Merthogy persze fontosak, nagyon fontosak… A híres-hírhedt 7/38/55 %-os szabály erősen korlátozott használhatóságáról írtam a múltkori blogbejegyzést, ami az üzenethordozó elemek egymáshoz való kvantitatív erősségét határozná meg bármely kommunikációs helyzetre: 7%-ért a tartalom "felelős", 38%-ért a hang különböző jellemzői, 55%-ért pedig a testi metakommunikáció (http://vezetoi-coaching.blog.hu/2015/07/29/7_a_jelentes_38_-ban_a_hang_jellemzoi_es_55_-ban_a_testi_metakommunikacio_nem_vagy_legalabbis_nem_ug).
Tegnap a Kundun című film a kiválasztott kiválasztási jelenetéről jutott eszembe az okos Hans esete… Megvan az okos Hans esete? 1891-ben mutatták be okos Hans-ot a nyilvánosságnak, aki a patájának dobbantásával megadta az eredményét például egyszerű számtani összeadáspéldáknak… nagy szanzáció volt a számoló ló… azután rájöttek, hogy ha a ló közelében nincs olyan valaki, aki tudja a megoldást, akkor a ló sem tudta “megmondani” és innentől elég hamar rájöttek, hogy a ló egyszerűen érzékelte az ember számára nehezen érzékelhető metakommunikációs testi rezdüléseket és amikor a jó eredményhez ért, érzékelvén a jelenlévők megváltozott öntudatlan metakommunikációs állapotát, abbahagyta a dobbantásokat pont a jó megoldásnál… - http://www.szabadgondolkodo.hu/szkeptikus/szotar/okoshans.php
A Martin Scorsese Kundun című filmjében az elején van az a jelenet, amikor a potenciális (egyéb jelek alapján kiválasztott) kisfiúkat tesztelik (0:29-től https://youtu.be/WiHrro9zymc), hogy melyik ismeri fel a megfelelő, az utolsó Dalai Lámához tartozó tárgyakat, mert ez a jele a végső kiválasztottságának a következő Dalai Láma szerepére. Nos, a kisfiú nagyon figyel, amikor például a “rossz” botot ragadja meg és a főtesztelő szerzetes arcáról világosan leolvasható, hogy nem az a jó választás. A kisfiú játszik a bottal, vidám, figyel és leteszi a botot és megfogja a másik botot… a szerzetes arca felderül és a kisfiú elég hamar elkezd örülni és kiabálni kezdi, “Ez az enyém, ez az enyém…”. Ez még nem is nehezen felismerhető reakció volt…
Rengeteg jelet adunk és veszünk működésünk, kommunikációnk közben. Ha azt hisszük, hogy sikeresen el tudjuk rejteni (mert el akarjuk rejteni…) az érzelmeinket, akkor tévedünk (OK, vannak a póker arcúak… de mibe kerül az nekik…)… Ettől azután inautentikusnak látszhatunk, egymásnak ellentmondó információs jeleket kibocsátva környezetünknek, megnehezítjük a saját helyzetünket… nem fognak hinni nekünk…
Akár furán is hangozhat, de a legpraktikusabb és leghatékonyabb kommunikációs stratégia, ha – megfelelő önismeret alapján – hitelesek és autentikusak vagyunk… Nem mondom, hogy ennek megfelelően magas szintjét könnyű elérni, de nem is lehetetlen… Mondjuk a legegyszerűbb módszer, ha azt gondoljuk (jó, nagyjából…), amit mondunk, teszünk… ennyi…
Persze, van a másik oldal is, a jelek, amiket mi kapunk… érdemes tudatosan is odafigyelni rájuk (tudattalanul nem tudunk nem…)
