A kozlekedes... az egy dolog, hogy nem azon az oldalon kell beszállni a Mitfahrer-ülésbe, és hogy a keskeny, forgalmas Oxfordban (például a Parks Road-on, ahonnan a lakóhelyemül és konferencia-helyszínként is működő Keble College épület-együttes főbejárata nyílik) életveszélyes egy olyan palinak közlekednie gyalog (is), ha át is kell néha kelnie az utcákon, mint én vagyok, aki mindig gondolataiba merülve csinál bármit is... tényleg nagyon kellett figyelnem, hogy merre nézzek, amikor lelépek, mert bármikor - "rossz" irányból (!!!) - elsodorhat egy autóbusz, vagy egy biciklista... az meg egy másik dolog, hogy a járdán is célszerű betartani a balra tarts-ot, mert ők ehhez szoktak hozzá és ha nem tartod be, könnyen összeütközhetsz a szembejövővel a szintén keskeny járdán.
A zöldben... van egy fantasztikusan karbantartott, elegáns kerítéssel bekerített, de reggel 7 körül már néhány kapun keresztül megközelíthető, hatalmas park 2 percre a Keble College-tól (én rendszerint - már másodszor... - a "Keble Gate"-en keresztül érem el...) elvileg biciklit még tólni sem szabad bent (egy valakit láttam kerekezni keresztül-kasul azon a bizonyos 500 éve ápolt "angol pázsiton", de ő esetleg lehetett a személyzet része). Futnak, power walkingolnak idősek, fiatalok, kutyákat sétáltatnak, vagy futtatnak, láttam egy fiatal kismamát, aki rendesen futva tólta a gyerekkocsit. Találkoztam már reggel is karbantartókkal, szemétszedőkkel, kertészekkel is. A séta- és futó-utak tényleg alaposan vannak karbantartva. Ott ahol kis szegélye van az útnak, ott a szegély útfelőli oldalának még a tövét is kigyomlálják, és a pázsit-felőli részről a fű full sűrű egészen a szegélyig és ott elvágólag ér véget. Látszólag kis dolog, de elérni, hogy ilyen legyen, sok és nagyon lelkiismeretes munkát igényel. Azt gondolom, hogy aki ezért felelős, az nagyon élvezi és fontosnak tartja a munkáját. Lefogadom, hogy flow-ban végzi a dolgát...
Az emberek, akikkel találkoztam a parkban. A park annyira nagy, csendes és kevés emberrel lehet találkozni, meg jó reggel is volt, először, ha néha szembe jött valaki, illedelmesen ránéztem, sőt, a legelején egyszer valakire halkan rá is köszöntem, illetve utána egyszer vagy kétszer bólintottam valaki felé. Semmi. Ha futólag rám nézett, akkor se. OK, tanulékony vagyok, Montesqieu után szabadon szeretem megtanulni idegen népek szokásait, vagy ahogy valaki más mondta: "When in Rome, do as the Romans do" (Ha Rómában vagy, viselkedj úgy, mint ők), miután első este villámgyorsan alkalmazkodtam a járdán való baloldali közlekedéshez, itt, reggel, azt tanultam meg, hogy úgy megyek el az emberek mellett, hogy rájuk se nézek (ez nekem nagyon megy, úgyis éppen valamin töröm a fejem, vagy már fejben írom ezt a blogbejegyzést...).
Azám de akkor meg úgy jártam, hogy csak utolsó pillanatban tudtam visszaköszönni két hölgynek is, akik viszont kedvesen, kis mosollyal "Jó reggel"-t kívántak nekem elhaladtukban. No, de ezekben a helyzetekben volt valami közös: a kutyák.
Én amúgy aktívan szeretem az állatokat, amikor például Budafokon teszünk hosszú sétát esténként, mindig számbavesszük az útunkat keresztező cicákat és süniket, vagy csak az udvarokból ránk vakkantó, de mindenesetre ránk egy rövid időre figyelő kutyákat. Feleségem szerintem kijárt egy szemesztert Assisi Szent Ferencnél, mert hozzá különösen vonzódnak az állatok. Több macska is van az utunk mentén, aki, ha időben egybeesik az útjuk a miénkkel, akkor odajönnek hozzánk (ha Te akarsz odamenni, nem fog sikerülni, meg kell állni, ki kell várni, hogy ő kezdeményezzen, tudjátok, mint a lányokkal...) és dörgölőznek a lábunkhoz, mi meg megsimogatjuk őket, ők meg hálásan dorombolnak... de nincs diszkrimináció, volt egy kutya is az út mentén, akit csak "bánatos kutyá"-nak hívtunk, mert mindig, amikor arra jártunk, olyan bánatosan vonított. Mindig kidugta nagy busa fejének egy részét a kerítés-rácson és akkor őt is megsimogattuk, nagyon értékelte, láthatóan ez hiányzott neki... persze, amikor elmentünk, hát...
Ja igen, és az oxfordi parkban a kutyák is olyanok, mint az emberek... Rád se fütyülnek, nem ugrándoznak körülötted, nem szaglásznak... mennek a gazdi után...
Na, szóval a köszönő hölgyek a kutyákkal. A kutyát néztem meg, nem őket és úgy látszik, ennek örültek, hogy vidáman nézem a kutyáikat és ez mèg egy oxfordinál is "ért" egy köszönést... ez nem minden kutyással volt így, úgyhogy nincs szabály...
Mókust viszont többet is láttam, nagyon aranyosak voltak, de ők persze, nagyon óvatosak, a legközelebb talán 3 méterre volt egy, de a Nikonom kellene hozza, hogy fotón elkapjam.
Még a pázsitról... a nagyobb összefüggő területein a parknak bekerítettek területeket, amelyekre tenisz-hálókat helyeztek el megfelelő elosztásban, de a "tenisz-pályák" nincsenek bekerítve, se elválasztva, komoly labdakeresés lehet, ha rendesen elkezdenek rajtuk játszani. Közelebb nem akartam menni, finoman, jelzesszerűen el vannak választva a sétaúttól (nyilván, hogy ne tapossák össze a füvet), és a lehetséges távolságból még a teniszpálya vonalait sem véltem felfedezni, gondolom, közelről csak van valami... ezt az oxfordi tenisz-paradicsomot elnézve (közelében a fák között valami épületfélét is látni, talán ott lehetnek az öltözők, zuhanyozó, WC, ilyesmi) kicsit jobban érthető ez a wimbledoni füves pálya dolog... mert az otthoni füveket ismerve ez otthonról mindig olyan reménytelennek látszik...
Ez az Oxford tetszik nekem... egy másik életemben el tudnám itt képzelni... nagyonis...
Ui.: az iPhone-omról innenl a blog-motor képeket nem akar beinzertálni, úgyhogy ebbe a bejegyzésbe majd utólag teszek képeket...
Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com
