Vezetői coaching

Ezt a postot láttam már, de most a Linkedinen jött szembe… Arról, hogy az ember dolga az ő kimért 70-100 éve alatt soha nem volt könnyű, legalábbis a történeti időkben, de könnyen elképzelhetjük, hogy előtte se volt mindig habostorta.

A post szövege (a bevezetés után, a post második részében - nem tudom, kitől származik, angol szöveg) három, az északi, nyugati féltekén született (fontos, nincs említve a szövegben!) életutat hasonlít össze, egy 1900-ban, egy 1985-ben és egy 1995-ben született átlagemberét és az adott életszakaszakaszok külső X-tényezőit hasonlítja össze (egy ember élete még sok minden mástól is függ, genetikai adottságaitól, tehetségeitől, a szociális körülményektől, amelyekbe beleszületett, ezekről itt nincsen szó).

És persze, azt már tudhatjuk, hogy az 1900-ban született ember 75. életévéig mi mimden történt, de az 1985-ben született 2060-ban lesz 75, az 1995-ben született meg 2070-ben, így az összehasonlítás féloldalas (ha máshonnan nem, Oedipus tragédiájából tudhatjuk, hogy halálával, halála után (ebben az esetben a teljes összehasonlíthatóság kedvéért a 75. életév elérése után) tudható, hogy egy ember élete boldog volt-e, vagy nem…

Csak ismétlésképpen, Oedipus egy sikeres boldog életet élt, szeretett király volt érett koráig, amikor kiderült, hogy az apja volt, akit megölt egy szerencsétlen alkalommal, és tudta nélkül az anyját vette el feleségül… ez a késői felismerés őrüketbe kergette, megvakította magát, és így halt meg, szerencsétlenül…

„Senki hát halandó embert, ki e földön várja még végső napját, ne nevezzen boldognak, míg élete kikötőjét el nem érte bánat nélkül, biztosan.”

Szóval ennek a kis kiegészítésnek a tudatában érdemes olvasni a lenti szöveget. Az 1985-ben születettek ebben az évben fogják betölteni a 37. életévüket, az 1995-ben születettek a 27.-et, életük java még hátra van… A “java”? Meglátják majd, érdekükben reménykedjünk benne…

És pont itt jön az esetleg értékelhető üzenete az idézett post szövegének pont a számukra. Az 1900-ban született valakihez képest mindenképpen kvázi aranyéletük lehetett - legalábbis a külső, társadalmi, egyéb különbségeket tekintve. Még (reméljük ez így is marad) nem éltek át világháborúkat, nem haltak meg erőszakos, vagy pandémiás halállal (még…) 60 millióan (az északi, nyugati féltekén, tágan véve lényegében Európában és Észak-Amerikában).

Tehát eddig (!!) az objektív körülmények kedveztek nekik, nem abszolút értelemben, de ahhoz képest, amit szüleiknek, nagyszükeiknek kellett átélniük. Eddig jó dolguk volt hozzájuk képest, vigyázzanak, hogy ne legyen rosszabb! Rajtuk is múlik…

“Imagine being born in 1900.
When you are 14 years old
World War I begins
and ends when you are 18,
with 22 million dead.

Shortly after the world pandemic,
flu called ′′ Spanish ",
killing 50 million people.
You go out alive and free,
and you are 20 years old.

Then at the age of 29 you survive the global economic crisis that started with the collapse of the New York Stock Exchange causing inflation, unemployment and hunger.

Nazis come to power at 33.

You are 39 when world war 2. begins
and it ends when you are 45 during the Holocaust (Shoah), 6 million Jews die.

There will be a total of more than 60 million dead.

When your 52th Korean war begins.

When you are 64, the Vietnam war begins and ends when you are 75.

A baby born in 1985 believes that his grandparents have no idea how hard life is,
and survived several wars and disasters.

A boy born in 1995 and 26 today believes that the end of the world when his Amazon package takes more than three days to arrive or if he doesn't exceed 15 likes for his posted photo on Facebook or Instagram...

In 2021, many of us live in comfort, have access to various sources of entertainment at home and often have more than needed.

But people complain about everything.

They have electricity, phone, food, hot water and a roof over their heads.

None of this existed.

But humanity survived much more serious circumstances and never lost the joy of life.

Appreciate life this is no rehearsal…”

Volt egy flash-em… a modern vezetőről, aki meghallja az idők szavát, a legjobb ma menő management könyveket olvassa, sőt, beiratkozott egy 1-éves, top of the class coaching tréningre is, a legjobbak közül, több is van, amelyik megéri a pénzét. Mondom, beugrott az eszményi vezető, aki tud delegálni, ismeri az empowerment fogalmát, és aszerint él, meghallgat, bevon, ugyanakkor vállalja a felelősséget, mindezt - papíron… 

Úgy értem, nem csak papíron tudja, papírja is van róla, hogy tudja, és tényleg tudja, megtanulta, a HR kartotékokba is be van vésve. Sőt példakép. Mindenkinek, aki nem neki dolgozik.

És tényleg tudja, a az egyéves tréningen is bebizonyította, hogy tudja, a csoporttársak szerették, egy volt közülük, a tréning napokon a legelitebb csoporttal ebédelt, és a trénerek is csak jót tudtak róla mondani. A vezető, aki önismeretre akar szert tenni, aki jobb vezető szeretne lenni, kell ennél több?! 

És amikor a gyakorlatok voltak a tréningen, és ő volt a coach, példamutatóan tudott meghallgatni, együtt rezegni, mégis ugyanakkor figyelni a keretekre is, a mélyre, ami a beszélgetés felszíne mögött volt, de azért nem ment át psy-be, sok mindent, ami ilyenkor eszébe jutott, a “polcra” rakott, világért se zavarta volna meg a flow-t, amiben az éppen soros csoport-tag coachee éppen ő maga egy-egy aha-pontra /-magaslatra jutott és így mindig előre, mindig feljebb, a tapasztalt katalizátorként működő alkalmi coach segítségével. Őröm volt nézni, belehallgatni a trénereknek, milyen kár, milyen kiváló coach lehetne belőle!

Azután mindig, amikor visszament a dzsungelbe, a munkahelyére, ahol igazán csak a hozzá beosztott munkatársak tudták, hogy hogyan mennek a dolgok, a gyakorlatban nem tudta, azután egy idő után csak legyintett, nem is akarta alkalmazni, amit tanult, tudott. Nem volt rá se ideje, se kedve, se energiája. Hja, sóhajtott, könnyű volt a csoportban, nem volt tét. Itt van tét. Itt a legrövidebb út, bárki bármit is papol pl. a Linkedinen (ahová ritkán oda-odakattintott, majd fejcsóválva becsukta az oldalt…), a command & control….

Üres halmazt álmodtam vajon meg, vagy elvétve azért lehet ilyen?

Ez egy hosszú comment-ből nőtte ki magát, Koltányi Gergely és Buga Mihály beszélgetései, és Gergő postja nyomán az Apple “We-learning” podcast-sorozat kapcsán. Viszonylag régen ismerem Gergőt, és munkásságát, figyelemmel és tisztelettel próbálom itt is követni azt. Ritka elkötelezettséggel és szenvedélyességgel csinálja azt, amit csinál. Az e-learning-et (ha pontosítani kell a meghatározást, majd megteszi, szereti a pontosságot…:-))).

No, Gergő, kettőt meghallgattam 2 podcast-otokat, és bár annak idején sokat meséltél erről, most rendszerezettebben értem a kihívásokat és a lehetséges válasz-opciókat. Hasznosnak érzem őket pont azok számára, akiknek készül, akiknek szükségük van valamilyen megoldásra, de nem szakemberei a dolognak. Egy kicsit filózok pár dolgon, azután lesz két kérdésem, amire a két podcast-ban nem, vagy csak részben válaszoltatok…

Egy kis poén talán (legalább annak szánom…), hogy az első címében jelzett hard choice-ról (LMS vagy LXP, öreg hölgy vs csini csitri) a podcast végére kiderül, hogy tulajdonképpen egy hibridben hisztek Ti is legalábbis filozófiájában (a keretrendszer választás megmaradása mellett), az öreg hölgyet csinosítjátok, a csitrit tapasztaltabbá teszitek (talán - nem tudom, a Linkedin PC politikája kiengedi-e - egy milf-et fabrikáltok?)…

LMS = Learning Management System (kemény változatában amikor zárt pályán halad az oktatás, megmondják, mit mi után kell megtanulni, számonkéréssel, by-pass nincs)

LXP = Learning Experience Platform (kemény változatában a munkatársaknak/tanulóknak rendelkezésére bocsátanak rengeteg hasznos, jól, videóval stb gazdagított modul-egységet, mindenki azt néz/tanul meg, amit akar, számonkérés nincs, ha csak nem az élet, hogy konkrétan utána se tudod hatékonyan elvégezni a feladatodat, amire bármilyen rendszerű tudás-megosztó rendszer fel akar készíteni)

No, egy fokkal beljebb… À la carte vs svéd asztal metafórához csatlakozhat a broadcast televízió vs streaming szolgáltatás. Én magam, aki streaming habzsoló vagyok (3-on vagyok egyelőre aktív tag), amikor lusta vagyok, nem akarok a választásra energiát fordítani (reggelizek…), zappolok a broadcast channel-eken, és  hamar megtalálok az adott idősávban mondjuk egy Poirot, vagy egy Mrs Marple-t, Columbo-t, amiket bármikor, bárhanyadszor hajlandó vagyok bele-, vagy végignézni… (Mondjuk für alle Fälle a Columbo és a Poirot eredeti nyelven is megvan integrálisan DVD-ben…:-)))

1. És máris az ígért egyik kérdésnél vagyok. Ezt érintitek a podcast-okban, de maradt hiányérzetem. Előszöris bontsuk le a mintául szolgáló hagyományos oktatási rendszerről az általános és a középiskolát, mert azok nem szakmát adnak (a gimnáziumok sem), hanem kvázi egy életre szánt általános műveltséget. Hogy annak a koncepciója, hogy mi legyen ez, végletesen, és végzetesen el van maradva, n’en parlons plus…

Az egyetemi oktatás az, amit mintának (pozitívnak, negatívnak…) lehet használni arra a we-learning koncepcióra, amit képviseltek, B2B business a Tiétek,  B2C a másik, de közeledik az is a B2B-hez. Na most az egyetemi curriculum, habár az is le van maradva korábban teljesen a LMS keretrendszerre épült, ha ezt nem is tudták, vagy nevezték el akkor így. Ez volt az egyetlen létező paradigma. Prózában beszéltek mint Molière Jourdain ura, anélkül, hogy tudták volna. 

Broadcast oktatás volt, egyirányú, interaktivitás & választási lehetőség nélkül. Azután ez oldódott a bolognai rendszerben, és az LXP-nek valamennyire megfelelő választási lehetőséget teremtett meg, a path-opciós lehetőségek bővítésével. Milfesíteni próbálták a fenti metafóra értelmében az egyetemi oktatást, hogy milyen sikerrel, nem feladatom eldönteni, a tendencia az érdekes, ami az e-learning világban is lekopírozódott.

Tehát az első kérdésem az, hogyan lehet mindkét rendszer legjobb karakterisztikáit összehozni? Az LMS filozófiából a kritikus path közeli leghatékonyabb tanulási útvonal legalább jelzését, ha nem is kötelezővé tételét és az LXP filozófia felhatalmazó, interaktív, választást preferáló “szabadságát”, gusztusosságát? Tudom, még arra is kitértél a podcast-ban, hogy nem lehet általánosítva egységesíteni, minden fajta tudás-komplexumnak van egy optimális LMS-LXP aránya, mégis, ha csak azt az aspektust nézzük, hogy a híres kísérlet szerint az amerikai garage-sale-ben kipróbált lekvár-eladásnál sokkal több lekvárt adtak el, amikor 3-ból lehetett választani, mint amikor 22-ből kellett…

Szerintem ahol a választás szabadságáról beszélsz, azért hangsúllyal az LXP, a svéd asztal, a streaming mellett, nem szabad elfelejteni, hogy az emberek valamekkora hányada szereti, vagy akár elvárja, hogy helyette válasszanak, vagy legalábbis ne állítsák túl nagy választék elé (Te még nem voltál úgy, hogy akartál nézni valamit, és a Netflix-en a valóban kvázi végtelen filmből nehezedre esett, hogy a drága idődet melyik filmre szánd?). És talán - erről egyáltalán nincs szó, lehet technikailag nem is olyan könnyű - az is megfontolandó lenne, hogy a rendszer figyelné a fogyasztó/tanuló szokásait, és aszerint egyénre is megpróbálná szűkíteni a lehetséges következő lépések választékát…  (Pl. a Netflix “Match” funkciója… pl. az Altered Carbon sorozatot a Netflix a nézési szokásaim alapján azt gondolja (jól…), hogy még folytatni fogom, “99% Match”…:-)))

2. A második kérdésemet nem érintettétek, vagy máshol. Ez egyértelműen az LMP egy - bár véleményes, hogy mekkora - előnye. A minősítést, a bizonyítványt, a diplomát, amit széles körben ismernek, elismernek. Van egy könyv arról, hogy a munkavállalást egyértelműsíteni kellene, mintegy bevetésként, egy akció/projekt-ként mindkét fél részéről, nem homályosan, kimondatlanul is egy időkeretek nélküli, kvázi halálig/nyugdíjként tartó elköteleződésként.

Közbevetés: én egyszer találkoztam ilyennel, explicit szerződési kitételként, a Metro áruházi alkamazásomnál, gazdasági igazgatónak szerződtem (a német nyelvű, közvetlenül a német anyavállalattal kötött szerződés terminusa szerint: “Verwaltungsleiter”) és az alkalmazás egyik lehetséges terminusaként az adott időpontban az alkalmazási országban (Magyarország…) érvényes nyugdíjkorhatár elérése volt megjelölve… nos, eljöttem előbb és még két cégnél töltöttem be hasonló pozíciót, de ha ott maradok, és semmi más nem jön közbe, a nyugdíjkorhatár elérésekor szerződés szerint megszűnt volna az alkalmazasom…

Ha határidőre, projektre szerződnének munkáltató, munkavállaló (ami persze jó együttműködés esetén, más projektekre újra és újra meghosszabbítható), világosan meg kellene fogalmazni mindkét fél számára, hogy miért éri meg nekik. A munkavállaló számára (akár ilyen a szerződés, akár a szokásos “örökre szóló”) fontos lehet, hogy ő maga kilépéskor többet érjen a munkaerőpiacon, mint belépéskor. Ez lehet közelebbről meg nem határozott munkatapasztalat, és lehet valamilyen többlet tudás, amit a kettő között szerzett

Ez a második kérdésem, hogy a szigorúan vett LXP rendszer milyen “biztosítékot” tud adni a munkavállalónak, mivel tudja rövid távon, előre, hozomra elfogadtatni, hogy ő milyen sokkal többet tud? Az LMS rendszernél ezt általánosan elfogadott diplomának, képesítésnek hívják. Az LXP rendszerben van-e valamilyen visszajelzés, ellenőrzés, ami valamilyen formában hitelesíti a tudás megszerzését. Persze, még mindig fennáll a lehetősége, hogy a tudás alkalmazása is megy-e, de az már messze vinne…

Egy kis nyelvművelődés…:-)))

Ma divat a genetikai gyökereket kutatni, a személyes genom alapján. Véletlenül bukkantam rá egy majd’ egy órás videóra, amely az algériaiak genetikai eredetével foglalkozik.

Ahhoz, hogy a tárgyra térjen, el kell magyaráznia a dolog, az eredet genetikai alapú vizsgálatát. Nos, ha az ember kér egy ilyen típusú vizsgálatot, csodák derülhetnek ki. Hogy pl. x %-ban ilyen, y %-ban olyan, z %-ban amolyan, stb. őseinek eredete. Többnyire 8-12 db %-ból áll össze a 100, és esetleg nagyon különböző a laboratórium által meghatározott, kb. azonos közös genetikai jellemzőkkel rendelkező genetikai csoportokból (mindjárt kiderül, ez utóbbit miért ilyen nyakatekerten fogalmaztam meg).

A videó készítőjének állítása nagyon merész, de bizonyítja is. Az első képen 1 személy 1 db genomját megvizsgáló 4 db laboratórium eredménye látható. Enyhén szólva nem hasonlítanak egymásra, hogy lehet ez?!

Úgy, hogy ez az egész inkább statisztikai alapú, és a laboratóriumok által érzékelhetően máshogyan meghatározott csoport-jellemzőkből egyénileg ”kevernek ki” az adott genomhoz hasonlító genomot, és ezt a receptet, amivel kikeverték, küldik ki, mint eredményt. És mivel kevés embernek jut eszébe, hogy visonylag nem olcsón több laboratóriumtól is kérjen eredményt, nos, ez nem derült ki…

Hogy jobban érthető legyen a dolog, a második screen-shot színek keverésével magyarázza el. Ugyanazt a “színt”, az illető konkrét genomját különböző szín-készletből (genom-csoportok, pl. 3. ábra) különböző összetevőkkel is elő lehet állítani… In diesem Sinne…:-)))

https://youtu.be/oby9cOXijhM

Summary:

A teljes megértés gondolata túl van értékelve, ráadásul az iránta való vágy/elvárás veszélyt is rejt magában… A nem tudás kognitív disszonanciás feszültségének elviselési képessége a kritikai gondolkodás legnagyobb fegyvere & áldása…:-)))

Kifejtés:

Az egy-mondatos igazságokkal nem feltétlenül az a baj (ha és amikor baj van velük, ebben a blogban is találhatsz néha egy-mondatos szentenciát, bon mot-t, közhelyet, az utóbbi sem a pokol előszobája feltétlenül, de sohasem kontextus, értelmezési tartomány, kommentár nélkül…), hogy nem igazak (az mindennek a teteje, amikor nem igazak…).

Az lehet viszont baj velük, hogy (1) fontosak-e (ritkán azok), (2) értelmezési tartományuk nagyobbnak van feltüntetve, mint amit megérdemel.

A lenti okosság mindenesetre igaz, meg akár fontos is. Azokkal a dolgokkal kapcsolatban, amiket dolgod, szeretnél elmagyarázni. Többi dologgal meg nem, mert nem volt időd, kedved velük foglalkozni. De ettől még azok is érdekelhetnek, de igaz, hogy jó, ha tudod, hogy mi az, aminek érdemes nekiállnod egyszerűen elmagyarázni és mi az, amelyeknél érdemes kitenni útjelzőként, hogy ez érdekel, szeretnél is valamit mondani róla, de véges a tudásod róla.

Egy matek tanár (ugye, a mondás a tanároknak lehetne a jelmondata) is érdeklődhet irodalom, filmek iránt, ne is legyen megtiltva, hogy blogoljon róluk esetleg, de ne tüntesse fel magát akadémiailag képzett esztétának.

Az élettapasztalatom azt mondatja velem, hogy messze az a kisebb halmaz, amit egészen értek (amilyen elvi maximalista vagyok tulajdonképpen, ez nálam egy nagyon kicsi, limes zéró halmaz…:-)))

Tehát, a mondás szerint, semmit se tudok/tudhatok egyszerűen elmagyarázni. És mivel tényleg nem, ettől a fajta faék-típusú magyarázatoktól kiver a víz, nem is kéne egyáltalán… mégis szeretek…:-))). Magyarázni… a számos ellentmondás egyike, ami a komfort-zónám szerves rész, ezt kapd ki…:-)))

Amit mégis véletlenül lehetne/tudnék egyszerűen elmagyarázni, az soha nem érdekelt, mert azok a dolgok kivétel nélkül halálosan unalmasak…

Engem kifejezetten azok a dolgok érdekelnek, amelyeket NEM tudok (vagy nem lehet…) egyszerűen megmagyarázni, mert abban van érdekesség, dinamika, feszültség, izgalom… hogy mégis, mégis, miközben boncolgatom, keresem a szavakat, egy kicsit mindig közelebb jutok a megértésükhöz… és surprise, surprise, rendszerint ez történik…:-)))

Ezt a kis ákombákom képet a Linkedin-ről hoztam, ott is megcommenteltem, de rövidebben, meg hát az nem az én bejegyzésem, az illendőség, ugye… és a Linkedin comment-hossz limitálva van space-ekkel együtt 1250 karakterre…:-)))

Íme, az ottani szösszenetem róla interálisan:

“Igen… és egy csomó dolog van, amit nem értek egészen, és akár a legfontosabb dolgok közé tartoznak az életemben. Szóval a teljes megértés túl van értékelve. Egészen kevés dolgot értünk meg egészen az egész életünk folyamán. Welcome to the real world!

Sőt, tovább megyek, ez a túlértékeltség oda vezet, hogy ahelyett, hogy az emberek együtt tudnának élni a félig, vagy akár teljesen nem értett dolgokkal, ha nem értenek valamit, a legblődebb dolgot, konteót, egy-faktoros BS magyarázatot is beszopják, csak hogy azzal feküdhessenek le este, hogy ők bizony mindent értenek “egészen”… a nem tudás kognitív disszonanciás feszültségének elviselési képessége a kritikai gondolkodás legnagyobb fegyvere & áldása…”

“A fejedelmek sokat adnak, ha nem vesznek el semmit, és épp elég jót tesznek velem, ha nem tesznek rosszat: egyebet nem is várok tőlük.” - ha a fejedelmet vezetőre cseréljük ebben a XVI. (!!!) századi mondatban, máris Linkedin-kompatibilis okosság válhat belőle. Ezt Montaigne írta le Esszéiben (és ezzel a francia próba, próbálkozás szót, az ‘esszét’ is elindított diadalútjára… Hagyhatnám is itt így, kvázi magáért beszél a bon mot, pl. jó Facebook, akarom mondani Linkedin módra, de inkább bontsuk ki egy kicsit…

A munkahelyi vezető nélkülözhetetlen ismérve, benne van a névben is, hogy vezet ő. Ami operacionalizálva az elvet azt jelenti, hogy másokat motiválva, inspirálva (ja, és megfizetve) folyamatosan rávesz arra, hogy hatékonyan együttműködve egymással és vele különböző módon (külső-belső bonyolult kölcsönhatásokon keresztül) kialakuló és meg-megújúló célokat adott minőségben, határidőre elérjenek.

A motiváció, inspiráció furfangjai sok nyelven, könyvtárnyi anyag, tréningek tengerének, coachok hadának napi alapanyaga/témája. De hátha Montaigne-nek ez a kis gondolatfutama is segíthet, jó kedvvel neki is támaszkodhatunk a bordeaux-i nemesúr gondolatának…

Nos, nekem már vesszőparipám, több helyen leírtam, hogy a motivációs tantárgy első fejezete mindjárt az lehetne, hogy a vezető ne demotiváljon, deinspiráljon, mielőtt a jól megtanult motivációs eszköztárát élesíti. 

Tegyük fel, hogy az emberek zöme direkt nem arra készül, hogy életének javát, 40-60 évét, az év napjainak 60-70 %-át, munkanapi nappali óráinak évszaktól függően 60-90%-át komoran, fogát vicsorgatva tölti el (hétvégéket, 12 nap ünnepet, 20 nap szabadságot számoltam, utazással együtt 9 órás elfoglaltsággal és 10-14 órás világos nappali idővel)

Emberek között, társaságban lenni, legalább részben érdekes munkát végezni, előrejutni, többet keresni, egyáltalán meg-/túlélni, kinek mi, de nem igaz, hogy általában nincs valamilyen kiinduló alap motiváció, amire építeni lehet. Nem mondom, hogy könnyű, mert sokfélék az emberek, jó ön- és emberismeret teszi a jó vezetőt (meg még néhány dolog, de ez alap…). Mégegyszer: ez akkor igaz, ha az emberek általában nem önmaguk ellenségei. 

A zömről beszélek, mert persze vannak nehéz és talán menthetetlen esetek is, meg ügyeskedők, de a vezető emberismerete segítheti az utóbbiak (akik vigaszágon, mások kárára és nem a teljesítményükkel akarnak érvényesülni) okozta károk minimalizàlásában. A vezetői feladatokat illetően ez a nem-zöm ‘veszély-övezet’ kontingens jelentős energiákat köthet le, mert a nehéz esetek, a menthetetlenek és az ügyeskedők együtt a létszám 10-30%-át is elérhetik (a zöm 60-80%, és a kiemelkedő motiváltsággal bírók kb. 10%). A %-ok szubjektív tapasztalat, intuíció, semmi több. 

Parafrazáljuk hát Montaigne-t: “A vezetők sokat adnak, ha nem vesznek el semmit, és épp elég jót tesznek velem, ha nem tesznek rosszat: egyebet nem is várok tőlük.“ (és azért azután legyen más is, de ezt soha ne felejtsék el…)…

Mi találtam… amire fókuszálsz, az jön szembe… ami lent, az fent, ami belül, kívül… A múltkor egy francia könyvre találtam, ami levezeti a legmodernebb, úgymond “ember-centrikus” (!!) management egyik erős európai ágának gyökerét, és azt a náci Németország hatalom-technikusainak munkásságában találja meg. 

Röviden, a kapitalizmus folytonosan önmegújúló, mindent a saját szolgálatába állító természete, folytonosan alakváltó, proteusi képessége megtalálta az ideológiai alapvetését annak, hogy hogyan használja ki  a végsőkig az ember belső erőforrásait, az átlagember motivációjának egyfajta pszichológiai manipulációjával, amikor már önjáróan, hittel cselekszi azt, ami a tőkének jó, neki meg hosszú távon rossz. Ez egy minden oldalról alaposan megtámogatott mesterséges, abszolút személyesen egyedivé vàló motiváció-mátrix (amelynek része a fogyasztói társadalom fogyasztásra hívó ellenállhatatlan csábítása is…), amit ember legyen a talpán, aki ki akarja cselezni. 

Arra a francia könyvre is a egy youtube interjú kapcsán találtam, voilà egy másik francia könyv ugyanarról másképpen egy másik youtube interjúban jött szembe. Egy egyetemen képzett diplomás francia filozófus úgy döntött, hogy nem a tanárság megélhetésileg nehezebb kenyerét választja, hanem - nem triviális döntés - a gazdaságban próbálja kamatoztatni a tanultakat. Hogy-hogy nem, először projektekhez sikerült csatlakoznia (még nem olvastam, csak az interjút láttam), ez a folyamat is megérhet egy misét, azután egy általa “felvilágosult” vezetőhöz elszegődött egy nagy vállalathoz, amelyiknek 7, azaz hét évet dolgozott, azután megírta a könyvét a mérgező managementről…

Tehát, rekapituláljuk. Egy jószándékú filozopter elszegődik jóhiszeműen egy jóhiszemű (“felvilágosult”) vezérigazgató mellé, kellemes fizetési kondíciókkal (amelyekről filozopterünk még sokévi egyetemi oktatói pozícióban se számíthatott volna), és segít neki a cég működését még olajozottabbá tenni, mint amit a már amúgy is felvilágosult vezérigazgatónak elérnie sikerült…

Azután 7 év után (gondolom, amikor kellő tartalékot sikerült összegyűjtenie öreg napjaira, bár a manus még nincs 40…), whistle blower-ként egy könyvben (gondolom, bestseller, tehát profitábilis üzletként, újabb bőrt lehúzva ugyanarról a rókáról, nem ügyetlen pasas…) leleplezi az egész machinációt. Mindenki jól jár? Nos, persze végig el kellene olvasni…

Tehát nem egy Günter Walraff-szerű oknyomozó újságíróról beszélünk (aki tudtommal egyszer  egy török Ali nevű vendégmunkásként merült alá a német gazdasági életbe, és tárta fel tapasztalatait 1985-ben, a Legalul (Ganz unten) című nagysikerű riport-könyvében, később mégegyszer, most Kwami Ogonno szomáliai menekültnek kiadva merült megint mélyre a német társadalom bugyraiba, hogy 2012-ben megjelentesse kalandjait Aus der schönen neuen Welt címen, és ez csak a két legextravagánsabb története, voltak mások is…), nem. 

Ő az elején és egy ideig abszolút jóhiszeműen bocsátotta áruba tehetségét, azt gondolva - “felvilágosult”, vagy ahogy szeretjük mondani, “humánus” főnökével együtt egyébként -, hogy abszolút a jó ügyet szolgálja, mindenki jól jár majd munkálkodása nyomán. A cég, a vezetője, a dolgozók és ő is… azután lassan elkezdett az egészről másképpen gondolkodni…

Elhangzik, hogy noha francia nyelvterületen ő az egyetlen volt hasonló pozícióban, de elmondása szerint az angol országokban bevett szokás már filozófusokat szakértőként alkalmazni, sőt van is ilyen pozíció, hogy CPO (Chief Philosophy Officer). Nem akartam hinni a szememnek, hogy ilyen van, de rögtön találtam még job description-t is (ld. link). 

Idézet, summary: “The CPO will be our in-house devil’s advocate, tasked with asking uncomfortable questions, and ensuring we grow in line with our values.“ (A CPO a házi ördög ügyvédünk lesz, akinek az a dolga, hogy kellemetlen kérdéseket tegyen fel, biztosítva, hogy az értékeink mentén tudjunk növekedni.)

Itt helye van egy personal note-nak… rájöttem (kicsit későn, belátom…), hogy megtaláltam (volna) a legtestreszabottabb szerepemet az életben, ami még jól is fizet ráadásul. Kevesen jobbak nálam, ezt bízvást mondhatom, kellemetlen kérdések kitalálásában, feltevésében. Nem beszélve a felelősség-gapről, ami a CFO szerepe (amit 20 éven keresztül jól-rosszul igyekeztem betölteni 5 kisebb-nagyobb cégnél) és a CPO szerepe között van… az utóbbinak a legnagyobb felelőssége, hogy elég kellemetlen kérdést tudjon feltenni, amelyek a növekedés vs értékek állandó & természetes konfliktusait van hivatva feltárni… nekem legyen mondva a különbség…

https://jameslynden.medium.com/chief-philosophy-officer-a-job-description-e70ce37689b6

No, a fenti post egy Berlinben élő business stratégiával foglalkozó ember álma, nem valóság, fake, vagy ha tetszik irónia, szarkazmus…

De… lehet találni nyomát a neten, akit érdekel, valós gondolkodásnak a témáról… talán, mint annyi minden ez is bab-zsákos Silicon Valley-ből indult el? Ahogy a következő post érvel, ha van CHO (Chief Happiness Officer) nem egyenes az út a CPO-hoz? És valóban, miért ne? Van még hová fejlődnie a magyar gazdaságnak, management világnak is!

Pince-padlás tele azzal, hogy ne halgass a többiekre, menj az utadon, ne hagyd magad eltéríteni, megfélemlíteni az úton várható nehézségektől, ilyenek.

Persze a fenti lózungban van igazság. Amit főleg a hátad mögött mondanak, mert pl. irigyelnek valamit, arra például igaz. Nem kell mindenkinek megfelelni próbálni, meg persze “inkább irigyeljenek, mint sajnáljanak”…

Én meg mondok egy ilyet… Van olyan, volt olyan, lesz olyan, amikor valaki, aki szeret, aki jót akar Neked, mond valamit Rólad, aminek nem örülsz. Mert nem úgy van! Rosszul látja!

Csak azt mondom, ilyenkor (ez amúgy is ritka, ha belegondolsz, rájössz, szembe (…babám, ha szeretsz) mikor mondunk ilyesmit egymásnak?! ehhez nagy levegőt kell venni…) se kell rögtön elfogadni, amit nem akarsz elfogadni, de rögtön kizárni, elfelejteni se biztos, hogy célszerű…

Akkor mit csinálj vele?! Nem úgy van & kellemetlen is… nos, próbáld ki ezt: “csomagold be” óvatosan, és tedd félre, tedd karanténba, tedd fel egy “polcra”. És néha nézz rá, csomagold ki óvatosan, és gondold át, most is úgy gondolod-e még, hogy nem igaz…

Kiderülhet egyszer csak, hogy bizony úgy van az, csak nem voltál készen a befogadására, amikor mondták… ez néha évekbe is telhet… Az önismeretre is sokszor mondják, hasznos cucc… és nem mindig onnan jön, ahonnan várod…

Sok szó van a mérgező emberekről, hogyan lehet felismerni őket, mit kell tenni, ha ilyet azonosítunk - az előbbiek segítségével is - a környezetünkben.

Az jutott eszembe, hogy vajon ők is itt vannak-e (ez eredetileg egy Linkedin post volt, a professzionális Facebook, amin rengeteg tanács hangzik el ebben a témában), és olvassák-e ezeket, és mit szólnak hozzájuk.

Első kérdésre én azt válaszolnám, persze, hogy itt vannak, másodikra meg azt, hogy lehet, hogy lelkesen like-olják ezeket, mert elvileg, általánosságban egyetértenek azzal, hogy az ilyenekkel egyszer és mindenkorra le kell számolni. És persze nem gondolják, hogy ők is azok…

Meg azt is gondolom, hogy talán ritka lehet (?) a 100-ban mérgező, a velejéig gonosz ember, akinek ez az életcélja… Lehet, hogy otthon, a teniszpályán mondjuk pont nem az, csak bent, például, mert nagy a kabát neki, kompenzál, lepuffog ezen biztonsági szelepen, ahelyett hogy hatékonyan hozzájárulna a szervezet működéséhez.

Mit tudom én, pótcselekvésként, el kell tölteni a munkaidőt, és nem tudatosan, de érzi, sokkal jobb, ha inkább mérgező embernek tartják, mint alkalmatlannak. Nem mondom, hogy nem lehet millió más oka, meg hogy nincsenek - valamiért - félrement életek, és ebből eredően keserűség & bosszú az életen (aki éppen ott van, azon…).

Az a lényeg, hogy gombostűre tűzve, piha, eltartani magunktól őket nem segít a megoldásban, bizony, ők is csak emberek, többé-kevésbé mint mi, csak nincsenek a helyükön, és ez így tör ki belőlük. Vagy?

Magyarországon, de lényegében az egész világon sarzsira fizetnek. Hogy jól keress, perks, stb., valamilyen vezetőnek kell lenned. A vezető, ha nem tulajdonos (és hányan azok... aki az egyszemélyes cégének a tulajdonosa, nehogy felemelje már a kezét...), irigyelt csapda-helyzetben van. Irigyelt, jó, ez világos, miért, de miért csapda? (a) Mert nem egészen a maga ura, elismerésének mércéje  mások, az alá-, hozzátartozók összteljesítményének a függvénye, (b) minimum két érdeket kell összeegyeztetnie, a főnökei, a vezetőség kívánalmait, akik egyébként kinevezték, és akiktől a szervezeten belüli élete, karrierje függ, és azoktól, akiknek a munkájának a koordinálása rá van bízva, mert ha elégedetlenek, nem érzik jól magukat, nem lesz jó az összteljesítményük, ami végülis a vezetőjük elismerésének lehet a gátja.

Nem is olyan könnyű helyzet, mint elsőre tűnhet, ha valaki nem hiszi, próbálja ki. De a cím a kulcs-embereket említi, nem a vezetőket. A kulcsemberek erősen vagy csakis a saját munkájuktól függnek, ez az előnyük. Ha jól értenek hozzá, és lelkiismeretesek, felelősség-tudat osztásánál kétszer álltak sorban, aranyat érnek a helyükön, bármi legyen is az a szervezeten belül. A szervezet rendszerint szívesen „lenyeli” a pluszt, amit munkájukba beletesznek, amivel számos kolléga munkáját en amont és en aval (egy folyamatban egy adott művelet előtti és utáni folyamat-elemek) könnyítik meg (akik azután ezt jól meg is szokják...), de megint rendszerint nem ismeri el, nem honorálja sem anyagilag, sem eszmeileg ezt a pluszt. És ez, megfigyelheted a saját szervezetedben is, mindenhol így van, mindenütt vannak ilyen kulcsemberek, bárkit kérdezel, tudja, kik azok, akik vitálisak a napi működés zökkenésmentességében.

Azt hogy nem  habostorta mindig a vezető élete, a sajátomon kívül néhány konkrét példán keresztül közelről láttam, látom. Volt például egy remek szakember egy műszaki jellegű szervezeti egységben, akinek a tapasztalata, hozzáértése kulcs-emberré tette őt. Sok év után megérett a dolog, kinevezték az egység vezetőjévé. Magasabb fizetés, vállalalati autó került alá, néhány hónapig ezzel elvolt. Azután, talán egy éven belül, egyszercsak visszaadta a címet, az autót, és visszament „dolgozni”. Nem fült a foga az adminisztrációhoz, és az emberekkel foglalkozáshoz. Újra visszament kulcs-embernek... 

(Kis kérdés: Te hogy vagy azzal, hogy valakit el kell bocsátanod? Behívod, és megmondod neki, hogy nincs többé szükség itt a munkájára. Nehezített eset: jó dolgozó, egyszerűen csökkenteni kell a személyi költségeket is, rosszul megy a business, és több jó dolgozó közül szinte véletlenszerűen ráesett a választás a létszámcsökkentésnél... Hogy lennél ezzel? És másnap, amikor bemész azok közé, akik történetesen most megúszták? Mondjuk este lefekvés előtt? Mielőtt vállalsz valamilyen vezetői tisztséget egységvezetőként, ahol emberek dolgoznak esetleg jó régen, ezt a kérdést rágd át. Ne ugorj át rajta könnyedén, mondva, a hídon akkor kell átmenni, ha odaérünk....) 

Egy másik valaki volt valamilyen szintű vezető is cégeknél, HR-vezető például, de ahogy később megismertem, extrém perfekcionista (ja... ha ilyen vagy, ne menj vezetőnek, túl sok az X tényező, az elismerésed a szervezeten belül nem csak Rajtad, a Te munkádon múlik...). Ebbe azután bele is betegedett, majdnem bele is halt. A műtét sikerült, erős jellem, eldöntötte, nem lesz többet vezető. 30+-os volt már, elkezdett egy vadonatúj szakmát, ami vizsgához van kötve és erősen technikai. 23 éve annál a cégnél dolgozik, ahová először jelentkezett ebben az új szakmában.

Ahhoz, hogy ne érhesse szó a ház elejét, szüksége van arra, hogy az inputjainak minősége eleve jó legyen. Ezért messze túlnyúlva a munkaköri leírásán, messze visszanyúlva az értékláncon több szakaszban is kontrollálja a folyamatot, kvázi halálra dolgozza magát, kb. 3 ember munkáját elvégezve. Mivel integritása, deontológiai (szakmai etikai) attitűdje megkérdőjelezhetetlen, ha kér, jelez valamit visszafelé a folyamat-ágon, szó bent szakad, javítják a hibát, eszméletlen tekintélye van a vonatkozó dolgozó „nép” körében. Ne tévedjünk, senki, ő se nélkülözhetetlen. Ha egyszer nem lesz ott, minden megy tovább. Mondjuk meg lesznek lepve, hiányozni fog a másik 2 embernyi munka, mert persze egy embert vesznek majd fel a posztra... Ennek a látszatja a vezetői szinten erősen visszafogott habzású, valamit érzékelnek, néha elszólják magukat, de ennyi... 

Ajánlás (Villon nyomán nagyon szabadon): Óh, Herceg, ne hidd, hogy minden ember egyforma és cserélhető, vagy ha az is, az eredmény ugyanaz lesz. Hidd el, nem csak Te vagy egyedi és (a Magad módján...) nélkülözhetetlen. Már Szun Tse és Macchiavelli is megmondta volna, de elfelejtették leírni, kimaradt szeminális műveikből sajnos, hogy a birodalmad minősége, teljesítménye meglepően kis számú alattvalód határt, lehetetlent nem ismerő elkötelezettségén & szakértelmén & tapasztalatán múlik. Tudd, hogy kik ezek, és tegyél róla, hogy jól aludjanak és a legtöbbször igazán kedvük legyen reggel bejönni, mert tudhatják, hogy megbecsülik és a helyén kezelik őket. A pénzüket is tedd rendbe, de nem utolsó sorban becsüld meg őket meritjük szerint!

“Szóval megint bejársz az irodába… Hogy képzelik, hogy el tudod végezni a munkádat?

Vannak a személyes meetingek, és a makacs Zoom call-ok, amelyek ellepik a naptáradat. A befelé út egy óráig tartott (és nem is feltétlenül stressz-mentes - SZM), amit otthon arra használtál, hogy feldolgozd a mail-jeidet.

“Vannak ezek a lassan csörgedező,  félig-sütött beszélgetések. ‘Van egy perced?’, ‘Van egy perced?’, ‘Van egy perced?’…” - mondja Maura Thomas, teljesítmény tréner Austin, Texas-ból.

Koncentrálni, tartani a fókuszt mindig is nehéz volt az irodákban, különösen amióta a cégek kezdték lebontani az irodák közti falakat, a kooperáció elősegítése és az alacsonyabb üzemeltetési költségek jegyében. De azután, több mint egy év home office  után, a visszatérés úgy tűnik, hogy kifejezetten a termelékenységed kiölését szolgálja csak. A háttérzaj erősebbnek tűnik, mint régen. A dumásabb kollégáidnak 18 hónapi pletykázás lemaradást kell behozniuk. És te ott ülsz, az asztalodnál, könnyű prédának.

“A probléma akkor van, amikor csak az agyunkat használjuk, gondolkoznánk, miközben úgy tűnhet, nem csinálunk semmit (mondjuk, persze, az utóbbi sincs kizárva… nothing-box, és társai…:-))) - SZM)” - mondja Maura Thomas. Szükség van valamilyen jelzésre, ami jelzi a többieknek, hogy ez a helyzet (…és, hogy tiszteletben tartják… - SZM). “Csukd be az ajtód, ha van, tegyél fel egy fülhallgatót (ha a főnök tolerálja - SZM), vagy használj valami zászlófélét, amit “félárbócra eresztesz”, amikor benne vagy valamiben.” - mondja Maura Thomas….”

Részlet Rachel Feintzeig november 1-i WSJ (Wall Street Journal) cikkéből…

A siker def. meglehetősen rugalmas, ha nem alaktalan (kritérium, mint égen a csillag…), ráadásul időben változó. Egy ókori def. szerint, ld. Oedipus, biztosan csak halálával tekinthető sikeresnek az ember (addig annyi minden történhet, kiderülhet).

Plusz, Janus-arcú, mert van egyszer, hogy maga mit él át (éppen), nevezzük ezt elsőfajúnak, és amit a többiek látnak bele az életébe, nevezzük el ezt másodfajú sikernek, sikeres életnek. Akkor első közelítésben 4 eset van, +/+, +/-, -/+, -/-. Szerintem egyik sem üres halmaz.

Lehet még fokozni…:-))) Az elsőfajú (t), tehát adott időpontban 1-elemű halmaz, a másodfajú (t) több-elemű. Ha nem vagyunk Messi, Federer, vagy Einstein, Karikó Katalin, az n-elem elemenként különbözhet. Másodfajú sikereseknek azokat nevezhetjük, akiknél az őket ismerők meglehetős %-a a +-t húzná ba a rovatba, az egyébként egyénenként különbözhető kritériumrendszerek eredőjeként.

Személy szerint (t) +/? , a + -nak a nagy része meg szerencse…:-)))

Ugye, mind arra vágyunk, hogy elérjük (a legutolsó megfogalmazásunk-szerinti…) összes célunkat, mert akkor majd jön a Kánaán? Most ne gyere azzal, hogy hol vagy Te még attól, hogy ez is, meg az is kellene hozzá… tegyük fel (dolgoztasd meg a fantáziádat, solution-surferes barátaim zsargonja szerint fogalmazd meg/éld át a “future perfect”-edet…), hogy minden pico bello sikerül  és Te ott ülsz a siker-pile-on és boldog vagy. Constansan, statikusan… megvan?

Akkor most “kérdezzünk meg” valakit, akinek ez minden nyilvánvaló odds és végesség ellenére sikerült, hogy érezte magát?

Nem akárkit, és már csak olvasni lehet a válaszát a Black Books előszavában (igazából a Liber Novus-ból, másképpen a Red Book-ból idézve) ezt írja Carl Gustav Jung:

„As he recounted in Liber Novus, “I had achieved everything that I had wished for myself. I had achieved honor, power, wealth, knowledge, and every human happiness. Then my desire for the increase of these trappings ceased, the desire ebbed from me and horror came over me.”

Kivonat innen:
Black Books (9780393531770)
Jung, C. G.; Shamdasani, Sonu (EDT); Liebscher, Martin (TRN); Peck, John (TRN)
Ez az anyag szerzői jogi védelem hatálya alá eshet.

Magyarul: “Mindent elértem, amit akartam. Megbecsülést, hatalmat, gazdagságot, tudást és minden emberi boldogságot. Azután a vágyam mindezen csapdákra megszűnt, elapadt, és a rémület kerített hatalmába.”

Ez a rémület vezette rá az útra, az általa individuáció-nak elnevezett érési folyamatra, amelynek során az individuum megismerve önmagát (amennyire ez lehetséges, perfekcionisták itt is kíméljenek…) teljessé válhat (ha minden összejön… ritkán jön össze minden…). És ennek az egyéni útnak, szubjektív El Camino-nak a lenyomata, naplója a Black Books, és zanzásított, aszusított irodalmi, képzőművészeti megjelenítése a Liber Novus…

Így… talán soha senki nem jutott ilyen közel ahhoz, mint Jung, hogy ezt a folyamatot a lehetőséghez híven, szavak által kifejezhetően leírja…

Talán érdemes néha Jung-ra gondolnunk, amikor el vagyunk keseredve, hogy még nem értük el ezt vagy azt a célunkat… lehet, néha, hogy éppen így járunk “jól”, így van erő, tűz bennünk, hogy elhordjuk a hegyet…

Ally McBeal, 5. évad, 2 fiatal ügyvédnő beszélget szerelmi ügyekről. Jenny elmondja Ally-nek, hogy közös ismerősükhöz, a macho, nővadász ügyvédhez, miközben taszítja is, elekezdett vonzódni. Ally-tól kér tanácsot, aki szintén játszik időnként a Raymond gondolattal... Ally a következő párbeszéd részletben olyan sikeresen beszéli rá Raymond-ra Jenny-t, hogy tulajdonképpen önmagát is meggyőzi...:-))) 

„Ally: Azt szoktuk mondani, hogy vannak felvilágosult, érzékeny társak, akikkel meg tudjuk osztani az érzéseinket. És valóban, ezt szoktuk mondani. De mindeközben egy olyan pasit akarunk, aki le tudja győzni a másikat, ha szükséges.

Jenny: Akkor mi tulajdonképpen egy alsóbbrendű nem (gender) vagyunk? 

(Elképesztő, hogy a 90-es években készült sorozat mennyire a mai témákat pedzegeti... Ally egyszer még egy összecsukható elektromos rollerrel el is üt egy fiatal nőt, pont ezt, akivel beszélget, így ismerkednek össze...) 

Ally: Nem, persze, hogy nem. A probléma az az, hogy a nők annyira felsőbbrendűek a párkapcsolati szinten, hogy nehéz egy valódi autonómiát találniuk velük. Nos, nézd, Jenny... ők szeretik a rugbyt. Na most, a sex-hez meg tényleg semmit se értenek. Ennyi. Kimondtam. 

Jenny: Azt akarod mondani, hogy nincs kedves, vicces, okos, jól kinéző pasi? 

Ally: Dehogy nincs! 

Jenny: Nos, hol található? 

Ally: Detroit... 

Jenny: Tessék?!

(jó, ez kilóg, ehhez tudni kéne az előzményeket, ide legyen elég annyi, hogy Ally legutóbbi nagy szerelme most éppen Detroitban él, Ally és Jenny pedig Bostonban... azaz, Ally, még mindig szerelmes belé...) 

Ally: Vicceltem. Ahhoz egy jó adag humor kell, hogy az ember Detroitban éljen. Az a helyzet Raymond-dal, hogy mindannyian vonzódunk egy védelmezőhöz. És amennyire őt őrző-védőnek tekintjük, jó pasi. És ügyvéd, tehát nem is annyira buta, csak egy kicsit félrenevelt. Kedves volt? 

Jenny: Valójában igen. 

Ally: Akkor tehát okos, jó pasi és kedves. Ha meggondoljuk, van nála rosszabb...”

(Technikai megjegyzés: táblázat formattálása miatt mobilképernyőn a tartalom nem igazán élvezhető… a 3. oszlop teljesen lemarad, és a 2. oszlop se látható teljesen… bocs…)

 Forrás: a 40Plusz site-ról, "A politikai korrekt karácsonyi mese" című postból...

Jelmagy. (Termék = jobbára software, de ki tudja, lehet közös nevező tangible termékekkel is) - Linkedin humorzsákból

MVP = Minimum Viable Product (minimálisan elfogadható/működő termék)
Product’s goal = Termék cél
Market needs = Piaci igény
Development’s understanding = Ahogy a fejlesztés megértette…
Beta We Think We released = Beta verzió, amiről azt hisszük, hogy kibocsátottuk
Beta We Did Release = A Beta verzió, amelyet valójában kiadtunk
What Sales Sold = Ezt adta el az Értékesítés
Post-Beta Update = Beta utáni módosítás eredménye
Launched Product = Az útjára bocsátott kész termék

Amikor Amerikában bevezették a 65 éves korhatárt, 61 év volt az átlag éketkor. Átlagosan tehát a törvényhozók (akik persze maguk számára jóval nagyobb életkort gondolhattak, figyelembevéve a luxust, amelyben ők - átlagosan éltek) 4 évet szavaztak meg az átlag amerikai férfinak, amit - ha szerencséje van, és kmf (korának megfelelő…) egészségügyi állapotban van - nyugalomban, békében, jelentős distress nélkül eltölthet…

Jut eszembe, a 2000 évek derekán az egyik cégnél volt egy amerikai állampolgár COO, aki egy kettős állampolgár igazgatóban és a fiatal CEO-ban jó partnert talált ahhoz, hogy komolyan felháborodjon a magyar szabadságolási rendszer liberalizmusán. Gondoljunk bele, a 21-30 nap (+különféle extrák, ünnepnapok, beleszámítva a szabad szombatokat) 4-6 hetet jelenthet! 11,5 %-át a rendelkezésre álló munkaheteknek! Sokat nem tudtak tenni, nem lehetett kumulálni, abban az évben ki kellett venni, ilyenek…

Talán a többséget (még…) nem érdeklik ezek, a másodikra meg esetleg azt mondja, milyen igazuk volt… én meg csak azt mondom, a C terv a legfontosabb, az életed terve, stratégiája… a B terv (hogy mit csinálsz, ha hirtelen nincs bevételi forrásod) fontos, az A tervvel nem kell foglalkozni, az az amit éppen csinálsz, amire törekedsz… Tudod, mi a (lesz) a jó? Ha ezt a hármat összegyúrod egy harmonikus egésszé.

No, A terv nincs vele gond, pipa, B terv (vagy legalábbis outline-van) jó ha van… És a C terv?

Első (bal felső) - Minden, ami zavar, irritál, vagy meg akarok változtatni a másiknál/-on, bennem van.

Második (jobb felső) - Minden, amit valaki kritizál/megítél rajtam/bennem, ha zavar engem vagy sért, el van nyomva bennem és szülséges foglalkoznom vele

Harmadik (balra lent) - Minden, ami tetszik nekem a másikban, amit szeretek benne, bennem is megvan

Negyedik (jobbra lent) - Minden, amit valaki kritizál/megítél bennem, vagy meg akar változtatni, anélkül, hogy ez igazán megérintene engem, az benne van meg.

(forrást, szerzőt nem ismerek, a képet a Linkedinen szereztem, a fordítás saját)

Megint el vagyok maradva… most olvasok először a séma terápiáról (shema therapy), ami egy második generációs kognitív terápia (az első generációs legismertebbje a CBT), sok mindenhonnan merít, egy bizonyos Jeffrey E. Young keverte ki, de mindene van már neki, sématerapeuta is van, pszichoterápiás osztály is van, alapítvány is van, minden ami gut und kader…

Alapvetően XXI. századi termék, integratív irányzat (ez olyasmit jelent, hogy magába integrál más irányzatoktól ezt-azt), és biztos, hogy tud megfelelő ember “kezében” hasznos lenni, meg az is biztos, hogy már vannak fanatikus hívei, művelői, akik biztosak benne, hogy ha a séma terápiát minden segítő a világon magáévá tenné, a világ egy jobb hellyé válna (ez minden egyes segítő koncepcióra igaz, ez az “én vagyok a legjobb” (nyilván nem
illik túl hangosan mondani…), nyilván erre is… csak véletlen talán, hogy főleg a monoteista vallások - de nem csak - mindenki mást kizárnak az üdvözülésből, kivéve, aki az ő istenüket imádja…).

Ja hogy némi iróniát észlelsz? Tudatos…:-))) Még az is eszembe jutott, hogy azért kell 20-30 (gondolom ez rövidült már) évenként megtalálni a bölcsek kövét igérő módszert, mert egyszerűen jönnek az új emberek, akik nem akarnak sokadikok lenni a már megtelepedett módszerek követőjeként, hát időről-időre kitalálnak maguknak egyet, amiben meg ők lesznek az elsők, utolsó pár előre fuss.

Neve is van a marketingben, ez a blue ocean stratégia, teremteni kell egy új piacot, új igényt, és azt gyorsan ki kell elégíteni. Így megy ez… Hajrá!

Csak lábjegyzet… a mindenáron kitartás és az okos időben elengedés között - szerintem az átlagember (ha van ilyen…) fejében - olyan lehet az arány, mint kritizálás és az elismerés között (állítólag - az ilyen pszichológiai kísérletek eredményeit egy egész sóbánya mondjuk évi kitermelésével kezelni -, 1:3-5-höz a kiegyenlítő arány, azaz egy kritika olyan nyomot hagy a lélekben, amit talán csak 3-5 db elismerés tud semlegesíteni). 

Ugyanígy, az emberek akár irracionálisan is 3-5-ször tartanak ki menthetetlen (vagy ár/teljesítmény szempontból negatív hozamú) helyzetek mellett, míg talán egyszer veszik időben észre, hogy (innentől) már nem éri meg…

“…At the present time the annual increase in the world population runs to about forty-three millions. This means that every four years mankind adds to its numbers the equivalent of the present population of the United States, every eight and a half years the equivalent of the present population of India. 

At the rate of increase prevailing between the birth of Christ and the death of Queen Elizabeth 1 it took sixteen centuries for the population of the earth to double. At the present rate it will double in less than half a century. 

And this fantastically rapid doubling of our numbers will be taking place on a planet whose most desirable and productive areas are already densely populated, whose soils are being eroded by the frantic efforts of bad farmers to raise more food, and whose easily available mineral capital is being squandered with the reckless extravagance of a drunken sailor getting rid of his accumulated pay…”

Érdekes kiragadott kinyomtatott könyvekre vonatkozó statisztikai adatok…

Egy könyves csoportban idézték (Nádasi Krisz) a mellékelt grafikont (forrás: KSH). Évekre lebontva a kinyomtatott könyvek számát mutatja és ugyanabba, de más léptékű koordinátarendszerbe a kiadott címek számát.

Hogy fogalmunk lehessen a nagyságrendekről, megadom a 2020-as járványév két adatát (utolsó év ordináta tengely menti tengelymetszetei):

- a kinyomtatott könyvek darabszáma 28 millió volt

- a címek száma, amelyekre engedélyt kértek: 14 694 db

Mielőtt túl gyorsan vonnánk le tanulságokat, jó tudni:

1. Csak az összes kinyomtatott, tehát papír-könyvekre vonatkozik (nem találtam adatot/infót arra, hogy az engedélykérések között nincs-e csak digitális formában megjelenő mű). A magánkiadások is beleszámítanak.

2. Az összetétel (2020-ban!) 33% szakkönyv, 27% szépirodalmi, 14% tankönyv, 13% ifjúsági/gyerekirodalmi művek, a maradék 13% ismeretlen/egyéb(!).

3. 1990-ben 8 322 címet nyomtattak ki
125 741 000 példányban.

4. 2020-ban 14 694 címet nyomtattak ki
28 025 000 példányban.

5. Átlag példányszám összes kiadványra:
1990 - 15 109 db/cím
2020 - 1 907 db/cím
6. Magyar szépirodalmi szerzőkre vonatkozóan
- címek db-szám:
1990 - 832 db
2020 - 2 224 db

- kinyomtatott db-szám:
1990 - 17 741 000 db
2020 - 2 347 000 db
azaz
- átlagos db-szám/cím:
1990 - 21 323 db-os átlagos példányszám
2020 - 1 055 db-os átlagos példányszám (és ez átlagos példányszám “takarja” pl. a 3 legnagyobb példànyszámú kötetet is (Arany János Toldi (140 000), Száraz Miklós György Fájó Trianon (120 000) és Frei Tamás Bábel (120 000) című kötetei), tehát az átlagszámítás másik pólusán sokkal kisebb példányszámú könyveknek is kell lenniük.

Nem hagy nyugodni egy írás a Linkedinen, kiírom magamból. Az írás a feminizmusról szól 2019-ből, és a férfiakhoz szól, akik nem szeretik azt a dolgot, félnek tőle. Na, azok nem fognak ilyet olvasni, de mindegy. Még egy cikkre rákerestem, ez  már friss és egy 2021-es felmérésre hivatkozik, ami szerint a nemek közötti munkahelyi egyenlőtlenség egyértelműen nőtt a pandémia alatt. Alapvetően az otthonba szorult munka miatt, ahol aránytalanul többet vállaltak a nők (több jutott rájuk…). A cikk lényege: a férfiakra is szükség van az 50-50 megvalósításához, hogy együtt megváltoztassuk a kultúrát, mert nem kevesebbről van persze szó…

Személyes attitűdöm: én mindig is feministának gondoltam magam (nem biztos, hogy bármelyik elfogadott definícióra rímelve, mint ahogy pl. baloldaliságom sem talál igazán camp-re…), nem csak szeretem a nőket, de tisztelem is, végtelenül becsülöm őket készségtelenül nagyobb terheik viseléséért, a történelmi távlatban elért egyenjogúságért folytatott sikeres küzdelmükért, amelynek a rugóit, motivációit abszolút megértem… Egy még személyesebb dimenzióban azt gondolom, hogy ők az alapvető nem, szerintem a mítosz úgy lenne igazságos, hogy Ádám született Éva oldalbordájaként, ami azóta is folytonosan történik, igaz, kicsit lejjebb…

Fontos bekezdés jön (ha a későbbiekben dühös lennél rám, kéretik ehhez a bekezdéshez visszatérni emlékeztetőül, mert ez az alapvetés): nem tudom a megoldást, nem tudom, hogyan kellene csinálni, a bölcsek köve (ráadásul szerintem) nem is létezik. Amit keresek itt is, hogy hogyan vannak a dolgok, mi történik a valóságban. Ebben az is benne van, hogy tudatosan még csak az okokra sem kérdezek rá, még ha néha úgy tűnhet is, abszolút fenomenológiai a dolgokra való rákérdezési szándékom.

A feminizmusra, a női egyenjogúságra fejtem ki a témát, de közben rájöttem, hogy tulajdonképpen a mi északi, nyugati kultúránkban számos (ma még) kisebbségi, egyenjogúságáért küzdő csoport mind egyet akar, egyenjogúnak lenni a fehér, zsidó-keresztény (néha inkább csak az utóbbi) férfi jogaival. Sietek hozzátenni az egyenjogúságot a hozzáférési, egyenlő lehetőségek értelmében triviális követelésnek tartom, az eredményt tekintve viszont nem feltétlenül.

Egy mondatban a “tételem”, amiért ezt az egészen írom, és így sehol nem találkoztam vele eddig: az összes, tehát a női egyenjogúsági törekvés célcsoportja, akivel egyenjogúak akarnak lenni, az ennek a mítizált fehér, keresztény, hetero férfi halmaznak a sikeresebb, messze kisebb hányada és ez magában hordozza a törekvések nem is kudarcát (ki tudja, mi lesz még itt…), de legalábbis kapitális nehézségét.

Soha nem hallottam, hogy valaki a lenézett, a szegény, kudarcot vallott, az élet peremére sodródott fehér, keresztény, hetero férfiakkal akarna egyenjogú lenni. Pedig ezt a halmazt sikeresen célozzák meg a politikai marketing kampányok. Ennek a rétegnek a támogatására számíthatott, számított (és a gazdag 1%  pénzére) egy Trump, egy ügyes szélhámos.

Talán nem újdonság, de a fehér férfiak világa kemény harcok világa, ahol kevés a nyertes és sok a vesztes. És ennek a világnak a sikeres részével akarnak eredményt, outputot illetően egyenjogúak lenni a nők, és más kisebbségek (a nők ráadásul nem is kisebbség számszakilag). A fehér nyugati kultúrán nevelkedett többségében vesztesnek számító férfiak segítségére számítanak a nők en block adminisztratív úton (pl. kvóta) elérhető pozitív diszkriminációjukért folytatott harcukban? Tényleg? Csak hogy a feladat nagysága valóságában érzékelhető legyen…

Talán a social media olyan (egy lehetséges párhuzam a sok közül), mint 1982-ben Bostonban lehetett a virtuális “Cheers” bár, amelyet a hajdani (csak) helyi nevezetességű baseball star, Sam Malone vitt. Nagy országos siker volt (akkor még lehetett ilyen, a broadcast televíziózás prime time-jában) Amerikában, sok Emmy-t is nyert, amúgy csak egy a sok sikeres sitcom közül, Úri passzióból mostanában nézem, a 9. évadnál tartok, és több mint 200 epizódban szólalt meg már ez a címdal, és egyre jobban időszerűnek éreztem az “üzenetét”. 

És a szereplők is, van itt Cliffünk is, Carlánk is, meg Norm, Frasier, Lilith, Diana, Rebecca, a Coach (!!), meg a többiek. Itt is néha dühösek vagyunk (hogy minek írnak ilyen hülyeségeket - mint pl. ez is itten! -, vagy minek okoskodnak annyit, vagy miért próbálkoznak olyan menthetetlenül az ún. brand-építéssel, nem beszélve a postokról, macskákról, kutyákról, egy ilyen komoly professzionális site-ra, mint a Linkedin…)

…és akkor a címnóta szövege angoul, és hevenyészett fordításban magyarul is…

“Making your way in the world today

Takes everything you’ve got. 

Taking a break from all your worries

Sure would help a lot.

Wouldn’t you like to get away?

Sometimes you want to go

Where everybody knows your name,

And they are always glad you came

You wanna be where you can see

Our troubles are all the same

You wanna be where everybody knows your name.

You wanna go where people know

People are all the same

You wanna go where everybody knows your name.”

(Nagyon) szabad fordításban:

Hogy megtaláld az utad a mai világban, 

Minden erődre szükséged van.

Néha megszabadulni az összes aggódástól

Biztos, hogy sokat segít…

Nem szeretnél egy kicsit kiszabadulni?

Néha el akarsz oda menni,

Ahol mindenki tudja a neved,

És mindig megörülnek, ha eljössz,

Ott akarsz lenni, ahol látod,

A bajaink ugyanazok

Ott akarsz lenni, ahol mindenki tudja a neved…

Ott akarsz lenni, ahol tudják

Hogy végsősoron az emberek ugyanolyanok, 

Ott akarsz lenni, ahol mindenki tudja a neved…