Kezdjük egy (szerintem könnyű) kérdéssel: a képen melyik a coach?
A cím provokatív állítását kezdésnek fordítsuk kérdésbe és szedjük ízekre: "Mindenkinek szüksége van-e coachra?" Menjünk mögé a kérdésnek, ne ragadjunk le ennél a fogalmazásnál, szedjük szét együtt a címet és a kérdésbe rejtett állítást (merthogy szerintem ha szüksége nem is, mindenesetre mindenkinek hasznos lehet egy coach, vagy egy...) Kezdjük mindjárt a „szükség”-gel... nagy szó, szükségünk biztonságra, levegőre, ételre/italra, fedélre, szeretetre és szexre van, és persze elismerésre, önkifejezés lehetőségére van szükségünk, mindenkinek a maga módján, a saját tehetségének és intelligencia-típusának megfelelően. Sokféle módon, sokféle lehetőséggel, életkörülményekkel és persze igényekkel és sokféle pszichikai, mentális adottsággal, körülménnyekkel vagyunk megáldva. Az állításom az, hogy egy hiteles & kellő respekttel rendelkező reflexív valaki az életünk fontos pillanataiban nagyon hasznos lehet, mert egyszerűen segíthet az önismeretünkben, erősségeink megismerésében (hogy jobban építhessünk rájuk, azt hiszed tudod, melyek azok, de meg tudnálak lepni...), a személyes/kapcsolati hatékonyságunk növelésében, a vakfoltjaink felfedezésében, hatásuk gyengítésében.
Hogy Neked nincs vakfoltod? De tudod mi az, ugye? OK, lehet, akkor Te Isten vagy, de minimum szuperman/woman. Nekem mindenesetre vannak és 6 év intenzív tanulás/megismerés, sok-sok reflexió feldolgozása segít hatásuk valamelyest csökkentésében. Ismered a mondást, „a cipésznek lyukas a cipője”, no, így van mindenki az önmaga (nem csak a vakfoltok számítanak...) megismerésével, elfogadásával, irányításával, kontrolljával. Senki, a coach, a terapeuta, a pszichiáter se tud egyedüli hiteles megítélője lenni önmagának, a coachok, egyéb segítők halmazában szignifikánsan nagyobb, gyakorlatilag teljeskörű az ilyen típusú személyes/szakmai segítség igénybevétele, tehát nem csak prédikálják a vizet, de azt is isznak...:-)))
Azt is érdemes észrevenned egy következő periódusban, hogy hányszor van az, hogy amit Te lépsz, cselekszel, az megnemértésre, ellenállásra, legrosszabb esetben ignorálásra talál másoknál, pedig nem nagyon van ember (jó, a pszichopaták, szociopaták kivételek, de azért itt legyen szó az átlagemberről, rólam és Rólad), aki magában belül ne az elfogadásra, a tiszteletre, elismerésre, hogy ne mondjam nagy szóval, a többiek szeretetére vágyik (ne tévesszen meg, hogy sokan sokszor arrogánsak, nagyképűek, és ebből az egészből semmi nem látszik, ez az ő legnagyobb, legféltetebben őrzött titkuk...). Ezzel elintéztük a „mindenkit” a kezdő kérdésben... Vegyük végül a „coachot”. Természetesen, ahogy röviden már említettem, ez általában egy segítőt jelent, de egyáltalán nem biztos, hogy ennek formális dolognak kell lennie, sokunk életében voltak pillanatok, amikor egy baráttól, egy munkatárstól, egy szerettünktől kaptunk egy olyan mondatot, ami meghatározó volt akkor és ott, sőt, tulajdonképpen örökké a közép-rövidtávú memóriánkban van, bármikor előhívható.
Most állj meg, légyszíves, egy pillanatra és próbálj eszedbe idézni egyet, kettőt, vagy hármat az életednek ezek közül a pillanatai közül... milyen fordulópont volt az, amikor ez a mondat/beszélgetés annyira megérintett? Milyen érzés fűződött/fűződik hozzájuk? Hogyan maradhattak meg kvázi „örökre”, mi lehet a titkuk? Hogyan gondolsz arra/azokra, akiktől ezeket az ajándékokat kaptad? Mert ezek bizony az élet ajándékai...
....
Megvagy? Nos, az életnek ezek a pillanatai nem tervezhetőek, vagy voltak, lesznek, vagy nem, de az élet gondjai adott esetben nem engedik, hogy várj a sült galambra, a következő „coaching” pillanatra... persze, itt is álljunk meg egy döbbenetre... élet gondjai, döntési helyzetek, kisebbek vagy nagyobbak, beszorulások, aggódások, nem-találom-a-helyem helyzetek mindenki életében vannak, ebben nem különbözünk (ezek gyakoriságában, mélységében, súlyosságában már inkább...).
Abban viszont nagyon különbözünk, hogy mit kezdünk ezekkel, magunkba fordulunk, letörünk, összehúzzuk magunkat (akár fizikailag is, igen), beletörődünk, „mi mindig a rosszabbik végét kapjuk, ez már így van és így is lesz”, az együttélést vállaljuk a problémával (persze, fedősztori mindig van, olyan végképp nincs, aki hülyének szeretne látszani...), vagy segítséget kérünk valakitől. Fontos, hogy a lehető legobjektívabb, leghitelesebb lehessen számunkra ez a személy, meg merje mondani nekünk, amit nem látunk (be), ugyanakkor érezzük az egész folyamat közben az elfogadást, azt hogy ő is tudja, az ilyen problémák az élet részei, most én, holnap ő lesz bennük, és egyikünk se lesz alapvetően kárhoztatható érte, hogy belekerültünk.
Minél közelebb van hozzánk az illető, annál valószínűbb, hogy az ő egyéni érdekei színezni fogják a reflexióit, mert nem tud elvonatkoztatni attól, hogy őt is érinteni fogja az, amit a segítség után teszel (a coachokat az elején figyelmeztetik is, hogy a családban ne gyakoroljanak...). Barát/-nő esetében lehet ilyen zavaró tényező a barátság kötelékének az előtérben tartása (félelem attól, hogy ha kimondja, amit gondol, meglazulhat ez a kötelék), de akár lehet titkolt versengés is.
OK, de hogy a fenében lehetne annyira objektív, pláne hiteles egy ismeretlen, mondjuk egy coach?! Jó kérdés... Az objektivitásában még csak könnyebb megbízni, jön, megy, lehet, soha többet nem találkozunk, vagy ha igen, akkor is a köreimen kívül van, tehát érdekei, egyéb zavaró tényezői nincsenek... Azám, de a hitelesség...
Nos, szerintem ez az úgynevezett „kémia/chemistry” lényege, ami minden coaching oktatáson elhangzik, de úgyis rájössz, ha elkezded csinálni, hogy az első találkozás (itt is) meghatározó, legyen az telefon, Skype, vagy személyes.
Olyasmi van ebben az első pillanatban kialakuló (vagy nem kialakuló) kapcsolati mezőben, mint „el tud fogadni”, „nem fog megítélni”, „nála biztonságban vannak az intimebb részek is”. Hogy ezt honnan tudják az ügyfelek? Nos, az intuíciónak megvan a maga helye az életünkben, ez például fullosan az intuíció feladata. De ne tévedjünk, a coach is – kicsit különbözőképpen megfogalmazható, de lényegében identikus – „jeleket keres” az ügyfél oldaláról: „elfogad, elhiszi majd, hogy kellően tudom segíteni, megvan az induló bizalom-ticket”, „képes lesz majd belemenni, nem fogja visszafogni magát, mert igazán akkor fogok tudni csak segíteni” és a legfontosabb (és ez különbözik az ügyfélétől): „akarja-e ezt igazán, vagy azt szeretné, hogy lealibizzük”, „akar-e igazán változtatni, vagy csak azok akarják, akik javasolták, vagy küldték coachhoz...”...
Megoldás az elején feltett kérdésre: ha ez egy coaching beszélgetés és ha a lefotózott pillanat jellemző a helyzetre, amelyben a coach beszél kevesebbet, akkor aki a képen (aktívan...) hallgat, ő a coach...
