Megtörtént már Veled, hogy valami nem sikerült azért, mert nem volt elég önbizalmad, és megroggyantál az utolsó pillanatban? Alul maradtál a magaddal vívott belső "csatában"? Velem sokszor... Hülye érzés...
Egy tenisz meccs kapcsán jutott eszembe... a teniszben choking-nak hívják (fulladás, be-/lefulladás, mint mikor nem adsz elég gázt, amikor sebességet váltasz...).
A teniszező Andy Murray a kritikus meccseken nem tudja megnyerni a belső játszmáját, nem tudja áttörni az ő saját üvegplafonját... nem vár a másikra, ilyenkor ő maga megveri magát..
És Te hogy vagy ezzel? Vajon a belső játszmádban Te nyerésre állsz? Jut-e - amikor kell, amikor a legfontosabb, mondjuk egy felvételi beszélgetésen, vagy egy fontos budget-meetingen, vagy egy fontos prezentáción, ahol sok múlik azon, mennyire tudod meggyőzni a hallgatóságot - a külső játszmára elég energia, vagy a belső kiegyensúlyozatlanság, diszharmónia kezelése az energiáid nagy részét elnyeli? Nem könnyű... állandóan figyelni kell erre... (Megjegyzés: a 'játszma' szó itt NEM a tranzakcióanalízisben használt értelemben értendő, egyszerűen csak a belül és kívül megoldandó feladatokat, "mérkőzéseket" jelenti, alapvetően energetikai szempontból...)
Mindig két játszma van: a külső és a belső... A belső játszma az arányokról, az egyensúlyról és a dinamikus harmóniáról, vagy azok hiányáról szól... az akaratunk, a tudatunk, létezésünk/működésünk kontrollált szelete, és az a rengeteg, temérdek, végesen végtelen tudás/tapasztalat/lehetőség között, ami egész valónkban, izmainkban, érzékelésünk teljességében van, amihez közvetlenül nem vagyunk képesek hozzáférni (túl sok, túl komplikált... ez a végtelenül bonyolult szerkezet, izé, rendszer, lény, ami az ember, sok-sok egyszerüsítéssel, sub-rutinnal hidalja át tudatunk számára az elérhetetlen teljességet)...
Ha azt hisszük, hogy a tudatunkkal fullosan irányítani tudjuk magunkat, elvesztünk... ha megismerjük magunkat, ha hagyjuk, hogy a természetes ösztöneink, intuíciónk, tehetségünk amennyire lehet, kibontakozzon, nem kontrolláljuk túl, nem akarunk minden áron "okosabbak" lenni nála, nyert ügyünk lehet... ami nem jelenti azt, hogy a tudatos tudatunk nem számít, persze, hogy nagyon fontos, és meg van a szerepe... de csak ha együttműködik a "méllyel", amit megtanul, és ami iránt megtanul tisztelettel lenni... az arányok, a kiegyensúlyozottság, a dinamikus harmónia...
Ez a hitelesség, az autentikusság mércéje...
- hogy az egész egyfelé "húz",
- hogy azt érzi az ember, hogy a hiteles emberben minden egymást erősíti,
- hogy "3-dimenziós", körbejárható, nem úgy, mint egy relief, amit csak egy szögből szabad nézni, csak onnan "mutat"...
A külső játszma a külső világban játszódik, a "színpadon". A belső játszma csak tőlünk függ, a külső nem csak, ott számtalan X-tényező van...
Ez most így, ahogy itt most írom, a US Open egyik elődöntőjének nézése közben jut eszembe Andy Murray (nem csak itteni, mostani) teljesítménye, de méginkább a viselkedése alapján... Nishikorival játszik... Nishikori hajt, a 3. és 4. set-ben szinte euforikus flow-ban játszott... ilyenkor bárkinek nehéz lenne ellene, igaz, ezek a szakaszok (nem csak nála) nem tartanak örökké, a meccseknél mindig van ebben hullámzás, mindkét oldalon és a hullámvölgyet bizony az ellenfélnek illik kihasználnia... Murray-nek ez sem sikerült, most sem, mert el volt foglalva magával, kifelé kiabált az edzői páholyának, mindenhová, mindenre jutott energia, csak a külső játszmára nem jutott elég...
Andy Murray a pályafutása során (29 éves) tartósan nem tudta/tudja megnyerni a belső játszmáját, nem találja meg fenntarthatóan azt a dinamikus belső harmóniát, ami technikai brilliance-át tényleg a legnagyobbak közé tudná emelni (a Big 4-nak - Federer, Nadal, Djokovic, Murray - mindig is a sereghajtója volt, ott volt velük, de egyedül volt az also-run/futottak még...) és ez akadályozza meg, hogy a külső fontos játszmák kritikus tömegét megnyerje, ami minden klasszikus játékost minden korban jellemzett...
Nem annak tudatában kezdtem el ezt írni, hogy Murray ma nyer, vagy nem (végül Nishikori nyert...), és annak függvényében lesz ez igaz... ha nyer, akkor is így igaz... már a szünetekben kitört belőlem, annyira rossz volt nézni Murray "puffogását" (ahogy kedvenc szpíkerem nevezi így az állandó hangos panaszkodást, dühöt, önostorozást, amit Murray ma (is) művelt)... 2 game-re már éjfélkor ki is kapcsoltam a tv-t, azután nem bírtam ki, mégis visszakapcsoltam a végjátékra...
Nincs jobb, eklatánsabb, körüljárhatóbb példa, mint Murray, arra, hogy hogyan és mennyire tudja lerontani a belső játszma káosza a külső játszmák eredményét... sajnos sorozatban a döntő fontosságú mérkőzéseken...
Talán azért dühít annyira az idétlen puffogás, mert az ő tenisze Federeré mellett sokáig a legjobban tetszett nekem...
Ivan Lendl ül megint a Murray-kispadon, nem látszik érzelem az arcán, ő megtanulta megnyerni annak idején, hogyan bánjon az ő belső játszmájával és sikerült "megszelidítenie"... egy korábbi felkészítési periódusban Murray-vel is ért el sikereket, ő volt a coach, amikor végre nyert egy Wimbledont... azután elpályázott... most megint ott van a páholyban, de úgy látszik, a korábbi "Lendl-varázs" elpárolgott, már nem hat...
Nem lennék meglepve, ha ma (tegnap) - látva, hogy Murray mennyire visszaesett a korábbi bizonytalan, önmarcangoló attitűdjébe - láttuk volna megint hosszú időre utoljára (talán örökre...) Murray páholyában... Lendl-nek az arcizma se rezdült, de a feje már szineződött, kell ez neki?!
Hogy mi segíthet a belső játszmában? Nos, előszöris a felismerés, hogy ilyen van, hogy a tudatos befolyásolási szféra csak egy rész (messze a fele se...), azután az önismeret, az önbecsülés eredeti gyengítetlen a megemelt energia a többiek működésének megértésében, elfogadásában jó kezdő lépések lehetnek...
(...közben, hogy írom, Mats Wilander válaszolja a következő meccs lehetőségeit firtató kérdésre ("Halep megverheti Serena Williams-t?"): "Nem, nem tudja megverni Serenát, Serenát csak saját maga tudja megverni..." Ennél jobb slusszpoént ehhez a posthoz nem is tudok...:-)))
