Vezetői coaching

Ibsen (1828-1906)  Peer Gyntjéből emelek ide egy fura, általam legalábbis nem megfejthető, rövid jelenetet, amelyben Peer Gynt vándorlása során egy furcsa akadállyal találja szembe magát, ami nem akarja tovább engedni, de nincs formája, alakja, csak hangja és ereje... A Görbe... hogy ez maga a világ káosza, vagy mi ez, nem derül ki, csak hogy jönnek a madarak és valahogy még a nőknek is szerepe van Peer Gynt megmenekülésében... Hogy Becket abszurd?! Felejtsd el... Ibsen tudott valamit erről, hogy mi az abszurd...

Ha nem megfejthető (általam!), minek a fuss about it?! Mert intriguing, very much so... mi a fenét akarhatott Ibsen ezzel a jelenettel?!

Ahonnan ez most előjött, az egy könyv, az ilyen történetek tárháza, amit régen, késő kamaszkoromban olvastam. Ákos Károly “Az idők örvényében” című szubjektív non-fiction könyve az emberről, az agyról, annak is az 1975-ös Gondolat kiadós kiadása, ami meghatározó könyv volt az életemben, az alap-sztorijaim (amelyeket előbb-utóbb mindenkinek itt-ott idézek, akikkel megbarátkozom, vagy csak találkozom itt-ott...  szóval watch-out...:-))) közül néhány ebből való (a Stanislaw Lem-es mesterséges világ hipotézis, a Niels Bohr westernt néz és nem érti...).

Szóval Ibsen, Peer Gynt és a Görbe. 

Technikai megjegyzés: az egyszerűség kedvéért ahol egyértelmű, nem írtam ki külön mindig a beszélő nevét (mert hogy ezt a rövid jelenetet, hogy Te is törhesd rajta a fejed, ide bemásolom...). Ha külön sor, új beszélő. A szín elején Peer Gynt egyedül (fura fickó, vándorolva keresi az élet értelmét, pikareszk, no...) van, egy ággal csapkod ide-oda, mert valami akadályt észlel, de az nem látható. Megkérdezi (szinte önmagától, mert egyedül van a színen, hogy “Felelj Ki vagy?” és erre a titokzatos, láthatatlan, de nyilván akadályként érzékelhető valami (némileg meglepő módon, emberi hangon, azon a nyelven,  ami  megszólították), válaszol: “Magam”... innen már fog menni az azonosítás, hogy mikor ki beszél... A végén majd lesznek “Madárkiáltások”, de azt ott jelzem...

Ja... és a végén nem “jövök vissza”, nem magyarázok el semmit (nem tudom elmagyarázni) és sokatmondó (-nak szánt) analógiákat se fogok keresni, ígérem! Innentől az Ibsen idézet és kész...

“...(Hallani lehet, hogy Peer Gynt egy nagy ággal csapkod, sújt maga körül.) Felelj! Ki vagy? 

Magam.

El utamból! 

Elég nagy a hely, te kerülj ki, van, hol. (más helyen próbálkozik, de megint beleütközik)

Ki vagy?

Magam. S te mondhatod-e joggal?

Mondom, ami tetszik: s vág kardom azonnal! Vigyázz! Végez suhogva veled!

Saul százat ütött le, Peer Gynt ezeret! (Sújt és kaszabol.)

Ki vagy?

Magam.

Buta válaszodat tartsd meg, ha sötét borítja szavad.

Ki vagy?

A nagy Görbe.

Micsoda? De ilyet! A sötét rejtvény most szürke homályú lett.

Állj félre, Görbe!

Peer, te kerülj kivül!

Hajrá! (Csapkod és kaszabol.) Elesett! (Előretörne, de beleütközik.)

Hohó! Nem vagy egyedül?

Nincs Görbe, csak egy, Peer Gynt, jegyezd meg ezt. A Görbe, ki bukhat, de mindig ujrakezd.

A Görbe, ki meghal, s a Görbe, ki élet.

(Peer Gynt eldobja az ágat) Ha a fegyver nem fog, az öklöm elérhet! (Keresztülverekszi magát.)

Bizd az ökölre! Bizd az izomra! Hi-hi, Peer Gynt, így jutsz majd az oromra.

(Peer Gynt visszajön) Vissza-előre egy-idő az út - ki is, be is szorítóba fut. Most itt van! Ott! Kört fut meg a Görbe, s ha kívül vagyok, befog újra a körbe. A neved! Mi vagy? Mutasd magadat, te búvó!

A Görbe.

(Peer Gynt tapogatódzik maga körül)

Se holt, se élő. Ködszerű. Nyúló. Minthogyha morgó medvecsoportba ütköznél, mely felkeltve mogorva. (Kiált.) No, üss ide már!

A Görbe nem esztelen!

De üss!

A Görbe nem üt.

Küzdj meg velem!

Nagy Görbe harc nélkül is győz a birokban.

Ha legalább egy törpe-kölyök cibálna, vagy egy esztendős manócska-zsivány! Akivel ma a küzdő vágyam szembeszállna. - Horkol! Te Görbe!

Mi az?

Támadj reám!

Nagy Görbe vigyázva győz, s nyugodtan.

(Peer Gynt karjába és kezébe harap) Fogam és körmöm húsomba bevájom, érezzem: a vér megeredve csepeg.

(Mintha nagy madarak szárnysuhogása hallatszanék. Madárkiáltás) Jössz, Görbe?

Lassan lépve megyek.

(Madárkiáltás) Testvérek, ide! Aki van, ide szálljon!

(Peer Gynt) Ha megmenthetsz, igyekezz, te leány! Ne süsd le szemed, ne hajtsd le fejed. - Dobd a szemébe kapcsos könyvedet!

(Madárkiáltás) Kábul! Mienk! Ide, testvérek, szaporán!

(Peer Gynt) Egy órai gyilkos játék s rettenet nagy ár megváltani ezt az életet. (Összerogy.)

(Madárkiáltás) Görbe! lerogyott! Jöjj, csapj le a dögre!

(Harangzúgás és zsoltárének hallatszik a messzeségből.) 

(Görbe, miközben semmivé foszlik, nyögve szól)Túl erős. Nők álltak védve mögötte...”

Egy érdekes megfejtési “kulcsra” találtam bizonyos emberekhez:

”...Aki önmagával elégedetlen, az folytonosan kész magát megbosszulni: mi többiek leszünk az áldozatai,...”

Forrás: Nietzsche - Vidám tudomány, részlet a 290. aforizmából...

Tudom, mondom, képviselem, hogy a meta-fogalmaknak különösen használatuk van, nem jelentésük. Azaz mindenkinek megvan róla a saját értelmezése... De még ha asztalról beszélek (így általában, leírom, "az asztalon"...), akkor is mindenki másra fog gondolni, kicsit, vagy nagyon, hát akkor még a nagy dolgokról, mint a szabadság, egyenlőség, autonómia, stb. Vagy a komfort...

Én szeretem ezt a szót, amit nekem jelent, az, hogy komfort. Nekem azt jelenti, hogy arra tudok koncentrálni, amire akarok, semmi nem zavar meg a környülálló adottságokból. Nem vagyok éppen se éhes, se fáradt, nem vagyok dühös, izgatott, nyugodt vagyok, pulzus rendben, légzés rendben, semmi nem zavar meg abban, amit csinálok, pl. dolgozom.

Jó, az ilyesmihez, mint a harmónia, kiegyensúlyozottság, szeretem hozzátenni, hogy "dinamikus"... Azt értem ezen a módosító szón, hogy ne valami statikus helyzetet képzeljünk el, az a nagyhalál, a hőhalál, a maximális entrópia, amiben megszűnik az élet. Embere válogatja, mi fér bele ebbe a dinamikába, esetleg zene is, vagy netán háttér-valami, kinti normál közlekedési zaj, a kollégák pusmogása, időnként telefonok, e-mailek (döntési pont, azonnal reagálsz, vagy gyűjtöd, mondjuk két meghatározott időpontra a napban, de ez már time-management, off...). Szóval dinamikus komfort. Egy sáv mondjuk, amiben optimálisan tudsz működni, dolgozni, tanulni. Éljen az ilyen értelemben vett komfort!

Vezető vs munkatárs, command & control, vs autonómia, stressz vs felszabadult munkavégzés/önmegvalósítás. Örök kérdések. Néha a gondolatok ütközésének fényében jobban rá tud látni az ember, miben is állnak ezek az ellentétek, ha ellentétek... Erre mutatok egy példát, a gondolatok ütközésére...

Egy amerikai neves management könyv szerző osztott meg (tegnap a Linkedinen) egy rövid, lényegretörő cikket egy kutatásról, hogy megtalálták volna az okát, hogy a stresszes job-ok miért tesznek tönkre minket.

Azt hozták ki, hogy ha több az autonómia, az önállóság, kisebb a stressz. Valahol azt is olvastam, hogy a kereteket kell megadni, a pontos célt (cizelláltabb feldolgozásban: már ebbe az előkészítésbe is hasznos, életszerű bevonni a munkatársakat, mert sokkal könnyebb velük utána együttdolgozni a célon/projekten, ha az előkészítésben is résztvettek, látták az adottságokat, a beteljesítendő keret-helyzetet mintha csak úgy megkapják, ez a cél, csináld...)

De a hogyant azt mindenképpen - természetesen interaktívan kezelt helyzetben - a végrehajtóra kell bízni (az interaktivitás főleg a figyelmet jelenti, amit a vezető a végrehajtásra fordít, hogy minden fázisban kellő támogatást kap(hat)-e a végrahajtó - mindannyiszor amikor ő maga szükségét érzi...). No, ebben nincs is vitánk, "Circulez, il n y a rien à voir!" (nincs itt semmi látnivaló, tessék továbbmenni!)

Azám, de ez a neves szerző, aki megosztotta a Linkedinen ezt a cikket (nem érdekes a neve, nekem is van könyvem tőle, magyarra is fordítják), leegyszerüsítette az üzenetet, 1-bitesítette valahogy így:

"A stressz megöl minket,
az autonómia meg felszabadít"

No, ez így egy baromság, és mielőtt a cikket elolvastam volna (utána persze elolvastam...), már megírtam egy kis commentet (amit oda nem tettem fel, de erre a szerintem szofisztikáltabb helyre, ahol esetleg jobban el tudják helyezni, akik ide-ide benéznek, mire is gondolok, amikor így felfortyanok...), ide meg tök idevaló... Persze már nem találom, újra szerkesztettem a tegnapi eredeti gondolatmenetet...

...meg végülis ez egy kulcskérdés a vezetői fejlesztésben, coachingban, ebben érdemes (kell!) tisztán látni. A konkrét helyzetben. Nem tudnék úgy beszélgetni egy vezetővel az ő konkrét beágyazottságáról, hogy ezt a dimenziót ne teljesen kimazsolázva/megértve álljunk fel utána...

Mi a bajom ezzel az 1-bites commenttel?

1. Tudom, hogy megszoktuk, de pont ezért érdemes időről-időre feleleveníteni, hogy a stressz, mint olyan, nem negatív. Sőt, életszükséglet. A jó kis eu-stressz nélkül megdöglenénk. Azt hiszem, van egy olyan űrhajós felkészítő teszt, hogy az embert belógatják/belehelyezik egy különleges ruhában (kimenetek, bemenetek megoldva...) egy kellemes, állandóan tartott hőmérsékletű medencébe, és úgy emlékszem napokig otthagyják, hogy teszteljék, hogyan bírja az inger-nélküliséget. Nehéz, állítólag az egyik, ha nem a legnehezebb teszt...

Egyszer láttam egy kisfilmet, ahol vállalkozó kedvű extrém-túristákat zártak be (kérésükre, pénzért!) talán 1 egész napra olyan II. világháború után épült bunkerban valahol vagy Német-, vagy Franciaországban, amelyekbe se fény, se hang nem jut be kívülről. Belső világítás sincs. Zseblámpával bevezetik őket, alap-komfort megvan, azután bezárják kívülről. Nesze neked kaland. Amikor kiengedik őket azt hiszem 24 óra után, egy időbe telik, amíg "feláll a rendszer" elhelyezik magukat abban, hol vannak, milyen napszak van, szóval teljes reboot-olás (vannak emberek akiket nem igazán tudok megérteni, de ez más lapra...).

Szóval, amit akarok mondani, hogy a (magyar származású, mi lenne...) tudós, Selye János, aki a stress szót coinolta, először használta, kétfajta stresszort azonosított, amelyek kétfajta stressz helyzetet generálnak. Az eu-stressz az a pozitív, az életfontosságú, a TA szerinti stroke-/simogatás-igényünket jelenti.

A negatív, az ártó a di-stress, amiben igen, végső esetben meg is lehet halni, de mindenesetre tartósan nagyon ártalmas, és igen, a munkahelyi környezet, pl. a mikromenedzselő vezető egy "kiváló" di-stress agent lehet, sajnos gyakrabban is, mint szeretnénk...

Tehát a stressz nem öl, a di-stressz öl. A jó stressz például a megfelelő szintű drukkolás is a vizsga előtt, vagy az előadás előtt, amit érzünk, és persze, ha szélsőséges, meg is akadályozhatja a jó teljesítményünket. Ennyire fontosak az arányok az életünkben, mert bizony a szükséges, stimuláló eu-stressz képes kedvezőtlen tényezők hatására ártó di-stresszé változni... És igen, egy egoista, mikromenedzselő vezető igencsak besegíthet ebbe...

2. Az autonómia. Az értelmiségi coach, tréner, pszichológus magából indul ki, helyesebben a saját legjobb énjéből és aspirációiból indul ki, amikor azt feltételezi, hogy 7 milliárd emberre is igaz, ami rá - legjobb formájában ! - igaz... hogy az ember semmi másra nem vágyik mint a szabadságra és az autonómiára, hogy életének minden pillanatában neki lehessen meghatároznia, hogy mit csináljon. Eleve, hogy mikor menjen be, bemenjen-e dolgozni, vagy otthon dolgozhasson (ott ahol ez egyáltalán lehetséges technikailag, egyébként...)

Azután amikor mindennap elkezd dolgozni, hogy mit, hogy dolgozik, az az ő dolga és felelőssége (!!) legyen... Ez annyira baromira nincs így, hogy eláll a szavam, hogy mihez hasonlítsam. Az arányok, guys, az arányok, mindig az arányok és mindig abban a sajátos kontextusban, munkakörnyezetben, adottságban, csapatban, ahol történik. Igen, figyelni, autonómiát adni, delegálni, felhatalmazni, amennyire lehet.

De ezek komplikált, és főleg eseti, helyi dolgok, sőt még egy helyen is adott projekt függő lehet, hogy éppen a struktúra-autonómia aránya mikor lesz optimális, hogy a stressz is optimális, azaz eu-stressz maradhasson...

És ez a lényeg, hogy az autonómia nem önmagában jó. Mert pszichológiai struktúra igényünk is van, mégpedig alapvetően. Akkor vagyunk komfortosak (igen, komfortosak, akkor is ezt írom, ha ez most a főmumus, a "komfort"... hogy ez is mekkora baromság!), ha a struktúra és az autonómia lehetőségünk optimális egy adott helyzetben...

https://www.fastcompany.com/90507442/hr-researchers-discovered-the-real-reason-why-stressful-jobs-are-killing-us?partner=rss&utm_source=rss&utm_medium=feed&utm_campaign=rss+fastcompany&utm_content=rss?cid=search