Vezetői coaching

Hallottál a rendszerelméletről? Igen?  Akkor jó. Nem? Az se baj… Most nem megyek bele a részletekbe. Oyan sok részletbe nem is tudnék belemenni, én sem vagyok szakértője, de amennyi most nekünk kell, azt azonnal fogod érteni, ebben biztos vagyok. 

Egy rendszer, minden rendszer, alkotó elemekből áll, amelyek együttműködésének eredménye a rendszer egészének működése. Nem lehetséges megérteni az elemek egyenkénti működését anélkül, hogy megértenénk szerepüket, egymásra hatásukat a rendszeren belül. Ennyi, ami most ide kell, szerintem részben triviális, részben korszakalkotó volt, amikor először kezdték alkalmazni például a vezetéstudományban, így a segítő tevékenységekben, így a (vezetői) coachingban is. 

Ha egy rendszer (üzleti, vagy non-profit vállalkozás, intézmény, osztály, főosztály, igazgatóság, csoport, stb.) nem működik optimálisan, akadozik, láthatóan sok-sok tartalék van a működésében, hibák történnek, és azok kezelése nem megfelelő, az együttműködés a benne résztvevők között különböző okokból nem ideális és a résztvevők egyéni teljesítménye is (akár jelentősen is) eltér a legjobb, “ihletett” teljesítményüktől, akkor 

a)    maguk a vezetők és munkatársak együtt, vagy külön-külön próbálják a helyzetet orvosolni/megjavítani, hanem

b)   külső segítséget is keresnek(szervezeti, személyzeti tanácsadót, konzulenst, trénert, mentort, coach-ot, valakit), aki  megismerve a helyzetüket, segíteni fog tudni.   

Tegyük fel az (a) esetet, hogy egy adott helyzetben még nem tartunk a külső segítség keresésénél, és van valaki (akár “a” vezető, vagy az egyik közép-vezető, vagy akármelyik munkatárs), aki először és (teljesen, vagy közelítőleg) helyesen ismeri fel a szervezet helyzetét, jól látja a többiek működési optimumának hiányosságait, sőt, szinte egyenként meg tudja mondani, kinek-kinek (rajta kívül) mit kellene tennie, hogyan kellene viselkednie az adott helyzetben, hogy a helyzet jelentősen javuljon és a szervezet működésének az eredményessége elkezdje közelíteni az optimálist. 

Azért írom, hogy “rajta kívül”, mert mindenkinek – legyen akár a legképzettebb, legtapasztaltabb vezető, segítő, tréner, coach, fejlesztő tanácsadó – a legnehezebb önmagát, önmaga működését kívülről, “semlegesen” látnia (szoktam mondani, hogy ilyenkor megy a coach coach-hoz, vagy szupervizorhoz…). 

És mégis, ha ezt (hogy nemcsak a többiek, de a saját maga működését is be kell kalkulálnia, ha helyesen akar eljárni a rendszer működésének megítélésénél, és ez annál inkább így van, minél jelentősebb a szerepe, hatása a rendszerre; nyilván, ha ő “a” vezetője a szervezetnek/rendszernek, akkor ez a hatás nagyon jelentős is tud lenni és ezért a hatásvizsgálatból ennek a saját-hatásnak az elemzése nem maradhat ki) tudja, akkor van egy mód arra, hogy megpróbálja ezt a hatást is kritikusan szemlélni. 

Disszociációnak, vagy szempont-/perspektíva-váltásnak nevezik a különböző segítő szakmákban azt a helyzetet, amikor a saját működésünket megpróbáljuk egy külső szemlélő szempontjából megfigyelni. Ehhez nem kell semmilyen képesítés, tanulmányok, egyszerűen egy kis beleélés, egy kis normál, a mindennapi élethez is elengedhetetlen empátia kell és az élettapasztalatunk a jelen pillanatáig, hogy sikerrel próbálhassuk meg elképzelni, hogyan is néz ki, hat a saját különféle tevékenységünk, hatásunk, működésünk egy külső, érdekelt szemlélőre, milyen reakciókat vált ki belőle. 

Egy gazdasági szervezetnél ez a külső fél, akinek a virtuálisan a bőrébe kell ehhez egy kicsit bújnunk, lehet a vevő, a partner, a főnökünk (majdnem mindenkinek van főnöke, a vezérigazgatónak például a tulajdonos, vagy annak képviselője). Próbáljuk különböző helyzetekben elképzelni, hogyan hat rájuk, ezekre a kiválasztott külső együttműködőkre a működésünk, megszokott reakcióink, mit váltunk ki vele.  Kívülről nézve, ahogyan működünk, az vajon motiválja-e a többieket, erősíti-e a jó folyamatokat, vagy egy-két szokásos reakciónkra kívülről “ránézve” (“meglepve”) azt észleljük, hogy bizony nem segíti az egész szervezet/rendszer optimális működése felé vezető pozitív változást… 

A legérdekesebb azt megfigyelni ezekből a külső, “disszociált” nézőpontokból, hogy ha semmi nem változik a megszokott működésben, csak mi, akkor a mi valamilyen szempontból megváltozott viselkedésünk nagy valószínűséggel milyen irányban változtatja majd meg az egész szervezet/rendszer működését azon keresztül, ahogy a külső együttműködőkre ez a változás hatni fog (mondtam, hogy kell a képzelőerő és az empátia…). Mert hogy megváltoztatja, az biztos. Ha valami a rendszerben megváltozik, az egész rendszer megváltozik. 

Megjegyzés: És akkor még azt nem is vettük figyelembe, hogy olyan, hogy “semmi más nem változik” (a közgazdaságtan híres feltétele, a “caeteris paribus”, a “többi változatlanul hagyásával”), olyan nincs. Nincs állandóság, minden, az összes tényező, állandóan változik. A “trükk” az, hogy (a) keresni kell azt, ami pozitív változás irányába mutat, és abból többet kell csinálni, és (b) ami negatív változás irányába mutat, ahelyett meg kell próbálni mást csinálni… 

Visszatérve, feltéve, hogy mégis van ilyen pillanat, amikor a többi változatlanul marad, persze, ez a változás, amit így csak a mi általunk keltett változás indukál, nagymértékben függ a rendszerben elfoglalt pozíciónktól, minél kulcsfontosságúbb a szerepünk, annál nagyobb az áttétel, a “leverage”, tehát az egységnyi változtatásunkra “válaszoló” változás az egész rendszer szintjén. De akárhol is helyezkedünk el a rendszerben, ha változunk/változtatunk a saját működésünkön, a rendszer működése is bizonyosan megváltozik. 

És itt jön a mi felelősségünk a rendszer iránt. Azt hiszem, ez egyértelmű. Lehet ódákat regélni arról, hogy a többiek miért nem csinálnak valamit jól, és lehet 100%-ban igazunk ennek megítélésében, amin közvetlenül változtatni akarunk, az a saját működésünk. 

Ha nagyon-nagyon “jók” vagyunk (és nagyon-nagyon fontos nekünk, hogy az a rendszer, amiben működünk, nagyon-nagyon jól teljesítsen), még azt is ki tudjuk találni, hogy hogyan kell ahhoz működnünk, hogy úgy hassunk a rendszerre, hogy ez a működés részben a rendszer többi részét/résztvevőjét is a rendszer optimális működését segítő működés felé lendítse, részben időben olyan (működési) pályát írjon le, hogy mindig az adott pillanatnak megfelelő komplementer/kiegészítő/hiányzó pluszt szolgáltassa, ami az adott pillanatban elérhető optimális rendszer-működéshez szükséges. Az optimum időben változhat/változik (jó esetben a legmagasabb optimum felé, amikor már az összes rendszer-elem működése optimális…) 

A fő kérdés mindig, minden pillanatban: mivel tudok én hozzájárulni ahhoz, hogy a rendszer az adott pillanat működési optimumát elérhesse? Mert a saját teljesítményemre és működésemre van a legközvetlenebb kihatásom… 

Ja igen, és még valami… Nem kell ám valami nagy dologra gondolni… Ez az egész gondolatmenet tökéletesen alkalmazható akár egy családi helyzetben is… mit gondol(hat) a másik éppen rólam, hogyan tudnám ezt (a “rendszert”) megváltoztatni az optimális működés, együttműködés irányába? Talán ezzel kellett volna kezdeni… na nem baj, majd legközelebb… 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Valaki referenciát kért tőlem egy tréninghez és én gyakorlatilag csupa jót mondtam neki a magam kicsit komplikált módján, de a végén hozzátettem valamit: akármit hallottál erről a tréningről (hallott ezt-azt, azért kért referenciát), az a fontos, hogy (jó, itt kicsit kiszinezem, de a lényeg ez volt): 

• szembe mersz-e nézni magaddal, azzal, amilyen tényleg vagy, még akkor is, ha ez egy kicsit (néha kicsit jobban) kellemetlen, netán rosszabb lesz egy (várhatóan rövid) ideig?
• Mersz-e szembenézni a jól kitapétázott komfort-zónádon kívüli világgal egy-egy alkalommal?
• És van-e merszed ezzel a tapasztalaton keresztül kitágítani a komfort-zónádat?
• Akarod-e ezt, vagy elégedett vagy a jelenlegi, jól körülbástyázott komfort-zónáddal, ami esetleg kicsit szűk, kicsit sötét, kicsit (esetleg) büdös, de Te jól megszoktad és köszönöd szépen, tulajdonképpen jól megvagy benne, és hagyjanak békén, ne kopogtassanak az ajtón? 

A beszélgetést az ismeretlen ismerőssel ezzel fejeztem be: “Ha akármelyik fenti kérdésre az a válasz, hogy kösz, jól vagyok, ahogy vagyok, akkor lehet, hogy egy másik tréninget érdemes választanod. Mert meg fogod kapni azt a kérdést (amint éppen azt bizonygatod fennhangon, hogy minden úgy van jól veled, ahogy van): 

“OK, és mondd, akkor tulajdonképpen mitől félsz?” 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Egy szerdán, holnap, szeptember 19-én tartandó kerekasztal-beszélgetésre  készülök. Beszéltem egy coach-kollégával erről, akinek nagyobb tapasztalata van az ilyen helyzetekben és beszéltem tegnap este a beszélgetés házigazdájával is. Érdekes volt mindkettő. 

A Reklámfeszt (szept. 18-20)keretében kerül erre sor  az Akvárium-klubban.  A kerekasztal-beszélgetés címe: “Tanácsot adok a médiapiacnak”, a témája pedig: “Képzeljük el, hogy a médiapiac gondban van. Segítségre szorul. Üzleti tanácsadóra, coachra, szemléletfejlesztőre. Valakire, aki a siker felé egyengeti tovább az útját. Olyan tanácsadóktól kérünk megoldási terveket, de legalábbis a kitörés esélyét növelő gondolatokat, akik számára ismerős terep a média, nem először foglalkoznak médiával, vagy a médiásokkal.” (Én itt a címben a "médiaipar" szót használtam... nem véletlenül... kis "provokáció"...)

Engem, mint korábbi médiabeli munkatapasztalattal rendelkező üzleti/business, illetve vezetői/executive coachot hívtak meg erre a beszélgetésre. 

Mint coach, persze rögtön a címen fennakadok. Ez még azoknak lehet “persze”, akinek halványlila fogalma van arról, mi is ténylegesen a coaching lényege. Eddigi tapasztalatom szerint ők nincsenek nagyon sokan. Olyanok egyre többen vannak, akik hallottak már róla és azt is hiszik, hogy tudják, milyen típusú segítő aktivitás megnevezésére szolgál, de  róluk a pudding-evés első falatainál általában kiderül, hogy egyfajta tanácsadást értenek rajta. Nem is csoda. A tény, hogy leülünk valakivel, akivel jól elbeszélgetünk, még fizetünk is neki, és ezalatt ő ne adjon tanácsot, a mindennapi gondolkozásunkban a non-sense (értelmetlen) kategóriába tartozik. 

Pedig, ez a helyzet. Egy internet fórumon hónapok óta több százan próbálkoznak a világ minden tájáról azzal, hogy hogyan lehet röviden, lehetőleg egy mondatban megfogalmazni, mi is a coaching (a coaching “elevator speech”) – ld. még:

http://vezetoi-coaching.blog.hu/2012/08/24/megegyszer_az_elevator_speech_-rol . Nem véletlen, hogy a próbálkozások  mennyire szórnak, mennyire különbözőek.  Két saját próbálkozásom:

• “Abban tudok Neked – rapid/turbó módon – segíteni, hogy jobban megismerd magad és hogy sokkal jobban tudd használni az erőforrásaidat, amelyekkel talán nem is mindig vagy tisztában…”

• “A coach a jó hír hozója, a jó hiré, hogy meg tudod csinálni, el tudod érni.” (azt a célt/célokat, amelyet/amelyeket reális keretek között, feszítő, de elérhető tartományban jelölsz ki a magad számára… - teszem most hozzá, hogy elkerüljem a hires, hírhedt “vonzás törvényének” esetleg csalódásba torkolló, adott esetben túlzásokba is vezető ösvényét…) 

És akkor még ide idézek egy idegen, nagyon praktikus bemutatkozást: 

“Nem vagyok biztos benne, hogy nekem valaha is volt ‘elevator speech’-em. Amit én ajánlok, azt nehezen tudom néhény perc alatt kifejteni, ez függ attól, kivel beszélek és mi az, ami őt érdekli. És az egy jó beszélgetésben derülhet ki. Nincs ‘egy-méretre-szabott’ monológom. Amikor megkérdeznek, lehet, hogy csak ezt mondom, amit eddig mondtam. Néha működik… “ 

Vissza a kerekasztal címéhez (“Tanácsot adok a médiapiacnak”): a coach alapjáraton nem ad tanácsot. Azért írom, hogy alapjáraton, mert persze, ha egy információ hiányzik egy adott pontján a beszélgetésnek, amivel a coach rendelkezik, akkor változatos módokon van lehetősége arra, hogy ebben segítsen. Még a coaching metodológián belül maradva, alternatívákat kínálhat esetleges megfontolásra (amelyek között ott lehet az információ), esetleg saját élményt hoz be röviden (mondjuk megemlítve, hogy “nem biztos, hogy ezt relevánsnak fogod találni, de megemlítem, hogy…”. A fontos, hogy az ügyfél az, aki dönt, érdekli-e, akarja-e alkalmazni, vagy folytatja a keresést más utak felé. Esetleg “kizászlózhat” egy pár percet a coaching-ülésből, azaz, jelzi, hogy most nem coachként egy információt fog adni és ennek a résznek az elejét és a visszakapcsolás időpontját is jelzi, “zászlózza”. 

Persze, itt, ezen a kerekasztalon nem egészen erről van szó, hanem arról, hogy ideális esetben ott ül a hallgatóságban mondjuk valaki, aki még eddig nem alkalmazott coachingot a cégénél (vagy valamelyik másik, számára még egzotikus segítő tevékenységet, mondjuk mentoringot) és ő itt szeretné megtudni, van-e valami, amivel – ha belekezd és rendel magának, vagy munkatársainak egy coaching folyamatot – előbbre tud jutni ő és/vagy a cége. 

Itt még a coachnak is – ezen a meta-szinten – mégis csak kell adnia egy kis tanácsot… De hogyan ad az tanácsot, aki alapból nem ad tanácsot? Óvatosan. Azt mondja például, hogy tapasztalata szerint  lehetnek még olyan média cégek, akiknek a fejlesztési (és budget-) horizontja nem terjed túl a “csapatépítő” tréningek betervezésén, esetleg egy kis helyzetfüggő vezetés tréning, itt-ott némi prezentációs tréning. A coach (saját) tapasztalata szerint ezek hatása hamar lecsillapodik. Különösen a csapatépítő tréningek (tisztelet az összes kivételnek, a jó tréning aranyat ér, ha jól célzott, alapos előkészítésen alapul) voltak híresek a közbenső esték fergeteges jó hangulatáról, ami természetesen a maga sajátos módján kétségtelenül hozzájárult a csapatok építéséhez… 

Tehát a coach egyetlen tanácsa az lehetne, hogy ezek a cégek nyissanak, fektessenek bele energiát az üzleti segítő tevékenységek hatékonyságának megismerésébe, a szereplők feltérképezésébe. Fektessenek energiát a kis léptékű kísérletezésbe, ne feltétlenül egy nagy cégnek adják oda a teljes évi budgetet és ha az nem nagyon lő mellé, évekig beépülhessen szinte a cég struktúrájába, hanem próbáljanak ki sokféle technikát, sokféle szereplővel, kísérletezzenek a nagy, a piacot csaknem lefedő tanácsadó, segítő cégek mellett akár kisebb, akár egyéni konzulensekkel is, akiket különböző utakon lehet megtalálni, leginkább a személyes referenciák működnek ma is a legjobban. 

Amikor néhány hónap esetleg negyedév (!!!) keresése/kísérletezése után megtalálták azokat a segítőket, segítő cégeket, akikkel a különböző területeiken (kreatív, sales, programming, kisegítő/kiegészítő funkciók) a fejlesztés feladataira többféle segítő tevékenység (tréning, mentoring, coaching, személyi-, szervezeti fejlesztés, stb.) képviselőit sikerült maguk köré gyűjteni, velük együtt megtervezhetővé válik egy fejlesztő rendszer mind a szervezet, mind az egyes munkatársak számára. 

Így kialakulhat egy rövid- és közép-távú fejlesztési portfolio, ami szakmai, egyéni, vezetői, csoport/team típusú fejlesztési modulokat tartalmazhat, és amire pályázni lehet, természetesen egyeztetve a helyi és a központi vezetéssel és az adott eves budget keretein belül. A kvázi irányított beiskolázás hátrányait ez az utolsó elem (pályázni kell, amit egy kis erre a célra kialakított, fejlesztési bizottság értékel) kiküszöböli. A munkatársak így motiváltak lesznek, kitüntetés, eredmény lesz már a beiratkozás is és az ún. túsz-tréning (amikor olyanok jelennek meg a fejlesztésen, akiknek semmi kedvük hozzá, csak kijelölték őket) hátrányai nem jelentkeznek. Ezt a pályázási rendszert minden fejlesztési környezetben érdemes alkalmazni, ahol csak alkalmazható. Nyilván, az adott munkakör ellátásához elengedhetetlenül szükséges technikai/szakmai továbbképzés nem lehet pályázati kérdés, annak elvégzése szorosan hozzátartozik a munkakörhöz. 

Menjünk tovább. A kerekasztal témájának rövid kifejtése úgy kezdődik, “Képzeljük el, hogy a médiapiac gondban van. Segítségre szorul. Üzleti tanácsadóra, coachra, szemléletfejlesztőre…”. Kb. 2 évvel ezelőtt léptem ki a média világából, egy kereskedelmi televízió gazdasági igazgatója voltam 12 éven keresztül. Nem tudom pontosan a mai helyzetet, de minden publikus információm szerint a “gondban levés”, ami 2009 elejétől datálódik, amikor még javában ott dolgoztam, fennáll. Ezért a “képzeljük el…”-hez nem kell nagy képzelő tehetség. Igen, a média, úgy gondolom, minden elképzelhető segítségre szorul(na). A kétségtelenül – különböző objektív okokból is – magas stress-szint megtetéződik a állás megtartásának bizonytalanná válásával és ilyenkor a begubózás, a kibekkelés válhat a legfontosabb, leggyakrabban alkalmazott egyéni stratégiává, ami nagymértékben megnehezíti a (viszonylagos) szabadságon, harmónián kibontakozni tudó együttműködési és kreatív energiákat. Ilyenkor kell csak igazán sok gondot fordítani az egyéni és csoport-motivációk összehangolásán alapuló pozitív, alkotó és dinamikus, változásra rugalmasan alkalmas és kész cég-kultúra ápolására és fejlesztésére. 

Így, mint egy alapvetően a kreatív és egyéb nélkülözhetetlen  emberi erőforrásokra alapozó üzem, nem nélkülözheti a legfejlettebb, legmodernebb vezetői, üzleti segítő tevékeynségek részvételét működésének megújításában. 

“Mi televízió vagyunk, nem mosószergyár.” Ez a mondat néha elhangzott, főleg  olyankor, amikor  a számok, az üzleti eredmények aktuális, budgetált, és előrejelzett számai kerültek szóba. Lényege talán az volt, nem is tudom… talán olyasmi, hogy minket más mércével kell mérni, mi nem egy egyszerű üzem vagyunk, itt alkotás folyik, ég az “’ADÁS VAN” lámpa, tessék minket ebben a különösségben kezelni. Ez a kettősség – mi különlegesek vagyunk és a piaci/tulajdonosi nyomás – az egyik meghatározó tényezője annak a gondolkodásnak, ami szerintem egy média cég kultúrájára jellemző. Talán még a vetélkedés, az állandó győzni akarás a kooperációs/együttműködési kultúra rovására…

Jön azután a nézettségi, a siker-nyomás… bizony, azon a reggelen, amikor az esti show aratott és elsők voltunk a nézettségi versenyben a “18-49”-ben, még a büffés-lányok is máshogy adják a croissant-t… vidámabban, mert megérzik, hogy “ma jó napunk lesz”… 

Azután ott van a nagy kereskedelmi tv-k közszolgálati-műsor mennyiségi kötelezettsége, ami miatt – hogy a jobban eladható kereskedelmi bevételt sokkal inkább generáló műsorokat is kellő mennyiségben tudják beilleszteni a műsorstruktúrájukba -  gyakorlatilag a műsoridejük  közel 24 óra, ami természetesen a munkaidő beosztás szempontjából bizonyos munkahelyeken (és technikai/műszaki karbantartási/fejlesztési szempontból is) a teljesen folyamatos (365/365, 24/24) üzemet jelenti. 

Nagyon szezonális a programming, a gyártás (hír-, magazin és helyi műsorgyártás) mind az éven belül (tavasz és ősz a főszezonok, tél vége és a nyár holtszezon, amikor a hirdetések igénye nagyon leesik) és napon belül is (főműsoridő, az azt közvetlenül megelőző, már nagyon fontos rávezető sáv, reggeli műsoridő és a többi). Ezért a studio-személyzet és az egyéb műszakok személyzetének elfoglaltságának megszervezése sem könnyű feladat. 

Ha maradunk a kereskedelmi televíziózásnál, külön “vár” a programming, hír- és műsor-gyártás, a studio-személyzet, az értékesítés, a műszaki  és az egyéb kiszolgáló egységek (jog, HR, pénzügy, beszerzés, logisztika, stb.). Tehetség-gondozás, a műsorkészítők, műsorvezetők, hírszerkesztők, szereplők, statiszták, nézők egy egészen külön műfaj. 

Minden funkciónak megvan a sajátos technikai/szakmai világa, amelyben a segítők különböző rétegei/módszerei tudnak segíteni a média cégeknek.  

Általánosabb, mégis nagyon fontos területe az egyéni és szervezet-fejlesztésnek, hogy egy cégen, egy szervezeten belül meg kell teremteni az egységes, harmonikus működést, a lehető legmagasabb szintű kooperációt. Ezt például a folyamatok felülvizsgálata és áramvonalasítása mentén lehet megtenni, amely folyamatok átívelnek a szervezeti egység keretein és például a LEAN-alapelvek szerint a vevők igényeinek figyelembevételével felülvizsgált  folyamatokban csak azokat az elemeket kell meghagyni és továbbfejleszteni, amelyek valamilyen szempontból a vevők igényeinek kiszolgálását szolgálják. 

Az külön érdekesség és sajátosság, hogy például egy kereskedelmi televíziónak (vagy más kereskedelmi médiumnak) kétféle vevő-sokaságot kell figyelembe vennie, kiszolgálnia: a műsorért felelősöknek a nézőket, az értékesítőknek a hirdetőket. Persze hogy a kettő összefügg, de azért ez az összefüggés nem  lineáris összefüggés… Erre egy remek példát hozott a tegnapi (HBO, hétfő, szept. 18.) a The Newsroom (Hiradósok) 8. epizódja, amelyben MacKenzie, a hír-főszerkesztő kerül vitába a sales-képviselő tulajdonos-fiúval (aki azt veti a stáb szemére, hogy előző nap kihagyták a hírműsor színvonalához nem illő bulvár-szenzáció tálalását és ezzel a versenytárs hírműsor elvitte az aznapi pálmát és így a bevétel egy részét is) : “You are in business with the advertisers. I’m in business with the viewers.” (“Ön a hirdetőkkel üzletel, az én üzletem pedig a nézőkkel van.”) 

Visszetérve a kerekasztalra, fél óra és 5 résztvevő (egy moderator és 4 meghívott), akikre így maximum 6 perc juthat, csak felvillantani lesz képes egy-két gondolatot. Az elején valószínüleg talán egy-két percet szánnék arra, hogy rákérdezzek legalább egy kéz-felemelés erejéig, milyen intézményt képviselnek azok, akik majd eljönnek meghallgatni ezt a kerekasztal-beszélgetést. Kereskedelmit, közszolgálatit? TV-t, rádiót, újságot, hetilapot, internet-vállalkozást, egyéb “új” medias vállalkozást? Ezen belül milyen funkcióval kapcsolatban érdeklik őket a lehetséges segítő-tevékenységek: értékesítés, program, kreatív, tehetség-gondozás? Milyen típusú céget, esetleg magukat képviselik: viszonylag nagy, már régen működő vállalatot képviselnek, vagy egy most indulót? Nemzetközi hátterű hálózatnak része a cégük, vagy magyar alapítású, tulajdonosú? Mit várnak ettől a beszélgetéstől, van-e valami speciális kérdésük? 

Kíváncsian várom már… ahogy a coachingban szoktuk mondani: “Nagyon rövid idő áll a rendelkezésünkre. Garancia nincs arra, hogy minden úgy alakul, ahogy szeretnéd, szeretnénk, de arra tudok garanciát adni, hogy én mindent meg fogok tenni, hogy hasznos legyen. És mivel itt vagy, magadtól jöttél, ebből arra következtetek, hogy Benned is megvan a szándék, hogy a legjobbat add magadból ezen a beszélgetésen. És mivel ez mind így van, komolyan bízhatunk benne, hogy hasznosnak fog bizonyulni ez a mai beszélgetés…” 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Egy coaching tréning (Solution-Focused Brief Coaching – Solutionsurfers) egyik záró feladataként a filozófiai alapul szolgáló káosz-, rendszer- és konstruktivista-elméletről gyűjtöttünk anyagokat, információkat. Én a konstruktivizmust választottam, mert arról tudtam a legkevesebbet… Ez a kis bejegyzés megegyezik azzal az elküldött anyaggal, amelyet a kis “konstruktivista-csoport” számára küldtem el, ezt kérem figyelembevenni az olvasásakor, köszönöm… 

A leggyakoribb említése, kapcsolódása a konstruktivizmusnak a világhoz a tanulás/tanítás világához van. Sok-sok linket néztem át, és természetesen nagyon sok területhez kapcsolódik a konstruktivizmus, de az oktatás messze kiemelkedett az említések/pdf-ek, stb-k számában. 

Ezenkvül a coaching általános célja, a változás, szintén a tanulás tágabb kategóriájába tartozik, tehát ez lesz az igazán releváns arcualata a konstruktivizmusnak, amivel foglalkoznunk érdemes a rendelkezésre álló rövid időben, plane, hogy annak nagyobbik részét valamilyen játékos, illusztrációs játékkal szeretnénk eltölteni 

Tehát konstruktivizmus az oktatás tükrén át, ezt választottam. 

Létrehozni/konstruálni jelentést, ez jelenti a tanulást... (nincs másféle tanulás). A tanuló (legyen az gyerek, fiatal, vagy felnőtt) önmaga számára aktívan konstruálja meg önmaga számára a tudást (egyedileg, saját és a környezete, amiben felnőtt, annak a “történelme” által meghatározottan). 

Ennek a konstruktivista tanulás-felfogásnak a “drámai” következménye, hogy:

1. A tanulóra magára kell fókuszálni, arról, hogy hogyan gondolkodik a tanulásról, hogyan tud a legoptimálisabban tanulni (és nem a megtanuladó tárgyra, vagy leckére …)
2. Nincs független tudás attól a jelentéstől elválasztva, amit a tanuló neki tulajdonít/létrehoz/konstruál. 

Fontos ez a második, mert azt is jelenti, hogy nincs tudás “ott kint”, függetlenül attól, aki ezt a tudást birtokolja, csak olyan tudás van, amit mi magunk konstruálunk saját magunk számára, miközben tanulunk. 

A tanulás nem azt jelenti, hogy megismerjük a dolgok igazi természetét (visszaemlékezve azok homályosan felfogott tökéletes ideájára – lásd Platón idea-tanát), hanem azt, hogy a személyes és társadalmi konstrukciójú jelentést  formálunk a dolgokról, abból a ijesztően sok érzékelési eseményből kiindulva, amelyeket az összes érzékelési csatornánk seígtségével érzékelünk és amelyekben se rend nincs, se szerkezet kivéve azokat a magyarázatokat, amelyeket mi fűzünk hozzájuk. 

A hagyományos tanulási modellben (a felvilágosodástól egészen a XX. Századig) segítünk a tanulónak, hogy megértse a világot, olyannak, amilyen és nem kérjük őket arra, hogy konstruálják meg a saját világukat. Tárgy, tanulási téma, lecke központú oktatási rendszer épült erre a gondolkodásra, amelyben a tanuló egyen-diákként léphet be a rendszerbe és akármilyen is az ő optimális tanulási módszere, őt egy standard modellnek vetik alá (rákerül az oktatási gépezet futószalagjára…), akinek ez bejön, annak hasznos lesz, akinek nem, bocs. 

Ha azonban elfogadjuk a konstruktivista megközelítést, 180 fokkal a fókuszunkat el kell fordítanunk a tárgy, stb. a tanuló szubjektum felé, akik a saját modelljüket megteremtve magyarázzák meg a világot saját maguknak. 

Közbevetem, hogy az emberek mindig így tanultak igazán, csak az oktatás ezt nem vette figyelembe. Nem lehet másképpen tanulni. Persze, mindig lesz, akinek pont, vagy majdnem passzol a klasszikus oktatási modell, egybeesik, vagy majdnem az ő saját legjobb tanulási képességükkel. De ők biztosan nem a többség. 

Egyszerűnek látszik (csak látszik…) a feladat az új módszer kidolgozásához: a pedagógiának meg kell teremtenie a lehetőséget, a megfelelő környezetet és erőforrásokat, hogy (a) interakció jöhessen létre (a tanulás folyamatában) az érzékeléssel, az érzékelési “adatokkal” és (b) megkonstruálhassák a saját világukat. 

Ennek alapján végül egy tanulmányból (Construktivist Learning Theory, Prof. Georg E. Hein, 1991, Lesley College, Massachusetts, USA)  felsorolok 9 tanulási alapelvet ebben az utóbbi, konstrutivista oktatási szemléletben:

1. A tanulás  aktív folyamat, amelyben a tanuló érzékelési adatokat használ és jelentést kostruál hozzájuk. A tanulásnak a tanuló aktív közreműködésével kell megtörténnie.
2. Az emberek megtanulják megtanulni, hogy hogyan tanulnak. A tanulás jelentés és a jelentések rendszerének konstruálásából áll. Ha például történelmi események dátumainak kronologikus rendjét tanuljuk meg, ezzel egyszersmint megtanuljuk a kronologikus rendszerezés technikáját is (tehát a tartalommal annak a feldolgozási módját is megtanulhatjuk).
3. A jelentés konstruálás folyamata alapvetően gondolkodási tevékenység. Fizikai történések, gyakorlati tapasztalatok  szükségesek lehetnek a tanuláshoz, különösen gyerekek esetén, de ez nem elég. Olyan oktatásra van szükség, amely egyaránt hat az agyra és a kézre (reflektív tevékenység).
4. Nyelv és tanulás szétválaszthatatlanul összetartoznak. Ezért fontos, hogy mindenki (a kisebbségek is) a saját nyelvükön tudjanak tanulni.
5. A tanulás nem egyéni, hanem társas, társadalmi tevékenység, a tanulásunk szorosan kötődik ahhoz a kapcsolati viszonyhoz/hálóhoz, amelyben élünk, dolgozunk, tanulunk, családunkhoz, tanárainkhoz, munkatársainkhoz ugyanúgy, mint ismerőseinkhez, beleértve azokat az embereket is, akik előttünk, vagy utánunk prezentálnak. Sokkal hatékonyabbak tudunk lenni oktatási tevékenységünkben, ha felismerjük ezt az  alapelvet. A klasszikus oktatási rendszer az izolált tanulóhoz szól, és egy 1az 1 kapcsolatot tételez a megtanulandó anyag és a tanuló között. A progresszív oktatás viszont felismeri ezt a társadalmi tényezőt és használja a párbeszédet, a kölcsönhatást másokkal.
6. A tanulás környezet/kontextus függő. Nem izolált tényeket és elméleteket tanulunk az elme valamilyen absztrakt éteri talaján, amely független életünk minden egyes többi vonásától. A tanulás sokkal inkább azzal van kapcsolatban, amit már tudunk, amit hiszünk, amitől félünk. A tanulás nem választható el az életünktől.
7. Az embernek valamilyen tudásra már szüksége van ahhoz, hogy tanulni tudjon. Nem lehet új tudást elsajátítani, ha nem tudunk a korábban megtanult tudás megszerzése során elsajátított struktúrákra támaszkodni.  Minél többet tudunk, annál többet tudunk megtanulni. Ezért bármilyen oktatásnak a tanuló tudás-állapotához kell alkalmazkodnia, segítenie kell megtalálni a megtanulandóhoz vezető utat a tanuló számára a tanuló megelőző tudására, tapasztalatára támaszkodva.
8. A tanuláshoz, a tudás megszerzéséhez időre van szükség, ez nem tud azonnali lenni.  Lényeges tudás elsajátításához fel kell frissíteni, eleveníteni a gondolatokat, az ideákat, tovább kell gondolkodni rajtuk, próbálgatni kell őket, játszani kell velük és használni kell őket. Ha valamire gondolsz, amit megtanultál, hamar felfedezed, hogy nem egyszerre repült a fejedbe, hanem ismétléseken és sok-sok gondolkodás segítségével. Még akkor is, ha hirtelen összeáll valami a fejedben, az is hosszas előkészület, gondolkodás, tapasztalat feldolgozásának  eredménye és nem igazán egy egyszeri “isteni szikra” eredménye…
9. Motiváció az egyik legfontosabb kulcs az eredményes tanuláshoz. Nemcsak segít a tanulásban, egyenesen elengedhetetlen a tanuláshoz.  

Végül, idefűzök egy linket egy kicsit hosszabb, mint 10 perces előadásról, ami nekem úgy tűnik, nagyon erről szól, anélkül, hogy megemlítené. Hankovszky Kati tette fel ma reggel a Facebook oldalára, onnan másoltam ki…

http://tedxtalks.ted.com/video/TEDxReykjavik-Peter-Anderson-Mo

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Jó régen elkezdtem részletekben feltenni ennek a könyvnek a draft áttételét magyarba... most itt a 2. és 3. fejezet...

2. fejezet. – Késznek lenni: A fizikai előkészítés

Test és lélek összeköttetésben ál. Ha jól akarod érezni magad, tartsd karban a testedet. Gyakran látható, hogy emberek, akik stresszesnek érzik magukat, fáradtak és lelkileg is le vannak robbanva, alig végeznek testgyakorlatot, nem sportolnak, nem étkeznek megfelelően és nem is pihennek eleget. Gyakran feltételezik, hogy a testtel való foglalkozás túl sok időbe kerül és nehéz is. Ezért azután a gyors megoldásokban bíznak és nem foglalkoznak a test alapvető fizikai igényeivel, míközben a lelki egészségük és a teljesítményük  csökken. Fontos, hogy megismételjük: nem hagyhatod figyelmen kívül a testet,  közben abban reménykedve, hogy jól fogod érezni magad. Ezek nem működnek együtt. Az idő, amit a fizikai egészséged karbantartásába fektetsz,  bölcs befektetés. Időt takarít meg arra, hogy fejleszteni  tudd a teljesítményedet. És nyilvánvalóan: ez javítja a lelki egészségedet.

Ennek a fejezetnek a tárgya az, hogy hogyan állíts össze és hajts végre egy egyszerű írásban lefektetett  tervet az optimális fizikai egészség kialakítására és fenntartására  három  területen: aerobic testgyakorlatok, alvási higiénia és étkezési szokások.

Aerobic testgyakorlatok

A testgyakorlat javítja az önbecsülést és az általános lelki egészséget (erre vannak befejezett, kiértékelt kísérletes tudományos vizsgálatok).  A testgyakorlás segít a súly-menedzsmentben és az alvás javításában. A cél az, hogy majdnem minden nap legalább 30 percnyi aerobic testedzésprogramot hajts végre. Az erő- és rugalmassági gyakorlatok szintén nagyon fontosak és egyéb előnyeik is vannak. Ha az időd lehetővé teszi, ezeket is hozzáadhatod a gyakorlat-tervedhez. Ha nincs rá annyi időd, vagy ez a plusz már túl sok lenne, akkor elégedj meg a minimum 30 perces  aerobic-gyakorlat programmal. Az aerobic gyakorlat lényege, hogy folyamatos és ritmikus, amely a szív ritmusát, a pulzusodat folyamatosan (enyhén, vagy kevésbé enyhén, ennek kor szerint és cél szerint megállapított  megvannak a kiszámított táblázati értékei, itt nincs mellékelve)  megemelt szinten tartja. Aerobic gyakorlat például a gyaloglás, kerékpározás, evezés, úszás, lépcsőzés és a jogging. A legjobb választás valószínüleg az, amit a legjobban élvezel. Moderált, rendszeres gyakorlat a cél.

Napi 30 perc gyalogolás hatékony lehet a súly- és a stressz-menedzsmentben. Ha erő-gyakorlatokat is hozzáadunk a tréning-programunkhoz, az szintén segít a zsír-leépítésben, mert az izmok gyorsan égetik az energiát. Mindazonáltal, ne terheld túl magad. Bármennyi gyakorlat jobb, mint a semmi. Még egy 10 perces „energia-gyakorlás”, egy kis testgyakorlási szünet az asztalodtól felállva is elég, hogy emelje az energia-szintedet és javítsa a hangulatodat (erről is készültek vizsgálatok).

(Ha nem csináltad eddig), gyengéden kezdd el és a „végleges” változatot  építsd fel fokozatosan. Nem kell senkivel sem versenyezned. A testgyakorlás akkor jó, ha utána fel fogsz frissülni és energiával töltődsz fel. Nem szabad, hogy sérülést okozzon és annyira kimerítsen, hogy a kellemes fáradtságon túli fáradtságba kergessen. Ha el tudsz oda jutni, hogy a napok legnagyobb részében meglegyen az ilyen típusú minimum 30 perces aerobic testedzés, az tökéletes. Ha nem, kezd annyival, amennyivel tudod. Csinálj tervet rendszeres, moderált testgyakorlásra. Ha problémád van az elalvással, végezd ezeket a gyakorlatokat vacsora előtt, vagy egy kicsivel azelőtt. Ha 40 évesnél idősebb vagy (és eddig nem nagyon csináltál ilyesmit), vagy valamilyen ismert egészségügyi kockázatod van kardio-vaszkuláris betegségre vagy ha bármilyen egyéb problémád van egy ilyen testedzés elkezdésével kapcsolatban , javasolt, hogy beszéld meg ezt a házi orvosoddal.   

Alvási higiénia

Az alvási problémák gyakran kapcsolódnak a boldogtalansághoz (sok vizsgálat szerint). Sok viszonylag új vizsgálat témája volt az alvási problémák és az  alvási higiénia területe. Két fontos szempont van: a mennyiség és a rendszeresség.

Az alvás megfelelő mennyisége

Minden felnőttnek legalább 8 óra alvásra van szüksége. Előzetes  vizsgálatok azt mutatják, hogy akik átlagosan közel ennyit (kb. 8 órát) alszik, és  alszik még 1-1,5 órát itt-ott napközben, általában jobban érzik magukat, mint akik kevesebbet alszik és jobban is teljesítenek. Mindazonáltal, a mai életvitel általában „ellop” az alvásidőből, ezért sok felnőtt krónikus alvás-hiányban szenved.

Az alvás rendszeressége

Rendszeres elalvási és ébredési időpontra van szükség ahhoz, hogy a test alvási ciklusát állandósítani lehessen. Ha összevissza időpontokban fekszünk le a különböző napokon (például pénteken és szombaton jóval később, mint a hét többi napjain), az kimerültséghez és akár alvási rendellenességekhez vezet.

Szóval, az a lényeg, hogy egy kicsit többet kell aludni, mint amennyit gondolsz és hogy tartsd az elalvásod és a felkelésed időpontját annyira állandónak, amennyire csak lehetséges (kevesebb, mint egy órás eltéréssel egyik napról a másikra).

Étkezési szokások

Ha magad elé képzelsz egy tányért, amin a hús a kisebbik adag és a növényi ételek töltik ki a tányér nagyobbik részét, akkor már elég pontos képed van arról, hogy mi az étkezési cél, ami a következőket ételeket tartalmazza:

• Szénhidrátok. Növényi eredetű ételekből (gyümölcsök, zöldségek, teljes kiőrlésű  pékáruk, borsó, bab, dió, stb.) vedd magadhoz a legtöbb kalóriát. Azok az ételek jelentik a legjobb választást, amelyek frissek, mélyhűtötek, vagy minimális feldolgozáson estek keresztül, mert ezekben van a legkevesebb hozzáadott cukor, só, zsír és viszont sok szálasanyag és fitokemikália van bennük – amelyek védenek a különböző betegségektől.
• Csökkentsd a fogyasztott hús mennyiségét, amelyek telített zsírt és koleszterolt tartalmaznak. A fogyasztott mennyisége ne legyen több, mint 170 gramm naponta. Ez sovány húsból illetve bőr nélküli szárnyas húsból legyen elkészítve. Használhatsz alternatívákat is, mint a magok és a zöldségek (főtt száraz bab, borsó vagy szójabab termékeket). Legalább kétszer egyél hetenként halat.
• Csökkentsd az egészségtelen zsírokat, hozzáadott cukrot, a feldolgozott/finomított ételeket és a koffein-bevitelt. Ha baj van az alvásoddal, 7 órával az alvás előtt már ne igyál egyáltalán koffeint. Az alkohol-fogyasztás nem szabad, hogy napi egy italnál több legyen a nőknek és napi kettő férfiaknak.
• Vegyél magadhoz elegendő kalciumot, A felnőtteknek legalább 1000 mg Ca-ra van szüksége naponta. Egy pohár tej 300 mg Ca-t tartalmaz. Ha megiszod a javasolt 3 pohár alacsony zsírtartalmú, vagy zsírmentes tejet, akkor még mindig szükség van egy kis Ca-ra például spenótból, brokkoliból, tiszta narancsléből vagy tofuból.

A következő kiegészítő tanácsok betartása (amelyek általában is fejlesztik az egészséget), segít a súly-kontrollban, és a hangulat javításában is:

• Tartsd a vércukrot egyenletes szinten egész nap. Ezt úgy teheted meg, ha eszel reggelit is, 10-órait is, uzsonnát is, nem hagysz ki étkezést. Többször eszel kevesebbet, kisebb adagokat. Vizsgálatok bebizonyították, hogy ha 5-ször, vagy 6-szor eszünk kisebb adagokat, az csökkenti a fáradtságot és a hangulatváltozások erősségét, mközben ez elősegíti a súlykontrollt is. Az alap-étkezéseket (reggeli, ebéd vacsora) kiegészítheti egy tízórai, és egy uzsonna, máris megvan az 5 db étkezés. Lehet ezekben egy fél szendvics, yoghurt, gyümölcs, diófélék, stb. Kerüld el a koncentrált édességek bevitelét, amelyek nagy vércukor fluktuációt okoznak.
• Inkább „terítsd szét” az étkezések tartalmát úgy, hogy egy részét a kalóriának, amit korábbi szokásaid szerint egy nagy vacsora alkalmával fogyasztanál el, tedd inkább át reggelire, ebédre, vagy a tízóraira és az uzsonnára.
• Gyakran válassz olyan ételeket, amelyeknek a zsírtartalma kevesebb 35%-nál. Egy durva becsléshez szorozd meg a zsírt grammban 10-zel és oszd el a teljes kalória értékkel. Az eredmény legyen kisebb, mint 35%. Pldául, egy csokoládé szeletben van 250 kalória, és 14 gramm zsír. Így:

14 gramm zsír x 10

-----------------------------     = 56%

250 kalória

Eszerint a csokoládé szelet nem felel meg a jelzett (35%  alatti zsír-tartalom) kritériumnak. A cukor adhat egy pillanatnyi energia többletet, de fáradtabbá és feszültebbé teszi az embert egy óra múlva (egy gyors gyaloglás hasonló energiát ad, ennek azonban negatív hatása nincs). Hasonló kalkuláció a teljes kiőrlésű kenyérre, a krumplira és majdnem minden más növényi termékre (a hozzáadott vaj/margarin és olaj nélkül!) az egészségesebb arányt mutatja. Habár a hús túllépheti a 35% zsírtartalom szabályát, a húst lehet együtt enni zöldséggel, hogy csökkentsük a teljes zsírbevitelt (pl. wokban főzött hús egy kis olajban). (Itt az eredeti szövegben a „wok” helyett az áll: „stir-fried”; ez az angol kifejezés  a kínai nyelvből származik. Ez egy kínai ételelkészítési módszer (ld. Wikipédia), amihez - amennyire én értek hozzá - a legközelebb a „wok” edénnyel jelzett főzési technika áll. Amikor egyébként a „stir-fried” hosszú angol nyelvű Wikipédia cikk magyarázatában „wok”-hoz ért, abba is hagytam és gyorsan ezzel az egy szóval jellemeztem ezt az izét... – SZM).

• Fontos: megfelelő mennyiségű italt kell innod naponta (ez ahhoz képest, amennyit érzésre innál, sok, viszonylag nagy mennyiség, alapvetően súlytól függően 2-3 liter). Általában, igyál egy nem-édesített pohár folyadékot minden étkezésnél  és néha az étkezés után is és egyél gyakran víz-gazdag  ételeket (gyümölcsök, zöldségek, levesek, főtt magok). Ha a vizeleted színtelen, vagy halvány sárga, az azt jelenti, hogy minden valószínüség szerint a magadhoz vett folyadék mennyisége elegendő.
• A biztonság kedvéért, szedj kiegészítőket is, amelyek 100%-át tartalmazzák az ajánlott napi adagját a kulcs vitaminoknak és ásványi sóknak.

Viseld gondját a testednek: írd le az edzés-tervedet

Ereje lesz annak, ha a terveidet előre leírod és megfogadod, hogy kitartasz mellettük és  betartod őket. Készíts  olyan tervet, amit kényelmesen (azért ne túl kényelmesen!! – SZM) követni is tudsz és kezdd el a gyakorlását a következő 2 hét folyamán. Azután folytasd az egész könyv (ki)olvasása alatt és ha minden jól megy, utána is, továbbra is, tartsd magad  ehhez a tervhez. Az teljesen rendben van, ha néhány nap átmenetet adsz magadnak, amíg eléred pontosan a napi leírt edzés-mennyiséget.

1. Testgyakorlás. A hét legtöbb napján, legalább 30 perc aerobic gyakorlat naponta. Írd ide a tervedet:

2. Alvás.  .......óra/nap (egy kicsit több, mint amennyit Te elegendőnek gondolsz), este .......órától (amikor lefekszel/elalszol) reggel ........óráig (amikor tervezed a felébrdést/felkelést).

3. Étkezés. Legalább 3-szor egy nap, egészséges ételekből választva. Készíts el egy heti menüt egy Excel-táblába a következő minta szerint. Ellenőrizd le a heti tervet az azután következő étkezési célokkal és a diétás útmutatásokkal (ld. később).

Minta menű: egy hét ételei

Diétás útmutató

Az összeállított heti menűdet ellenőriz le az alábbi szempontok figyelembevételével, amelyek az egészséges étkezés alapjait rögzítik:

 1. Vajon a terved minden étel-csoportból tartalmazza a megfelelő mennyiséget, ahogy a 4. számú Melléklet táblázatból látható)? (Valaki, aki fogyni akar csökkentheti például 1-1-gyel az összes csoportból ajánlott mennyiséget, kivéve a tej-csoportot, amiből meg kell tartani ebben az esetben is a 3 egységet.)

(a diétás táblázatot külön, a 4. számú Mellékletben található - Hmmm... majd ez is fog jönni...))

2. Végignézve alaposan a diétás útmutatót és az eredeti heti tervedet, vajon minden szükséges elemből megfelelő mennyiség szerepel benne? Eléggé variáltad a különböző alkotó elemeket? (például ahelyett, hogy minden napra beírtál volna 1 db almát, variáltad az almát banánnal, vagy eperrel, vagy egyéb alternatívákkal. 

3. A korábban említett étkezési alapelveket is figyelembe vetted? (az időben, mennyiségben való elosztást, stb.)

Első 14 napos elhatározás/kötelezettség

Vezess írásos naplót 14 napig, hogy láthasd, mennyire voltál képes tartani magad az előzetesen lefektetett terveidhez. A 14 nap alatt változtasd meg a heti tervet, ahogy jónak látod a tapasztalatok alapján, és ezzel a módosított tervvel folytasd az eltervezett életmódot addig, amíg elolvasod a könyvet (ha hamarabb elolvasod, mint letelik a 14 nap, akkor is folytasd, különösen, ha érzed a fokozatos pozitív hatását – SZM). Valamikor ezalatt a két hét alatt válaszold meg a most következő, a reakcióim előértékelése és értékelése elnevezésű kérdéseket (lesz még táblázat bőviben a könyvben, és célszerű is őket végigcsinálni, ahogy le van írva, mert különben pár nappal azután, ahogy becsuktad a könyvet, keresztet vethetsz az egészre; persze, ha már most úgy utálod, pl. ezeket a táblázatokat, mint a második tányér túrós gombócot, meg egyáltalán ezt az aktivizáló vekzálást, akkor lehet, hogy értelmesebben is el tudod tölteni az idődet, mint hogy ezt a könyvet olvasgasd, mert akkor tutti, hogy semmilyen hatással nem lesz az életedre, akkor meg inkább meg kell nézni egy Dr. House-t, az legalább szórakoztató, hát nem? – SZM). Csak akkor menj tovább a 3. fejezethez, ha a következő 3 lépést befejezted (vagy –ld. előző megjegyzésemet – hagyd a fenébe az egészet...).

Előértékelés – Reakcióim  előértékelése

Keress egy nyugodt helyet, ülj le, ahol nem fognak zavarni, amíg az alábbi kérdésekre válaszolsz (ezek az instrukciók még visszaköszönnek a könyvben néhányszor – SZM). Vegyél néhány mély lélegzetet, lazíts el és komolyan koncentrálj és gondolkozz a válaszokon.

1. Hogy állsz itt és most az önbecsüléssel? Lesz aki egyszerűen válaszol, hogy alacsony, közepes, magas, vagy egy 1-10-es skálán fogja elhelyezni.  Lehetnek azonban, akik számára nem olyan egyszerű a válasz.  Megjegyezheted például, hogy igazság szerint az önbecsülésed valahogy váltakozik, vagy hogy habár egyre erősebbnek érzed az utóbbi időben, a hibákkal, kritikákkal, nem mindig teljesíthető elvárásokkal küzdesz, hogy ne törjenek le és ne legyenek hatással a fejlődő  önbecsülésedre. Erő és bátorság van abban, ha őszintén el tudod ismerni magad számára azt, ahol valójában tartasz.

A válaszok a 3., 4. és 5. kérdésekre különösen jellemzőek lehetnek arra, hogy a Te esetedben melyek azok a tényezők, amelyek erősíthetik az önbecsülésedet, habár nem azon a módon, ahogy az emberek általában elképzelik.  Észrevetted, hogy ugyanaz a dolog, ami erősíteni tudja az önbecsülést, veszélyeztetni is tudja? Például, ha egy fizetésemelés a munkahelyeden növelni képes szerinted az önbecsülésedet, amikor ez elmarad, vagy nem neveznek ki valaminek, amire számítottál, az a csökkenését fogja okozni? Ha egy bók miatt többnek érzed Magad, egy kritika miatt majd kisebbnek fogod? Ha a szeretet/szerelem növeli az önbecsülésedet, ha a kapcsolat végülis nem sikerül, az meg csökkenteni fogja?

Sokan feltételezik, hogy abból szerezzük az önbecsülésünket abból, amit teszünk. a tehetségünkből, a karaktervonásainkból vagy mások elismeréséből, elfogadásából. Miközben persze ezek a dolgok mind kívánatosak, az állításom az, hogy ezek egyike sem a jó kezdő lépés az önbecsülés fejlesztésére. Akkor honnan jön tulajdonképpen az emberi érték?

A reakciód értékelése

Egy idézet következik Nouwen-től (holland katolikus pap):

„Nem azt akarom mondani, hogy a termelékenység rossz dolog, vagy hogy valami lebecsülendő dolog lenne. Éppen ellenkezőleg, a termelékenység és a siker nagyban javíthatja életünket. De ha az emberi értékünket attól tesszük függővé, hogy mit csinálunk meg a saját kezünkkel és tehetségünkkel, akkor a mai világunk félelem-taktikájának az áldozatává válunk.  Ha a termelékenységünk a fő eszköze az önmagunkban való kételkedésünknek, akkor szélsőségesen ki leszünk téve az esetleges visszautasításnak és kritikának, ez pedig az alapja a belső krónikus aggódásnak és a depressziónak. A termelékenység soha nem adhatja  meg a valamihez tartozás mély érzését, amiért küzdünk. Minél többet termelünk, alkotunk, annál világosabb lesz előttünk, hogy a siker és az eredmények nem tudja  megadni nekünk azt az érzést, hogy „otthon vagyunk”. Valójában a termelékenység gyakran felfedi számunkra, hogy a félelem irányít minket. Ebben az értelemben a sterilitás és a termelékenység ugyanaz: mind a kettő annak lehet a jele, hogy kételkedünk a képességünkben, a lehetőségeinkben, hogy gyümölcsöző életet tudunk élni.”     

Mit jelent ez az idézet Neked? Válaszolj, kérlek, 4 teljes  mondatban.

1.

2.

3.

4.

Ha, ahogy Nouwen mondja, az értékesség és  a lelki jóllét nem a termelékenység, nem annak a függvénye, amit sikeresen leteszünk az asztalra, akkor mi az, ami segíti az értékesség és a jóllét érzékelése? Vajon ez tanítható? Hogyan tanítanád ezt egy gyereknek?

Nouwen így folytatja:

„Hean Vanier-vel és az ő sérült embereinek a csoportjával együtt élve egy ideig rájöttem, mennyire siker-orientált vagyok én magam is. Együtt élni emberekkel, férfiakkal és nőkkel, akik nem képesek belépni a küzdelembe se az üzlet, se az ipar, se a sport, se az akadémiai területeken, hiszen nekik még az öltözködés, a sétálás, a beszéd, az evés, az ivás és az egyszerű gyermek-játék is egy komoly teljesítmény, rendkívül frusztráló volt számomra. Persze, átélhettem köztük az elméleti belátást, hogy „embernek lenni” fontosabb, mint „csinálni” valami értékeset, de amikor megkértek, hogy legyek együtt egy bizonyos időt olyan  emberekkel, akik abszolút értelemben nagyon csekély teljesítményre képesek, hamar beláttam, hogy milyen messze vagyok ennek a belátásnak az igazi átélésétől. Így, ezek sérült emberek a tanáraimmá váltak, sokféleképpen világossá téve számomra, hogy termelékenység az valami más, mint a termékenység. Vannak, akik közülünk termelékenyek, és vannak, akik nem, de mi mindannyian „termünk gyümölcsöt”; a „gyümölcstermőképesség” a szeretet igazi minősége.

Mit gondolsz, a szellemileg vagy érzelmileg sérült emberek rosszabbak, kevesebbet érnek, mint a fizikailag sérültek? 

Ha Te sérült lennél (szellemileg, fizikailag vagy érzelmileg). milyen típusú gondolkodás tudhatna megmenteni a megőrüléstől?

3.  fejezet. -  Önbecsülés és Hogyan lehet fejleszteni?

Mi „szül” önbecsülést, mi vezet az önbecsüléshez? A kutatás eredménye egyértelmű. Ha azt akarod, hogy egészséges önbecsülésed legyen (ezt az „egészséges”-t én teszem hozzá, valahogy úgy érzem, magyarul (?) oda kívánkozik – SZM), válaszd meg jól a szüleidet. Azon gyerekeknek, akiknek ebből a szempontból nincs problémája, általában olyan szüleik vannak, akiknek maguknak egészséges önbecsülése van és ezzel jó példával szolgálnak. Ezek a szülők állandóan szeretettel veszik körül gyermekeiket, érdeklődést mutatnak az életük és barátaik iránt, figyelnek rájuk, szánnak rájuk időt és buzdítják őket. Eszembe jut az az ember, aki azt mondta a szomszédjának: „Miért töltöd az egész napot a fiaddal a biciklijének javításával, amikor itt van a közelben egy kerékpár-bolt, ahol egy óra alatt megjavították volna?”. A szomszéd azt válaszolta: „Mert én a fiamat nevelem emberré és nem a biciklit javítom.”

Az egészséges önbecsülésű gyekek szüleinek magas elvárásai és sztenderdjei vannak önmagukkal szemben is, de ezek elvárások világosak, ésszerűek, következetesek és együtt járnak a szülők támogatásával és buzdításával.  A fegyelmezési stílus demokratikus, ami annyit jelent, hogy a gyerek véleményét és egyéniségét tiszteletben tartják, de a szülők hozzák a végső döntéseket a fontos kérdésekben.

Röviden, a szülők valójában ezeket az üzeneteket küldik: „Bízom Benned, de azt is látom, hogy nem vagy (még) tökéletes. Persze, ez nem érinti azt, hogy szeretlek Téged és szánok rá időt, hogy irányítsalak, jelezzem a határokat, fegyelmezlek és a legjobbat várom el Tőled, mert bízom Benned és értékellek.” Ezek az üzenetek nagyon különböznek attól a bizalmatlanságtól, amivel az autoriter szülők minden cselekedete átitatódik, vagy a törődés/figyelem hiánya, ami a megengedő szülők stílusát jellemzi.

Vannak olyanok, akiknek a fentiek egyike sem adatik meg, és mégis van önbecsülésük. Ez pedig ahhoz a nagyon fontos kérdéshez vezet: az említett pozitív, támogató előzmények hiányában hogyan lehet kialakítani az önbecsülést? A legtöbben azt feltételezik, hogy abból nyerjük az önbecsülésünket, amit csinálunk, alkotunk, a képességeinkből, tehetségünkből, a akarakter-vonásainkból vagy mások megbecsüléséből. Mégegyszer csak azt tudom hangsúlyozni, hogy ezek egyike sem jó kiindulópont az önbecsülés megszerzéséhez. Akkor hol kezdjük? Kezdjük talán azzal, hogy tulajdonképpen mi is az az önbecsülés...

Mi az önbecsülés?

Alapvetően az önbecsülés általában stabil, de fluktuálhat is, akár napról napra, aszerint, ahogy a gondolati struktúrák változnak ssokféle tényezőtől függően: fizikai egészség, a test biológiája/kémiája, a megjelenés és a kapcsolatok. A tény az, hogy az önbecsülés fluktuál, okot ad az optimizmusra, mert ez azt jelenti, hogy az önbecsülés változik és változtatható is.

Ön-romboló szégyen                   Önbecsülés                      Ön-romboló büszkeség

Az emberek ön-romboló büszkeség birtokában többek akarnak/szeretnének lenni, mint az átlagember, ők egyszerűen felettünk járnak, emberfelettiek. Arrogánsak és nárcisszisztikusak, ami azt jelenti, hogy azt hiszik, hogy az ő személyük jobb és fontosabb, mint a többieké. A többieket függőleges irányban, felülről lefelé nézik, vagy összehasonlításban, ami azt jelenti, hogy ők felül vannak, a többieknek tehát lejjebb kell lenniük. Az ön-romboló büszkeség gyakran a bizonytalanságból származik. Nézz utána a híres diktátorok életének, gyakran a törődő, szeretetteljes szülői előzmények teljes hiányát fogod találni. (Ők viszont z önbecsülés javításának  nem az ebben a könyvben is részletezett, szelídebb módját választotják, -ták...-SZM).  

Az emberek az ön-romboló szégyennel vagy ön-romboló megalázás érzésével megverve úgy gondolják, hogy ők kevesebbek, mint az átlagember, hogy ők egyszerűen kevesek (ehhez az élethez). Ők függőleges irányban, alulról felfelé néznek a többi emberre és a föld sarának, porának tartják önmagukat. Nem látják magukat reálisan és nem tudják pozitívan értékelni, látni önmagukat.

A fentiekkel szemben az emberek az (egészséges) önbecsüléssel felfegyverkezve azt gondolják, hogy ők se nem jobbak, se nem rosszabbak, mint akárki más. Ismerik a hibáikat és azokat a dolgokat, amikben  javulhatnának, és mégis, mélyen, belül és csendesen, nyugodtan boldogok/elégedettek, hogy azok, amik (Briggs, 1977). Olyanok, mint a jó barát, aki jól ismer Téged  és szeret mindennek ellenére, mert látja a jóságot, a kiválóságot és a lehetőségeket, amelyek mind jellemeznek Téged a tökéletlenségeid mellett. Az önbecsülés birtokában az emberek a többieket magukkal egyenlőként kezelik, vízszintesen, ugyanazon a szinten lévőnek tekintik őket  (az előző két eset függőleges irányultságával szemben).

Az önbecsüléshez kapcsolódó fogalmak

Az önbecsülést magát, mint fogalmat sokszor figyelmen  kívül hagyják, mert a kapcsolódó fogalmakkal való összefüggése zavaró és komplex. Megpróbáljuk a további kis enciklopédia-szerű szócikk-feldolgozásban a zavaró tényezők legalább egy részét eltávolítani a valamennyire összefüggő és bizonyos mértékben átfedésbe kerülő fogalmak között:  

Azonosság

Az azonosság olyan  kérdésekre felel, hogy  „Ki vagyok én? Hogyan lehet meghatározni engem, mi a meghatározó karakter-vonásom?” Az azonosság segít magunkat és az egyéniségünket röviden megfogalmazni (például egy nő azonossága csak feleség szerepéből táplálkozik;a deréktól lefelé megbénult ember azonossága nem részben működésképtelen testéből ered, de az igazi reális, belső önmagából).

(Pozitívan) értékel (appreciate)

Jót gondolni, értékesnek gondolni és örömet okozónak; hálásan felismerni; helyesen felmérni valaki, vagy valami minőségét, értékét.

Elfogadni

Kedvezően és örömmel fogadni (mint vkinek a sajátját); hinni vmiben; kedvezően válaszolni. Önelfogadás hitet jelent magunkban, és önmagunk kedvező és örömmel történő fogadását. Az ember pontosan elismerheti a konkrét gyenge pontokat a saját működésben, elhatározhatja a fejlődést ezeken a területeken és emellett elfogadhatja önmagát úgy, ahogy van, mindezzel együtt.

A belső dialógus például ilyesmi lehet: „Elismerem a hibáimat. Szeretem magam, ami nem jelenti mindenkori kritikátlan elfogadását a viselkedésemnek, tetteimnek. Ahogy fejlesztem a viselkedésemet, egyre jobban érezhetem magam beleértve  a viselkedésemet is.  

Önbizalam

Ez rendszerint valakinek valamilyen képességével kapcsolatos elképzelését, hitét jelenti; kompetenciára/hozzáértésre vonatkozik és a működés hatásosságára. Ahogy a kompetencia erősödik, az ember önbizalma – azon a területen, abban a tevékenységben - vele együtt nő. Tágabb és mélyebb értelemben az  önbizalom hit önmagunkban, mint személyben, abban az értelemben, hogy „meg tudom csinálni.” Önbizalommal rendelkező embernek például azt mondhatják magunknak: „Mindenki meg tud csinálni bármit – ha adott az idő, a gyakorlat, a tapasztalat, erőforrások, stb. – én miért ne tudnék? Lehet, hogy nem tudok azonnal sikeres lenni teljesen, de az irány, az a kívánatos lesz.” A kompetencia/hozzáértés megmutatása/demonstrációja kívánatos, kielégítő lehet az ember számára, de ez valami, ami az ön-értékesség talajából nő ki, és nem annak a megalapozója (ez fontos tétel – SZM).

Hozzáértés/kompetencia és önbizalom összefüggésben van az önbecsüléssel, de nem ok-okozati összefüggésben. Ha az alap (ön)becsülés érzésünket, érzékelésünket  függővé tesszük a hozzáértésünktől, akkor, amikor valami nem sikerül, az az értéktelenség érzetéhez vezethet. 

(Itt fog folytatódni egy következő bejegyzésben, a "Büszkeség"-gel)...

Egy tavaly októberi bejegyzésben már írtam erről a könyvről (http://vezetoi-coaching.blog.hu/2011/10/27/bejegyzes_url_cime_833). Ott is jeleztem, hogy nem könnyű falat, de „százszorosan megéri a fáradtságot” (akit érdekel a téma, persze, azoknak...).

Segíteni szeretnék ezzel a pár oldallal, hogy könyebben hozzá tudj férni ehhez a zseniális, kisalakú, mindössze 150 oldalas könyvhöz, ami olyan szemszögből/fénytörésben  szól a szupervízióról, coachingról, ahogy egy másik sem.

Úgy jutott eszembe ennek a bevezetésnek az elkészítése, hogy valaki kérte (hallva/olvasva egyszer a lelkesedésemet), hogy foglaljam össze egyszerűen, hogy miről is szól. Rájöttem, hogy (a) fejből nem megy, (b) annyira egyszerűen és röviden, ahogy ő gondolta, nem lehet (nem tudom) összefoglalni.

Ebben a könyvben egy felesleges szó sincs (ez a titka kompaktságának), éppen ezért viszonylag nagy energia kell a feldolgozásához (próbálj 1 litert meginni a Tokaji aszú-esszenciából...). Pedig még szupervíziós esetfeldolgozásokat is találsz benne a végén, ami szintén elvesz harmincvalahány oldalt.

Ha érdekelnek a coachingban és szupervízióban használt tapasztalati tanulás filozófiai nyelvi és  művészetértelmezési, valamint mélylélektani analógiái, ha érdekel, melyek a gyökerei ennek a megismerési folyamatnak, ez a Te könyved.

Alapvetően az első nagy fejezetet (kb. a könyv egy-harmadát) dolgoztam fel a könyvet ebből a segítő perspektívából, mert úgy ítélem meg, hogy onnan erre már nincs szükség, onnan már (ha addigra „felvetted” a kezdő sebességet (annak a bizonyos „szökési sebesség”-nek az analógiájára...)

Én úgy használnám (helyedben) ezt a Bevezetést, hogy minden fejezet előtt belenéznék, végigfutnám (talán fél éve az Atlantisz Könyvszigetnél interneten meg tudtam rendelni, fizikailag az Anker közben vannak, szenzációs kis bolt...). Nem olvasnám el az egészet egyszerre (váltogatnám a könyvvel), mert a könyvvel együtt-olvasással a fejemben készült. Ha ezzel a néhány napos munkával egy-két dolognak utánanézve és ide összehozva csak egyvalakinek tudok segíteni abban, hogy a könyvet végigolvassa, elértem a célomat. 

A végén egy nem teljes szószedet található, azokat emeltem ki, amelyeket szubjektíven kiemelendőnek gondoltam (lehet, hogy valakinek sok, valakinek meg több kellene). Javaslom az internetet, a Wikipédiát, én is többnyire ezt használtam. A szövegben is próbáltam itt-ott rokon-fogalmakat (is) használni. Utána pedig alfejezeteket jelölve mentem végig az első nagy fejezeten.

Ez a könyv egy – tudtommal sehol másutt nem elérhető - nagyon fontos gondolati ívet ír le a

• filozófiai alapoktól (két filozófus: Heidegger és Gadamer munkásságára alapozva),
• Jung vonatkozó mélylélektani munkásságán keresztül,
• a tapasztalati tanulás tárgyalásáig, mely számos jövő-irányultságú segítő szakma (szupervízió, coaching) módszertani alapját jelenti.

Ez nem jelent kevesebbet, minthogy elméleti alapozást sikerült találni a tapasztalati tanulás alapú tevékenységeknek. Mindezt mindössze 150 oldalon, úgy, hogy ebből a szerző 37 oldalt még a szupervíziós csoportmunka, a tapasztalati tanulás folyamat-elemeit illusztráló esettanulmány ismertetésére is tudott szánni. Világrekord.

A könyv e három terület tapasztalati tanulás szempontjából figyelembevett analógiájára koncentráló bemutatásával bizonyítja, hogy mély ismeretelméleti alapjai vannak ennek a folyamat-módszernek.

A három egymásra épülő logikai  lépcső a könyv folyamán a következő (végig a tapasztalati tanulás elméleti megalapozása van a fókuszban):

1. filozófiai lépcső: A megismerés (transzcendens) jellege a filozófiai hermeneutika alapján

1.1.  a nyelv, mint közvetítő közeg értelmezés-elméleti szempontból való (hermeneutikai) vizsgálata, mint a tapasztalati tanulás analógiája        

1.2.  az értelmezés-elmélet (hermeneutika) művészetfelfogásának rövid tárgyalása (mint a tapasztalati tanulás analógiája)   

1. a mélylélektani lépcső: az egyén saját (jungi értelemben vett) önmegvalósításának dialektikus, körkörös fejlődési folyamat-vizsgálata, mint a tapasztalati tanulás analógiája
2. szupervíziós tapasztalati tanulás.

Az alapgondolata az egész elméleti megalapozásnak  az, hogy bármilyen megismerés (nyelvi, művészet, önfejlődési, tapasztalati):

• FOLYAMAT és nem egy adott pillanatban megtörténő esemény;
• a megismerő (a szubjektum) és a megismerendő (az objektum) nem két teljesen szeparált valami és hatnak egymásra;
• a megismerés folyamatában mindig van fokozatos közelítés (iteráció), körkörösség (cirkularitás), azaz egy másik szinten a folyamat ciklusai rendszeresen ismétlődnek; ezen iterációk folyamán a megismerő egyre pontosabb megismeréshez juthat el.

Javaslom, hogy ez a három szempont  ((a)folyamat-jelleg, (b) a megismerő és a megismert dialektikus egymásra hatása és (c) a megkeresés ciklikus, cirkuláris vagy iteratív jellege) legyen az iránytűd, amikor olvasod (persze, ez főleg a könyv első harmadára vonatkozik, mert utána „haza” fogsz érkezni a segítő szakmák megismerési folyamatának). Ezekben a dimenziókban veti össze a könyv a megismerés különböző aspektusait, dimenzióit.

Ad.1 Filozófiai „lépcső”

1.1  A megismerés transzcendens jellege a filozófiai hermeneutika alapján

1.1.1      A hermeneutikai megközelítés

A filozófiai hermeneutika nem egyszerűen egy tudományos módszer, hanem a tapasztalás radikálisan új útja, ahol az elmélet és a beavatkozás (intervenció) együtt hatnak, működnek. Itt is megjelenik a szubjektum és az objektum kölcsönös egymásra hatása.      

A hermeneutika a modern tudomány/megismerés egyoldalú, a jelentés hátterében meghúzódó valóságtartalom keresése iránt érzéketlenné vált szemléletmódjára ad filozófiai választ. 

A hermeneutika a modern tudomány előtti, a görögökig visszavezetett megismerési módszer. Valamikor, a reneszánszban (?) minden egész eltörött. Addig  a filozófusok, skolasztikusok - még az alkimisták is - az egészre kérdeztek rá, a létre, az ember dolgára a világban. Azután jött a „modern” tudomány, ami bevezette a modern tudományos megismerési módszereket, amelyek a lényege, hogy a szubjektum, a  megismerő, a kutató egy ütemben, egy lépésben megismeri az objektumot, működő, verifikálható/igazolható teóriát alkot és kész.

A tudomány leírja  a vizsgált objektum működését és elméleteket/teóriákat alkot, amelyek leírják a megismert objektum működési módját, sőt, előrejelző erejük is van. Fontos eleme a tudományos megismerésnek a kísérlet, amelynek során a körülvevő világ megismerése során kísérletekkel „kérdéseket teszünk fel” a világ vizsgált részének „címezve” és a kísérletek eredménye alapján módosítjuk, pontosítjuk az elméleteinket. Az ilyen típusú kísérletnek, illetve megismerésnek fontos jellemzője, hogy nincs kontextuális, környezeti tényezős, vagy történeti vonatkozása, és  a megismerő személytől függetlenül azonos eredményt kell kihoznia. 

Egy baja van ennek a modern tudomány által uralt világunknak. Hogy már fel se teszi az eredeti nagy kérdéseket a létről, a dolgunkról a világban, mert nincs ereje, vagy nem is lehetséges a sok részterület elméleteinek egyetlen nagy  átfogó elméletté kovácsolása. Egyre többet tudunk egyre parányibb területekről. Minden egész eltörött. 

A könyvnek nagyon fókuszált, világos célja, hogy a tapasztalati tanulás dialektikájának, dinamikájának módszere számára megkeresse/felállítsa annak történelmi, filozófiai, mélylélektani megalapozását. Nyilván a könyv az emberhez kapcsolódó, közelebbről a szellem, illetve a lélek-tudomány területeit érinti és a továbbiakban amikor tudományos megismerésről lesz szó, ezekre a területekre kell gondolni. 

A filozófiai alap visszanyúl a régi görögökhöz („...már a régi görögök is...”) és az ő általuk dialektikus hermeneutikai megismerési folyamatnak nevezett módszerhez. 

A könyvön vörös fonálként húzódik végig a hermeneutikainak nevezett és a „modern” tudományos módszerek „vitája”. 

Mégis, praktikusan nem a görögök, hanem néhány modern filozófushoz nyúl vissza a könyv (Heideggerhez és Gadamerhez), akiknek nagy szerepe van a görög hermeneutika mai fogalmak szerinti tovább-fejlesztésében. 

A könyv szerint a létező alatt a valóságban megjelenő jelenségeket értjük, a tárgyakat, minket magunkat, mindazt, ami világba „vettetett”, ami létezik. Ezzel szemben a Lét maga, hát mondjuk azt, hogy az a vászon, vagy (aktív) tér, amelyen/amiben a létezők léteznek. Tulajdonképpen a mindennapi élet rohanásában akár hülye kérdésnek is tűnhet, de vannak akik ezeket a kérdéseket tekintik az élet alapkérdéseinek (hisz’ épp ez az, hogy már a kérdés is sokaknak hülyeségnek tűnhet...), hogy vajon mi van a Lét létével? 

Nos, ha a két létet összehasonlítjuk, a létező (mindenek) létét és a Lét létét, akkor miközben mindannyiunknak triviális, hogy mind a kettő létezés valós, de azt is érezzük, hogy valahogy a két létezés nem ugyanabban a „kategóriában” van. Ugye, úgy is mondható, hogy a létezők a Létben vannak, de a Lét ugye, nem lehet ugyanabban a „szintű” létezésben, tehát a Lét létezése valami megfoghatatlanabb, transzcendesebb, értelmünk feletti létezésben részesedik. 

A létezőnek vannak „koordinátái”, (időben és térben elhelyezhető, azaz időbelisége és történetisége van), míg a Lét maga – miközben mindenki érti, miről van szó – létben léte önmagában nem érzékelhető. A Lét minden létezőre vonatkozik, de ő saját magára - egy lépcsőben legalábbis - nem vonatkoztatható, csak transzcendensen és ebben az értelemben nem igazán megfoghatóan (itt tudatosan nem használom a „természetfölötti”-t, talán az „érzékelhető fölötti” jobb lenne). „A ’Lét’ kérdésre nemcsak a válasz hiányzik, hanem a kérdés is  homályos.” (Wow, egy piros pont ezért...Heidegger: Lét és idő). Heidegger lételméleti megközelítésében nem csupán a fenomén (szándékolt/tudatosan érzékelt jelenség) jelenik meg (ld. a szószedetet), hanem ami rejtve van, a létező léte is. 

Itt megjelenik a szövegben ez a „titokzatos” megértés (ami majd a szupervíziós tapasztalati tanulás analógiájaként szerepel), mégpedig a Lét kibontására/megértésére irányuló szándékban. Ez egy hermeneutikai probléma, mert a célja annak a jelentésnek a leírása, amely rejtett módon létezik, de (hermeneutikai) feltárást igényel (megvan, mert „eleve létmegértésben vagyunk”, azaz, tudjuk, hogy van lét; de feltárást igényel, mert miközben tudjuk, hogy van, nem tudjuk pontosan megérteni, a szokásos tér- és idődimenzióban leírni). Ez a feltárás maga az értelmezés (interpretáció), amely az elrejtett és a nyilvánvaló között egyensúlyozva próbálja feltárni a nem teljes ismeretlent, de egyelőre tökéletesen megragadhatatlant.

Heidegger szerint a nyelvnek, a gondolkodásnak, a létezésnek van léte, de ez a vonatkozás nem érhető tetten és tematikusan (témaszerűen) nem ragadható meg. Az ember léte maga is mindig valami felé/valamire irányul és ez alap-jellemzője létének (önmagában az ember nem is értelmezhető, csak másra való vonatkozásában.

A valóság megismerése a hermeneutikai megismerés gondolatrendszerében csak a dialógikus/interaktív, folyamatszerű és ciklikusan közelítő megismerési módszerben elképzelhető, ennek a példája/mintája Heidegger nyomán a lét ismert, de rejtett valóságának felfejtési kísérlete.

1.1.2      A nyelv mint közvetítő eszköz (médium).

A nyelv mint médium hordozója az ember és a világ mélyebb szintű kapcsolatrendszerének (az ember világba ágyazottságának). A világ a nyelven alapul (nyelvben fogalmazódik meg) és benne tárul fel a világ (a nyelvből értjük meg). A nyelv által tudunk kiemelkedni a világból (eltérően az állatoktól, amelyeknek nincs nyelvük) és megteremteni a világhoz tartozás formáját, általa haladjuk meg biológiai kötöttségeinket.

A nyelv mint médium a világtapasztalat egészét szólaltatja meg. Benne és általa válik nyilvánvalóvá az ember és a világ kontextuális (környezetében adott/meghatározott) összekapcsolódása. 

1.1.3      A nyelv,  mint metafora.

A nyelv alapvetően metaforikus közeg, és minden, a nyelvet használó (nyelvhez kötött) megismerés metaforikus. Az értelmezés (interpretáció) tehát akár konkréten tartalmaz metafórát, akár nem, a fenti értelemben metaforikus lesz. 

Ez élesen szemben áll egy másik korabeli nyelv-értelmezéssel, a strukturalizmussal (Saussure), amely szerint leegyszerüsítve a nyelv önkényesen allokált (matematikaihoz hasonló) jel-rendszerként működik és nem kötődik az általa közvetett tartalomhoz. 

Gadamer (és mások) metaforikus, szimbolikus nyelvértelmezése szerint a metafora mint a „különbözőségek asszimilációja” (beolvasztása, hasonlóvá tevése) teszi az irodalmat és egyáltalán a megértést alkalmassá, hogy a másságban azonosságot fejezzen ki (nagyon egyszerű és nem filozófiai példára visszautalva: az üveg nyaka metaforikus kifejezésben az nyak az emberi nyak-ra utal és másságában a belső karakterisztikus azonosságot fejezi ki, amit mindannyian azonnal értünk).  

A szimbolikus megjelenítésben a szimbólum (jelkép, jelentéshordozó) a jelölő és a jelölt dolog/valami jelképes egységét fejezi ki (nem önkényesen!). A szimbólum és a szimbolizált belső összetartozása nem utólagos hozzárendelés, hanem az „összetartozók egyesítése”. 

A hermeneutikai megközelítés szerint a nyelv már eleve és önmagában meghatározott valóság, amely közvetett és meghatározott kapcsolatot hoz létre az alany és a tárgy között. 

Na most akkor mi is a lényegi különbség a két nyelv-megközelítés között? A strukturalista felfogás szerinti önkényes jel hozzárendelés a konkrét meghatározott tartalmakhoz végtelen sok hozzárendelést (és lehetséges jelrendszert) feltételezhet. Azt is feltételezi, hogy ha ismerjük a jelrendszer „kulcsát”, akkor bármikor újra és újra, tökéletesen visszafejthetjük dekódolással az eredeti tartalmat és ezt bárki, bármikor, jelentés-, információ-vesztés nélkül megteheti, csak a kulccsal kell rendelkezni (ez a kulcs...). 

A hermeneutikai (Heidegger, de főleg Gadamer) megközelítés szerint a nyelv egy kontextuális/környezetében meghatározott, saját „létezéssel” rendelkező  valóság, amely közvetett és meghatározott kapcsolatot hoz létre az alany (megismerő) és a tárgy (a megismerendő) között. 

A nyelv, aminek ilyen formában saját (interaktív, értelmes) „élete” van az ember számára konstruktív, érthető valósággá teszi. A nyelv „transzperszonális valóság”. Transzperszonális, azaz személyiség-feletti. 

Ha belegondolsz, a nyelvet használod, de hogy amit mondasz, ki hogy érti (megnyugtatlak, legtöbbször a Tiedétől valamennyire, sokszor nagyon eltérő módon), arra nem igazán van ráhatásod, de a többiek is így vannak veled. A nyelv rajtunk kívüli, feletti dolog, mégis ezt tudjátok használni a megismerésre és az egymással való értelmes kommunkációra.   

Nemcsak az ember használja a nyelvet, a nyelv is használja az embert. Nem kell másra gondolni, mint az idegen nyelven való gondolkodásra. Ha tanultál idegen nyelvet, tudod, hogy az idegen nyelv használatán keresztül észrevétlenül egy kissé a tiedtől eltérő gondolkodás-struktúrát is használsz, tehát a használt nyelv befolyásolja a gondolkodási struktúrádat, „használ” téged. 

A nyelvnek ez a kényszerű dialektikus használata (nem tehetsz mást, egymás „kezében vagytok”) kizárja azt, hogy a nyelvet puszta eszközként (jelként, mint a strukturalista nyelv-elemzésben) rendelhesd a szubjektumokhoz  és az objektumokhoz (se te nem tudod teljesen önállóan a mások értelmezését figyelmen kívül hagyva kezelni, se a tárgyakhoz rendelése nem lehet teljesen önkényes – különben a büdös életben nem fog senki megérteni). 

1.1.4      A mesterséges szimbólum és az interpretatív megközelítés

Az előbbiek szerint a nyelv mint élő szimbólum közvetíti a valóságot. Élő, mert alkalmazkodik a valóság változásaihoz, azokkal együtt ő maga is változik, tehát a leképezés élő és dialaktikus (egymásrahatóan alkalmazkodó). Ugyanez a viszony képződik le az értelmezési (interpretatív) helyzetekben is, és ugyanez a dinamika érvényes magára az értelmezésre (interpretációra) is. 

A könyv a szakirodalom nyomán bevezeti a mesterséges szimbólum fogalmát. Ennek alkalmazásakor megszünik az élő és dialektikus viszony a szimbólum és a szimbolizált között és ez a kapcsolatot „pusztán allegórikussá” teszi (hasonlításon alapuló gondolkodásban születetté). 

A mesterséges szimbólum a fejlődés lehetőségét egy zárt viszonyrendszerben sematizálja és ezáltal elidegeníti  a tárgyat a hordozó szimbólumtól, azaz a megismerőt (a szubjektumot) a szimbolizált tartalomtól (a tárgytól). A mesterséges szimbólumok leegyszerüsítőek és egyúttal meghamisítják a valóság élő, dinamikus létét. Megalkotásuk után a továbbiakban nem „mozognak együtt” a valósággal, egyre jobban eltávolodnak tőle és mégha az elején lehetett is némi előrejelző, prediktív ereje, az fokozatosan elhalványul és a szimbólum-lét kiüresedik. A világot bár áttekinthetővé, egyszerűvé, viszont egyúttal túlságosan is leegyszerüsítetté és  sematikusan unalmassá teszi. És mivel a mesterséges szimbólum időben is zárt rendszert feltételez,  egyre távolibbá és hamisabbá válik a valóság viszonylatában. 

Most egy érdekes és a továbbiak megértéséhez fontos elem következik: A megértésben használt értelmező fogalmak, amelyek egy szöveg értelmét jelenítik meg és teszik nyelvileg kifejezhetővé, a megértés során eltűnnek, míg viszont a mesterséges szimbólumok önálló életet élnek és helyettesítik magát a dolgot. Az interpretatív megközelítés megismerési folyamatában megjelenő értelem a dolog belső lényegéhez tartozik, azt fejezi ki. 

Az még mindig nagyon fontos, tulajdonképpen a magja az egésznek (visszatérünk a modern tudomány ostorozásához): a modern tudomány tárgyiasító eljárása – hasonlóan a mesterséges szimbólumokhoz – egyfajta mesterséges különállást hoz létre az ismeret és a megismerés tárgya között. A tudományos teória/elmélet, a mesterséges szimbólum, a dolog helyettesítőjeként kezelhető, a dolgot jeleníti meg, úgy lehet vele számolni, mint magával a dologgal. 

Mondok erre példát. A közgazdaságtudományban gyakran használják a racionális várakozások elvét (eszerint a gazdasági rendszer alanyai mindig a számukra legracionálisabb megoldást fogják választani). Ezzel az alapelvvel (és más ilyen egyszerüsítésekkel) azután modellek ezreit építik fel, és velük próbálják szimulálni a gazdasági rendszerek jövőbeli működését. Mivel az alapfeltevés (bármennyire is furcsán hangozhat) helytelen, téves (ennek téves voltáért már több Nobel-díjat osztottak ki), a modellek nem működhetnek helyesen (persze, kérdés lehet, hogy a teljes bonyolultságot tükrőző modellek egyáltalán felépíthetőek-e, illetve lenne-e számítási kapacitás a lefuttatásukra). Itt a modellek téves egyszerüsítéseket használó elméleti modellek, ha tetszik mesterséges szimbólikus rendszerek, amelyeknek nincs élő, dialektikus kapcsolata a valóság sok-tényezős működéséhez.    

Gadamer szerint a modern elmélet/teória, mint mesterséges képződmény, eleve lemond a tapasztalati lét megismerésének értelméről. A tapasztalatban azonban (és itt tesz a könyv egy újabb lépést a tapasztalati tanulás fogalmi megalapozása felé) a tapasztalatra való reflexióban a dinamikus és élő viszony képződik le, amelyben a  megismerő és tárgya összefügg, együttműködik a megismerés folyamatában (konstellálódik). 

A teória/elmélet ezzel szemben kimerevíti  a megismerés aktusát egyetlen adott pillanatra, lemondva ezzel a dinamikáról a megismerő, az ismeret és a megismerés tárgya között. Az ebben az értelemben tárgyiasító megismerés, a modern teória/elmélet vagy a mesterséges szimbólumok használata magában rejti az egésztől való elidegenedés lehetőségét. 

De: nem egyszerűen a teória/elmélet feleslegességéről van szó, hanem hibás primátusáról. Elméletre/teóriára, módszerre szükség van, de a hermeneutikai megismerés „szolgálólányaként”. 

A tapasztalati tanulás közben megmarad egyfajta feszültség is, vajon a megismerésem teljes-e már, vagy a dolgok dinamikája következtében továbbra is nyitottságra van szükségem az újabb megismerési ciklusok, lehetőségek irányában (nyitottságra mindig szükségem van). A tapasztalat több, mint ismereteket szerezni, a tapasztalat az ismeretlen felé való továbblépés lehetősége. 

Ugye, a modern tudomány megismerési módszerének, filozófiájának nagy az ereje, ezt tanuljuk az iskolában. „Megnyugodott” az emberiség, egyre lépkedünk előre, csak még egy kis időre van szükség és a részterületek elméletei egyszer összeérnek és akkor az összes kérdésre meglesz a tudományos komplex válasz, mindent tudni fogunk. 

Ma már úgy néz ki, ez nem biztos, hogy ez akármikor is elérhető lesz. Ez az elméleti megközelítés természetesen a szorosabban vett emberrel foglalkozó tudományokat sem kímélte, ott is kialakult, hogy van az ember,  mint tárgy illetve rendszerei (biológiája, pszichológiája, társadalma és gazdasági rendszerei) és vannak az elméletek, amelyek többé-kevésbé pontosan tükrözik ezeket a területeket, azok működését, azokon predikciós erejük van, tehát csak alkalmazni kell őket és ennyi. Semmi visszacsatolás, semmi – jó, maximum egy kicsi – tapasztalati tanulás, nagyjából tudjuk, mit kell csinálni a biológiai, szellemi gyógyításban, jön a tudós, az orvos, a pszichiáter, a politikus, a közgazda és megoldja az összes felmerülő problémát a meglévő elmélet/teória módszereit alkalmazva. 

Mi a baj az ilyen értelemben véve eluralkodott teóriával, az  elméletekkel? Az, hogy megvan a veszély, hogy a teória a dolog, a rendszer helyettesítőjévé válik. 

Persze – és erre is van példa, de még sokkal több energia kell hozzá-, az igazi tudományos megismerés mindig kísérleti és nyitott a fejlődés és a változás irányába és ezzel önnön – mindenekfeletti – érvényességét is korlátozza. 

Akkor van baj, ha hátradőlünk, ha a teória önállósul és képződménnyé válik  (megelégszik a puszta allegórikus funkcióval), nem illeszkedik be az élet élő alkotó folyamatába, elidegenedik a megismerés egyetemes horizontjától és szakadást hoz létre a dialógikus fejlődésben, a továbblépés akadályává válik, cél lesz és nem eszköz. 

A segítő kapcsolati munkában: a pusztán tanácsadói, direkt hozzáállás olyan sematikus alapállást valósít meg, ami egyoldalú és szubjektív szempontként jelenik meg a folyamatban, ez kizárja a személy-személy közötti partneri, dinamikus, nyitott kapcsolat lehetőségét. Van a „beteg” és van a segítő, aki mindent tud (aki használja a „teóriát”). 

Itt hosszan tárgyalja a könyv a megismerés tapasztalati tanulás szempontú megközelítését (a korábbi hermeneutikai ismerteket is felhasználva). 

A megismerés valóságalapját:

• a világba ágyazott tapasztalati rendszerünk,
• a nyelvi szűrőnk,
• a szűkebb kultúrkör hatását közvetítő kultúrális szűrőnk,  (ami olyasmit jelent, hogy a nyelven kívül a kultúrális közeg is bizonyos mértékig meghatározza/vezeti megismerési folyamatunkat) jelentik.

Jelentés és értelem kiegészíti egymást. Tehát a lényeg a szubjektív alapálláson való túllépésben van, amely a megismerés tárgyát nem sematikusan (mesterséges szimbólumok által) képezi le, hanem a szimbólumok élő viszonyrendszere által, folytonosan reflektáltan (a megismerő tudatában visszatükrözve) kutatja.

1.1.5      A nyelv és az interpretáció

A nyelv olyan viszonyrendszert hoz működésbe, amely

• a nyelvet beszélő történetiségét (szocializációs hátterét) és
• a megismerés tárgyának a kultúrális adottságait egyaránt megszólaltatja.

Korlátozzuk a megértést, ha a megismerési folyamat kibontakozását

• módszertani elvekkel, vagy
• bármilyen előzetes szempontrendszerrel biztosítjuk, ezzel
• elveszítjük az „itt és most” spontaneitását és dinamikáját.

A módszer nem lehet elsőleges, mert az a megértés folyamat-jellegét áldozza fel, mert a szubjektum által előzetesen megfogalmazott szempontok elsősorban a szubjektumról szólnak, és nem a kontextusban (a nyelvi, történeti, kultúrális körülmények meghatározottságok rendszerében) kibontakozó újabb és újabb lehetőségekről.

Nem a módszerek eszközként való felhasználásáról van természetesen szó, hanem a módszerek korlátainak és lehetőségeinek a tudatosításáról, amelyek a megismerés folyamat-jellegét kell segítsék és nem korlátozzák.

A folyamat jellegét az állandó reflexió (megismerő tudatában való visszatükröződés) biztosítja az interpretatív folyamatban.  

1.1.6      A nyelvi tapasztalat kontextualitása (környezetében meghatározottsága)

A premodern nyelvek rendszere teljes, egymást erősítő elemek (hitek, egyeztetett szaknyelvek, kanonizált szövegek) szövete volt, koherens szisztémát alkotott a kultúrában. 

A nyelvvel ugyanaz történt, mint a világmagyarázattal (egyébként nem attól függetlenül). Szétesett, ami egységes volt. Ugye, az analógia szerint a tudomány szétaprózott részmagyarázatai kezdték el helyettesíteni - a nyugati világban - a skolasztikusok által rendszerré szervezett világmagyarázatot. 

Nincs tudományos mindent átfogó, „általános” elmélet, és már egyre kevésbé lehet bízni benne, hogy valaha is létrejön. A nyelv is elveszítette a koherens hátterét és értelmezési terét. A mai,  többé-kevésbé hasonlóan kompetens szöveghátterek pluralitásában/sokaságában az érvényességi vizsgálat (validitás) értelmét veszíti. 

Ez persze nemcsak a megismerést, de az igazi kommunikációt is nagyon megnehezíti (a kommunikáló egyének annyira különböző kontextusban fogalmazhatnak adott esetben, hogy akár a teljes érthetetlenség is lehet az eredmény, még akkor is, ha a beszélt „nyelv” ugyanaz is). Ezért a megismerés dolga az egyedi helyzetben az egyedi kontextus vizsgálata, mert anélkül a megértés lehetetlen. 

Az emberi jelenség, ugyanúgy, mint a szövegértelmezés, csak viszonylataiban határozható meg. 

1.1.7      A létező és a világ kontextualitásának szociokultúrális karaktere

A korábbi főgondolatmenet:

• a kimerevített/tárgyiasított/”tudományos” adott pillanatban létrejövő megismeréssel pozitívként szembeállított  
• hermeneutikai, nyitott, a helyzet körbeágyazó körülményeit/kontextualitását maximálisan figyelembe vevő, folyamatként működő megismerés fogalmának megerősítése volt.  

Ennek további finomítása következik ebben az alfejezetben. 

Itt először a könyvben egy új dimenzióként a szerző

• a megismerendő jelenségek komplexitását és ugyanakkor
• a világosabb, tisztább olvasatát állítja szemben annyiban, hogy a kettő együttesének csak valamilyen optimuma képzelhető el, mert a két irány ellentétes. 

Minél konkrétebb, minél világosabb vagyok, mint megismerő, annál szűkebb a megismerési horizont és viszont a komplexitás pedig a tágabb, átfogóbb megismerési látóhatárt kívánja meg. Mind a kettő fontos, mind a kettőt szem előtt kell tartanunk és törekednünk kell rá, hogy a megismerési folyamatunkat együttesen jellemezzék és ugyanakkor tisztában kell lennünk azzal, hogy ez a két irány ellentétes. 

A fenti  2 szempont, habár nem ugyanazt a típusú figyelmet/erőfeszítést követeli, mégis, a folyamatban egyikről sem mondhatunk le, ügyesen kell egyensúlyoznunk közöttük/velük. 

A megismerés folyamatelve, tehát az aktív megismerő kettős tudatállapotának [amely szerint egyszerre van figyelemmel a megismerés folyamatában a komplexitásra és a világosságra]  a fenntartásán múlik, amely által a megismerési stratégia reflektív (önmagára vonatkoztatott) és kölcsönös lesz. 

Megint, megint megjelenik az, hogy a szubjektum nem egy légüres térben, bármikor, bárhol megismerhető közegben működik a megismerés közben, hanem igenis magával cipeli sajátos múltját, tapasztalatát, emlékeit, szocializációs mintáit és sémáit és nem utolsó sorban világba ágyazott nyelviségével meghatározottan van jelen a megismerés folyamatában. Tehát a megismerés kiindulópontjának meghatározása, - hogy például a megismerő mi minden által is meghatározott -, a megismerő önfeltárása a legnehezebb és legizgalmasabb probléma, hiszen az említett kontextusban a tárgyfeltárás, a tárgy megismerése egyben önfeltárás, önmegismerés is.  „Minden valódi megismerés legmélyebben önismereti kérdés.” 

A létegész, meg jelenvaló-lét, amikkel a könyv operál, az előbbi gondolat elmélyítését szolgálja: a nyelviségben, a nyelvben megfogalmazott megismerésben sokkal több van (az előbbi kontextusok miatt, hogy kvázi a megismerő mit képes felfogni, hogyan értelmezi/interpretálja, stb. azt, amit megismer), benne van a „lét-egész”, és ez az, amit a megismerő megpróbál a folyamatban feltárni, felfejteni, megismerni. Ennek csak egy kicsiny része az, ami a nyelv formális, felszíni jelölő része által (mindközönségesen „tartalomnak” híva) megismerhető és a kontextus ismeretében „kioldható” tartalom meg a nagyobbik része. 

Azután ha találkozol egy ilyen mondattal: „A létmegértés a jelenvaló-lét egyik létmeghatározottsága.” Olyasmit jelenthet, hogy a megismerés (a létmegértés végülis ebben a vonatkozásban a létmegértés egyik alteregója) a kontextusában létező megismerendő tárgy (jelenvaló-lét) egyik meghatározó jellemzője. 

Ugye, az „ontológiá”-ról a szószedetben tudjuk, hogy „lételmélet”, tehát ontológiai az lételméleti, egy tudományág, ami a lét mibenlétével foglalkozik. 

Na most, van itt egy fontos mondat, ami a pszichológiai Gestalt (alaklélektani) elméletre is kifuttatható. Fritz Perls volt a guruja ennek az irányzatnak és az egyik lényeges alapelve az, hogy a részek működéséről az egészre lehet következtetni. Szóval, a mondat: „A világ és a test között létrejövő kapcsolat analóg  az észlelési Gestalt (forma, alakzat) alakulásával, ahol a részek (ebben az esetben a test és a világ) jelentésbeli egésszé szerveződnek. 

A hermeneutikai alapon működő megismerés a testi érzékelésen át tudatosított élményekre/érzésekre fókuszáló komplex  átélés elsőbbségét  hangsúlyozza a logikai úton haladó, fragmentált/széttöredezett, analitikus/elemző gondolkodással szemben. Tehát az „átélést” a „gondolkodással” szemben. 

A test, mint élő organizmus, interaktív módon testesül bele a környezetbe, elválaszthatatlan attól, így meghatározza a változás irányát és megadja hozzá a következő lépést. 

Az, hogy inkább a testünkkel kellene „gondolkodnunk”, mint a fejünkkel, rokon a keleti meditációs tréningek, a zen vezérgondolatával. 

A kontextustól független megismerés lehetőségének az elvetése a kutató, a megismerő felelősségét helyezi előtérbe. Ha nincs mérhető, megismételhető, verifikálható eredmény, a felelősség hatványozottá válik ahhoz képest, mint amikor azt gondolom, hogy van egy biztos módszerem, ami mindig, minden körülmények között, tehát kontextustól függetlenül  működik és ráadásul ugyanazt a megismételhető eredményt produkálja. 

A hermeneutikai megismerés nem ismeri (el) ezt a magabiztos elméleti, csak a módszer primátusát hangsúlyozó módszert és jó okkal. 

1.1.8      Szimbolika és transzcendencia

Ugye a transzcendencia (szószedetben) a természet-, az ember-feletti. A „mondó” szó fogalmába Gadamer azt érti bele, hogy a szó túlmutat önmagán és a nyelv egésze jelenik meg benne, tehát nem egy egyszerű épitőkocka, hanem sokkal inkább, mint Laplace monásza, vagy a DNS spirálunk, a kicsiben, az egységben megjelenik az egész. „A lét egyetemes „jelenvalósága” a szóban a nyelv csodája...”. Emlékeztetek arra, hogy a lét jelenvalósága az az a már az elején említett paradoxon/ellentmondás, hogy minden létezik, ezt értjük, de a „lét”-re magára nem mondhatjuk egyszerűen azt, hogy az is „létezik”, mint egy Bösendorfer zongora, mert a lét jelenvalósága konkréten igen nehezen elképzelhető, leírható, mégis, mindenki átlátja, hogy naná, persze. És ez az az absztrakt, nehezen megfogható jelenvalósága a „lét”-nek, ami nyelvben, a szóban megjelenik... 

Na, ha ezt most nem tudod azonnal teljesen átélni, megérteni, nem baj, nekem se sikerül teljesen (ráadásul, ha most azt mondod, hogy ez az utóbbi rész nemhogy egyszerűbb, mint a könyv, de legalább annyira bonyolult, legfeljebb másképpen, nem mondom, hogy nem lehet igazad, ezt akárhogy próbáltam, nem tudtam rövidebben, egyszerűbben). 

Ha ennél jobban meg akarom érteni, amennyire úgy tapogatózva most értem, hát, még érlelni kell egy kicsit ezt a könyvet, ezeket a gondolatokat. De, ne ijedj meg, ne rakd le a könyvet, most kell csak belelendülni. Az  egész-ség érzéshez, hogy összeálljon benned a végén, hogy össze tudd rakni az egészet a teljes könyv elolvasása után, ennek a pár mondatnak/gondolatnak a teljes megértése (ha van ilyen...) csak egy nagyon kicsit fog hiányozni és az is inkább a hiúságodat fogja birizgálni. 

Vissza az önmarcangolásból. A nyelv tehát autonóm, önálló módon, önmagán túlmutatva működik. Lényegében ezt jelentik a fentiek, hogy a nyelvi megformálás, az interpretáció mindig túlmutat önmagán és egy meghatározott kapcsolat-egész jelenik meg benne. 

És itt jön újra a szimbólum fogalma, ami a nyelvi megfogalmazásban teremtődik meg, a nyelv egy magasabb szintű egységhez való kapcsolódása kizárja az önkényes jelölés lehetőségét, viszont lefedi/megfogalmazza teljességében a dialektikus szimbólum-tartalmat. A szimbólum másra mutat, de egyben azonos is vele és így segíti a lét és a jelentés egybeesését. 

Itt azután megemlítődik a művészi alkotófolyamat és a „mondó szó” (a valódi élő beszéd, amelyik nem önmagáért való és mintegy a lényeget leíró szimbólum megteremtését szolgálja) szimbolikus tartalmának a vizsgálata közötti analógia/hasonlóság. A művészi folyamatban megvalósuló mű a megismerés folyamatánál még érzékelhetőbben teszi nyilvánvalóbbá a nyelvi jelenség, interpretáció transzcendentalitását (értelmezés-fölöttiségét). A létrejött alkotás, mint szimbólum, nemcsak egyszerűen közvetíti a művész cselekvő szándékát, de meg is haladja azt, több lesz önmagánál, a lét gyarapodik általa. 

A valódi műalkotás egyediségében (nem-megismételhetőségében) különbözik a a technikai termékektől. 

Ha elemezzük a percepciót/(művészi) észlelést, már maga a percepció is egyedi, magán viseli a világba ágyazottság terhét („kontextusa” van, nem megismételhető). Nincs értelmezés nélküli észlelés, az észlelés mindig értelmezett („megcsócsált”) valóság. Ebben az értelemben a megismerés mindig transzcendentális, mert nem létezik semleges befogadás, észlelés. 

1.1.9      Az előzetes tudás és az értelmezés problémája

Húu...szóval a jelenvaló lét a nyelviségben meglévő, hordozott értelem-egész által meghatározott és olyan egzisztenciális/létezési struktúrával rendelkezik, amely kihat a megértésre, befolyásolja a megértést.

Az (igazi) megértés-aktus tehát mint létezés/exisztálás ismerszik meg/tárul fel mindig az előbbiek szerint „hangolt” és „ontikus” (reális, tényszerű, „mondó”, „igazi”) beszédben.

Az ilyen értelmű „ontikus” (reális, tényszerű, „mondó”, „igazi”) beszédben az ember túllép mindennapi magán, „felnő” a dolgokhoz és úgy tud viszonyulni hozzájuk, hogy bennük egyúttal önmagát is megérti.

Ennek a pontnak a végén megjelenik a harmadik fontos elem, még nem teljesen kifejtve, amennyiben a megismerési folyamat kölcsönhatás-sorozaton keresztül, spirális fejlődésben, egyre közelebb „körözve” az igazsághoz (ajjaj, ebbe ne menjünk bele, hogy mi az „igazság” és hogy ebben a gondolatkörben megismerhetőnek tartatik-e...) működik. Cirkularitás, iteráció (ez utóbbit én biggyesztem hozzá) meg fog jeleni a következő pontban.

1.1.10   Az értelmezés körfolymata

„...a megértés mozgása állandóan a résztől az egészhez, és onnan vissza az részhez.” Tehát egy ide-oda, vagy ciklikus, vagy cirkuláris/körkörös mozgásban, az úgynevezett hemeneutikai (megismerési) körben fog megvalósulni a megértés. A szöveg és az interpretátor egymáshoz intézett „kérdései” következtében egy dialógus alakul ki és ez a kapcsolat lételméleti (ontológiai) jelentést kap. A nyelv általi kérdésfeltevés mögött az a korábbi gondolat van, hogy nemcsak a használó határozza meg a nyelvet, hanem a nyelv is a használóját, illetve az a gondolat, hogy a nyelv az előbb említett részben az egész, illetve kontextus által is meghatározottság.  

Itt megemlítődik, hogy e folyamat fényében nyilvánvalóvá válik az objektív rekonstrukció vagy objektív megismerés illúziója. Előfeltevés, kontextus  nélkül nincs megismerés. A megismerő tehát részben ezáltal korlátozott, viszont részben ez lehetőség is a számára. 

Azért, mert:

-        létmegértésben vagyunk (ez már korábban is felmerült, annyit jelent, hogy értjük, „látjuk” a lét létét is (a tárgyak triviális létezése mellett), csak nem tudjuk ennek az összes részletét megmagyarázni);  

-        eleve adott (a priori) irányulunk egy értelem-egészre (ez a már felismert részek és szempontok reflexív (a megismerőnek önmagára vonatkoztatott) meghaladása által mutatkozik meg).

Megjegyzés: többször megjelenik ez a „meghaladás” fogalom, meg a magasabb szinten spirálisan, vagy cirkulárisan magasabb szinten megjelenő megismerés. Ennnek megértéséhez (plusz a dialektika fogalmát is néha ezzel magyarázzák) megpróbálom ideidézni a triád (tézis, antitézis, szintézis) fogalmát, amit  Hegelnek tulajdonítanak. Alap-szinten a triád nagyon egyszerűen megérthető gondolatmenet:

-        a tézis legyen egy intellektuális feltevés

-        az antitézis tagadása a tézisnek, a feltevésre adott reakcióként

-        a szintézis pedig megoldja a tézis és antitézis közötti konfliktust, és egy magasabb szinten fogalmaz meg egy új feltevést, amely ezen a módon már tartalmazza a a tézis és szintézis konfliktusának megoldását.

Ez a folyamat modellálhatja a megismerés egy ciklusát és az egész úgy folytatódhat , hogy a az ilyen formában létrejött szintézis  a következő ciklus elején az új tézissé válhat és kezdődhet az új ciklus.

1.1.11   Az értelmezés dialektikája

Itt újra egy másik fénytörésben megjelenik az objektív tudományelméleti módszerrel szemben a hermeneutikai megismerés, ami a szellem dialektikus mozgását tételezi fel. 

A hermeneutikai megértésben az interpretáció felől nézve, az önmagához viszonyulás fegyelme (reflexió) teremti meg a dolog feltárulkozásának a lehetőségét. A kérdező, megismerés felől nézve olyan elmozdulás jön létre, amely során a folyamatban a megismerő szintén kérdezetté, megszólítottá  válik. 

1.1.12   A hermeneutika, mint tapasztalat

A hermeneutika a modern tudomány előtti, görögök által elgondolt dialektikát alkalmazza a megismerés folyamatára, mely szerint az ismeretszerzés célja nem a szubjektívitás (szubjektív lét) megalapozása az objektív ismeret által (mint a modern tudományelméleti módszerben), hanem a részesedés és a megértés közös alapjában. (Tehát a tapasztalati tanulás a filozófiai alapjait ebben a korábbi hermeneutikai megismerésben keresi.) 

A szubjektum részesedik az igazi létből, tehát szerepe a világban eleve kontingens (nem szükségszerűen igaz, vagy hamis), nincs elsődlegessége az objektummal szemben. A szubjektum nem abszolút kiindulási alap, ezért nem is képes megteremteni az objektív ismeretet. 

Itt van egy definíció a dialektikára: nem a gondolkodás által végzett mozgás, hanem magának a dolognak a mozgása, amelyet a gondolkodás tapasztal. A hermeneutika alapján a megismerés találkozásként vagy részesülésként írható le (az aktivitás a befogadásra való készenlét).

A tapaszatalat sohasem lehet teljesen lezárt és pontosan kiszámítható, mert a változás öndeterminált. A tapasztalat nem pusztán egy észlelési folyamat eredménye, hanem sokkal inkább történés, találkozás.  A tapasztalat másik lényeges eleme a negatívitás, mely szerint „a tapasztalat mindig a semmiség tapasztalata: valami nem úgy van, ahogy feltételezzük”. Ez a negativitás (hasonlóan az előző megjegyzés „antitézis” fogalmához) azonban mindig produktív, hiszen a továbblépés dialektikus feltétele. A tapasztalat legfontosabb eleme a nyitottság az újabb és újabb felismerésekre. 

1.1.13   A kérdezés művészete

Innen – úgy látom - nincs mit magyarázni tovább. 

Persze, elérhető vagyok, ha kell valami.

__________________________________________________________________________________

Szószedet (a legfontosabb szakkifejezések):

• meta- - valamin túli, feletti (a Metalépés címet talán úgy fordítanám – A nagy lépés)
• ontológia – lételmélet, létfilozófia
• hermeneutika – a filozófiai értelmezést és a megértést vizsgáló filozófiai tudományág, röviden ebben a bevezetőben többnyire értelmezés-elméletnek fogom nevezni (nem szokták lefordítani); van módszertani, filozófiai (ontológiai) és kritikai hermeneutika (itt a filozófiai hermeneutikáról lesz szó)
• interpretáció – nyelvi, (művészi) értelmezés
• intencionális – szándékos, szándékolt
• 3 nagyon fontos Jungi kategória (szükség lesz rá a 75. oldaltól):
  • differenciáció – elkülönülés
  • integráció – egyesülés
  • individuáció, individuációs processzus – egyénné válás, önmegvalósítás (Jungnál az individuáció:
    • a differenciáció/elkülönülés és az utána következő
    • magasabb szintű integráció együttes folyamata.) –
    • Jung szerint az egyén 40-es évei után (nem mindenki) a személyiség kedvező adottságok és körülmények között  kibontakozhat; amikor az alapvető dolgokat már elérte életében és elkezd a világ, a létezés titkai után érdeklődni, kapcsolatot találhat a kollektív tudattalanjával (ebbe itt tényleg nem lehet mélyebbre menni) és ez egy magasabb szintű szintézishez segítheti az őt körülvevő világgal – ez nagy téma, itt, Neked, hogy ne akadj el, ennyi legyen elég)
    • cirkuláris– körkörös, ciklikus, visszatérő ciklusok szerint működő
      • transzcendens - szó a latintranscendo (’átlépek’) igéből származik, és olyan valóságra utal, amelynek megismeréséhez az embernek át kell lépnie köznapi értelemben vett határait. Hasonló értelemben használatos az ugyancsak tág jelentéskörrel bíró „természetfölötti” szó is.
      • metafora -  (ógörög eredetű: átvitel) összevont, egybecsúsztatott hasonlat, két fogalom, tulajdonság tartalmi-hangulati kapcsolatán alapuló szókép. Két szerkezeti eleme van, az azonosító és az azonosítandó (az üveg szája, nyaka). A hasonlattól formailag annyiban tér el, hogy nincs benne valamilyen grammatikai jelzés (...olyan...mint...).
      • asszimiláció - hasonlóvá tevés, hozzáidomítás valamihez, beolvasztás
      • szimbólum – jelkép, jelentéshordozó
      • kontextuális – környezet(é)ben értelmezhetőség; ezzel úgy szoktál leggyakrabban találkozni, hogy valamit idéznek, kontextusából kiemelve; ezen azt lehet érteni, hogy egy adott szövegrészlet az egész szövegkörnyezetből, a szerves környezetéből (amely előre és visszautalva mintegy egész komplexitásában tudja segíteni az adott kijelentés(ek) értelmét, helyi értékét) kiemelve az eredetitől nagyon eltérő, akár ellentétes jelentéstz is kaphat, ezért a kontextus, amiben valami elhangzik, fontos a megérthetőség szempontjából
      • allegórikus gondolkodás - hasonlításon alapuló gondolkodásmódot jelent. Azaz egy elvont fogalmat képszerűen, vagy egy önmagában láthatatlan elképzelést vagy elképzeléseket egy látható képben jelenít meg; egy elvont valóságot érzékelhetővé tesz. Az allegória nem azonos a jelképpel (vagy szimbólummal), de attól nem mindig választható el világosan.
      • Gestalt – alakzat, (pszichológiában: alaklélektani)
      • ontikus – (ang. ontic) görög eredetű, „fizikai, reális, tényszerű” létezési módú
      • a priori – eleve adott, axióma, nem kell magyarázni
      • a posteriori – utólag megvilágosodott, tapaszatalati
      • fenomén - szó szerint „a megjelenő”, „a megmutatkozó”, a „jelenség” (= az intencionális (szándékolt) élményben adott, és a megismerő tudat számára jelenvalóságként megjelenő – ezt úgy kell érteni, hogy mondjuk, ha nézünk valamit, a fenomén nem a tárgy maga, hanem a megismerési, szándékolt élményben adott fenomén-je a tárgynak (nem a pohár (az a tárgy maga), hanem a pohár fenoménje, amit a pohár-tárgy bennünk a tapasztalatunk, szociológiai beágyazottságunk által befolyásolt tudatunkban élményként generál  – bocs, ez ennyire nyakatekert)
      • fenomenológia – a fenomén-nel foglalkozó tan, mondjuk jelenségtan (nem szokták lefordítani) – leghíresebb figurái Husserl, Heidegger

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com