Több amerikai gazdasági cikkből egy trend látszik kibontakozni, a társadalom egyre erősebb szétszakadása szegényekre és gazdagokra és a középréteg egyre keskenyebbé válása. Erre lehet azt mondani, hogy ez itthon is mindennapi tapasztalatunk, mi ebben az „új” trend?
Érdekes a megközelítés. A világ legnagyobb cégei, multinacionális társaságai a válság néhány éve után egy új problémával találták szembe magukat: túl sok a készpénzük, dübörög az eladásuk és ők tudták leghatékonyabban lecsökkenteni a működési költségüket. Mind a nyereségük/profitjuk és a cash-ük/készpénzük az eget ostromolja. Na most ezek a cégek (Apple, Microsoft, Google, stb.) valamihez nagyon értenek, ez a saját szakmájuk, abban innovatívak éls zseniálisak. De, a megtermelt és másra hatékonyan nem elkölthető pénz fialtatása, az bizony egy más (és manapság a post-Lehman Brothers érában nem is könnyű) dolog.
Mit lehet ezzel a pénzzel csinálni? Működő külső befektetésre lehet használni (új cégekbe, iparágakba beszállni), vissza lehet adni a befektetőknek (visszavásárlás, osztalék emelés), vagy a saját business növekedésére lehet fordítani, vagy pénzügyi befektetésekre lehet fordítani (kockázatosabb, vagy kevésbé kockázatos kötvény, banki betétekbe lehet fektetni).
Ennek az új cash-rich helyzetnek az egyik kulcs előidézője, ahogy már említettem, a nagyon hatékony költségcsökkentés volt. Ennek a költségcsökkentésnek pedig egy fontos eleme a munkafolyamatok átszervezése és a munkaerő rugalmas csökkentése volt. Azt tudni kell, hogy költséget hatékonyan csak a viszonylag magasabb keresetűek leépítésével lehet, ezért a munkaerővel kapcsolatos leépítés főleg a társaságok középső bérkategóriás alkalmazottait érintette.
Értelemszerűen (?) nem a legmagasabb kategóriásokat, mert részben ez a legfelső réteg dolgozta ki az átszervezéseket, és Rejtő Jenő óta tudjuk, hogy aki nem akar rajta lenni a listán, az írja a listát, részben, mert bár ezen a szinten ugyanezalatt az időszak alatt a szokásosnál nagyobb volt a csere-bere/fluktuáció, a státuszok száma nemigen változott, azaz, lehet, hogy több vezérigazgatót váltottak le, de sehol sem szűnt meg a vezérigazgatói státusz, így a változás sem járt érdemi költségcsökkentéssel (még jó, ha nem járt költség-növekedéssel...).
Sőt, az amerikai statisztikák szerint a leépítést és így az üzlet visszaerősítését elévégző legfelső vezetés jövedelme 25 %-kal nőtt az elmúlt évhez képest...
Tehát a közepes bérkategóriások. Ez pedig főleg a középvezetői réteg, amit masszívan érintett a leépítés. Igenám, de itt nem csak embereket bocsátottak meg, hanem ténylegesen posztok, státuszok sokaságát szüntették meg és ezzel tényleges megtakarítást értek el. Ezzel a húzással „összéb nyomták a piramist”, azaz csökkentették a vezetői szinteket. Ez egy utalás egy híres, a SAS légitársaságának átszervezésérők dobbantó menedzsment könyv címére. Volt tehát idő, amikor az ilyen típusú átszervezés a trendi menedzsment eszközeihez tartozott. Nem vagyok ebben biztos, hogy ez mára is igaz.
És mi történik most, amikor visszatért, vagy újra megnőtt a nyereségesség? Rohannak újra felvenni a kirakott alkalmazottaikat? Dehogy. A folyamataikat régen átszervezték az új helyzetnek megfelelően, azok a posztok már nem is léteznek. Vannak ma is iskolák itt-ott, akik azt sugallják, hogy ez úgy megy, hogy amikor újra jól kezd menni, akkor majd újra, automatikusan megnyílik a munkaerőpiac. Dehogy. Egy kis mikroökonómia, vagy egy kicsivel több tapasztalat felnyitná az így gondolkozni próbálkozók szemét, hogy a gazdaság nem így működik. A cégek/tulajdonosok verik a földhöz, hogy végre megint megy a business, már csak óvatosságból sem kezdik újra növelni a költség-bázist.
Persze, hosszabb távon a cégek is bajba kerülhetnek a rövid-távú pénzügyi rövid-látásuk miatt. Ez a bizonyos sikeresen elzavart középréteg egy nagyon fontos, továbbéléshez, újraépüléshez elengedhetetlenül szükséges szövetét jelenti a működésnek. Az, hogy a meglévő folyamatok símán, könnyedén elirányíthatóak nélkülük is most és még valamennyi ideig (akár évekig), az paradox módon, éppen az ő hatékonységukat és hosszú távon nélkülözhetetlenségüket mutatja.
Ugyanis olyan jól szervezték meg a hozzájuk tartozó feladat-részeket, hogy az – amíg paradigma-változás nem történik – nélkülük is elmuzsikál egész jól. Mert ne tévedjünk, ez az a réteg, amelyik MÉG dolgozik, a szó klasszikus értelmében. Nem azt mondom ezzel (erősítve az oly népszerű demagógiát), hogy a legfelső vezetés nem dolgozik, dehogy. Ők szervezik/biztosítják a feltételeket a szó legtágabb értelmében, amelyek között a cég optimálisan tud működni. Ezt közvetett módon, az emberek vezetésén, irányításán, motiválásán, monitorongolásán és kontrollálásán keresztül érik el.
A középréteg az is, amely létrehozza, biztosítja, ellenőrzi a minőségbiztosítási rendszereket. Ezek a status quo fenntartói is egyébként (ez nem csak pozitív jelentésű egyébként, de ez messze vezet). Ha egy ilyen hatékony rendszer már működik, addig, amíg a rendszert alapvetően nem kell megváltoztatni, „elmegy az magától”.
De, a folyamatokat (és azok ellenőrzését is) magukat ez a középréteg szervezi meg. És amikor majd a körülmények megint megváltoznak az adott iparág/társaság számára, akkor nagyon fog hiányozni ez a középréteg (áthallás: nem elég megtölteni haverokkal, családtagokkal, rokonokkal a vezetői posztokat, ha nem találnak maguk alá vezényelhető, a területet kifogástalanul ismerő, motivált alkalmazottakat, akik elvégzik a feladatokat, hát...).
Szóval Amerika, szóval vékonyodó középréteg. Emlékszem, valamikor Amerika ereje az erős középosztályban volt. Nem beszélve arról, hogy a fogyasztásra is ez az erős középosztály volt/van komoly befolyással. A tehetős rétegnek amikor emelik a jövedelmét (mondjuk leszállítják a marginális adókulcsát a felére) maximum a macskának is vesznek egy Lamborghinit, de ez igazán nem fogja növelni a vásárlóerőt.
Dickens-t kell olvasni, Lesz az itt még.
