“A fejedelmek sokat adnak, ha nem vesznek el semmit, és épp elég jót tesznek velem, ha nem tesznek rosszat: egyebet nem is várok tőlük.” - ha a fejedelmet vezetőre cseréljük ebben a XVI. (!!!) századi mondatban, máris Linkedin-kompatibilis okosság válhat belőle. Ezt Montaigne írta le Esszéiben (és ezzel a francia próba, próbálkozás szót, az ‘esszét’ is elindított diadalútjára… Hagyhatnám is itt így, kvázi magáért beszél a bon mot, pl. jó Facebook, akarom mondani Linkedin módra, de inkább bontsuk ki egy kicsit…
A munkahelyi vezető nélkülözhetetlen ismérve, benne van a névben is, hogy vezet ő. Ami operacionalizálva az elvet azt jelenti, hogy másokat motiválva, inspirálva (ja, és megfizetve) folyamatosan rávesz arra, hogy hatékonyan együttműködve egymással és vele különböző módon (külső-belső bonyolult kölcsönhatásokon keresztül) kialakuló és meg-megújúló célokat adott minőségben, határidőre elérjenek.
A motiváció, inspiráció furfangjai sok nyelven, könyvtárnyi anyag, tréningek tengerének, coachok hadának napi alapanyaga/témája. De hátha Montaigne-nek ez a kis gondolatfutama is segíthet, jó kedvvel neki is támaszkodhatunk a bordeaux-i nemesúr gondolatának…
Nos, nekem már vesszőparipám, több helyen leírtam, hogy a motivációs tantárgy első fejezete mindjárt az lehetne, hogy a vezető ne demotiváljon, deinspiráljon, mielőtt a jól megtanult motivációs eszköztárát élesíti.
Tegyük fel, hogy az emberek zöme direkt nem arra készül, hogy életének javát, 40-60 évét, az év napjainak 60-70 %-át, munkanapi nappali óráinak évszaktól függően 60-90%-át komoran, fogát vicsorgatva tölti el (hétvégéket, 12 nap ünnepet, 20 nap szabadságot számoltam, utazással együtt 9 órás elfoglaltsággal és 10-14 órás világos nappali idővel)
Emberek között, társaságban lenni, legalább részben érdekes munkát végezni, előrejutni, többet keresni, egyáltalán meg-/túlélni, kinek mi, de nem igaz, hogy általában nincs valamilyen kiinduló alap motiváció, amire építeni lehet. Nem mondom, hogy könnyű, mert sokfélék az emberek, jó ön- és emberismeret teszi a jó vezetőt (meg még néhány dolog, de ez alap…). Mégegyszer: ez akkor igaz, ha az emberek általában nem önmaguk ellenségei.
A zömről beszélek, mert persze vannak nehéz és talán menthetetlen esetek is, meg ügyeskedők, de a vezető emberismerete segítheti az utóbbiak (akik vigaszágon, mások kárára és nem a teljesítményükkel akarnak érvényesülni) okozta károk minimalizàlásában. A vezetői feladatokat illetően ez a nem-zöm ‘veszély-övezet’ kontingens jelentős energiákat köthet le, mert a nehéz esetek, a menthetetlenek és az ügyeskedők együtt a létszám 10-30%-át is elérhetik (a zöm 60-80%, és a kiemelkedő motiváltsággal bírók kb. 10%). A %-ok szubjektív tapasztalat, intuíció, semmi több.
Parafrazáljuk hát Montaigne-t: “A vezetők sokat adnak, ha nem vesznek el semmit, és épp elég jót tesznek velem, ha nem tesznek rosszat: egyebet nem is várok tőlük.“ (és azért azután legyen más is, de ezt soha ne felejtsék el…)…

Mi találtam… amire fókuszálsz, az jön szembe… ami lent, az fent, ami belül, kívül… A múltkor egy francia könyvre találtam, ami levezeti a legmodernebb, úgymond “ember-centrikus” (!!) management egyik erős európai ágának gyökerét, és azt a náci Németország hatalom-technikusainak munkásságában találja meg.
Sok szó van a mérgező emberekről, hogyan lehet felismerni őket, mit kell tenni, ha ilyet azonosítunk - az előbbiek segítségével is - a környezetünkben.
Magyarországon, de lényegében az egész világon sarzsira fizetnek. Hogy jól keress, perks, stb., valamilyen vezetőnek kell lenned. A vezető, ha nem tulajdonos (és hányan azok... aki az egyszemélyes cégének a tulajdonosa, nehogy felemelje már a kezét...), irigyelt csapda-helyzetben van. Irigyelt, jó, ez világos, miért, de miért csapda? (a) Mert nem egészen a maga ura, elismerésének mércéje mások, az alá-, hozzátartozók összteljesítményének a függvénye, (b) minimum két érdeket kell összeegyeztetnie, a főnökei, a vezetőség kívánalmait, akik egyébként kinevezték, és akiktől a szervezeten belüli élete, karrierje függ, és azoktól, akiknek a munkájának a koordinálása rá van bízva, mert ha elégedetlenek, nem érzik jól magukat, nem lesz jó az összteljesítményük, ami végülis a vezetőjük elismerésének lehet a gátja.
“Szóval megint bejársz az irodába… Hogy képzelik, hogy el tudod végezni a munkádat?
A siker def. meglehetősen rugalmas, ha nem alaktalan (kritérium, mint égen a csillag…), ráadásul időben változó. Egy ókori def. szerint, ld. Oedipus, biztosan csak halálával tekinthető sikeresnek az ember (addig annyi minden történhet, kiderülhet).
Ugye, mind arra vágyunk, hogy elérjük (a legutolsó megfogalmazásunk-szerinti…) összes célunkat, mert akkor majd jön a Kánaán? Most ne gyere azzal, hogy hol vagy Te még attól, hogy ez is, meg az is kellene hozzá… tegyük fel (dolgoztasd meg a fantáziádat, solution-surferes barátaim zsargonja szerint fogalmazd meg/éld át a “future perfect”-edet…), hogy minden pico bello sikerül és Te ott ülsz a siker-pile-on és boldog vagy. Constansan, statikusan… megvan?

Jelmagy. (Termék = jobbára software, de ki tudja, lehet közös nevező tangible termékekkel is) - Linkedin humorzsákból
Amikor Amerikában bevezették a 65 éves korhatárt, 61 év volt az átlag éketkor. Átlagosan tehát a törvényhozók (akik persze maguk számára jóval nagyobb életkort gondolhattak, figyelembevéve a luxust, amelyben ők - átlagosan éltek) 4 évet szavaztak meg az átlag amerikai férfinak, amit - ha szerencséje van, és kmf (korának megfelelő…) egészségügyi állapotban van - nyugalomban, békében, jelentős distress nélkül eltölthet…
Első (bal felső) - Minden, ami zavar, irritál, vagy meg akarok változtatni a másiknál/-on, bennem van.
Érdekes kiragadott kinyomtatott könyvekre vonatkozó statisztikai adatok…
„...Példás rend, vagy jó kedély? Példás rend vagy az öröm? Van a kötelesség érzése. De mi az első kötelesség?...” – Egy önéletrajzi ihletésű, anekdótákból, portrékból építkező francia könyvből származik az idézet, egy már nem élő XX-századi francia kisrealista szerzőtől, aki belga-francia írói viszonylatban viszonylag nagy karriert futott be, majdnem élete végéig a Goncourt díj bizottság tagja volt.


