Az életkedvünk befolyásolja az életminőségünket, még a hosszát is… Ennél azért a Symában konkrétabb dolgokról volt szó… Azt gondolom, amit ő… a betegségeink pszicho-szomatikusak…:
- valamekkora %-ban a betegség objektív okokra (genetikus, életmód, ez utóbbiban persze benne vagyunk, de nem a jelenlegi – illetve a közvetlenül megelőző - pszichénk által meghatározottan…) vezethető vissza,
- valamekkora %-ban pedig a jelenlegi (illetve a közvetlenül a betegséghez vezető) pszichés állapotunkra, felfogásunkra, attitűdünkre, életvágyunkra.
Senki nem tudja egy konkrét esetben megmondani, mekkora % az “objektív” (a szomatikus, orvosi) és mekkora % a “szubjektív” (a pszichés). Miért fontos ez? Mert a két szakma (az orvosi és a pszichológiai, terápiás, stb. támogató/segítő) igyekszik – érthető módon “kisajátítani”, és megközelítően 100%-ban megmagyarázni és gyógyítani a tüneteket, a helyzetet a saját módszereivel.
Feldmár Susan Sonntag könyvét idézte a pszichikus tényező iránt szkeptikusokat fémjelzendő. “A betegség mint metafóra” című könyvében (magyarul is megjelent) beszél arról, hogy amikor mellrákja lett, ő az orvosokban akart és tudott megbízni, és francba a pszichiáterekkel, akik – nem elég, hogy van ez a baja – rögtön azzal kezdik: “Hogyan okoztad ezt magadnak?”
Hogy mi, hogy még ezt is “rányomják”?! És a tuberkolózist hozta fel példának. A mikroszkóp hatékonyságának megnövelése előtt, amikor még nem tudták kimutatni, hogy jól meghatározható biológiai oka van (és ma már, ha idejében felfedezik, gyorsan és eredményesen gyógyítható), mindenféle pszichikus okokkal magyarázták a kialakulását.
A rákkal ellentétben a tuberkolózisnak volt egy bizonyos pozitív aurája, amely sezrint ez ilyen kifinomult, érzékeny művészlelkek betegsége, és bizonyos körökben szinte kívánatos volt egy bizonyos korszakban, hogy egy magára valamit adó művészemberrel kapcsolatban legalábbis a halvány árnyéka felmerüljön a tuberkolózis veszélyének.
És mi lett ezekkel a nagyokos pszichikai magyarázatokkal, miután megtalálták a betegség effektív, nagyonis objektív okát? Huss, eltűntek a süllyesztőben (Feldmár: “…lehúzták őket a WC-n…”). Na tessék, mondja Susan Sonntag (aki egyébként a huszadik század egyik legjelentősebb nemzetközi hírű, amerikai irodalmára, író volt - http://hu.wikipedia.org/wiki/Susan_Sontag), ez lesz majd egyszer a rák pszichikai magyarázataival is…
Nem biztos, mondom én is Feldmárral… ott van az a pszichikai % majdnem minden esetben… és valószínüleg, ha találnánk tényleg tökéletesen egyforma két pácienst egy tökéletesen megegyező betegség szindrómáival (nem fogunk…), jelentősen különbözne a gyógyulás esélye, a betegség lefolyása aszerint, hogy a beteg pszicikailag hogyan áll hozzá az életéhez, akar-e élni, van-e miért, van-e még dolga az életben (Sonntagnak például még sok dolga lehetett, 1978-ban írta a könyvét, 2004-ben, 26 évvel később halt meg 71 éves korában).
Erre is mondott több példát Fedmár, nekem Gregory Bateson esete volt a legmegyőzőbb (http://hu.wikipedia.org/wiki/Gregory_Bateson). Szintén rákot diagnosztizáltak nála, amikor egy fontos könyvének az írásával volt elfoglalva. Írt a lányának – aki hasonló dolgokkal is foglalkozott, mint ő, ő nagyon sok dologgal foglalkozott… -, hogy segítsen neki a könyvvel, mert ez nagyon fontos neki, hogy befejezhesse… néhány hét múlva egy vizsgálatnál nyomát nem találták a ráknak… azután kész lett a könyv (talán 1,5 év múlva, ha jól emlékszem Feldmár szavaira), és elküldte a kiadónak… néhány hétre rá “visszajött” a rák és el is vitte…
Szóval van is szerepe a pszichének (sok is…), meg lehet korlátozott is lehet a szerepe, ha például – ismét Feldmár fogalmazása – valamelyik genetikai, előre programozott “bombánk” felrobban bennünk…. Ha véletlenül ebbe az esetbe “trafál bele” a segítő, talán kevésbé hasznos (gondoljunk Sonntagra), ha azt kérdezi pacekba, hogy: “És akkor most mit gondolsz, mivel okozod ezt magadnak?” Mert ezzel még inkább – ráadásul potenciálisan “ártatlanul” – kétségbeejtjük az illetőt (szép kis támogatás…).
Feldmár erre azt a példát mondta, hogy mintha az áldozatot faggatnánk, hogy mivel okozta az áldozattá válását. Tudom, hallom az ellenérvet: egy csekély kriminológia ismeret is elég hozzá, hogy erre lecsapjon valaki, “Na látod, a viktimológia pont ezzel foglalkozik! Milyen remek metafóra is ez!”… No, erről ugyanazt gondolom, mint a pszicho-szomatikus betegségekről, hogy igen, bizonyos esetekben, bizonyos áldozatok tehetnek arról valamilyen százalékban, hogy áldozatokká válnak… ja, és bizonyos esetekben meg egyáltalán nem, úgyhogy ott is egy sikamlós terület ez… és főleg: inkább arra analógia (ha már…), amit Feldmár (meg én) mondunk…:-)))
Mivel pedig sosem lehetünk egészen biztosak (bár vannak olyan tünetek, amelyek túlnyomórészt pszichés okokra utalhatnak), hogy mi a helyzet, legcélszerűbb ezt a nagyon interrogatórikus kérdést (“…mivel okozod ezt magadnak?”) – szerintem, szigorúan IMHO (in my humble opinion = szerény véleményem szerint), a tévedés kockázatának fenntartásával – egyáltalán nem feltenni. Viszont, az hasznos lehet, ha puhatolózunk ebben az irányban, dans le genre pl.: “Mi a fantáziád, lehet, hogy ebben valamilyen szereped Neked is van?”
Konklúzió? Szerintem van… Mindenkinek: számít, hogy mit gondolsz, hogy van-e életkedved, célod, törekvésed az életben. Számít az egészséged, a hosszú egészséges életed szempontjából és lehet, hogy még a halállal is köthetsz alkut, mint Bateson tette… A támogatóknak: ez fontos aspektus, szimptóma és lehetőség, de: óvatosan… minimum ne ártsunk… (Hippokratész…)
Szilágyi Miklós – miklos.szilagyi@businesscoach.hu
