Ma esti reflexiók:
1. Coach, coaching. Lehet, hogy nem szerencsés ezt használni. Olyan sznobos. Sporton kívüli használata egyébként őshazájában, Amerikában is viszonylag új. A ’70-es években, ha valaki azt mondta: „I am working as a coach”, megkérdezték, igen, és milyen sportágban?
2. Szóval lehetne egyszerűen azt mondani, hogy üzleti/vezetői edző. Ez az analógia nem is rossz. Nekem van egy olyan tenisz edzőm, hogy az egy csoda. Úgy értem, végig érzem, hogy minden értem van, velem örül még akkor is, amikor pontot ütve elütöm mellette a labdát (azért néha hozzáteszi, azért még egy ilyet ne üss, Miklós J). Amikor néha mellette játszottunk a fiaimmal, ő meg a másik párhuzamos pályán tartott valakinek edzést, negyed szemmel azért erre a pályára is odafigyelt (és utána elmondta egy-két nagyon találó, sokszor nem is technikai, de taktikai megjegyzését). Később, amikor már az egyik fiamat is elkezdte edzeni, elkezdett egymás ellen is taktikai tanácsokat adni nekünk, de együtt örült velünk akármelyikünk pontjának (azóta nehezebb dolgom van a fiam ellen...).
3. Azért is jó a sport analógia, mert
a. csak akkor tudok fejlődni, ha én akarom, én izzadok, hajtok, ő helyettem nem tud játszani. Nem az a legfontosabb, hogy az edzésen jól érezzük magunkat (jól érezzük magunkat), hanem az, hogy elvigyem magammal az izzadságosan megtanultakat.
b. az edző nem feltétlenül tud jobban játszani (az én edzőm nálam sokkal jobban játszik), de kívülről látja a technikai típushibákat, a típus-tick-eket és még a pszichikai/taktikai felkészítésre is van türelme.
4. Sajnálom, hogy olyan későn kezdtem el edzőhöz járni, amilyen későn (több, mint 20 év, felnőtt fejjel elkezdett, jelentős technikai hibákkal teli amatőr teniszezés után).
5. Sajnálom azt is, hogy olyan sok nagy cég olyan sokat költ gyakorlatilag teljesen hatástalan csapatépítésre, parázson járással, nyílvessző törögetéssel és karaoke-val megtűzdelve (a karaoke szokott a legjobb lenni a sör mellett). Ez így talán nem igaz. Remek animátorokkal, fejlesztőkkel találkoztam, akik nemcsak élvezetessé, de bizonyos mértékig hasznossá tették ezen alkalmak némelyikét. És a csapat épült. Inkább azt akarom mondani, hogy többet kellene költeni az egyéni pszichikai, stratégiai fejlesztésre is, aminek a legjobb formája (ha jól csinálják) a coaching.
6. Persze, hazabeszélek. Ebből élek, vagy szeretnék élni, naná, hogy ezt mondom, mondod Te, kedves olvasó. OK, akkor máshogy mondom. Én nagyon sok csapatépítésen vettem részt, de coachingon soha, valahogy nekem is (mint még sokaknak, akikkel beszélgetek erről) kiesett ez még a látókörömből. Tavaly év vége óta, hogy ezzel elkezdtem foglalkozni, coaching-nak is alá vagyok vetve, kérésemre elkövetik rajtam. Nem lehet az jó coach, akit nem raknak valamennyire helyre, hogy minimum tudja, ismerje a főbb pszichikai korlátait, beidegződéseit, az a priori (= eleve adott) szemléleti koordinátarendszert, amivel a világot szemléli, képes felfogni.
7. Ez a coaching, edzés egyenrangú beszélgetések sorozata, amikor olyanról beszélhetsz, olyan dolgokra „nézünk rá”, elemzünk, amelyeket egyetlen kapcsolati helyzetedben sem tudsz ilyen részletezéssel megtárgyalni. Lehetetlen. Vagy nem értik meg, vagy nem érdekli őket ilyen mélységben, ahogyan Neked szükséged lenne rá, de Te se érsz rá a nagy rohanásban. Ezért kibeszéletlen, elemezetlen, kicsit olyan homályosan kavargó marad közvetlen az éber tudatod alatt. És csak fáj tőle a fejed, nem mindig tudsz jól aludni, egy-egy meeting, találkozás előtt kiver a víz, a vérnyomásod veszélyes szinteket kezd elérni, és hiába edzel, fogysz le (ezek elvileg mind javító hatásúak), a stressz miatt a számok egyre magasabbak.
8. Bent a mókuskerékben nem egy ilyen kibeszéletlen, feloldatlan, megoldatlan, taktikailag végig nem gondolt feszültség dolgozott bennem is. Kívülről viszonylag karban tudtam tartani az így generálódott indulataimat (nem mindig!), de belül dolgozott a rossz stressz (jó stresszre, pozitív stimulusra szükségünk van, mint az evésre, ivásra, csak a rossz stressz, feszültség árt, de az meg nagyon).
9. Most kívül a mókuskeréken a vérnyomásom újra rendben. Tudom, egyszerűen tudom, hogy néhányat a rossz stresszt okozó tényezők, feldolgozatlan helyzetek közül jobban tudtam volna kezelni, ha mondjuk évente módom lett volna (eszembe jutott volna beépíteni a budgetbe) egy-egy 10 meetinges coachingon minimum „ventillálni”. Ha elmondasz valamit valakinek, egy kényes helyzetet, benne a Te kényes szerepeddel, az ebből eredő konfliktusaidat, már a puszta formába öntés után máshogyan nézel rá a problémára, konfliktusra. Ha ezt még célirányos, megfelelő dinamikájú és energia-szintű beszélgetések folyamán kellően ki is tudjátok értékelni, nagyon sokat jelenthet.
