HTML

Vezetői coaching

Szilágyi Miklós - teveatufokan@gmail.com - @preisocrates (Skype)

Naptár

szeptember 2012
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív > >> 
1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30

Friss topikok

Linkblog

Carl R. Rogers – “Ilyen vagyok”

isocrates_coaching 2012.09.29. 01:59

Carl R Rogers_1.jpgAmikor elkezdtem ismerkedni a coachinggal, rögtön elkezdtek érdekelni a gyökerei is. Mint több más segítő szakmánál is, ezek a gyökerek a pszichológiáig, pszichoterápiáig, és akár olyan filozófiai irányzatokig, mint a konstruktivizmus, rendszer-elmélet, káosz-elmélet, hermeneutika nyúlnak vissza. Megjelenik a tágabb összefüggésekben például Wittgenstein, Heidegger, Gadamer, és persze Paul Watzlawick, vagy Heinz von Foerster. Ezek olyan nevek, amelyek fel-, feltűnnek a coaching irodalmában, bizonyos megközelítések/elemek első megfogalmazóiként, inspirálóiként. 

Nem tudom, hány embert inspirált a segítő szakmákban Carl R. Rogers (1902-1987) a világon, de sokan lehetnek és talán naponta nő néhánnyal a számuk (járt Magyarországon is és jelent meg magyar nyelvű könyve is). Bizonyos írásai, de még egy híres munka-videója is a neten, a youtube-on ingyenesen is elérhetőek. 

A “Person Centred approach - Humanistic style of counseling” = személy-központú megközelítés, humanisztikus pszichológia megteremtője, egyéni és csoport-foglalkozásain kívül – érdekesség -, nemzetközi konfliktusokban is mediált, például dél-afrikai és észak-írországi közvetíítői munkájáért egyszer Nobel-békedíjra is jelölték. Különböző értékelések alapján a 20. század egyik legkiemelkedőbb, legnagyobb hatású pszichológusa volt. 

Nekem az első igazi álló-csillagom Rogers 2011 elején lett, amikor az akkori tréningen a tréner a mellékelt linken található részletre hívta fel a figyelmemet: 

http://bocs.hu/3part/rogers-01-02.htm 

Az “Ilyen vagyok” című kis írás lényege (szerintem) az, hogy először el kell tudni fogadni magunkat, a helyzeteket, a másikat, a tényeket úgy, ahogy vannak, és akkor van esélyünk, hogy segíteni/inkubálni tudjuk a segített, az ügyfél óhajtott változását. Ha ezek nem adottak – sugallja Rogers megejtő őszinteséggel, kitérve arra, hogy neki sem sikerül maradéktalanul megfelelnie a saját mércéjének -, akkor csak a felszínt piszkáljuk, se magunknak, se másoknak nem tudunk igazán, tartósan segíteni. Elérhetünk felszíni, ideig-óráig tartó sikerecskéket, de annyit, s nem többet. 

És ha bele vagyunk képesek “állni” a saját konfliktusainkba, egyáltalán a kicsit húzósabb, természetes és alkotó feszültségű helyzetekbe, akkor esélyünk van rá, hogy a jelenlétünk, az értő aktív figyelmünk, az igaz visszatükrözésünk, létezésünk (“csodája”, mondanám, ha nem félnék a pátosztól és a félreértéstől…) másoknak is tartósan, mélyebbre merülően tud segíteni. 

Ez pedig azért van így, mondja Rogers az idézett link szövegében, mert: “Könnyebb elfogadni magamat, mint nyilvánvalóan tökéletlen egyént, aki nem tud mindig úgy viselkedni, ahogy szeretne. Egyesek ezt biztosan nagyon furcsa iránynak tartják, amit követek. Számomra azért értékes, mert az a különös paradoxon rejlik benne, hogy ha elfogadom magamat olyannak, amilyen vagyok, akkor megváltozom. Azt hiszem, ezt részben a pácienseimtől tanultam, részben önmagamon észleltem: nem tudunk megváltozni, nem tudunk továbblépni onnan, ahol vagyunk, csak ha tökéletesen elfogadjuk magunkat. Ezután a változás szinte észrevétlenül következik be.” 

Egy másik kedvenc idézetem szintén erről az idézett helyről: “Másokkal való kapcsolataimban arra a következtetésre jutottam, hogy hosszú távon nem segít, ha másnak mutatkozom, mint ami vagyok. Nem használ, ha nyugodtan és kedvesen viselkedem, amikor valójában mérges és kritikus vagyok. Nem jó, ha úgy teszek, mintha tudnám a megoldást, ha egyszer nem tudom. Nem használ, ha szívélyesnek látszom, amikor éppen ellenséges vagyok. Nem használ, ha magabiztosnak akarok tűnni, amikor éppen bizonytalan és rémült vagyok. Azt tapasztalom, hogy még a legegyszerűbb esetben is érvényes a tétel. Nem jó nekem, ha úgy csinálok, mint aki egészséges, ha egyszerre betegnek érzem magam.”

És persze (?): “…úgy hiszem, hogy hatékonyabb vagyok, ha el tudom fogadni saját magam, és képes vagyok önmagamat adni.”

“Megbízom a magam tapasztalatában” – írja, és még hogy: “mások értékelése számomra nem irányadó. Mások ítélete, bár meg kell hallgatni és el kell fogadni annak, ami, nekem nem lehet mértékadó. Ezt nagyon nehezen tanultam meg…”

Még ide: “A későbbi évek folyamán kissé megdöbbentett néha, amikor megtudtam, hogy mások szemében szélhámos vagyok, aki diploma nélkül orvosi gyakorlatot folytat  (pszichológusként nemcsak pszichiáterként dolgozik, de új terápiás megközelítést is kidolgozott, ami már tényleg “pimasz” dolognak tűnhetett az amerikai szakma nevében, amely mint tudjuk, Freud újításait sem fogadta kitörő örömmel – SZM megjegyzése), aki egy igen felületes és káros terápia létrehozója, aki hatalmat akar, misztikus stb. És ugyanígy zavart a hasonlóan szélsőséges dicséret. De azért nem érdekelt túlságosan, mert úgy éreztem, csak egyetlen személy (legalábbis az én életemben, és talán egyszer s mindenkorra) tudhatja, hogy amit csinálok, az tisztességes vagy pedig hazug, elhárító és kóros dolog-e, és ez a személy én vagyok.”

És még: “Figyelembe véve, amit mondtam, a következő felismerés nem fogja meglepni Önöket. A tapasztalat nekem a legfőbb tekintély. Az érvényesség próbaköve a saját tapasztalatom. Sem egy másik ember tapasztalatai, sem a magam elgondolásai nem vetekedhetnek a tapasztalataim hitelével.”

“Egy másik felismerés, amiért nagy árat fizettem, a következő szavakkal fejezhető ki: A tények barátaim.”

“Nagyon felkeltette az érdeklődésemet, hogy a legtöbb pszichoterapeuta és különösen a pszichoanalitikusok kitartóan elzárkóznak attól, hogy terápiás tevékenységüket tudományos vizsgálat tárgyává tegyék, akár ők, akár mások. Én megértem ezt a reakciót, mert én is átéltem ezt. Jól emlékszem, hogy különösen az első vizsgálatainkban mekkora izgalommal vártuk a kapott eredményeket. Tegyük fel, hogy a hipotézisünk nem igazolódott be. Hátha elképzelésünk téves volt! Hátha véleményünk nem állta meg a helyét! Ha most visszagondolok erre az időszakra, úgy gondolom, hogy a tényeket, mint a katasztrófa lehetséges hordozóit, potenciális ellenségnek tartottam.”                      

“Talán egy kissé lassan fogtam fel, hogy a tények mindig a barátaim. A bizonyosságnak minden egyes darabjával, aminek bármely területen a birtokába jutunk, közelebb kerülünk az igazsághoz. És az a tény, hogy közelebb jutunk az igazsághoz, sohasem lehet káros vagy veszélyes, és nem keltheti bennünk az elégedetlenség érzését. Mialatt utálom mindig korrigálni a gondolkodásmódomat, utálom feladni az értékelés és fogalomalkotás régen bevált útjait, mélyebb szinten mégis valahogy rádöbbenek, hogy ezek a gyötrelmes újrarendszerezések azok; amit tanulásnak hívunk, és bármi gyötrelmes is, ezen át jutunk el egy kielégítőbb, precízebb látásmódhoz.”

“Ami a legszemélyesebb, az a legáltalánosabb. Előfordult, hogy miközben diákokkal vagy munkatársakkal beszélgettem, vagy írásaimban olyan személyes hangot használtam, hogy úgy éreztem, ezt senki sem értheti meg, mert ez az attitűd annyira sajátom... Így jutottam el ahhoz a meggyőződésemhez, hogy ami mindannyiunkban a legszemélyesebb, az valószínűleg az, amit ha másokkal megosztunk, -elmondunk; másoknak is sokat jelent. Ez a felismerés segített abban, hogy megértsem a művészeket és költőket, mint olyan embereket, akiknek van bátorságuk kifejezni önmaguk különös voltát.”

“Egy nagyon fontos felismerés talán alapja lehet mindannak, amit eddig mondtam. Ennek tanulságát az a több, mint 25 év érlelte meg bennem, aminek során megpróbáltam segíteni a bajba jutott embereken. Ez nagyjából a következő. Rájöttem, hogy az emberek beállítottsága alapvetően pozitív… Egyre inkább azt érzem, hogy minél jobban megértenek és elfogadnak egy embert, annál valószínűbb, hogy elhagyja a hibás magatartási sémákat, amikkel az élet elé ment, és annál inkább fordul az előremutató irányba… Nem szeretném, ha ebben a kérdésben félreértenének. Nincsenek naiv elképzeléseim az emberi természetről. Nagyon jól tudom, hogy az emberek hihetetlenül kegyetlen, borzalmasan destruktív, éretlen, regresszív, antiszociális, bántó magatartásra képesek, védekezésből és belső félelemből. Ugyanakkor tapasztalataim legelevenebb és legvidámabb élményei közé tartoznak azok, amikor ilyen egyénekkel kerülök kapcsolatba, és közben felfedezem azt az erőteljes pozitív viszonyulási hajlandóságot, ami az ő és mindannyiuk legmélyebb rétegeiben él…”

Azért az, hogy például “A tények barátaim. “, meg hogy “…ezek a gyötrelmes újrarendszerezések azok; amit tanulásnak hívunk…”, és  a végén ezek a sorok egy tapasztalt segítőtől az emberi természetről… ezek például nagyon erősek…

Még valami azoknak, akiknek újra (nem először… és nem utoljára) felkeltettem az érdeklődését Rogers iránt és akik értenek valamilyen szinten  angolul. Egy érdekes, kb. másfél órás film készült 1965-ben “Három pszichoterápiai megközelítés” címen az akkori 3 leghíresebb, egy-egy fontos terápiás módszert követő pszichoterapeutával (Rogers pszichológus végzettséggel dolgozott). A film 3 db kb. 30 perces terápiás ülést mutat be mindegyikkel, a különlegesség az, hogy ugyanazzal, a Glóriaként aposztrofált ügyfél-hölggyel. A nagyközönség számára a választást voltak hívatva gondolom szolgálni az összehasonlító film-etűdök és valóban kíváló alkalmat adnak abba való bepillantásra, hogy hogyan dolgoztak ők. 

A Carl R. Rogers és Glória ülés ezeken a videókon tekinthető meg (az első video tartalmazza a bevezetőt az egész filmhez): 

http://youtu.be/ZBkUqcqRChg

http://youtu.be/m30jsZx_Ngs

http://youtu.be/RX_Y3zUPzEo

http://youtu.be/zHxl5NtcDow

http://youtu.be/L19nXMvbS8E

Rogers a nem-irányító, személy-központú terápiát alapította, Albert Ellis a kognitív ahogy-gondolkodsz-a-dolgokról-az-tesz-boldogtalanná REBT (Racionális Érzelmi Viselkedési Terápia) megalkotója volt és Fritz Perls az egyik terapeuta, akinek a nevéhez a teljes-autentikusságot-megkövetelő Gestalt megközelítés kötődik.

Nem teljesen biztos információk szerint - egyébként meglepő módon annak a számára, aki látta mind a három ülést (mind fent van a youtube-on, a többi a Rogers-en kívül szintén könnyen megtalálható, ha nem ott, esetleg a Google-n), -  ha igaz, Gloria a film-forgatás után választhatott és ő Perls-t választotta, majd később nem túl késői haláláig Rogers-szel volt barátságban.

Nekem egyértelműen Rogers a hozzám közel álló, és ha megnézitek az egészet az egyedi klippekből összerakva, striking, kiáltó, hogy Rogers stílusa mennyire modern és mennyire közel áll – alapvetően a stílusában – a mai coaching fogalmához. Az én személyes univerzumomban Rogers az első coach-ok egyike. Ez az interjú alapján annál is pregnánsabb, hogy Gloria, a másik szereplő, sokkal inkább egy (life-)coach ügyfélhez hasonlít, mint egy pácienshez… 

Összeállította, “levadászta”, kommentálta: Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Szólj hozzá!

Managerek, sportolók és coachok a Vadászterületen…

isocrates_coaching 2012.09.26. 10:06

Gorgenyi.jpgGörgényi István tartott előadást  Vadászterület (Hunting territory) címen az ICF Coach Klubban. A cím egy csoportdinamikai segítő modell elnevezésével egyezik meg, amit az Ausztráliában, Magyarországon, Angliában és Franciaországban is alkalmazott vállalati és sport-tanácsadásban és executive coachinghoz. 

A szerző vizilabdázói világbajnoki éremmel, (ausztráliai) női vizilabda olimpia bajnoki edzői éremmel, majd család- és csoportterápiai tapasztalattal a háta mögött fejlesztette ki a rendszert és járja vele a világot, konferenciákon ad elő és szakértőként, tanácsadóként, trénerként segíti a vállalatokat a különböző országokban. 

Sok helyen még mindig meghatározónak tartják a személyiségjegyeket, -típusokat és azokra alapozva próbálják megoldani a személyi és csoport problémákat, konfliktusokat. Elmondása szerint Ausztráliában például könnyen lehet, hogy egy tréning előkészítését, vagy egy coachingot a Myers Briggs személyiségtípus teszt alapján indítanak és mindent annak az eredményére fűznek fel. Jelzem, itthon sem idegen az a gyakorlat, hogy valamilyen személyiség-teszt alapján (a DISC a divatos) (be)kategorizálnak valakit és akkor az a feladat, hogy ennek alapján kell változást elérni. 

Egyik példája szerint egy nagy-vállalat (nem derült ki, vagy már nem emlékszem, hogy melyik országban, esetleg többen) kifejezetten színjelekkel próbálta megkülönböztetni az egyes dolgozókat egy ilyen teszt alapján és a feladat az volt, hogy mindenkivel a standard, az adott típusra (színre…) jellemző módon kellett reagálni és a probléma nem volt probléma többé… 

Nos, Görgényi Istvántól mi sem áll távolabb, mint ez a felfogás… Szerinte nincs állandó személyiségtípus-hatás. Egy sport-példája szerint (lesznek még sport-példák) az egyik futtballjátékos a Manchestre United üdvöskéje volt, mert az edző tudott vele bánni, míg az ír válogatottat szétszekálta, hogy ki is kellett emelni onnan… 

Görgényi István Vadászterület modellje rendszerszeméleletben vizsgálja a helyzeteket/konfliktusokat, ahol minden mindennel összefügg. 

Ars poetica-ja lehetne, hogy “én olvasni/megismerni tanítom a vezetők számára a (gazdaségi szervezetekre is jellemző belső) politikai játszmákat és nem azt, hogyan lehet őket megnyerni… a cél, amihez hozzá tudom segíteni őket, az az, hogyan tudnak közreműködni egy igazi értéket termelő csapat létrehozásában. 

A másik csapda szerinte a konfliktusok tudatos, megfontolt kiiktatására tett kísérletek és a “joy”, a “fun” keresése. Először azt hitte, hogy ez az Ausztráliába importált angolszász visszafogott stílus, az “understatement” öröksége, amikor itthon is megtapasztalta, hogy  az angolszász tréning-minta alapján itt is erre trenírozzák azokat, akik megfizetik a trénert. És akkor elhangzik a cél: “Jól akarjuk érezni magunkat a munkahelyen!” és szétárad a jó érzés az arcokon, mosolyognak, idill. Igen ám, mondja István, de pont ez az, amit nem szabad így direktben kitűzni, mert ez a holtbiztos módja annak, hogy ne érd el. 

Meg a munkahelyen nem is ezért vagyunk, hanem azért, hogy teljesítményünkkel előállítsunk valamit. Jól, jót, hasznosat, hatékonyan. És – ilyen már csak a dolgok természete, ha ez sikerül (jól, hatékonyan  működni/dolgozni), akkor lehet, hogy el is kezdjük egy kicsit megszeretni egymást és ezt az egészet, ahol dolgozunk. Igen, akkor jó esetben jön a “flow”, Csíkszentmihályi Mihály “flow”-ja. Ebben az irányban megy (jó, kíváló teljesítmény elérése együtt először, összerázódás, csapattá formálás utána), a másik irányból (akarjunk fantasztikus csapat lenni és majd utána jó lesz a teljesítmény) nem. 

Megemlítette azt is ebben az összefüggésben, hogy a sokat idézett Tuckman modell a csoport-fejlődésről (a csoportok időben 4 fejlődési fázison mennek keresztül: forming-storming-norming-performing, magyarul: megalakulás-helyezkedés viharokkal-szabályok kialakulása-teljesítés) a profit-, illetve sikerorientált üzleti és sport-világban nem működik, mert nincs idő kivárni az első három fázist, rögtön teljesíteni kell… 

Például egy futball-edzőnek (sok példa származik az előadás során a sportból, mert ott nagyon pregnánsan látszanak az erővonalak, jobban, világosabban, mint az üzleti világban) nem adnak időt (hónapokat, éveket), hogy felépítse a csapatot (forming-storming-norming), hogy azután eljussanak a teljesítéshez (performing), már az első meccsen teljesíteni kell és ha sorozatban nincs győzelem, jöhet is az új edző… 

Az üzleti életben kicsit nagyobb a tolerancia, egy vezérigazgatónak (hacsak nagyon nagy blamázsokat nem gerjeszt) egy év laufja/ideje biztos van, általában 2-3 éve is lehet valakinek, főleg, ha bizonyos jó előjelek már megjelennek a működésben (bár, a 2008 óta tartó “új időkben” a tolerancia határ lejjebb szállt, a piacok, a tulajdonosok türelmetlenebbek lettek…). 

A Hunting territory (Vadászterület) módszert Görgényi István az élete korábbi periódusában (sportoló, edző, terapeuta) tapasztalt konfliktusokon való intenzív, kreatív, alkotó gondolkodás közben alkotta meg és azóta is folyamatosan fejleszti, miközben sikeresen alkalmazza is. 

Az előadást PPT prezentációra és időnként rövid film/video-betétekre építette. A példák és videók nagy része a sportból, és ott is kiemelten a futball világából származik, és ahogy elmondta, minden előadásra/alkalmazásra az egyre bővülő anyagának csak egy kis hányadát használja fel, sok-sok órára való anyaga, tapasztalata van. Ebből a gazdag anyagból kaptunk egy két-órás ízelítőt kedden este a MOM-ban. 

Nyilván én is csak szemezgetni tudok itt azokból a dolgokból, amelyek legjobban megmaradtak bennem. Nézzük az alap-gondolatokat:

  • Territoriális lények vagyunk, akiknek fontos a fizikai/szellemi/lelki területünk védelme és erre a gondolatra épül a modell, hogyan lehet ezt figyelembe venni, felhasználni a konfliktusok kezelésére, de még inkább előrelátására és megelőzésére.
  • A szervezeti/csoport-problémák, -konfliktusok nagy része nem személyisegproblémákból, hanem szerkezeti vagy kommunikációs problémákból adódik, ezért megjósolhatók, így elkerülhetőek és a konfliktus-kezelő folyamat megtervezhető: erre építve kialakitható konfliktusokkal bánni tudó csoport-kultúra (és ez a lényeg…) 

A “territoriális lény” kitétel illusztrálására egy nagyon “vicces” jelenetet mutatott az “Az iroda” tv-sorozat angol változatának magyarra szinkronizált egyik részéből, amikor az egyik kolléga a derékszögben egymásnak tólt íróasztalok között kínosan elhessegeti kollégájának az ő asztalára kicsit be-/rálógó iratait, mire a kolléga iratrendezőkből a demarkációs vonalra olyan magas falat épít, hogy ne is kelljen látnia a másikat. Amikor az első kollégának egy adatra van szüksége, kénytelen telefonon felhívni a másikat, aki nem veszi fel a kagylót, sőt, az iratrendezők árnyékában ki is surran a szobából, amit az infót kérő kolléga először nem is érzékel és folytatja a kuncsorgást… 

Úgy lehetne ábrázolni a vadászterületet (a mobillal készített fotó nem lett elég jó), hogy a résztvevőket körülveszi egy-egy (egyszerűség kedvéért) kör és ezek a körök (saját vadászterületek) bizonyos területeken összeérnek, közös halmazuk van. Ez a közös halmaz jelképezi a közös felelősséget, feladatokat. 

A csoport körül pedig van egy nagyobb jelképes ellipszis, amelynek az a része, amit az egyedi vadászterületeket jelképező körök nem fednek le, a senki földje, amit a csoport együttesen védelmez külső illetéktelenekkel szemben. 

A Belső Harcok Kora nemcsak egy nem megfelőképpen vezetett szervezetben lehetséges, de egy jól, kooperatívan működő szervezet is visszaesik ebbe a fázisba, ha például nagyobb átszervezésre kerül sor. Tehát ezt a territoriális, szerkezeti típusú konfliktus-képződést valamikor életünkben nem kerülhetjük el, jó felkészülni rá. 

Az érdekesség az (kipróbálva különböző projektekben, de akár bárki megpróbálkozhat saját környezetében, hogy ezt tesztelje), hogy a két terület közötti átfedés által képviselt közös feladatokról/felelősségekről a résztvevők akár drámaian is különbözőképpen gondolkozhatnak. István felidézett egy esetet, amikor két együttműködő cég vezérigazgatóját kérdezte ki, milyen tevékenységeket látnak ezen a közös területen: az egyik 12-t sorolt fel, a másik 15-öt és 2 közös volt a két listán… ijesztő, nem? Ja gen, és a két vezérigazgató tisztelte egymást, nem volt problémájuk egymással… 

Ami nagyon fontos, hogy a belső harc idején sok kreatív energia van (de az egész helyzet nyilván nagyon durva helyzetekkel tarkított). Ezt az energiát fel kell használni.  Görgényi István szerint a szervezet optimális működése harcban alakul ki (ami persze nem jelenti azt, hogy minden harc hasznos…); nem szabad lefojtani, bele kell állni a konfliktusokba. 

Ha a feszültségeket a szőnyeg alá söprik, destruktív hatása nem elkerülhető, rejtett küzdelem alakul ki, aminek néhány megjelenési formája: 

  • Biztonság-, kényelem- és béke-vágy
  • Joviális, együttműködést hangsúlyozó hangulat a felszínen, manipuláció a háttérben
  • Csőlátás
  • Minimális érdemi információ-csere
  • Tompított, megszűrt, jóérzést mutate kommunikáció
  • Az esetleges vita elkerülése fontosabb, mint a közös teljesítmény

 István egy fantasztikus példát mutatott egy 2005-ös futball meccsről, ami a rejtett küzdelem legrosszabb pillanatban való, hosszan tartó destruktív hatást produkáló kirobbanását illusztrálta. Egy angol bajnoki meccsen, a Newcastle és az Aston Villa között két Newcastle (!!) játékos a meccs közben ökölpárbajba keveredett és rövid dulakodás után mind a kettőt kiállították. 

A lappangó konfliktus alapja az volt, hogy a két játékos “vadászterülete” átfedésben volt hosszú ideje és nem tisztázták egymással és az edzővel, hogy kinek pontosan mi is a dolga és az adott kirobbant konfliktus közvetlen előzménye az volt, hogy egyikük nem a kedvezőbb helyzetben lévő másiknak passzolta a labdát, hanem egy harmadiknak (nem volt szó közvetlen gól-helyzetről, mindez a mezőnyben, a középpályán zajlott le). Olyan intenztív volt a jelenet, hogy még az ellenfél játékosai is leálltak (nem használták ki a lehetőséget, hogy a Newcastle játékosai egymást verik), a verekedést kezdeményezőt egy Aston Villás vezette le  a pályáról. 

A Newcastle rengeteget költött a megelőző időben játékosokra, a meccs pillanatában éppen egy felfelé ívelő pálya tetőzése közelében volt, egy héten belül az angol kupa elődöntőjéért, és az UEFA kupa elődöntőjéért játszhattak. Ebben a kritikus pillanatban tört ki ez a hosszú ideig lefojtott feszültség. Természetesen, mivel a két játékost 6-6 meccsre eltiltották és kulcs-játékosok voltak, a két következő fontos meccset elvesztették. A két játékost (a “bűnösöket”) ezt követően eltávolították a csapatból és 2 éven belül a Newcastle kiesett az első lígából, nem tudott visszajönni ebből a völgyből. Mindennek a mélyén az volt, hogy nem dolgozták fel, nem álltak bele a konfliktusba, hanem elmismásolták… 

Görgényi István megemlítette egy cikkét: “Az ertekes ido (Value time)” (ez a lenti link 43. oldalán található): 

http://hiradastechnika.hu/data/upload/file/2011/HT2011_2_komplett.pdf 

Közel a prezentáció végéhez István egy Barcelona video-klippet mutatott nekünk a “Jogo bonito”-ról (a “szép játék” portugálul, eredetileg a brazilok klasszikus játékára kitalálva, ami ma talán a Barcelona játékára alkalmazható a legjobban). 

Egy helyzet, egy gól felépítésének elemzéséből mutatta a klip, ahogy a sok-sok passzal szétrázzák az ellenfél (nem akárki, Manchester United…) védelmét, helyet csinálnak Messinek, aki kb. 18-20 méterről,  gyönyörű gólt lő. 

A kulcsa az elemzésnek a tudatosság, ami leolvasható a mozgásokról, amivel ezt teszik és az a többszörösen a video-klip által igazolt alap-működés, ahol nem össze-vissza szaladnak, hanem maximálisan segítik egymást, azt, akinél a labda van, hogy mindig több jó, alkalmas lehetősége legyen a passzoláshoz. 

Mindig a labdát nézik és egymást, hihetetlen együttműködésben. Ezért akinél a labda van, mindig ott érzi a többieket, rálát több társára is, van ideje, viszonylag nyugodtan tud dönteni, hogy mindig a legjobb lehetőséget válassza. Az már csak hab a tortán, hogy a Messinek helyet csináló két játékos (akik egyszer oda-vissza passzolnak párhuzamosan az alapvonallal, látszólag értelmetlenül, de igazából ez kellett a Messi közeli védő kimozdításához) előtt, a 16-os vonalában lévő harmadik Barcelona játékos látva az aktív  helycsinálást, jó ütemben húzódik ki abból a sávból, amelyen Messi megcélozhatja majd a kaput. Szóval egy olyan football zseninek, mint Messinek is nagyon komoly csapatjátékra, együttműködésre van szüksége, hogy a jó időben és jó helyzetben tudja alkalmazni zseniális rúgó/célzó-készségét. 

Az egyik befejező megjegyzés a lényegében coachokból álló közönség egy hölgytagjától származott: “Köszönöm István, ezt az előadást, most már értem, hogy ebben a fociban, amit már gyerekkoromban is néznem kellett (vagy legalábbis csöndben lenni) és már akkor is útáltam, mégis csak van valami. El is mondom majd a férjemnek, hogy ezután mi mindenre figyeljen majd, amikor meccset néz…” 

És akkor az eredeti forrás (Görgényi István cégének site-ja): http://www.huntingterritory.com/pdf/Hunting_Territory_Bemutato_1012.pdf

 A krónikás: Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Szólj hozzá!

Az önbecsülésről… (self-esteem)… egy lábjegyzet…

isocrates_coaching 2012.09.25. 16:13

self-esteem 2.jpgEbben a blogban tavaly november óta folytatásokban jelenik meg egy könyvnek  egy egyszeri nagy lélegzettel, egy-huzattal “áttett” és megjegyzéseimmel ellátott magyarba ültetése (fordításnak erős lenne nevezni, mert nem törekedtem a formai, inkább a tartalmi, gondolati pontosságra…). 

Ezzel a könyvvel az Amazon Kindle könyvek között találkoztam, amikor egy coaching folyamatban ezzel a problémával találkoztam és rákerestem a “self-esteem” kifejezésre. Mivel egy ilyen folyamat néhány hónapig tart (hetenként egy ülésből 10 és néha ki-kimarad egy-egy hét, különösen nyáron, akkor több is). Nem az első könyv volt, amit letöltöttem, de az első 100-ban biztosan benne volt. 

Sok-sok könyv jelent meg már akkor is erre a keresési kifejezésre (akkor kb. 800 ezer elérhető, letölthető, főleg angolszász könyvben tallózhattunk, ma ez a szám már majdnem másfél millió…). 

Nem bántam meg, hogy egy coaching folyamat kedvéért belevágtam, ott is segített és azóta is sokszor bele-belelapozok, megnézek egy-egy passzust benne. 

Érdekes à propos-ja van annak, hogy ezt a lábjegyzetet hozzáillesztem  a folytatás-sorozathoz, mégpedig az, hogy egy friss tréningen előkerült az önbecsülés kifejezés, érdekes összefüggésben. Akik ezt olvassátok, sokan, talán mindenki,  hallottatok a Maslow piramisról, ami a szükségletek hierarchiáját egy piramis-szerű ábrában mutatja meg, kezdve az alapvető igényektől (evés, ivás, alvás), egészen a csúcsig, az önmegvalósításig. Egy kiegészítő, részletesebb ábra az igényesen elkészített munkafüzetben a legfelső csúcs jellemzői közül az önbecsülést említi, mint a legelsőt, a legfontosabbat. 

És… amikor ezt láttam, elakadt a lélegzetem, mert egy kiegészítő szóbeli magyarázat pedig úgy szólt, hogy – természetesen – a piramis csúcsáig  nem mindenkinek sikerül eljutnia életében, mert addig, amíg az odavezető “lépcsők” igényei nem elégítődnek ki, addig nehéz (ha nem lehetetlen) elkezdeni a következő fokozat igényszintjével foglalkozni. Úgy is nevezik néha a legfelső szintet, az önmegvalósítás szintjét – hangzott a további szóbeli magyarázat -, mint a hősök szintjét, mondjuk, ahová például Teréz anyának sikerül eljutnia. 

Miért is akadt el a lélegzetem egy pillanatra? Mert ez így együtt mintha azt jelentené (biztos vagyok benne, hogy ezt még tovább fogjuk elaborálni/finomítani, mégis lejegyzem a lehetséges félreértésnek ezt a sarokpontját, hogy ne sikkadjon el), hogy az önbecsülés csak a hősöknek járna… 

Mivel azt a szöveget, amelynek az imént töltöttem fel ide a 4. Folytatását (és van még…), lesznek, akik nem olvassák végig (kár, mert megéri a fáradtságot), hadd emeljek ki egy rövid 5-pontos felsorolást, ami kifejezi a lényegét a könyv mondandójának, hogy ugyanis a feltétlen emberi érték az, amiben mindannyiunknak osztozni kellene, és az önbecsülés az ennek az átérzése, megélése (tehát mindannyiunknak és nemcsak a “hősöknek”), mert: 

“A feltétlen emberi értéket Claudia A. Howard a következő 5 pontban világította meg:

  1. Mindannyian végtelen, belső, örök és feltétlen értékességet képviselünk.
  2. Mindannyian ugyanannyit érünk, mint emberi lények. Ez az érték nem összehasonlítható és ebben nem lehet versenyezni. Akármelyikünk kiemelkedhet valamiben (sportban, politikában), de mint emberi lények, egyikünk sem különb.
  3. Külső dolgok nem tudják megváltoztatni ezt a feltétlen emberi értéket, sem elvenni, sem hozzátenni nem tudnak. Külső dolgok lehetnek például a pénz, fizikai megjelenés, teljesítmény, elért eredmények. Az emberi alap-érték végtelen és változhatalan.
  4. A belső emberi érték stabil és nem veszélyezteti semmi (még az sem, ha valaki elutasít Téged), 

A belső emberi értéket nem kell megszolgálni és nem kell bizonyítani. Csak  felismerni, elfogadni és értékelni.”  

Azt gondolom, ez megéri a fáradtságot, hogy kicsit foglalkozzatok vele, mert az önbecsülés az ennek az emberi értéknek a felismerése és átérzése. A könyv arról szól, hol csúszhatunk el, hol billenhetünk meg abban, hogy ezt az emberi értékünket, ami mindannyiunkban közös, igazán átéljük. És… mindannyian megbillenhetünk egyszer-egyszer az életünkben, amikor beborul az ég… olyankor jó lenne elővenni valami ilyesmit mementónak, hogy emlékeztessen, hogy hoppá, ne hagyd magad… ebben is segít a könyv, hogy hogyan csináljuk… 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Szólj hozzá!

Gondolatok az önbecsülésről 4. (folytatás)

isocrates_coaching 2012.09.25. 15:35

Self-esteem workbook2_1.jpgÍme, az előzmények:

1. rész:

http://vezetoi-coaching.blog.hu/2011/11/27/gondolatok_az_onbecsulesrol_1 

2. rész:

http://vezetoi-coaching.blog.hu/2011/12/29/bejegyzes_url_cime_468 

2.a rész:

http://vezetoi-coaching.blog.hu/2012/02/19/gondolatok_az_onbecsulesrol_2_a 

3. rész:

http://vezetoi-coaching.blog.hu/2012/09/04/gondolatok_az_onbecsulesrol_3_folytatas 

... és akkor a folytatás: 

Büszkeség

Egy angol miniszter, Charles Caleb Colton (1780-1832) azt írta: „A büszkeség van akit nevetségessé tesz de másokat viszont megakadályoz, hogy nevetségessé váljanak.” A büszkeségnek két oldala van az önbecsüléssel kapcsolatban: ön-romboló és egészséges.

Ahogy az imént említésre került, az ön-romboló büszkeség az önmagát személyként felsőbbségesnek, értékesebbnek, vagy fontosabbnak tartó attitűdöt jelenti. Az ilyen emberek rendszerint azt is gondolják magukról, hogy tehetségesebbek, önállóbbak és hibátlanok. A szinonímái ennek az attitűdnek: gőgös, arrogáns, öntelt, magát megjátszó (aki többnek akarja magát mutatni és ezzel (jó) benyomást akar kelteni), hiú, önimádó (önző, önmagáról túl sokat tartó, (másokat) kihasználó). Az ön-megsemmisítő büszkeség tipikusan félelemből (például a sebezhetőség miatti félelemből) és az önmaga megvédésének vágyából, ennek vélt szükségességéből származik.

Az egészséges büszkeség az ember természetes méltóságát és értékét tükrözi vissza, az önmagunk tiszteletét, az örömet és hálát az ember saját teljesítményeiért, amit elért, a tehetség elismerését, a szolgálatot, vagy a (születéstől adott) közösséghez tartozást (azaz a családot, azt hogy feketének, romának, zsidónak, vagy ázsiainak születtünk, stb.).

Alázatosság

Az alázatosságnak is két oldala van, az ön-romboló és az egészséges. Az ön-romboló alázatosság az önmagunk tiszteletének hiányát jelenti (például „a Föld porából vagyok...”); gerinctelen alávetettséget és hitványságot.

Az egészséges alázatosság viszont az ön-romboló büszkeség hiányát jelenti; annak elismerését, hogy tökéletlenek vagyunk; annak a tudatát, hogy hiányosságaink vannak és tudatlanok, de taníthatóak. Azt jelenti, hogy mindenkit egyformán értékesnek tartunk.  Az egészséges alázatosságból szelíd viselkedés következik (pozitív értelemben), valakit, aki szelíd és türelmes és nem könnyen lehet méregbe hozni.

Az egészséges alázatosság és az egészséges büszkeség, mind a kettő megtalálható abban, akinek van (egészséges) önbecsülése (jelentse itt az „egészséges” a „pont elegendőt” – SZM). Alázatosság, mert azilyen ember tudja, mennyit kell még tanulnia és büszkeség, hogy felismerje a méltóságot és az értéket, ami minden emberben közös.

Az itt következő szórakoztató történet (De Mello, 1990) az egészséges alázatosság hiányáról szól:

Egy guru azt mondja a tanítványnak: „Menj ki az esőbe és emeld fel a kezed. Ez felismerést fog hozni a számodra.”

Másnap a tanítvány ezt jelentette a gurunak: „Ahogy követtem a tanácsodat, a víz végigfolyt a nyakamon. Komplett idiótának éreztem magam.”

„Az első napra ez felismerésnek nem is kevés.”, válaszolta a guru.

Önzés

Vannak, akik egyenlőségjelet tesznek az önzés és az önbecsülés közé. Ezért fogalmazzuk meg a következő nagyon fontos állítást: Az önbecsülés célja önmagunk meghaladása. Az ön-reflexió fájdalmas helyzet (lehet), amely a figyelem fókuszát belül tartja, befelé fordítja.

Megjegyzés (SZM): Itt a könyv az ön-reflexió helyett az ön-tudatosság-ot használja szószerinti fordításban, amivel végképp nem értek egyet, ezért helyettesítettem az „ön-reflexió”-val; ugyanakkor én sem az ön-tudatosságot, sem az ön-reflexiót nem tartom önmagában és abszolút értelemben negatívnak, csak ha túlzott mértékben jelentkezik; hajlok rá, hogy az „egészséges” melléknévvel mindkettő az elfogadható kategórián belül meradhatna.

Ennek a fájdalomnak szeretettel gyógyítása az ember koncentrációját/fókuszát kifelé fordítja, szabaddá téve az ember (energiáit), hogy másokat szerethessen és élvezze az életet. Az ember önbecsüléssel a biztos alapot választja (szemben a mástól függő emberrel, akinek se önbecsülése, se szabad választása nincs).

Megjegyzés (SZM): Ezzel az egész definíciós magyarázattal bajom van, nem megértési, hanem elfogadási. Volt a már említett probléma, hogy a könyv szerint az ön-tudatosság (amit én inkább ön-reflexiónak fordítottam) fájdalmas helyzetet teremt (azt gondolom, ahogy már említettem, hogy az egészséges ön-tudatosság/ön-reflexió nem okoz fájdalmas helyzetet) és azután ezt a fájdalmat  kell gyógyítani és így fog az ember kifelé fordulni. Szerintem az önzés az nem egyenlő sem az ön-tudatossággal, sem az ön-reflexióval, az önzés egyszerűen az ön-érdek(ek) mindenen keresztül való keresztülvitele, a többiek igényeinek, érdekeinek és egyáltalán a létének is akár teljes figyelmen kívül hagyásával.

Ugyanakkor azzal  egyetértek, hogy a NEM-egészséges ön-tudatosság és a NEM-egészséges ön-reflexió „gyógyítandó” és a gyógyulás az energiák egy részének a felszabadítását eredményezi, amit másokra tudunk fordítani, de ez nem ide, az önzéshez tartozik, hanem inkább egy másik pszichológiai problémához.

A befelé forduló ember (aki mellesleg lehet önző is) azért fordul befelé, mert a belső, pszichológiai problémái, elsősorban az önbecsülés hiánya állandó kontrollálást és kifelé való viszonylag normál image állandó újratermelését igényli és ez rengeteg energiáját felemészti és ez az energia és figyelemhiány akadályozza meg abban, hogy elegendő energiája maradjon a másokkal való foglalkozására, másokhoz való szeretetteljes  közelítésre és az élet élvezetére. Innentől pedig már nyilvánvaló, hogy az önbecsülés (újra) felépítése  lecsökkenti a belső problémák kezelésére és elfedésére szükséges energia mennyiségét és kifelé fordítja az egyént.

Így, az önbecsülés fejlesztése lehetővé teszi, hogy a legjobb irányban mozduljunk el ebből a szempontból is.

 

 

Költség/Haszon elemzés  

Vannak, akik nem foglalkoznak ezzel, nem alakítják ki tudatosan az önbecsülést magukban, mert nem tudják, hogyan is kell. Mások viszont ellenállnak, nem akarják kialakítani/felépíteni az önbecsülésüket, mert előnyösebb nekik, ha nem szeretik magukat. Mielőtt időt szánnál az önbecsülés kifejlesztésébe, tegyük meg azt, amit egy lelkiismeretes manager is megtenne egy új terv végrehajtása előtt: végezzük el a projekt költség/haszon elemzését. Először, állítsunk fel egy listát az ön-utálat, a nemtörődömség összes lehetséges előnyeiről. Ha ez kész, készíts egy listát az összes lehetséges hátrányairól. Néhány példa fog következni és azután helyet találsz arra, hogy a saját listádat is elkészíthesd.

Az ön-utálat/nemtörődömség előnyeinek lehetséges példái

  • Nincs kockázat. Nem várok el magamtól semmit, és másoktól sem. Lehetek lusta és kitűzhetek könnyen elérhető célokat.
  • A világ megjósolható. Megértem, ha az emberek nem fogadnak el, mert én magam se fogadom el magam. Megértem azt is, hogy nem is tettem kísérletet, hogy ezen változtassak.
  • Néha kapok figyelmet és sajnálnak is, legalábbis eleinte.
  • Ez a családi szokás/norma nálunk. Ha követem a mintát, úgy gondolom, hogy passzolok a családunkhoz.
  • Megakadályoz az ön-romboló büszkeség vétkének elkövetésében.
  • Gyakorlatilag összeillik a szokásaimmal, öltözködésemmel, stb. Nincsenek elvárások.

Az ön-utálat hátrányainak/nemtörődömség lehetséges példái

  • Fájdalmas
  • Az élet unalmas és lehangoló, nem vidám és szórakoztató
  • Pszichoszomatikus tünetekhez és betegségekhez vezet
  • Ördögi körbe viszi be az embert:  mivel nem vagyok nagy véleménnyel magamról, nem is próbálkozom. A többiek nem nagyon törődnek velem. Ők a pesszimizmusomat és apátiámat a hozzáértés hiányának fogják fel. Az ő nemtörődömségük pedig visszaigazolja azt, hogy igazam van, amikor nem gondolok sokat magamról.

Személyes előnyök és hátrányok

Mellette szól/Előnyök                                              Ellene szól/Hátrányok

(A jó dolog a nemtörődömségben az az, hogy...)        (A rossz az ön-utálatban az az, hogy....)

 

 

 

Az érzelmi változ(tat)ás előnyei

Ez az elemzés néhány nagyon fontos kérdésre hívja fel a figyelmet. A végső kérdés az természetesen az, hogy: Vajon az ön-utálat/nemtörődömség okoz-e problémát nekem  érzelmi, fizikai és társadalmi/kapcsolati „költésgek” formájában? Más kérdések: Van-e arra mód, hogy miközben építjük az önbecsülésünket, a figyelem, segítség és biztonság iránti vágyunk is kielégüljön?  Akarom-e, hajlandó vagyok-e lemondani a nemtörődömség néhány előnyéről, hogy az önbecsülésem növelésével plusz haszonra tegyek szert? Akkor fogsz tudni elérni előrehaladást, ha az ember egyrészt meghatározza a fejlődés költségét és másrészt hajlandó megfizetni a fejlődés árát.

Vannak olyanok is, akik hasznosnak találják, hogy próbát tegyenek, mielőtt az igazi változásba belekezdenének. Próbáld megválaszolni a következő kérdéseket: Mik lennének a pozitív következményei, ha reális és pozitívan értékelő véleményem lenne magamról?

Néhány minta válasz következik erre az előbbi kérdésre:

  • Kevésbé leszek fogékony a rábeszélésre (önálóbb leszek az ítéleteimben, elhatározásaimban)
  • Kevésbé leszek kitéve a félelelem hatásának a döntéseimben, működésemben.
  • Motiváltabb leszek a munkámban és az élet kielégítőbb megélésében
  • Boldogabb leszek
  • Többet fogok kipróbálni és kockáztatni
  • Könyebben kezelem a saját javítandó területeimet és könyebben fogok dolgozni ezekkel
  • Boldogabb leszek a kapcsolataimban és könyebben válok meg olyan partner-kapcsolataimtól, amelyek nem elég értékesek számomra
  • Könyebben ki fogom tudni fejezni az érzéseimet
  • Kevésbé leszek önző és (túlságosan) önmagamat-védő
  • Kevésbé fogom megkérdőjelezni magam és a cselekedeteimet, amikor a dolgok elromlanak
  • Kevesebbet fogok aggódni
  • Valószínű, hogy jobban fognak tisztelni és kezelni a többiek
  • Vonzóbbnak fognak találni
  • Jobban fogom élvezni az életet
  • Jobb és objektívabb döntéseket fogok tudni majd hozni
  • Jobban fogom azt szeretni, amilyen vagyok és nem azt a hamis (phony) képet, amit korábban próbáltam kialakítani magamról

 

 

 

 

Írd ide a Te saját válaszaidat:

 

 

 

 

 

 

Hogyan alakítsuk ki az önbecsülésünket

Hogy megváltoztassuk/fejlesszük az önbecsülésünket, először meg kell értenünk a tényezőket, amelyekre épül. Az önbecsülés 3 egymásra épülő tényezőre épül:

  1. a feltétlen emberi érték
  2. a feltétlen szeretet és
  3. a fejlődés (growth=növekedés, ő ezt használja, én fejlődésnek fogom konzekvensen fordítani – SZM)

Az önbecsülés Megalapozása

Self-esteem = ön-becsülés

Unconditional Worth = feltétlen értékesség

Love = szeretet

Growing = fejlődés (növekedés)

Mind a 3 tényező alapvető az önbecsülés kialakításában, de a sorrend is nagyon fontos. Az ön-becsülés először a feltétlen értékességen (meg kell érteni, mi az, hogyan működik) alapszik, majd  szereteten (át kell érezni, és meg kell szeretni a belső emberi értékünket, ld. később), a legvégén pedig az önbecsülés szerves része a fejlődés is (vagy „kivirágzás”). A fejlesztési folyamat lelkes elkezdése után túl sokan frusztrálódnak, mivel a harmadik tényezővel az ön-becsülés fejlesztésével kezdik a folyamatot és elhanyagolják az első két tényezőt: a  feltétlen értékességet és a feltétlen szeretetet. A biztos alap nélkül az önbecsülés megbicsaklik. Nem lehet rövidre zárni a folyamatot. 

A könyv további része egymásután foglalkozik a  szükséges kialakítandó képességekkel, amelyekre szükség van, hogy az egészséges önbecsülés kialakuljon: a II. részben az I. tényező a feltétlen emberi értékességgel foglalkozik, a II. tényező a szeretettel és a III. tényező padig a fejlődéssel, az önbizalom fejlesztésével.

 

 

II.   RÉSZ

1. TÉNYEZŐ: A Feltétlen Emberi érték realitása

4. fejezet. - Az emberi érték alapjai

Talán a legfontosabb tétel, hogy az önbecsülés és az önbizalom 2 különböző fogalom:

  • az önbecsülés az emberi belső érték reális és azt pozitívan értékelő gondolkodásmód, a minden emberben azonos belső értékre vonatkozik. Külső körülmények nem hatnak rá, ez az általános belső emberi érték nem fejleszthető, növelhető, az önbecsülés, az, hogy hogyan tekintünk rá erre a belső emberi értékre igen.
  • az önbizalom egy adott tevékenység kezelésében való jártasságunkkal, képességünkkel kapcsolatos, ilyen értelemben fejleszthető növelhető

Az emberi belső érték alapjai

Feltétlen emberi érték azt jelenti, hogy

  1. fontos és értékes vagy, mint ember, mint egyén, mert
    1. a lényegi, belső éned egyedi
    2. végtelen, örökbecsű, immanens
    3. változatlan értékű és jó.
    4. a feltétlen azt jelenti, hogy mint emberi lény, tehát ugyanannyit érsz, mint bárki más

Gondolj egy pillanatra magadra, mint kis gyerekre. Mit tud még egy  kisgyerek adni, bizonyítani (azon kívül, hogy „szép”, „aranyos”), hogy „megszolgálja”/megérdemelje azt a végtelen szeretetet, amivel (jó esetben) a világ felé fordul? Nem fényes bizonyítéka-e ez a helyzet annak, hogy kell lenni egy belső, immanens, változatlan értéknek, ami szeretetet, tiszteletet vált ki?

Gondolj arra, hogy (kis)gyerekként mennyire még csak nem is ismerted a később időnként elő-, előjövő marcangoló önlekicsinyléseket, önmarcangolásokat, amelyeket oly sokan átélünk néhanapján.

A feltétlen emberi értéket Claudia A. Howard (mindegy is, hogy ki) a következő 5 pontban világította meg:

  1. Mindannyian végtelen, belső, örök és feltétlen értékességet képviselünk.
  2. Mindannyian ugyanannyit érünk, mint emberi lények. Ez az érték nem összehasonlítható és ebben nem lehet versenyezni. Akármelyikünk kiemelkedhet valamiben (sportban, politikában), de mint emberi lények, egyikünk sem különb.
  3. Külső dolgok nem tudják megváltoztatni ezt a feltétlen emberi értéket, sem elvenni, sem hozzátenni nem tudnak. Külső dolgok lehetnek például a pénz, fizikai megjelenés, teljesítmény, elért eredmények. Az emberi alap-érték végtelen és változhatalan.
  4. A belső emberi érték stabil és nem veszélyezteti semmi (még az sem, ha valaki elutasít Téged),
  5. A belső emberi értéket nem kell megszolgálni és nem kell bizonyítani. Csak  felismerni, elfogadni és értékelni. 

A belső mag, amely ezt a belső emberi lértéket megjeleníti szép, szeretetre méltó és a lehetőségek tárháza. Ez a mag alapvetően igaz és egész (nem befejezett/kész, mert az magában foglalja a fejlesztés és a befejezettség gondolatát), és mint ilyen, nyitott.

Ezt a magot, az ember immanens belső értékét jelképező magnak a képét az elkövetett hibák, mások kritikája elhomályosíthatja, megnehezítve  az egyén számára, hogy igazi valójában érzékelhesse ezt az amúgy nyilvánvaló emberi értéket. Mások iránti szeretetünk, tehetségünk kibontakoztatása segít, hogy megéljük, megérezzük ezt  a belső  enberi értéket. Ezek azonban csak segítenek a belső emberi érték megtapasztalásában, nem változtatják meg azt.

Vannak, akik egész életükben azzal foglalkoznak, hogy kifelé elfedjék a szégyenérzetüket, az értéktelenség-érzésüket belül. Ha megpróbáljuk külső erősítő tényezőkkel betölteni ezt az üresség-érzést a belső emberi értékkel, a maggal kapcsolatban (hangsúlyozom, az üresség-ÉRZÉST, hiszen, a belső emberi érték nem változik, akkor sem, ha képtelen vagyok azt belátni, átérezni és ennek tudatában lenni!!), akkor örökre kielégítetlenek leszünk, állandóan mások elfogadását várva, vagy egyszerűen cinikusakká válunk, és minden érték elveszíti az „ízét”.

Mégegyszer (mert ez a legfontosabb üzenet), lehetetlen „megszerezni” ezt a belső emberi értéket személyes jó teljesítmények, vagy bármilyen külső dolog megszerzésének, biroklásának  segítségével.

A belső emberi érték független az olyan külső tényezőktől, megjelenési elemektől, tulajdonságoktól, mint:

  • energiaszint
  • fizikai megjelenés
  • erő
  • intelligencia
  • tanultság
  • nem (férfi, vagy nő)
  • faj, etnikum, bőrszín
  • iskolai eredmények
  • ügyesség
  • barátságosság
  • tehetség
  • kreativitás
  • hátrányok
  • anyagi előnyök, gazdagság, nettó/piaci érték
  • hibák
  • viselkedés
  • döntések
  • pozíció, társadalmi státusz
  • fizikai erőnlét, fitness
  • modorosságok
  • hang
  • öltözködés
  • autó
  • spiritualitás
  • templomba járás
  • sérülések
  • családi háttér, szülők státusza, karaktere
  • személyes vonások
  • családi állapot
  • hatalom
  • igazság
  • a gazdaság/piac állapota

A jelenlegi működés jellemzői:

  • attitűdök
  • napi önértékelés
  • teljesítmény
  • higiénia/egészség
  • termelékenység
  • ellenállókéspesség
  • magabiztosság
  • az események feletti ellenőrzés
  • önzés, vagy önzetlenség
  • érzések

Összehasonlítások:

  • kompetencia másokhoz képest

Mások megítélése:

  • hány ember szeret Téged
  • mások elfogadása, egyetértés
  • hogyan kezelnek mások

Jó hosszú lista. Szóval mégegyszer, mindezektől NEM függ az önbecsülés. Az valami örökre, határtalanra vonatkozik, amit a születésünkkor kapunk és halálunkig velünk marad, és akkor vagyunk szerencsések, ha mindig reálisan és pozitívan tudunk erre gondolni. Ha vannak zavarok ebben, ha úgy érezzük, nem találjuk belül teljes valójában ezt az értéket, ha nem süt át a lényünkön, működésünkön, viselkedésünkön, akkor érdemes elgondolkozni azon, mi az, ami megzavar minket és megpróbálni tudatosan szétzavarni a felhőket, hogy a minket is – mint  mindenkit – alapvetően jellemző határtalan erőt jelentő belső emberi érték, erő újra áthassa mindennapjainkat, mint valamikor gyerekkorunkban.

De, a jelenlegi kultúrális, gazdasági környezet inkább abba az irányba tól minket, hogy igenis összekavarodjanak a dolgok, a gazdagoknak, stb. elemi érdekük, hogy a rájuk jellemző, egyébként kétségtelenül értékes külsőségek, külső körülményekből fabrikálják ki saját énüket. Mindennapi életünkben a leggyakrabban azzal találkozunk, hogy kimondva, vagy kimondatlanul az emberek értékét összekeverük a tehetségükkel, vagy szerencséjükkel és az ezért elérhető anyagi javakkal és nehéz ellenállni annak az érzésnek, hogy ha nekem kevesebbem van, kevesebbet is érek. Minden ezt harsogja körülöttünk a médiából, a beszélgetésekben, hogy a fiatalnak, gazdagnak, szépnek áll a világ.

A felgyorsult városi világ hangulata azt sugallja, azt akarja ránk erőltetni, hogy hatalommal, pénzzel, vagy legalább fiatalsággal és/vagy szépséggel kell rendelkeznie annak, aki állva akar maradni a versenyben. De milyen versenyben? Miért kellene versenyezni? És ez hiába csak a felszín, de nagyon sokakat elragad ez a felszín és egész életüket nem az önbecsülés, hanem az önútálat, önmaguk visszautasítása, nem elfogadása fogja jellemezni. Az a belső, mindenkiben meglévő belső mag, belső emberi érték, erő nem képes legyőzni, áttörni a köré font álságosságok hálóját és a mindennapi énünk enélkül az energia nélkül (vagy csak ennek az energiának egy tört részét hasznosítva) kénytelen megküzdeni az állandó kihívásokkal magán, és munkahelyi életünkben egyaránt.

Tegyük fel egy pillanatra, hogy mit jelentene, ha az önbecsülésünk függene a külső tényezőktől. Például attól, hogy ma éppen mondott-e valaki valami kedveset nekünk, ma éppen jól ment-e a tenisz, jó jegyet kaptunk-e éppen az iskolában. Nos, ez azt jelentené, hogy az önbecsülésünk attól függően, hogy például másnap az említett események milyen formában ismétlődnek meg (éppen otthagyott minket a szerelmünk, kikaptunk, de nagyon a teniszben, pótvizsgáznunk kell, mert nem sikerült a másnapi vizsgánk), Vagy tegyük fel, hogy a hatalom, gazdagság meghatározza az önbecsülésünket. Akkor Soros György, vagy Hitler többet érne az isteni ítélőszék előtt, mint Teréz anya. Ugye, ez talán még vicces is, de biztosan non-sense? Nyilvánvaló, hogy az alapvető belső emberi értékünk nem függhet ilyen esetleges, könnyen változó dolgoktól. A feltevés – az ellentét létének lehetetlensége - arra vezetett, hogy annak azállításnak kell igazának lenni, hogy az ember belső értéke független ezektől az efemer külső tényezőktől.

Ezzel szemben ha az örök belső emberi érték független a külső tényetzőktől, akkor változatlan és belülről jövő, belső tulajdonság. 

Fontos, hogy megkülönböztessük

  1. a lelkifurdalást, rossz érzést, rossz események, viselkedés miatt (ami normális emberi reakció és az adott viselkedés, eseménnyel szembeni hozzáálás legközelebbi alkalommal történő megváltoztatására sarkall)
  2. a szégyentől, ami egy rossz érzés a belső emberi értékünkkel kapcsolatban (ilyenkor tévesen kapcsolva átvisszük egy áttétellel azt, amit érzünk egy konkrét dologgal kapcsolatban a belső emberi értékkel kapcsolatos érékelésre, ami a változtatásra való motivációnkat, energiánkat csökkenti, rombolja).

A lényeg, hogy az eseményt, viselkedést kell megítélni (és az esetleg szükséges változást kezdeményezni) és nem átvinni a személyre, a belső magra, emberi értékre, helyesebben az arról való vélekedésünkre, érzésünkre. Nerm tudsz ésszerű lenni és objektív, ha elköveted azt a hibát, hogy szintekkel mélyebbre „engeded be” a rossz érzést.

Tehát, meg kell különböztetni

  • a rossz érzést, ami kiábrándulásból, betegségből, fáradságból, kémiai /biológiai változásokból, méregből, félelemből származik
  • a rossz érzéstől, ami az örök belső emberi értékünket, a magot, az önbecsülésünket érinti.

Példa: nem Téged neveznek ki arra a pozícióra, amire Te is esélyes voltál. Az egészséges, normális, objektív reakció az, ha azt gondolod, hogy „talán valamiben nem én vagyok jobb, ami kell ehhez a beosztáshoz”, vagy az is előfordulhat, hogy tudod, hogy más is belejátszott a döntésbe, és azt gondolod, „ok, várható volt, x mindig is kedvence volt y-nak, régen együtt járnak horgászni...” (vagy – Epiktetos-szal szólva, nem tettél meg valamit (nem nyaltál, nem jártál networking-elni, nem „mutattad magad”), amit a nyertes megtett; igaz, Neked meg megmaradt az „obulus”-od, a(z egészséges) büszkeséged - SZM). Ezek nem érintik az önbecsülésedet, igazad van, hogy bánt, de azt is tudod, hogy igazán semmit nem tudtál volna tenni, hogy megváltoztasd. Válaszként dönthetsz úgy, hogy adsz még egy esélyt a cégnek, hátha a következő alkalommal Rád kerül a sor (lehet, hogy ezt meg is erősíted, és azt a tudásodat, amit még fejleszteni kellene, hogy biztosabbra mehess, egy külön tréningen fejleszteni is fogod), vagy úgy döntesz, hogy amikor legközelebb megkeres egy fejvadász, nem hárítod el.

Persze, nem ritka, hogy valaki azt gondolja, amikor kiderül, hogy nem az övé lesz az állás, hogy „persze, nem vagyok elég jó, úgy, ahogy vagyok, soha nem lesz szerencsém”, no akkor valószínüleg tényleg nem is lesz...Ez azt jelenti valójában, hogy nem tartod magad elég értékesnek, elveszítetted valahol az életfontosságú közvetlen kapcsolatodat a belső éneddel, a belső magaddal és megint kevesebb, vagy semmi energiát nem fogsz tudni kicsiholni majd abból az örök belső emberi értékből, ami mindannyiunkban ott dobog legbelül. Ez azután rongálja az önbecsülés érzésedet, ha még volt, erősíti az önmagam nem elfogadását és akár depresszióhoz is vezethet.

De tényleg, csak gondolj bele, hogyan akarod, hogy mások elfogadjanak, értékednek megfelelően kezeljenek minimum legalább azokon a területeken, ahol képesítéseket, tapasztalatot, gyakorlatot szereztél, ha Te magad nem látod, nem érzed magadban ezt a belső emberi értéket, belső erőt, ami az egyedi képességeket, tudást átszellemíti , megtölti energiával és segít a mindig jelentkező nehézségeken, elakadásokon?

Tanulság: amikor valami nem sikerül, fogtalmazd meg, mi történt pontosan, hol követtél el Te hibát (ha elkövettél egyáltalán) és mit kell tenned, hogy legközelebb sikerüljön. MI köze ennek az önbecsülésedhez? MI köze ennek a beslő emberi értékeidhez, a belső, kifogyhatatlan erőhöz, ami mindig előre visz? Semmi.   

Megjegyzés (SZM): talán nem is olyan távoli analógia a teljesítmény/siker  és önbecsülés hamis összefüggésére a magánélet egy klasszikus  (talán sokaknak életük akár több szakaszában is az egyik legnagyobb) problémája: „Hogy lehet, hogy már megint (még mindig) nem találok párt, pedig körülöttem már „mindenki” elkelt, csak én árulok itt petrezselymet?”  

Ez szintén tipikus esete annak, hogy ahelyett, hogy

  • reálisan ítélnénk meg a helyzetet, és
  • mindenek előtt nagyon őszintén a saját elvárásainkat és a kompomisszumkészségünk nem ideiglenes, hanem igazi, tartós hatásait, szóval
  • az összes körülményt (beleértve, hogy szerencse is kell minden jó, sikerült dologhoz, nem is kevés...),

képesek vagyunk (mégpadig hamar) magunkat, a személyiségünket, a belső emberi értékünket tekinteni a (negatív) kulcs-tényezőnek. Pedig ide is igaz: a belső értékünk változatlan attól, hogy szeretne-e mások, vagy nem, mert nem befolyásolhatjűk külső tényezők. Persze, talán itt a legkönnyebb „elcsúszni”...

Nos, ha a mélyére mész a dolognak, éspedig annak, hogy bezzeg a többieknek viszont „mennyire jó” és megfigyeled a részleteit is a körülötted lévők társas kapcsolati életének, két következtetésre juthatsz:

1. Amennyiben a legtöbb ismerős párkapcsolatnál azt látod, hogy

  • ezek az (intim) párkapcsolatok többé-kevésbé gazdagok élményekben, és
  • a negatív és pozitív adok-kapok jelentősen a pozitív serpenyő felé hajlik, plusz,
  • a harmonikus együttműködésnek ha nem is a mintaképei, de nagyon jól működnek együtt és
  • emellett (talán a legfontosabb!!)  semmi olyan komolyabb kompromisszum-kényszert nem fedezel fel a párok egyikénél sem (egyszerre kötődnek egymáshoz és egyúttal (majdnem) szabadok, mint a madár..),
  • tehát, minden úgy van, ahogy előre gondoltál, fenékig tejfel, tejút, amiről nem is lehet lepottyanni, stb.

nos, akkor gondolkozz el, hogy mit csinálsz rosszul és bővítsd a keresési stratégiai repertoárodat.

2. Amennyiben viszont azt látod, hogy

  • a párok bár többé-kevésbé jól működnek együtt, és úgy látod, hogy
  • hogy mind a két fél, ha nagyon utána számol, valamilyen formában némi nettó nyereséget tud a kapcsolatból elkönyvelni, viszont
  • nem kevés olyan kompromisszum árán, amire Te – jelenleg legalább is így látod – képtelen lennél, akkor megint 2 dolog történhet: megvizsgálod a saját nézeteidet, magadba nézel nagyon őszintén és nagyon komolyan  és eldöntöd, hogy vagy-e eléggé rugalmas, hogy – ha minden más jónak tűnik, sőt az is – képes vagy komoly mértékben, tartósan (!!) engedni a kompromisszumképtelenségedből bizonyos szempontokból, vagy nem: ragaszkodsz ahhoz, hogy amit nem, azt nem.
  • Nos, ha felfedezel magadban ebből a szempontból rugalmasságot (vannak olyan fontos értékek a másik serpenyőben, hogy megérheti), akkor lépj vissza az első ponthoz és
    • készülj fel a kompromisszumokra őszintén, komolyan és
    • egyúttal „bővítsd a keresési stratégiai repertoárodat”
  • Amennyiben viszont ezt a rugalmasságot nem érzed magadban, vagy egyszerűen az elvek embere vagy, Téged ne rángassanak, és ilyen mértékben nem akarsz függeni senkitől, nos, akkor vond le a tanulságot és készülj fel a tartós önálló életre (ami természetesen nem kell, hogy  egyedüllétet jelentsen, de mindenesetre jelent függetlenséget).

Magyarul:

  • meg kell csinálni - kifejezetten magadra szabva, mert a súlyozás mindenkinél különbözik - a költség/haszon elemzését mind a két helyzetnek/opciónak:
    • mindenáron házasság vagy
    • lazítsz, és ahogy esik, úgy puffan) és
    • arra az opcióra kell törekedned (ez persze önmagában még sikert nem jelent), amelynek a TE számodra nagyobb a haszna.

Néhány idézet erről a bizonyos belső emberi értékről   

Mi mind lényegében ugyanazok az emberi lények vagyunk, akik a boldogságot keresik és megpróbálják elkerülni a szenvedést. -Anonymus

Az érzésed, hogy „Én értéktelen vagyok” hibás. Abszolút hibás. – The Dalai Lama

Te ugyanolyan jó vagy, mint akárki más, de nem vagy jobb sem senkinél, ne felejtsd el. – Anonymus

Ha hagyjuk a körülményeket vagy egyéb tényezőket, hogy azok határozzák meg az (ember) értéké,t olyan ellenőrzést és hatalmat adunk nekik, ami nem jár nekik. – Anonymus

A problémák gyengeségek (amire az erősítés a válasz) és nem betegségek (ami szükségessé teszi az okozó eltávolítását). – William Glasser

Szólj hozzá!

Táv-coaching… a perspektíva-váltás előnyei…

isocrates_coaching 2012.09.24. 02:15

Rendszerelmelet.jpgHallottál a rendszerelméletről? Igen?  Akkor jó. Nem? Az se baj… Most nem megyek bele a részletekbe. Oyan sok részletbe nem is tudnék belemenni, én sem vagyok szakértője, de amennyi most nekünk kell, azt azonnal fogod érteni, ebben biztos vagyok. 

Egy rendszer, minden rendszer, alkotó elemekből áll, amelyek együttműködésének eredménye a rendszer egészének működése. Nem lehetséges megérteni az elemek egyenkénti működését anélkül, hogy megértenénk szerepüket, egymásra hatásukat a rendszeren belül. Ennyi, ami most ide kell, szerintem részben triviális, részben korszakalkotó volt, amikor először kezdték alkalmazni például a vezetéstudományban, így a segítő tevékenységekben, így a (vezetői) coachingban is. 

Ha egy rendszer (üzleti, vagy non-profit vállalkozás, intézmény, osztály, főosztály, igazgatóság, csoport, stb.) nem működik optimálisan, akadozik, láthatóan sok-sok tartalék van a működésében, hibák történnek, és azok kezelése nem megfelelő, az együttműködés a benne résztvevők között különböző okokból nem ideális és a résztvevők egyéni teljesítménye is (akár jelentősen is) eltér a legjobb, “ihletett” teljesítményüktől, akkor 

a)    maguk a vezetők és munkatársak együtt, vagy külön-külön próbálják a helyzetet orvosolni/megjavítani, hanem

b)   külső segítséget is keresnek(szervezeti, személyzeti tanácsadót, konzulenst, trénert, mentort, coach-ot, valakit), aki  megismerve a helyzetüket, segíteni fog tudni.   

Tegyük fel az (a) esetet, hogy egy adott helyzetben még nem tartunk a külső segítség keresésénél, és van valaki (akár “a” vezető, vagy az egyik közép-vezető, vagy akármelyik munkatárs), aki először és (teljesen, vagy közelítőleg) helyesen ismeri fel a szervezet helyzetét, jól látja a többiek működési optimumának hiányosságait, sőt, szinte egyenként meg tudja mondani, kinek-kinek (rajta kívül) mit kellene tennie, hogyan kellene viselkednie az adott helyzetben, hogy a helyzet jelentősen javuljon és a szervezet működésének az eredményessége elkezdje közelíteni az optimálist. 

Azért írom, hogy “rajta kívül”, mert mindenkinek – legyen akár a legképzettebb, legtapasztaltabb vezető, segítő, tréner, coach, fejlesztő tanácsadó – a legnehezebb önmagát, önmaga működését kívülről, “semlegesen” látnia (szoktam mondani, hogy ilyenkor megy a coach coach-hoz, vagy szupervizorhoz…). 

És mégis, ha ezt (hogy nemcsak a többiek, de a saját maga működését is be kell kalkulálnia, ha helyesen akar eljárni a rendszer működésének megítélésénél, és ez annál inkább így van, minél jelentősebb a szerepe, hatása a rendszerre; nyilván, ha ő “a” vezetője a szervezetnek/rendszernek, akkor ez a hatás nagyon jelentős is tud lenni és ezért a hatásvizsgálatból ennek a saját-hatásnak az elemzése nem maradhat ki) tudja, akkor van egy mód arra, hogy megpróbálja ezt a hatást is kritikusan szemlélni. 

Disszociációnak, vagy szempont-/perspektíva-váltásnak nevezik a különböző segítő szakmákban azt a helyzetet, amikor a saját működésünket megpróbáljuk egy külső szemlélő szempontjából megfigyelni. Ehhez nem kell semmilyen képesítés, tanulmányok, egyszerűen egy kis beleélés, egy kis normál, a mindennapi élethez is elengedhetetlen empátia kell és az élettapasztalatunk a jelen pillanatáig, hogy sikerrel próbálhassuk meg elképzelni, hogyan is néz ki, hat a saját különféle tevékenységünk, hatásunk, működésünk egy külső, érdekelt szemlélőre, milyen reakciókat vált ki belőle. 

Egy gazdasági szervezetnél ez a külső fél, akinek a virtuálisan a bőrébe kell ehhez egy kicsit bújnunk, lehet a vevő, a partner, a főnökünk (majdnem mindenkinek van főnöke, a vezérigazgatónak például a tulajdonos, vagy annak képviselője). Próbáljuk különböző helyzetekben elképzelni, hogyan hat rájuk, ezekre a kiválasztott külső együttműködőkre a működésünk, megszokott reakcióink, mit váltunk ki vele.  Kívülről nézve, ahogyan működünk, az vajon motiválja-e a többieket, erősíti-e a jó folyamatokat, vagy egy-két szokásos reakciónkra kívülről “ránézve” (“meglepve”) azt észleljük, hogy bizony nem segíti az egész szervezet/rendszer optimális működése felé vezető pozitív változást… 

A legérdekesebb azt megfigyelni ezekből a külső, “disszociált” nézőpontokból, hogy ha semmi nem változik a megszokott működésben, csak mi, akkor a mi valamilyen szempontból megváltozott viselkedésünk nagy valószínűséggel milyen irányban változtatja majd meg az egész szervezet/rendszer működését azon keresztül, ahogy a külső együttműködőkre ez a változás hatni fog (mondtam, hogy kell a képzelőerő és az empátia…). Mert hogy megváltoztatja, az biztos. Ha valami a rendszerben megváltozik, az egész rendszer megváltozik. 

Megjegyzés: És akkor még azt nem is vettük figyelembe, hogy olyan, hogy “semmi más nem változik” (a közgazdaságtan híres feltétele, a “caeteris paribus”, a “többi változatlanul hagyásával”), olyan nincs. Nincs állandóság, minden, az összes tényező, állandóan változik. A “trükk” az, hogy (a) keresni kell azt, ami pozitív változás irányába mutat, és abból többet kell csinálni, és (b) ami negatív változás irányába mutat, ahelyett meg kell próbálni mást csinálni… 

Visszatérve, feltéve, hogy mégis van ilyen pillanat, amikor a többi változatlanul marad, persze, ez a változás, amit így csak a mi általunk keltett változás indukál, nagymértékben függ a rendszerben elfoglalt pozíciónktól, minél kulcsfontosságúbb a szerepünk, annál nagyobb az áttétel, a “leverage”, tehát az egységnyi változtatásunkra “válaszoló” változás az egész rendszer szintjén. De akárhol is helyezkedünk el a rendszerben, ha változunk/változtatunk a saját működésünkön, a rendszer működése is bizonyosan megváltozik. 

És itt jön a mi felelősségünk a rendszer iránt. Azt hiszem, ez egyértelmű. Lehet ódákat regélni arról, hogy a többiek miért nem csinálnak valamit jól, és lehet 100%-ban igazunk ennek megítélésében, amin közvetlenül változtatni akarunk, az a saját működésünk. 

Ha nagyon-nagyon “jók” vagyunk (és nagyon-nagyon fontos nekünk, hogy az a rendszer, amiben működünk, nagyon-nagyon jól teljesítsen), még azt is ki tudjuk találni, hogy hogyan kell ahhoz működnünk, hogy úgy hassunk a rendszerre, hogy ez a működés részben a rendszer többi részét/résztvevőjét is a rendszer optimális működését segítő működés felé lendítse, részben időben olyan (működési) pályát írjon le, hogy mindig az adott pillanatnak megfelelő komplementer/kiegészítő/hiányzó pluszt szolgáltassa, ami az adott pillanatban elérhető optimális rendszer-működéshez szükséges. Az optimum időben változhat/változik (jó esetben a legmagasabb optimum felé, amikor már az összes rendszer-elem működése optimális…) 

A fő kérdés mindig, minden pillanatban: mivel tudok én hozzájárulni ahhoz, hogy a rendszer az adott pillanat működési optimumát elérhesse? Mert a saját teljesítményemre és működésemre van a legközvetlenebb kihatásom… 

Ja igen, és még valami… Nem kell ám valami nagy dologra gondolni… Ez az egész gondolatmenet tökéletesen alkalmazható akár egy családi helyzetben is… mit gondol(hat) a másik éppen rólam, hogyan tudnám ezt (a “rendszert”) megváltoztatni az optimális működés, együttműködés irányába? Talán ezzel kellett volna kezdeni… na nem baj, majd legközelebb… 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Szólj hozzá!

Mitől félsz?

isocrates_coaching 2012.09.20. 16:32

dragon.jpgValaki referenciát kért tőlem egy tréninghez és én gyakorlatilag csupa jót mondtam neki a magam kicsit komplikált módján, de a végén hozzátettem valamit: akármit hallottál erről a tréningről (hallott ezt-azt, azért kért referenciát), az a fontos, hogy (jó, itt kicsit kiszinezem, de a lényeg ez volt): 

  • szembe mersz-e nézni magaddal, azzal, amilyen tényleg vagy, még akkor is, ha ez egy kicsit (néha kicsit jobban) kellemetlen, netán rosszabb lesz egy (várhatóan rövid) ideig?
  • Mersz-e szembenézni a jól kitapétázott komfort-zónádon kívüli világgal egy-egy alkalommal?
  • És van-e merszed ezzel a tapasztalaton keresztül kitágítani a komfort-zónádat?
  • Akarod-e ezt, vagy elégedett vagy a jelenlegi, jól körülbástyázott komfort-zónáddal, ami esetleg kicsit szűk, kicsit sötét, kicsit (esetleg) büdös, de Te jól megszoktad és köszönöd szépen, tulajdonképpen jól megvagy benne, és hagyjanak békén, ne kopogtassanak az ajtón? 

A beszélgetést az ismeretlen ismerőssel ezzel fejeztem be: “Ha akármelyik fenti kérdésre az a válasz, hogy kösz, jól vagyok, ahogy vagyok, akkor lehet, hogy egy másik tréninget érdemes választanod. Mert meg fogod kapni azt a kérdést (amint éppen azt bizonygatod fennhangon, hogy minden úgy van jól veled, ahogy van): 

“OK, és mondd, akkor tulajdonképpen mitől félsz?” 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Szólj hozzá!

Média(ipar) és a coaching…

isocrates_coaching 2012.09.18. 13:58

Kerekasztal.jpgEgy szerdán, holnap, szeptember 19-én tartandó kerekasztal-beszélgetésre  készülök. Beszéltem egy coach-kollégával erről, akinek nagyobb tapasztalata van az ilyen helyzetekben és beszéltem tegnap este a beszélgetés házigazdájával is. Érdekes volt mindkettő. 

A Reklámfeszt (szept. 18-20)keretében kerül erre sor  az Akvárium-klubban.  A kerekasztal-beszélgetés címe: “Tanácsot adok a médiapiacnak”, a témája pedig: “Képzeljük el, hogy a médiapiac gondban van. Segítségre szorul. Üzleti tanácsadóra, coachra, szemléletfejlesztőre. Valakire, aki a siker felé egyengeti tovább az útját. Olyan tanácsadóktól kérünk megoldási terveket, de legalábbis a kitörés esélyét növelő gondolatokat, akik számára ismerős terep a média, nem először foglalkoznak médiával, vagy a médiásokkal.” (Én itt a címben a "médiaipar" szót használtam... nem véletlenül... kis "provokáció"...)

Engem, mint korábbi médiabeli munkatapasztalattal rendelkező üzleti/business, illetve vezetői/executive coachot hívtak meg erre a beszélgetésre. 

Mint coach, persze rögtön a címen fennakadok. Ez még azoknak lehet “persze”, akinek halványlila fogalma van arról, mi is ténylegesen a coaching lényege. Eddigi tapasztalatom szerint ők nincsenek nagyon sokan. Olyanok egyre többen vannak, akik hallottak már róla és azt is hiszik, hogy tudják, milyen típusú segítő aktivitás megnevezésére szolgál, de  róluk a pudding-evés első falatainál általában kiderül, hogy egyfajta tanácsadást értenek rajta. Nem is csoda. A tény, hogy leülünk valakivel, akivel jól elbeszélgetünk, még fizetünk is neki, és ezalatt ő ne adjon tanácsot, a mindennapi gondolkozásunkban a non-sense (értelmetlen) kategóriába tartozik. 

Pedig, ez a helyzet. Egy internet fórumon hónapok óta több százan próbálkoznak a világ minden tájáról azzal, hogy hogyan lehet röviden, lehetőleg egy mondatban megfogalmazni, mi is a coaching (a coaching “elevator speech”) – ld. még:

http://vezetoi-coaching.blog.hu/2012/08/24/megegyszer_az_elevator_speech_-rol . Nem véletlen, hogy a próbálkozások  mennyire szórnak, mennyire különbözőek.  Két saját próbálkozásom:

  • “Abban tudok Neked – rapid/turbó módon – segíteni, hogy jobban megismerd magad és hogy sokkal jobban tudd használni az erőforrásaidat, amelyekkel talán nem is mindig vagy tisztában…”
  • “A coach a jó hír hozója, a jó hiré, hogy meg tudod csinálni, el tudod érni.” (azt a célt/célokat, amelyet/amelyeket reális keretek között, feszítő, de elérhető tartományban jelölsz ki a magad számára… - teszem most hozzá, hogy elkerüljem a hires, hírhedt “vonzás törvényének” esetleg csalódásba torkolló, adott esetben túlzásokba is vezető ösvényét…) 

És akkor még ide idézek egy idegen, nagyon praktikus bemutatkozást: 

“Nem vagyok biztos benne, hogy nekem valaha is volt ‘elevator speech’-em. Amit én ajánlok, azt nehezen tudom néhény perc alatt kifejteni, ez függ attól, kivel beszélek és mi az, ami őt érdekli. És az egy jó beszélgetésben derülhet ki. Nincs ‘egy-méretre-szabott’ monológom. Amikor megkérdeznek, lehet, hogy csak ezt mondom, amit eddig mondtam. Néha működik… “ 

Vissza a kerekasztal címéhez (“Tanácsot adok a médiapiacnak”): a coach alapjáraton nem ad tanácsot. Azért írom, hogy alapjáraton, mert persze, ha egy információ hiányzik egy adott pontján a beszélgetésnek, amivel a coach rendelkezik, akkor változatos módokon van lehetősége arra, hogy ebben segítsen. Még a coaching metodológián belül maradva, alternatívákat kínálhat esetleges megfontolásra (amelyek között ott lehet az információ), esetleg saját élményt hoz be röviden (mondjuk megemlítve, hogy “nem biztos, hogy ezt relevánsnak fogod találni, de megemlítem, hogy…”. A fontos, hogy az ügyfél az, aki dönt, érdekli-e, akarja-e alkalmazni, vagy folytatja a keresést más utak felé. Esetleg “kizászlózhat” egy pár percet a coaching-ülésből, azaz, jelzi, hogy most nem coachként egy információt fog adni és ennek a résznek az elejét és a visszakapcsolás időpontját is jelzi, “zászlózza”. 

Persze, itt, ezen a kerekasztalon nem egészen erről van szó, hanem arról, hogy ideális esetben ott ül a hallgatóságban mondjuk valaki, aki még eddig nem alkalmazott coachingot a cégénél (vagy valamelyik másik, számára még egzotikus segítő tevékenységet, mondjuk mentoringot) és ő itt szeretné megtudni, van-e valami, amivel – ha belekezd és rendel magának, vagy munkatársainak egy coaching folyamatot – előbbre tud jutni ő és/vagy a cége. 

Itt még a coachnak is – ezen a meta-szinten – mégis csak kell adnia egy kis tanácsot… De hogyan ad az tanácsot, aki alapból nem ad tanácsot? Óvatosan. Azt mondja például, hogy tapasztalata szerint  lehetnek még olyan média cégek, akiknek a fejlesztési (és budget-) horizontja nem terjed túl a “csapatépítő” tréningek betervezésén, esetleg egy kis helyzetfüggő vezetés tréning, itt-ott némi prezentációs tréning. A coach (saját) tapasztalata szerint ezek hatása hamar lecsillapodik. Különösen a csapatépítő tréningek (tisztelet az összes kivételnek, a jó tréning aranyat ér, ha jól célzott, alapos előkészítésen alapul) voltak híresek a közbenső esték fergeteges jó hangulatáról, ami természetesen a maga sajátos módján kétségtelenül hozzájárult a csapatok építéséhez… 

Tehát a coach egyetlen tanácsa az lehetne, hogy ezek a cégek nyissanak, fektessenek bele energiát az üzleti segítő tevékenységek hatékonyságának megismerésébe, a szereplők feltérképezésébe. Fektessenek energiát a kis léptékű kísérletezésbe, ne feltétlenül egy nagy cégnek adják oda a teljes évi budgetet és ha az nem nagyon lő mellé, évekig beépülhessen szinte a cég struktúrájába, hanem próbáljanak ki sokféle technikát, sokféle szereplővel, kísérletezzenek a nagy, a piacot csaknem lefedő tanácsadó, segítő cégek mellett akár kisebb, akár egyéni konzulensekkel is, akiket különböző utakon lehet megtalálni, leginkább a személyes referenciák működnek ma is a legjobban. 

Amikor néhány hónap esetleg negyedév (!!!) keresése/kísérletezése után megtalálták azokat a segítőket, segítő cégeket, akikkel a különböző területeiken (kreatív, sales, programming, kisegítő/kiegészítő funkciók) a fejlesztés feladataira többféle segítő tevékenység (tréning, mentoring, coaching, személyi-, szervezeti fejlesztés, stb.) képviselőit sikerült maguk köré gyűjteni, velük együtt megtervezhetővé válik egy fejlesztő rendszer mind a szervezet, mind az egyes munkatársak számára. 

Így kialakulhat egy rövid- és közép-távú fejlesztési portfolio, ami szakmai, egyéni, vezetői, csoport/team típusú fejlesztési modulokat tartalmazhat, és amire pályázni lehet, természetesen egyeztetve a helyi és a központi vezetéssel és az adott eves budget keretein belül. A kvázi irányított beiskolázás hátrányait ez az utolsó elem (pályázni kell, amit egy kis erre a célra kialakított, fejlesztési bizottság értékel) kiküszöböli. A munkatársak így motiváltak lesznek, kitüntetés, eredmény lesz már a beiratkozás is és az ún. túsz-tréning (amikor olyanok jelennek meg a fejlesztésen, akiknek semmi kedvük hozzá, csak kijelölték őket) hátrányai nem jelentkeznek. Ezt a pályázási rendszert minden fejlesztési környezetben érdemes alkalmazni, ahol csak alkalmazható. Nyilván, az adott munkakör ellátásához elengedhetetlenül szükséges technikai/szakmai továbbképzés nem lehet pályázati kérdés, annak elvégzése szorosan hozzátartozik a munkakörhöz. 

Menjünk tovább. A kerekasztal témájának rövid kifejtése úgy kezdődik, “Képzeljük el, hogy a médiapiac gondban van. Segítségre szorul. Üzleti tanácsadóra, coachra, szemléletfejlesztőre…”. Kb. 2 évvel ezelőtt léptem ki a média világából, egy kereskedelmi televízió gazdasági igazgatója voltam 12 éven keresztül. Nem tudom pontosan a mai helyzetet, de minden publikus információm szerint a “gondban levés”, ami 2009 elejétől datálódik, amikor még javában ott dolgoztam, fennáll. Ezért a “képzeljük el…”-hez nem kell nagy képzelő tehetség. Igen, a média, úgy gondolom, minden elképzelhető segítségre szorul(na). A kétségtelenül – különböző objektív okokból is – magas stress-szint megtetéződik a állás megtartásának bizonytalanná válásával és ilyenkor a begubózás, a kibekkelés válhat a legfontosabb, leggyakrabban alkalmazott egyéni stratégiává, ami nagymértékben megnehezíti a (viszonylagos) szabadságon, harmónián kibontakozni tudó együttműködési és kreatív energiákat. Ilyenkor kell csak igazán sok gondot fordítani az egyéni és csoport-motivációk összehangolásán alapuló pozitív, alkotó és dinamikus, változásra rugalmasan alkalmas és kész cég-kultúra ápolására és fejlesztésére. 

Így, mint egy alapvetően a kreatív és egyéb nélkülözhetetlen  emberi erőforrásokra alapozó üzem, nem nélkülözheti a legfejlettebb, legmodernebb vezetői, üzleti segítő tevékeynségek részvételét működésének megújításában. 

“Mi televízió vagyunk, nem mosószergyár.” Ez a mondat néha elhangzott, főleg  olyankor, amikor  a számok, az üzleti eredmények aktuális, budgetált, és előrejelzett számai kerültek szóba. Lényege talán az volt, nem is tudom… talán olyasmi, hogy minket más mércével kell mérni, mi nem egy egyszerű üzem vagyunk, itt alkotás folyik, ég az “’ADÁS VAN” lámpa, tessék minket ebben a különösségben kezelni. Ez a kettősség – mi különlegesek vagyunk és a piaci/tulajdonosi nyomás – az egyik meghatározó tényezője annak a gondolkodásnak, ami szerintem egy média cég kultúrájára jellemző. Talán még a vetélkedés, az állandó győzni akarás a kooperációs/együttműködési kultúra rovására…

Jön azután a nézettségi, a siker-nyomás… bizony, azon a reggelen, amikor az esti show aratott és elsők voltunk a nézettségi versenyben a “18-49”-ben, még a büffés-lányok is máshogy adják a croissant-t… vidámabban, mert megérzik, hogy “ma jó napunk lesz”… 

Azután ott van a nagy kereskedelmi tv-k közszolgálati-műsor mennyiségi kötelezettsége, ami miatt – hogy a jobban eladható kereskedelmi bevételt sokkal inkább generáló műsorokat is kellő mennyiségben tudják beilleszteni a műsorstruktúrájukba -  gyakorlatilag a műsoridejük  közel 24 óra, ami természetesen a munkaidő beosztás szempontjából bizonyos munkahelyeken (és technikai/műszaki karbantartási/fejlesztési szempontból is) a teljesen folyamatos (365/365, 24/24) üzemet jelenti. 

Nagyon szezonális a programming, a gyártás (hír-, magazin és helyi műsorgyártás) mind az éven belül (tavasz és ősz a főszezonok, tél vége és a nyár holtszezon, amikor a hirdetések igénye nagyon leesik) és napon belül is (főműsoridő, az azt közvetlenül megelőző, már nagyon fontos rávezető sáv, reggeli műsoridő és a többi). Ezért a studio-személyzet és az egyéb műszakok személyzetének elfoglaltságának megszervezése sem könnyű feladat. 

Ha maradunk a kereskedelmi televíziózásnál, külön “vár” a programming, hír- és műsor-gyártás, a studio-személyzet, az értékesítés, a műszaki  és az egyéb kiszolgáló egységek (jog, HR, pénzügy, beszerzés, logisztika, stb.). Tehetség-gondozás, a műsorkészítők, műsorvezetők, hírszerkesztők, szereplők, statiszták, nézők egy egészen külön műfaj. 

Minden funkciónak megvan a sajátos technikai/szakmai világa, amelyben a segítők különböző rétegei/módszerei tudnak segíteni a média cégeknek.  

Általánosabb, mégis nagyon fontos területe az egyéni és szervezet-fejlesztésnek, hogy egy cégen, egy szervezeten belül meg kell teremteni az egységes, harmonikus működést, a lehető legmagasabb szintű kooperációt. Ezt például a folyamatok felülvizsgálata és áramvonalasítása mentén lehet megtenni, amely folyamatok átívelnek a szervezeti egység keretein és például a LEAN-alapelvek szerint a vevők igényeinek figyelembevételével felülvizsgált  folyamatokban csak azokat az elemeket kell meghagyni és továbbfejleszteni, amelyek valamilyen szempontból a vevők igényeinek kiszolgálását szolgálják. 

Az külön érdekesség és sajátosság, hogy például egy kereskedelmi televíziónak (vagy más kereskedelmi médiumnak) kétféle vevő-sokaságot kell figyelembe vennie, kiszolgálnia: a műsorért felelősöknek a nézőket, az értékesítőknek a hirdetőket. Persze hogy a kettő összefügg, de azért ez az összefüggés nem  lineáris összefüggés… Erre egy remek példát hozott a tegnapi (HBO, hétfő, szept. 18.) a The Newsroom (Hiradósok) 8. epizódja, amelyben MacKenzie, a hír-főszerkesztő kerül vitába a sales-képviselő tulajdonos-fiúval (aki azt veti a stáb szemére, hogy előző nap kihagyták a hírműsor színvonalához nem illő bulvár-szenzáció tálalását és ezzel a versenytárs hírműsor elvitte az aznapi pálmát és így a bevétel egy részét is) : “You are in business with the advertisers. I’m in business with the viewers.” (“Ön a hirdetőkkel üzletel, az én üzletem pedig a nézőkkel van.”) 

Visszetérve a kerekasztalra, fél óra és 5 résztvevő (egy moderator és 4 meghívott), akikre így maximum 6 perc juthat, csak felvillantani lesz képes egy-két gondolatot. Az elején valószínüleg talán egy-két percet szánnék arra, hogy rákérdezzek legalább egy kéz-felemelés erejéig, milyen intézményt képviselnek azok, akik majd eljönnek meghallgatni ezt a kerekasztal-beszélgetést. Kereskedelmit, közszolgálatit? TV-t, rádiót, újságot, hetilapot, internet-vállalkozást, egyéb “új” medias vállalkozást? Ezen belül milyen funkcióval kapcsolatban érdeklik őket a lehetséges segítő-tevékenységek: értékesítés, program, kreatív, tehetség-gondozás? Milyen típusú céget, esetleg magukat képviselik: viszonylag nagy, már régen működő vállalatot képviselnek, vagy egy most indulót? Nemzetközi hátterű hálózatnak része a cégük, vagy magyar alapítású, tulajdonosú? Mit várnak ettől a beszélgetéstől, van-e valami speciális kérdésük? 

Kíváncsian várom már… ahogy a coachingban szoktuk mondani: “Nagyon rövid idő áll a rendelkezésünkre. Garancia nincs arra, hogy minden úgy alakul, ahogy szeretnéd, szeretnénk, de arra tudok garanciát adni, hogy én mindent meg fogok tenni, hogy hasznos legyen. És mivel itt vagy, magadtól jöttél, ebből arra következtetek, hogy Benned is megvan a szándék, hogy a legjobbat add magadból ezen a beszélgetésen. És mivel ez mind így van, komolyan bízhatunk benne, hogy hasznosnak fog bizonyulni ez a mai beszélgetés…” 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Szólj hozzá!

How our world is constructed and how you can profit from it..

isocrates_coaching 2012.09.07. 09:10

On the first day of the SOLWorld2012 conference in Oxford (within the boarders of Keble College in a very old a pictoresque venue...) the program has ended with a very interesting and peculiar program indeed.
Under the title "Creating change and innovation in SF practice" (w. the subtitle of: 'Lessons from the world of jazz & improvisation') Alex Steele and the Improvise Quartet, UK has shown to the 200 practitioners present in the O'Reilly Thetre how solution-focused approach works, practically in any field, any set-up, showing it in this case through the creation of music (what else is the improvisation if not creation, isn't it?).

After some popular jazz standards already with some embedded improvisations Alex Steele and his band have made three very educative "experiences".  Ouch, I almost forget to mention that at this time the band has had a very well-known personality in its rangs: saxophon-player was Mark McKergow himself (those who will read this on #SOL2012 (Twitter) will no doubt know whom I'm speaking about here...).

In one of the experinces, somebody from the audience was asked to come up to the band, walk around and poke/disturb them once in a while, all of them. The effect was that the poked musician abruptly started to play "out of the key" and the others have (as it turned out, successfully) tried to accomodate the whole thing to that "erreur" and make an enjoyable music from it. It worked fabulously. That was the demonstration how to use an erreur in a system to create and not to be blocked by it.

Oxford Jazz pianist.jpgIn the second case a "virgin" pianist from the audience (who never tried in his/her life playing on this instrument) and she has had received the half of the piano. She was asked to key-punch anything she wanted and the rest of the band (including Mr. Steele on the other half of the piano) successfully tried to make another enjoyable piece of improvisation of it. It demonstrated that exploration (even if it comes from originally complete ignorance) in a part of a system could lead to a very new way of thinking, to creation (a new, completely original piece of music...).

Oxford jazz kalap.jpgIn the third case four persons were asked from the audience to each join one of the musisians with a hat in their hand. Their job was to lead the band in the way that when the hat was put on somebody's head, he had to do the leader in the tune (and the others followed him), when a hand was put on any of the musisian's shoulder, he had to follow the others's (the leader's) melody and when no hat, no hand on the shoulder, the musician stopped playing on his instrument. The helpers then very ingeniously and in a not prealable decided manner but by observing each other's moves have in this way created another wonderful experience what has also received a long standing ovation from the solution-focused brief coach practitioners present. It demonstrated - together with the already mentioned "experiences" a lot of things and among them - that in a system you can have beautiful results (during e.g. a change) by a heuristic/exploratory way of operation...

That was quite an SF (solution-focused) experience... It was something (together with the magnific venue, the formidable sessions, workshops, friends) we will never forget...

How our world is constructed and how you can profit from it...

Szólj hozzá!

Oxfordi anzix...

isocrates_coaching 2012.09.05. 11:26

Oxford Keble College.jpgA kozlekedes... az egy dolog, hogy nem azon az oldalon kell beszállni a Mitfahrer-ülésbe, és hogy a keskeny, forgalmas Oxfordban (például a Parks Road-on, ahonnan a lakóhelyemül és konferencia-helyszínként is működő Keble College épület-együttes főbejárata nyílik) életveszélyes egy olyan palinak közlekednie gyalog (is), ha át is kell néha kelnie az utcákon, mint én vagyok, aki mindig gondolataiba merülve csinál bármit is... tényleg nagyon kellett figyelnem, hogy merre nézzek, amikor lelépek, mert bármikor - "rossz" irányból (!!!) - elsodorhat egy autóbusz, vagy egy biciklista... az meg egy másik dolog, hogy a járdán is célszerű betartani a balra tarts-ot, mert ők ehhez szoktak hozzá és ha nem tartod be, könnyen összeütközhetsz a szembejövővel a szintén keskeny járdán.

Oxford fuves palya.jpgA zöldben... van egy fantasztikusan karbantartott, elegáns kerítéssel bekerített, de reggel 7 körül már néhány kapun keresztül megközelíthető, hatalmas park 2 percre a Keble College-tól (én rendszerint - már másodszor... - a "Keble Gate"-en keresztül érem el...) elvileg biciklit még tólni sem szabad bent (egy valakit láttam kerekezni keresztül-kasul azon a bizonyos 500 éve ápolt "angol pázsiton", de ő esetleg lehetett a személyzet része). Futnak, power walkingolnak idősek, fiatalok, kutyákat sétáltatnak, vagy futtatnak, láttam egy fiatal kismamát, aki rendesen futva tólta a gyerekkocsit. Találkoztam már reggel is karbantartókkal, szemétszedőkkel, kertészekkel is. A séta- és futó-utak tényleg alaposan vannak karbantartva. Ott ahol kis szegélye van az útnak, ott a szegély útfelőli oldalának még a tövét is kigyomlálják, és a pázsit-felőli részről a fű full sűrű egészen a szegélyig és ott elvágólag ér véget. Látszólag kis dolog, de elérni, hogy ilyen legyen, sok és nagyon lelkiismeretes munkát igényel. Azt gondolom, hogy aki ezért felelős, az nagyon élvezi és fontosnak tartja a munkáját.  Lefogadom, hogy flow-ban végzi a dolgát...

Az emberek, akikkel találkoztam a parkban. A park annyira nagy, csendes és kevés emberrel lehet találkozni, meg jó reggel is volt, először, ha néha szembe jött valaki, illedelmesen ránéztem, sőt, a legelején egyszer valakire halkan rá is köszöntem, illetve utána egyszer vagy kétszer bólintottam valaki felé. Semmi. Ha futólag rám nézett, akkor se. OK, tanulékony vagyok, Montesqieu után szabadon szeretem megtanulni idegen népek szokásait, vagy ahogy valaki más mondta: "When in Rome, do as the Romans do" (Ha Rómában vagy, viselkedj úgy, mint ők), miután első este villámgyorsan alkalmazkodtam a járdán való baloldali közlekedéshez, itt, reggel, azt tanultam meg, hogy úgy megyek el az emberek mellett, hogy rájuk se nézek (ez nekem nagyon megy, úgyis éppen valamin töröm a fejem, vagy már fejben írom ezt a blogbejegyzést...). 

Azám de akkor meg úgy jártam, hogy csak utolsó pillanatban tudtam visszaköszönni két hölgynek is, akik viszont kedvesen, kis mosollyal "Jó reggel"-t kívántak nekem elhaladtukban. No, de ezekben a helyzetekben volt valami közös: a kutyák. 

Én amúgy aktívan szeretem az állatokat, amikor például Budafokon teszünk hosszú sétát esténként, mindig számbavesszük az útunkat keresztező cicákat és süniket, vagy csak az udvarokból ránk vakkantó, de mindenesetre ránk egy rövid időre figyelő kutyákat. Feleségem szerintem kijárt egy szemesztert Assisi Szent Ferencnél, mert hozzá különösen vonzódnak az állatok. Több macska is van az utunk mentén, aki, ha időben egybeesik az útjuk a miénkkel, akkor odajönnek hozzánk (ha Te akarsz odamenni, nem fog sikerülni, meg kell állni, ki kell várni, hogy ő kezdeményezzen, tudjátok, mint a lányokkal...) és dörgölőznek a lábunkhoz, mi meg megsimogatjuk őket, ők meg hálásan dorombolnak... de nincs diszkrimináció, volt egy kutya is az út mentén, akit csak "bánatos kutyá"-nak hívtunk, mert mindig, amikor arra jártunk, olyan bánatosan vonított. Mindig kidugta nagy busa fejének egy részét a kerítés-rácson és akkor őt is megsimogattuk, nagyon értékelte, láthatóan ez hiányzott neki... persze, amikor elmentünk, hát... 

Ja igen, és az oxfordi parkban a kutyák is olyanok, mint az emberek... Rád se fütyülnek, nem ugrándoznak körülötted, nem szaglásznak... mennek a gazdi után...
Na, szóval a köszönő hölgyek a kutyákkal. A kutyát néztem meg, nem őket és úgy látszik, ennek örültek, hogy vidáman nézem a kutyáikat és ez mèg egy oxfordinál is "ért" egy köszönést... ez nem minden kutyással volt így, úgyhogy nincs szabály...

Mókust viszont többet is láttam, nagyon aranyosak voltak, de ők persze, nagyon óvatosak, a legközelebb talán 3 méterre volt egy, de a Nikonom kellene hozza, hogy fotón elkapjam.
Még a pázsitról... a nagyobb összefüggő területein a parknak bekerítettek területeket, amelyekre tenisz-hálókat helyeztek el megfelelő elosztásban, de a "tenisz-pályák" nincsenek bekerítve, se elválasztva, komoly labdakeresés lehet, ha rendesen elkezdenek rajtuk játszani. Közelebb nem akartam menni, finoman, jelzesszerűen el vannak választva a sétaúttól (nyilván, hogy ne tapossák össze a füvet), és a lehetséges távolságból még a teniszpálya vonalait sem véltem felfedezni, gondolom, közelről csak van valami... ezt az oxfordi tenisz-paradicsomot elnézve (közelében a fák között valami épületfélét is látni, talán ott lehetnek az öltözők, zuhanyozó, WC, ilyesmi) kicsit jobban érthető ez a wimbledoni füves pálya dolog... mert az otthoni füveket ismerve ez otthonról mindig olyan reménytelennek látszik...

Ez az Oxford tetszik nekem... egy másik életemben el tudnám itt képzelni... nagyonis...

Ui.: az iPhone-omról innenl a blog-motor képeket nem akar beinzertálni, úgyhogy ebbe a bejegyzésbe majd utólag teszek képeket...

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Szólj hozzá!

Tanulás konstruktivista gondolkodásmódban… - Egy nagyon célratörő és praktikus megközelítés a konstruktivista szemlélethez…

isocrates_coaching 2012.09.04. 11:09

 

photo.gifEgy coaching tréning (Solution-Focused Brief Coaching – Solutionsurfers) egyik záró feladataként a filozófiai alapul szolgáló káosz-, rendszer- és konstruktivista-elméletről gyűjtöttünk anyagokat, információkat. Én a konstruktivizmust választottam, mert arról tudtam a legkevesebbet… Ez a kis bejegyzés megegyezik azzal az elküldött anyaggal, amelyet a kis “konstruktivista-csoport” számára küldtem el, ezt kérem figyelembevenni az olvasásakor, köszönöm… 

A leggyakoribb említése, kapcsolódása a konstruktivizmusnak a világhoz a tanulás/tanítás világához van. Sok-sok linket néztem át, és természetesen nagyon sok területhez kapcsolódik a konstruktivizmus, de az oktatás messze kiemelkedett az említések/pdf-ek, stb-k számában. 

Ezenkvül a coaching általános célja, a változás, szintén a tanulás tágabb kategóriájába tartozik, tehát ez lesz az igazán releváns arcualata a konstruktivizmusnak, amivel foglalkoznunk érdemes a rendelkezésre álló rövid időben, plane, hogy annak nagyobbik részét valamilyen játékos, illusztrációs játékkal szeretnénk eltölteni 

Tehát konstruktivizmus az oktatás tükrén át, ezt választottam. 

Létrehozni/konstruálni jelentést, ez jelenti a tanulást... (nincs másféle tanulás). A tanuló (legyen az gyerek, fiatal, vagy felnőtt) önmaga számára aktívan konstruálja meg önmaga számára a tudást (egyedileg, saját és a környezete, amiben felnőtt, annak a “történelme” által meghatározottan). 

Ennek a konstruktivista tanulás-felfogásnak a “drámai” következménye, hogy:

  1. A tanulóra magára kell fókuszálni, arról, hogy hogyan gondolkodik a tanulásról, hogyan tud a legoptimálisabban tanulni (és nem a megtanuladó tárgyra, vagy leckére …)
  2. Nincs független tudás attól a jelentéstől elválasztva, amit a tanuló neki tulajdonít/létrehoz/konstruál. 

Fontos ez a második, mert azt is jelenti, hogy nincs tudás “ott kint”, függetlenül attól, aki ezt a tudást birtokolja, csak olyan tudás van, amit mi magunk konstruálunk saját magunk számára, miközben tanulunk. 

A tanulás nem azt jelenti, hogy megismerjük a dolgok igazi természetét (visszaemlékezve azok homályosan felfogott tökéletes ideájára – lásd Platón idea-tanát), hanem azt, hogy a személyes és társadalmi konstrukciójú jelentést  formálunk a dolgokról, abból a ijesztően sok érzékelési eseményből kiindulva, amelyeket az összes érzékelési csatornánk seígtségével érzékelünk és amelyekben se rend nincs, se szerkezet kivéve azokat a magyarázatokat, amelyeket mi fűzünk hozzájuk. 

A hagyományos tanulási modellben (a felvilágosodástól egészen a XX. Századig) segítünk a tanulónak, hogy megértse a világot, olyannak, amilyen és nem kérjük őket arra, hogy konstruálják meg a saját világukat. Tárgy, tanulási téma, lecke központú oktatási rendszer épült erre a gondolkodásra, amelyben a tanuló egyen-diákként léphet be a rendszerbe és akármilyen is az ő optimális tanulási módszere, őt egy standard modellnek vetik alá (rákerül az oktatási gépezet futószalagjára…), akinek ez bejön, annak hasznos lesz, akinek nem, bocs. 

Ha azonban elfogadjuk a konstruktivista megközelítést, 180 fokkal a fókuszunkat el kell fordítanunk a tárgy, stb. a tanuló szubjektum felé, akik a saját modelljüket megteremtve magyarázzák meg a világot saját maguknak. 

Közbevetem, hogy az emberek mindig így tanultak igazán, csak az oktatás ezt nem vette figyelembe. Nem lehet másképpen tanulni. Persze, mindig lesz, akinek pont, vagy majdnem passzol a klasszikus oktatási modell, egybeesik, vagy majdnem az ő saját legjobb tanulási képességükkel. De ők biztosan nem a többség. 

Egyszerűnek látszik (csak látszik…) a feladat az új módszer kidolgozásához: a pedagógiának meg kell teremtenie a lehetőséget, a megfelelő környezetet és erőforrásokat, hogy (a) interakció jöhessen létre (a tanulás folyamatában) az érzékeléssel, az érzékelési “adatokkal” és (b) megkonstruálhassák a saját világukat. 

Ennek alapján végül egy tanulmányból (Construktivist Learning Theory, Prof. Georg E. Hein, 1991, Lesley College, Massachusetts, USA)  felsorolok 9 tanulási alapelvet ebben az utóbbi, konstrutivista oktatási szemléletben:

  1. A tanulás  aktív folyamat, amelyben a tanuló érzékelési adatokat használ és jelentést kostruál hozzájuk. A tanulásnak a tanuló aktív közreműködésével kell megtörténnie.
  2. Az emberek megtanulják megtanulni, hogy hogyan tanulnak. A tanulás jelentés és a jelentések rendszerének konstruálásából áll. Ha például történelmi események dátumainak kronologikus rendjét tanuljuk meg, ezzel egyszersmint megtanuljuk a kronologikus rendszerezés technikáját is (tehát a tartalommal annak a feldolgozási módját is megtanulhatjuk).
  3. A jelentés konstruálás folyamata alapvetően gondolkodási tevékenység. Fizikai történések, gyakorlati tapasztalatok  szükségesek lehetnek a tanuláshoz, különösen gyerekek esetén, de ez nem elég. Olyan oktatásra van szükség, amely egyaránt hat az agyra és a kézre (reflektív tevékenység).
  4. Nyelv és tanulás szétválaszthatatlanul összetartoznak. Ezért fontos, hogy mindenki (a kisebbségek is) a saját nyelvükön tudjanak tanulni.
  5. A tanulás nem egyéni, hanem társas, társadalmi tevékenység, a tanulásunk szorosan kötődik ahhoz a kapcsolati viszonyhoz/hálóhoz, amelyben élünk, dolgozunk, tanulunk, családunkhoz, tanárainkhoz, munkatársainkhoz ugyanúgy, mint ismerőseinkhez, beleértve azokat az embereket is, akik előttünk, vagy utánunk prezentálnak. Sokkal hatékonyabbak tudunk lenni oktatási tevékenységünkben, ha felismerjük ezt az  alapelvet. A klasszikus oktatási rendszer az izolált tanulóhoz szól, és egy 1az 1 kapcsolatot tételez a megtanulandó anyag és a tanuló között. A progresszív oktatás viszont felismeri ezt a társadalmi tényezőt és használja a párbeszédet, a kölcsönhatást másokkal.
  6. A tanulás környezet/kontextus függő. Nem izolált tényeket és elméleteket tanulunk az elme valamilyen absztrakt éteri talaján, amely független életünk minden egyes többi vonásától. A tanulás sokkal inkább azzal van kapcsolatban, amit már tudunk, amit hiszünk, amitől félünk. A tanulás nem választható el az életünktől.
  7. Az embernek valamilyen tudásra már szüksége van ahhoz, hogy tanulni tudjon. Nem lehet új tudást elsajátítani, ha nem tudunk a korábban megtanult tudás megszerzése során elsajátított struktúrákra támaszkodni.  Minél többet tudunk, annál többet tudunk megtanulni. Ezért bármilyen oktatásnak a tanuló tudás-állapotához kell alkalmazkodnia, segítenie kell megtalálni a megtanulandóhoz vezető utat a tanuló számára a tanuló megelőző tudására, tapasztalatára támaszkodva.
  8. A tanuláshoz, a tudás megszerzéséhez időre van szükség, ez nem tud azonnali lenni.  Lényeges tudás elsajátításához fel kell frissíteni, eleveníteni a gondolatokat, az ideákat, tovább kell gondolkodni rajtuk, próbálgatni kell őket, játszani kell velük és használni kell őket. Ha valamire gondolsz, amit megtanultál, hamar felfedezed, hogy nem egyszerre repült a fejedbe, hanem ismétléseken és sok-sok gondolkodás segítségével. Még akkor is, ha hirtelen összeáll valami a fejedben, az is hosszas előkészület, gondolkodás, tapasztalat feldolgozásának  eredménye és nem igazán egy egyszeri “isteni szikra” eredménye…
  9. Motiváció az egyik legfontosabb kulcs az eredményes tanuláshoz. Nemcsak segít a tanulásban, egyenesen elengedhetetlen a tanuláshoz.  

Végül, idefűzök egy linket egy kicsit hosszabb, mint 10 perces előadásról, ami nekem úgy tűnik, nagyon erről szól, anélkül, hogy megemlítené. Hankovszky Kati tette fel ma reggel a Facebook oldalára, onnan másoltam ki…

Szólj hozzá!

Gondolatok az önbecsülésről 3. (folytatás)

isocrates_coaching 2012.09.04. 10:58

Self-esteem workbook2_1.jpgJó régen elkezdtem részletekben feltenni ennek a könyvnek a draft áttételét magyarba... most itt a 2. és 3. fejezet...

2. fejezet. – Késznek lenni: A fizikai előkészítés

Test és lélek összeköttetésben ál. Ha jól akarod érezni magad, tartsd karban a testedet. Gyakran látható, hogy emberek, akik stresszesnek érzik magukat, fáradtak és lelkileg is le vannak robbanva, alig végeznek testgyakorlatot, nem sportolnak, nem étkeznek megfelelően és nem is pihennek eleget. Gyakran feltételezik, hogy a testtel való foglalkozás túl sok időbe kerül és nehéz is. Ezért azután a gyors megoldásokban bíznak és nem foglalkoznak a test alapvető fizikai igényeivel, míközben a lelki egészségük és a teljesítményük  csökken. Fontos, hogy megismételjük: nem hagyhatod figyelmen kívül a testet,  közben abban reménykedve, hogy jól fogod érezni magad. Ezek nem működnek együtt. Az idő, amit a fizikai egészséged karbantartásába fektetsz,  bölcs befektetés. Időt takarít meg arra, hogy fejleszteni  tudd a teljesítményedet. És nyilvánvalóan: ez javítja a lelki egészségedet.

Ennek a fejezetnek a tárgya az, hogy hogyan állíts össze és hajts végre egy egyszerű írásban lefektetett  tervet az optimális fizikai egészség kialakítására és fenntartására  három  területen: aerobic testgyakorlatok, alvási higiénia és étkezési szokások.

Aerobic testgyakorlatok

A testgyakorlat javítja az önbecsülést és az általános lelki egészséget (erre vannak befejezett, kiértékelt kísérletes tudományos vizsgálatok).  A testgyakorlás segít a súly-menedzsmentben és az alvás javításában. A cél az, hogy majdnem minden nap legalább 30 percnyi aerobic testedzésprogramot hajts végre. Az erő- és rugalmassági gyakorlatok szintén nagyon fontosak és egyéb előnyeik is vannak. Ha az időd lehetővé teszi, ezeket is hozzáadhatod a gyakorlat-tervedhez. Ha nincs rá annyi időd, vagy ez a plusz már túl sok lenne, akkor elégedj meg a minimum 30 perces  aerobic-gyakorlat programmal. Az aerobic gyakorlat lényege, hogy folyamatos és ritmikus, amely a szív ritmusát, a pulzusodat folyamatosan (enyhén, vagy kevésbé enyhén, ennek kor szerint és cél szerint megállapított  megvannak a kiszámított táblázati értékei, itt nincs mellékelve)  megemelt szinten tartja. Aerobic gyakorlat például a gyaloglás, kerékpározás, evezés, úszás, lépcsőzés és a jogging. A legjobb választás valószínüleg az, amit a legjobban élvezel. Moderált, rendszeres gyakorlat a cél.

Napi 30 perc gyalogolás hatékony lehet a súly- és a stressz-menedzsmentben. Ha erő-gyakorlatokat is hozzáadunk a tréning-programunkhoz, az szintén segít a zsír-leépítésben, mert az izmok gyorsan égetik az energiát. Mindazonáltal, ne terheld túl magad. Bármennyi gyakorlat jobb, mint a semmi. Még egy 10 perces „energia-gyakorlás”, egy kis testgyakorlási szünet az asztalodtól felállva is elég, hogy emelje az energia-szintedet és javítsa a hangulatodat (erről is készültek vizsgálatok).

(Ha nem csináltad eddig), gyengéden kezdd el és a „végleges” változatot  építsd fel fokozatosan. Nem kell senkivel sem versenyezned. A testgyakorlás akkor jó, ha utána fel fogsz frissülni és energiával töltődsz fel. Nem szabad, hogy sérülést okozzon és annyira kimerítsen, hogy a kellemes fáradtságon túli fáradtságba kergessen. Ha el tudsz oda jutni, hogy a napok legnagyobb részében meglegyen az ilyen típusú minimum 30 perces aerobic testedzés, az tökéletes. Ha nem, kezd annyival, amennyivel tudod. Csinálj tervet rendszeres, moderált testgyakorlásra. Ha problémád van az elalvással, végezd ezeket a gyakorlatokat vacsora előtt, vagy egy kicsivel azelőtt. Ha 40 évesnél idősebb vagy (és eddig nem nagyon csináltál ilyesmit), vagy valamilyen ismert egészségügyi kockázatod van kardio-vaszkuláris betegségre vagy ha bármilyen egyéb problémád van egy ilyen testedzés elkezdésével kapcsolatban , javasolt, hogy beszéld meg ezt a házi orvosoddal.   

Alvási higiénia

Az alvási problémák gyakran kapcsolódnak a boldogtalansághoz (sok vizsgálat szerint). Sok viszonylag új vizsgálat témája volt az alvási problémák és az  alvási higiénia területe. Két fontos szempont van: a mennyiség és a rendszeresség.

Az alvás megfelelő mennyisége

Minden felnőttnek legalább 8 óra alvásra van szüksége. Előzetes  vizsgálatok azt mutatják, hogy akik átlagosan közel ennyit (kb. 8 órát) alszik, és  alszik még 1-1,5 órát itt-ott napközben, általában jobban érzik magukat, mint akik kevesebbet alszik és jobban is teljesítenek. Mindazonáltal, a mai életvitel általában „ellop” az alvásidőből, ezért sok felnőtt krónikus alvás-hiányban szenved.

Az alvás rendszeressége

Rendszeres elalvási és ébredési időpontra van szükség ahhoz, hogy a test alvási ciklusát állandósítani lehessen. Ha összevissza időpontokban fekszünk le a különböző napokon (például pénteken és szombaton jóval később, mint a hét többi napjain), az kimerültséghez és akár alvási rendellenességekhez vezet.

Szóval, az a lényeg, hogy egy kicsit többet kell aludni, mint amennyit gondolsz és hogy tartsd az elalvásod és a felkelésed időpontját annyira állandónak, amennyire csak lehetséges (kevesebb, mint egy órás eltéréssel egyik napról a másikra).

Étkezési szokások

Ha magad elé képzelsz egy tányért, amin a hús a kisebbik adag és a növényi ételek töltik ki a tányér nagyobbik részét, akkor már elég pontos képed van arról, hogy mi az étkezési cél, ami a következőket ételeket tartalmazza:

  • Szénhidrátok. Növényi eredetű ételekből (gyümölcsök, zöldségek, teljes kiőrlésű  pékáruk, borsó, bab, dió, stb.) vedd magadhoz a legtöbb kalóriát. Azok az ételek jelentik a legjobb választást, amelyek frissek, mélyhűtötek, vagy minimális feldolgozáson estek keresztül, mert ezekben van a legkevesebb hozzáadott cukor, só, zsír és viszont sok szálasanyag és fitokemikália van bennük – amelyek védenek a különböző betegségektől.
  • Csökkentsd a fogyasztott hús mennyiségét, amelyek telített zsírt és koleszterolt tartalmaznak. A fogyasztott mennyisége ne legyen több, mint 170 gramm naponta. Ez sovány húsból illetve bőr nélküli szárnyas húsból legyen elkészítve. Használhatsz alternatívákat is, mint a magok és a zöldségek (főtt száraz bab, borsó vagy szójabab termékeket). Legalább kétszer egyél hetenként halat.
  • Csökkentsd az egészségtelen zsírokat, hozzáadott cukrot, a feldolgozott/finomított ételeket és a koffein-bevitelt. Ha baj van az alvásoddal, 7 órával az alvás előtt már ne igyál egyáltalán koffeint. Az alkohol-fogyasztás nem szabad, hogy napi egy italnál több legyen a nőknek és napi kettő férfiaknak.
  • Vegyél magadhoz elegendő kalciumot, A felnőtteknek legalább 1000 mg Ca-ra van szüksége naponta. Egy pohár tej 300 mg Ca-t tartalmaz. Ha megiszod a javasolt 3 pohár alacsony zsírtartalmú, vagy zsírmentes tejet, akkor még mindig szükség van egy kis Ca-ra például spenótból, brokkoliból, tiszta narancsléből vagy tofuból.

A következő kiegészítő tanácsok betartása (amelyek általában is fejlesztik az egészséget), segít a súly-kontrollban, és a hangulat javításában is:

  • Tartsd a vércukrot egyenletes szinten egész nap. Ezt úgy teheted meg, ha eszel reggelit is, 10-órait is, uzsonnát is, nem hagysz ki étkezést. Többször eszel kevesebbet, kisebb adagokat. Vizsgálatok bebizonyították, hogy ha 5-ször, vagy 6-szor eszünk kisebb adagokat, az csökkenti a fáradtságot és a hangulatváltozások erősségét, mközben ez elősegíti a súlykontrollt is. Az alap-étkezéseket (reggeli, ebéd vacsora) kiegészítheti egy tízórai, és egy uzsonna, máris megvan az 5 db étkezés. Lehet ezekben egy fél szendvics, yoghurt, gyümölcs, diófélék, stb. Kerüld el a koncentrált édességek bevitelét, amelyek nagy vércukor fluktuációt okoznak.
  • Inkább „terítsd szét” az étkezések tartalmát úgy, hogy egy részét a kalóriának, amit korábbi szokásaid szerint egy nagy vacsora alkalmával fogyasztanál el, tedd inkább át reggelire, ebédre, vagy a tízóraira és az uzsonnára.
  • Gyakran válassz olyan ételeket, amelyeknek a zsírtartalma kevesebb 35%-nál. Egy durva becsléshez szorozd meg a zsírt grammban 10-zel és oszd el a teljes kalória értékkel. Az eredmény legyen kisebb, mint 35%. Pldául, egy csokoládé szeletben van 250 kalória, és 14 gramm zsír. Így:

 

14 gramm zsír x 10

-----------------------------     = 56%

250 kalória

 

Eszerint a csokoládé szelet nem felel meg a jelzett (35%  alatti zsír-tartalom) kritériumnak. A cukor adhat egy pillanatnyi energia többletet, de fáradtabbá és feszültebbé teszi az embert egy óra múlva (egy gyors gyaloglás hasonló energiát ad, ennek azonban negatív hatása nincs). Hasonló kalkuláció a teljes kiőrlésű kenyérre, a krumplira és majdnem minden más növényi termékre (a hozzáadott vaj/margarin és olaj nélkül!) az egészségesebb arányt mutatja. Habár a hús túllépheti a 35% zsírtartalom szabályát, a húst lehet együtt enni zöldséggel, hogy csökkentsük a teljes zsírbevitelt (pl. wokban főzött hús egy kis olajban). (Itt az eredeti szövegben a „wok” helyett az áll: „stir-fried”; ez az angol kifejezés  a kínai nyelvből származik. Ez egy kínai ételelkészítési módszer (ld. Wikipédia), amihez - amennyire én értek hozzá - a legközelebb a „wok” edénnyel jelzett főzési technika áll. Amikor egyébként a „stir-fried” hosszú angol nyelvű Wikipédia cikk magyarázatában „wok”-hoz ért, abba is hagytam és gyorsan ezzel az egy szóval jellemeztem ezt az izét... – SZM).

  • Fontos: megfelelő mennyiségű italt kell innod naponta (ez ahhoz képest, amennyit érzésre innál, sok, viszonylag nagy mennyiség, alapvetően súlytól függően 2-3 liter). Általában, igyál egy nem-édesített pohár folyadékot minden étkezésnél  és néha az étkezés után is és egyél gyakran víz-gazdag  ételeket (gyümölcsök, zöldségek, levesek, főtt magok). Ha a vizeleted színtelen, vagy halvány sárga, az azt jelenti, hogy minden valószínüség szerint a magadhoz vett folyadék mennyisége elegendő.
  • A biztonság kedvéért, szedj kiegészítőket is, amelyek 100%-át tartalmazzák az ajánlott napi adagját a kulcs vitaminoknak és ásványi sóknak.

Viseld gondját a testednek: írd le az edzés-tervedet

Ereje lesz annak, ha a terveidet előre leírod és megfogadod, hogy kitartasz mellettük és  betartod őket. Készíts  olyan tervet, amit kényelmesen (azért ne túl kényelmesen!! – SZM) követni is tudsz és kezdd el a gyakorlását a következő 2 hét folyamán. Azután folytasd az egész könyv (ki)olvasása alatt és ha minden jól megy, utána is, továbbra is, tartsd magad  ehhez a tervhez. Az teljesen rendben van, ha néhány nap átmenetet adsz magadnak, amíg eléred pontosan a napi leírt edzés-mennyiséget.

1. Testgyakorlás. A hét legtöbb napján, legalább 30 perc aerobic gyakorlat naponta. Írd ide a tervedet:

 

 

2. Alvás.  .......óra/nap (egy kicsit több, mint amennyit Te elegendőnek gondolsz), este .......órától (amikor lefekszel/elalszol) reggel ........óráig (amikor tervezed a felébrdést/felkelést).

 

 

3. Étkezés. Legalább 3-szor egy nap, egészséges ételekből választva. Készíts el egy heti menüt egy Excel-táblába a következő minta szerint. Ellenőrizd le a heti tervet az azután következő étkezési célokkal és a diétás útmutatásokkal (ld. később).

 

Minta menű: egy hét ételei

Írd le ebbe a táblázatba, amit enni és inni akarsz minden egyes napon (a mennyiséget is)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hétfő

Kedd

Szerda

Csütörtök

Péntek

Szombat

Vasárnap

Reggeli

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

10 órai

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ebéd

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Uzsonna

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Vacsora

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Késő esti "snack"

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Diétás útmutató

Az összeállított heti menűdet ellenőriz le az alábbi szempontok figyelembevételével, amelyek az egészséges étkezés alapjait rögzítik:

1. Vajon a terved minden étel-csoportból tartalmazza a megfelelő mennyiséget, ahogy a 4. számú Melléklet táblázatból látható)? (Valaki, aki fogyni akar csökkentheti például 1-1-gyel az összes csoportból ajánlott mennyiséget, kivéve a tej-csoportot, amiből meg kell tartani ebben az esetben is a 3 egységet.)

a diétás táblázatot külön, a 4. számú Mellékletben található - Hmmm... majd ez is fog jönni...))

2. Végignézve alaposan a diétás útmutatót és az eredeti heti tervedet, vajon minden szükséges elemből megfelelő mennyiség szerepel benne? Eléggé variáltad a különböző alkotó elemeket? (például ahelyett, hogy minden napra beírtál volna 1 db almát, variáltad az almát banánnal, vagy eperrel, vagy egyéb alternatívákkal. 

3. A korábban említett étkezési alapelveket is figyelembe vetted? (az időben, mennyiségben való elosztást, stb.)

 1. Vajon a terved minden étel-csoportból tartalmazza a megfelelő mennyiséget, ahogy a 4. számú Melléklet táblázatból látható)? (Valaki, aki fogyni akar csökkentheti például 1-1-gyel az összes csoportból ajánlott mennyiséget, kivéve a tej-csoportot, amiből meg kell tartani ebben az esetben is a 3 egységet.)

(a diétás táblázatot külön, a 4. számú Mellékletben található - Hmmm... majd ez is fog jönni...))

2. Végignézve alaposan a diétás útmutatót és az eredeti heti tervedet, vajon minden szükséges elemből megfelelő mennyiség szerepel benne? Eléggé variáltad a különböző alkotó elemeket? (például ahelyett, hogy minden napra beírtál volna 1 db almát, variáltad az almát banánnal, vagy eperrel, vagy egyéb alternatívákkal. 

3. A korábban említett étkezési alapelveket is figyelembe vetted? (az időben, mennyiségben való elosztást, stb.)

 

Első 14 napos elhatározás/kötelezettség

Vezess írásos naplót 14 napig, hogy láthasd, mennyire voltál képes tartani magad az előzetesen lefektetett terveidhez. A 14 nap alatt változtasd meg a heti tervet, ahogy jónak látod a tapasztalatok alapján, és ezzel a módosított tervvel folytasd az eltervezett életmódot addig, amíg elolvasod a könyvet (ha hamarabb elolvasod, mint letelik a 14 nap, akkor is folytasd, különösen, ha érzed a fokozatos pozitív hatását – SZM). Valamikor ezalatt a két hét alatt válaszold meg a most következő, a reakcióim előértékelése és értékelése elnevezésű kérdéseket (lesz még táblázat bőviben a könyvben, és célszerű is őket végigcsinálni, ahogy le van írva, mert különben pár nappal azután, ahogy becsuktad a könyvet, keresztet vethetsz az egészre; persze, ha már most úgy utálod, pl. ezeket a táblázatokat, mint a második tányér túrós gombócot, meg egyáltalán ezt az aktivizáló vekzálást, akkor lehet, hogy értelmesebben is el tudod tölteni az idődet, mint hogy ezt a könyvet olvasgasd, mert akkor tutti, hogy semmilyen hatással nem lesz az életedre, akkor meg inkább meg kell nézni egy Dr. House-t, az legalább szórakoztató, hát nem? – SZM). Csak akkor menj tovább a 3. fejezethez, ha a következő 3 lépést befejezted (vagy –ld. előző megjegyzésemet – hagyd a fenébe az egészet...).

Napló

 

 

 

 

 

 

 

Nap

Dátum

Gyakorlat (perc)

Étkezések száma

Alvás hossza (óra)

Elalvás-idő

Felébredés-idő

1

 

 

 

 

 

 

2

 

 

 

 

 

 

3

 

 

 

 

 

 

4

 

 

 

 

 

 

5

 

 

 

 

 

 

6

 

 

 

 

 

 

7

 

 

 

 

 

 

8

 

 

 

 

 

 

9

 

 

 

 

 

 

10

 

 

 

 

 

 

11

 

 

 

 

 

 

12

 

 

 

 

 

 

13

 

 

 

 

 

 

14

 

 

 

 

 

 

 

Előértékelés – Reakcióim  előértékelése

Keress egy nyugodt helyet, ülj le, ahol nem fognak zavarni, amíg az alábbi kérdésekre válaszolsz (ezek az instrukciók még visszaköszönnek a könyvben néhányszor – SZM). Vegyél néhány mély lélegzetet, lazíts el és komolyan koncentrálj és gondolkozz a válaszokon.

1. Hogy állsz itt és most az önbecsüléssel? Lesz aki egyszerűen válaszol, hogy alacsony, közepes, magas, vagy egy 1-10-es skálán fogja elhelyezni.  Lehetnek azonban, akik számára nem olyan egyszerű a válasz.  Megjegyezheted például, hogy igazság szerint az önbecsülésed valahogy váltakozik, vagy hogy habár egyre erősebbnek érzed az utóbbi időben, a hibákkal, kritikákkal, nem mindig teljesíthető elvárásokkal küzdesz, hogy ne törjenek le és ne legyenek hatással a fejlődő  önbecsülésedre. Erő és bátorság van abban, ha őszintén el tudod ismerni magad számára azt, ahol valójában tartasz.

2. A szüleid, a szoros eredeti családod mennyire járul hozzá a személyiséged fejlesztéséhez, segítenek, vagy éppen ellenkezőleg? 

3. Mi az amit tudsz erről, amit tanultál arról, hogy mit kell tenni, hogy fejleszd az önbecsülésedet?

4. Mi az, ami, ha van ilyen egyáltalán, ami alacsonyabbrendűvé tehet Téged, mint személyt/egyéniséget?

5. Mi az, ami, ha van ilyen egyáltalán, ami magasabbrendűvé tehet Téged, mint személyt/egyéniséget?

6. Most egy kis rajzolás, vagy ilyesmi következik. Színes ceruzával, vagy tollal, vagy akár a festékbe mártott ujjaddal rajzold le a véleményedet, ami esezdbe jut magadról egy külön papírra. Ennek lehet olyan hatása, ami Téged is meglep, mert ha szavak nélkül kell valamit „mondani” magunkról, érdekes dolgok adódhatnak.

 

A válaszok a 3., 4. és 5. kérdésekre különösen jellemzőek lehetnek arra, hogy a Te esetedben melyek azok a tényezők, amelyek erősíthetik az önbecsülésedet, habár nem azon a módon, ahogy az emberek általában elképzelik.  Észrevetted, hogy ugyanaz a dolog, ami erősíteni tudja az önbecsülést, veszélyeztetni is tudja? Például, ha egy fizetésemelés a munkahelyeden növelni képes szerinted az önbecsülésedet, amikor ez elmarad, vagy nem neveznek ki valaminek, amire számítottál, az a csökkenését fogja okozni? Ha egy bók miatt többnek érzed Magad, egy kritika miatt majd kisebbnek fogod? Ha a szeretet/szerelem növeli az önbecsülésedet, ha a kapcsolat végülis nem sikerül, az meg csökkenteni fogja?

Sokan feltételezik, hogy abból szerezzük az önbecsülésünket abból, amit teszünk. a tehetségünkből, a karaktervonásainkból vagy mások elismeréséből, elfogadásából. Miközben persze ezek a dolgok mind kívánatosak, az állításom az, hogy ezek egyike sem a jó kezdő lépés az önbecsülés fejlesztésére. Akkor honnan jön tulajdonképpen az emberi érték?

A reakciód értékelése

Egy idézet következik Nouwen-től (holland katolikus pap):

„Nem azt akarom mondani, hogy a termelékenység rossz dolog, vagy hogy valami lebecsülendő dolog lenne. Éppen ellenkezőleg, a termelékenység és a siker nagyban javíthatja életünket. De ha az emberi értékünket attól tesszük függővé, hogy mit csinálunk meg a saját kezünkkel és tehetségünkkel, akkor a mai világunk félelem-taktikájának az áldozatává válunk.  Ha a termelékenységünk a fő eszköze az önmagunkban való kételkedésünknek, akkor szélsőségesen ki leszünk téve az esetleges visszautasításnak és kritikának, ez pedig az alapja a belső krónikus aggódásnak és a depressziónak. A termelékenység soha nem adhatja  meg a valamihez tartozás mély érzését, amiért küzdünk. Minél többet termelünk, alkotunk, annál világosabb lesz előttünk, hogy a siker és az eredmények nem tudja  megadni nekünk azt az érzést, hogy „otthon vagyunk”. Valójában a termelékenység gyakran felfedi számunkra, hogy a félelem irányít minket. Ebben az értelemben a sterilitás és a termelékenység ugyanaz: mind a kettő annak lehet a jele, hogy kételkedünk a képességünkben, a lehetőségeinkben, hogy gyümölcsöző életet tudunk élni.”     

Mit jelent ez az idézet Neked? Válaszolj, kérlek, 4 teljes  mondatban.

1.

 

 

2.

 

 

3.

 

 

4.

 

 

Ha, ahogy Nouwen mondja, az értékesség és  a lelki jóllét nem a termelékenység, nem annak a függvénye, amit sikeresen leteszünk az asztalra, akkor mi az, ami segíti az értékesség és a jóllét érzékelése? Vajon ez tanítható? Hogyan tanítanád ezt egy gyereknek?

Nouwen így folytatja:

„Hean Vanier-vel és az ő sérült embereinek a csoportjával együtt élve egy ideig rájöttem, mennyire siker-orientált vagyok én magam is. Együtt élni emberekkel, férfiakkal és nőkkel, akik nem képesek belépni a küzdelembe se az üzlet, se az ipar, se a sport, se az akadémiai területeken, hiszen nekik még az öltözködés, a sétálás, a beszéd, az evés, az ivás és az egyszerű gyermek-játék is egy komoly teljesítmény, rendkívül frusztráló volt számomra. Persze, átélhettem köztük az elméleti belátást, hogy „embernek lenni” fontosabb, mint „csinálni” valami értékeset, de amikor megkértek, hogy legyek együtt egy bizonyos időt olyan  emberekkel, akik abszolút értelemben nagyon csekély teljesítményre képesek, hamar beláttam, hogy milyen messze vagyok ennek a belátásnak az igazi átélésétől. Így, ezek sérült emberek a tanáraimmá váltak, sokféleképpen világossá téve számomra, hogy termelékenység az valami más, mint a termékenység. Vannak, akik közülünk termelékenyek, és vannak, akik nem, de mi mindannyian „termünk gyümölcsöt”; a „gyümölcstermőképesség” a szeretet igazi minősége.

Mit gondolsz, a szellemileg vagy érzelmileg sérült emberek rosszabbak, kevesebbet érnek, mint a fizikailag sérültek? 

Ha Te sérült lennél (szellemileg, fizikailag vagy érzelmileg). milyen típusú gondolkodás tudhatna megmenteni a megőrüléstől?

3.  fejezet. -  Önbecsülés és Hogyan lehet fejleszteni?

Mi „szül” önbecsülést, mi vezet az önbecsüléshez? A kutatás eredménye egyértelmű. Ha azt akarod, hogy egészséges önbecsülésed legyen (ezt az „egészséges”-t én teszem hozzá, valahogy úgy érzem, magyarul (?) oda kívánkozik – SZM), válaszd meg jól a szüleidet. Azon gyerekeknek, akiknek ebből a szempontból nincs problémája, általában olyan szüleik vannak, akiknek maguknak egészséges önbecsülése van és ezzel jó példával szolgálnak. Ezek a szülők állandóan szeretettel veszik körül gyermekeiket, érdeklődést mutatnak az életük és barátaik iránt, figyelnek rájuk, szánnak rájuk időt és buzdítják őket. Eszembe jut az az ember, aki azt mondta a szomszédjának: „Miért töltöd az egész napot a fiaddal a biciklijének javításával, amikor itt van a közelben egy kerékpár-bolt, ahol egy óra alatt megjavították volna?”. A szomszéd azt válaszolta: „Mert én a fiamat nevelem emberré és nem a biciklit javítom.”

Az egészséges önbecsülésű gyekek szüleinek magas elvárásai és sztenderdjei vannak önmagukkal szemben is, de ezek elvárások világosak, ésszerűek, következetesek és együtt járnak a szülők támogatásával és buzdításával.  A fegyelmezési stílus demokratikus, ami annyit jelent, hogy a gyerek véleményét és egyéniségét tiszteletben tartják, de a szülők hozzák a végső döntéseket a fontos kérdésekben.

Röviden, a szülők valójában ezeket az üzeneteket küldik: „Bízom Benned, de azt is látom, hogy nem vagy (még) tökéletes. Persze, ez nem érinti azt, hogy szeretlek Téged és szánok rá időt, hogy irányítsalak, jelezzem a határokat, fegyelmezlek és a legjobbat várom el Tőled, mert bízom Benned és értékellek.” Ezek az üzenetek nagyon különböznek attól a bizalmatlanságtól, amivel az autoriter szülők minden cselekedete átitatódik, vagy a törődés/figyelem hiánya, ami a megengedő szülők stílusát jellemzi.

Vannak olyanok, akiknek a fentiek egyike sem adatik meg, és mégis van önbecsülésük. Ez pedig ahhoz a nagyon fontos kérdéshez vezet: az említett pozitív, támogató előzmények hiányában hogyan lehet kialakítani az önbecsülést? A legtöbben azt feltételezik, hogy abból nyerjük az önbecsülésünket, amit csinálunk, alkotunk, a képességeinkből, tehetségünkből, a akarakter-vonásainkból vagy mások megbecsüléséből. Mégegyszer csak azt tudom hangsúlyozni, hogy ezek egyike sem jó kiindulópont az önbecsülés megszerzéséhez. Akkor hol kezdjük? Kezdjük talán azzal, hogy tulajdonképpen mi is az az önbecsülés...

Mi az önbecsülés?

Alapvetően az önbecsülés általában stabil, de fluktuálhat is, akár napról napra, aszerint, ahogy a gondolati struktúrák változnak ssokféle tényezőtől függően: fizikai egészség, a test biológiája/kémiája, a megjelenés és a kapcsolatok. A tény az, hogy az önbecsülés fluktuál, okot ad az optimizmusra, mert ez azt jelenti, hogy az önbecsülés változik és változtatható is.

Az önbecsülés meghatározása központi jelentőségű a következő, bejárandó utunk szempontjából. Az önbecsülés reális és pozitívan értékelő vélemény önmagunkról (tehát a VÉLEMÉNYünk, és NEM az értékünk maga, ami változatlan, örök; erről fog egyébként hosszan szólni az 1. számú tényezőről szóló rész több fejezeten keresztül – SZM): A reális azt jelenti, hogy pontos és becsületes. Pozitívan értékelő (appreciative) pozitív érzést és szeretetet jelent. Vannak, akik erős/magas, vagy gyenge/alacsony önbecsülésről beszélnek, de ez az önbecsülést valahogy egy számokkal leírható játékhoz teszi hasonlatossá, amelyben lehet erősebbnek lenni, vagy gyengébbnek, tehát ami vetélkedésre és összehasonlításra buzdít. Ezért egyszerűbb/célszerűbb azt mindani, hogy az embereknek van önbecsülésük, ha realistán és poziítvan értékelve tudnak magukra tekinteni és értékesnek érzik magukat. A lenti egyszerű séma tisztázza az önbecsülés értelmezését. Az önbecsülés valahol középen van az ön-romboló szégyen és az ön-romboló büszkeség között:

/                                                                       /                                                           /          

Ön-romboló szégyen                   Önbecsülés                      Ön-romboló büszkeség

Az emberek ön-romboló büszkeség birtokában többek akarnak/szeretnének lenni, mint az átlagember, ők egyszerűen felettünk járnak, emberfelettiek. Arrogánsak és nárcisszisztikusak, ami azt jelenti, hogy azt hiszik, hogy az ő személyük jobb és fontosabb, mint a többieké. A többieket függőleges irányban, felülről lefelé nézik, vagy összehasonlításban, ami azt jelenti, hogy ők felül vannak, a többieknek tehát lejjebb kell lenniük. Az ön-romboló büszkeség gyakran a bizonytalanságból származik. Nézz utána a híres diktátorok életének, gyakran a törődő, szeretetteljes szülői előzmények teljes hiányát fogod találni. (Ők viszont z önbecsülés javításának  nem az ebben a könyvben is részletezett, szelídebb módját választotják, -ták...-SZM).  

Az emberek az ön-romboló szégyennel vagy ön-romboló megalázás érzésével megverve úgy gondolják, hogy ők kevesebbek, mint az átlagember, hogy ők egyszerűen kevesek (ehhez az élethez). Ők függőleges irányban, alulról felfelé néznek a többi emberre és a föld sarának, porának tartják önmagukat. Nem látják magukat reálisan és nem tudják pozitívan értékelni, látni önmagukat.

A fentiekkel szemben az emberek az (egészséges) önbecsüléssel felfegyverkezve azt gondolják, hogy ők se nem jobbak, se nem rosszabbak, mint akárki más. Ismerik a hibáikat és azokat a dolgokat, amikben  javulhatnának, és mégis, mélyen, belül és csendesen, nyugodtan boldogok/elégedettek, hogy azok, amik (Briggs, 1977). Olyanok, mint a jó barát, aki jól ismer Téged  és szeret mindennek ellenére, mert látja a jóságot, a kiválóságot és a lehetőségeket, amelyek mind jellemeznek Téged a tökéletlenségeid mellett. Az önbecsülés birtokában az emberek a többieket magukkal egyenlőként kezelik, vízszintesen, ugyanazon a szinten lévőnek tekintik őket  (az előző két eset függőleges irányultságával szemben).

Az önbecsüléshez kapcsolódó fogalmak

Az önbecsülést magát, mint fogalmat sokszor figyelmen  kívül hagyják, mert a kapcsolódó fogalmakkal való összefüggése zavaró és komplex. Megpróbáljuk a további kis enciklopédia-szerű szócikk-feldolgozásban a zavaró tényezők legalább egy részét eltávolítani a valamennyire összefüggő és bizonyos mértékben átfedésbe kerülő fogalmak között:  

Azonosság

Az azonosság olyan  kérdésekre felel, hogy  „Ki vagyok én? Hogyan lehet meghatározni engem, mi a meghatározó karakter-vonásom?” Az azonosság segít magunkat és az egyéniségünket röviden megfogalmazni (például egy nő azonossága csak feleség szerepéből táplálkozik;a deréktól lefelé megbénult ember azonossága nem részben működésképtelen testéből ered, de az igazi reális, belső önmagából).

(Pozitívan) értékel (appreciate)

Jót gondolni, értékesnek gondolni és örömet okozónak; hálásan felismerni; helyesen felmérni valaki, vagy valami minőségét, értékét.

Elfogadni

Kedvezően és örömmel fogadni (mint vkinek a sajátját); hinni vmiben; kedvezően válaszolni. Önelfogadás hitet jelent magunkban, és önmagunk kedvező és örömmel történő fogadását. Az ember pontosan elismerheti a konkrét gyenge pontokat a saját működésben, elhatározhatja a fejlődést ezeken a területeken és emellett elfogadhatja önmagát úgy, ahogy van, mindezzel együtt.

A belső dialógus például ilyesmi lehet: „Elismerem a hibáimat. Szeretem magam, ami nem jelenti mindenkori kritikátlan elfogadását a viselkedésemnek, tetteimnek. Ahogy fejlesztem a viselkedésemet, egyre jobban érezhetem magam beleértve  a viselkedésemet is.  

Önbizalam

Ez rendszerint valakinek valamilyen képességével kapcsolatos elképzelését, hitét jelenti; kompetenciára/hozzáértésre vonatkozik és a működés hatásosságára. Ahogy a kompetencia erősödik, az ember önbizalma – azon a területen, abban a tevékenységben - vele együtt nő. Tágabb és mélyebb értelemben az  önbizalom hit önmagunkban, mint személyben, abban az értelemben, hogy „meg tudom csinálni.” Önbizalommal rendelkező embernek például azt mondhatják magunknak: „Mindenki meg tud csinálni bármit – ha adott az idő, a gyakorlat, a tapasztalat, erőforrások, stb. – én miért ne tudnék? Lehet, hogy nem tudok azonnal sikeres lenni teljesen, de az irány, az a kívánatos lesz.” A kompetencia/hozzáértés megmutatása/demonstrációja kívánatos, kielégítő lehet az ember számára, de ez valami, ami az ön-értékesség talajából nő ki, és nem annak a megalapozója (ez fontos tétel – SZM).

Hozzáértés/kompetencia és önbizalom összefüggésben van az önbecsüléssel, de nem ok-okozati összefüggésben. Ha az alap (ön)becsülés érzésünket, érzékelésünket  függővé tesszük a hozzáértésünktől, akkor, amikor valami nem sikerül, az az értéktelenség érzetéhez vezethet. 

(Itt fog folytatódni egy következő bejegyzésben, a "Büszkeség"-gel)...

Szólj hozzá!

Bevezetés dr. Sárvári György Metalépés című könyvéhez

isocrates_coaching 2012.09.04. 10:37

Metalepes_1.jpgEgy tavaly októberi bejegyzésben már írtam erről a könyvről (http://vezetoi-coaching.blog.hu/2011/10/27/bejegyzes_url_cime_833). Ott is jeleztem, hogy nem könnyű falat, de „százszorosan megéri a fáradtságot” (akit érdekel a téma, persze, azoknak...).

Segíteni szeretnék ezzel a pár oldallal, hogy könyebben hozzá tudj férni ehhez a zseniális, kisalakú, mindössze 150 oldalas könyvhöz, ami olyan szemszögből/fénytörésben  szól a szupervízióról, coachingról, ahogy egy másik sem.

Úgy jutott eszembe ennek a bevezetésnek az elkészítése, hogy valaki kérte (hallva/olvasva egyszer a lelkesedésemet), hogy foglaljam össze egyszerűen, hogy miről is szól. Rájöttem, hogy (a) fejből nem megy, (b) annyira egyszerűen és röviden, ahogy ő gondolta, nem lehet (nem tudom) összefoglalni.

Ebben a könyvben egy felesleges szó sincs (ez a titka kompaktságának), éppen ezért viszonylag nagy energia kell a feldolgozásához (próbálj 1 litert meginni a Tokaji aszú-esszenciából...). Pedig még szupervíziós esetfeldolgozásokat is találsz benne a végén, ami szintén elvesz harmincvalahány oldalt.

Ha érdekelnek a coachingban és szupervízióban használt tapasztalati tanulás filozófiai nyelvi és  művészetértelmezési, valamint mélylélektani analógiái, ha érdekel, melyek a gyökerei ennek a megismerési folyamatnak, ez a Te könyved.

Alapvetően az első nagy fejezetet (kb. a könyv egy-harmadát) dolgoztam fel a könyvet ebből a segítő perspektívából, mert úgy ítélem meg, hogy onnan erre már nincs szükség, onnan már (ha addigra „felvetted” a kezdő sebességet (annak a bizonyos „szökési sebesség”-nek az analógiájára...)

Én úgy használnám (helyedben) ezt a Bevezetést, hogy minden fejezet előtt belenéznék, végigfutnám (talán fél éve az Atlantisz Könyvszigetnél interneten meg tudtam rendelni, fizikailag az Anker közben vannak, szenzációs kis bolt...). Nem olvasnám el az egészet egyszerre (váltogatnám a könyvvel), mert a könyvvel együtt-olvasással a fejemben készült. Ha ezzel a néhány napos munkával egy-két dolognak utánanézve és ide összehozva csak egyvalakinek tudok segíteni abban, hogy a könyvet végigolvassa, elértem a célomat. 

A végén egy nem teljes szószedet található, azokat emeltem ki, amelyeket szubjektíven kiemelendőnek gondoltam (lehet, hogy valakinek sok, valakinek meg több kellene). Javaslom az internetet, a Wikipédiát, én is többnyire ezt használtam. A szövegben is próbáltam itt-ott rokon-fogalmakat (is) használni. Utána pedig alfejezeteket jelölve mentem végig az első nagy fejezeten.

Ez a könyv egy – tudtommal sehol másutt nem elérhető - nagyon fontos gondolati ívet ír le a

  • filozófiai alapoktól (két filozófus: Heidegger és Gadamer munkásságára alapozva),
  • Jung vonatkozó mélylélektani munkásságán keresztül,
  • a tapasztalati tanulás tárgyalásáig, mely számos jövő-irányultságú segítő szakma (szupervízió, coaching) módszertani alapját jelenti.

Ez nem jelent kevesebbet, minthogy elméleti alapozást sikerült találni a tapasztalati tanulás alapú tevékenységeknek. Mindezt mindössze 150 oldalon, úgy, hogy ebből a szerző 37 oldalt még a szupervíziós csoportmunka, a tapasztalati tanulás folyamat-elemeit illusztráló esettanulmány ismertetésére is tudott szánni. Világrekord.

A könyv e három terület tapasztalati tanulás szempontjából figyelembevett analógiájára koncentráló bemutatásával bizonyítja, hogy mély ismeretelméleti alapjai vannak ennek a folyamat-módszernek.

A három egymásra épülő logikai  lépcső a könyv folyamán a következő (végig a tapasztalati tanulás elméleti megalapozása van a fókuszban):

  1. filozófiai lépcső: A megismerés (transzcendens) jellege a filozófiai hermeneutika alapján

1.1.  a nyelv, mint közvetítő közeg értelmezés-elméleti szempontból való (hermeneutikai) vizsgálata, mint a tapasztalati tanulás analógiája        

1.2.  az értelmezés-elmélet (hermeneutika) művészetfelfogásának rövid tárgyalása (mint a tapasztalati tanulás analógiája)   

  1. a mélylélektani lépcső: az egyén saját (jungi értelemben vett) önmegvalósításának dialektikus, körkörös fejlődési folyamat-vizsgálata, mint a tapasztalati tanulás analógiája
  2. szupervíziós tapasztalati tanulás.

Az alapgondolata az egész elméleti megalapozásnak  az, hogy bármilyen megismerés (nyelvi, művészet, önfejlődési, tapasztalati):

  • FOLYAMAT és nem egy adott pillanatban megtörténő esemény;
  • a megismerő (a szubjektum) és a megismerendő (az objektum) nem két teljesen szeparált valami és hatnak egymásra;
  • a megismerés folyamatában mindig van fokozatos közelítés (iteráció), körkörösség (cirkularitás), azaz egy másik szinten a folyamat ciklusai rendszeresen ismétlődnek; ezen iterációk folyamán a megismerő egyre pontosabb megismeréshez juthat el.

Javaslom, hogy ez a három szempont  ((a)folyamat-jelleg, (b) a megismerő és a megismert dialektikus egymásra hatása és (c) a megkeresés ciklikus, cirkuláris vagy iteratív jellege) legyen az iránytűd, amikor olvasod (persze, ez főleg a könyv első harmadára vonatkozik, mert utána „haza” fogsz érkezni a segítő szakmák megismerési folyamatának). Ezekben a dimenziókban veti össze a könyv a megismerés különböző aspektusait, dimenzióit.

Ad.1 Filozófiai „lépcső”

1.1  A megismerés transzcendens jellege a filozófiai hermeneutika alapján

1.1.1      A hermeneutikai megközelítés

A filozófiai hermeneutika nem egyszerűen egy tudományos módszer, hanem a tapasztalás radikálisan új útja, ahol az elmélet és a beavatkozás (intervenció) együtt hatnak, működnek. Itt is megjelenik a szubjektum és az objektum kölcsönös egymásra hatása.      

A hermeneutika a modern tudomány/megismerés egyoldalú, a jelentés hátterében meghúzódó valóságtartalom keresése iránt érzéketlenné vált szemléletmódjára ad filozófiai választ. 

A hermeneutika a modern tudomány előtti, a görögökig visszavezetett megismerési módszer. Valamikor, a reneszánszban (?) minden egész eltörött. Addig  a filozófusok, skolasztikusok - még az alkimisták is - az egészre kérdeztek rá, a létre, az ember dolgára a világban. Azután jött a „modern” tudomány, ami bevezette a modern tudományos megismerési módszereket, amelyek a lényege, hogy a szubjektum, a  megismerő, a kutató egy ütemben, egy lépésben megismeri az objektumot, működő, verifikálható/igazolható teóriát alkot és kész.

A tudomány leírja  a vizsgált objektum működését és elméleteket/teóriákat alkot, amelyek leírják a megismert objektum működési módját, sőt, előrejelző erejük is van. Fontos eleme a tudományos megismerésnek a kísérlet, amelynek során a körülvevő világ megismerése során kísérletekkel „kérdéseket teszünk fel” a világ vizsgált részének „címezve” és a kísérletek eredménye alapján módosítjuk, pontosítjuk az elméleteinket. Az ilyen típusú kísérletnek, illetve megismerésnek fontos jellemzője, hogy nincs kontextuális, környezeti tényezős, vagy történeti vonatkozása, és  a megismerő személytől függetlenül azonos eredményt kell kihoznia. 

Egy baja van ennek a modern tudomány által uralt világunknak. Hogy már fel se teszi az eredeti nagy kérdéseket a létről, a dolgunkról a világban, mert nincs ereje, vagy nem is lehetséges a sok részterület elméleteinek egyetlen nagy  átfogó elméletté kovácsolása. Egyre többet tudunk egyre parányibb területekről. Minden egész eltörött. 

A könyvnek nagyon fókuszált, világos célja, hogy a tapasztalati tanulás dialektikájának, dinamikájának módszere számára megkeresse/felállítsa annak történelmi, filozófiai, mélylélektani megalapozását. Nyilván a könyv az emberhez kapcsolódó, közelebbről a szellem, illetve a lélek-tudomány területeit érinti és a továbbiakban amikor tudományos megismerésről lesz szó, ezekre a területekre kell gondolni. 

A filozófiai alap visszanyúl a régi görögökhöz („...már a régi görögök is...”) és az ő általuk dialektikus hermeneutikai megismerési folyamatnak nevezett módszerhez. 

A könyvön vörös fonálként húzódik végig a hermeneutikainak nevezett és a „modern” tudományos módszerek „vitája”. 

Mégis, praktikusan nem a görögök, hanem néhány modern filozófushoz nyúl vissza a könyv (Heideggerhez és Gadamerhez), akiknek nagy szerepe van a görög hermeneutika mai fogalmak szerinti tovább-fejlesztésében. 

A könyv szerint a létező alatt a valóságban megjelenő jelenségeket értjük, a tárgyakat, minket magunkat, mindazt, ami világba „vettetett”, ami létezik. Ezzel szemben a Lét maga, hát mondjuk azt, hogy az a vászon, vagy (aktív) tér, amelyen/amiben a létezők léteznek. Tulajdonképpen a mindennapi élet rohanásában akár hülye kérdésnek is tűnhet, de vannak akik ezeket a kérdéseket tekintik az élet alapkérdéseinek (hisz’ épp ez az, hogy már a kérdés is sokaknak hülyeségnek tűnhet...), hogy vajon mi van a Lét létével? 

Nos, ha a két létet összehasonlítjuk, a létező (mindenek) létét és a Lét létét, akkor miközben mindannyiunknak triviális, hogy mind a kettő létezés valós, de azt is érezzük, hogy valahogy a két létezés nem ugyanabban a „kategóriában” van. Ugye, úgy is mondható, hogy a létezők a Létben vannak, de a Lét ugye, nem lehet ugyanabban a „szintű” létezésben, tehát a Lét létezése valami megfoghatatlanabb, transzcendesebb, értelmünk feletti létezésben részesedik. 

A létezőnek vannak „koordinátái”, (időben és térben elhelyezhető, azaz időbelisége és történetisége van), míg a Lét maga – miközben mindenki érti, miről van szó – létben léte önmagában nem érzékelhető. A Lét minden létezőre vonatkozik, de ő saját magára - egy lépcsőben legalábbis - nem vonatkoztatható, csak transzcendensen és ebben az értelemben nem igazán megfoghatóan (itt tudatosan nem használom a „természetfölötti”-t, talán az „érzékelhető fölötti” jobb lenne). „A ’Lét’ kérdésre nemcsak a válasz hiányzik, hanem a kérdés is  homályos.” (Wow, egy piros pont ezért...Heidegger: Lét és idő). Heidegger lételméleti megközelítésében nem csupán a fenomén (szándékolt/tudatosan érzékelt jelenség) jelenik meg (ld. a szószedetet), hanem ami rejtve van, a létező léte is. 

Itt megjelenik a szövegben ez a „titokzatos” megértés (ami majd a szupervíziós tapasztalati tanulás analógiájaként szerepel), mégpedig a Lét kibontására/megértésére irányuló szándékban. Ez egy hermeneutikai probléma, mert a célja annak a jelentésnek a leírása, amely rejtett módon létezik, de (hermeneutikai) feltárást igényel (megvan, mert „eleve létmegértésben vagyunk”, azaz, tudjuk, hogy van lét; de feltárást igényel, mert miközben tudjuk, hogy van, nem tudjuk pontosan megérteni, a szokásos tér- és idődimenzióban leírni). Ez a feltárás maga az értelmezés (interpretáció), amely az elrejtett és a nyilvánvaló között egyensúlyozva próbálja feltárni a nem teljes ismeretlent, de egyelőre tökéletesen megragadhatatlant.

Heidegger szerint a nyelvnek, a gondolkodásnak, a létezésnek van léte, de ez a vonatkozás nem érhető tetten és tematikusan (témaszerűen) nem ragadható meg. Az ember léte maga is mindig valami felé/valamire irányul és ez alap-jellemzője létének (önmagában az ember nem is értelmezhető, csak másra való vonatkozásában.

A valóság megismerése a hermeneutikai megismerés gondolatrendszerében csak a dialógikus/interaktív, folyamatszerű és ciklikusan közelítő megismerési módszerben elképzelhető, ennek a példája/mintája Heidegger nyomán a lét ismert, de rejtett valóságának felfejtési kísérlete.

1.1.2      A nyelv mint közvetítő eszköz (médium).

A nyelv mint médium hordozója az ember és a világ mélyebb szintű kapcsolatrendszerének (az ember világba ágyazottságának). A világ a nyelven alapul (nyelvben fogalmazódik meg) és benne tárul fel a világ (a nyelvből értjük meg). A nyelv által tudunk kiemelkedni a világból (eltérően az állatoktól, amelyeknek nincs nyelvük) és megteremteni a világhoz tartozás formáját, általa haladjuk meg biológiai kötöttségeinket.

A nyelv mint médium a világtapasztalat egészét szólaltatja meg. Benne és általa válik nyilvánvalóvá az ember és a világ kontextuális (környezetében adott/meghatározott) összekapcsolódása. 

1.1.3      A nyelv,  mint metafora.

A nyelv alapvetően metaforikus közeg, és minden, a nyelvet használó (nyelvhez kötött) megismerés metaforikus. Az értelmezés (interpretáció) tehát akár konkréten tartalmaz metafórát, akár nem, a fenti értelemben metaforikus lesz. 

Ez élesen szemben áll egy másik korabeli nyelv-értelmezéssel, a strukturalizmussal (Saussure), amely szerint leegyszerüsítve a nyelv önkényesen allokált (matematikaihoz hasonló) jel-rendszerként működik és nem kötődik az általa közvetett tartalomhoz. 

Gadamer (és mások) metaforikus, szimbolikus nyelvértelmezése szerint a metafora mint a „különbözőségek asszimilációja” (beolvasztása, hasonlóvá tevése) teszi az irodalmat és egyáltalán a megértést alkalmassá, hogy a másságban azonosságot fejezzen ki (nagyon egyszerű és nem filozófiai példára visszautalva: az üveg nyaka metaforikus kifejezésben az nyak az emberi nyak-ra utal és másságában a belső karakterisztikus azonosságot fejezi ki, amit mindannyian azonnal értünk).  

A szimbolikus megjelenítésben a szimbólum (jelkép, jelentéshordozó) a jelölő és a jelölt dolog/valami jelképes egységét fejezi ki (nem önkényesen!). A szimbólum és a szimbolizált belső összetartozása nem utólagos hozzárendelés, hanem az „összetartozók egyesítése”. 

A hermeneutikai megközelítés szerint a nyelv már eleve és önmagában meghatározott valóság, amely közvetett és meghatározott kapcsolatot hoz létre az alany és a tárgy között. 

Na most akkor mi is a lényegi különbség a két nyelv-megközelítés között? A strukturalista felfogás szerinti önkényes jel hozzárendelés a konkrét meghatározott tartalmakhoz végtelen sok hozzárendelést (és lehetséges jelrendszert) feltételezhet. Azt is feltételezi, hogy ha ismerjük a jelrendszer „kulcsát”, akkor bármikor újra és újra, tökéletesen visszafejthetjük dekódolással az eredeti tartalmat és ezt bárki, bármikor, jelentés-, információ-vesztés nélkül megteheti, csak a kulccsal kell rendelkezni (ez a kulcs...). 

A hermeneutikai (Heidegger, de főleg Gadamer) megközelítés szerint a nyelv egy kontextuális/környezetében meghatározott, saját „létezéssel” rendelkező  valóság, amely közvetett és meghatározott kapcsolatot hoz létre az alany (megismerő) és a tárgy (a megismerendő) között. 

A nyelv, aminek ilyen formában saját (interaktív, értelmes) „élete” van az ember számára konstruktív, érthető valósággá teszi. A nyelv „transzperszonális valóság”. Transzperszonális, azaz személyiség-feletti. 

Ha belegondolsz, a nyelvet használod, de hogy amit mondasz, ki hogy érti (megnyugtatlak, legtöbbször a Tiedétől valamennyire, sokszor nagyon eltérő módon), arra nem igazán van ráhatásod, de a többiek is így vannak veled. A nyelv rajtunk kívüli, feletti dolog, mégis ezt tudjátok használni a megismerésre és az egymással való értelmes kommunkációra.   

Nemcsak az ember használja a nyelvet, a nyelv is használja az embert. Nem kell másra gondolni, mint az idegen nyelven való gondolkodásra. Ha tanultál idegen nyelvet, tudod, hogy az idegen nyelv használatán keresztül észrevétlenül egy kissé a tiedtől eltérő gondolkodás-struktúrát is használsz, tehát a használt nyelv befolyásolja a gondolkodási struktúrádat, „használ” téged. 

A nyelvnek ez a kényszerű dialektikus használata (nem tehetsz mást, egymás „kezében vagytok”) kizárja azt, hogy a nyelvet puszta eszközként (jelként, mint a strukturalista nyelv-elemzésben) rendelhesd a szubjektumokhoz  és az objektumokhoz (se te nem tudod teljesen önállóan a mások értelmezését figyelmen kívül hagyva kezelni, se a tárgyakhoz rendelése nem lehet teljesen önkényes – különben a büdös életben nem fog senki megérteni). 

1.1.4      A mesterséges szimbólum és az interpretatív megközelítés

Az előbbiek szerint a nyelv mint élő szimbólum közvetíti a valóságot. Élő, mert alkalmazkodik a valóság változásaihoz, azokkal együtt ő maga is változik, tehát a leképezés élő és dialaktikus (egymásrahatóan alkalmazkodó). Ugyanez a viszony képződik le az értelmezési (interpretatív) helyzetekben is, és ugyanez a dinamika érvényes magára az értelmezésre (interpretációra) is. 

A könyv a szakirodalom nyomán bevezeti a mesterséges szimbólum fogalmát. Ennek alkalmazásakor megszünik az élő és dialektikus viszony a szimbólum és a szimbolizált között és ez a kapcsolatot „pusztán allegórikussá” teszi (hasonlításon alapuló gondolkodásban születetté). 

A mesterséges szimbólum a fejlődés lehetőségét egy zárt viszonyrendszerben sematizálja és ezáltal elidegeníti  a tárgyat a hordozó szimbólumtól, azaz a megismerőt (a szubjektumot) a szimbolizált tartalomtól (a tárgytól). A mesterséges szimbólumok leegyszerüsítőek és egyúttal meghamisítják a valóság élő, dinamikus létét. Megalkotásuk után a továbbiakban nem „mozognak együtt” a valósággal, egyre jobban eltávolodnak tőle és mégha az elején lehetett is némi előrejelző, prediktív ereje, az fokozatosan elhalványul és a szimbólum-lét kiüresedik. A világot bár áttekinthetővé, egyszerűvé, viszont egyúttal túlságosan is leegyszerüsítetté és  sematikusan unalmassá teszi. És mivel a mesterséges szimbólum időben is zárt rendszert feltételez,  egyre távolibbá és hamisabbá válik a valóság viszonylatában. 

Most egy érdekes és a továbbiak megértéséhez fontos elem következik: A megértésben használt értelmező fogalmak, amelyek egy szöveg értelmét jelenítik meg és teszik nyelvileg kifejezhetővé, a megértés során eltűnnek, míg viszont a mesterséges szimbólumok önálló életet élnek és helyettesítik magát a dolgot. Az interpretatív megközelítés megismerési folyamatában megjelenő értelem a dolog belső lényegéhez tartozik, azt fejezi ki. 

Az még mindig nagyon fontos, tulajdonképpen a magja az egésznek (visszatérünk a modern tudomány ostorozásához): a modern tudomány tárgyiasító eljárása – hasonlóan a mesterséges szimbólumokhoz – egyfajta mesterséges különállást hoz létre az ismeret és a megismerés tárgya között. A tudományos teória/elmélet, a mesterséges szimbólum, a dolog helyettesítőjeként kezelhető, a dolgot jeleníti meg, úgy lehet vele számolni, mint magával a dologgal. 

Mondok erre példát. A közgazdaságtudományban gyakran használják a racionális várakozások elvét (eszerint a gazdasági rendszer alanyai mindig a számukra legracionálisabb megoldást fogják választani). Ezzel az alapelvvel (és más ilyen egyszerüsítésekkel) azután modellek ezreit építik fel, és velük próbálják szimulálni a gazdasági rendszerek jövőbeli működését. Mivel az alapfeltevés (bármennyire is furcsán hangozhat) helytelen, téves (ennek téves voltáért már több Nobel-díjat osztottak ki), a modellek nem működhetnek helyesen (persze, kérdés lehet, hogy a teljes bonyolultságot tükrőző modellek egyáltalán felépíthetőek-e, illetve lenne-e számítási kapacitás a lefuttatásukra). Itt a modellek téves egyszerüsítéseket használó elméleti modellek, ha tetszik mesterséges szimbólikus rendszerek, amelyeknek nincs élő, dialektikus kapcsolata a valóság sok-tényezős működéséhez.    

Gadamer szerint a modern elmélet/teória, mint mesterséges képződmény, eleve lemond a tapasztalati lét megismerésének értelméről. A tapasztalatban azonban (és itt tesz a könyv egy újabb lépést a tapasztalati tanulás fogalmi megalapozása felé) a tapasztalatra való reflexióban a dinamikus és élő viszony képződik le, amelyben a  megismerő és tárgya összefügg, együttműködik a megismerés folyamatában (konstellálódik). 

A teória/elmélet ezzel szemben kimerevíti  a megismerés aktusát egyetlen adott pillanatra, lemondva ezzel a dinamikáról a megismerő, az ismeret és a megismerés tárgya között. Az ebben az értelemben tárgyiasító megismerés, a modern teória/elmélet vagy a mesterséges szimbólumok használata magában rejti az egésztől való elidegenedés lehetőségét. 

De: nem egyszerűen a teória/elmélet feleslegességéről van szó, hanem hibás primátusáról. Elméletre/teóriára, módszerre szükség van, de a hermeneutikai megismerés „szolgálólányaként”. 

A tapasztalati tanulás közben megmarad egyfajta feszültség is, vajon a megismerésem teljes-e már, vagy a dolgok dinamikája következtében továbbra is nyitottságra van szükségem az újabb megismerési ciklusok, lehetőségek irányában (nyitottságra mindig szükségem van). A tapasztalat több, mint ismereteket szerezni, a tapasztalat az ismeretlen felé való továbblépés lehetősége. 

Ugye, a modern tudomány megismerési módszerének, filozófiájának nagy az ereje, ezt tanuljuk az iskolában. „Megnyugodott” az emberiség, egyre lépkedünk előre, csak még egy kis időre van szükség és a részterületek elméletei egyszer összeérnek és akkor az összes kérdésre meglesz a tudományos komplex válasz, mindent tudni fogunk. 

Ma már úgy néz ki, ez nem biztos, hogy ez akármikor is elérhető lesz. Ez az elméleti megközelítés természetesen a szorosabban vett emberrel foglalkozó tudományokat sem kímélte, ott is kialakult, hogy van az ember,  mint tárgy illetve rendszerei (biológiája, pszichológiája, társadalma és gazdasági rendszerei) és vannak az elméletek, amelyek többé-kevésbé pontosan tükrözik ezeket a területeket, azok működését, azokon predikciós erejük van, tehát csak alkalmazni kell őket és ennyi. Semmi visszacsatolás, semmi – jó, maximum egy kicsi – tapasztalati tanulás, nagyjából tudjuk, mit kell csinálni a biológiai, szellemi gyógyításban, jön a tudós, az orvos, a pszichiáter, a politikus, a közgazda és megoldja az összes felmerülő problémát a meglévő elmélet/teória módszereit alkalmazva. 

Mi a baj az ilyen értelemben véve eluralkodott teóriával, az  elméletekkel? Az, hogy megvan a veszély, hogy a teória a dolog, a rendszer helyettesítőjévé válik. 

Persze – és erre is van példa, de még sokkal több energia kell hozzá-, az igazi tudományos megismerés mindig kísérleti és nyitott a fejlődés és a változás irányába és ezzel önnön – mindenekfeletti – érvényességét is korlátozza. 

Akkor van baj, ha hátradőlünk, ha a teória önállósul és képződménnyé válik  (megelégszik a puszta allegórikus funkcióval), nem illeszkedik be az élet élő alkotó folyamatába, elidegenedik a megismerés egyetemes horizontjától és szakadást hoz létre a dialógikus fejlődésben, a továbblépés akadályává válik, cél lesz és nem eszköz. 

A segítő kapcsolati munkában: a pusztán tanácsadói, direkt hozzáállás olyan sematikus alapállást valósít meg, ami egyoldalú és szubjektív szempontként jelenik meg a folyamatban, ez kizárja a személy-személy közötti partneri, dinamikus, nyitott kapcsolat lehetőségét. Van a „beteg” és van a segítő, aki mindent tud (aki használja a „teóriát”). 

Itt hosszan tárgyalja a könyv a megismerés tapasztalati tanulás szempontú megközelítését (a korábbi hermeneutikai ismerteket is felhasználva). 

A megismerés valóságalapját:

  • a világba ágyazott tapasztalati rendszerünk,
  • a nyelvi szűrőnk,
  • a szűkebb kultúrkör hatását közvetítő kultúrális szűrőnk,  (ami olyasmit jelent, hogy a nyelven kívül a kultúrális közeg is bizonyos mértékig meghatározza/vezeti megismerési folyamatunkat) jelentik.

Jelentés és értelem kiegészíti egymást. Tehát a lényeg a szubjektív alapálláson való túllépésben van, amely a megismerés tárgyát nem sematikusan (mesterséges szimbólumok által) képezi le, hanem a szimbólumok élő viszonyrendszere által, folytonosan reflektáltan (a megismerő tudatában visszatükrözve) kutatja.

1.1.5      A nyelv és az interpretáció

A nyelv olyan viszonyrendszert hoz működésbe, amely

  • a nyelvet beszélő történetiségét (szocializációs hátterét) és
  • a megismerés tárgyának a kultúrális adottságait egyaránt megszólaltatja.

Korlátozzuk a megértést, ha a megismerési folyamat kibontakozását

  • módszertani elvekkel, vagy
  • bármilyen előzetes szempontrendszerrel biztosítjuk, ezzel
  • elveszítjük az „itt és most” spontaneitását és dinamikáját.

A módszer nem lehet elsőleges, mert az a megértés folyamat-jellegét áldozza fel, mert a szubjektum által előzetesen megfogalmazott szempontok elsősorban a szubjektumról szólnak, és nem a kontextusban (a nyelvi, történeti, kultúrális körülmények meghatározottságok rendszerében) kibontakozó újabb és újabb lehetőségekről.

Nem a módszerek eszközként való felhasználásáról van természetesen szó, hanem a módszerek korlátainak és lehetőségeinek a tudatosításáról, amelyek a megismerés folyamat-jellegét kell segítsék és nem korlátozzák.

A folyamat jellegét az állandó reflexió (megismerő tudatában való visszatükröződés) biztosítja az interpretatív folyamatban.  

1.1.6      A nyelvi tapasztalat kontextualitása (környezetében meghatározottsága)

A premodern nyelvek rendszere teljes, egymást erősítő elemek (hitek, egyeztetett szaknyelvek, kanonizált szövegek) szövete volt, koherens szisztémát alkotott a kultúrában. 

A nyelvvel ugyanaz történt, mint a világmagyarázattal (egyébként nem attól függetlenül). Szétesett, ami egységes volt. Ugye, az analógia szerint a tudomány szétaprózott részmagyarázatai kezdték el helyettesíteni - a nyugati világban - a skolasztikusok által rendszerré szervezett világmagyarázatot. 

Nincs tudományos mindent átfogó, „általános” elmélet, és már egyre kevésbé lehet bízni benne, hogy valaha is létrejön. A nyelv is elveszítette a koherens hátterét és értelmezési terét. A mai,  többé-kevésbé hasonlóan kompetens szöveghátterek pluralitásában/sokaságában az érvényességi vizsgálat (validitás) értelmét veszíti. 

Ez persze nemcsak a megismerést, de az igazi kommunikációt is nagyon megnehezíti (a kommunikáló egyének annyira különböző kontextusban fogalmazhatnak adott esetben, hogy akár a teljes érthetetlenség is lehet az eredmény, még akkor is, ha a beszélt „nyelv” ugyanaz is). Ezért a megismerés dolga az egyedi helyzetben az egyedi kontextus vizsgálata, mert anélkül a megértés lehetetlen. 

Az emberi jelenség, ugyanúgy, mint a szövegértelmezés, csak viszonylataiban határozható meg. 

1.1.7      A létező és a világ kontextualitásának szociokultúrális karaktere

A korábbi főgondolatmenet:

  • a kimerevített/tárgyiasított/”tudományos” adott pillanatban létrejövő megismeréssel pozitívként szembeállított  
  • hermeneutikai, nyitott, a helyzet körbeágyazó körülményeit/kontextualitását maximálisan figyelembe vevő, folyamatként működő megismerés fogalmának megerősítése volt.  

Ennek további finomítása következik ebben az alfejezetben. 

Itt először a könyvben egy új dimenzióként a szerző

  • a megismerendő jelenségek komplexitását és ugyanakkor
  • a világosabb, tisztább olvasatát állítja szemben annyiban, hogy a kettő együttesének csak valamilyen optimuma képzelhető el, mert a két irány ellentétes. 

Minél konkrétebb, minél világosabb vagyok, mint megismerő, annál szűkebb a megismerési horizont és viszont a komplexitás pedig a tágabb, átfogóbb megismerési látóhatárt kívánja meg. Mind a kettő fontos, mind a kettőt szem előtt kell tartanunk és törekednünk kell rá, hogy a megismerési folyamatunkat együttesen jellemezzék és ugyanakkor tisztában kell lennünk azzal, hogy ez a két irány ellentétes. 

A fenti  2 szempont, habár nem ugyanazt a típusú figyelmet/erőfeszítést követeli, mégis, a folyamatban egyikről sem mondhatunk le, ügyesen kell egyensúlyoznunk közöttük/velük. 

A megismerés folyamatelve, tehát az aktív megismerő kettős tudatállapotának [amely szerint egyszerre van figyelemmel a megismerés folyamatában a komplexitásra és a világosságra]  a fenntartásán múlik, amely által a megismerési stratégia reflektív (önmagára vonatkoztatott) és kölcsönös lesz. 

Megint, megint megjelenik az, hogy a szubjektum nem egy légüres térben, bármikor, bárhol megismerhető közegben működik a megismerés közben, hanem igenis magával cipeli sajátos múltját, tapasztalatát, emlékeit, szocializációs mintáit és sémáit és nem utolsó sorban világba ágyazott nyelviségével meghatározottan van jelen a megismerés folyamatában. Tehát a megismerés kiindulópontjának meghatározása, - hogy például a megismerő mi minden által is meghatározott -, a megismerő önfeltárása a legnehezebb és legizgalmasabb probléma, hiszen az említett kontextusban a tárgyfeltárás, a tárgy megismerése egyben önfeltárás, önmegismerés is.  „Minden valódi megismerés legmélyebben önismereti kérdés.” 

A létegész, meg jelenvaló-lét, amikkel a könyv operál, az előbbi gondolat elmélyítését szolgálja: a nyelviségben, a nyelvben megfogalmazott megismerésben sokkal több van (az előbbi kontextusok miatt, hogy kvázi a megismerő mit képes felfogni, hogyan értelmezi/interpretálja, stb. azt, amit megismer), benne van a „lét-egész”, és ez az, amit a megismerő megpróbál a folyamatban feltárni, felfejteni, megismerni. Ennek csak egy kicsiny része az, ami a nyelv formális, felszíni jelölő része által (mindközönségesen „tartalomnak” híva) megismerhető és a kontextus ismeretében „kioldható” tartalom meg a nagyobbik része. 

Azután ha találkozol egy ilyen mondattal: „A létmegértés a jelenvaló-lét egyik létmeghatározottsága.” Olyasmit jelenthet, hogy a megismerés (a létmegértés végülis ebben a vonatkozásban a létmegértés egyik alteregója) a kontextusában létező megismerendő tárgy (jelenvaló-lét) egyik meghatározó jellemzője. 

Ugye, az „ontológiá”-ról a szószedetben tudjuk, hogy „lételmélet”, tehát ontológiai az lételméleti, egy tudományág, ami a lét mibenlétével foglalkozik. 

Na most, van itt egy fontos mondat, ami a pszichológiai Gestalt (alaklélektani) elméletre is kifuttatható. Fritz Perls volt a guruja ennek az irányzatnak és az egyik lényeges alapelve az, hogy a részek működéséről az egészre lehet következtetni. Szóval, a mondat: „A világ és a test között létrejövő kapcsolat analóg  az észlelési Gestalt (forma, alakzat) alakulásával, ahol a részek (ebben az esetben a test és a világ) jelentésbeli egésszé szerveződnek. 

A hermeneutikai alapon működő megismerés a testi érzékelésen át tudatosított élményekre/érzésekre fókuszáló komplex  átélés elsőbbségét  hangsúlyozza a logikai úton haladó, fragmentált/széttöredezett, analitikus/elemző gondolkodással szemben. Tehát az „átélést” a „gondolkodással” szemben. 

A test, mint élő organizmus, interaktív módon testesül bele a környezetbe, elválaszthatatlan attól, így meghatározza a változás irányát és megadja hozzá a következő lépést. 

Az, hogy inkább a testünkkel kellene „gondolkodnunk”, mint a fejünkkel, rokon a keleti meditációs tréningek, a zen vezérgondolatával. 

A kontextustól független megismerés lehetőségének az elvetése a kutató, a megismerő felelősségét helyezi előtérbe. Ha nincs mérhető, megismételhető, verifikálható eredmény, a felelősség hatványozottá válik ahhoz képest, mint amikor azt gondolom, hogy van egy biztos módszerem, ami mindig, minden körülmények között, tehát kontextustól függetlenül  működik és ráadásul ugyanazt a megismételhető eredményt produkálja. 

A hermeneutikai megismerés nem ismeri (el) ezt a magabiztos elméleti, csak a módszer primátusát hangsúlyozó módszert és jó okkal. 

1.1.8      Szimbolika és transzcendencia

Ugye a transzcendencia (szószedetben) a természet-, az ember-feletti. A „mondó” szó fogalmába Gadamer azt érti bele, hogy a szó túlmutat önmagán és a nyelv egésze jelenik meg benne, tehát nem egy egyszerű épitőkocka, hanem sokkal inkább, mint Laplace monásza, vagy a DNS spirálunk, a kicsiben, az egységben megjelenik az egész. „A lét egyetemes „jelenvalósága” a szóban a nyelv csodája...”. Emlékeztetek arra, hogy a lét jelenvalósága az az a már az elején említett paradoxon/ellentmondás, hogy minden létezik, ezt értjük, de a „lét”-re magára nem mondhatjuk egyszerűen azt, hogy az is „létezik”, mint egy Bösendorfer zongora, mert a lét jelenvalósága konkréten igen nehezen elképzelhető, leírható, mégis, mindenki átlátja, hogy naná, persze. És ez az az absztrakt, nehezen megfogható jelenvalósága a „lét”-nek, ami nyelvben, a szóban megjelenik... 

Na, ha ezt most nem tudod azonnal teljesen átélni, megérteni, nem baj, nekem se sikerül teljesen (ráadásul, ha most azt mondod, hogy ez az utóbbi rész nemhogy egyszerűbb, mint a könyv, de legalább annyira bonyolult, legfeljebb másképpen, nem mondom, hogy nem lehet igazad, ezt akárhogy próbáltam, nem tudtam rövidebben, egyszerűbben). 

Ha ennél jobban meg akarom érteni, amennyire úgy tapogatózva most értem, hát, még érlelni kell egy kicsit ezt a könyvet, ezeket a gondolatokat. De, ne ijedj meg, ne rakd le a könyvet, most kell csak belelendülni. Az  egész-ség érzéshez, hogy összeálljon benned a végén, hogy össze tudd rakni az egészet a teljes könyv elolvasása után, ennek a pár mondatnak/gondolatnak a teljes megértése (ha van ilyen...) csak egy nagyon kicsit fog hiányozni és az is inkább a hiúságodat fogja birizgálni. 

Vissza az önmarcangolásból. A nyelv tehát autonóm, önálló módon, önmagán túlmutatva működik. Lényegében ezt jelentik a fentiek, hogy a nyelvi megformálás, az interpretáció mindig túlmutat önmagán és egy meghatározott kapcsolat-egész jelenik meg benne. 

És itt jön újra a szimbólum fogalma, ami a nyelvi megfogalmazásban teremtődik meg, a nyelv egy magasabb szintű egységhez való kapcsolódása kizárja az önkényes jelölés lehetőségét, viszont lefedi/megfogalmazza teljességében a dialektikus szimbólum-tartalmat. A szimbólum másra mutat, de egyben azonos is vele és így segíti a lét és a jelentés egybeesését. 

Itt azután megemlítődik a művészi alkotófolyamat és a „mondó szó” (a valódi élő beszéd, amelyik nem önmagáért való és mintegy a lényeget leíró szimbólum megteremtését szolgálja) szimbolikus tartalmának a vizsgálata közötti analógia/hasonlóság. A művészi folyamatban megvalósuló mű a megismerés folyamatánál még érzékelhetőbben teszi nyilvánvalóbbá a nyelvi jelenség, interpretáció transzcendentalitását (értelmezés-fölöttiségét). A létrejött alkotás, mint szimbólum, nemcsak egyszerűen közvetíti a művész cselekvő szándékát, de meg is haladja azt, több lesz önmagánál, a lét gyarapodik általa. 

A valódi műalkotás egyediségében (nem-megismételhetőségében) különbözik a a technikai termékektől. 

Ha elemezzük a percepciót/(művészi) észlelést, már maga a percepció is egyedi, magán viseli a világba ágyazottság terhét („kontextusa” van, nem megismételhető). Nincs értelmezés nélküli észlelés, az észlelés mindig értelmezett („megcsócsált”) valóság. Ebben az értelemben a megismerés mindig transzcendentális, mert nem létezik semleges befogadás, észlelés. 

1.1.9      Az előzetes tudás és az értelmezés problémája

Húu...szóval a jelenvaló lét a nyelviségben meglévő, hordozott értelem-egész által meghatározott és olyan egzisztenciális/létezési struktúrával rendelkezik, amely kihat a megértésre, befolyásolja a megértést.

Az (igazi) megértés-aktus tehát mint létezés/exisztálás ismerszik meg/tárul fel mindig az előbbiek szerint „hangolt” és „ontikus” (reális, tényszerű, „mondó”, „igazi”) beszédben.

Az ilyen értelmű „ontikus” (reális, tényszerű, „mondó”, „igazi”) beszédben az ember túllép mindennapi magán, „felnő” a dolgokhoz és úgy tud viszonyulni hozzájuk, hogy bennük egyúttal önmagát is megérti.

Ennek a pontnak a végén megjelenik a harmadik fontos elem, még nem teljesen kifejtve, amennyiben a megismerési folyamat kölcsönhatás-sorozaton keresztül, spirális fejlődésben, egyre közelebb „körözve” az igazsághoz (ajjaj, ebbe ne menjünk bele, hogy mi az „igazság” és hogy ebben a gondolatkörben megismerhetőnek tartatik-e...) működik. Cirkularitás, iteráció (ez utóbbit én biggyesztem hozzá) meg fog jeleni a következő pontban.

1.1.10   Az értelmezés körfolymata

„...a megértés mozgása állandóan a résztől az egészhez, és onnan vissza az részhez.” Tehát egy ide-oda, vagy ciklikus, vagy cirkuláris/körkörös mozgásban, az úgynevezett hemeneutikai (megismerési) körben fog megvalósulni a megértés. A szöveg és az interpretátor egymáshoz intézett „kérdései” következtében egy dialógus alakul ki és ez a kapcsolat lételméleti (ontológiai) jelentést kap. A nyelv általi kérdésfeltevés mögött az a korábbi gondolat van, hogy nemcsak a használó határozza meg a nyelvet, hanem a nyelv is a használóját, illetve az a gondolat, hogy a nyelv az előbb említett részben az egész, illetve kontextus által is meghatározottság.  

Itt megemlítődik, hogy e folyamat fényében nyilvánvalóvá válik az objektív rekonstrukció vagy objektív megismerés illúziója. Előfeltevés, kontextus  nélkül nincs megismerés. A megismerő tehát részben ezáltal korlátozott, viszont részben ez lehetőség is a számára. 

Azért, mert:

-        létmegértésben vagyunk (ez már korábban is felmerült, annyit jelent, hogy értjük, „látjuk” a lét létét is (a tárgyak triviális létezése mellett), csak nem tudjuk ennek az összes részletét megmagyarázni);  

-        eleve adott (a priori) irányulunk egy értelem-egészre (ez a már felismert részek és szempontok reflexív (a megismerőnek önmagára vonatkoztatott) meghaladása által mutatkozik meg).

Megjegyzés: többször megjelenik ez a „meghaladás” fogalom, meg a magasabb szinten spirálisan, vagy cirkulárisan magasabb szinten megjelenő megismerés. Ennnek megértéséhez (plusz a dialektika fogalmát is néha ezzel magyarázzák) megpróbálom ideidézni a triád (tézis, antitézis, szintézis) fogalmát, amit  Hegelnek tulajdonítanak. Alap-szinten a triád nagyon egyszerűen megérthető gondolatmenet:

-        a tézis legyen egy intellektuális feltevés

-        az antitézis tagadása a tézisnek, a feltevésre adott reakcióként

-        a szintézis pedig megoldja a tézis és antitézis közötti konfliktust, és egy magasabb szinten fogalmaz meg egy új feltevést, amely ezen a módon már tartalmazza a a tézis és szintézis konfliktusának megoldását.

Ez a folyamat modellálhatja a megismerés egy ciklusát és az egész úgy folytatódhat , hogy a az ilyen formában létrejött szintézis  a következő ciklus elején az új tézissé válhat és kezdődhet az új ciklus.

1.1.11   Az értelmezés dialektikája

Itt újra egy másik fénytörésben megjelenik az objektív tudományelméleti módszerrel szemben a hermeneutikai megismerés, ami a szellem dialektikus mozgását tételezi fel. 

A hermeneutikai megértésben az interpretáció felől nézve, az önmagához viszonyulás fegyelme (reflexió) teremti meg a dolog feltárulkozásának a lehetőségét. A kérdező, megismerés felől nézve olyan elmozdulás jön létre, amely során a folyamatban a megismerő szintén kérdezetté, megszólítottá  válik. 

1.1.12   A hermeneutika, mint tapasztalat

A hermeneutika a modern tudomány előtti, görögök által elgondolt dialektikát alkalmazza a megismerés folyamatára, mely szerint az ismeretszerzés célja nem a szubjektívitás (szubjektív lét) megalapozása az objektív ismeret által (mint a modern tudományelméleti módszerben), hanem a részesedés és a megértés közös alapjában. (Tehát a tapasztalati tanulás a filozófiai alapjait ebben a korábbi hermeneutikai megismerésben keresi.) 

A szubjektum részesedik az igazi létből, tehát szerepe a világban eleve kontingens (nem szükségszerűen igaz, vagy hamis), nincs elsődlegessége az objektummal szemben. A szubjektum nem abszolút kiindulási alap, ezért nem is képes megteremteni az objektív ismeretet. 

Itt van egy definíció a dialektikára: nem a gondolkodás által végzett mozgás, hanem magának a dolognak a mozgása, amelyet a gondolkodás tapasztal. A hermeneutika alapján a megismerés találkozásként vagy részesülésként írható le (az aktivitás a befogadásra való készenlét).

A tapaszatalat sohasem lehet teljesen lezárt és pontosan kiszámítható, mert a változás öndeterminált. A tapasztalat nem pusztán egy észlelési folyamat eredménye, hanem sokkal inkább történés, találkozás.  A tapasztalat másik lényeges eleme a negatívitás, mely szerint „a tapasztalat mindig a semmiség tapasztalata: valami nem úgy van, ahogy feltételezzük”. Ez a negativitás (hasonlóan az előző megjegyzés „antitézis” fogalmához) azonban mindig produktív, hiszen a továbblépés dialektikus feltétele. A tapasztalat legfontosabb eleme a nyitottság az újabb és újabb felismerésekre. 

1.1.13   A kérdezés művészete

Innen – úgy látom - nincs mit magyarázni tovább. 

Persze, elérhető vagyok, ha kell valami.

__________________________________________________________________________________

Szószedet (a legfontosabb szakkifejezések):

  • meta- - valamin túli, feletti (a Metalépés címet talán úgy fordítanám – A nagy lépés)
  • ontológia – lételmélet, létfilozófia
  • hermeneutika – a filozófiai értelmezést és a megértést vizsgáló filozófiai tudományág, röviden ebben a bevezetőben többnyire értelmezés-elméletnek fogom nevezni (nem szokták lefordítani); van módszertani, filozófiai (ontológiai) és kritikai hermeneutika (itt a filozófiai hermeneutikáról lesz szó)
  • interpretáció – nyelvi, (művészi) értelmezés
  • intencionális – szándékos, szándékolt
  • 3 nagyon fontos Jungi kategória (szükség lesz rá a 75. oldaltól):
    • differenciáció – elkülönülés
    • integráció – egyesülés
    • individuáció, individuációs processzus – egyénné válás, önmegvalósítás (Jungnál az individuáció:
      • a differenciáció/elkülönülés és az utána következő
      • magasabb szintű integráció együttes folyamata.) –
      • Jung szerint az egyén 40-es évei után (nem mindenki) a személyiség kedvező adottságok és körülmények között  kibontakozhat; amikor az alapvető dolgokat már elérte életében és elkezd a világ, a létezés titkai után érdeklődni, kapcsolatot találhat a kollektív tudattalanjával (ebbe itt tényleg nem lehet mélyebbre menni) és ez egy magasabb szintű szintézishez segítheti az őt körülvevő világgal – ez nagy téma, itt, Neked, hogy ne akadj el, ennyi legyen elég)
      • cirkuláris– körkörös, ciklikus, visszatérő ciklusok szerint működő
        • transzcendens - szó a latintranscendo (’átlépek’) igéből származik, és olyan valóságra utal, amelynek megismeréséhez az embernek át kell lépnie köznapi értelemben vett határait. Hasonló értelemben használatos az ugyancsak tág jelentéskörrel bíró „természetfölötti” szó is.
        • metafora -  (ógörög eredetű: átvitel) összevont, egybecsúsztatott hasonlat, két fogalom, tulajdonság tartalmi-hangulati kapcsolatán alapuló szókép. Két szerkezeti eleme van, az azonosító és az azonosítandó (az üveg szája, nyaka). A hasonlattól formailag annyiban tér el, hogy nincs benne valamilyen grammatikai jelzés (...olyan...mint...).
        • asszimiláció - hasonlóvá tevés, hozzáidomítás valamihez, beolvasztás
        • szimbólum – jelkép, jelentéshordozó
        • kontextuális – környezet(é)ben értelmezhetőség; ezzel úgy szoktál leggyakrabban találkozni, hogy valamit idéznek, kontextusából kiemelve; ezen azt lehet érteni, hogy egy adott szövegrészlet az egész szövegkörnyezetből, a szerves környezetéből (amely előre és visszautalva mintegy egész komplexitásában tudja segíteni az adott kijelentés(ek) értelmét, helyi értékét) kiemelve az eredetitől nagyon eltérő, akár ellentétes jelentéstz is kaphat, ezért a kontextus, amiben valami elhangzik, fontos a megérthetőség szempontjából
        • allegórikus gondolkodás - hasonlításon alapuló gondolkodásmódot jelent. Azaz egy elvont fogalmat képszerűen, vagy egy önmagában láthatatlan elképzelést vagy elképzeléseket egy látható képben jelenít meg; egy elvont valóságot érzékelhetővé tesz. Az allegória nem azonos a jelképpel (vagy szimbólummal), de attól nem mindig választható el világosan.
        • Gestalt – alakzat, (pszichológiában: alaklélektani)
        • ontikus – (ang. ontic) görög eredetű, „fizikai, reális, tényszerű” létezési módú
        • a priori – eleve adott, axióma, nem kell magyarázni
        • a posteriori – utólag megvilágosodott, tapaszatalati
        • fenomén - szó szerint „a megjelenő”, „a megmutatkozó”, a „jelenség” (= az intencionális (szándékolt) élményben adott, és a megismerő tudat számára jelenvalóságként megjelenő – ezt úgy kell érteni, hogy mondjuk, ha nézünk valamit, a fenomén nem a tárgy maga, hanem a megismerési, szándékolt élményben adott fenomén-je a tárgynak (nem a pohár (az a tárgy maga), hanem a pohár fenoménje, amit a pohár-tárgy bennünk a tapasztalatunk, szociológiai beágyazottságunk által befolyásolt tudatunkban élményként generál  – bocs, ez ennyire nyakatekert)
        • fenomenológia – a fenomén-nel foglalkozó tan, mondjuk jelenségtan (nem szokták lefordítani) – leghíresebb figurái Husserl, Heidegger

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Szólj hozzá! · 1 trackback

süti beállítások módosítása