A múlt csütörtökön, április 29-én megjelent Élet és Irodalomban a 3. belső vezércikk oldalon szokatlanul egy Rádai Eszter interjú van az elmúlt 20 év egyik meghatározó bankvezérével. Sok érdekes dolgot találtam benne, friss az élmény, kijönni abból a stresszes pénzügyi világból, ami különösen az utolsó kb. 3 évet jellemezte.
20 éven keresztül volt ez egyik nagy német bank hazai leányvállalatának az élén, 5 éves határozott szerződésekkel, amelyek közül, amikor az utolsó lejárt az év végén, a tulajdonos nem kezdeményezett egy újabbat. Amikor még tavaly kérdezték az újságírók, ezt lekerekítette, azzal, hogy OK, ez természetes folyamat volt, közös megegyezésen alapult (meg el is érte a nyugdíj korhatárt). Most picit módosít ezen a képen, azt jelezve, hogy ő egy talán rövidebb hosszabbításban benne lett volna (különösen azért, mert bántja, hogy a válság időszak miatt tulajdonképpen egy mélyponton kell távoznia, ami alapvetően nem az ő hibája, de azért nehoz ezeket a dogokat szétszálazni), de a tulajdonos ezt nem kezdeményezte.
Az egész riportból egy bölcs, továbbra is hatni, cselekedni vágyó és tudó ember képe bontakozik ki, aki kiszabadult bizonyos etikai, szellemi korlátok közül és aki jól érzi magát ebben ez új szabadabb világában. Tökéletesen megértem ugyanakkor, hogy több, mint 40 év alkalmazotti lét és 20 év egy cégnél töltött, egészében mindenképpen sikeres karrier, megfejelve a kétszeres Bankszövetségi elnökséggel egy kicsit azt várta talán, hogy valahogy nehezebben válnak meg tőle, legalább érezhető, hogy legalább az elején úgy érzik, hogy hiányozni fog. Talán ezt megbecsülésnek lehetne nevezni. Tudom, hogy százezreknek, millióknak nem ilyen finomságok hiányoznak, mégis, vannak szerencsésebbek, tehetségesebbek (ezt nem akarjuk megengedni senkinek...), akik megengedhetik maguknak, hogy ilyen Maslow piramis tetejére való dolgok hiányától, vagy részleges hiányától is tudnak egy kicsit szenvedni, vagy legalábbis hiányérzetet érezni.
Nagyon jó, találó az első kérdés: Mit válaszolna most egy, a foglalkozását tudakoló kérdésre? A válasz árulkodó: Nyugdíjas, vagy inkább visszavonult bankvezető, talán ezt. Érted? Azt, hogy egyszerűen azt mondja, „nyugdíjas vagyok”, egyszerűen nem adódik, nem szégyelli, csak egyszerűen nem tud még így gondolni magára.
Közjáték. 4 nappal ezelőtt tweeteltem le egy FAZ (Frankfurter Allgemeine Zeitung) cikket a nyugdíjbamenetel körüli 6 fázisról:
1. távolról, még vastagon benne a 8-órás (?) munka világában, a nyugdíjas élet még bizonyos pozitív elemeket is tartalmaz. Az ember spórol, pénzt tesz félre, anélkül, hogy pontosan végigondolná, persze, még messze van.
2. minél közelebb kerül a nyugdíjazás pillanata, annál erősebb lesz a hatás, ja igen, ez most már komoly. A (jól) kereső állapotnak vége lesz. Egyfajta ijedtség jelenik meg: muszáj, hogy így legyen? Nem lehet még hosszabbítani egy kicsit?
3. a tiszta öröm pillanata. Amikor eljön maga a pillanat és az ember megszabadul a reggeli kötelező bumlizástól, nincs többet főnöke, tulajdonosa külföldön, nehéz partnerei, válság-helyzet, leépítési kötelezettség, stb., az ember egyszerúen szabad. Honeymoon kötelezettségek, bosszúságok nélkül: azt tehetek, amit akarok.
4. a mély (kinél mennyire, minél kevésbé előkészítve, annál mélyebb) lyuk állapota. A státusz és hatalom (akinek volt, akinek nem, legalább az érzés, hogy szükség van rá) oda. Ami maradt, az az unalom, a feleslegesség érzése egészen a depresszióig, kinél melyik.
5. Újra orientálódás. Lassan az előző pontban jellemzett érzéshalmaz erőssége csökken (hála Istennek, nemcsak a boldogság múlikm el...), az ember kezd kikászálódni a gödörből. Konkrét realizmus váltja fel lassan az illuzióval teli idealizmust. Habár ebben a környezet a környezet, a család, a barátok segíthetnek, az ember végülis ebben a belső újjáépítésben igazán csak magára számíthat.
6. Kiegyensúlyozottság. Az új szerep forgatókönyve megírva, elfogadva, a lelki egyensúly helyreáll. Az új mindennapi életnek is kialakulnak a rutinjai, kevésbé izgalmas, jobban előrelátható, de (talán éppen ezért) alapvetően mélyen megnyugtató.
Még egy rövid közjáték. Valahol, azt hiszem a USA Today-ben (le is tweetteltem, de nem találom, viszonylag régen volt, talán 1,5 hónapja) olvastam egy riportot a Not Quite Retired (nem teljesen nyugdíjas) korosztályról. Ezek azok a baby boomerek (háború után született nemzedék, a magyar „Nagy generációnak” felel meg, kb. 46 és 53 között születetteket szoktak ezzel illetni), akik vagy már elmentek nyugdíjba és vissza próbálnak kéredzkedni, vagy még nem akarnak elmenni, noha annak idején ilyen idős korukra már ezt tervezték. Anyagi okai vannak ennek a trendnek.
Szóval vissza a cikkhez. Na, az majd egy következő bejegyzés lesz, ez már így is elég hosszú. Csá.
