A kommunikáció lényege a másik fél válasza/reakciója (ez azt mutatja meg, mit/hogyan értett meg a szándékolt üzenetünkből...).
A szándékunk, hogy mit akartunk közölni, hogy egy konkrét választ váltson ki, vagy vissszaigazolódik a válaszban, vagy nem... amit tehetünk – hogy a várt reakciót/választ kiváltsuk, az az, hogy addig változtatjuk, finomítjuk a mondandónkat, amíg az a válasz nem érkezik (amíg meg nem értik az eredeti mondandónkat...), amit szerettünk volna kapni eredetileg.... azt mondani, hogy "de én nem azt mondtam", miközben ténybelileg teljesen igaz lehet, egyszerűen értelmetlen...
Az egyik Yalom könyvben egy gyönyörű példát találtam erre. Yalom-tól egy rövid, 3 alkalmas terápiás folyamatot kér egy halálos betegségben szenvedő ápolónő, mert többre nincs pénze... az ápolónő egész élete szinte el volt átkozva, fia a (Johnny Cash által is oly örökbecsűen megénekelt) San Quentin börtönben van sok éve, egyedül élt, szegényen. Zárkózott természete, kemény, szinte durva viselkedése mindenki számára közismert volt.
Egy közös ismerős ajánlotta neki Yalomot, egy másik terapeuta hölgy, akinek Yalom a mentora, terapeutája volt huzamos ideig, és aki korábban meghalt szintén halálos betegségben. Élete végén kórházban ápolták, ott találkozott az ápolónővel és adta meg neki Yalom elérhetőségét.
A 3. ülés vége felé Yalom elmond egy történetet a kolléga utolsó idejéből és elmondja, hogy amikor egyszer várta a családját a látogatási időben, mielőtt ők megérkeztek volna, az egyik ismerős, kemény & érdes ápolónő odasúgta neki, hogy: "Show some class to your children!" (Szedje össze magát, legyen erős a gyerekei számára!)
Az ápolónő megkövül a székben, miközben Yalom hozzáteszi, hogy az illető beteg nem tudta pontosan, ki, melyik ápolónő adta ezt a tanácsot.
Az ápolónő kicsit felenged és rábólint, igen, ő volt, aki ezt mondta. És Yalom itt elmondja, hogy a betegének ez az egy mondat nagyon sokat jelentett, fordulópontot hozott a hátralévő életében, mert a szokásos önsajnálattal teli befelé fordulása kifelé, az emberek, a családja felé fordulássá változott.
És itt jön a csavar. Kiderül az ápolónő spontán visszaemlékezéséből, hogy ő ott és akkor tulajdonképpen gyűlölte & irigyelte a gazdag, nagy családos, diplomás foglalkozású, körülugrált, mindene-megvolt-a-betegségén-kívül beteget, aki mindennek ellenére folyton sírt, panaszkodott, rinyált. Ki tudja mégis milyen indittatásból, abban a bizonyos pillanatban, amikor tudni lehetett, hogy jön a család, a gyerekek őt meglátogatni, az ápolónő legalább a család számára elviselhetővé akarta tenni az ott-tartózkodást és odasúgta neki, amit...
Tehát: "A" egy megengedő/kooperatív pillanatában megtalálta azt az egyetlen mondatot, ami "B"-nek sorsfordító volt. "A" tudta mit csinál? Nem, improvizált az élettapasztalata alapján. És egészen mást kívánt az illetőnek általánosságban, mint amit ő továbbvitt, ami az ő "válasza" volt... In diesem Sinne, bitte!
Van, amit sajnálsz, hogy csináltál valamikor? Másképp csinálnád? Vagy akár visszatérő lelkifurdalás, aminek az intenzitása csökken ugyan, de teljesen nem tudod eliminálni? Mindegy is, milyen területen, életben, munkában, mind a kettőben mi vagyunk, mind a kettőt mi éljük, nem más... Vagyunk így ezzel egy páran...