Az à propos ehhez a bejegyzéshez a következő idézet volt egy interjú-cikkből (http://szegedma.hu/hir/szeged/2014/07/a-szolgaltatas-halojaban-egy-srac-szentesrol.html):
"- A szerencse azért gyakran segítette, nem?
- Nincs olyan, hogy a szerencse segít. Az életem folyamatos fejlődés volt, mint akárki másé.”
Ez a szerencse-business egy jó barátommal hónapok óta polémia tárgya. Az álláspontok rögzítése:
- Ő azt mondja. „Olyan, hogy szerencse nem létezik”,
- én meg azt: „Igenis van olyan, hogy szerencse...”
Az övé egyértelmű, az enyém esetleg félreérthető, ezért pontosítom: az állítás pontosabban az, hogy szerencse mint olyan létezik, de nem minden szerencse, vagy fátum. Tehát van egy olyan kontinuum, amelynek az egyik végén a „szerencse nem létezik” tétel van, a másik végén meg az, hogy „csak szerencse/sors van”.
Én valahol a kettő között vagyok, annyit mondok mindössze, hogy „nem tudok mindent, mindig kontrollálni”... megpróbálok lehetőleg a legtöbbet, alapvetően mindenre vonatkozóan, ami tőlem függ és arra, ami nem (részben, nagyon nem, vagy egészen) tőlem függ, azért arra is megpróbálok hatni valamennyire (sok dologról tud kiderülni, hogy tudjuk befolyásoni, amiről nem is hittük volna az elején, úgyhogy nem szabad hamar feladni a terület „körbepisilését”), de ez utóbbi eredménye kétesélyes (megjegyzem, ami tőlem függ akár teljesen is, azt is el tudom... de nagyon ám...)... És amiben lutri, hogy sikerül-e hatást elérnem, mert nem teljesen kontrollálom az életnek az adott szegmensét, ott a (bal)szerencsének van egy bizonyos játéktere.
Egyértelműen van olyan (pl. vallási) felfogás, amely szerint semmi nem függ tőlünk. Mi sem áll távolabb tőlem. Ilyen pl. az iszlám vallás: in s’Allah, ahogy Isten/Allah akarja... Nem tudom, van-e ennyire közvetlen szerepe a gondolkodásukra, de amikor több, mint két évtizede felfelé menet a hegyi kacskaringós úton a kihalt, kiégett algériai vidéken a menetrendszerű, Algírba tartó autóbusz sofőrje gondolkodás nélkül belement a kanyarban a szembe jövő sávba, hogy előzzön egy lassabb járművet, arra gondoltam, hogy akár ez a hiedelem a mindennapi cselekedeteiket is ennyire áthathatja (ha Allah akarja, megmaradunk, ha meg nem, úgyis mindegy...).
Szóval a szerencse szót én magam se kedvelem, soha nem lottóztam például, általában sem vezettem a hajómat a vakszerencse irányába (habár volt nem is egy, hanem két olyan, később – pozitívan - meghatározóvá vált karrierdöntésem is far back then, amelyben semmi másra nem számíthattam, mint a jó szerencsémre... bejött... mindkétszer... és persze, ha nem jött volna be, akkor se haltam volna meg, máshogy alakult volna az életem, életünk, ennyi...). Szeretem inkább lehetőségnek hívni, olyan lehetőségeknek, amelyekre készen kell lenni, amelyekre bizonyos mértékig előre lehet készülni.
Jó példa erre a nyelvtanulás, amely általában hosszú folyamat, viszont egy olyan eszközt ad a kezünkbe, amely nagyon rugalmasan alkalmazható, ha lehetőség adódik (az angol és a francia nyelv tanulása nekem tisztán örömtanulás volt, a németnél már volt egy olyan, hogy harmadiknak már ezt kellene, mert ez még a meghatározó errefelé, de annak se volt egy meghatározott felhasználási célja, csak megjelent benne az általános utiltárius gondolkodás... – később úgy alakult, hogy mind a hármat kellett használnom aktívan is, mindegyikkel kerestem pénzt, ha tetszik, nem vártam, hogy a lehetőség adódjon, felkészültem a lehetőségre...)
Azt mondtam, hogy azon a bizonyos kontinuumon (egyik vége: nincs olyan, hogy szerencse, másik vége: csak szerencse van) én az első végéhez állok közelebb... kamaszkorom óta kimondott alapelvem volt, hogy az X-tényezőt, az ismeretlent, a nem tőlem függő tényezők hatását a minimálisra csökkentsem, és azokra is képes legyek, ha néha minimálisan is csak, hatni. Az soha nem jutott eszembe, hogy mindent kontrollálni tudnék, ma is abszurd számomra még az ötlet is, kicsit ilyen Istent játszok kicsiben...
Akkor valamit arról, hogy mit gondolok arról a gondolatról, hogy „olyan, mint szerencse, nincs...”. Nos, ez –nekem – lefordítva egyenértékű kijelentés azzal, hogy „mindent, az életemet, ami történik benne, én kontrollálok, nincs olyan hatás, amit ne tudnék kontrollálni és mindent, de mindent látok előre, ami velem fog történni, nem érhet meglepetés”.
Túl azon, hogy azt gondolom, hogy nem így van (ez nyilván kiderült, meg hát ez csak az én véleményem, ezen könnyedén túl lehet lépni valakinek...), ennek egy érdekes veszélye is van: ha ezt elhiszi valaki, nagy bajban lesz, amikor egyszer (és legkésőbb a legvégén ez biztosan eljön, mert ő sem halhatatlan...) kicsúszik majd a kezéből az irányítás, egyszer majd talán egészen, vagy majdnem egészen. Azért mondom ezt az extrém helyzetet, mert ebben jobban látszik az ellentmondás.
Amíg jól megy a szekér, látszólag (?) nem cáfolható a tétel (hogy „szerencse nem létezik”), és tipikusan olyanoktól lehet ezt hallani, akiknek jól megy a szekér. Ennek az ellenpólusa a szerencsétlen, a hajléktalan, de az is, akinek nem sikerült elérnie semmit abból, amit szeretett volna, aki viszont mindenkiről, aki valamire vitte, azt gondolja, „...na ez is megéri a pénzét... kiváncsi vagyok... de tudod mit? Nem is vagyok kiváncsi, biztos vagyok benne, hogy nem becsületes úton gazdagodott meg... egy brancs vagytok ti, hiába is tagadjátok...”. Ez a - két pólust jellemző és az említett kontinuum két végére való - „lecsücsülés” a két pólus egymás tükörképeiként való megjelenését, egymásra rímelését jelenti. Az egyik mindent a balszerencsére fog, a másik az összes sikeréért csak saját magának vindikálja az elismerést. Előbbi semmit nem fog tenni, mert miért tenne, minden a Sors kezében van, az utóbbi pedig, ha megtörik az út, nem tudja elviselni, hogy kudarcot vallott.
Ahogy sok másban is, gondolom, itt is az arányokról, a (dinamikus, időben változó) egyensúlyról van szó, a saját teljesítmény (a saját kreativitás, a dinamizmus, az életerő, a vitalitás, a mojo, a döntésképesség, az önbecsülés) ereje és a lehetőségek, véletlenek, külső, befolyásolhatatlan tényezők hatása között. És lehet idő, hely, partner, stb. függő, hogy milyenek ezek az arányok, milyen ez a (dinamikus) egyensúly.
Rettenetes erőt és ugyanakkor keménységet adhat és csalódáshoz, szomatikus megbetegedésekhez is vezethet, ha azt gondoljuk, hogy az életünkben, munkánkban mindent kontrollálni tudunk.
Az üzleti, vagy életvezetési támogatásról (hogy haza is beszéljek egy kicsit)
- Csak az gondolhatja, hogy nincs rá egyáltalán, sohanapján szüksége, aki nem hisz abban, hogy neki bármilyen befolyása is lehet az élete folyására (aki „feladta”)... ilyen amúgy nincs (vagy max csak egy rövid ideig, aki tényleg feladja, az meg is teszi a megfelelő lépéseket és már nehéz vele találkozni...)
- Az, aki azt gondolja, hogy nincs olyan, hogy szerencse, hasznos lehet, ha konzultál, támogatást kér (bár ez némi logikai ellentmondásban lehet azzal, hogy ő maga egyedül elbír mindennel...),
- aki pedig helyzet, stb. függően a két véglet közé gondolja magát, tehát tudja hogy nagyon sok minden (talán több is, mint amennyit előre el tud képzelni) tőle függ, de nem minden, van szerepe az életében a véletlennek, az ismeretlen tényezőnek, ha tetszik, a (bal)szerencsének, ő szintén hasznosan használhatja mind az üzleti, mind az életvezetési támogatás előnyeit.
Te hogy gondolod? Melyik tábort erősíted? (a) van szerencse (is), (b)nincs ilyen, hogy szerencse, vagy (c) csak (bal)szerencse van?
