Vezetői coaching

Ibsen (1828-1906)  Peer Gyntjéből emelek ide egy fura, általam legalábbis nem megfejthető, rövid jelenetet, amelyben Peer Gynt vándorlása során egy furcsa akadállyal találja szembe magát, ami nem akarja tovább engedni, de nincs formája, alakja, csak hangja és ereje... A Görbe... hogy ez maga a világ káosza, vagy mi ez, nem derül ki, csak hogy jönnek a madarak és valahogy még a nőknek is szerepe van Peer Gynt megmenekülésében... Hogy Becket abszurd?! Felejtsd el... Ibsen tudott valamit erről, hogy mi az abszurd...

Ha nem megfejthető (általam!), minek a fuss about it?! Mert intriguing, very much so... mi a fenét akarhatott Ibsen ezzel a jelenettel?!

Ahonnan ez most előjött, az egy könyv, az ilyen történetek tárháza, amit régen, késő kamaszkoromban olvastam. Ákos Károly “Az idők örvényében” című szubjektív non-fiction könyve az emberről, az agyról, annak is az 1975-ös Gondolat kiadós kiadása, ami meghatározó könyv volt az életemben, az alap-sztorijaim (amelyeket előbb-utóbb mindenkinek itt-ott idézek, akikkel megbarátkozom, vagy csak találkozom itt-ott...  szóval watch-out...:-))) közül néhány ebből való (a Stanislaw Lem-es mesterséges világ hipotézis, a Niels Bohr westernt néz és nem érti...).

Szóval Ibsen, Peer Gynt és a Görbe. 

Technikai megjegyzés: az egyszerűség kedvéért ahol egyértelmű, nem írtam ki külön mindig a beszélő nevét (mert hogy ezt a rövid jelenetet, hogy Te is törhesd rajta a fejed, ide bemásolom...). Ha külön sor, új beszélő. A szín elején Peer Gynt egyedül (fura fickó, vándorolva keresi az élet értelmét, pikareszk, no...) van, egy ággal csapkod ide-oda, mert valami akadályt észlel, de az nem látható. Megkérdezi (szinte önmagától, mert egyedül van a színen, hogy “Felelj Ki vagy?” és erre a titokzatos, láthatatlan, de nyilván akadályként érzékelhető valami (némileg meglepő módon, emberi hangon, azon a nyelven,  ami  megszólították), válaszol: “Magam”... innen már fog menni az azonosítás, hogy mikor ki beszél... A végén majd lesznek “Madárkiáltások”, de azt ott jelzem...

Ja... és a végén nem “jövök vissza”, nem magyarázok el semmit (nem tudom elmagyarázni) és sokatmondó (-nak szánt) analógiákat se fogok keresni, ígérem! Innentől az Ibsen idézet és kész...

“...(Hallani lehet, hogy Peer Gynt egy nagy ággal csapkod, sújt maga körül.) Felelj! Ki vagy? 

Magam.

El utamból! 

Elég nagy a hely, te kerülj ki, van, hol. (más helyen próbálkozik, de megint beleütközik)

Ki vagy?

Magam. S te mondhatod-e joggal?

Mondom, ami tetszik: s vág kardom azonnal! Vigyázz! Végez suhogva veled!

Saul százat ütött le, Peer Gynt ezeret! (Sújt és kaszabol.)

Ki vagy?

Magam.

Buta válaszodat tartsd meg, ha sötét borítja szavad.

Ki vagy?

A nagy Görbe.

Micsoda? De ilyet! A sötét rejtvény most szürke homályú lett.

Állj félre, Görbe!

Peer, te kerülj kivül!

Hajrá! (Csapkod és kaszabol.) Elesett! (Előretörne, de beleütközik.)

Hohó! Nem vagy egyedül?

Nincs Görbe, csak egy, Peer Gynt, jegyezd meg ezt. A Görbe, ki bukhat, de mindig ujrakezd.

A Görbe, ki meghal, s a Görbe, ki élet.

(Peer Gynt eldobja az ágat) Ha a fegyver nem fog, az öklöm elérhet! (Keresztülverekszi magát.)

Bizd az ökölre! Bizd az izomra! Hi-hi, Peer Gynt, így jutsz majd az oromra.

(Peer Gynt visszajön) Vissza-előre egy-idő az út - ki is, be is szorítóba fut. Most itt van! Ott! Kört fut meg a Görbe, s ha kívül vagyok, befog újra a körbe. A neved! Mi vagy? Mutasd magadat, te búvó!

A Görbe.

(Peer Gynt tapogatódzik maga körül)

Se holt, se élő. Ködszerű. Nyúló. Minthogyha morgó medvecsoportba ütköznél, mely felkeltve mogorva. (Kiált.) No, üss ide már!

A Görbe nem esztelen!

De üss!

A Görbe nem üt.

Küzdj meg velem!

Nagy Görbe harc nélkül is győz a birokban.

Ha legalább egy törpe-kölyök cibálna, vagy egy esztendős manócska-zsivány! Akivel ma a küzdő vágyam szembeszállna. - Horkol! Te Görbe!

Mi az?

Támadj reám!

Nagy Görbe vigyázva győz, s nyugodtan.

(Peer Gynt karjába és kezébe harap) Fogam és körmöm húsomba bevájom, érezzem: a vér megeredve csepeg.

(Mintha nagy madarak szárnysuhogása hallatszanék. Madárkiáltás) Jössz, Görbe?

Lassan lépve megyek.

(Madárkiáltás) Testvérek, ide! Aki van, ide szálljon!

(Peer Gynt) Ha megmenthetsz, igyekezz, te leány! Ne süsd le szemed, ne hajtsd le fejed. - Dobd a szemébe kapcsos könyvedet!

(Madárkiáltás) Kábul! Mienk! Ide, testvérek, szaporán!

(Peer Gynt) Egy órai gyilkos játék s rettenet nagy ár megváltani ezt az életet. (Összerogy.)

(Madárkiáltás) Görbe! lerogyott! Jöjj, csapj le a dögre!

(Harangzúgás és zsoltárének hallatszik a messzeségből.) 

(Görbe, miközben semmivé foszlik, nyögve szól)Túl erős. Nők álltak védve mögötte...”

Egy érdekes megfejtési “kulcsra” találtam bizonyos emberekhez:

”...Aki önmagával elégedetlen, az folytonosan kész magát megbosszulni: mi többiek leszünk az áldozatai,...”

Forrás: Nietzsche - Vidám tudomány, részlet a 290. aforizmából...

Tudom, mondom, képviselem, hogy a meta-fogalmaknak különösen használatuk van, nem jelentésük. Azaz mindenkinek megvan róla a saját értelmezése... De még ha asztalról beszélek (így általában, leírom, "az asztalon"...), akkor is mindenki másra fog gondolni, kicsit, vagy nagyon, hát akkor még a nagy dolgokról, mint a szabadság, egyenlőség, autonómia, stb. Vagy a komfort...

Én szeretem ezt a szót, amit nekem jelent, az, hogy komfort. Nekem azt jelenti, hogy arra tudok koncentrálni, amire akarok, semmi nem zavar meg a környülálló adottságokból. Nem vagyok éppen se éhes, se fáradt, nem vagyok dühös, izgatott, nyugodt vagyok, pulzus rendben, légzés rendben, semmi nem zavar meg abban, amit csinálok, pl. dolgozom.

Jó, az ilyesmihez, mint a harmónia, kiegyensúlyozottság, szeretem hozzátenni, hogy "dinamikus"... Azt értem ezen a módosító szón, hogy ne valami statikus helyzetet képzeljünk el, az a nagyhalál, a hőhalál, a maximális entrópia, amiben megszűnik az élet. Embere válogatja, mi fér bele ebbe a dinamikába, esetleg zene is, vagy netán háttér-valami, kinti normál közlekedési zaj, a kollégák pusmogása, időnként telefonok, e-mailek (döntési pont, azonnal reagálsz, vagy gyűjtöd, mondjuk két meghatározott időpontra a napban, de ez már time-management, off...). Szóval dinamikus komfort. Egy sáv mondjuk, amiben optimálisan tudsz működni, dolgozni, tanulni. Éljen az ilyen értelemben vett komfort!

Vezető vs munkatárs, command & control, vs autonómia, stressz vs felszabadult munkavégzés/önmegvalósítás. Örök kérdések. Néha a gondolatok ütközésének fényében jobban rá tud látni az ember, miben is állnak ezek az ellentétek, ha ellentétek... Erre mutatok egy példát, a gondolatok ütközésére...

Egy amerikai neves management könyv szerző osztott meg (tegnap a Linkedinen) egy rövid, lényegretörő cikket egy kutatásról, hogy megtalálták volna az okát, hogy a stresszes job-ok miért tesznek tönkre minket.

Azt hozták ki, hogy ha több az autonómia, az önállóság, kisebb a stressz. Valahol azt is olvastam, hogy a kereteket kell megadni, a pontos célt (cizelláltabb feldolgozásban: már ebbe az előkészítésbe is hasznos, életszerű bevonni a munkatársakat, mert sokkal könnyebb velük utána együttdolgozni a célon/projekten, ha az előkészítésben is résztvettek, látták az adottságokat, a beteljesítendő keret-helyzetet mintha csak úgy megkapják, ez a cél, csináld...)

De a hogyant azt mindenképpen - természetesen interaktívan kezelt helyzetben - a végrehajtóra kell bízni (az interaktivitás főleg a figyelmet jelenti, amit a vezető a végrehajtásra fordít, hogy minden fázisban kellő támogatást kap(hat)-e a végrahajtó - mindannyiszor amikor ő maga szükségét érzi...). No, ebben nincs is vitánk, "Circulez, il n y a rien à voir!" (nincs itt semmi látnivaló, tessék továbbmenni!)

Azám, de ez a neves szerző, aki megosztotta a Linkedinen ezt a cikket (nem érdekes a neve, nekem is van könyvem tőle, magyarra is fordítják), leegyszerüsítette az üzenetet, 1-bitesítette valahogy így:

"A stressz megöl minket,
az autonómia meg felszabadít"

No, ez így egy baromság, és mielőtt a cikket elolvastam volna (utána persze elolvastam...), már megírtam egy kis commentet (amit oda nem tettem fel, de erre a szerintem szofisztikáltabb helyre, ahol esetleg jobban el tudják helyezni, akik ide-ide benéznek, mire is gondolok, amikor így felfortyanok...), ide meg tök idevaló... Persze már nem találom, újra szerkesztettem a tegnapi eredeti gondolatmenetet...

...meg végülis ez egy kulcskérdés a vezetői fejlesztésben, coachingban, ebben érdemes (kell!) tisztán látni. A konkrét helyzetben. Nem tudnék úgy beszélgetni egy vezetővel az ő konkrét beágyazottságáról, hogy ezt a dimenziót ne teljesen kimazsolázva/megértve álljunk fel utána...

Mi a bajom ezzel az 1-bites commenttel?

1. Tudom, hogy megszoktuk, de pont ezért érdemes időről-időre feleleveníteni, hogy a stressz, mint olyan, nem negatív. Sőt, életszükséglet. A jó kis eu-stressz nélkül megdöglenénk. Azt hiszem, van egy olyan űrhajós felkészítő teszt, hogy az embert belógatják/belehelyezik egy különleges ruhában (kimenetek, bemenetek megoldva...) egy kellemes, állandóan tartott hőmérsékletű medencébe, és úgy emlékszem napokig otthagyják, hogy teszteljék, hogyan bírja az inger-nélküliséget. Nehéz, állítólag az egyik, ha nem a legnehezebb teszt...

Egyszer láttam egy kisfilmet, ahol vállalkozó kedvű extrém-túristákat zártak be (kérésükre, pénzért!) talán 1 egész napra olyan II. világháború után épült bunkerban valahol vagy Német-, vagy Franciaországban, amelyekbe se fény, se hang nem jut be kívülről. Belső világítás sincs. Zseblámpával bevezetik őket, alap-komfort megvan, azután bezárják kívülről. Nesze neked kaland. Amikor kiengedik őket azt hiszem 24 óra után, egy időbe telik, amíg "feláll a rendszer" elhelyezik magukat abban, hol vannak, milyen napszak van, szóval teljes reboot-olás (vannak emberek akiket nem igazán tudok megérteni, de ez más lapra...).

Szóval, amit akarok mondani, hogy a (magyar származású, mi lenne...) tudós, Selye János, aki a stress szót coinolta, először használta, kétfajta stresszort azonosított, amelyek kétfajta stressz helyzetet generálnak. Az eu-stressz az a pozitív, az életfontosságú, a TA szerinti stroke-/simogatás-igényünket jelenti.

A negatív, az ártó a di-stress, amiben igen, végső esetben meg is lehet halni, de mindenesetre tartósan nagyon ártalmas, és igen, a munkahelyi környezet, pl. a mikromenedzselő vezető egy "kiváló" di-stress agent lehet, sajnos gyakrabban is, mint szeretnénk...

Tehát a stressz nem öl, a di-stressz öl. A jó stressz például a megfelelő szintű drukkolás is a vizsga előtt, vagy az előadás előtt, amit érzünk, és persze, ha szélsőséges, meg is akadályozhatja a jó teljesítményünket. Ennyire fontosak az arányok az életünkben, mert bizony a szükséges, stimuláló eu-stressz képes kedvezőtlen tényezők hatására ártó di-stresszé változni... És igen, egy egoista, mikromenedzselő vezető igencsak besegíthet ebbe...

2. Az autonómia. Az értelmiségi coach, tréner, pszichológus magából indul ki, helyesebben a saját legjobb énjéből és aspirációiból indul ki, amikor azt feltételezi, hogy 7 milliárd emberre is igaz, ami rá - legjobb formájában ! - igaz... hogy az ember semmi másra nem vágyik mint a szabadságra és az autonómiára, hogy életének minden pillanatában neki lehessen meghatároznia, hogy mit csináljon. Eleve, hogy mikor menjen be, bemenjen-e dolgozni, vagy otthon dolgozhasson (ott ahol ez egyáltalán lehetséges technikailag, egyébként...)

Azután amikor mindennap elkezd dolgozni, hogy mit, hogy dolgozik, az az ő dolga és felelőssége (!!) legyen... Ez annyira baromira nincs így, hogy eláll a szavam, hogy mihez hasonlítsam. Az arányok, guys, az arányok, mindig az arányok és mindig abban a sajátos kontextusban, munkakörnyezetben, adottságban, csapatban, ahol történik. Igen, figyelni, autonómiát adni, delegálni, felhatalmazni, amennyire lehet.

De ezek komplikált, és főleg eseti, helyi dolgok, sőt még egy helyen is adott projekt függő lehet, hogy éppen a struktúra-autonómia aránya mikor lesz optimális, hogy a stressz is optimális, azaz eu-stressz maradhasson...

És ez a lényeg, hogy az autonómia nem önmagában jó. Mert pszichológiai struktúra igényünk is van, mégpedig alapvetően. Akkor vagyunk komfortosak (igen, komfortosak, akkor is ezt írom, ha ez most a főmumus, a "komfort"... hogy ez is mekkora baromság!), ha a struktúra és az autonómia lehetőségünk optimális egy adott helyzetben...

https://www.fastcompany.com/90507442/hr-researchers-discovered-the-real-reason-why-stressful-jobs-are-killing-us?partner=rss&utm_source=rss&utm_medium=feed&utm_campaign=rss+fastcompany&utm_content=rss?cid=search

Bevezetés

Az olvasóhoz: Ez egy commentnek készült a Linkedinre egy posthoz, Oberfrank Zoltán postjához. Ezért neki szól, úgy van fogalmazva, tegező formában, és hogy érthető is lehessen, érdemes esetleg a második felével, az eredeti Linkedin posttal kezdeni, úgy tud értelmes lenni ez az első rész, az én commentem... persze, ahová most felteszem, az eredeti post egy commentjeként a többi között, elég a comment részt elolvasni... Innentől az én szövegem úgy értendő, hogy Zoltánhoz címzem...

Ebből a commentből egy post lett, mert 3 részletben tudtam volna csak  feltenni a Linkedinre (free account...), az meg mégis csak röhej. Viszont ez kicsit problémás lenne, ha nem lenne itt a post, úgyhogy az én comment-postom végére odavarázsoltam a Te egész posztodat, amennyire majd a blog(pont)hu akarja, megtartva a tördelést (a képekkel együtt), a betűformázást minden. Hogy egységesebbnek látszon az egész blog, a szokásosan használt 11-es Neu Helvetica helyett az általad használt plain vanilla 17-es Helvetica-ra módosítottam az én commentem formázását. 

 A “Comment”... (az én commentem...)

Szóval remek páros vagyunk, jókat tudunk diskurálni, pedig off-line soha nem is ismertük egymást...:-))) Hja, a virtualitás ereje... Azért mondom, hogy remek páros, mert Te (nagyon leegyszerüsítek engedelmeddel) rendszeralkotó vagy, persze, Te is mindenféle inger hatását feldolgozva időnként nekidurálod Magad és egy nagyobb ívű dolgozatban örvendezteted meg ismerőseidet, olvasóidat. Eközben az én rendszerem (ha van ilyen ebből a szempontból...) rövidebb gyújtózsinórú reakciókból áll, és gondolatilag (ha megjelenési formáját tekintve nem is feltétlenül) rövidebben,  kisebb célt járok körbe, szinte mindig közvetlen reaktív módon. 

Ezt úgy is lehetne mondani, hogy az én gondolatmeneimre pl. lehet mondani: “nem” (vagy “igen”), a Tieidre soha, mert annyi minden van benne, annyi szál, hogy nem is lehet őket még megszámolni se. Ez nem bírálat, nem dícséret, ez tény... persze, van szerkezete, eleje, vége, vezérfonala, de mindenféle kis novellák is elindulnak itt-ott, ami szintén érdekes lehet, hogy azokkal akkor mit... (pédául a Kis Herceg, amit én is kedvelek, és amiről kétszer elolvastam egy analitikus hajlamú római katolikus lelkész, Eugen Drewermann figyelemreméltó könyvét... hogy kétszer?! Ez vajon hogy festene az analitikai anamnézisemben?!). 

Tehát Te bár nyilván felborzolva több dolog által is, nagyobb levegőt veszel, minimum egy Festy-körképnyit, több mindent egyeztetsz össze, nagyobbat markolsz, mondjuk bizonyos határozott proaktív attitűddel, én meg sokat commentelek (par excellence debatteur/reaktív pozíció), ritkán “török ki” egy-egy post erejéig és még azok is inkább kövérkésebb commentek...:-)))

Még succinctebben, Te írsz valami jót, én commentelek valami rosszat, én írok valamit, Te commentelsz valami jót... szép kis munkamegosztás... 

Mi lesz most az a “rossz”, amibe belekötök? Kiválasztom a Grundliniédet, ami olyasmi, hogy “mit csináljon az emberiség, hogy az AI ne vegye át a hatalmat?”

Hogy én is idézzek (ezt különösen élvezem ezt a C.P. Snow-szerű két kultúrás izét, hogy kimondatlanul is propagálod a manapság már oly alulbecsült erudíciót), legyen, hogy én Spinozától: “Nem sírni, nem nevetni, megérteni...”. Ezt az utóbbit kedvenc contemporary filozófusom, Michel Onfray a ‘tragikus realista’ hozzáállásnak nevezi, és ez az attitűd nem áll távol tőlem... vagy közelebb itt a tűzhöz, Jim Collins a jövő hatékony vezetőjének fontos, persze nem egyetlen tulajdonságának érzi azt a képességet, hogy tudjon szembe nézni a brutális tényekkel/valósággal. 

Ez utóbbiak (a brutális tények) nekem azt mondták eddig, hogy emberiségnek annyi, doomed. Nem tudom, mikor, természeti járványok, atom- egyéb háborúk, vagy az AI adja majd ennek az utolsó lökést, és hogy mikor, fogalmam sincs, renénykedem, hogy én nem érem meg. Röviden ennyi lenne a válaszom, ha januárban lennénk... még csak nem is teljesen saját kútfő, van a polcomon egy könyv az emberiség (nem a Föld, az túlél minket...) kipusztulásának 50 lehetséges okáról  módjáról pontosan ebbe a 3-as clusterbe csoportosítva (természet, ember maga, AI). (5 elmélet a világvégéhez...)

Azért marha jókor írtad ezt, mert most lett egy esélye az emberiségnek, most, hogy 2 hónapra leállt a világ, volt (lett volna?!) ideje elgondolkodni azon, hogy mi fontos, mi nem, pl. miért az alsó jövedelem-harmadban (ötödben, tizedben, ezredben...) vannak azok egységesen, akiken az életünk szó szerint alapul, akik nélkülözhetetlenek, stb., ezt most eleget ragozzák mások.

———————————————————————————————————————————-

Az eredeti Linkedin bejegyzés másolata

Zoltán Oberfrank

Interim Human Resource Director

 A kísérő comment a posthoz:

“Tegnap Szegeden élvezhettem egy koronavírus utáni üzleti ebédet egy apró tó mellett - és részben rá - épült, hangulatos étteremben. Kihagyhatatlan volt a halászléjük, pedig annyira nem is szeretem..., de most nem erről akarok beszélni. A kis tó fölött fecskék cikáztak, és hosszú percekre belefeledkeztem a látványukba. Élveztem szépségüket, ügyes és fürge mozgásukat. Öröm volt nézni, ahogy élnek... Ma pedig láttam egy videót egy terelőkutya robotról. Ez a videó vegyes érzelmeket keltett bennem... Egyik oldalról elismeréssel adóztam a mérnöki és programozói teljesítménynek, másik oldalról a tudattalanról szerzett tudásom megszólaltatott egy vészjelzőt a fejemben... Erről a vészjelzőről szól a cikk. És persze az evolúcióról... :) #robot #evolúció #kisherceg #learningconversation”

...és a post... (eredeti megjelenés: Linkedin, 2020. május 24.)

“A kis herceg, a robotok és az evolúció

Tegnap Szegeden élvezhettem egy koronavírus utáni üzleti ebédet egy apró tó mellett - és részben rá - épült, hangulatos étteremben. Kihagyhatatlan volt a halászléjük, pedig annyira nem is szeretem..., de most nem erről akarok beszélni.

A kis tó fölött fecskék cikáztak, és hosszú percekre belefeledkeztem a látványukba. Élveztem szépségüket, ügyes és fürge mozgásukat. Öröm volt nézni, ahogy élnek...

Ma pedig láttam egy videót a LinkedIn-en (majd megtaláltam a YouTube-on is): egy terelőkutya robotról. Íme a videó:

Ez a videó vegyes érzelmeket keltett bennem... Egyik oldalról elismeréssel adóztam a mérnöki és programozói teljesítménynek, másik oldalról a tudattalanról szerzett tudásom megszólaltatott egy vészjelzőt a fejemben.

Állatok kontra robotok 

Többféleképpen is meg lehet közelíteni a témát. Lehet azt gondolni, hogy ez így sokkal hatékonyabb lesz, kevesebb energiát fog igényelni, nem kell pihenniük, nem kell őket etetni, gondozni, simogatni. Sőt, rövidesen a pásztorokat is helyettesíthetjük robotokkal, mennyivel hatékonyabb lesz így - már épp ideje lenne! Láthatja valaki úgy is, hogy végre a kutyák teljesen engedelmesek lesznek, nem fognak elkószálni, elveszni, nem szükséges költséges állatorvosi kezelésre vinni őket, nem öregszenek meg stb.

Magam is kutyatulajdonos lévén, elgondolkodtam ezen. Ez itt jobboldalt Menta, a keverék labradorunk. Sok bajunk van vele. Először is, mindenkit a barátjának tart. Ez azt is jelenti, hogy veszély esetén én védem meg őt és nem fordítva, ahogy azt kellene. Azután, szeret elszökni: rendszeresen 5-10 km-re tőlünk találták meg, majd elvitték az állatorvoshoz, az leolvasta a chipet, csörgött a telefonon, hogy menjek azonnal - rohadtul nem érdekelte őket, hogy épp egy 30MFt-os üzletről tárgyalok vagy hasonló -, vagy ha nem, akkor viszik a gyepmesteri telepre. Persze, mentem. Nem egyszer, sokszor. Aztán ott van az érzékeny gyomra: évekig tartott, amíg kikísérleteztem, hogy milyen étrendtől nem lesz hasmenése. Fegyelmezetlen is: amikor tudja, hogy sétálni megyünk, még a mi napig, rengeteg tanítás után is, ugrál, csahol, nekimegy mindennek az útjában, és nem komolyan, rendezetten viselkedik, ahogy szeretném. És aztán ott van az, hogy szinte állandóan simogatni kellene, mert egyszerűen nem tud betelni a hasvakarással..., ez időnként komolyan idegesítő.

Épp úgy mint az emberekkel: csak a baj van velük. Követelőznek, elégedetlenkednek, mérgesen beszélnek, nem teszik meg, amit akarunk tőlük, nem hogy maguktól nem, sokszor még akkor sem, ha kifejezetten megmondjuk nekik, hogy mit kellene tenniük. Ennek a sok kellemetlenségnek egyik tünete, például, hogy nem hajlandók akkor szexelni, amikor nekünk lenne szükségünk rá.

Mennyivel jobb lenne egy robottal helyettesíteni őket, és akkor nem kellene etetni és laktatni őket, fáradhatatlanok lennének, és - főleg! - pont úgy viselkednének, ahogy az nekünk kell.

Emberek kontra robotok

Van az embereknek egy olyan csoportja, aki azt hiszi magáról, hogy nagyon logikusan gondolkodik, feltételezhetően okosabb másoknál, emiatt az emberiség többi részét nem tartja sem túlságosan hatékonynak, sem pedig ésszerűnek és könnyen kezelhetőnek a sok érzelmükkel, az elismerés és társasági státusz iránti irracionális igényükkel, valamint a fájdalmasan értelmetlen kognitív torzításaikkal. Számukra valószínűleg az emberek és az állatok által végzett feladatokat sokkal hatékonyabban elvégeznék robotok, így logikusabb és racionálisabb is lenne robotokkal helyettesíteni őket.

Érdekes módon, azok a foglalkozások, amelyekben dolgozók talán az átlagnál magasabb korrelációt mutatnak az előző bekezdésben szereplő jellemzéssel, épp a robotok előállításánál nélkülözhetetlen foglalkozásokban dolgoznak: mérnökök és szoftverfejlesztők.

Őszintén remélem, hogy a robotok szüntelen fejlesztésével nem az emberiség másik részének eliminálására irányuló tudattalan vágyukat teljesítik...

Nyilván csak odáig, amíg aztán már a robotok maguk fognak jobb robotokat tervezni és építeni, így a mérnökök és a szoftverfejlesztők is szükségtelenné válnak, és bekövetkezik a Skynet és a Mátrix kora, azaz a gépek öntudatra ébredése és hatalomátvétele.

Még van néhány évünk addig, amíg ez bekövetkezik. Hogyan kellene azt a néhány évet jól kihasználni, hogy más irányba fordítsuk ezt a - jelenleg elkerülhetetlennek tűnő - jövőt?

Honnan jön mindez?

Egy ideje már gondolkodom ezen... Nem csupán egy tudattalan vágyunkból vagy a kommunikációs kudarcaink frusztrációjából származik mindez más élőlényekkel és embertársainkkal kapcsolatban?

Nem-e az a vágyam, hogy a kutyám azt tegye, amit akarok, méghozzá akkor, amikor akarom? Ne legyen gond vele, ne jelentsen "terhet" a számomra... nem ez hangzik ideálisnak?

Hasonló hangozna ideálisnak az emberekkel kapcsolatban is:

...ne mondjanak ellen, ne fárasszanak a szükségleteikkel, ne kelljen rájuk odafigyelni... És persze szexeljenek, amikor csak akarjuk, virág, törődés és kedves szavak nélkül is...

Nem ezt várjuk másoktól? Igen? Nem? Hanem akkor mit?

Egy élőlény abban más, mint egy robot, hogy - meglepő módon - nem gép, azaz...

a vele való kapcsolatom nem csak rólam szól. A kapcsolat nem egyirányú, hanem kétirányú...

Amikor együtt vagyok a kutyánkkal, nem csak én hatok őrá, hanem ő is nevel, tanít engem, ha engedem. Megmutatja, hogy ő ilyen, megmutatja, hogy neki mi tetszik, ő mit szeret, és ha ezt elfogadom és tiszteletben tartom, akkor egy idő után - észre sem veszem -, és megszeretem őt olyannak, amilyen, pedig eredetileg nem is pont ilyennek akartam volna...

A gyermekek sem csak kis engedelmeskedőgépek. Hiába szeretném azt, hogy tanuljanak az én hibáimból, és beteljesítsék az én beteljesítetlen vágyaimat, bizony nem ezért jöttek a világra.

(Megjegyzés: Fédra lányom, idáig elolvasva a cikket, felháborodottan így szólt: "Persze, ez minden gyerekre vonatkozik, rajtam kívül!" Hát igen, én sem vagyok próféta a saját otthonomban... :( )

Ám ha ezt elfogadom, és odafigyelek rájuk, és megkérdezem őket, hogy akkor szerintük miért is vannak itt ezen a világon, és mit látnak másképp, mint én, akkor rengeteget tanulhatok tőlük az életről.

És ugyanígy van ez például a kollégákkal is.

Csak azért, mert első látásra nem értünk egy másik embert vagy élőlényt, ne gondoljuk azt, hogy - velünk ellentétben - neki nincs igaza és nincs ugyanakkora joga a véleményéhez és az élete egészéhez, mint nekünk.

Odafigyelő és tanuló beszélgetés

Meg kell tanulnunk odafigyelve és tanulva beszélgetni a másikkal. A beszélgetés célja nem az, hogy rávegyük arra, amit mi akarunk, nem az, hogy elfogadtassuk vele a saját logikánkat vagy azt, amit mi ésszerűnek tartunk, nem az, hogy megtérítsük őt a saját életszeméletünkre és hitünkre, hanem az, hogy megismerjük őt és azt, ahogy ő látja a világot. Ezt úgy hívjuk:

"learning conversation" (tanuló beszélgetés).

Ez - beszéd nélkül - még állatokkal is tökéletesen megvalósítható, csak figyelni kell őket, és tanulni róluk egy keveset azoktól, akik jól ismerik és szeretik őket...

Mert mi tesz valójában egy másik élőlényt értékessé a számunkra? Nem az, hogy azonnal megteszi, amit akarunk tőle. Nem az, hogy a mi vágyainkat szolgálja. Nem az, hogy igazat ad nekünk. Nem az, hogy támogat bennünket és mellénk áll, amikor egyedül érezzük magunkat.

A másik embert az az idő és erőfeszítés teszi értékessé, amit belefektettünk a vele való együttlétbe és a megismerésébe.

Jól látod: ez nem egy haszonelvű életszemélet. Ám - érdekes módon -, ha megteszed az előzőket, mégis elnyered a méltó jutalmadat. Ha ugyanis belefekteted ezt az erőfeszítést egy másik emberrel vagy élőlénnyel való együttlétbe, az ő tiszteletébe és megismerésébe, akkor mindennél jobb esélyed lesz rá, hogy...

• meg fogja tenni, amit kérsz tőle,
• teljesíteni fogja a vágyaidat,
• igazat fog adni neked, amikor szükséged van rá, és
• melléd fog állni, amikor egyedül érzed magad.

És akkor nem kell egy engedelmes robottal helyettesíteni őt a tudattalan vágyképeinkben...

Kézenfekvőnek éreztem, hogy eszembe jutott: milyen szavakkal avatja be a titkába a kis herceget a róka Antoine de Saint-Exupéry világhírű könyvében. Ezt mondja:

"Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat."

Ezt a másik élőlényre szánt időt nevezi a róka "megszelídítésnek". Mi az?

"Először leülsz szép, tisztes távolba tőlem, úgy, ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz..."

Így szól a további magyarázat, amelyet a kis herceg kap:

"Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít - mondta a róka. - Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolnak a kereskedőknél. De mivel barátkereskedők nem léteznek, az embereknek nincsenek is barátaik. Ha azt akarod, hogy barátod legyen, szelídíts meg engem."

Tisztában vagyok vele, hogy A kis herceg megosztja az embereket. Olvastam egy lélektani cikket, ami szerint valakinek azt kellett terápiában feldolgoznia, hogy az édesanyja gyerekkorában felolvasta neki a könyvet. Emlékszem, hogy én is gyerekként olvastam el, és a kis herceg halálán mennyit sírtam. Ma már tudom, hogy tudattalanul magamat sirattam...

Mindettől függetlenül, ezek a szavak érdekesek, értékesek, megfontolandók, és talán nem véletlenül ez az egyik legtöbbet olvasott könyv a világon...

Egy alternatív jövő

Szánjunk tehát elegendő időt az élőlényekre...

Tiszteljük az élőlényeket! Közülük is legfőképp az embertársainkat. Ne tartsuk őket butábbaknak vagy haszontalanabbaknak megunknál, és akkor nem is lesznek azok. Ha így teszünk, akkor nem érzünk majd kényszert sem arra, hogy robotokkal helyettesítsük őket. (Ez nem azt jelenti, hogy veszélyes környezetben - pont azért, mert veszélyes - ne kellene esetleg erre törekednünk.)

Csodáljuk az élőlényeket! Nem gyönyörűek? Védjük az életüket! Adjunk nekik elfogadást, elismerést, tiszteletet és csodálatot, és hasonlót fogunk kapni tőlük.

Bánjunk jól a családtagjainkkal, és azokkal az emberekkel, akikkel minden nap együtt dolgozunk. Sokat tudnék mesélni arról, hogy hogyan kell ezt rosszul csinálni - fájt is minden pillanata.

Szánjunk időt minden élőlényre. Folytassunk velük tanuló beszélgetést. Ha nem tudnak beszélni, csak figyeljük őket. Ha tudnak beszélni, kérdezzük őket, tudjuk meg, mire vágynak, és tartsuk a gondolataikat tiszteletben akkor is, ha nem feltétlenül egyeznek azzal, amit mi helyesnek gondolunk.

Az, hogy te mit gondolsz helyesnek, úgyis érdekes módon került bele a fejedbe, amiről egy másik cikkben beszélhetünk majd... A lényeg: ha valóban tudnád, miért van egy-két gondolat a fejedben, nem biztos, hogy továbbra is minden esetben ott szeretnéd tartani...

- Jó, jó, de hogyan? - kérdezte a kis herceg.

- Sok-sok türelem kell hozzá - felelte a róka.

Kívánom, hogy legyen meg hozzá mindannyiunk türelme.

Különben nekünk végünk, csak még nem tudunk róla... (Then we're nothing more than dead men walking...) Akkor a robotok jogosan veszik át a helyünket...

Hiszen mennyit érünk akkor, ha nem tudunk kiszakadni a kis egócskánk szűkös és önző falai közül, és nem tudjuk tisztelni, értékelni és felhasználni embertársaink egyedi világlátását és tudását?

Valamint nem tudjuk azt a sajátunkkal hatásosan kombinálva összefogni és együttműködni egymással és a körülöttönk lévő élővilággal?

Szerinted hány évünk van még rá, hogy a következő evolúciós lépésként erre is képessé váljunk, mielőtt kihalunk?

Persze, az is igaz, hogy ha életben akarunk maradni, akkor a következő evolúciós lépés során nem csak a tanuló beszélgetés mesterévé kell váljunk, hanem mindannyiunknak meg kell tanulnia logikusabban is gondolkodni :). De ez megint egy másik cikk témája...

Kutyabarátoknak néhány további fotónk Menta kutyánkról, fiatalabb korából... Micsoda tekintet :)!

Written by

Zoltán Oberfrank

Interim Human Resource Director”

A fene... már nem találom azt a reggeli “alázat”-os postot a Linkedin gyorsan lepörgő time-line-ján (hogy mit gondolunk róla, az alázatosságról, volt a kérdés, nekem az jött le a postból, hogy valamilyen formában pozitív értelemben...). Már reggel elkezdtem hozzáírni egy kis commentet, azután töröltem (alázatos voltam...:-))), nem hagyott nyugton, kicsit utánanéztem. Megnéztem a nyelveken, amelyeken beszélek valamennyire (humility, humilité, Demut), azután a szinonímákat néztem meg, meg még az etimológiával is próbálkoztam...

Igazából messzire nem jutottam, de az alapgondolatot nem tudtam kiverni a fejemből, hogy a magyar szónak (aminek az alapja az “aláz”...) valahogy cikibb a kontextusa nekem, mint a többi nyelven (lehet, hogy ezt jobban érzem, a többi meg tanult...). Egy biztos, nem akarok alázatos lenni, alázva lenni, alázva érezni magam, nem akarom használni ezt a szót pozitív értelemben, mert szerintem nincs neki olyan...Ugye, a commentekből is (meg pl. Lencioninak, a management siker-szerzőnek  is van egy ilyen management meséje, aminek a címe Humility) az a közmegegyezés, hogy a jó fej ember/vezető alázatos... a gondolatot értem, egyet is értek vele, de az alázatos szerintem nem a jó út arrafelé...

Valószínüleg mindannyian annyira útáljuk a sokszor, sok kontextusban megnyilvánuló úrhatnámságot, command & control kultúrát, hogy az ember sokszor azt érzi/érezte, hogy egy minden további nélkül kicserélhető csavar a gépezetben, hogy ezzel szemben egy paradicsomi világot képzelünk el, ahol ember embernek nem farkasa, ahol tiszteljük egymást (aha! ez lehetne az alázat helyett, a másik tisztelete!!!). Szerintem a magyar nyelvű változat, az “alázat” túl sok erre az “új” viselkedésmódra/attitűdre. A lovon, tudom nehéz fennmaradni, megülni, az egyik véglet szokta vonzani a másik végletet. 

Ne legyünk alázatosak, de tiszteljük egymást, tekintsük partnernek egymást, azonos szemmagasságban kommunikáljunk egymással!

Nem szereted a politikát, a politikusokat? Megértem... nem is foglalkozol vele pont ezért, mert mondjuk hazug, tisztátalan, erkölcstelen? És azt hiszed, hogy a közegek, a szervezetek mind sokkal jobbak ennél? Kiábrándítanálak, ha tudnálak... de mindenre mindenkinek magának kell rájönnie, ez a tudás, az ismeret megszerzésének egyetlen ismert módja. Szóval csak mesélek, filózok...:-))) 

Amit nem szeretünk a közpolitikában, azt hiszem abból ered, hogy lényegében olyan, mint minden szervezeti élet, csak átlátszó díszletekben, lehet látni/érzékelni a feszültséget a deklarált elvek és a valóság között, többé-kevésbé transzparens a működés, ami egy szervezetben, mondjuk cégben sokkal rejtettebb. 

Azt hiszem, ezt a mély igazságot távol akarjuk tartani magunktól. Hogy a  politikusok túlnyomó része ugyanúgy egy érző, lélegző, érzékeny, törekvő, próbálkozó, időnként sikeres, időnként kudarcot valló ember, mint mi magunk vagyunk, meg a többiek körülöttünk, azzal a különbséggel, hogy ők látszanak, állandó reflektorfényben élnek. 

Lehet, hogy pszicho- és szociopata több van köztük, mint az általános populációban, de az a vezetők között is van. Kik ezek? Akiket már tényleg, szélsőségesen, mimden skrupulus nélkül semmi, és senki más nem érdekel, mint a saját pillanatnyi és hosszabb távú jólétük, boldogulásuk. Az átlagembernek szüksége van arra, hogy körülötte lévők is jól érezzék magukat, ezért valamilyen mértékben empatikusak, együttérzők, együttmüködőek a többi emberrel, kompromisszum-képesek. 

Azon gondolkoztam el, hogy mi a fene érdekelhet engem pl. a francia politikai élet intrikáiban már majd’ 40 éve, amikor Algériában élve az első francia újságok a kezembe akadtak, és talán rájöttem rá a fenti összefüggésre. Az érdekel mindennél jobban most már jó ideje, hogyan működik az ember, és ezt sehol olyan jól, olyan alaposan, mélyen nem lehet megfigyelni, mint a közpolitikában... 

Két dimenzióra hívom fel a figyelmet, ami általános emberi, és mindenütt megtalálható, tevékenységtől függetlenül: 

1. a deklarált célok, etikai princípiumok, motivációk, és az emberek működésének valódi mozgatórugói közötti feszültség és
2. a konkurrens, vagy konkurrensnek vélt személyek, csoportosulások egymással szembeni harcának mibenléte, eszközei. 

Bármilyen furcsán hangozhat, sokat lehet ezekből tanulni a saját életünkre, boldogulásunkra vonatkozóan, és általában az emberi működés és az igazi mozgatórugói közötti összefüggésről.Azoknak ajánlom ezeket a gondolatokat, akik úgy szeretnék kezelni a munkatársaikat, beosztottaikat, vezetőiket, mintha azok egyetlen lehetséges célja a szervezeti célokkal való teljes együttműködés lenne/lehetne, mintha nem hús-vér emberek lennének örömökkel, fájdalmakkal, csalódásokkal, problémákkal. Megtelve ezekkel a nap 24 órájában. És mintha nem mindenki a saját túléléséért küzdene, úgy ahogy tud, amilyen eszközei vannak. Ha nem a tehetségével, tudásával, akkor az alkalmazkodásával, megalázkodással, dörgölőzéssel, mindenféle off-topic (beleértve a szexuálist is) attraktivitásával. És a közpolitikához hasonlóan minden eszköz be van vetve, és nincs egy bölcs kádi, akinek a szeme mindent lát, és igazságot tesz. Emberek között nincs igazság, mert nincs bíró, akihez fordulni lehessen. 

Nem tudom, mennyire lett világos ide a végére, hogy amellett, hogy életünk kereteit meghatározza (bizony, lehet hátatfordítani neki, de ő nem fog Neked, sőt…), még egy remek, a lehető legtranszparensebb vizsgálódási területe ez annak, hogy hol tart a környezetünk, régiónk, a világ, mi a még elfogadható viselkedési normarendszer, hogyan működik az ember ma, 2020. májusában… 

Ui.: Elgondolkoztam, nem túl sötét-e ez a kép? Meg hogy én honnan nézem ezt az egészet. Beugrott a spiráldinamika gondolati keret, de jó lenne kegalább a sárga flow-ból nézni. A teal a Holdban van... nem tudom... a narancs individualista meritokrata rendszer gondolat-rendszerében nőttem fel filozófiailag, a sárga flow, ameddig felfelé látok. A zöld harmónia iránti vágya eközben mélyen bennem van. Amiről ez itt fent szól, egy olyan világról szól, a piros erő/hatalom a túlélés fő dimenziója, egyre inkább retardálva a bíbor törzsi/rokoni szál fontosság felé. Annak a mélyén, hogy így írható le az, ami történik, a köz- és személyes bizalom  univerzális megrendülése lehet szerintem...

Kezembe került egy 2009-ben megjelent és 2011-ben magyarul is megjelent Chaotics/Kaotika című könyv a jól ismert management szerző Philip Kotler és a kevésbé ismert John A. Caslione együttműködésében.

A könyv a 2007-2008-as pénzügyi válságra adott válaszként megjelent okosságok egyike, egy Kaotika Management Rendszert fogalmaznak meg benne a folyamatosan turbulenssé, kaotikussá vált világban való eligazodás segítésére.

Nem vállalkozom arra, hogy érdemben megítéljem a rendszer hatékonyságát, egyáltalán életrevalóságát (részben nem olvastam végig, csak belelapoztam, részben nincs elegendő összehasonlítási alapom az elmúlt 10 év VUCA világra felkészülési programokat megfogalmazó szakkönyvek tengerét illetően), csak megemlítem, hátha ez is hasznos lehet, hozzátehet valamit a mostani, legújabb, elég komolynak tűnő turbulencia okozta helyzetből való kilábalásra.

Hogy mennyire megpróbál nem elméleti, inkább hands-on lenni, azt 2 a könyvből kifotózott  stratégiai magatartásra vonatkozó lehetséges koncepció megmutatásával támasztom alá.

Az egyik táblázat (a magyar 2011-es  kiadás 125. oldalán) egy check-list a HR számára a válságra adott stratégiai gondolkodásból eredő akcióterv ellenőrzésére:

A következő táblázat ugyanez az értékesítés számára (a 149. oldalon):

Vannak emberek, akik olyan gondolatokat voltak képesek gondolni és végsőkig sűríteni, hogy kis túlzással mi többiek akár egy életet eltölthetünk azzal csak, hogy megértsük, hogy elgondolkozzunk rajta... A sűrítés e mesterei általában vagy költők, vagy filozófusok, vagy természettudósok voltak... Ha ebből a háromból legalább kettő valahogy megtalálta magát egy-egy emberben, egész különleges mixtúra keverődött ki ebből. Friedrich Nietzsche egy ilyen mixtúra volt. Filozófus és költő, a filozófus-költő, vagy költő-filozófus... és nem csak az “Imígyen szólt Zarathusztrá”-ban, de más munkáiban is meg-megcsillan ez az egyedi, különleges képesség, nem utolsó sorban késői aforisztikus munkájában, a “Vidám tudomány”-ban. Egy példát hozok a számozott gondolatfutamok közül tételem igazolására...

“217. Ok és okozat. - Az okozat (hatás) előtt más okokban hiszünk, mint utána”

Na, ez (legalábbis nekem...) annyira érdekes gondolat, hogy azért ezt nézzük meg eredetiben is:

“217. Ursache und Wirkung. - Vor der Wirkung glaubt man an andere Ursachen, als nach der Wirkung.”

Ja, és nem annyira bonyolult, de azért legyen itt még franciául is (csak hogy ízlelgessük...)

“217. Avant l’effet on croit à d’autres causes qu’après l’effet.”

...és angolul? Nincs meglepetés...

“217. Cause and effect. - Before the effect one believes in other causes than after the effect.”

Direkt nem akarok példákat hozni, az lekötné a gondolat szabad szárnyalását, és bezárhatná egy ismert jelenség kontextusába, miközben oly általános...

Tele van az FB fizetett hirdetésekkel. Van, amelyik érdekel, már előfordult, hogy vettem is valamit (eddig nem jártam meg, most eggyel talán befürdök, mert se híre, se hamva...), de a többségükön tovább-scrollozok. Megcommentálni meg nem szoktam, pláne sharelni. Ezen most elgondolkoztam, talán ez se érdemel szót... 

Amin most megakadt a szemem, az valamilyen (angol nyelvű!!) e-mail író template-szerűség, a hirdetés úgy kezdődik, hogy mindenki utál e-mailt írni, bla-bla-bla... és ez az izé, szoftver, vagy mi, majd megírja helyettünk az e-mailt... Ha nem lenne trivilis, ezzel egy csöppet siettetjük az amúgy félt AI-térnyerést... Bár, van előnye... a szoftverek majd eldumálnak, mi meg lógatjuk a lábunkat... hová is? Hát karanténes időben mondjuk a bilibe...

Na, ezen elgondolkoztam. Azt tudjuk (?), hogy a figyelem-span elérte bizonyos korosztályoknál, bizonyos helyzetekben a 3 sec-ot. Aki írni tanít az interneten, bárhol (e-mail-ben is!), első szabály: tömörség, lényeg (kb. már ez a post is túl hosszú már idáig is, igaz, én pont lesz@rok (majdnem) minden szabályt...). 

Az is tudható, hogy a kézírásnak is annyi, hiába mondják, hogy azt jobban megjegyezzük (igaz, bármit is hiába mondanak...). 

Régen a levélírás egy job volt. Papír, toll, boríték, bélyeg (!!! azt úgy lehet általában még tudni, hogy mi a bélyeg?! Vagy az is már a tantusz és a dinozauruszok sorsában osztozik?!). Posta, postaláda... jaja, és megírni... kézzel... 

Ez a cégnél, valamikor régen, még egyszerű volt, volt személyzet arra (elég nagy cégeknél), aki begyűjtötte a megírt leveleket tartalmazó borítékokat, a bélyegre, postázásra már neki volt gondja. Reggel bevitte a postára, kihozta a kapott leveleket, és szétszortírozta, és széthordta a címzetteknek, ott postabontás volt, és azután az egységen belül már az adminisztrátorok kézbesítették. 

Általában az asztalokon volt egy in és egy out iratgyűjtő, az in-be kerültek. Onnan ki, elolvasva, néhány napon belül megválaszolva, boríték rányalva/lezárva, mukaidő vége előtt visszafelé ugyanez, out irattartókból adminek összegyűjtötték a már megírt leveleket, postázó összegyűjtötte, reggel vitte a postára az új feladandókat, és ezzel indul az új ciklus. 

Ma ez túl könnyű lett, ez az e-mailezés. Túl könnyen írják, tesznek rá fű-fa virágot CC-re, a műgond (fogalmazás, stílus, formátum, szintaktika, szemantika, helyesírás, betűhelyesség) mind olyan úri huncutságok lettek, amelyek a demokrácia fényes jövő-jelenében meghaladottakká váltak. Szemétbe kerültek a kritikai gondolkodással, a műveltséggel, és hasonló felesleges cifraságokkal együtt... 

Megmondom, mit kell csinálni egy maillel, amit útálunk megírni. Nem kell megírni. Máris eggyel beljebb vagyunk!

“...if a man does not know what a thing is, it is at least an increase in knowledge if he knows what it is not...” (C. G. Jung, last phrase of Aion)

“...ha az ember nem tudja valamiről, hogy mi is az, ez mindenesetre tudásának növekedése, annyiban, hogy tudja, mi nem az (tudás)...”

Socrates megsüvegelte volna érte Jung-ot...:-)))

Inspiráció... az úgy van... az valami... abban van valamennyi energia... mihez is? Bármihez... és persze, marhára egyéni, személyes, idioszinkratikus, hogy mi... a módszerek, rendszerek, ja... azok szerintem igazából nincsenek... azaz, szóval, hogy virtuálisak, műanyagok, nem igaziak...

Az még érdekesebb, hogy van-e inspirációs készség, hajlam... hogy valaki inspirálódjon... könnyen, vagy nehezebben, vagy sehogy... az milyen lehet, ha valaki sehogy?! Olyan talán nincs is... vagy inkább, sajnos, talán van...

Az meg a legérdekesebb kérdés, hogy kívülről ez a cucc bevihető-e (talán nem...), illetve hogy bármit lehet-e vele csinálni kívülről (talán igen, talán nem...).

...és vigyázat, az inspiráció nem motiváció! Megnéztem a szinonímáit, nekem mind együtt...:-)))

“AURELE ANTONIN mourut le 7 mars 161, dans son palais de Lorium, avec le calme d'un sage accompli. Quand il sentit la mort approcher, il régla comme un simple particulier ses affaires de famille, et ordonna de transporter dans la chambre de son fils adoptif, Marc Aurèle, la statue d'or de la Fortune, qui devait toujours se trouver dans l'appartement de l'empereur...”

(Antoninus (Aurelius) Pius császár a.d. 161. március 7-én halt meg, az etruriai Loriumban, egy beteljesített bölcs élet nyugalmával (nem sok római császár végezte ilyen simán...). Amikor megérezte, hogy közeleg a halál, ugyanúgy, mint egy egyszerű polgár, intézkedett családi ügyeiben és elrendelte, hogy Fortuna istennő aranyból készült szobrát szállítsák át fogadott fia, Marcus Aurelius szobájába, mert ennek a szobornak mindig a császár lakóhelyén kellett lennie...”

Összefoglalás: egy hipotetikus értelmezési keretet fogalmazok itt meg az „után”-ra, egyszerre figyelembevéve a pandémia egészségügyi ÉS gazdasági hatásának kombinációját. Ehhez felhasználom egy méltatlanul háttérben maradt magyar közgazdász, Jánossy Ferenc gazdasági helyreállítási periódusokra vonatkozó koncepcióját, részben 1:1-ben, részben analógiás-alapon... (és közben fel is hívom a figyelmet néhány érdekes könyvre...) 

Egészségügyi hatás 

Miért is szokatlan? Mert ami összeáll a postban (hipotézis érdekes múltbeli kutatásokon alapulva, de alaposan túllépve azok keretein, merészen extrapolálva), azt sehol nem hallottam, sehol nem olvastam erre a mai szituációra... Türelem kell majd hozzá, mert több szálon indul el, tűnhet úgy, hogy akár semmi összefüggés nincs a megemlített dolgok között, amikről kiderül, hogy a végén egy zenekarban, ugyanazt játsszák, csak más hangszeren. Szóval, please, türelem... 

Ma reggel meghallgattam egy tegnapi francia tv-s beszélgetést a brit „előretörésről” a járvány sújtotta területek közötti súlyossági versenyben, hogyan gondolkoznak erről, összehasonlításokat más országokkal, eddig kb. ahogy szokott lenni. Ami feltűnt, és nem először, hogy vannak markáns különbségek régiók között az érintettség szempontjából. Több országot is magukba foglaló régiók és nem országok között. Mindjárt világos lesz. 

Van mag-Európa, de ez is kicsit kettős. Van Németország, amelyet eddig markánsan a legenyhébben érintett, és van egy nagy tömb, Belgium (ahol a fajlagos, per 100 000 fő elhalálozások száma a legmagasabb), Franciaország, Olaszország, Spanyolország, ide csatlakozott most be Franciaországot megelőzve Nagy-Britannia, ahol világ-viszonylatban is a legsúlyosabb a járvány egészségügyi hatása jelenleg (ez fontos lehet majd egyszer, amikor a pandémia végelszámolása lesz...). 

Van azután az északi európai országok „tömbje”, Dánia, Svédország, Norvégia, Finnország, ahol markánsan kevésbé súlyos (eddig...) a járvány egészségügyi hatása. E 4 közül Svédország az, ahol a legsúlyosabb, az egyetlen egész Európában (tudtommal), ahol nem vezettek be általános országos szintű karantén intézkedéseket, csak bizonyos szabályok betartását javasolták és az állampolgárok saját felelőssége körébe utalták, mit látnak jónak (természetesen ez azzal is járt, hogy pl. a munkából elővigyázatossági okból kimaradás egyéni szociális probléma maradt). 

Svédország gyakorlatát viszonylag gyakran emlegetik a súlyosan érintett európai országokban (a saját kormányukra hunyorítva ezzel...), mint egy lehetséges alternatívát, amit lehetett volna csinálni (Nagy-Britannia is így kezdte, de gyorsan retirált a többiekéhez hasonló karantén intézkedések meghozatalához). Az ritkán említődik azonos hangsúllyal, hogy ha a svéd sikert a másik három északi ország járvány-teljesítményéhez hasonlítjuk (amelyekben meghatározott ideig volt karantén), akkor a svéd mortalitás nagyságrendekkel magasabb, a helyzet súlyosabb, mint a másik 3 országban.  

Felvetődik a kérdés, hogy vajon van-e valamilyen közös eredetű, az országokon túlmenő társadalmi jellegzetesség-csokor járvány viselkedési trend az északi országok esetében, és nem lehetséges-e, ha a svédek is bevezettek volna a többi 3-hoz hasonlóan egy korlátozott idejű karantént, akkor a járvány egészségügyi hatása is a többiekéhez lett volna hasonló, azaz, enyhébb lett volna?  

Várjunk a válasszal (én inkább szempontokat javasolok itt, mert persze erre sincs válaszom), mert a választ mondjuk 5 év múlva lehet majd viszonylag fullosan kiértékelni, a 2019-20-as világjárvány komplex egészségügyi ÉS gazadsági hatásának elemzése után régiónként, országonként. Lehet például, hogy a svédek egészségügyi hatás szempntjából rosszabbul jártak, mint szomszédaik, de a végső mérlegnél azzal, hogy a gazdaságuk nem állt le teljesen, (vagy olyan mértékben, mint a többieké), de overall az egészségügyi ÉS gazdasági hatás optimumának keresése szempontjából meg akár sokkal jobban... Várjuk ki... 

Optimum keresés az egészségügyi és gazdasági hatások együttes mixére (egyikre sem szuboptimalizálva...) 

Az egészségügyi  és gazdasági szempontok között optimumot kell keresni, ez a fő okkupációja ma minden döntéshozónak a világon, hogy mennyit engedjek az egyikből (az egészségügyiből...), hogy a maximumot ki tudjam hozni a másikból, úgy, hogy az első később ne ölje meg a másodikban tett előrehaladást egy drámai visszaeséssel. Ismerjük a bon-mot-nál több (mert igaz...) mondást, hogy egyszerre valami nem lehet olcsó, gyors és jó, valamiből engedni kell, nos, itt „csak” két dolgot kell optimalizálni, de azt meg jó nehéz.  

Triviális, hogy a gazdasági visszaesés is lehet közvetlenül és főleg közvetetten halál-ok, tehát van egy végső mérce is: hogyan állítsuk be az egészségügyi rendszabályokat, hogy azok a lehető legminimálisabb mértékben akadályozzák a gazdasági fejlődést, újra felzárkózást (? vagy esetleg a korábbinál kiegyensúlyozottabb, környezettudatosabb, fenntarthatóbb gazdasági fejlődési pályára állást? Nem, nem, ez álom, ezt too much elképzelni, örülnénk, ha beindulna valahogyan újra a gazdaság, az élet...), úgy, hogy minimalizáljuk a mindeféle típusú emberi veszteséget, beleértve a bármilyen közvetlen okú halálozást is... 

Egészségügyi hatásokról 2. 

OK, de még vissza az egészségügyi hatáshoz, a régiókhoz. A francia beszélgetés körképe megemlítette Kelet-közép Európát is, beleértve hazánkat is, mint amelyet majdnem annyira csekély mértékben érintett a pandémia, mint a jól menedzselt Tajvant, vagy Dél-Koreát. Történetesen az utóbbi kettőről nem merik kimondani, hogy kevésbé érintett, mindenesetre köszönhetően az elejétől, idejében elkezdett fullosabb tesztelést tekintve a jó management döntésnek, az egészségügyi hatást sikerült kontroll alatt tartani. És ha már az enyhébb hatásokról volt szó, említésre került két másik, szintén perifériásnak számító európai ország, Görögország és Portugália viszonylagos csekély érintettsége.  

Most nem megyek bele a többi kontinens hipotetikus elemzésébe, mert intuitív hipotézisembe kellő minta felfedezésének hiányában nem tudom őket beilleszteni. Inkább maradok az említett néhány térségnél, amelyeknél viszont igenis vélek bizonyos mintákat és minta-eltéréseket érzékelni.      

Jánossy Ferenc helyreállítási periódusairól 

És most egy kis – látszólagos – kitérő (hiszen majd fel fogom használom egyszer közvetetten, egyszer közvetve...), egy jelentős magyar közgazdász, Jánossy Ferenc (a híres fizikus Jánossy professzor testvére) érdekes gazdaságfejlődési mintáira, mert azt az intuitív hipotézisem analógiásan az eltérő földrajzi régiók járványra való válaszainak mintáira is szeretném alkalmazni, amire kísérlet itt történik először... 

Gazda László 2018-as  „Környezet-gazdaságtan, környezetgazdálkodás” című könyvét idézem, jobban én se tudnám röviden:

„...Jánossy Ferenc (1914-1997) magyar közgazdász dolgozta ki a 1960-as években a helyreállítási periódusok elméletét. Amikor egy társadalmat trauma ér, például egy háború, egy súlyos járvány vagy egy természeti katasztrófa, akkor utána a társadalom mozgósítja  rövid távú tartalékait, és végrehajtja a helyreállítást, amely nem addig tart, amíg eléri a krízis előtti szintet, hanem addig, amíg el nem éri a megzavarás előtti meghosszabbított trendet. Amikor viszont azt eléri, akkor lefékeződik a növekedés, megtörik a trendvonal és belesimul az eredetibe, mintha nem lett volna krízis. Jánossy logaritmikus skálát használt (a függőleges „Termelés” tengelyen - SZM), ami igen látványossá teszi a grafikont, hiszen ezen a skálán az exponenciális görbe egy lineáris egyenes képét mutatja. Főként a második világháború utáni helyreállítási periódusokban ragadható meg ez az összefüggés!

Jánossy ezt a népesség alakulására is alkalmazta, ismert volt az Amerikai Egyesült Államokban a „baby-boom” kifejezés, vagyis hirtelen sok gyerek született a háború után pár évig (nálunk Ratkó korszak... - SZM). A társadalom mintegy reprodukálta népességét is, pótolva a háborús veszteségeket. 

Jánossy azt is megállapítja, hogy a a háború után nem sok különbség volt az akkori Németország, Japán és mondjuk, India között (ebben talán persze az amerikai Marshall terv is szerepet játszhatott... - SZM), ám ez a különbség nagyon hamar öt-hat éven belül újra visszaállt. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy a termelés holt tőkéje, a technika, valamint az infrastruktúra megsemmisült ugyan, de az emberi képességek, készségek összessége (Jánossynál „szakmastruktúra”) túlélte a háborút, és ez utóbbi a döntő! A társadalom humán tőkéje (szakmastruktúra) megteremti magának viszonylag gyorsan, a fejlettségének, képességeinek megfelelő tárgyi feltételrendszert (Jánossynál „technostruktúrát”)...” 

Egészségügyi hatásról 3. 

Hogy jön ez a járvány egészségügyi hatására reagálás mintáihoz? Nos, analógia alapján, ami ma eszembe jutott és ami talán szervesen be tud épülni ebbe az értelmezési keretrendszerbe.  

Egyes régióknak (a fentebb említettekre gondolok, mint fejlett európai országok (mínusz Németország, ami a korai intenzív teszteléssel kerülhetett ki ebből a csoportból), az északi európai országok (Svédország, Dánia, Norvégia, Finnország) és a Kelet-közép európai országok (köztük Magyarország)) sajátos feltételrendszere egy járvánnyal szembeni ellenállás szempontjából lehet, hogy alapvetően különbözik és ebből származik az egészségügyi védekezés hatásosságának különbsége e régiók között.

Lehet pl. az egyik szempont, amiben különböznek, az átoltottság.  A Közép-kelet európai térségben megmaradt egy viszonylag konzervatív oltás mix, amit a gyerekeknek kötelezően beadtak, benne a BCG oltással, de a szakértők szerint az egész mix markáns különbsége például a fejlett országok mixétől lehet egy megkülönböztető tényező. Lehet egy különbség a civilitásban, állampolgári fegyelemben, önálló személyes felelősségvállalásban (ezekben nyilván jeleskedik Németország, az északi országok csoportja és nem annyira Francia-, Olasz- és Spanyolország...). Lehet egy különbség abban, hogy egyes régiók mennyire vannak beintegrálódva a 2020-ra igen kiterjedt globális munkamegosztásba.

Észak-Olaszország (Milánó világváros központtal), szokták mondani a szakértők, nem véletlenül lett az első súlyos centruma a fertőzöttségnek, lévén mély beágyazódottsága és kooperációs szintje a világgazdaságba és nem utolsó sorban Kínával való együttműködésének magas szintje. Talán az északi és közép-kelet európai országok kevésbé vannak beintegrálódva a globális világgazdaságba és ezek is ott vannak a többiekénél enyhébb lefolyást biztosító tényezők között...  

Ezeket példának említem, nem is exhaustive ez a lista, a lényeg, amit gondolok, hogy talán nem véletlen, hogy az egyes régiós országok úgy reagáltak a járvány egészségügyi támadására, ahogy. Ebből persze nem lett trendvonal, a Jánossy koncepcióból csak azt vettem figyelembe, hogy egyes régióknak lehetnek olyan nem a jelenben, hanem sokkal régebbi időkből is származó jellegzetességei, amelyek a jelen logisztikai lépések eredményessége mögött meghúzódva a sikert, vagy a kudarcot, vagy kevésbé sikerességet szintén determinálták/determinálják... 

Gazdasági hatásról 

Most pedig akkor vissza a gazdasági fejlődés és válság utáni felzárkózás regionális/nemzeti mintáira. Na erre meg persze 1:1-ben (?) alkalmazható (vagy nem...) Jánossy professzor fejlődési/felzárkózási/helyreállítási modellje. Kérdés (ami miatt ha az 1:1 nem is, a gondolatmenet szelleme alkalmazható lehet...), hogy  

(1) az összefüggés kimutatható-e még mindig egyes régiókra/országokra hasonlóan ahhoz, ahogy Jánossy professzor első könyvében 1964-ben megfogalmazta, vagy már annyira más világ van, hogy max a gondolatmenet magva, kiinduló tézise alkalmazható csak, vagy az sem..., 

(2) ha összefüggés létezik, vajon az elmúlt kb. 60 év mélyreható változásai (a Föld népességének növekedése, a globalizáció, digitális forradalom, ennek segítségével a networked társadalom létrejötte, környezetvédelmi problémák nagyságrendi megnövekedése, ezek jutnak elsőre eszembe, de mindenesetre stb.) mennyire változtatják meg a logaritmikus skálán vett tényezőkre (termelés, stb.)  régiónként/országonként jellemző egyenes meredekségét,  

(3) esetleg a görbe jellege is megváltozhatott, ami többé logaritmikus skálánál sem egyenes... 

De... ami az elméletből időtálló lehet, az az, hogy egy régióra/országra jellemző releváns tényező-mátrix régiónként/országonként különbözik, ha már nem is feltétlenül teljesen Jánossy professzor algoritmusa szerint, de mindenesetre továbbra is jellemzően esetről esetre. 

Jelen esetben nem csak az egészségügyi hatás távlataira tesznek a hozzáértők (szerintem még elhamarkodottan) konkrét előrejelzéseket, de a gazdasági hatásokra is (szerintem ugyancsak elhamarkodottan talán...). Hogy a legutóbb hallottat idézzem, pont a jelzett francia szakértői beszélgető műsor szerint az angol központi bank a visszaesést 2020-ra 14%-ra teszi, ami 300 évre (!!!) visszamenőleg a legnagyobb lehet. Mellesleg, szóval már nem az 1929-33-as válság a Massstab, már 300 évre megyünk vissza... Meglátjuk jövő tavasszal, amikorra elkészülnek a végleges 2020. éves statisztikák, ez a 14% mennyire közelíti meg a valós értéket, de a nagyságrend magáért beszél... 

Egy kis (nyitott) összefoglalás... 

Egy szokatlan gondolkozási keretet fogalmaztam itt meg hipotetikusan, semmi többet. Nem mondom meg (honnan tudnám?!), mi lesz, miközben tudom pontosan, hogy erre vágyik mindenki, és az én halk „türelem, guys, türelem, nem vagyunk túl rajta, nem lehet tudni, mi minden jön még csak ebben az egy konkrét válságban se, nem beszélve egyéb, teljesen új, lehet negatív, lehet pozitív dolgokról, amelyek történhetnek velünk a közeli, közép-közeli jövőben...” szavamat nem szeretik/szeretjük. Nem szeretünk bizonytalanságban élni, miközben abban élünk. Nehezen megélhető paradoxon, tudom... 

Szerintem az egészségügyi vonatkozások mérlegét legkorábban jövő tavasszal lehet majd megvonni, amikor egy újabb, - hideg, nyirkos, a légúti betegségeknek igen kedvező körülményeket nyújtó - őszön-télen is túl vagyunk már, tudjuk, hogy a gazdaság, a társadalom karantén utáni „újranyitása”, legalábbis az addig megtett lépések sikeresek voltak-e, közelebb vagyunk-e már, vagy akár el is értük a korábbi szabad társadalmi érintkezéses életünket. Tehát szerintem még legalább egy év, amikor okosabbak lehetünk az egészségügyi hatásokat tekintve... 

Ami a gazdasági vonatkozást illeti, bevallom, örülnék, ha a Jánossy professzor által felvázolt modell még érvényes lenne valamennyire. Jó lenne... hogy mikorra láthatjuk ezt meg? Ez inkább 3-5 év kérdése, mint 1... ahogy szarkasztikusan megfogalmazott definíció mondja, „a közgazdaságtudomány az a tudomány, amely utólag megmagyarázza, mi történt”. És még akkor is... nos, még akkor is, általában különböző, esetleg egymásnak homlokegyenest ellentmondó magyarázó elméletek tudnak harcolni az egyedül való elismertetésért...