HTML

Vezetői coaching

Szilágyi Miklós - teveatufokan@gmail.com - @preisocrates (Skype)

Naptár

november 2014
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív > >> 
1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30

Friss topikok

Linkblog

Szókratész utazásai…

isocrates_coaching 2014.11.23. 21:41

Szokratesz utazasai - Kep.jpg“A lágy legyőzi a keményet, a gyenge az erőset,

a hajlékony felette áll a hajlíthatatlannak.

ha uralni vágyod a dolgok rendjét,

eggyé kell válnod vele.

Hagyd, hogy az úr vezessen,

s célod majd rád talál.” Lao-ce - Kedvenc mottóm a könyvből… 

Ez a Szókratész nem “az” a Szókratész, itt ő csak a nevét adta, de nem véletlenül. Két könyvről van itt szó. Dan Millman könyvei közül az 1984-ben írt "A Békés harcos útja" a legismertebb, film is készült belőle... mint sok esetben, a film, még hogy ha csak  illusztrációképpen, vagy emlékeztetőnek  nézzük is meg a könyv mellé, számomra sok kívánnivalót hagy maga után... sokrétegű a könyv és a film lényegében csak a felszínt kapargatja... 

A békés harcos útját most olvasom éppen, de nem azzal kezdtem, hanem kb. másfél héttel ezelőtt a "Szókratész utazásai"-val, amelyet ha igaz, 2005-ben jelentetett meg Millman. Egy bizonyos Szókratész tulajdonképpen a mellék-főszereplője  "A békés harcos útjá"-nak, az ő életének egy meghatározó korábbi szakaszát mutatja be a címbeli könyv... Szókratész, ezt a nevet adja titokzatos barátjának, mentorának A békés harcos útja főszereplője, aki többé-kevésbé a szerzővel azonosítható (vagy legalábbis erős életrajzi szál szövi át a könyvet). 

No, ennek a Szókratésznek a történetét mesélte el Millman 20 évvel az első, világsikert hozó könyv megjelenése után… Ez tulajdonképpen, filmes szóval egy "prequel"... (tudjátok, ahogy a Star Wars 1-3 az eredeti Star Wars 4-6 prequelje...). 

Varázslatos könyv, nehéz, majdnem lehetetlen volt letenni... Oroszországban játszódik, a XIX. század végén, a XX. század elején, mert Dan Millman ősei onnan vándoroltak be, az ő történetüket meséli el... Egy fantasztikus, nagyon kemény világot mutat be nagyon olvasmányosan, a kozákokat, az orosz kolostrorok világát, és az egészen áthúzódik valami egészen sajátságos elemeltség, a lehetséges valóság és a még éppen elhihető csodavilág peremén egyensúlyozva. Fejlődéstörténet, önismereti út, néha elképzelhetetlenül kegyetlen körülmények között... 

Azt gondolom, hogy a két könyv hasznosságának az optimuma akkor érhető el, ha együtt kezeljük/olvassuk őket, sőt, direkt örülök, hogy bár A békés harcos útját már régen megvettem és ott várakozott a polcon, ezzel a Szókratész utazásait/életének egy fontos szakaszát elbeszélő könyvvel kezdtem és utána fogtam bele az alapkönyvbe.  

Kemény önismereti fejlődési utat ír le mindkét könyv, rendkívül olvasmányosak, valahol a tényregény és a motivációs irodalom peremvidékén.

Számomra volt ennek a szókratészes könyvnek egy nagyon személyes vonatkozása is... feleségem egy hónappal ezelőtti halála óta még mindig a ház belakása a feladat.. eközben találtam ezt a könyvet egy olyan polcon, amire én soha nem tettem könyvet, és ami a napi rutin "útvonalaimból" is  kiesett... Egyáltalán, nem emlékszem, hogy ezt a könyvet én valaha is megvettem volna, márpedig a házba beérkező könyvek nagyon csekély kivétellel rajtam keresztül jöttek/jönnek be... Annál is inkább furcsa a dolog (hogy egy ilyen című könyv észrevétlen tudott maradni...), mert Szókratész (vagy Socrates) nekem heppem, vesszőparipám, idolom, sok könyvem van róla, a nickname-jeim, site-neveim majdnem mind valahogyan utalnak rá, és például – hogy a gyűjtőszenvedély egy szélsőséges példájára utaljak - a 2004-es athéni olimpiáról egy ugyan nem különösen nagy méretű, ám  jó nehéz Socrates mellszobrot hoztam haza a repülőn (!!)… Szóval a házban gyakorlatilag kizárt volt eddig, hogy akármi  Szókratész néven megjelenhessen a tudomásom nélkül... Ha ki akarom zárni az ezoterikus magyarázatokat (hajlok rá), akkor talán az lehet, hogy Éva  ezt ajándéknak szánta nekem... Köszönöm… 

miklos.szilagyi@zilappo.hu

Szólj hozzá!

Ez akár lehetne egy közös alap is...

isocrates_coaching 2014.11.22. 10:56

Zsoltar - Kep.jpgAzt hiszem tavaly volt (úgy szalad az idő...) Pannonhalmán a „Csend” szeminárium 3 napja, amin én is részt vettem, amit dr. Palotay Gabriella pszichiáter/coach és Varga Mátyás bencés szerzetes, költő, a Pannonhalmi Főapátság kultúrális felelőse együtt szoktak tartani. A csendek mellett, amelyeknek mindig mély tartalmuk volt beszélgettünk is persze, meg csatangoltunk a gyönyörű, kontemplációra kitalált arborétumban. 

Az egyik „feladat” az volt, hogy találjunk egy olyan zsoltárt a Pannonhalmi zsoltároskönyvben, ami igazán megszólít bennünket és ez volt a témája számos csendes merengésünknek. Nekem nem volt könnyű a feladat a sok „Úr”-ral teli szövegben, mégis találtam egyet, ami nagyon megszólított. Akkoriban meg is tanultam kívülről, le-föl járkálva magamban az arborétumban, és most kezembe került az a cetli, amire leírtam, hogy ha elakadok út közben, előkapjam és belenézzek. Valamit az is jelez, hogy a cetlin nincs rajta az első két sor... most azt is ideírom, legyen teljes... nehogy má’... 

Ez a 14., az „Isten házában” című zsoltár a 27. oldalon  (vasárnapra ajánlja a zsoltáros könyv, vagy a hónap második napjára...)... és igen, azt gondolom, hogy ez például lehetne egy közös platform is a világban a legkülönbözőbb szellemi platformon lévő emberek számára... vagy csak nekem fontos...

 

„ISTEN HÁZÁBAN

 

Uram, ki lehet sátradnak lakója,

ki nyugodhat a te szent hegyeden?

 

Aki szeplőtelenül járja az útját,

és helyesen cselekszik,

aki igazat gondol szívében,

 

akinek nyelve nem szól álnokságot,

embertársainak nem tesz rosszat,

és nem illeti társát gyalázó szavakkal,

 

aki a gonoszt hitványnak ítéli,

de tiszteli az istenfélőt,

 

aki esküjét meg nem tagadja,

még akkor sem, ha kárát vallja,

 

aki uzsorára nem adja pénzét,

és nem fogad el ajándékot az ártatlan ellen

 

aki ezeket cselekszi,

az soha meg nem inog.” 

 

Ja... naivitás? Tudatos... majdnem, mint az extrovertáltságom... az meg tanult...:-))) 

miklos.szilagyi@zilappo.hu

Szólj hozzá!

Do what you want to do... Tedd, amit tenni akarsz...

isocrates_coaching 2014.11.12. 19:45

sundiszno - Kep.jpg„Egy dolgot biztosan tudok: tedd, amit tenni akarsz... és ne mondd meg másoknak, hogyan viselkedjenek. Mások számára szabályokat alkotni? Ez nekem nem fér a fejembe...”. Valahol a 12. percnél a lenti videóban: 

http://tvhelyett.hu/oko/nem-kapalok-nem-ontozok-csak-vetek-es-aratok 

Látszólag a videó arról szól, hogy hogyan lehet egy 13 x 15 m-es veteményeskertet  szinte elképzelhetetlenül kevés munkával működésben tartani sok  tíz éven keresztül. Nem csinál semmit a földdel, nem ássa fel, nem öntözi, nem használ műtrágyát, "csak" vet és arat. A keletkező szalmát arra használja (ott hagyja), hogy visszatrágyázza a földet., a közvetlen naptól megvédje, a nedvességet bent tartsa. Bemutatja, hogyan vet például burgonyát, elképesztő. Kiszórja, kicsit kézzel kis földet húz rá és tesz rá egy kis szalmát a veteményes egy másik helyéről. Nyilván, a föld furcsán néz ki, de bióbbat elképzelni nem lehet...:-))) 

Nem tudom, követhető-e, vagy én akarnám-e követni... miközben van benne valami végtelenül vonzó elem: tenni arra, mit mondanak a többiek és csak a hatékonysággal foglalkozni, mert hogy a legbióbbsága mellett a legtermelékenyebb is az összes lehetséges lehtőség keözött (ne felejtsük, a termelékenység az eredmény és az erőfeszítés hányadosa, és itt az erőfeszítés eszméletlenül – hogy is mondjam – „visszafogott”...:-))) 

De több van ebben, és akár vehetjük egy igazi (az ICF összes kompetenciáját tiszteletben tartó) coaching parafrázisának is. De még ennél is több van ebben, egy élet filozófiája (és a videó – elképesztően tömören – fizikailag, praktikusan bizonyítja az életfilozófia életrevalóságát): 

„Egy dolgot biztosan tudok: tedd, amit tenni akarsz... és ne mondd meg másoknak, hogyan viselkedjenek. Mások számára szabályokat alkotnu? Ez nekem nem fér a fejembe...” - és aludj sokat békésen, mint az a kis sündisznó...:-))) 

miklos.szilagyi@zilappo.hu

Szólj hozzá!

A szervezetek alap-tehetetlenségének 3 legfőbb eleme (angolul)

isocrates_coaching 2014.11.03. 11:06

Huvelykujj lefele - Kep.jpgA Harvard Business Review cikke: The Core Incompetencies of the Corporation - by Gary Hamel (be kell lépni, hogy elolvasd, de annyira érdekes, hogy kivételesen, a forrás szigorú feltüntetésével így tettem elérhetővé…)                  


Large organizations of all types suffer from an assortment of congenital disabilities that no amount of incremental therapy can cure. First, they are inertial (nehézkes, nehezen mozduló). They are frequently caught out by the future and seldom change in the absence of a crisis. Deep change, when it happens, is belated and convulsive, and typically requires an overhaul of the leadership team. Absent the bloodshed, the dynamics of change in the world’s largest companies aren’t much different from what one sees in a poorly-governed, authoritarian regime – and for the same reason: there are few, if any, mechanisms that facilitate proactive bottom-up renewal.

Second, large organizations are incremental (adalékos, max. reformálás forradalom helyett). Despite their resource advantages, incumbents are seldom the authors of game-changing innovation. It’s not that veteran CEOs discount the value of innovation; rather, they’ve inherited organizational structures and processes that are inherently toxic to break-out thinking and relentless experimentation. Strangely, most CEOs seem resigned to this fact, since few, if any, have tackled the challenge of innovation with the sort of zeal and persistence they’ve devoted to the pursuit of operational efficiency. Their preferred strategy seems to be to acquire young companies that haven’t yet lost their own innovation mojo (but upon acquisition most likely will).

And finally, large organizations are emotionally insipid (ízetlen, unalmas). Managers know how to command obedience and diligence, but most are clueless when it comes to galvanizing the sort of volunteerism that animates life on the social web. Initiative, imagination, and passion can’t be commanded—they’re gifts. Every day, employees choose whether to bring those gifts to work or not, and the evidence suggests they usually leave them at home. In Gallup’s latest 142-country survey on the State of the Global Workplace, only 13% of employees were truly engaged in their work. Imagine, if you will, a car engine so woefully inefficient that only 13% of the gas it consumes actually combusts. That’s the sort of waste we’re talking about. Large organizations squander more human capability than they use.

Inertial. Incremental. Insipid. As the winds of creative destruction continue to strengthen, these infirmities will become even more debilitating. Few companies, though, have made much progress in eradicating them. Most of the recommended remedies—idea wikis, business incubators, online collaboration, design thinking, “authentic” leadership, et al—are no more than minor tweaks. They are unlikely to be any more effective than the dozens of “fixes” that came before them. Remember T-groups, total quality management, skunk works, high performance teams, “intrapreneurship,” re-engineering, the learning organization, communities of practice, knowledge management, and customer centricity? All of these were timely, and a few genuinely helpful, but none of them rendered organizations fundamentally more adaptable, innovative, or engaging. Band-Aids, braces, and bariatric surgery don’t fix genetic disorders.

To build organizations that are fit for the future, we have to go deeper, much deeper. When confronted by unprecedented challenges, like an inflection in the pace of change, the most important things to think about are the things we never think about—the taken-for-granted assumptions that are to us as unremarkable as water is to fish. The performance of any social system (be it a government, a religious denomination or a corporation), is ultimately limited by the paradigmatic beliefs of its members; by the core tenets that have been encapsulated in creeds and reified in structures.

Reflect for a moment on the development of constitutional democracy. Ancient and medieval societies were predicated on the “divine right of kings.” The sovereign was answerable only to God and royal edicts could not be countermanded. Society was ordered in descending ranks of royal privilege and everyone from dukes to peasants “knew their place.” To most of those who lived in this pre-democratic world, the idea of self-government would have been ludicrous, if it could have been imagined at all. Thankfully, a few brave souls like William Penn, Thomas Paine, and Patrick Henry not only imagined self-government, but devoted their lives to making it a reality. Today it’s the imperial alternative that’s unthinkable.

Until we challenge our foundational beliefs, we won’t be able to build organizations that are substantially more capable than the ones we have today. We will fail to build organizations that are as nimble as change itself. We will fail to make innovation an instinctual and intrinsic capability. We will fail to inspire extraordinary contributions from our colleagues and employees.

Most organizations are still feudal at their core, with a raft of institutionalized distinctions between thinkers and doers—between the executive class and everyone else.  And most leaders still over-value alignment and conformance and under-value heterodoxy and heresy.  Until this changes, our organizations will be substantially less capable than they might be.

Közreadja:

miklos.szilagyi@zilappo.hu

Szólj hozzá!

„Nem érdekel mások véleménye!”... OK... és biztos, hogy ez jó Neked?

isocrates_coaching 2014.11.02. 08:24

SZM a lepcson 6 y old - Kep.jpgHányszor halljuk... és általában durcásan... valamiért nem akkor szoktuk hallani/mondani, amikor valaki valami jót mond rólunk... pedig... ha „nem érdekel”, akkor? 

Ennél keményebbet akarok itt, bár ez is igaz.... A nyomunkról a világban... nem a nagy felfedezők, államférfiak, vallásílapítók, híres írók, művészek nyomáról beszélek, hanem mindannyiunkról, a nyomunkról a világban, ha tetszik életünkről (többek között) mások véleményének tükrében... 

Az én térképemen kétfajta létezésünk van, egy fizikai és egy nem-fizikai (gondolkoztam, hogy pozitívan ez a nem-fizikai milyen, szellemi, spirituális, virtuális, de nem találtam jobbat annál, hogy „nem-fizikai”). 

A fizikai – ebben ráadásul akár minden vallási irányzat térképe megegyezhet az egyém – egyszerű, megszületünk és meghalunk, pont, földi porhüvelyünknek addig van jelentése, amíg „benne vagyunk”. 

A másik, a nem-fizikai, komplikáltabb (és itt komoly eltérések lehetnek a gondolkodási és vallási iskolák között), előszöris, van, ahogy mi észleljük magunkat, az én-tudatunk, stb. és másodszor van az, ahogy mások észlelnek bennünket, ahogy „lerakódnak” a képek, benyomások rólunk másokban, az agytekervényeikben, a szinapszisaikban, szóval a tudatukban. 

Na most itt most erről a „másokban” való lerakódásról akarok csak egy kicsit. A saját én-tudatunk (itt már nem biztos, hogy mindenki így gondolja, de ugye, „az a jó, hogy mások mások”...) szerintem a fizikai létünk megszűnésével megszűnik. Ezt egyébként kedvenc, de nem „űzött” filozófiai megközelítésemmel, a buddhizmussal is összeegyeztethetőnek tartom (amennyire eddig beleláttam), mert az egyéni én-tudat (az énre emlékezés) tudtommal normál esetben a reinkarnációban sem játszik, egyik életünkben nem tudunk a másikról. 

A másokban való „lecsapódásunk” komplikáltabb. A megszületése egybeesik a megszületésünkkel (ennek megítélésében is lehetnek eltérések...), de nem tűnik el a fizikai elmenetelünnkel „ebből” a világból (mér’, még milyen van? – kérdezi bennem a kisördög...), sőt „élete”, léte sokkal komplikáltabb... A szummája és speciális részei ezeknek a kollektív emlékeknek mirólunk nem akkor kezd csökkenni, eltűnni, amikor mi meghalunk, hanem amikor azok közül kezdenek meghalni, akik ismertek, szerettek bennünket, alapvetően azok közül, akikre mély benyomást gyakoroltunk. 

Amikor a szüleink, nagyszüleink meghalnak, meg azok a rokonok, ismerősök, akik ismertek minket kisgyerekkorunkban, azzal párhuzamosan a kollektív emlékezetben az a (remélhetőleg) ennivaló, aranyos, szőke, kékszemű, fürtöske (stb, mindenki helyettesítse be a sajátját...), nagy reményű kisgyerek képe halványodik, majd eltűnik. Neked magadnak esetleg maradnak halovány foszlányok, de az más. A gyerek önmagának nem aranyos, a gyerek éli a saját szintjén legalább olyan komplikált életét, mint egy 20, 30, vagy 60 éves felnőtt... Szóval a kisgyerekkori magunk tűnik el először a kollektív tudattalan rólunk őrzött mozaikjából... És ilyenkor még bien vivant-ok vagyunk, ajjaj... 

És így tovább, a barátainkkal, ismerőseinkkel, és így tovább... egy érdekes beszélgetésben a minap azt mondta nekem valaki, hogy most ennek a gondolatmenetnek a folyományaképpen kicsit jobban megérti azokat a valóban idős embereket, akik körül „megritkul a levegő” (ezt a kifejezést használta), egyre kevesebb ismerősük, rokonuk él, akikkel valamilyen közös szála van az életüknek, közös érdeklődésük van, pl. fél szavakból megértik egymást, ha egy többé-kevésbé közösen megélt történelmi, vagy társadalmi eseményre, filmre, könyvre, színészre utalnak, szóval közös valamennyire a korosztályi kultúrális konnotációs mező... és ilyenkor gyakran lehet tőlük hallani, hogy „most már én is mennék”... talén ezért... légszomjuk kezd lenni a megritkult levegő miatt... persze, lehet, hogy ez a kép hamis egy kicsit, és sokkal több embernek van valamilyen emléke róluk, mint gondolják, csak ezek elsodródtak a közelükből és már nem érintkeznek velük... de a lenyomatuk így vagy úgy ott van még egy csomó másik tudatban... 

...mert az érdekesség az, hogy a fizikai halálunkkal (illetve annak közeledtével a saját tudatunk pislákoló, kihunyni készülő fényével) ez a kollektív tudatnak a ránk való emlékezése egyáltalán nem tűnik el. És itt már nagy különbség tud lenni a valamilyen nagy teljesítménnyel kvázi örökéletűvé váló „nagy” emberek és és a rólunk másokban élő ismeret-/emlékfoszlányok között, de mi sem tűnünk el a süllyesztőben annyira hamar, mint talán rosszabb pillanatainkban gondolhatnánk. Hatásunk, másokra tett impressziónk évtizedekig ott lesznek valahol a virtuális tudatban, és persze, ez lassan halványodik majd, ahogy ezek egyedi emlék-hordozók is szép lassan szintén kikopnak a földi világból. Talán mégse mindegy, milyen ez a kép... 

Szóval a képünk (erőssége? elevensége?) a többiek tudatában egy növekvő, majd egy lassan csökkenő függvényt ír le, aminek csak az egyik mérföldköve a fizikai halálunk és semmiképpen sem a vége. 

De nézzük meg ezt az „engem nem érdekel más véleménye!” dolgot még egy oldalról. Ha belépnél valahová, és senki nem reagálna, minden menne a maga útján, amit addig csináltak, egy csipetnyi reakció nem lenne arra, hogy Te megérkeztél, ott vagy, mintha egy láthatatlan ghost lennél? Az milyen lenne? 

Az a kép arról a kisfiúról az elején én vagyok/voltam, apám készítette... 

miklos.szilagyi@zilappo.hu

1 komment

Felelősség... („skin in the game”...)

isocrates_coaching 2014.11.01. 08:09

Man in the kitchen - Kep.jpgElkötelezettség, egy közös cél felé tartás (alignment), ezeket szoktam mindig hozzátenni, együtt, ha valahonnan, valamelyik, vagy mindkettő lemarad a felsorolásból, hogy mi kell a hatékony működéshez. 

Meg a felelősség, tanultam meg az utolsó 5 hétben. Méghozzá mindenek előtt. Enyém lett a felelősség a házunk működtetésére 5 héttel ezelőtt. A ház viszonylag nagy, kert tartozik hozzá és egy macska, akivel együtt kezdtük el belakni a házat 17 évvel ezelőtt, talán ebből is következik, hogy a macska családtag, ki-bejár, amikor akar, bent pihen, alszik általában. 

Korábban az egész „üzem” működéséért megosztottuk a felelősséget, én voltam a „csatár”, aki a gólokat rúgja, aki a több pénzt keresi, én csinálhattam otthon is a dolgomat én a „támadás” (mondanám „sales”) minőségéért, a finanszírozásért voltam felelős, a feleségem meg az egész üzem, a back office (inkluzíve macska) működtetéséért. 

Nem mintha neki nem lett volna rendes foglalkozása, jogász volt, sokáig dolgozott vállalati jogászként, „rendes” 8 órás állásban, majd elég régen egyéni ügyvédként kezdett el dolgozni, volt is praxisa, de igazán soha nem indult virágzónak ez a dolog, munka volt vele, pénz viszonylag kevés (nem minden ügyvéd és orvos keresi halálra magát...). Ebből a felállásból is következett (otthonról dolgozott), hogy a ház/kert üzemeltetése az ő reszortja/felelőssége lett, meg igazából mindig is így volt (miért? Talán ezt hoztuk mind a ketten otthonról is...). 

5 héttel ezelőtt kórházba került, az egész komplexum üzemeltetésének a felelőssége az én vállamra szakadt. Ma is nyögöm még, de kezdenek kialakulni best practice-ek. 

A férfiak (elnézést kérek az összes kivételtől és fogadják innen is legmélyebb tiszteletemet...) egy része – én fullban –, akik egész életükben „csatárként”/sztahanovistaként működtek (hogy mi az a sztahanovista, ajánlom figyelmetekbe a Márványember című Andrzej Vajda filmet, meg ezt a linket: http://hu.wikipedia.org/wiki/Sztahanovista_mozgalom ), mint én (otthon a szüleim, nagyanyám biztosították a hátországot, utána a saját családom (hozzáteszem, hogy azok, akiknek asszisztensük/titkárnőjük/stábjuk van (nekem 20 évig volt, kb. 4 éve nincs, hogy egyedül dolgozom, és már ezt is megéreztem, mert addig pl. a – vállalati - kocsival kapcsolatos dolgokat se nekem kellett intéznem), azok minősített esetek...), valamiért először a mosás/vasalás ikertevékenységet tekintik a fő „ellenségnek”. Mi lesz, ha... és már „Patyolat” sincs (jó van más, de az már nem ugyanaz, ami a Patyolat, ami volt ha nem is minden sarkon, de jó sűrűn a városban...) 

Azon kaptam magam 5 héttel ezelőtt, hogy soha ebben a házban 24 órát nem voltam egyedül, hogy ennek a 24 órának a történései az én felelősségi területemre kerültek volna át (ötödik hete meg igen...). 

Nna, a helyzet felvázolása után lássuk, hogyan jön ide a felelősség kérdése. Nos, mindenre máshogy tekintek ebben az új helyzetben. Nem azt jelenti ez, hogy felelőtlen voltam, csak annyit, hogy nem az enyém volt a felelősség sok mindenért. 

A család holdkorósságomról/elgondolokozó természetemről való véleményét a következő mondás fejezi ki leghívebben: „Apa, csak a gázt ne hagyd nyitva...”. (Bár,  amióta otthon dolgozom, tanulok (mert az új dologhoz, amit kitaláltam magamnak, amibe beleszerettem, amit ennek a blognak a címe jelképez, nagyon sokat kellett újra tanulnom...), egy kicsit felelősségteljesebb lettem, de nem igazán. Igazán csak most...) 

Mit jelentett ez? Nagyjából elmosogattam magam után (nem mindig), a WC-met, az emeletit rendben tartottam, itt-ott felporszívóztam, kicsit füvet is nyírtam, meg persze bevásároltam. Kb. ennyi. De nem vigyáztam arra igazán, hogy hogyan működök, hogy lemorzsázok, hogy elég tisztára öblítem-e el az edényeket, hogy nyitva hagyom-e az ajtót (nyáron), vagy becsukom-e (télen), és még ezer dolog. Ja igen, és a macska, a Beigli. A macskát én is nagyon szeretem és szeretem, amikor hozzám bújik dorombolni, de ennyi... Például az én munkaterületemre soha nem engedtem fel, többek között azért, mert  a macska élősködő hordozó, erre  figyelni kell, és ilyesmire nem szoktam eléggé. 

Na most ha be kell számolni röviden arról, mi történt, mi az, ami ebben az új full responsibility business-ben a legnagyobb gondot okozza, az egyértelműen a macska. Rendszertelenül nem vagyok otthon, neki meg rendszeresen kis és nagy dolga van. Ha bentszorul a házban, ott fogja elvégezni. Ez  persze, „szökőévenként”, mondjuk 3-4-szer egy évben korábban is előfordult (ezekkel korábban nem volt dolgom, legalábbis ez volt a „leosztás”), de ezalatt az 5 hét alatt szinte nincs nap, hogy valamelyik, mindkettő, vagy mindkettő többször elő nem fordulna. Őrület. Nem érzem még a ritmusát, meg hát dolgom is van. 

Egy ideig azt gondoltam, hogy majd összeszokunk, és nem lesz rá szükség, meg nem is akartam intézményes kereteket teremteni a dologhoz, de – jön a rossz idő is, öreg is a macska már -, úgyhogy 3 hete beadtam a derekamat, és vettem almot, tálcákat (kétfélét), és most folyik a szoktatás. Az egyiket ignorálja, a másikba már néhány napja elkezdett dolgozni (tettem bele macska-mentát is, spriccelve is, meg szikárd formában is...), a másik helyett épp ma veszek egy ugyanolyat, mint amit elkezdett használni. Egyetlen szerencsém, hogy mindig is a fürdőszobákba „dolgozott”, ez megkönnyíti a lokalizálást. A macska eme tevékenységével kapcsolatban az 5 hét alatt, nem viccelek, kb. 10 kéztörlő gurigát elhasználtam, de lehet, többet (ma veszek újabb adagot). A feltörlés után WC-géllel a felületet még fertőtlenítem, ennek a szagát megszoktam, helyre teszi az előző fázis „élményét”... 

A konyha rendjét mániákusan tartom, nem úgy néz ki, mint a filmekben, viszont a saját munkaterületem az ugyanolyan kupi, mint mindig is volt. 

Nyilván most még átmeneti fázis van, de az ételelőkészítéssel (főzni – egyelőre? – nem főzök, imádom a nyers hideg kaját, eddig is sokszor azt ettem, nem is volt állandó meleg kaja, de nem is igényelem, amit főzök most már naponta rendszeresen reggel, az a tea...), mosogatással, rendrakással, macska istápolással, kis kert tevés-vevéssel (diófa levelek összeszedése, műanyag zacskókba slichtolása), veranda seprés, zack und pack napi kb. 2-3 óra elmegy rendszeresen. Mennyit dolgozott a feleségem! Mert persze ő azért ehhez tett hozzá millió dolgot, amit én (egyelőre?) nem. 

Még mindig a felelősség, hogy is jön ide? Pláne, úgy, hogy akár kiterjeszthető legyen a szervezeti munkakörnyezetre is, hogy helye legyen itt, ezen az oldalon?! 

Nos, az attitűd a lényeg, amit a felelősség megad, a „skin in the game” (a saját bőrömet viszem a vásárra, a tetteim következményét én viselem), hogy az, hogy hogyan működök, mennyit hagyok hátra (mennyire „hullik a forgács”), mennyire törődök azzal, hogy a működésnek mennyi a takarítási, rendrakási szükséglete. 

Csak azzal, hogy felelősséget vállalok (vagy egyedül, vagy együtt a többiekkel, de ez nem mosódik el teljesen, megmarad az egyéni felelősség érzés is), máshogyan fogok működni. Csak azzal, hogy úgy becsülöm meg a másik munkáját, hogy lehetőleg nem csinálok plusz munkát, feladatot neki, és ezt úgy teszem, hogy ezt észre is vegye, és értékelhesse is. 

És ehhez, hogy ez a felelősségérzet kialakuljon, a másik attitűdjének a változására is szükség lehet. Az, hogy ha nekem azt mondják, hogy Te úgy se tudod olyan jól megcsinálni, vagy látom, hogy utánam még valamit helyretesznek, azt fogja okozni, hogy nem is teszek bele annyi energiát, mert úgyis van valaki, aki megnézi, ő úgyis megtalálja a hibát, ha véletlenül van benne, a felelősségtudatomból elveszik valamennyi. Nem az én bőrömre megy a játék, van védőháló. 

Nagyon régen még kedveltem is azt a definíciót a manager-re, hogy a manager az, aki a többiek után leoltja a villanyt és aki megcsinálja azt, amit a többiek nem csináltak meg. Ma meg, talán érthető és világos az előbbiekből, azt gondolom, hogy nem feltétlenül jó manager az ilyen. Mert mit jelent ez? Hogy az övé a felelősség. Csak az övé. És miközben tényleg igaz, hogy a végső felelősség tényleg az övé, ha nem tartja meg a megfelelő egyensúlyt (a felelősség leosztását, hogy igenis, mindenki érezze a súlyát a működésének a hatásait illetően, minden szempontból), akkor hamar abban a helyzetben találja magát, hogy a kollégák suttyomban az összes „majmot” (feladatot) visszacsempészték az ő irodájába... 

Van ebből nekem – és talán néhány talán férfitársamnak – egy személyes tanulságom, de nem csak nekem, hanem a vonatkozó hölgyek/nők számára is. A nők, ha valamit segíteni akar a férjük/gyerekük, de az nem olyan ügyes és tökéletes eredményű, azt fogadják el úgy, ahogy van, és csak lassan, türelemmel próbálják a produktumot megjavítani. Ha nekem eleve utánam dolgoznak, kiveszik a kezemből, hát, szégyen ide, szégyen oda, örülök, mert akkor levették rólam a felelősséget (és annyira cinikus nem voltam azért korábban se, hogy direkt gyengén csináljak meg valamit...). 

És persze, ezzel párhuzamosan lenne hasznos, ha működne az, hogy a férfiak, vagy a másik fél, lehet az a nő is ma már, simán, hogy levesznek felelősséget a másikról, átvesznek például konkrét területeket (ahol ez jól működik, valószínüleg ez a minta, R. Covey leírja valahol, hogy hogyan delegálta a kert karbantartását a fiára, az egy gyönyörű példa) és lássák, hogy a „back office” tevékenység nagyon időigényes, rutinmunka, de nagyon fontos, és nagyon jó hatásfokkal is lehet csinálni, ha az „üzem” dolgozói beépítik a működésökbe a gond-/pluszmunka-megelőző gondolkodásmódot. 

Van ugyanakkor egy mellbevágóan erős tanulsága a szervezeti munkaterület számára is. Ha nem delegálsz igazi felelősséget is (ezt már inkább felhatalmazásnak/empowermentnek nevezik és persze, meg kell előzze az, hogy megfelelően segítsd felkészülni azokat, akiknek delegálsz - addig ne tedd, amíg a felelősségérzet és a közös cél iránti elkötelezettség nem elég magas szintű ahhoz, hogy a „repülőrajt” hatásos lehessen...), akkor minden a Te nyakadban marad és a többiek „will do their best”, és hagyják, hogy a befejezés, a fine-tuning (még jó, ha csak az...) a Te felelősséged legyen... 

Ja, volt egy szál még, a mosás, vasalás... hát, ez a legkisebb dolog ezek között, mind időben, mind egyébként. Ami volt, kimostam (egy barátom egyszer átjött és mondott egy-két dolgot, vettem egy-két szert, meg megnéztem a netet, szétválogattam a szennyest és ennyi), a vasalást meg egy ingen kipróbáltam, az még nem volt tökéletes, de nem akkora kunszt, amekkora a felhő (a fejemben volt) körülötte.... 

miklos.szilagyi@zilappo.hu

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása