Előhang:
Tudom, az FB-t itt ekézni illik, nagyon szoros környzetemben eleget hallom, hogy még “veszélyes” is (lelkileg…), OK. Hadd említsem egy előnyét. Nagyon kora reggel ma ezt a kis szösszenetet hoztam össze, ami 12-es betűnagysággal egy Word-oldalon még ezzel az előhanggal együtt se ér el 1,5 oldalt. Na most ezt nem tudom pontosan, a linkkel együtt, amiről eszembe jutott, talán 4 (!!! Darabban lehetne feltenni a Linkedinre…). Aha… Anyátok…
Most arról nem beszélek, hogy elkezdtem felrakni, az első comment után nem akarta bevenni a második commentet, csak egy idő után derült ki, hogy az első commentbe írtak hosszúak voltak (jelentem, hogy a mai mezei processzor gyorsaság nekem még lassú…)… OK, azután a time-line ugrott egyet és még törölni se tudtam az iPhone-on, amin az egészet addig elkövettem. És a telefonon az isetennek nem találtam amit feltettem, hogy legalább törölni tudjam… nosza, ugrok a Mac-hez, és ott sikerült kitörölnöm…
…és mivel fontosnak ítélem (Tamás (Cservenyák) sporttárs iménti postja, amellyel a mostani trendi szélsőségek (Armageddon vs nagy új esély) közé próbál kicsit másképpen, de mindenképpen párhuzamos gondolati sávon “belőni”, csak megerősített ebben), OK, nekiálltam írni belőle egy blog-postot, mert így be lehet csempészni a felséges Linkedin time-linejára egy 1+ oldalas Word-irományt… Szépen vagyunk kedveskéim…
Korábban elindítottam egy egyszemélyes mozgalmat (nem találtam követőre...:-))) az 1300 karakter rémuralma ellen, azután alábbhagytam, beleszoktam, hagytam a fenébe… akkoriban (fél éve?) idősebb Cato példáján felbuzdúlva és annak szenátusbeli beszédeinek záró mondatát parafrazálva, minden postomat, commentemet, ami egy kicsit hosszabb volt, azzal zártam, hogy “A Linkedin1300 karakteres határát márpedig el kell törölni a Föld színéről!!” Aki, tudva azt, hogy ennél hosszabbat a kutya se olvassa el (sokszor ennyit se), nem ír ilyeneket, az kalodában él, meg azt akarja, hogy olvassák…:-))) Ez nem fenyeget, senkit nem akarok meggyőzni, semmit se akarok eladni, kicsit olyan Montaigne-esen csak úgy irogatok…:-)))
Főszöveg:
Az megvan, hogy egy személyes, belső, családi erőpróba is rejtőzik a felszín alatt, így az egyre szorosabban ellenőrzött karantén-időszak (-teszt?/-próba?) alatt?
3 csomag explicit kérdés-kör körül forog jelenleg az életünk.
- Mi lesz velünk, elkapjuk-e, kórházba kell-e majd menni (istenments...), egyáltalán (idősebbek főleg, de egyre inkább nem csak...): túléljük-e? Ehhez szorosan kapcsolódnak az ellátás logisztikája, problémája (élelmiszer, gyógyszer, esetleg netán elromlik valami, mi van, ha más miatt kell kórházba menni (szülés?)...)?
- Mi lesz a munkánkkal, miből fogunk megélni, van-e B-tev, hogy is lesz ez majd, és főleg mikor lesz vége?
- Meg hogy mit fogunk csinálni a temérdek időnkkel... persze, mindennap megnézünk majd legalább egy rögtönzött színdarabot, meghallgatjuk az örömódát, és társait, ja igen és két-három naponta lesz egy-egy Don Giovanni is...
Ezek azok, amelyekre ráugrik a a social media, és sokan jelentkeznek ötletekkel, tanácsokkal, segítőnek (mint most én is...:-))).
Az első csomag az egészségünkről, a közvetlen ellátásunkról szóló megszervezhető, vigyázhatunk, amennyire tudunk, megszervezhetjük és itt is van, amiben csak reménykedni tudunk.
A második kérdés-csomag legégetőbb, és sokak számára a legnehezebb... A kérdések fogósak, közvetlen válasz nincs rájuk, kicsit olyan ez, mint a szerencse, lehet készülni rá, hogy ha beköszön, felismerjük. Amíg lehet, egészségünkre is optimalizálva, dolgozzunk, őrizzük a helyünket a munka világában. Ha nagyobb a baj, vonuljunk magunkba, gondolkozzunk el, mibe kéne/lehetne elkezdeni beletanulni. Nem csak nyelvet (ez talán a legtriviálisabb), de szinte bármit, erre a net (jó, főleg angolul, ez igaz...) ma majdnem korlátlan lehetőséget nyújt. Otthonról is...
A harmadik kérdés, ha valakinek tényleg kérdés, önmaguknak ritkán, vagy sosem feltett kérdéseket tehet fel, kinek-kinek... A minek élünk? Azért élünk, hogy dolgozzunk, vagy fordítva, vagy a kettő optimális arányokban van ott az életünkben, esetleg azon szerintem nem túl nagy számosságú elit tagja vagyunk, akik mind a kettőt kifejezetten élvezik, akik megtalálták az életüket a munkájukban is.
Akinek az élet, a kultúra, a hobbi, a családdal töltött quality time eddig is szerves része volt, varratmentesen átáll, nem csak “kibírja”, sőt élvezi, hogy most több ideje van ezekre, ki is élvezi, mert tudja, hogy aktív életében nem sokszor jön még el egy ilyen alkalom, amikor tényleg azt csinálhat, amit akar... Nem mondom, egy-két hét fura lehet mindenkinek, de kb. a harmadik héttől már vissza lehet venni a kézbe a gyeplőt ennek az új életnek a kontrolljához.
...és akkor ma kezembe került az alábbi cikk egy másik dimenzióról, amiről még nem nagyon esik szó. Nem lepett meg, tán 2 hete (bár lehet, hogy csak egy, mások az idő-dimenziók) egy beszélgetésben az optimista jóslat az volt, hogy sok gyerek fog születni decemberben, a realistább az, hogy lehet, de sok már azóta elvált/szétment emberpártól...
Két szélsőséges helyzetnek megvannak a saját problémái. Egyedül lenni most, ezekben a hetekben egyre nehezebb lesz. Könnyített eset, ha virtuálisan van kivel szoros kapcsolatot tartani, aki adott esetben, jelzésre konkrét, akár fizikai segítséget is tud adni. De mindenképpen lelkileg ez megterhelő lehet...
A másik véglet a kis határolt térbe összeszorult családok belső élete. Na, ez se lesz egy fáklyás menet... Erről a helyzetről, a kihívásairól és a lehetséges pozitív megoldási lehetőségeiről szól a cikk...
https://nlc.hu/lelek/20200326/parkapcsolat-karanten-osszezartsag/
