Vezetői coaching

Évek óta ezek a fő buzzword-ök, fontos lett az ember (most már tényleg, “az első…”), és neki-nekiveselkedik sok szervezet és tanácsadó, hogy felgörgesse az empowerment szikláját a hegycsúcsra, hogy ott elkezdje be-/átragyogni az egész szervezetet, és ott legyen már a Kánaán…  

Örülnek is nagyon, amikor nem Sziszifuszként az állandóan visszagördülő szikláját görgetik, de bizony sokszor a sok befektetett energia bizony nem juttatja fel a sziklát a hegy tetejére. Egyre többen hallanak róla a szervezetben, már kívülről fújják, mi kellene hozzá, lassan mantrává válik, de valahogy csak nem indul be a várt szinergia, ami a magasabb szintű szervezeti együttműködésből származik. 

Ma egy Dilbert 8-kockás szíven talált (http://dilbert.com/strip/2015-08-30), mert pont erről szól a maga cinikus, markánsan szatírikus módján… azért talált szíven, mert nekem ez egy pet-projektem, hogyan lehet elérni egy szervezetben a felhatalmazási/empowerment működési szintet. 

Nyilván ez is mint a fizikában a kristályosodás, nem egyszerre történik (ha történik...), hanem az úgynevezett kristályosodási középpontokban, azaz a szervezet egyes, trend-setter, változásra nyitott egységei elkezdik, megérzik az ízét, és elkezdik alkalmazni saját belső berkeikben. Ehhez mindig kell egy olyan vezető, aki elég merész/bátor, nem félti a hatalmát, mert nem csak pozicionális hatalma van, de saját jogon megszerzett személyes tiszteletet is kivívott már magának munkatársai előtt – sajnos ez a feltétel nem nélkülözhető… Azután lesz egy másik egység, aki vagy párhuzamosan az előzővel, vagy az azzal való interakciók során megorrintva az újfajta működés előnyeit, szintán elkezd kisérletezni… ez addig megy így egységről egységre, amíg el nem ér egy kritikus tömeget (10%?), aminél berobban az új módszer a szervezet egészébe, kvázi kötelező norma lesz (és ez ártani is fog neki valamennyire, ezért a fenntarthatóság mindig egy fontos szem előtt tartandó dolog…  

Dilbert tökéletesen rátapintott az “empowerment” projektek alap-buktatóira…  

A szövegét a 8 kis rajznak idefordítottam. Képzeljük el a csúcsos-hajú főnököt, amint Dilbertnek és a háromszög-hajú kolléganőjének magyaráz… (a poénnek nem ezt szánom, hanem azt, hogy én átírtam egy elképzelt helyzetre a főnök szövegét, a munkatársak kérdéseit, szövegét viszont változatlanul hagytam…)  

• Azt akarom, hogy vállalkozóként gondolkodjatok!
• Nagyokat kockáztathatunk?
• Nem, a részvényesek gyűlölnék azt…
• Úgy kell működnünk, mintha nem lenne főnökünk?
• Nem, az maga lenne a káosz….
• És milliárdosok leszünk, ha sikeresek leszünk?
• A fizetemelés 3%-nál maximálva van ebben az évben…
• Csak annyit mondok, hogy kreatívabbnak kell lennetek.
• És azután aszerint kell tennünk a dolgunkat is?
• Nem, akkor jönnek a problémák…  

De… próbáljuk meg most ugyanazokat a kérdéseket máshogyan megválaszolni egy elképzelt helyzetre… 

• Felgyorsult és megerősödött a verseny, technikailag mindenki nagyjából egyenlő szinten van… A fantasztikus technikánk nem elég, a többiek is tudják kb. ugyanezt. Miben tudunk kitűnni? Abban, hogy a terméket komplett szolgáltatássá formáljuk, abban már lehetünk az elsők, de legalábbis az élmező Arra gondoltam, hogy a hagyományos “én-megmondom-és-Ti-azt csináljátok” működésből (tudjátok, az autokratikus vezetés nevezik, a mindennapi megjelenése pedig a mikromenedzsmentnek) egy olyanra térjünk át, amelyben együtt fogjuk kitalálni, az ötletfázistól kezdve, hogy hogyan tegyük gazdagabbá, vonzóbbá, fenntarthatóvá, visszatérést generálóvá a vevőélményt. Ehhez részemről az kell, hogy ne csak elhiggyem elméletben, de úgy is működjek, hogy a csoport kreativitása, okossága több, mint az egyéné, mint pl. az enyém, és sok, gyakorlatilag minden szinten bevonjalak Titeket a stratégia készítésébe is. A végső felelősség és a döntés az enyém marad, amikor dönteni kell, de biztos vagyok benne, hogy én megalapozottabban, nyugodtabban tudok majd dönteni, ha mindarra támaszkodhatok, amit a különböző előkészítő fázisokban Ti tettetek a közös asztalra, és Ti is könnyebben tudtok majd azonosulni a döntésben megvalósuló céllal, hiszen a kitalálás fázisától kezdve megkaptátok a lehetőséget, hogy hozzájáruljatok, módosítsátok, gazdagítsátok, színezzétek (vagy ha kellett, radikálisan megváltoztassátok bizonyos pontokon), és még ha egyenként mindegyikőtök ötlete nem is lehet a döntés alkotó része, mégis, az, hogy a véleményetek meghalgatásra, válaszra (vitára, egyetértésre, együttes felhasználásra) talált,  egy kicsit így a magatokénak is érezhetitek, ami a végrehajtásban való részvételt is nagyban segíti. Nem egy idegen ötlet, idegen tervbe öntését kell megvalósítanotok, hanem a közös munka eredőjét. A Ti dolgotok? (1) hogy elhiggyétek, komolyan gondolom ezt és amikor vissza-visszaesek, akkor majd figyelmeztettek engem, hogy hopp, főnök, nem ezt ígérted (ezennel erre fel is hatalmazlak Benneteket…), (2) hogy beleálljatok az új helyzetbe, és ne a sült galambra, azaz, a pontos ukázra várjatok (ami egy természetes reakció volt mindeddig a tőlem eredő “én-megmondom-és-Ti-azt csináljátok” stílusú működésre, hogy mit hogyan csináljatok, hanem éljetek azokkal a lehetőségekkel, amelyeket adni fogok, amelyeket fentebb felvázoltam… 

• Nagyokat kockáztathatunk? 

• Az, hogy nagyobb felhatalmazást fogtok kapni, mindannyiunk és a szervezet érdekében is, nem egyik napról a másikra fog bekövetkezni. Erre együtt kell felkészülnünk. Először nyilván kisebb projektek kisebb kockázatait tudom majd közös egyeztetés alapján átruházni, majd amikor ezek működnek, akkor emelni lehet a tétet. És persze, ezt az egészet meg kell fejelnem azzal, hogy lehet hibázni. Ez a lényeg. Aki retteg, hogy hibát csinál, és ezért semmit, de semmit nem kockáztat, az olyan mértékben biztonsági játékra rendezkedik be, hogy lehet, hogy már nincs is rá szükség. Amikor egy kockáztatás nem jön be, akkor nagyon fontos lesz, hogy együtt megbeszéljük, mi volt az eredeti döntésben jó, és mi az, ami esetleg elhamarkodott, stb. És a legfontosabb, hogy minden kisebb-nagyobb kudarcból egy közös, szervezeti tanulási alkalom legyen. Minden kudarc, ami magasabbra szintre emeli a gondolkodásunkat, a tervezési képességünket, a kockázat-előrejelző és –kezelő képességünket, javunkra válik. Minden kudarc, amit el akarunk dugni, amit szégyellünk és nem merünk együtt megbeszélni, veszteség. 

• Úgy kell működnünk, mintha nem lenne főnökünk? 

• Bizonyos értelemben, bizonyos megállapított keretek és feltétek mellett így is mondhatjuk, miközben tudjuk, hogy van néhány olyan tevékenység, ahol sikeres első próbálkozások is vannak a (majdnem?) teljes, komplett főnök-nélküliségre. Mondjuk a magas szinten szervezett tevékenységek nagy részénél ezt az extrém változatot nem tudom elképzelni. De vissza a mi munkánkhoz. Igen, a lényeg az, hogy a felhatalmazás annyival több, mint a delegálás, hogy ennél (az én térképemen…) az egyeztetett keretek között döntési jogkörök, felelősségi és kockázatvállalási jogkörök is átruházásra kerülnek. Mindaddig persze, amíg egy adott szervezeti egység egyszemélyi vezetővel bír, a neki jelentők döntéseiért, kockázatvállalásaiért az egyszemélyi felelős továbbra is felelős a külvilág felé. Ennek a dialektikának (van is igazi felelősség az egységen belül, meg nincs is teljes mértékben, legalábbis a külvilág felé) a kezelése a vezető A felhatalmazással (azaz a mikromenedzsment elhagyásával) felszabadul energiája, ideje, és azt a felhatalmazások dinamikus kezelésére, monitorozására, finomhangolására használhatja. Minden egyes sikeres, vagy kudarcos felhatalmazott projekt élesíteni, javítani fogja a képességét a megfelelő felhatalmazási projektek tervezésében. 

• És milliárdosok leszünk, ha sikeresek leszünk? 

• Jó, ez vicces, én se leszek az, nyilván. De komolyra fordítva, ha sikeresek leszünk (nem lesztek!), akkor ezzel növeljük a szervezet értékét és benne a mi értékünket a szervezet számára. Biztosabb lesz a helyünk, és biztosabb helyünk egy sikeres szervezetben lesz. Különböző módokon a szervezet bizonyosan kifejezi a háláját (ezért én mindent meg fogok tenni, hogy így legyen, nem könnyű dió, de bízzatok bennem), különböző módokon attól is függően, ki mennyire veszi ki a részét a sikerből egyénileg. Lesz, akinek ez előrementelt fog jelenteni, lesz, akinek fizetésemelést, lesz, akinek prémiumot, és lesz, akinek mind a kettőt, esetleg mind a hármat. Én úgy tudom, hogy a legtöbben köztetek velem együtt nem csak és kizárólag a pénzért csinálja, amit csinál, ami persze fontos, mindannyiunknak van családja, fontos magánéleti projektje, amihez kell a pénz. Meg sikeresnek lenni, megcsinálni valamit, amiben eleinte kételkedtek, hogy képesek vagyunk rá, elismerést kapni, egyáltalán többnyire szeretni azt, amit éppen csinálunk, mert úgy értünk hozzá, mint senki más a Földön (különben miért lenne érdemes…)… 

• Csak annyit teszek még hozzá, hogy mindannyian jobban, felszabadultabban, nyitottabban fogunk együttműködni, ha ezt mindkét oldalról meg tudjuk csinálni, egyáltalán jobban fogjuk egymással, a munkában érezni magunkat, vidámabban kelünk fel, mert tudni fogjuk, hogy dolgunk van a világban és a világ kíváncsi arra, amit mi tudunk az asztalára tenni… 

• És azután aszerint kell tennünk a dolgunkat is?  

• Igen, ez a lényeg. Amennyivel az elején a stratégia, tervezés fázisában többet kell beletennünk közösen energiában, időben, annyit megtakarítunk a végrehajtás fázisában, mert senkit nem kell nógatni, emlékeztetni, újra és újra elmagyarázni, hogy mit kell csinálni, mert mindenki egy kicsit magának érzi az egészet is, nem csak azt a speciális részt, ami az ő konkrét feladata. Egymást is bíztatjuk majd és nem kell nekem külön emlékeztetnem mindenkit, mert mindenki maga is felelőssé fogja érezni magát az egészért is, és ennek ha kell, hangot is fog adni, anélkül, hogy nekem minden útkereszteződésnél ott kellene strázsálnom…  

teveatufokan@gmail.com

Vendégbejegyzés...

http://www.strategy-business.com/article/m00035?gko=ba02b  

Marshal Goldsmith 6 kérdése, hogyan lehet az elkötelezettség szintjét emelni...

1. Megtettem-e mindent (did I do my best...), hogy világos célokat tűzzek ki?
2. Megtettem-e mindent, hogy előrehaladjunk a cél elérésében?
3. Megtettem-e mindent, hogy boldog legyek?
4. Megtettem-e mindent, hogy megtaláljam az értelmet (abban, amit csinálok)?
5. Megtettem-e mindent, hogy pozitív kapcsolatokat építsek ki?
6. Megtettem-e mindent, hogy teljesen elköteleződjek? 

Ezek arra helyezik a fókuszt, amit kontrollálni tudok, hogy „did I do my best?”. Nem azt kérdezi, hogy kinek sikerült engem boldogabbá tenni, hanem hogy én mit tettem érte és hogy mindent megtettem-e, nem azt, hogy valaki elkötelezettebbé tett-e, hanem hogy én mit tettem ezért...

Mi lehet amögött, hogy valaki küzd egy helyzettel (legyen az magánéleti, kapcsolati, szülő, gyerek, feleség, férj, munkahelyi, nehéz főnök beosztotti kapcsolat (mindkét oldalról), stb.), láthatóan nem bír vele, de az istennek nem kér segítséget?! 

Amikor ilyen ember egy segítőhöz (coach, tréner, terapeuta, you name it) kerül, mert mondjuk "beutalja" a HR, a főnöke (ez az a helyzet/állapot, amit Steve de Shazer az egyik leghíresebb könyvében "túsznak" nevez...), ő nem sokat tud tenni. Ha valaki nem kér segítséget, nem hisz a segítségben (a téves oldaláról értelmezi azt az alap megoldásközpontú princípiumot, hogy mindenki saját életének az egyetlen igazi, hiteles szakértője...), annak - na, mit gondolsz? - , persze, nem lehet segíteni (vagy a legvérmesebbek/legmagabiztosabb segítők szavával "nagyon nehéz"...). 

Egy gondolatkísérlet bevezető gondolata:  

olyan világosan látjuk és el tudnánk mondani mindenkinek körülöttünk, hogy mit kellene csinálnia, annyira triviális látni/érzékelni sokszor, hogy hol téved, hol megy félre, felkiabálnánk neki a színpadra, mint a bábjátékosoknak a gyerekek az első sorokból, hogy "vigyázz, ott jön mögtted a vasorrú bába!!!" 

Ebből egyenesen következik, hogy tök azt gondoljuk, hogy a saját dolgainkat is tökéletesen átlátjuk és kezelni tudjuk.... HIszen olyan világosan látjuk más esetében... miért hülyülnénk meg a sajátunkban?! 

Mert a többieknél az érdekeink, belső befelé irányuló érzelmeink, hogy ne mondjam, az a vast tudatalatti tartomány sokkal kevésbé befolyásolják az észlelésünket (befolyásolják, különösen ha a másik valami nagyon hasonló dologba akad bele, amibe mi is hajlamosak vagyunk, de sokkal kevésbé...). 

Amikor magunkról van szó, az a pici tudatosságunk áll szemben az összes mélyben kavargó dologgal, amelyeket, hatásaikat már az érzékelésünkre (nem beszélve a feldolgozásról és az akcióba/cselekvésbe fordítás nehézségeiről) messze nem ismerünk, csak mindenféle hipotéziseket állítottak fel rájuk... mint égen a csillag, annyit (jó, kicsit kevesebbet, de mindenesetre jó sokat... ) 

Meg az álmunkból lehetne kikövetkeztetni ezekre az erőkre, meg vektoraikra, szóval nem valami ismételhető tudományos kísérlet helyzet, nemdebár?! 

Szóval meg vagyunk arról győződve, hogy  

• ugyanolyan világosan & objektíven látjuk magunkat, a tehetségeinket (a mit), a motivációnkat (a miértet) és a viselkedésünket (a hogyant), mint a többiek esetében (most egy pillanatra egyszerüsítsünk, és tegyük fel, hogy a többiekét így látjuk... persze nem, de gondolatkísérleteihez mondjuk a közgazdaságtan is azt a soha nem létező feltételt támasztja, hogy „tegyük fel, hogy semmi egyéb nem változik...”). És
• arról is meg vagyunk győződve, hogy annak a sok nyikhajnak (a (-z összes) többieknek, azoknak meg, akik direkt ezzel foglalkoznak, pláne...) lövése nem lehet arról, hogy hogyan tudnám én megoldani a saját helyzetemet. Ezenkívül
• Én és csak én fogom tudni megoldani, eddig is megoldottam. 

Ennyi, bezárult a kör. És ott kezdődik, hogy már a helyzetet sem tudjuk adekvátan felmérni, olyan értelemben például, hogy egyáltalán „van-e helyzet”. „Miért lenne, jól vagyok, kösz, ne kérdezgess. Megoldom.” 

Pedig, pedig, pedig... egy kis reflexióval, hátralépéssel annyira világos lehetne, hogy hát az meg hogyan lehet, hogy a többiekét (hisszük legalábbis, és az ő belátásukhoz képes magukról még van is némi igazunk...) annyira transzparensen látjuk, ők maguk meg olyanok, mint azok a bábok a bábszínház színpadán, hogy nem képesek időben és helyesen reagálni?! Tényleg azt hisszük, hogy azért nem, mert ebben mi jobbak vagyunk, mint ők? És ha azt mondom, hogy ők egyenként ugyanezt gondolják rólunk?! Kinek van/lehet itt igaza? Nem fényes bizonyítéka ez, ami kiszúrja a szemünk, hogy senki nem (mindig) próféta a saját életében? Legalábbis bizonyos pontokon szükség lehet egy kis tükrözésre, igazi beszélgetésre...  

...és mindez marhára nem mond ellent annak, hogy végső soron én is azt gondolom, hogy mindenki a saját életének legautentikusabb szakértője... Jó kis dialektika, mi? Egyrészről a legautentikusabb szekértője, másrészről, meg ott vannak (mindenkinek...) az obvious vakfoltjai... akkor ezt most hogyan, merre? 

Nem egyszerűen az ellenállásról beszélek. Aki ellenáll, az már benne van egy helyzetben, aminek ellenáll. Arról, azokról beszélek, akik ellenállnának, ha benne lennének a helyzetben, de maguktól nem veszik észre, hogy „helyzet van” és valahogy vagy senki nem szól nekik, vagy ha szól valaki, elhárítják, hogy „áh, dehogy... köszi, köszi, de köszi...” ... és kiszorítanak egy kényszeredett félmosolyt... 

Ha az első lépést megtennék...

teveatufokan@gmail.com

("Fogyasztási"utasítás: ez az írás egy önismereti programon készült (Leányfalu, 2015.8.17. F. Várkonyi Zsuzsa és Vizi Bea facilitálásával), és miközben felolvastam a csoportnak, halkan a 'Sometimes I feel like a motherless child' című néger spirituálé (ide "nem jó" a fekete a "néger" helyett, ez egy "beállt" kifejezés...) szólt egymásután két feldolgozásban, először Marian Anderson feldolgozásában -

http://youtu.be/QedPOq2gi7U (különös tekintettel a kezdő zongora-intróra), utána pedig az utánozhatatlan Paul Robeson előadásában -

http://youtu.be/KiJx1Hbn_KM (különös tekintettel az álomszép férfi basszus hangra)... Ha van kedved, türelmed és energiád erre, Neked is ezt javaslom (az iPad-en ment a zene (JLB 2+-on kihangosítva - tök jó cucc amúgy...) és a - sparsam - képek, az írást meg az iPhone-omon olvastam...)... a végén -talán - meg fogod érteni, miért... 

Ez szüleim rövid története, apámmal az előtérben... sok mindent nem tudok, vagy nem tudok (elég) pontosan, ezért
ez egy non-fiction-be öntött fiction... róluk is szól, meg nem is... bennem így élnek, ez tulajdonképpen az én szubjektív történetem róluk... miért apámmal a középpontban? Mert anyámmal egyszerű, plain-vanilla kapcsolatom volt, szerettük egymást, temperamentumos, vidám, dinamikus lény volt, aki sokat volt távol, amikor dolgozni járt (lényegében anyai nagyanyám nevelt a közös nagykörúti, körfolyosós, 3 emeletes bérház harmadik emeleti, ngy lakásában), de amikor volt, szeretett, nem volt hiányérzetem. Apám volt a nehezebb képlet, az ő személyiségének a megfejtése, vagy legalábbis ennek a kísérlete a cél... 

Volt egyszer egy fiatalember, csak megszületnie volt nehéz, vagy talán az sem... minden sikerült neki. Jó helyre született, érettségijére kerékpárküllős fellnis cabrio DKW-t kapott, teniszezezett, kielboattal evezett a Dunán, nyaranként kis társaságával gyakran megfordult a család Balatoni nyaralójában, boxolni tanult, élte a magyar "belle époque" csendes aranyifjúinak életét... szerette a családja, amelyben egyébként született egy kishúga is...

Ő maga, amikor eljött az ideje, beiratkozott a Budapesti Műszaki Egyetemre... Először néhány évet az építész karon végzett el, majd gondolt egyet, mégis átváltott a vegyészmérnökire és végül abból diplomázott, 23 helyett 26 évesen, sebaj, nem volt finanszírozási probléma, ott volt a családi segítség... 

Minden érdekelte, okos volt, nyaranként több hónapot töltött Ausztriában, Németországban, németül, angolul tanult... Például lapozgatta Immanuel Kant Tiszta ész kritikáját is (onnan tudom, hogy megtaláltam egyszer finom, apróbetűs folyóírásával egy széljegyzetet benne), tényleg nagyon sok minden érdekelte. 

Nem volt léha fiú, komoly ember volt már fiatal korában is, csendes, olvasós, de azért társaságkedvelő is. Megtanult remekül zongorázni, szép mély hangján gyönyörűen énekelt zongorakísérettel spirituálékat, de jól játszott Mozart szonátákat is és ki tudja, talán az akkor futó slágerek egynémelyikét is. Még Bartók Allegro Barbarójával is többé-kevésbé sikeresen próbálkozott. 

Csendessége, olvasóssága ellenére társaságban is feltalálta magát, nem sokat beszélt, nem próbált a társaság középpontja lenni, de amikor megszólalt, kicsit fanyar, angolos humora lebilincselő volt. Jól, finoman tudott táncolni is, a komolyabb fiúkat kedvelő lányoknak telitalálat volt. Nem szeretett kezdeményezni, de nem is szorult rá. Nem volt csélcsap, megbízható, rendes fickóként működött. 

Először akkor sértődött meg a világra, amikor a kishúga olyan betegséget kapott, amely az egész későbbi életét meghatározta, megállt a növésben és onnantól egész életében majdnem az egész testét tartó keretben, bottal kellett járnia. Az addig viszonylag kiegyensúlyozott, de németesen (mindkét szülő Holdampf és Schenkengel néven német felmenőkkel bírt) középrideg – így képzelem - családi légkör fókusza a beteg kislány lett és ez soha többé nem változott meg. 

Másodszor akkor sértődött meg a világra, amikor az ostrom során egy a pincébe lejövő orosz katona megkérdezte, hogy kié a ház előtt álló Opel Olympia (a DKW-t, ami szépsége dacára sokat betegeskedett, apám néhány év után erre cserélte). Annak ellenére, hogy az orosz katona nem kapott választ és slusszkulcsot, elkötötték az autót. Soha többet nem vett autót, illetve... A 60-as években OTP nyereménybetétkönyvvel nyert egy Trabantot, amit azután 70 éves koráig (amikor önként abbahagyta a vezetést) 4 újabb Trabantra cserélt. 

Harmadszor akkor sértődött meg a világra, amikor ifjúsága teljében az elvett, társaságbeli szépasszonyt, akitől egy fia született elszerette tőle a bohémebb, dinamikusabb barátja, akivel négykezes zongoradarabokat szokott volt játszani otthoni pianínójukon. 

A bánatos, de minden szempontból biztonságot sugárzó, legjobb korban lévő, kora 30-as éveit élő facér férfit leendő anyám, a vidám, csupa-élet, temperamentumos, gondolom végre megnyugvásra, családi örömökre vágyó 29 éves fiatal kolléganő kinézte magának. Megházasodtak, 1 évre rá születtem meg én, 6 évvel mostohatestvérem, félfiútestvérem születése után. 

38 éven keresztül éltek lényegében sans histoire házasságban. Csendes értelmiségi kispolgári életet éltek, messze az egykori fiatalember ifjúkori relatív aranyéletének színvonalától, de szükséget soha nem szenvedett a család. Mivel a tágabb család ingatlanait vagy elvették, vagy lebombázódtak, az egykori fiú szülei kitelepítve gyerekkori falujukban, a Komárom megyei Süttőn húzódtak meg csendesen öreg napjaikra (dédapámnak még kőbányája volt arrafelé valamikor), a kis nukleáris család (szülők, gyerek, anyai nagymama) pedig majd 30 évig egy körúti társbérletben élt, ahová egy anyai nagynéni fogadta be őket. Szerencsétlenségükben szerencse, ami évtizedekkel később megtetőződött azzal, hogy a nagynéni jóval nyugdíjas korának elérése után féjhez ment, elköltözött és onnantól a család már főbérletként "tulajdonolhatta" a nagykörúti lakást. 

Hangos szó alig, bár a két ember temperamentuma nagyon különbözött. Anyám meg tudta becsülni a biztonságot... Volt egy bohémebb korszakuk, társaságba jártak, néha a társaság nálunk is megfordult, módjával, de nem keveset ittak, táncoltak, jól érezték magukat. A családi legendárium például olyasmit is rebesget, hogy az egykori fiú talán egy szilveszteri éjszakán az egyik társaságbeli hölgy cipőjéből itta volna a pezsgőt... semmilyen szintű családi legenda nem szól viszont extramaritális elhajlásokról. 

Ahogy koruk előrehaladt, szép csendesen elmaradtak ezek a baráti házaspárok, a külföldi utak, egyre inkább otthon teltek csendesen a napok, hetek, hónapok. 

Anyám nagybeteg lett, a betegség hamar elvitte, és az egykori fiú olyan mértékben hozzászokott második oldalbordájához és ahhoz, hogy mindenben kiszolgálták, hogy amikor felesége meghalt, 3 hónapra rá maga is utánahalt. Nem halálos betegségben ő is éppen kórházban volt (talán nem is véletlenül, ott-is - legalább úgy-ahogy - gondját viselték, én külföldön dolgoztam éppen), és szép lassan, gondolom bánatában abbahagyta az evést, ivást...     

Sok jó dolog vette körül életében és mindig voltak körülötte emberek, akik megbecsülték, tisztelték és szerették ezt a csendes, okos, mindig figyelmes, inkább befelé forduló, fanyar humorú embert (bár szeretni kicsit nehezebb volt, mint tisztelni...). ... és persze történtek vele nem jó, igazságtalan, unfair dolgok is. Talán ha sikerült volna főleg a jó dolgokra koncentrálnia, akkor egy még sokkal kiegyensúlyozottabb, harmónikus életről számolhattunk volna be... 

És ne tévedj kedves olvasó, kedvelted volna... ahogy mondják, az angol a legkellemesebb couchette-utastárs... ha beszélgetni szeretnél, remek partner hozzá, ha aludni, ahhoz is... ő volt ilyen... és ha láttad volna táncolni édesanyámnal annak idején, vagy gyerekként halgathattad volna, mint én, amikor estefelé, még a rádió esti krónikája előtt, ahogy leült az egybenyílt ajtajú másik szobában a pianínó mellé, végigfutottak az ujjai a fekete-fehér billentyűkön, és szép bársonyos basszus hangján felcsendült valamelyik klasszikus spirituálé, tudnád, éreznéd, mennyi minden volt - kora előrehaladtával egyre mélyebbre elásva - ebben az emberben... 

(…és ebben a kb. 10 perces videóban reprodukáltam, ahogy ott egy kis csoportban megmutattam, a zenével együtt: https://youtu.be/tpQ-1-HW2eI …)

teveatufokan@gmail.com

Azok az emberek (ebben a videóban, amit itt kicsit kivonatolok is, konkrétan ilyen nőkről van szó, de merem általánosítani…), akik valahogy úgy tűnnek (és tényleg…), hogy megtanultak surfölni az élet hullámain, akikből csak úgy árad az energia, a ragyogás, “pozitív az aurájuk” (jelentsen ez bármit is), ők is ugyanolyan anyagból vannak, ők se kaptak mást az elején, mint mindannyian… És itt most nem csak a címlap-, stb. hölgyekről van szó… 

Hogyan csinálják? Persze, sokan keresik a választ és sok válasz van, lehet... itt ajánlok egy összefoglalálását egy válaszcsokor lehetőségnek, egy videóban, amihez Lisa Bloom (talán néhányunk által ismert kiváló story coach) ajánlásával jutottam… 

Glennon Melton (író, motivációs speaker, az elmondott részletekre támaszkodva sok mindent megélt hölgy) csinált egy magánfelmérést azokkal a nőkkel, akikről ő az élete során úgy találta, mintha mindig ragyognának. Az érdekelte, hogy mi bennük a közös - http://youtu.be/uxK-2aelH5g 

Egy kicsit kivonatoltam… 

Az első összefoglalásban azt mondja (kb. 25 perces a videó), hogy két dolog az, ami az állandó, "dinamikus" (SZM...) örömöt, ragyogást biztosítja számukra: célja/értelme van az életüknek és béke van az életükben (a "képlet": purpose + peace = joy...) 

Később említi, hogy ezek a nők mindennap megtesznek néhány dolgot, ami ezt az állapotot segít létrehozni és fenntartani... 

1. "they are relentless eliminator of the poisons in their life" - fáradhatatlan megszüntetői az életükben megjelenő mérgező dolgoknak... Nem kis dolgokról van szó, mondjuk arról, hogy ne legyenek olyan barátaink az életünkben (a "barát" összes, tág értelmében), akit nem szeretünk, aki bánt minket, mondjuk egy mérgező kapcsolatban. Persze, nem mindenkitől tudunk szabadulni, ott pedig húzzuk meg a határokat (itt a tigrist említi, amelyet - ha állatkertben, rácsok közt "jövünk össze" - nyugodtan csodálhatunk, csak ki ne jöjjön a rács mögül... - egyáltalán remek előadó, sok erős képpel, metafórával él…)

2. Ezek a nők - napi gyakorlatként - találnak olyan időt, amikor nyugalomban lehetnek. Nagyon odafigyelnek magukra (ennek köszönhető pl. az előző pontnál említett metafóra, hogy tudnak figyelni a "kanárijukra" (finom jelző rendszerükre), amelyek ha elhallgatnak, azt jelzik, valami nem stimmel a levegővel, mérgező anyag jelent meg benne - ez a bányászok gyakorlata, akik a sújtó lég megjelenésének jelzésére használják a madarat...). Ezt a sok inputot, ami körülvesz minket, időnként ki kell tudni zárni, ezek a bölcs nők csak azokat a tanácsokat fogadják meg, amelyek ezekben a nyugalmi pillanatokban jelennek meg - belülről... (Socrates daimonja?) Ez konkréten neki, az előadónak, ilyeneket szokott mondani, amikor sok már a minden és leül a kis sarokba, amit erre tart fent, hogy "lélegezz mélyen", "Te elég vagy", "minden jól van", "igyál egy pohár vizet...". A bölcsesség ugyanazon a nyelven, tónusban beszél mindenkihez, csak vannak, akik meghallják, és vannak, akik nem...

3. Azt tudják még ők, hogy ők "souls" (lelkek) és nem "roles" (szerepek). Veszélyes teljesen azonosulni a szerepeinkkel, akár azzal, hogy anyák vagyunk... mi van, amikor kirepülnek a gyerekek, mi lesz velünk? (jelzem, férfiak meg a szakmájukkal, hivatásukkal, beosztásukkal szoktak leginkább azonosulni... ok, és mi van, ha megszűnik a job, a cég, és sokáig nem találnak olyat, vagy jobbat, vagy semmilyet, vagy hogy egy szélsőséges esetet is vegyünk, amikor nyugdíjba mennek? Megszűnnek létezni?! Igen, in a sense, és ez nem jó... (erről mond egy nagyon erős személyes storyt is...)

4. Ezek a nők hisznek a bőségben (abundance)... ez érdekes, ezt annyit használja az amerikai önfejlesztő irodalom, lehet mondani, hogy with abundance... itt van előszőr, hogy olyan terminusokban magyarázza el, hogy be tudom fogadni... összefüggésbe hozza az irigységgel, azzal, hogy mindenki mindig azt hiszi, hogy ha a másiknak (kicsit) jobban megy, sikerül, az az ő esélyeit rontja... magyarul, hogy minden mindig a zéró-összegű game szabályai szerint történik, amit valaki nyer, azt valakinek el kell veszítenie... nem azt mondja, hogy ezek az okos, bölcs, ragyogni képes nők nem irigykednek másokra... dehogynem, ez teljesen generális emberi tulajdonság... csak ők tudatosan minden nap harcolnak ez ellen a gondolat ellen. A legegyszerűbb módszer: észrevenni és elismerni mások sikereit explicit módon... miért is? Mert a bőség azt is jelenti, hogy a game nem zéró-összegű... nem igaz, hogy amit valaki megnyer, azt más elveszíti (általában az életben, nem a kaszinóban, vagy a sportpályán...). És így együtt tudunk nőni, együtt növeljük a közös tortát... 

5. Ez a legérdekesebb... nem igazán tudják mit csinálnak... állandóan aggódnak, a terveik (amelyeket kitűznek) hol bejönnek, hol nem... minden új dologtól, amibe belekezdenek, félnek... el kell felejteni azt a hiedelmet, hogy aki mindig ragyog, örül, az nem fél... mindenki fél... (eszembe jut egy ismerősöm, nem, kettő, nem, három (férfiak), akik azt mondanák kapásból, “Miklós ez baromság, én nem félek”... nos... a motoros, aki abban a gömbben motorozik, meg az összes ilyen cuccnál, amikor megkérdezik, és "nem fél?", a standard válasz mindig az, dehogynem, ha nem félnék, leesnék, mert feleslegesen vakmerősködnék... a félelem, ha ismerem, kezelni tudom, sőt, felhasználom, eszköz, barát is tud lenni - ez az én impróm, nem a csajé - SZM)... vissza a videóhoz: nem működik az először tapasztaltabbnak, okosabbnak, ügyesebbnek, kevésbé fáradtnak, you name it, kell lennem, majd utána... ez gát, akadály, mi több hiba magaddal szemben (persze itt is, ésszerűség, van, amibe ne kezdj bele, ami technikai, stb., amíg az alapok nincsenek meg, de érzitek nyilván, hogy itt nem erről van szó), hanem a "kezdési frászról"...Itt vagy, jó vagy, kezdd el követni az álmodat... 

Egyformák vagyunk, ugyanabból az anyagól, amit ezek a különlegesnek látszó nők csinálnak. az ezekből a pici kis napi rutinokból áll össze, hogy mindennap gondolnak ezekre, foglalkoznak ezekkel. karbantartják a lelküket... 

teveatufokan@gmail.com

Például két dolog, ami néha eszembe jut, ami úton-útfélen szembe jön, és ha nem is tudok megváltoztatni egy kialakult véleményt (mint Socrates-től idéztem a múltkor a Facebokon: "Nem tanítok senkit, csak elgondolkoztatom őket..."), egy könyvet és egy idézetet találtam, amely mindkettőhöz hozzátesz valamit...

1. az első dolog a viszonyunk az intuíciónkkal... a két szélsőség: (a) megcsalt minket és már egyáltalán nem hiszünk neki, (b) csak neki hiszünk, mindig bejött, nekem beszélhetnek... nos, a közgáz Nobel-díjas Daniel Kahnemann híres könyve a Gyors és lassú gondolkodás az pont lényegében ennek a témának szentelődött, hogy az intuíció a jó barátunk, de megcsalhat bennünket, ezért oda kell rá figyelnünk, kontroll alatt érdemes tartanunk... az arányok, mindig mondom...:-))) (ez a Daniel, ez egy haver...:-)))

2. a másik téma, hogy van-e egyáltalán véletlen, (bal-, vagy sima) szerencse, vagy nincs. Az hogy valaki miért gondolja, hogy nincs véletlen, így szerencse sem, itt ugye elágazhat, bizonyos vallások szerint minden előre meg van írva, de a mindennapi, "nyugatos" gondolkodás is könnyen eljuthat oda, hogy szabad akaratunkban minden tőlünk függ. Nos, ehhez a fenti könyvből egy idézet, amit én is írhattam volna (:-))): "...A könyvnek visszatérő témája, hogy a szerencsének komoly szerepe van minder sikertörténetben; majdnem mindig könnyen azonosítható egy kis változtatás a történeten, ami egy jelentős sikert közepes teljesítménnyé redukálhatott volna..." Mégegyszer, itt se akarok meggyőzni ezzel senkit, csak gyűjtöm a harcostársakat, a team-et... Daniel megteszi...:-)))

A szerencse persze (szerintem, ez már nem Daniel...) nem semleges, szereti azokat részleltetni jóságaiban, akik eléje mennek, nyitottak, készülnek, fejlesztik magukat, akár rövid-távon nem pénzre váltható dolgokban is... olyanban, ami érdekli őket... és egy ponton (jó mélyen már...) ez lehet, hogy kölcsönössé válik, nem csak Téged érdekel a téma, de a téma is elkezd irántad érdeklődni... észre fogod venni...:-)))

teveatufokan@gmail.com

Szerintem túl gyakran "dobálózunk" a BOLDOGSÁG szóval... kívánjuk egymásnak, arra vágyunk, kb. olyan megfogható valaminek gondoljuk, mint egy tölcsér csokoládé fagylaltot... csak helyükön kell lenni a dolgoknak, oda kell figyelni rájuk, és kész (optimálisan legyen meleg, legyen pénzem és legyen a közelben egy állati finom fagylaltos...). Tőlünk függ, csak még ez kell hozzá, meg az és hopp, itt van... és ami fő, itt is marad... 

Azután meglesz ez, meglesz az (ha nem, nincs probléma, ez meg az kell hozzá, ha nincs meg, hát...), és azon kapjuk magunkat, hogy arra gondolunk, hogy akkor leszek boldog, ha meglesz emez, meg amaz... 

Az hogy megvan ez meg az (az ez meg az lehet diploma, állás, kocsi, lakás, ház, Juli feleségnek, Ádám férjnek, you name it...), az most már természetes, az életem része, ez a "normál", a normál meg nem a boldogság, a boldogság, az valami több... ha majd emez, meg amaz meglesz...

C. Molnár Emmától olvasom a frissen megjelent Anyátlan nemzedékben: "Én azt nem tudom, mi a boldogság. Megélhető, de nem megcélozható - szerintem..." Agree... Azt' mi van? Szinte mindenki ezt célozza meg... 

Azért hogy ne hagyjam ezt így befejezetlenül, azt szoktam mondani, hogy arra lehet törekedni, hogy rendben legyenek a dolgaim, legyen egy olyan elfoglaltságom, munkám, amit legalább néha, de jobb, ha sokszor, szeretek és tudok csinálni (semmilyen tevékenység sem csak tejfel, de legyen neki jó része, ez fontos), legyenek olyan emberek, legalább egy pár az összes fontos helyen, ahol rendszerint jelen vagyunk, akikkel egyszerűen szeretünk együtt lenni, mindegy miért… van akivel összebújni jó, van akivel együtt kitalálni valamit, és van, akivel, meg vitatkozni jó, mert kihozza a legjobbat belőled… 

Otthon persze lehetőleg mindenki ilyen legyen. Naná, egy részüket nem válogathatjuk, ott alkalmazkodni is kell (kicsit (?) többet, de főleg másként, mint ahol OK), de van akiket mi választunk… vigyázzunk a válogatással... ha hosszú időre tervezünk kapcsolatokat, egyrészt megfontoltan (is) válasszunk és azután legyünk olyanok, hogy velünk is jó legyen együtt lenni. 

Röviden, mindenben, mindenkiben és mindenkivel keressük az egyensúlyt és a harmóniát. Hozzá szoktam tenni, hogy tudjunk róla, hogy ilyen állandó, csak jó, csak magas intenzitású harmónia, vagy állandóan optimális kiegyensúlyozottság nincs a világon, mindig lesz fent és lent, de ha az előbbi szabályokra végig figyeltünk, akkor a lentek se lesznek olyan mélyek és kivédhetetlenek... 

És tudjátok mit? A dinamikus harmónia és kiegyensúlyozottság erőterében majd a fenteket nem fogjátok tudni megkülönböztetni az úgynevezett boldogságtól, amit annak idején olyan direktben próbáltatok és az istennek nem sikerült... ez azért van, mert ez az, ez a megfoghatatlan, tervezhetetlen, eltárolhatatlan, illanó valami, izé, ez a boldogság... 

Amit ha el akarsz kapni, szétporlad a kezedben (és tök az az érzésed, hogy ott se volt, csak egy délibábot láttál a távolban…)... 

Elég lesz (ez a legtöbb egyébként amit tehetsz, jó, ha mielőbb rájössz), ha ez a boldogság cucc időnként átjár (ne kapkodj, ne nyüzsögj, élvezd…) és feltölt a következő nehezebb periódus átvészelésére... 

teveatufokan@gmail.com

A kreativitás egyik felfogása szerint a kreativitás egyik fő forrása a teljesen különböző területek/szférák/stb. sajátos működési jellegzetességeinek az egymásra hattatásából származik. Lesz itt minden, mi szem-szájnak ingere, a szerelemetől a filozófián keresztül a management tudományig…:-))) 

Hoppá, érdekes... "Existentialism and romantic love" címmel könyv jelent meg a témáról, megvizsgálva néhány híres egziszitencialista nézeteit, köztük Soren Kierkegaard-ét, Friedrich Nietzsché-ét, Jean-Paul Sartre-ét, és Simone de Beauvoir-ét... 

Hogy hogyan jön ez a Vezetői coachinghoz? Nos, kiderül a továbbiakban… talán…:-))) 

Az inicializáló rövid blog bejegyzés (http://www.huffingtonpost.com/skye-cleary/simone-de-beauvoir-and-lo_b_7922726.html) - a könyvből szemezgetve - Beauvoir-t idézi, aki a (-z alkalmasint egyetlen generálisan elfogadott) romantikus szerelemmel az autentikus szerelmet helyezi szembe... 

A romantikus szerelem szerinte

“…romantic loving is, for Simone de Beauvoir, existentially dangerous. Romantic relationships can be such intoxicating experiences that lovers get lost in euphoria. Passionately they sink together into the muck and mire of couple-centered selfishness and attempt to merge in ecstatic harmony. The problem is that this eventually leads either to boredom or to games of submission, domination, and possession.”

(…A romantikus szerelem Beauvoir szerint egzisztenciálisan veszélyes. A romantikus kapcsolat lehet olyan mérgező tapasztalat, amelyben a szerelmesek elvesznek az eufóriában. Szenvedéylesen süllyednek el a pár-központú önzés iszapjában, mocsarában és egy exsztatikus harmóniában próbálnak meg egyesülni. A probléma ezzel az, hogy ez az egész előbb-utóbb unalomhoz, vagy alávetettségi, dominációs és birtoklási játszmákhoz vezet…) 

Ezzel szembe Beauvoir az autentikus szerelmet helyezi, amelyben 

“…authentic loving eeds to overcome such traps… The first step in loving authentically is for lovers to believe and recognize each other as free and equal and act accordingly. This means that both partners are autonomous, generous, cooperate, and overcome petty power games…”

(…Az autentikus szerelemre van szükség, hogy elkerüljük ezeket a csapdákat. Az első lépés az autentikus szerelemhez az, hogy egymást szabadnak és egyenlőnek kell hinni és elfogadni és aszerint kell cselekedni. Ez azt jelenti, hogy mindkét partner autonóm, nagylelkű, együttműködő és felülkerekedik a kicsinyes játszmákon…)

Na most én nem mondom, hogy ez mindenkinek a jó recept… Az autonómia például… vannak, jól látjuk, akik félnek az autonómiától, és életük többi területén is megelégszenek maximum autonómia pótlékokkal, vagy még arra sincs szükségük, nekik mondják meg az okosok, mit tegyenek, hogyan éljenek… ezek a cuccok nem hozzájuk szólnak… vagy határesetben pont hozzájuk leginkább?! ...:-))) 

Sőt, még azt se mondom, hogy a romantikus szerelmet el kellene kerülni (úgyse lehet, amikor az jön, az a cunami…). De azt mondom – és végül a blog szerzője is ide lyukad ki olvasva a könyvet - eszerint a két kis idézet szerint, hogy ha nem is lehet elkerülni az érzékek első lépcsős csapdáját, ha tényleg jót és tartósat akarunk belőle csinálni, akkor “első lépésként” el kell indulni, el kell kezdeni “színezni” a dolgot ezekkel – az egyébként egyéb területeken is “remekül használható”, hasznos dolgokkal, mint “…hogy egymást szabadnak és egyenlőnek kell hinni és elfogadni és aszerint kell cselekedni. Ez azt jelenti, hogy mindkét partner autonomy, nagylelkű, együttműködő és felülkerekedik a kicsinyes játszmákon…” 

…és itt lesz ez a szerelemről szóló könyv sokkal általánosabb tanulságú, általánosan az emberi kapcsolatokra is igaz…. Nincs-e mindegyikünk fejében meg a “romantikus” vezetési modell? A karizmatikus vezető, a jó herceg, aki majd elvezet minket a Kánaánba, aki mindig tudja a tuttit, és nekünk ez olyan nagy biztonságot ad, hogy kicsit egyénieskedünk azért, kakaskodunk, de lényegében életünket és vérünket (…sőt a búzát is…)? És nem az-e a helyzet, hogy minden valamirevaló management könyv az “autentikus” vezetés modelljét rajzolja elénk (hívják bárhogy az éppen érvényes divat-paradigma szerint…)? Amelyben “…egymást szabadnak és egyenlőnek kell hinni és elfogadni és aszerint kell cselekedni. Ez azt jelenti, hogy mindkét partner autonomy, nagylelkű, együttműködő és felülkerekedik a kicsinyes játszmákon…” – semmit nem kellett megváltoztatni a szövegben…:-))) 

Vissza a könyvhöz, ami azért mégiscsak a (proprement dite) szerelem és az egzisztencializmus kapcsolatáról… érdekes a szerzője, Skye Cleary. A fiatal hölgy (megállapíthatatlan a kora a képből a könyv sample-adatlapján a New yourky City University-n, a Coulumbián és a New York Public Library-ben tanít (könyvátrban tanít?), társalapítója a Manhattan Love Salon-nak (ez meg mi lehet?), és tagja filozófusként az amerikai Filozófusok Társaságának. Filozofálás (a bölcsesség szeretete…) előtt international equity arbitrageur (nemzetközi méltányossági mediátor – azt hiszem…) és menedzsment konzultáns volt. Taekwando fekete öves (?!!!), szereti a jógát (jó, azt én is…) és a scuba divingot… 

Még “érdekesebb”, hogy a könyv az Amazonon szinte prohibitíven drága, a Kindle ára USD 82.28… A print pedig: USD 95 helyett 66!!! – disznóság… - ez mutatja az e-book előretörését… azért hajlandók megfizetni a vevők a magasabb árat… ma reggel rámentem az Amazon-com site-ra, sistergett… A Kindle – szintén ma reggel még az USD 95-öt mutatta, a számítógép pedig már az USD 66-ot (a hard coverért!!!!)… és az is jelezve volt, hogy rendelj gyorsan, mert “már csak 13 példány van” – nyilván a hard coverből… kapkodják, mint a cukrot… hogy is mondta Boris Vian: “Két dolog számít, a szerelem és a new orleans-i jazz (esetleg még Duke Ellington…)…”. Mindezt 220 oldalért (Kindle-n - mert ha hozzászámítom a szállítási költségét a hard covernek, az már 100-on felül less -, ez kb. 100 Ft/oldal, nem mondom…). Sajnos, engem kb. egyenlő intenzitással (??) érdekel mind a 3 – szerelem, filozófia és a manemegment (ja igen, és Duke Ellington, pl. a Chloé hangszerelésével...:-)))

teveatufokan@gmail.com

Az "Entrepreneur" site-ról (http://www.entrepreneur.com/article/249090) fordítottam ide integralitásában ezt a tegnapi (2015.08.3.) bejegyzést:

(A feliratok: "Amit a névjegykártyád mond: 'Alapító; Ügyvezető; Én Cégem' - Amit mindania kell: A majom, aki körbe-körbe szaladgál, hogy biztosítsa, hogy semmi nem robban le...")

"Lehet-e egy vállalkozót segíteni az útján? Ahogy egy kliensem mondta egyszer: "Nekem nincs szükségem pszichológusra. Mi, A-típusú vállalkozók nem beszélünk ezekről a dolgokról. Mi megoldjuk a problémákat és megyünk előre." Amikor arra kerül a sor, hogy egy vállalkozó fontolgatja az executive/vezetői coachingot, a nyilvánvaló kérdés az, hogy "képes lesz-e ez jobbá tenni a teljesítményét?". Az executive/vezetői coaching valamennyire amorf/alaktalan, formátlan szakmának tűnik, mert az executive/vezetői coachok nem terapeuták, akik a múltat vizsgálják a jelen problémáinak megoldása édekében, nem is menedzsment tanácsadók, akiknek az a dolguk, hogy oldják meg a cég egy részének problémáját. Ők inkább olyan emberek - gyakran gazdag tapasztalattal az ügyfél speciális területén -, akik elnyerik a bizalmat tapasztalatuk, vagy reputációjuk alapján, és akik támogatják az ügyfelet, hogy elérjék a megállapodott üzleti célokat, karriert és életet.

Biztos, hogy a vállalkozóknak nincs szükségük coachingra, miközben természetes hajlandóságból, vagy vágyból ők azok, akik coacholnak és vezetnek másokat? A jelenlegi helyzet az, hogy a coaching egy önálló szakmává vált és a coachok számos szakmai egyesületbe tömörültek, mint az Association of Coaching, The International Coaching Federation és a European Coaching and Mentoring Council (vagy, teszem hozzá - SZM - itthon a Magyarországi Coach-Szervezetek Szövetségét alkotó, jelenleg 8 magyarországi coach-egyesület). Ezek a szerveződések segítettek kialakítani training sztenderdeket azok számára, akik az executive/vezetői coachingot szakmaként kívánják űzni. A koncepció, hogy a coachok támogatják a személyt az útján, hogy eljussanak oda, ahová akarnak, egy gyakran idézett referencia az executive/vezetői coaching gyakorlatában.

Szerencsés vagyok, hogy mindenféle iparágban és ágazatban tudtam dolgozni ügyfelekkel, akik nagyon sikeresek voltak és maradtak, így a hozzáadott érték, amelyet a coaching segítségével elértek, gyakran abban jelentkezett, hogyan csinálják a dolgaikat és nem abban, hogy miért. Az egyik kliensem azt kérdezte tőlem: "Ugye, nem fogja megváltoztatni a személyiségemet, Martin?" A válaszom az volt, hogy ha ilyen tehetségem lenne, akkor világkörüli úton lennék éppen David Copperfielddel. Nem, a valóság az, hogy kis viselkedésbeli változások gyakran korábban el nem ért magasságokba tudják segíteni a klienst.

Sikeres vállalkozók coacholásához valami extra is szükséges. Az executive/vezetői coachnak partnerré kell tudnia válni, akinek a befektetése a kliens (vagy coachee, bár ezt a szót személyesen nem szeretem!) kihívásainak megértésébe megfelelő szintűnek kell legyen. Megfelelő szintűnek a coach képességét és felkészültségét illetően, hogy megértse, szembe tudjon nézni és kihívások elé legyen képes állítani az ügyfél gondolkodását és módszereit, különösen a legnehezebb pillanatban és képes legyen integritással és becsületesen kommunikálni.

Ez az, ahol a bizalom jön a képbe. A coaching kapcsolat bizalomra kell épüljön. Ez nem egy opcionális extra, ez alapvető feltétel, hogy az ügyfél megbízzon a coachában és vice versa. Mint minden kapcsolatban, a bizalom hídjának felépítése időbe kerúl és ki kell érdemelni. Mindazonáltal, minél gyorsabban lehet megteremteni a bizalmi légkört, annál könnyebb lesz a valódi témákat érinteni és annál több értéket tud az ügyfél a coaching programból kinyerni.

Honnan fogja megtudni az ügyfél, hogy értéket kapott a coaching programtól? Amikor tudni fogják, hogy a coaching segített neki a kihívásoknak megfelelni, ami lehetővé tette számára, hogy transzformálja a tanulását kézzelfogható eredményekbe az üzleti életében. Röviden ez összefglalható azzal, hogy a coaching tud segíteni és segít embereknek elérni azt, amit el akarnak érni, és persze, a coaching kiábrándító tapasztalat is tud lenni, ha rossz coachot választasz." - Martin Braddock, 2015. aug. 3.

teveatufokan@gmail.com 

Merthogy persze fontosak, nagyon fontosak… A híres-hírhedt 7/38/55 %-os szabály erősen korlátozott használhatóságáról írtam a múltkori blogbejegyzést, ami az üzenethordozó elemek egymáshoz való kvantitatív erősségét határozná meg bármely kommunikációs helyzetre: 7%-ért a tartalom "felelős", 38%-ért a hang különböző jellemzői, 55%-ért pedig a testi metakommunikáció (http://vezetoi-coaching.blog.hu/2015/07/29/7_a_jelentes_38_-ban_a_hang_jellemzoi_es_55_-ban_a_testi_metakommunikacio_nem_vagy_legalabbis_nem_ug). 

Tegnap a Kundun című film a kiválasztott kiválasztási jelenetéről jutott eszembe az okos Hans esete… Megvan az okos Hans esete? 1891-ben mutatták be okos Hans-ot a nyilvánosságnak, aki a patájának dobbantásával megadta az eredményét például egyszerű számtani összeadáspéldáknak… nagy szanzáció volt a számoló ló… azután rájöttek, hogy ha a ló közelében nincs olyan valaki, aki tudja a megoldást, akkor a ló sem tudta “megmondani” és innentől elég hamar rájöttek, hogy a ló egyszerűen érzékelte az ember számára nehezen érzékelhető metakommunikációs testi rezdüléseket és amikor a jó eredményhez ért, érzékelvén a jelenlévők megváltozott öntudatlan metakommunikációs állapotát, abbahagyta a dobbantásokat pont a jó megoldásnál… - http://www.szabadgondolkodo.hu/szkeptikus/szotar/okoshans.php 

A Martin Scorsese Kundun című filmjében az elején van az a jelenet, amikor a potenciális (egyéb jelek alapján kiválasztott) kisfiúkat tesztelik (0:29-től https://youtu.be/WiHrro9zymc), hogy melyik ismeri fel a megfelelő, az utolsó Dalai Lámához tartozó tárgyakat, mert ez a jele a végső kiválasztottságának a következő Dalai Láma szerepére. Nos, a kisfiú nagyon figyel, amikor például a “rossz” botot ragadja meg és a főtesztelő szerzetes arcáról világosan leolvasható, hogy nem az a jó választás. A kisfiú játszik a bottal, vidám, figyel és leteszi a botot és megfogja a másik botot… a szerzetes arca felderül és a kisfiú elég hamar elkezd örülni és kiabálni kezdi, “Ez az enyém, ez az enyém…”. Ez még nem is nehezen felismerhető reakció volt… 

Rengeteg jelet adunk és veszünk működésünk, kommunikációnk közben. Ha azt hisszük, hogy sikeresen el tudjuk rejteni (mert el akarjuk rejteni…) az érzelmeinket, akkor tévedünk (OK, vannak a póker arcúak… de mibe kerül az nekik…)… Ettől azután inautentikusnak látszhatunk, egymásnak ellentmondó információs jeleket kibocsátva környezetünknek, megnehezítjük a saját helyzetünket… nem fognak hinni nekünk… 

Akár furán is hangozhat, de a legpraktikusabb és leghatékonyabb kommunikációs stratégia, ha – megfelelő önismeret alapján – hitelesek és autentikusak vagyunk… Nem mondom, hogy ennek megfelelően magas szintjét könnyű elérni, de nem is lehetetlen… Mondjuk a legegyszerűbb módszer, ha azt gondoljuk (jó, nagyjából…), amit mondunk, teszünk… ennyi… 

Persze, van a másik oldal is, a jelek, amiket mi kapunk… érdemes tudatosan is odafigyelni rájuk (tudattalanul nem tudunk nem…) 

teveatufokan@gmail.com