Nagyon záros számú szituációs mintával “dolgozunk”… Sokszor egyszerűen “lejátszunk” egy korábban ismert helyzetet új szereplővel… ez nem a TA játszmája (though van átfedés), ez egyszerűen az agyunk energiatakarékos működéséből következik: ismert élet-szereplőink tulajdonságaival hajlamosak vagyunk új ismerőseinket felruházni, kivetítjük rájuk a jellemző tulajdonságokat… (kiemelten erősek lehetnek a korai emlékek, pl.a szüleinkkel kapcsolatban)
A mindennapi életünkben se baj, ha tudjuk, hogy hajlamosak vagyunk erre (sok mindenben segíthet ez a tudás…), de a segítőknek létfontosságú, hogy tisztában legyenek ezekkel a keresztbe vetítési lehetőségekkel és kezelni tudják azokat. Ide tartozik az a helyzet is, amikor akivel beszélgetünk, olyan problémáját tárja elénk, ami közelről érint bennünket, nekünk is problémánk, vagy az volt... Néha nagyon nehéz lehet autentikusan odafigyelni a másikra, előfordulhat, hogy lekapcsolódunk és csak a saját "körünk"-ben forgunk... Nem igazán hasznos segítő esetében...
Gondolat-szikra mindenféle segítőknek, coachoknak (főleg az utóbbiaknak, mert erről a coach tréningeken tapasztalatom szerint nincs szó, pedig ugyanúgy megjelenik a jelenség, mint bármilyen más segítő tevékenységnél)... olvasok a transference-ről, countertransference-ről (a kliens/ügyfél/coachee kivetítése a segítőre, illetve a segítőnek a kivetítése az ügyfélre). Itt is, naná, előjön a túlzott közelség az ügyfél és a segítő saját (magán-) problematikája között...
"...The problem, as usual, was that the patient was so close to home that I was threatened, and had to struggle with it..." - A probléma, ahogy szokott, az volt, hogy a páciens túl közel volt az én érzéseimhez, ez veszélyt jelzett a számomra, amivel meg kellett küzdenem (a szöveg a "páciens" szót használja, mert a könyvet egy terapeuta írta a saját személyes vonatkozó tapasztalatairól - a fogalmak (transference-countertransference) alapvetően a terápiában születtek, ami a kiterjesztésük jogosságát minden segítő kapcsolatra cseppet sem gátolja).
Tehát van ez a közelség, amikor félő lehet, hogy a saját esetleges belegabalyodásom megakadályozhatja, vagy legalábbis megnehezítheti, hogy kellő objektivitással tudjak tükrözni, támogatni.
Az ötlet, gondolat-szikra: amikor ezt érzed, észleled segítőként, akkor kipróbálhatod a következőt). Jó értelemben vett kiváncsiként, kutató segítőként, ráfokuszálhatsz arra, hogy ez a (majdnem közös) dolog a másiknak, egyáltalán másoknak mit jelenthet, és őszinte csodálkozással segítheted az ő útját a (majdnem) közös problémátok csak rá jellemző, számára kisolgozható megoldása felé. Mert a probléma/élethelyzet, whatever bizonyos szempontból lehet hasonló, a megoldás egyéni lesz (mondjuk pont ezért kell a distance-ot megtartanod, mert ha nem sikerül, óhatatlanul tukmálni kezdheted a saját megoldás-kísérleteidet, ami biztosan nem lesz hasznos...). NLP-s szakkifejezéssel asszociált (beleérző) pozíció helyett tudatosan itt is (!!) disszociált (3-ik szempontú, semleges, objektív, helikopter-view) pozíciót veszel fel, és ezzel sikerül megtartanod ebben a "veszélyes" témában is azt a hasznos távolságot, rálátást, amire szükséged van...
Ez most nem "tukmálás"-nak van szánva (:-))), ez most csak egy gondolat-szikra, egy ötlet, ami nekem is így csak most jutott eszembe, úgyhogy még én is próbálgatni fogom... az eddig hozzám legközelebb álló használható metafórát Horváth Tünde szokta emlegetni, a kis polcot. Nem teljesen erre a szituációra "szól", de nekem erre is ez volt a leghasznosabb eddig. Tünde mondja mindig, hogy ha megjelennek benned megítélések, netán kritikák azzal kapcsolatban, amit hallasz, különösen segítő/támogató kapcsolatban (amúgy általában is hasznos lehet...), azokat ne próbáld elnyomni, mert az lehetetlen. Vedd észre és tedd fel egy kis képzeletbeli "polcra", és ott hagyd békén őket... ez se rossz...:-)))
