Mindennapi notion-jaink, beszélgetéseink/reagálásaink egyértelműen besorolják az önzést a rossz, az önzetlenséget a jó kategóriába. A szociopatákat meg úgy emlegetjük, mint valami MARVEL antihőst. Azon gondolkoztam el ebben a postban, kísérletképpen, hogy hogyan lehetne tárgyalni ezt a látszólagosan végletes outlier/szélsőséges állapotot egy egységes rendszerben, amelyben mindenki megtalálhatja a helyét... megpróbáltam rátenni őket a mindennapi ember térképére (az én térképemre...)...
Tétel (és az egész gondolatnenetet triggerelő alapgondolat): a szociopata alapvetően reflektálatlan, alkatilag, szerkezetileg, organikusan, 100%-osan empátia-hiányos (vagy tökéletesen compassion mentes empátiával rendelkező...), 100%-osan önző ember.
Az önzés skála a két szélsőséget is jelzi:
- A félelemből, kishitűségből, vagy valamilyen nemes indítéktól (is?) vezérelten, végletesen szociálisan érzékeny, önmagát másokért valóságosan feláldozó, cselekedeteit akár kényszerűen is meghatározó (akár önveszélyes...) 100% compassion-től, empátiától vezérelt, 0% önzéssel jellemezhető emberi magatartást és a
- a saját érdekében mindenkin szó szerint átgázoló szociopata, és - ahogy én látom -, a még szélsőségesebb pszichopata emberi magatartást.
Mint általában minden szélsőséges viselkedés, a végletek az optimálistól két irányban végletesen eltérő eredményhez vezetnek. Az első típusnak a saját érdekei szenvednek akár szélsőséges hátrányt, a másodiknak az összes kapcsolatban lévő többiek érdekei szenvednek akár szélsőséges hátrányt.
Az első csak betesz időt, energiát, teljesítményt az emberiség rendszerébe (akár végletesen sem veszi ki még a minimálisan önfenntartáshoz szükségest sem), a második csak kivesz onnan, vissza semmit sem ad.
Az optimális valahol a kettő között van a skálán, egyszerüsítve mondjuk azt, hogy az emberek természetes viselkedése ezen a skálán vagy a 0-50%-os sávban van, vagy az 50-100%-os sávban van.
- Az első csoport viselkedését a degree-től függően nevezhetjük általában (különböző mértékben) önzetlennek, akár naívnak is, inkább optimistának az emberek indítékainak megítélését illetően (és ebből eredően más területen is), akik magukból kiindulva képesek alapvetően jót feltételezni az embertársaikról.
- A második csoportba tartozókat nevezhetjük (megint különböző mértékben) önzőnek, pesszimistának az emberek indítékainak megítélését illetően (és ebből eredően más területen is), akik önmagukból kiindulva alapvetően embertársaik viselkedési rugójának a - mások érdekeit akár szélsőségesen figyelmen kívül hagyó - önös érdekeket tartják.
Az első csoportnak viszonylag nehéz megérteni a másik szélsőséget, mert valamekkora empátiát mindenkiről feltételeznek. Az empátia első közelítésben akár tekinthető a fordított skálának is, de a dolog bonyolultabb. Létezik ugyanis compassion-mentes (vagy valamilyen mértékben defektes...) empátia, amikor az egyén az empátiás-képességét saját, önző céljaira használja.
Még egy fontos tényező van, ami meghatározó lehet ebben a térben, alapvetően az önismereten alapuló, az azt lehetővé tevő önreflexió, saját működésünkre folyamatosan kritikusan rálátó és azt ennek fényében változtatni akaró önirányítás.
Ahogy az önzés skálán a középtől, az elméleti optimumtól (amelyben dinamikusan kiegyensúlyozottan jelenhet meg az önmagát fejleszteni képes önfenntartáshoz szükséges önzés faktora és a másokat megértő és segíteni kész alap emberi szolidaritás faktora) bármelyik irányban haladva ahogy valaki jellemző viselkedése, attitűdje fokozottan eltávolodik, növekszik benne a belső feszültség a külső világhoz való viszonyából eredeztethetően.
A végletesen önzetlen pólushoz közeledő viselkedés a saját élet sorozatos kudarcaiban, szélsőséges esetben akár megszűnésében jelentkezhet, a végletesen önző viselkedés pólusához közelítve az emberi kapcsolatok elhidegedése, kiüresedése, megszűnése következik be. Mindkettő - a szélsőséges mintákhoz közeledve növekvő - feszültséget generál.
Ez az így keletkezett feszültség lehet ártó, romboló, halálos, és egészséges töltetet/motivációt hordozó is lehet. Utóbbi, amennyiben önreflexió + kellő önismeret hatására az egyén lép, dolgozik magán, hogy aktívan csökkentse a fellépő feszültséget.
A túlságosan, szélsőségesen önzetlen egyén felismeri az egyensúlytalanságot, és elkezd beépíteni fékeket, szabályozókat, asszertívabbá válhat, és jobban figyelhet a saját alapvető érdekeire is. A túlságosan, szélsőségesen önző egyén a helyzetet felismerve és tarthatatlannak érezve (hideg, csak érdeken alapuló kapcsolatok, stb.) a meglévő empátiáját aktíválhatja, compassion-nel töltheti meg valamennyire és ezzel a kapcsolataiba melegséget, szeretetet vihet be.
Valószínű, hogy az eredeti konstitúció nem változik alapvetően, mégis jelentős eredmények érhetők el az ebből a szempontból az optimálishoz közelítő tudatosan megváltoztatott viselkedéssel, attitűddel.
Mint minden jelentős, szélesebb értelemben vett kultúra-mátrixot (sok-faktoros mezőt...) érintő változás, az ezen az önzetlenség-önzés skálán való tudatos araszolás is az optimális felé a legnehezebbek közé tartozik.
