A nyelvtanulásban, sőt a mindennapi használatban is (nekem) a legnehezebb az anyanyelvi beszélő (vagy nagyon nehéz szöveg) megértése volt (korábban és a nem állandóan használt nyelveken a folyékony beszéd). Én valahogy mindig megértetem magam. 

Volt nemrég egy flash-em (ehhez lesz itt egy-két történet), hogy hogyan kapcsolódik össze a megoldásközpontú coaching megközelítés és a tökéletes, 100%-os nyelvi megértésre (illetve tökéletes nyelvi pontosságra, például nyelvtani korrektségre) való törekvés… 

Szokás szerint, kapaszkodjatok… 

Sokféle coaching megközelítés van, amelyet coachok alkalmazhatnak, az egyik a megoldásközpontú rövid coaching. Ezen belül is vannak finomságok, al-irányzatok, de ezek néhány dologban megegyeznek: 

• az ügyfél a szakértője a problémának és a megoldásnak,
• a megoldásnak nem feltétlenül van, sokszor egyáltalán nincs köze a problémához, ezért a megoldásra kell fókuszálunk szinte az első perctől kezdve (a problémáról csak annyira van szó, amennyire a coach hozzájárulásához erre egyáltalán minimálisan szükség lehet, előfordul, hogy semennyire),
• a megoldásra koncentrált célkitűzés után a cél elérésnek már megélt, bármilyen csekély, előjeleire fókuszálunk együtt (azok hogyan jöttek létre, mit csinált az ügyfél másképpen a cél felé mutatóan), vagy ha ez valamiért nem rögtön járható út, akkor
• a  kivételekre fókuszálunk  az adott működési helyzetben, amikor a probléma a szokásosnál enyhébben, vagy egyáltalán nem jelentkezik.
• Erőforrás, erőforrás, erőforrás… ezeket keresünk…
• Az így adódó cselekvési, döntési alternatívák közül
  • Amelyek nem okoznak problémát, azokon nem kell változtatni
  • Amelyek sikeresek, hatékonyak, azokat az ügyfél magától is (pláne, hogy most már előjöttek  a coach-csal folytatott beszélgetés folyamán) többször fogja csinálni, és
  • Amelyek nem sikeresek, azok helyett meg mást fog csinálni, esetleg kikísérletezi, melyik más viselkedés vezet hatékonyabb működéshez. 

Ha már ilyen jól elmagyaráztam, hogy mi a (megoldásközpontú) coaching, egy megjegyzés arról, hogy mi következik. Mivel nem tudlak egyenként megkérdezni Titeket, hogy milyen erőforrásaitok vannak ehhez a konkrét nyelvtanulás témához (folyékony beszéd idegen nyelven és az anyanyelvi beszélő megértése), milyen előjelei vannak annak, hogy már alkalmazzátok észrevétlenül is azt, amiről itt beszélni fogok, ami itt következik, talán leginkább saját élményen alapuló konzultációnak nevezhető… talán hasznos lesz Nektek és talán hozzá tud járulni az alternatívák bővítéséhez, amelyeket felhasználhattok a saját tanulási módszereitekhez legjobban passzoló, leghatékonyabb nyelvtanulási utatok megtalálásában… 

OK, de a nyelvtanulás hogy jön az előző részhez? Nos, az én számomra, aki felnőtt fejemmel három idegen nyelven jutottam el egy viszonylag használható nyelvtudásig, ma is,  mindig is az anyanyelvi beszélők megértése a kulcs, a legnehezebb. 

Engem megértenek, mert én persze, akármennyit tanultam, felnőtt fejjel a tökéletes kiejtésről már lekéstem, és egyáltalán,  az idegen nyelven, ha azt nem állandóan, saját közegén belül használjuk,  az ember – kiejtésben is, szóhasználatban/-választásban, mondatszerkezetben -  mindig lassabb, körülményesebb, iskolásabb egy kicsit, szóval, őt majdnem mindig megérti a másik fél, míg az ő számára például az adott nyelvi környezetből jövő angol beszéde a sajátos idiómáival, a kicsit elharapott szóvégekkel, mindig egy kicsit titokzatos, enigmatikus/titokzatos lesz. 

Ez is változó, valószínüleg én több amerikai akcentust beszélővel találkoztam és az én kiejtésem is ahhoz áll egy kicsit közelebb, másnak lehet az angol a familiárisabb és az amerikai megértésével van baja (és így tovább, a bajor, a schwitzer Dütsch, a kanadai francia, stb. kiejtések megértésével). 

Szóval a native speaker-ek megértése. Rögtön mondom is, hogy mire gondolok, amikor szerepet szánok a megoldásközpontúságnak. Egyszerű: ha idegen nyelven társalogsz, idegen nyelvű szöveget hallgatsz, olvasol, ne azokkal a részekkel foglalkozz, amit nem értesz, ne blokkolj, ha valami kimaradt, hanem arra figyelj, amit megértesz és abból építsd fel visszafelé is az egészet. 

Tulajdonképpen ennyi itt a megoldásközpontúság: ne a hibára, a kimaradásra, a nem-értésre, a problémára koncentrálj, hanem arra amit megértesz, a megoldásra. Egyébként egy bizonyos adott nyelvi alap-képzés után  nekem bejött, hogy amikor valamit olvastam, nem néztem meg minden egyes szót, amit nem értettem, hanem a szöveg értelmét az ismert részekből/szavakból próbáltam meg megérteni. Így gyorsabban jutottam el a folyékony olvasáshoz. 

Persze, ha túl sok mindent nem értesz meg, akkor egyszer-egyszer, kulcs-mondatoknál (megérzed, melyek azok, amikor már tényleg semmit nem értesz az egészből…) ezt-azt meg kellhet nézni a szótárban. Ma akkor veszem elő a szótárt, ha nemcsak megértenem kell, hanem le is kell írnom a fordítást, nem csak az értelmét összefoglalva visszaadni (ez az angolra és a franciára igaz, a németnél azért itt-ott szótárazok). 

De hogy ne legyen ez ennyire száraz, mondok példákat részben, hogyan jutott ez eszembe, részben, hogy hogyan is jelenik meg a szöveg megértése, és az ezzel kapcsolatos 100%-os tökéletesség keresése.  Ez talán segít a fenti tételt alátámasztani. 

Úgy jutott eszembe ez a megoldás-központú megközelítés a megértésben, hogy éppen elkezdtem készülni egy coaching klub-foglalkozásra, ahol egy nagyon érdekes, nagyon dinamikus angol nyelvű beszélgetés megértetésében kell majd aktív szerepet vállalnom, ahol van aki, ugyanúgy érti mint én, vagy jobban, van, aki valamit meg fog belőle érteni, és lesz, aki alig fog valamit is megérteni belőle magától. Eddig úgy gondoltam, erre készültem, hogy meghallgatom az egészet, kiszúrok fontos részeket és azokat beütöm a gépbe magyarul, akkor amikor ott leszek, azt hozzá tudom olvasni, kézbe is tudom adni, milyen pompás lesz. Ez  100%-os tökéletességre való törekvés.  Igenám, de már látom, hogy nem lesz annyi időm, ezért elkezdtem gondolkozni, hogyan is lesz, hogy mindenkinek jó legyen. 

Az adott videót egyszer hallottam élőben, és azt hiszem, hogy már a neten is végighallgattam legalább egyszer. Lényegében elmondható, hogy teljesen értem, amibe tökéletesen belefér az én értelmezésemben, hogy vannak pontok, ahol az értésem hozzávetőleges, a lényeget értem, de nem minden egyes szót, kifejezést, de ez az egész, vagy az adott rész értésének minőségét  nem, vagy alig befolyásolja. 

Csak el kell engednem a tökéletesség igényét, és egyszerűen amikor ott leszek majd, a legjobb tudásom szerint segítenem kell megérteni a jelenlévőknek a leglényegesebb dolgokat és mivel lesznek ott olyanok, akik úgy, vagy még jobban értenek angolul, mint én és ráadásul lazábban, alaposabban tudnak figyelni a részletekre is, mert én fogom csinálni az “alap”-fordítást, majd kijavítanak, vagy kiegészítenek. Ennyi. Megoldva. 

Miért is fontos az, hog tudjuk, mi az, amire törekedni érdemes, és miért kell tudni elengedni a 100%-ig tökéletes értés igényét? 

Érdekes, hogy ez a szempont egyébként nemcsak a megértésnél jelenik meg. Ha egy kicsit perspektívát váltunk és az outputot nézzük, azt, amit Te akarsz elmondani a kommunikáció folyamán, szintén nagyon megnehezítheti az, hogy tökéleteset akarsz nyújtani. Minden szempontból. A tartalomra koncentrálás mellett igényt tartasz arra, hogy a mondandód  nyelvtani, egyeztetési és szemantikai szempontokból is tökéletes legyen, ami az elején, sőt elég sokáig a nyelvtanulás folyamán – érthetően -  paralizálja az embert és nem tud elmondani egy egyszerű  mondatot se a normálhoz közelítő sebességgel, folyékonysággal, mert mindenre egyszerre figyel és ez leblokkolja a beszédképző rendszer működését. 

Figyeljétek meg, amíg nem szorul a tudatod alá a nyelvtan, nem tudtok folyékonyan beszélni. Mint az autóvezetésnél az elején: a pedálok, a sebváltó, a kormány, a visszapillantó, és amikor mindez már majdnem megvan, az oktató megkérdezte: “És a forgalmi táblákat ki fogja nézni, az úttörőcsapat?” (ma ez talán cserkészcsapattal hangzik el, never mind…). 

A két történetből én magam nem nagyon kerülök ki jól… amellett, hogy lehet esetleg egy jót röhögni (rajtam) és a “más kárán tanul az okos”, annak a tételnek, hogy a hibáinkból tanulunk legtöbbet (többet mondok, csak azokból tanulunk), egy valamikor következő blogbejegyzést tervezek szentelni… 

No, az első történet nagyon friss. És kicsit paradox, mert a megértést magyar kontextusba helyezi és ráadásul saját szövegem megértéséről van szó (ennél jobb bizonyítéka annak nem lehet, hogy a 100%-os megértés nemcsak akadályozó igény, hanem ehhez képest még gyakorlatilag lehetetlen is…). Egy adott célra egy beszélgetésből, amit én folytattam valakivel, 5 percnyit szó szerint le kellett írnom.  Ez kb. 3,5 oldal lett és az én részemnél 2-3 esetben akárhányszor visszajátszottam, nem tudtam megállapítani, mi a fenét is mondhattam pontosan (egy ragot, vagy egy elharapott szóvéget, vagy rövid szót). Pont mint az angoloknál… 

Elgondolkoztam rajta, hogy tulajdonképpen hogyan lett volna engem képes megérteni a másik fél az adott helyzet adott atmoszférájában, ha én magam nem tudok mindent tökéletesen megérteni utólag a saját szavaimból, még a technika segítségével se (jó, a felvétel nem volt elég tiszta, de mégis, én meghallgathattam 3-4-szer – utána feladtam…). Jó történet, nem? 

Persze, ebből számomra adódik személyes tanulság: ne hadarj és artikulálj a kiskésit, ha azt akarod, hogy megértsenek, a teremburáját… Természetesen azonban van általánosabb tanulság is és erre jó emlékezni az idegen nyelv tanulásánál, mert könnyebbé teszi a tökéletesség iránti igény elengedését. 

A tanulság az, hogy a közlések szószerinti megértése az anyanyelvünkön sem 100%-os. Messze nem (ezt bárki, aki vett részt hosszabb előadáson, pláne Power Point támogatású prezentáción, hogy a felére se figyel, felét se érti…). Ráadásul, különösen a személyes kommunikációs aktusban egy vizsgálat szerint 7% a befolyása mindössze a szóbeli tartalomnak, 38%-ban számít, befolyásol a beszéd tónusa, hajlékonysága  és 55%-ban a vizuális benyomások (ez egy elég alapvető összefüggés, vizsgálat lehetett, mert a minap Dr Bagdy Emőke is pont ezeket idézte egy Balassi intézet-beli előadásán…). Ehhez jön még, hogy  a kép rólunk, amivel a kommunikációba “belépünk”, az első 10, de még inkább az első 4 másodpercben (!!) meghatározódik. Az adatokkal kapcsolatban voilà,  egy angol nyelvű cikk: http://www.omnilogos.com/2011/08/11/nonverbal-communication-theories/ ). Még telefoni kapcsolat esetén is sokkal meghatározóbb a tartalomnál a hang tonusa és  hajlékonysága. 

Idefűzök még egy linket, egy 13 oldalas magyar nyelvű összefoglalót a kommunikációról, ahol - ha valakit kicsit mélyebben érdekelnek  az alapfogalmak -, itt megtalálhatja a legfontosabbakat (arra gondoltam, hogy kitérek a redundanciára is, de kicsit utána olvasva láttam, hogy ehhez én is, meg ez a blog-bejegyzés is kevés… így került “kezembe” ez a – nem profi nyelvészeknek, hanem jóindulatú amatőröknek - jól kezelhető összefoglalás): http://www.ekt.bme.hu/Nagylete/AKommunikacio.pdf 

A másik történet az idegen nyelv értéséről (és ami ebből következhet) inkább anekdota, amihez bevezetés szükséges. Az egyik al-hobbym, hogy kedvelek és gyűjtök – közvetlenül német tv-csatornákról – német kabarékat.  Legnagyobb kedvenceimtől (Urban Priol, Volker Pispers, Georg Schramm, Horst Schroth) még külön is vásároltam CD-t,  vagy akár könyvet is. Kedvenc teszt-kérdésem, ha találkozom egy “igazi” némettel, hogy megkérdezzem tőle, hogy szereti-e a kabarét, ismeri-e legalább a kedvenceimet (név szerint még számon tartok talán kétszer ennyit és sok van, akiket nem követek). 

Most, hogy ezt írom, belegondoltam…  tutti, hogy ezt a rossz szokásomat (másokat nehéz helyzetbe hozni, én, Budafokról, kérdezgetem a szegény németeket erről, hallom Baglyot a Micimackóból, amint gubbasztanak Micimackóval a faágon és Micimackó állandó kérdezősködésére, hogy ide mi van írva, oda mi van írva, Bagoly azon morfondírozik magában: “Most lelökjem, vagy ne lökjem? Igaz, ezt holnap is megtehetem...”) biztosan leépítem a jövőben. mindegy, most ehhez a témához passzol... 

Az a német kör, amellyel eddig nagyrészt – azóta, hogy ezeket a felvételeket gyűjtöm - kapcsolatba kerültem, noha szintén médiások voltak, nemet szokott válaszolni (hát, ez az…)… talán nem néznek (annyit) tv-t vagy… mindegy is… Az én kedvenc humoristáim általában nem tortát vágnak egymás fejéhez, inkább nehéz témákról beszélnek görbe tükörben, többnyire szatírikus, filozófikus politikai kabarét csinálnak. 

Persze, jogos a kérdés, mennyit értek meg belőle (ez lesz a poén…). Nos, nem mindent (változik, mondjuk egy full bajor tájszólás esetén kevesebbet, mint egy többé-kevésbé hochdeutsch kiejtés esetén). Egyrészt kontextuálisan az idegen nyelvű/kultúrájú humort megérteni ténylegesen nehéz (gondoljátok el, Hofit hallgatni egy magyarul tanuló külföldinek… nehéz lenne…), másrészt Németországban nagy különbségek vannak a kiejtésben a területek között és a csatornákon, amelyeket elérek, időnként felléptetnek osztrák és német-svájci humoristákat is, na ezek meg megint – időnként nagyon, a svájciak drámaian - másképpen használják a kifejezéseket és más az akcentusuk is. 

De, és nekem ez a lényeg, annyira megértem, hogy a levezetések, poénok többségét veszem, halálra röhögöm magam és rengeteg helyzetben eszembe jutnak a poénok/áthallások, mert magas minőségű szatíra lévén, az általános emberiről szólnak. Ez persze azt is megköveteli, hogy valamilyen szinten otthon legyek abban, éppen mi történik Németországban és ismerjem a legfontosabb figurákat, hiszen különösen a politikai humor magától értetődően az éppen regnáló politikai szereplőket figurázza ki. Példa: legnagyobb kedvencemtől, Volker Pisperstől vannak különböző korszakból származó CD-im, video-felvételeim, könyveim, amelyekben hol Helmuth Kohl, hol Gerhard Schröder, vagy manapság éppen Angela Merkel és aktuális társaik viselt dolgairól  szatírizál… (és olyan szinten, hogy nem csak aktuálisan “vicces”, teljesen időtálló ez a fajta szatíra…). 

Jellemző volt az ilyen rokon-lélek kapcsolat-felvételi kísérleteimre, amikor Hamburgból egy újságírónak tanuló fiatal lány néhány hónapig gyakornokoskodott a korábbi médiás munkahelyemen. Ketten egy  kolléganőmmel gyakorlási céllal időnként  egy-egy társalgási óra keretében beszélgettünk vele, amelyre a hamburgi lány különböző témákat hozott. 

Az egyik alkalommal meséltem erről a hobbymról, és kiderült, hogy egyik kedvencemet se ismeri (ott, neki ennél a négynél több névvel próbálkoztam…). Következő órára odavittem a számítógépem és a youtube-on elkezdtem neki mutogatni azt hiszem vagy 9-10-et közülük. Rövidebb részleteket találtam tőlük, volt, akitől hosszabbakat is (ez akkor volt, 2000-es évek második felében, amikor még csak max 10 perces videókat lehetett feltölteni). Annyira megtetszettek neki, hogy lelkesen jegyezgette a nevüket, hogy majd otthon utánanéz… 

Ilyen előzményekkel egy idei ősz-eleji coaching konferenciának az elején az egyik színhelyről a másikra gyalog mentünk vissza és egy darabon egy német kollégával kerültem egy sétáló csoportba. Mindenféléről beszélgettünk, és ahogy lenni szokott, hamar szóba hoztam az említett hobbimat. Gondolkozott egy kicsit, és nem mondta meg, hogy vajon melyik kedvencemet kedveli, vagy egyáltalán ismeri-e egyiket is. Ehelyett csak annyit mondott: “Akkor nagyon jól kell, hogy beszélj németül…” (a konferencia nyelvén, angolul beszéltük…). 

Csak később dolgoztam fel, mit is jelentett ez az egész (persze, az is hozzájárult, hogy kölcsönösen nem kerestük később egymás társaságát; a 4 napnak ennek a hülye szokásomnak köszönhettem az egyetlen nem igazán pozitív személyes élményemet…). Nyilván, ő úgy döntött, hogy az említett természetese nyelvi akadályok miatt lehetetlen, hogy én annyira tudjak németül, hogy képes legyek a kabaréjukat élvezni (gondolhatta ezt általában is, meg egyszerűen kifejezetten rám vonatkoztatva). Nyilván nagyzolok, sznob vagyok, aki azt hiszem, hogy ha erről beszélek, majd milyen jó képet tudok magamról sugározni. 

Az, hogy egyszerűen ez nekem egy olyan szenvedélyem, amit otthon senkivel nem tudok megosztani és megörülök minden németnek, hátha van valami közös kedvencünk, túl szofisztikáltnak/komplikált magyarázatnak tűnhetett neki. Ő is úgy gondolta, hogy a kommunikáció – információ átvitele, mégha ebben az esetben egyoldalú is – csak tökéletes, 100%-os  megértés esetén lehetséges. Persze, ha az Ockham filozófiai borotvájára gondolok (ha egy dolgot több, valószínűsíthetősége szempontjából egyenértékű elmélettel lehet megmagyarázni, a legegyszerűbbet kell kiválasztani), máris kellemesebb érzésekkel gondolok vissza rá. Szerintem a legközelebbi konferencián odamegyek hozzá és ezt megpróbálom megbeszélni vele… hátha jó barátok leszünk… 

Mi is a tanulság? (Kell-e legyen?) Mondjuk talán annyi:  

• ne a korlátokra figyelj (ha beszélsz: a szórendre, nyelvtanra, ha hallgató vagy: arra, amit éppen nem értettél meg azonnal),
• hanem a lényegre, a “megoldásra” (ha beszélsz: a tartalom minél teljesebb, pontosabb megértetésére, ha hallgató vagy: arra, amit megértesz és abból rakd össze az egészet). 

Ha valaki ezt nekem az elején elmeséli, segített volna… talán Neked is segít… legalább egy kicsit… 

Ui.: ezen most gondolkoztam, hogy felküldjem-e ezt a blogra, tud-e eléggé hasznos lenni valakinek… azután egy simán önző szempont is felmerült… hátha valaki olyan is elolvassa, aki osztja ezt a hobbimat és akkor egy kicsit majd meg tudom valakivel beszélni, hogy milyen fantasztikusak voltak mondjuk  Jürgen Becker, vagy  Wilfried Schmickler szólói az októberi Mitternachtsspitzen-ben… 

Ui. 2: Ki lehet-e lépni ebből a blogbejegyzésből, hogy nincs itt egy illusztráció? Nem… - https://www.youtube.com/watch?v=zB7F5pDNYhI

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com