hiszen az ‘ismerd meg önmagad’ örök érvényű felszólítását az unalomig sulykolták belénk önsegítő kézikönyvek. 

A Grimm-mese leszűkíti az önmagunk megismerésére vonatkozó felszólítást: ugyanis azt állítja, hogy elsősorban a bennünk lévő ‘kristálygömb’ természetével és működésével kell megismerkednünk. Ez pedig azt jelenti, hogy meg kell ismerni önmagunk legjobb részét, találkozni kell a bennünk élő ‘legjobbal’, azzal teljességgel, amelyben együtt vannak a lehetőségeink, valamint a lehetőségelk megvalósításához nélkülözhetetlen képességeink.  Bár a lélektannak van erre egy megfelelő elnevezése (‘mélymag’), mi maradjunk inkább annál az elnevezésnél, amit a mese használ. Ez pedig nem más, mint a ‘kristálygömb’. Nemcsak a kifejezés pontos, hanem annak a nagy és csöppet sem veszélytelen küzdelemnek a leírása is, amely során kapcsolatba léphetünk a kristálygömbbel, és esélyt szerezhetünk arra, hogy benne saját valódi alakunkat – valódi énünket – megpillanthassuk.

A kristálygömb 

Volt egyszer egy varázslóasszony, volt neki három fia, akik jó testvérekként szerették egymást, ám a vén boszorkány nem bízott bennük, attól felt, hogy megfosztják a hatalmától. Azért a legidősebbiket sasmadárrá változtatta, annak aztán egy kőszálon kellett laknia, s néha látni lehetett, amint lassú, nagy köröket írva föl és alá szállong az égen. Középső fiat cethallá változtatta a boszorkány, az pedig a tenger mélységében tanyázott, s hogy merre jár, azt csak a hatalmas vízoszlop mutatta, amit olykor a magasba lövellt. Igaz, hogy mindennap visszakapták emberi alakjukat, de csak két órára, nem tovább. A harmadik fiú attól tartott, hogy anyja majd őt is valamilyen vadálattá változtatja, medvévé vagy farkassá, azért észrevétlenül elszökött hazulról. Régebben hallott róla, hogy az arany nap kastélyában van egy elvarázsolt királylány, aki megváltásra vár; csakhogy a szabadító az életével játszik, és már huszonhárom ifjú siralmas halált halt emiatt, és most már csak egy jöhet, aztán senki többnek nincs alkalom. S mert nem volt szívében semmi félelem, elhatározta, hogy elmegy az arany nap kastélyába. Sokáig bolyongott, ámde nem talált oda, végül egy rengeteg erdőbe érkezett, s nem tudta, merre keveredjék ki belőle.  Egyszerre csak megpillantott a messzeségben két óriást, azok magukhoz intették, s amikor odaért, így szóltak hozzá: ‘Azon torzsalkodunk, melyikünké legyen ez a kalap, s mert egyforma erősek vagyunk, egyikünk sem tudja legyőzni a másikat; a magadfajta kis emberek okosabbak nálunk, azért most neked kell igazságot tenned.’ – ‘Érdemes egy ilyen avítt kalapon civakodni?’ – kérdezte az ifjú. – ‘Látszik, hogy nem tudod, milyen erénye van ennek a kalapnak; ez egy varázskalap: aki a fejére teszi, az bárhová kívánhatja magát, abban a szempillantásban ott is terem.’ – ‘Adjátok ide a kalapot – szólt az ifjú -, odébb megyek valamivel, s ha kiáltok, fussatok versenyt, és amelyikőtök először ér hozzám, azé lesz a kalap.’ Azzal a fejébe nyomta a kalapot, és elindult, közben eszébe jutott a királyleány, az óriásokról pedig elfeledkezett, és egyre csak ment előre. Egyszerre csak felsóhajtott: ‘Ah, bárcsak ott lennék az arany nap kastélyában!’ És alighogy e szókat kimondta, már ott is állt egy magas hegyen, a kastély kapuja előtt. 

Belépett, és végigment az összes szobán, mígnem a legutolsóban reá lelt a királyleányra. De mekkora volt rémülete, amikor szemügyre vette: a királyleánynak ráncokkal telibarázdált, hamuszürke orcája volt, savószínű szeme és veres haja. – ‘Te voltál az a királyleány, akinek az egész világ hirdeti szépségét?’ – kiáltotta. – ‘Ah – felelte a királyleány -, nem ez az én igazi alakom, csak az emberi szem lát engem ebben a rút külsőben; s hogy tudd, milyen is vagyok igazából, pillants a tükörbe, azt nem lehet becsapni, az olyannak mutat, amilyen a valóságban vagyok.’ Egy tükröt adott az ifjú kezébe, aki abban a világ legszebb leányát pillantotta meg, és azt is látta, hogy bánat ül az arcán, és könnyek hullanak a szeméből. Szólt az ifjú: - ‘Miként lehet megszabadítani téged? Nem riadok vissza semmiféle vésztől!’ Szólt a leány: - ‘Aki a kristálygömböt megszerzi, és a varázslónak elébe adja, az megtöri az ő hatalmát ezáltal, s én visszatérhetek valóságos alakomba. Csakhogy, jaj – folytatta a beszédét -, már annyian lelték halálukat emiatt, s kár volna érted, zsenge ifjú, ha ily nagy veszedelmeknek tennéd ki magadat!’ – ‘Engem pedig nem tarthat vissza semmi – felelte az ifjú -, csak azt mondd el, mitévő legyek.’ – ‘Tudj meg hát mindent! – szólt a királylány. – Ha lemégy a hegyről, amelyen áll ez a kastély, lent egy forrás mellett van egy szilaj tulok, azzal meg kell vívnod. És ha sikerül megölnöd, akkor kiröppen belőle egy tüzes madár, annak a hasában van egy izzó tojás, és a kristálygömb ennek a tojásnak a sárgája. Csakhogy a madár addig nem adja ki magából a tojást, amíg meg nem fogják, ha pedig a tojást lerakja bárhová a földön, az mindent felnyújt és fölperzsel maga körül, és a tűzben ő maga is megolvad, és elolvad benne a kristálygömb, és akkor mindhiába fáradoztál.’ 

Az ifjú lebocsátkozott a forráshoz, ahol a tulok volt, az felhorkant az ifjú láttán, és bömbölni kezdett. Hosszú tusa után az ifjú végre beledöfte a kardját a tulok szügyébe, s az leroskadt. Abban a szempillantásban kiröppent belőle a tűzmadár, hogy máris tovaszálljon, csakhogy a sas, az ifjú nagyobbik bátyja közben fölébük szállt a felhők között, most lecsapott a tűzmadárra, hajszolta-űzte a tenger felé, majd belevágta csőrét, úgyhogy az nagy szorongattatásában kilökte magából a tojást. Ám a tojás nem a tengerbe  hullott, hanem egy tengerparti halászkunyhó tetejére, s az rögtön füstölögni kezdett, és már-már fölcsaptak belőle a lángok.  Ám ekkor toronymagas hullámok emelkedtek ki a tengerből, átcsaptak a kunyhón, és eloltották a tüzet. Az ifjú másik bátyja, a cethal úszott arrafelé, ő kavarta föl a tenger vizét. Amint a tűz kialudt, az ifjú megkereste a tojást és szerencsésen meg is találta; nem olvadt meg, csak a héja pattogzott le róla a hirtelen reá zúduló hideg víztől, úgyhogy a kristálygömb sértetlen volt, és könnyűszerrel ki lehetett venni. Akkor az ifjú odament a varázslóhoz, és elébe adta a kristálygömböt, az pedig így szólt: ‘Hatalmam odalett, mostantól te vagy az arany nap kastélyának királya. Ezzel a gömbbel fivéreidnek is vissza tudod adni emberi alakjukat.’ Szaladt az ifjú a királyleányhoz, s amikor belépett a szobájába, ott állt a leány szépségének teljes fényében, s nagy örvendezve gyűrűt váltottak. 

KALAUZ. A gyönyörű, sokszorosan összetett mesével napokon keresztül lehetne foglalkozni, de most csak egyetlen aspektusára szeretném irányítani a figyelmet: a kristálygömbre. Első olvasásra ugyanis nem ez a motívum ragadja meg a figyelmünket, hanem az elátkozottság, elvarázsoltság súlyos terhe, és leginkább arra vagyunk kiváncsiak ó, vajon sikerül-e megváltani a két testvért és a királylányt. Pedig már a címben is egyértelmű utalás történik arra, hogy mi köré fonódik a mese, mi a történet központi magja. Egy kristálygömb. A fejezet elején szó esett róla, hogy ez nem lehet más, mint önmagunk legjobb része, az a teljesség, amelyben együtt vannak a lehetőségeink, és azok megvalósításához nélkülözhetetlen képességeink, s amelybe  pillantva valódi önmagunkat láthatjuk meg. Arról is szó esett, hogy az életcél megtalálása szorosan összefügg e kristálygömb birtoklásával. A meséből is kiderül, hogy a kristálygömb birtoklásának hatalma van az élet fölött. Az arany nap kastélyában senyvedő, elvarázsolt királylánynak épp az a baja, hogy e ‘kristálygömb’ nélkül maradt, s bár az ‘egész világ hirdeti szépségét’, a valóságban ráncokkal barázdált, hamuszürke orcája van, szeme savószínű és a haja pedig veres. Vagyis nem az, aki lehetne, annál az egyszerű oknál fogva, hogy nem ura az életének, nem ő irányítja azt. Nem ura önmagának és szépségének sem. Mert ‘elvarázsolták’. De ő is tud a kristálygömb hatalmáról, arról, hogy a gömbnek köze lehet a valódi létezéshez. Tud róla, hogy ‘csak akkor térhet vissza valóságos alakjába’, ha valaki megszerzi a varázslótól a kristálygömböt. A mese végén megtudjuk azt is, hogy a varázslónő elvarázsolt fiai is a kristálygömb révén kaphatják vissza alakjukat. Ha ez így van, valóban óriási kincs lehet, s talán épp ezért van olyan jól elzárva. Nehéz út vezet a birtoklásáig, s aki megpróbálja megszerezni, szó szerint ‘az életével játszik’. Pedig három szereplőről biztosan tudható, hogy önmaguk legjobb részét, emberi létezésük lényegét kénytelenek nélkülözni, amíg a kristálygömb elő nem kerül. Mi azon a ponton kapcsolódunk a történetbe, amikor – nehezítésképpen – már csak egyetlenegy ember tehet próbát, aztán vége, ‘senki többnek nincs alkalom’. Finom, ám kegyetlen utalás ez arra, hogy vannak dolgok, amelyeknek nem lehet háromszor nekiugrani. Ha elsőre nem sikerül, nincs több próbálkozás. Vannak lehetőségek, amelyek ránk várnak, de csak egyszer állnak előttünk, s ha nem élünk velük, örökre búcsút mondanak nekünk. Ezzel találja szembe magát az anyja varázshatalma elől futó, harmadik fiú is, aki nem retten meg ettől a feltételtől, hanem így válaszol a kihívásra: ‘Nem riadok vissza semmiféle vésztől!’… ‘Engem nem tarthat vissza semmi!’ Amióta világ a világ, a ‘kristálygömböt’ keresők csak ezzel a tudással indulhatnak útnak: nem riadni vissza semmi vésztől. Szükség is van erre az elszántságra, mert mesénkben a ‘legfőbb jó’ nem máshol található, mint egy tojás sárgájában, a tojás egy tűzmadárban, a tűzmadár pedig egy szilaj tulokban. Újra szembesülünk tehát azzal, hogy nagyon meg kell dolgozni érte. 

A mesék is tudják, hogy minden út egyedi, de legalább segítenek az irányok meghatározásában. Itt például fontos információ, hogy a szilaj tulok nem a hegyekben vagy egy barlangban található, hanem egy ‘forrásnál’. A mese alapján valószínűsíthető, hogy épp azt a forrást zárja el, ahonnan az életenergiák áramlanak, emiatt nem tud valóságos alakjával kapcsolatot találni sem a királylány, sem a két elvarázsolt fiú. A szilaj tulok ebben az értelemben nem más, mint azon belső akadályaink és korlátaink összessége, amelyek hatalmas erővé összeállva nem engednek bennünket a saját forrásainknál található kincseinkhez. 

Nos, hát ehhez az életforráshoz ‘bocsátkozik le’ az ifjú, mert itt kell megküzdenie a tulokkal, innen kell az akadályt elhárítania. Nem meglepő, hogy amikor megérkezik, a tulok bömbölni kezd. Próbára teszi a ‘mindenre kész’ ifjút, el akarja ijeszteni, de a fiú ahelyett, hogy elmenekülne, ‘hosszú tusába’ kezd vele. A mesék ritkán részletezik egy harc időtartamát, de az mindig kiderül, hogy az ellenfelek legyőzése nem a gyors megoldások közé tartozik. Itt is tusakodásnak lehetünk tanúi: hol a tulok, hol az ifjú áll győzelemre, de amikor a szilaj tulok végre leroskad – s ezzel a belső akadályok elhárulnak -, még nincs vége a küzdelemnek. Egy tűzmadár röppen ki belőle, aki se nem jó, se nem rossz, egyszerűen annyit tudunk meg róla, hogy ‘máris tovaszáll’, és csak ‘szorongattatásában’ löki ki magából a tojást. Jó ismerősünk ez a megszülető és máris tovaszálló tüzes, szenvedélyes madár, aki megfelelő kontroll – ahogy a mese mondja: ‘hajszolás-űzés, szorongattatás’ . híján nem adja át nekünk a keresett kristálygömböt, hanem elviszi erre-arra, leszáll vele ide-oda, hogy az, még mielőtt bármit kezdhetnénk vele, mindent fölégessen. A mese itt kezd izgalmassá válni, hiszen kiderül, hogy a harmadik fiúnak nagyon is köze van ‘fivérei’ elvarázsoltságához, hiszen azok tulajdonképpen az ő lényének más-más aspektusai. Vagyis végső soron őt is elvarázsolták, s bár nem tették farkassá vagy medvévé, elvették tőle sas- és bálnatermészetét: azt a lehetőséget, hogy olykor képes legyen lassú, nagy köröket leírva föl és alá szállongani az égen, máskor meg a tenger mélyén tanyázva hatalmas vízoszloppal jelzést adni magáról. Legkésőbb ezen a ponton válik nyilvánvalóvá, hogy tulajdonképpen egyetlen személy kristálygömbje körül forog a történet: egy ifjú a főhős, aki keresi önmaga sas-, bálna- és királylány természetét, és csak annyit tud ezekről, hogy egy szilaj tulok által őrzött kristálygömbben találhatja meg. Nem kevesebb feladatot kell tehát végrehajtania, mint a tudatos (sas) és a tudattalan (bálna) világából nyerhető képességek összekapcsolásával, a szabadságra áhitozó lélek (tűzmadár) igába fogásával életre keltheti önmagából azt, akinek ‘egész világ hirdeti a szépségét’, s aki nem ráncos  és hamuszínű többé, és a szeme sem savószínű már. Emlékezhetünk rá, hogy amikor először meglátta a királylányt, megrémült tőle – ahogy mi is megrémülünk saját zilált, hamuszürke, élettelen természetünktől -, és egy tükörre volt szüksége, amely a megvalósuló jövőt mutatva erőt adott neki a megpróbáltatások elviseléséhez. A kristálygömb megszerzésével önmaga teljességét alkotta meg, és az efféle ‘érett személyiség’ előtt még a varázslóknak is meg kell hajolniuk. Ez meg is történik, a varázsló a mese végén minden cselvetést, drámát, bosszút nélkülözve önként mond le  a hatalmáról, hiszen az már az ifjút illeti. Mert az, aki ismeri saját kristálygömb- természetét, már rá tud fordulni élethivatásának kimunkálására és életcéljának megtalálására, azaz valóban hatalma lesz saját teste, lelke és szelleme – azaz az arany nap kastélya – fölött.” 

Az idézet ebből a könyvből való: http://www.libri.hu/konyv/boldizsar_ildiko.mesekalauz-uton-levoknek-eletfordulok-mesei.html  

Szóval, ez a feladat, le kell győzni (tusában…) a  szilaj tulkot (amely belső akadályaink és korlátaink összességét jelképezi és meg kell találnunk a kristálygömböt (azaz meg kell ismerni önmagunk legjobb részét, találkozni kell a bennünk élő ‘legjobbal’, azzal teljességgel, amelyben együtt vannak a lehetőségeink, valamint a lehetőségelk megvalósításához nélkülözhetetlen képességeink)… a többi sima…:-))) Ha ezzel a dologgal problémáink vannak, segítők, pl. coachok támogatása hasznos lehet az elindulásban, főleg az út elején… 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

2 komment

Mennyire “egészséges” a komfort-zónád?

isocrates_coaching 2013.09.19. 19:49

Felzabált bPower game.jpgolygó, hatalmi játszmák címmel  egy érdekes előadás-sorozaton voltam tegnap a kolor-ban (Király utca 13). A második előadás előadója (Dr. Sárvári György pszichológus-coach, a Neosys fejlesztő cég alapító-vezetője) hívott meg. 

Az első előadáson Bonifert Anna képesztett el azzal, hogy sok-sok diával, adattal igazolta, hogy mi húsevők milyen mértékben pusztítjuk – közvetlenül és közvetetten, igényeinkkel – a bolygót. Persze, a kocsik, meg az üzemek, meg minden, de itt most három életforma környezetre való hatását elemezték, a húsevőkét, a vegetáriánusokét (akik azért tejet, sajtot fogyasztanak) és a vegákét, akik csak növényi táplálékot vesznek magukhoz. 

Drámai, hogy a húsevők miatt mennyivel több esőerdőt, stb. kell kiírtani, mert az állati fehérje előállítása sokkal, de sokkal kevésbé hatékony, mint a növényi (és akkor még az etikai szempontokról nem is beszéltünk, meg a berögződött önáltatásainkról, például, hogy az aranyos kis kutyák társállatok és a hasonlóan aranyos bocik meg haszonállatok, azok “arra vannak”…). 

Nem mondom, kicsit nehezebben ment le ma  a sonka… de azért lement… 

Na, ezután jött Gyuri a hatalmi játszmákkal, amelyekben a félelem az úr, és amelyekben a hatalom birtokosa energiát szív el a többiektől, a többiek meg játsszák tovább a játszmát és veszítik az energiát, a kedvüket, az életük meg megy pocsékba… Gyuri szokásos szuggesztivitásával, felkészültségével, példáival (köztük például egy híres jelenet-részlet a Keresztapából, amikor Brando egy monológot mond a cicáját simogatva valakihez, aki elé járul, de fél igazán a csapatába állni… félelmetes…). Persze, ez a mindennapi szinten, otthon, a cégnél, az utcán (vagy a leányfalui strandon, Gyuri egy előző heti példája szerint), mindenütt ott van, alig van ember, aki egyszer-egyszer nem kerül bele, és általában a szívó végén… 

Hogy jön ide a komfort zóna? Előadás után két szót váltottunk, odajött egy hölgy, kérdezi Gyurit, de hát hogy lehet, hogy valaki tudja, érzi, hogy benne van egy ilyen játszmában a szívó ágon, és nem lép ki belőle… Gyuri kitért rá az előadásban, hogy az ok az az, hogy a kilépés csak az ismeretlenbe, a káoszba való kilépést jelentheti, egyfajta elengedést, ami sok embernek nehéz, mert fél tőle, inkább választja az ismert rosszat az ismeretlen helyett. 

Gyuri állítja, hogy ha ezt a lépést meg tudjuk tenni, akkor csak jó tud történni velünk. Itt is, máshol is nem káoszról, hanem kontrollált káoszról beszél. Még nem olvastam végig Sématörés című új könyvét, talán ott elmagyarázza, ez a két állítás nekem még némi mélyítésre szorul, de nem erről akarok beszélni. 

Hanem arról, hogy miért nem lépnek ki az emberek a szorításból, a játszmából (ez nem igazán más, mint amit Gyuri mondott, talán van benne egy elem, amit hozzáteszek). Mert félnek. Félnek az ismeretlentől, a káosztól. Félnek kilépni a komfort-zónájukból. 

Mindenkinek van komfort-zónája. Kinek ilyen, kinek olyan. És itt jött egy megvilágosodás, egy metafóra. Ez nem több és nem kevesebb, mint egy metafóra, tessék annak is venni (próbálok nem elszakadni a képekben, megfogható, megfigyelhető dolgokban megjelenő fogalmaktól és egyre kevesebb metafizikát belevinni bármibe is, “félek” a Wittgenstein-teszttől…:-))) 

Vannak, akiknek több játszmájuk van, vannnak, akiknek kevesebb. Az emberek játszmával “ellátottságát” még metafóra szinten se merném összehasonlítani. Tehát amikor összehozom ebben a metafórában a komfort zónát a hatalmi és egyéb játszmákkal (vannak-e egyéb játszmák, ezt a kérdést feltettem Gyurinak is, nem jutottunk a végére, el se kezdtük igazán, ebben nem árt meg még továbbképeznem magam tranzakciós analízisileg…), akkor szigorúan egy ember aktuális állapotára és lehetőségeire gondolok. 

A tézisem az, hogy egy embernek a komfortzónáját megterhelik a játszmák, elszívják belőle az energiát, ha 2-dimenzióban egy körrel ábrázolnám  valaki komfort-zónáját, minél több játszma terheli azt, a kör annál kisebb lenne, az ember energiája is annál kisebb. Ahogy sikerül egy-két játszma-homokzsákot (vigyázat, metafóra+képzavar a metafórán belül, de most szárnyalok, bocs…) kidobnia a  komfort-zónából, úgy nő a kör, (3 dimenzióban a gömb). 

Ha még ehhez hozzáteszem, hogy a coaching alternatív definíciói között szerepelhet mondjuk az alternatívák bővítése mellett az energiák felszabadítása is, akkor kezdünk ott lenni, amiért ezt írom...

Minél kevesebb energiára van szükség a belső démonaink, a szívó végen elszenvedett játszmáink “karbantartására”, annál több energia jut hasznos célokra, fejlődésre, növekedésre, mások segítésére, annál hatékonyabbak vagyunk), akkor a magasabb felhasználható energiaszint egy rendszeren belül (az ember saját lehetőségeihez képest és nem másokhoz hasonlítva!), annál magasabb  az emberi lét minősége (kész, a Wittgenstein-teszt műszer ennél az “emberi lét minősége” kifejezésnél kiakadt, kész, vehetek egy újat…). 

Marad a feladat: felismerni a játszmáinkat és dolgozni azon, hogy hatásukat magunkra, életünkre, működésünkre csökkentsük, semlegesítsük, és az energiánkat hasznosabb dolgokra tudjuk költeni… gyerekjáték…:-))) 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com 

1 komment

süti beállítások módosítása