Vezetői coaching

3 dolog kell ahhoz minimum, hogy érdemes legyen elkezdeni egy coaching folyamatot (ezekre tapasztalataim szerint már a megbízóval való előzetes tárgyalásoknál érdemes odafigyelni és hangsúlyozottan kitérni): 

1. A megbízónak tisztában kell lennie azzal, hogy az ügyfélnek nem csak a fejével/eszével kell akarnia a coaching folyamatban résztvennie, „jelen lennie”, hanem a szívével is. A (jó) döntéseinket az eszünk és a szívünk együtt hozza meg, bármelyik kimarad, szívhatjuk, szívjuk is sokáig, néha egy egész életen keresztül. Gyakori, hogy az ügyfél rábólint a szervezet (a megbízó) ötletére, kérésére, hogy hasznos lenne résztvennie egy coaching folyamatban, de igazán nem gondolja végig, mire vállalkozik. Sokan azt gondolhatják, ez is olyan, mint régen a tréning, hátradőlünk a székben és ő meg majd mondja, a tréner... Nekünk meg van egy szabad óránk, napunk... miért ne? Itt azonban többről van szó. Coaching folyamatba viszonylag gyakran ugranak bele az emberek majdnem teljesen az eszük által vezérelve, mert jó ötletnek tűnik (vagy mert nem akarnak ellentmondani...). A coachingot nem lehet kóstolgatni... egy kicsit beleereszkedni, hogy kipróbáljam... az kell, hogy akarjak valami mást, nagyon, mint ami most van, eszemmel & szívemmel együtt... különben alibizés és „ugye, hogy nem ér semmit?!” lesz. A coach feladata, hogy alibizésben, látszólagos dologban ne vegyen részt és tudja azt mondani, hogy „Köszi, köszi, de köszi...” 

2. Bizalom nélkül nincs eredményes coaching. Bizalom nem terem a fán, nem pillanatok kérdése, a bizalomra érdemessé kell válni, a bizalmat meg kell szolgálni. A kezdeti kémia/szimpátia csak az előszoba, a bizalomnak meg kell érnie. Van, aki könnyen adja (igaz, könnyen vissza is veszi), van, akinek ez nehéz. Nos, ezt nem lehet gyorsítani, nincs királyi út, de tény, hogy megfelelő szintű bizalom nélkül nincs eredményes coaching. A coach annyit tehet, hogy ténylegesen peerként, partnerként, és teljes elfogadással tekint az ügyfélre. A teljes elfogadás nem jelent értékmentességet, mindössze azt, hogy a coach elfogadja, hogy az adott pillanatban ez az, amivel jelen van, amire az ügyfél legnagyobb jóakaratával képes. Deontológiai (szakmai etikai) követelmény, és ez alapja a bizalomnak és ezt minden megbízónak meg kell értenie, hogy az ügyfél-beszélgetések szigorúan bizalmasak, azoknak semmilyen részlete nem kerülhet ki kettejük köréből (természetesen az ügyfélnek jogában áll a saját ügyéről – akár a coaching folyamat részleteiről is – felelősséggel nyilatkozni, a coachnak nincs ilyen joga). Egy coach addig coach, amíg ezt a deontológiai szabályt szigorúan betartja. 

3. A coaching folyamat célja csak az ügyfél és coach interakciójában alakulhat ki. Semmilyen külső, az ügyfél által nem megértett és/vagy nem elfogadott és nem átérzett cél a coaching folyamatba nem vihető be, azt a coaching folyamat, ha megpróbálják beleerőltetni, könnyedén kiveti magából. A dolgok összefüggnek, egyik ráismerés általában más területeken is felismeréshez vezet, és könnyen lehet, hogy a folyamatban kialakult cél elérése, vagy legalább a hasznos irányba való beállás – mellesleg – a megbízók által hőn vágyott célokra is hatással van. ...és könnyen lehet, hogy nem, de a folyamat mégis hasznos az ügyfélnek és a szervezetnek/megbízónak is, de egy egészen más trajektóriát/pályát leírva, mint amit a megbízó eredetileg elképzelt...  Ahogy egyébként a coaching folyamat előrehalad, a célnak lehet egy saját mozgása/elmodulása, organikus fejlődése is. A coachnak a feladata a folyamatot, a kereteket és a cél-fókuszt kontrollálni, amennyiben észleli a célnak ezt az általában természetes/organikus, a folyamat kibontakozásának eredményeképpen előálló elmozdulását, annak újradefiniálását hasznos kezdeményeznie.

Elérhetőség: teveatufokan@gmail.com 

Különböző coaching stílusok mind azt állítják (kimondva vagy kimondatlanul), hogy ők minden coaching-kompatibilis problémát, fejlesztési feladatot meg tudnak oldani... (coaching-kompatibilis az én felfogásomban minden olyan működési változtatási igény, amihez az ügyfélben az ismeretek és az erőforrások jelen vannak, tudja, de – valamiért – nem csinálja).  

Ugyanakkor teljesen elfogadott mondás, gondolat a coachok körében, hogy nem véletlen, milyen ügyfelet „kapnak”: „...minden coach megkapja a neki való ügyfelet...”. 

Ezt a két állítástípust kellene együtt értelmezni, ez is célom ezzel az írással... 

Természetesen adódik számomra személyesen is a kérdés, mert több megközelítéssel találkoztam már az elmúlt években. Próbáltam megismerkedni a legfontosabb elérhető coaching típusokkal, eddig valamennyire mélyebben a következőkkel sikerült:

• kb. 130 órás képzéseken a következőkkel: megoldásközpontú, Gordon rendszer & tranzakcióanalízis, döntésközpontú (Neosys/Dr. Sárvári György),
• más módokon valamilyen szinteken ezekkel: eszközalapú (Komócsin Laura), gestalt (főleg Horváth Tünde), de
• könyvekből mások után is kutattam (Grow, challenging, palo altoi brief (pl. Watzlawick), story coaching (Lisa Bloom), hogy csak a legfontosabbakat említsem). 

Hogy tisztázzam jó időben, merre „húz a puskám”, eddig hozzám legközelebb a megoldásközpontú és a Gordon & T.A. áll, ami nem azt jelenti feltétlenül, hogy az én tapasztalatomnak és egyéniségemnek/személyiségemnek/személyiség-profilomnak ezek a tökéletesen megfelelőek, de kétségtelenül ezek tették a coaching gondolkozásomra a legnagyobb hatást.

Szóval, hogyan is van az, hogy minden módszer legkíválóbb képviselői meg vannak győződve arról, hogy ők minden coaching-kompatibilis problémára tudják a megoldást, ugyanakkor „minden coach megkapja a neki való ügyfelet”?  

Úgy például – gondolom én -, hogy ezeknek a coachoknak azért van gyakori sikerélményük és alakul ki bennük, hogy „mindenhatóak”, mert csak olyan ügyfelek választják őket, akiknek az adott megközelítés hasznos lehet, a többi ügyfél meg másokat keres meg, akikhez több affinitásuk van.  

És amikor egyszer-egyszer csütötököt mondanak, akkor az is lehet az ok, hogy egyszerűen a személyes (jó) hírük túlterjedt a hatáskörükön, és olyan ügyfél is őket keresi meg, akikkel nem kompatibilis a módszerük, és azután vagy úgy-ahogy működik a személyes hírnév által keltett placebó hatás, és egy egész jó minőségű folyamat alakul ki (ha nem is olyan szintű, amelyre ha megvan a kompatibilitás, képesek), vagy nem működik és az ügyfél új, más típusú/megközelítésű coachot keres, vagy a büdös életben nem fordul többet coachhoz... 

Milyen jó, hogy mások mások...:-))) 

Ez az egész egyébként a coach-képzésre is kihat. Ha valaki bele szeretne kezdeni a coachingba, lesz egy belépési pontja, egy coach, vagy coach iskola, ami elkezdi vonzani, és nagy valószínüséggel velük kezdi meg a tréninget.  

Ennek a vonzódásnak van egy pozitív kiválasztó ereje, de lehetséges, hogy ahogy a coach halad előre a saját útján, és az önismeretében elér egy komolyabb szintet (a coaching tréning ha semmi másra, az önismeret fejlesztésre nagyon komoly hatással van, kell, hogy legyen, ha nem így van, vagy a tréning nem működik jól, vagy az alanynak talán nem a coaching területe az igazi, érdemes tovább keresgélnie...), felfedezheti, hogy az első vonzódás nem teljesen fedi az ő személyiségének megfelelő coaching megközelítést...  

Miért tűnhet olyan magával ragadónak és mindenhatónak egy-egy megközelítés sikeres, esetleg 10+ éven keresztül a szakmát űző képviseleőjének a működése a kezdő coach számára? Azért mert aki ennyire sikeres, nyilván megtalálta, esetleg kitalálta, esestleg kicsit magára alakította azt a megközelítést, amelyet azután maga is elkezd mindenhatónak tartani (ld. előbb, mivel nagyrészt olyan ügyfeleket „kap”, akiknek hasonló a működésük, kompatibilisek, ezért ennek a hiedelemnek nehéz a létére rájönni, vakfolttá is válhat...).  

Alapvető tévedés lehet, ha azt hisszük ennek kapcsán, hogy az (bármelyik amúgy) az egyetlen üdvözítő módszer, mert ilyenkor a személyiség+megközelítés együttes működését tulajdonítjuk egyedül a megközelítésnek/módszernek (és természetesen az adott tréningen – alapvetően vakfolt-területen működve, azt hiszem – mindennel ezt a tulajdonítást erősítik...) 

Hasznos lehet bizonyos rátekintés erre az egészre helikopter perspektívából, egyszerre ránézve saját magunkra, személyiségünkre, sajátos erőforrás-struktúránkra... Ennek alapján elkezdhetünk tovább keresni, addig, amíg vagy megtaláljuk a nekünk megfelelőt, vagy ahogy egyre több szempontot, perspektívát ismerünk meg, szép lassan kialakulhat bennünk a saját speciális mixtúránk, amely egyik elismert módszert/megközelítést sem követi, hanem a mi saját, ha tetszik eklektikus, de megélt megközelítésünkké válik.  

Legjobb esetben olyan rugalmassággal tehetjük ezt, hogy a felmerülő ügyfélesetekre képesek lehetünk megfelelő tapasztalat alapján széles spektrumból válogatni a megközelítések között, és képesekké válhatunk „kikeverni” a best solution-t a legtöbb esetre (jó, tudom, ez olyan szintű idealitás, ami ahhoz hasonlít, amihez Jung eljutott a saját gondolatai kapcsán, hogy az ideális terapeuta a világ összes mítoszát, kollektív tudat képzésére alkalmas (ma azt mondaná) mém-rendszerét operatív módon, prompt használhatóan ismeri, ami nyilvánvalóan nem számol egy emberöltő kapacitásának korlátaival...). 

Mondom egyszerűbben: nem biztos, hogy annak az első coaching-iskolának a megközelítésével tudsz a leghatékonyabb lenni, amivel először találkozol közelről. Az önismereti fejlődésedet arra is célszerű felhasználni, hogy ilyen szempontú kritikai szemléletedet is megerősítsd és képes legyél felmérni coachként működve, melyik is igazán a Te világod, amelyben mint hal a vízben...  

Mégegyszer: de jó, hogy mások mások...:-))) Használjuk ki ezt és ne másoljuk egymást, megközelítéseket, módszereket, jelentős coach-személyiségeket, hanem találjuk meg a saját utunkat...

Elérhetőség: teveatufokan@gmail.com 

Először olvasd el légyszíves ezt a postot, köszönöm...:-))) 

http://24.hu/elet-stilus/2015/11/19/10-perc-dicserettel-kezdi-a-napot-a-vilag-leglelkesebb-tanara/ 

Ennek az érdekes és persze, pozitív kezdeményezésnek a kapcsán sok minden eszembe jutott... Ez a jó irány, de talán érdemes továbbmenni ezen az úton... talán, amikor nem elég konkrét az egy-egy gyereknek adott reggeli dícséret (és naponta mindig ugyanakkor adja, ráadásul reggel, amikor aznap még nincs semmi, amire elismerést lehetne adni, hacsak arra nem, hogy felkeltek és bejöttek), és gyakorlatilag (pozitív) címkéz, akkor nem használja teljesen ki a pozitív jelzésben rejlő teljes potenciált... 

A mindennapi beszédben a (-z általános, címkéző) dícséretet és (a konkrét cselekedetet, magatartást, helyzethez kötött pozitív attitűdöt visszajelző) elismerést egy kalap alá vesszük, pedig lényeges különbség van közöttük...

Lehet, hogy elsőre furcsán hangozhat, hogy nem csak a negatív (pl. te kétbalkezes vagy), de a pozitív címkézés (valamilyen konkrét esemény kapcsán általában & általánosan valamilyennek nevezni valakit) is haszontalan lényegében, nem egyformán, de mindkettő árt. 

Persze, hogy ennek a fiatalembernek a módszere a semminél, meg a negatív címkézésnél sokkal jobb, egy nagy lépés a jó irányba. 

Ha ez valakit jobban érdekel, például, hogy hogyan lehet ezt jól csinálni (és miért nem optimális még a pozitív “címkézés” sem…), hogy a pozitív visszajelzés teljes potenciálját kihasználjuk, szülőként, tanárként, vagy vezetőként, Thomas Gordon magyarra is lefordított könyveiben keresheti a részleteket: A szülői eredményesség tréningje, A tanári eredményesség tréning és A vezetői eredményesség tréningje (ezek az angol kiadás tükörfordításai, ezen linken a magyarított címek... - http://www.libri.hu/szerzok/dr_thomas_gordon_37664.html?gclid=Cj0KEQiAg7ayBRD8qqSGt-fj6uYBEiQAucjOwes-_48bvkO7VFJGMW3iHN-_xA_vvodIzhU93OnOs8UaAhOe8P8HAQ)

Még valami... Ben Furman, az egyszerűen lenyűgöző személyiségű finn coach, terapeuta, egyik legfontosabb coach-mentorom Helsinkiben mondta egy tréningen (amikor megúnhatta a kérdeződéseimet erről...), hogy "ne dícsérj, ne is adj elismerést..." - és itt hatásszünetet tartott... Hülyén nézhettem rá, ő meg azzal a jellegzetes furmani mindent megértő (még azt is, amit én nem, de ezt azért szeretettel nem rámöntő) mosolyával úgy folytatta: "...csak vedd észre, hogy mit csinált jól..." 

Egy másik coach-mentorom (ezt a mentor-izét soha nem mondtam még róluk, de ahogy ezt írtam, eszembe jutott, hogy a mentoring az nem csak formális folyamat lehet, hát persze, mi mások lennének ők az életemben?! Ahhoz nem találkozom velük annyit, hogy barátaimnak nevezhetném őket, pedig az lenne a fájintos...:-))), Daniel Meier (miközben a Bajcsy-Zsilinszky úton, a Bazilikával szemben már a szokásos második mákos tortámat ettem, és ezzel neki is meghoztam a kedvét legalább egyhez...) ugyanennek a témának egy variációjaként azt mondta arra a kérdésemre (ez tulajdonképpen egy interjú volt, azóta is tartozom a megírásával, akkoriban a két magyarított könyve kapcsán többen is csináltak vele nagy újságokban is, és akkor kicsit elment a kedvem, nem akartam az n+1-iket megírni...), hogy neki (aki világos volt, hogy nyugodt, nagyon megfontolt beszédű, derűs lényével erre rendeltetett) mi volt nehéz a coachingban először és erre azt mondta: "Tudod, Miklós, az volt a legnehezebb, hogy abban amit mondanak arra tudjak figyelni, fókuszálni, ami erőforrást mutat (a többit lényegében elengedni) és azokat visszajelezni..." 

Hogy megmutassam a Facebook zsenialitását azoknak is, akik fanyalognak tőle, hogy milyen szép egymásra kacsintások melengethetik az ember szívét országhatárokon átívelve, legyen itt a „hajónapló” feljegyzése, hogyan regálódott le ez a poszt: 

Erre ráírt Hankovszky Katalin, aki szintén az egyik mentorom, a megoldásközpontú képzésen a fő-trainer, Dani-nek a munkatársa a svájci SolutionSurfers-ben, ezt kommentelte:

“Köszi a differenciált posztot, Miklós! A ‪Daniel Meieres részben vicces, hogy a kérdés nélkül ez a mondat aligha hagyta volna el Dani száját így... Erre mondja ‪Ben Furman, hogy pucér ember zsebébe nyúlni…:-)))” 

Mire én: 

“:-))) no, Kati, ismersz engem is valamennyire, régebben Danit... talán az se véletlen, hogy pont én kérdeztem meg tőle ezt... pláne 2 évvel ezelőtt...” 

Mire ő: 

“Igen, rátok ismerek szeretettel és tisztelettel…:-))), meg egy kacsintással”

Erre már Dani (Daniel Meier) is beindult (ő is “FB friend”), persze, nem értett az egészből semmit, csak látta, hogy róla is szó van: 

“:))) what ever you ve said:))” 

Én: 

“Cheers, Dani…:-)))

Katinak a téma még egy share-lést és ahhoz fűzött megjegyzést is megért, és értem, hogy miért. Ebben a mai világunkban hogy egy fiatal tanárnak ez eszébe jut, ez egyszerűen fantasztikus. És ebbe „belerondítani” mindenféle szakmai részlet-izékkel nem illik... és mégis, mégis, ez egy remek alkalomnak tűnt nekem, hogy egy kicsit ezen – ugyanebben a jó irányban, de továbbmenve – gondolkozzumk mélyebben el, és ha lehet, használjuk ezt az alapvetően jó példát még egy további lépés megtételére... És Kati kisérő megjegyzése – talán nem tévedek – ugyanezt a dilemmát tükrözi, hogy ehhez túlságosan szőrszálhasogatva nem illett hozzányúlni... Íme, Kati megjegyzése a share-elt link mellé: 

„Eddig nem éreztem rá indíttatást, hogy megosszam vagy kommenteljem ezt a megosztó videót. A nagyon lelkes és nagyon fanyalgó reakciókhoz képest csöndesebb volt az enyém - mostanában Insoo Kim Berg WOWW videója cseng a fülemben, ahogy a tanárok 3 hónap kísérletezés után arról beszélnek, hogyan változtak meg az interakciók az osztályteremben - mert minden egyes megszólalásom észreveszem a gyerekeimmel, mikor ezt vagy azt vagy amazt szólok hozzájuk…

De megörültem, hogy Miklos Szilagyi posztja kedvenc alternatíváinak leírásával végzödik és ebbe a sorba szívesen beállok, és idézem Miklóst: "Egy másik coach-mentorom (ezt a mentor-izét soha nem mondtam még róluk, de ahogy ezt írtam, eszembe jutott, hogy a mentoring az nem csak formális folyamat lehet, hát persze, mi mások lennének ők az életemben?! Ahhoz nem találkozom velük annyit, hogy barátaimnak nevezhetném őket, pedig az lenne a fájintos...:-))), Daniel Meier (miközben a Bajcsy-Zsilinszky úton, a Bazilikával szemben már a szokásos második mákos tortámat ettem, és ezzel neki is meghoztam a kedvét legalább egyhez...) ugyanennek a témának egy variációjaként azt mondta arra a kérdésemre (ez tulajdonképpen egy interjú volt, azóta is tartozom a megírásával, akkoriban a két magyarított könyve kapcsán többen is csináltak vele nagy újságokban is, és akkor kicsit elment a kedvem, nem akartam az n+1-iket megírni...), hogy neki (aki világos volt, hogy nyugodt, nagyon megfontolt beszédű, derűs lényével erre rendeltetett) mi volt nehéz a coachingban először és erre azt mondta: "Tudod, Miklós, az volt a legnehezebb, hogy abban amit mondanak arra tudjak figyelni, fókuszálni, ami erőforrást mutat (a többit lényegében elengedni) és azokat visszajelezni..." 

Elérhetőség: teveatufokan@gmail.com