Vezetői coaching

Ezt nem tudom magyarul ilyen frappánsan, csak körülírva. A SOL World CEE 2015 konferencia végén volt egy „kitchen table” izé (eredetileg nagy létszám megmozgatására alkalmas gyakorlat), ami olyasmiből állt, hogy egy nagy hallgatóság előtt egy asztal köré ül - valamilyen téma köré szervezve - néhány (5-8 fő) résztvevő 1 vagy 2 facilitárorral (olyasvalaki, aki a folyamatot támogatja kérdésekkel, az egyensúly fenntartásával, de nem tesz hozzá tartalmi elemeket). Az asztalnál egy széket üresen hagynak, amelybe időről időre a hallgatóság közül beülhet valaki és hozzászólhat a beszélgetéshez, hozzászólása után visszaül a helyére, nem marad az asztalnál... 

Az asztal körül lehetőleg szorosan helyezkednek el az inkább (de nem teljesen) passzív résztvevők, a hallgatóság, akik figyelmesen hallgatják a beszélgetést a „reggeliző asztalnál”. Itt olyan válllalat, vállalkozásvezetők ültek az asztalnál, akik vezetési munkájukban túlnyomóan megoldásközpontú megközelítést használnak. 

A gyakorlat további részei: a beszélgetés első szakaszának végén (mondjuk 30-40 perc múlva) bevonódik az eddig passzív hallgatóság, egy-egy kitchen table résztvevő köré egy–egy kis csoport szerveződik, amelyben mondjuk 10 percig beszélgetnek a beszélgetésről, az eddig passzív résztvevők is elmondhatják a gondolataikat, esetleg kreatív ötleteiket. Ezt követően az eredeti aktív résztvevők visszaülnek a kitchen table-höz és  beszámolnak arról, amivel gazdagodtak a kis csoportos beszélgetések folyamán. 

Amikor a legvégén visszaültek, az egyik cégvezető mesélte ezt a mondást az egyik résztvevő szíves közlése alapján: „A nagyapám mindig azt mondta, hogy Te nem lehetsz se jobb, se rosszabb, mint az átlaga azoknak, akikkel körülveszed magad...”... „Erre szoktam próbálni figyelni – fűzte a gondolatot tovább az ügyvezető -, hogy minél magasabb legyen ez az átlag , a körülöttem élők, dolgozók átaga...” 

Külső körön ültünk hárman és még ezt is fűztük tovább... Kalmár Elviráé az érdem, a címben szereplő megfogalmazás: „Leverage your average, honey!” Talán magyarul úgy lehetne: „Áttétellel/hatékonyan növeld az átlagodat, kedves!” ...és ezen írtó gyorsan mind a hárman azt értettük (utána lecsekkeltem, a cégvezetőnek ez a kiterjesztés nem jutott eszébe...), hogy ha emelni akarom a saját értékemet, be kell fektetnem magamba (az „emelő” egyik karja), ez kisugárzik  - közvetve és közvetetten  a környezetemre (az „emelő” másik karja), befektetésre motiválja őket is (versenyben, meg a csapatban kell maradni...), emelkedik mindannyiunk átlaga, és ez egy jó kis önmagát erősítő körfolyamattá tud válni...:-))) 

Szóval: „Leverage your average, honey!”...:-))) 

teveatufokan@gmail.com

Az Innermetrix világszerte ismert teszt, amit alapvetően (de egyáltalán nem csak) üzleti környezetben használnak. Az Innermetrix három profilt egyesít, egy viselkedési, egy motivációs és egy gondolkodási/észlelési profilt határoz meg és az pedig egészen különleges, ahogy ezeket kombináltan, egymásra feleselve, egymást szinergikusan erősítve  lehet használni annak a 71 (!!) oldalnak a segítségével, amit az ember a teszt kb félórás kitöltése után kézhez kap (a 71 oldal a 3 modul eredményeinek együttes, úgynevezett hosszú verziójú magyarázata, van ilyen modulonként is és és van az egyesített eredményeknek is egy rövid verziója is). 

Az eredmények azt mutatják meg, 

-       hogyan látnak minket mások (hogyan működünk, milyen látható, az érzékelhető viselkedésünk),

-       egy 7 dimenziós motivációs-tényező térben milyen a mi sajátos motivációs profilunk, melyek azok a szenvedélyes erők, amelyek az ágyból való kiugrásra késztetnek minket reggelenként (vagy nem, ha nem azok szerint rendeztük be az életünket) és hogy

-       hogyan gondolkozunk, az észlelési/gondolkozási/döntési sémáinkban milyen sajátos profilban rendeződnek el az  empátiás, a praktikus és szisztematikus dimenziók szerint. 

Mind a 3 alap profil-rendszernek nagyon érdekes a története és minden profil első csíráit megalkotók, majd azok konkrét kreátorai, majd későbbi fejlesztői jelentős személyiségek, akikről külön-külön is sok érdekeset lehet elmondani (pl. érdekességként Dr. William Marston, aki lefektette  az Innermetrix által használt  viselkedés-teszt alapjait, egyszerre kitalálója a hazugságvizsgáló gépnek és megalkotója a Wonder Woman képregény és filmhős figurájának...) 

Az első profilt arról, hogy milyen a viselkedésünk, több más forrásból is el lehet érni, a neve DISC és az egyik legismertebb üzleti és személyes viselkedésteszt. Hozzáteszem, hogy a legegyszerűbb, lebutított formától (mondjuk egy könyv egy oldalán egy táblázatot kell kitölteni és a megoldó kulcs a másik oldalon található, máris kész az ingyenes teszt...) a legszofisztikáltabb számítógépes kitöltésű formájával lehet találkozni a piacon... 

Ajánlott az óvatosság, különösen a levont következtetések tekintetében. Az Innermetrix standardje szerint a teljes 3 modul alap-visszajelzése min. 1,5 órás, amiből kb. 40 perc a DISC-ről szól és a visszajelzés szerves része a folyamatnak... Nem szabad csak úgy „ráönteni” az ügyfélre legrosszabb esetben az összes 71 oldalt, hogy ő csináljon vele azt, amit akar... 

Mondok  néhány alap értelmezési problémát a különböző forrású DISC profilok használatáról, amelyekkel a szakmában magam is találkoztam (nyugi, jön még a Hartman 3.1, de ez is érdekes lesz, ígérem...:-))). 

Ezek azért veszélyesek, mint minden szakszerűtlen használat a deklarált módszerre. Gondoljunk csak arra, mekkora veszélyt, nehezen helreállítható kárt okoznak a pl. egyszer 60-130 órás coaching/tréning-képzésekről kiszabadult „kész” coachok/trénerek... Hány olyan ember lehet, aki egy-egy ilyen „kész” szakemberrel való találkozás után egy életre megútálja az adott megközelítést és átmegy az utca másik oldalára, ha ilyennel találkozik a jövőben... 

Van ezek közül a téveszmék néhány kedvencem, az egyik: „túl egyszerű, ennél azért ez bonyolultabb...” – nos, ezt egy nagyon tapasztalt coach-trénertől hallottam, aki mondjuk 20 éve foglalkozik többek között az önismeretével. Ez kilóg a téveszmék közül kicsit, mert ebben azért van valami... 

Ha egyedül a DISC-et csinálja csak meg valaki, és tényleg akkora puttonya van már önismeretből, mint akit említettem, akkor ez még igaz is lehet... Nos, igen, egyedül a DISC neki tényleg lehet hogy túl egyszerű, de 

(a)rendszerint nem ő (a tapasztalt tréner/coach) van a másik oldalon... Tapasztalatom szerint a (jóval) kisebb önismerettel rendelkező ügyfeleknek ez egy nagyon jó kapaszkodó az önismereti útjuk elején, közepén, 

(b)a DISC a komolyabb (pl. Innermetrix) profil-tesztrendszerekben nem egyedül van jelen, ott van (pl. az Innermetrixben) a másik két profil, ami a DISC-kel együtt egy nagyon árnyalt, és megfelelően komplex profilképet képes generálni (meggyőződésem, hogy még neki is...). 

Másik kedvencem az, hogy „a piroshoz nem megyek, mert az nem fog meghallgatni...” – na, ez már az igazi marhaságokhoz tartozik... Ehhez hasznos tudni (annak számára, aki még nem találkozott a DISC-kel, és lehetnek ilyenek azért sokan...), hogy a „piros”(ráadásul a világban használt különböző erre specializált teszt-rendszerekben nem feltétlenül ugyanazt a színkódot használják) az Innermetrix (és még néhány teszt) DISC-modulja szerint a döntésképes, domináns dimenzió jele, azokra szokták azt mondani, hogy „piros”, akiknek ez a legerősebb dimenziója, akik viselkedésében a gyors határozott, dinamikus, részleteket inkább háttérbe szorító, a lényegre, az eredményekre koncentráló viselkedés-vektor a legerősebb. Arra, hogy a „piroshoz nem megyek...”, hogy miért is marhaság, több dolgot lehet érvényesen mondani, például, hogy 

(a)senki nem CSAK piros, mindegyikünkre a DISC 4 dimenziójának valamilyen kombinációja a jellemző, és a többi dimenzió hatása egyikünknél sem elhanyagolható, még annál sem, akinek a 100-as skálán a D – döntésképes (piros) dimenziója mondjuk 99. Nincsen olyan, akinek a többi meg mind nulla. Nincs olyan, hogy valaki CSAK piros... 

(b)(Jelzem, majdnem minden) tesztnek éppen az a lényege, hogy segítségével jelentősen jobb önismeretre teszünk szert (mellesleg az emberismeretünk is javul közvetetten, de nagyon határozottan, ahogy megértjük a dimenziók működését először a saját példánkon keresztül). Nincs jó, vagy rossz eredmény, a lényeg abban van, hogy a teszt megmutat tendenciákat, lehetséges konzekvenciákra hívja fel a figyelmünket... Például a DISC esetében a viselkedésünk vonatkozásában, ahogyan mások látnak minket.... Ezeket azután részben magyarázat alapjául lehet használni a jelenlegi működési zavarainkra, vagy szárnyalásunkra (attól függően, hogy az adott helyzeteink viselkedési igénye mennyire van harmóniában a saját működési profilunkkal), illetve segíthet a jövőbeni irányultságunk, mozgásunk, aktivitásunk, akár foglalkozásunk meghatározásában. 

(c)  A DISC teszt kb. 25 oldalas írásos interpretációjában (a 71 oldalas hosszú verzióban) a sokoldalú  elemzések egyike éppen arra ad tanácsokat másoknak („Kommunikációs tanácsok másoknak”), hogy hogyan hasznos és nem hasznos a teszt kitöltőjével kommunikálni. Szóval, ha valaki ha nem is (csak) „piros”, de mondjuk a legerősebb viselkedési dimenziója a döntésképes, a D, a „piros”, akkor ennek jellegzetességeiből világosan kiderül, hogy milyen módon hasznos felé közelíteni, milyen kommunikációs stílus esetén hajlandó például vételre kapcsolni a készülékét. A tréningeken (lehet – az egyes tagok egyéni tesztjének felhasználásával - kis csoportok együttes működésének elemzésére is használni) azt is el érdemes elmondani, hogy hogyan kell egy erős I-nek, egy erős S-nek, vagy egy erős C-nek egy erős D-t megközelíteni a siker reményében. 

(d)Tehát a teszt kitöltése, a rendszer megismerése pont az ellenkező eredménnyel járhat, mint amit a „piroshoz nem megyek...” kijelentés jelez, hiszen az erős „piros” akkor is piros, ha nem tudjuk ezt róla, mert soha ilyen tesztet nem töltött ki, amúgy se megyek szívesen hozzá, mert intuitíve tudom, hogy nehéz vele, míg ha mind a ketten kitöltjük a tesztet és az eredményt megosztjuk egymással, megbeszéljük (!!), egészen érdekes új lehetőségek nyílhatnak meg előttünk, a kapcsolatunk egy új minőséget kaphat... 

A harmadik kedvencem az, hogy „a DISC annyira sikeres, hogy vannak nagy cégek, ahol a legerősebb színt akár a névjegyükre is ráteszik, vagy az ajtón a névtáblán is megjelenik...”. Na most, ennél nagyobb marhaságot (az eredmények felhasználását illetően) leginkább elképzelni se tudok. Előbb arról már volt szó, senki sem csak piros D (vagy sárga I (interaktív), vagy zöld S (stabil), vagy kék C (cautious, körültekintő)), hanem minden egyes emberre mindezeknek egy sajátos, csak rá jellemző kombinációja a jellemző... És ehhez teszi még hozzá a teljes Innermetrix teszt a motivációs drive-ok mátrixát, meg az észlelési/gondolkodási/döntési profilt. Ezt az egészet lekorlátozni az egyik profil egyik színére?! És még ha csak a viselkedést vesszük (a DISC profilt), abban is szegényes, félrevezető... hogyan lenne ugyanaz az a 3 ember, akinek jó magas  ugyan a D-je (legyen mindegyiknek 80 felett), de az egyiknek a sárga I-je (interaktív) a második legerősebb dimenziója, a másiknak a zöld S (stabil), a harmadiknak pedig kék C (körültekintő)?! Miről beszélünk?! 

(Utólagos megjegyzés, amikor újra olvastam és elgondolkoztam egy pillanatra, hogy a következő  bekezdés hasznos-e, végül ez jutott eszembe: ez a bekezdés remekül illusztrálja, hogy az Innermetrix második, érték/motivációs modulja hogyan használható emberek közötti interakciók/különbségek jellemzésére...:-))) 

Nem tudtam az előző bekezdést a DISC-ről kikerülni, pedig nem ezért kezdtem el a postot, hanem a Hartman 3.0 miatt.... de, tudjátok, az én legerősebb elméleti motivációm az elméleti (az igazság keresése, a tudás növelése mindenáron, az én saját „nyelvemen”: annak lankadatlan kutatása, hogy „hogyan működik a világ és azon belül az ember”), és ebbe bizony beletartozik ez a sok lábjegyzet, hogy mindenről eszembe jut valami, az hagyján, de ott, akkor ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy el is mondjam... Egyik nagy tiszteletű barátom (nagyon magas gazdasági motivációval, ami a hasznosságra fókuszál, minden amit tesz, legyen közvetlenül, belátható módon hasznos) szerint a tudásnak ez a szinte nyakló nélküli hajszolása – pláne könyvekből, ez neki végképp vörös posztó... – hát, sokszor tök felesleges...:-))) Én meg azt gondolom – ez a néhány évtizednyi tapasztalatom -, hogy az intuícióm által elém pakolt, esetleg az adott pillanatban nem beláthatóan közvetlenül hasznos cucc majdnem mindig valahol egyszer hasznos lett... Példa? A három idegen nyelvből kettőt tiszta passzióból, szerelemből kezdtem el tanulni, az angolt és a franciát... Mellesleg azután – jóval később - ez a nyelvtudásom járult hozzá a legjobban fizetett tevékenységeimhez (nota bene: nem hiszek benne, hogy csak haszonelvűen meg lehet igazán jól tanulni egy nyelvet, illetve az nagyon korlátozott típusú tudás lesz... – és még az is lehet, hogy nincs igazam...:-))). 

Na tessék, megint egy lábjegyzet (na, és ezt se hagyom ki: az igazi jó kabarettistáknál (hogy mi az analógia? Rád bízom...) a mellékesen (lábjegyzetként) mondott poénok a legerősebbek, gondoljatok bele Hofiba....:-))) 

Szóval a Hartman 3.1... Na, az Innermetrix komplex profil rendszerének számomra a harmadik modulja a legerősebb és egyúttal a legtitokzatosabb is, nekem ez jön be a legjobban, miközben a másik kettő is tök hasznos. 

Analógia, vagy metafóra (de jó lenne tudni pontosan, mi a különbség... – most lusta vagyok megnézni...): Kanttól származik úgy tudom a gondolat, hogy a világot nem vagyunk képesek tértől és időtől elvonatkoztatva szemlélni, ez a két dimenzió belénk épült, nehezen is tudunk rájuk látni, mert belénk épült, amikor érzékelünk, ebben a két dimenzióban érzékelünk. 

Ezzel analóg számomra a Dr. Robert S. Hartman által megfogalmazott (Husserl által először elnevezett) formális axiológia alapján működő harmadik Innermetrix profil-modul, az Attribute Index. Ebbe most itt – terjedelmi okok miatt - részleteiben nem tudok belemenni, meg még illik is egy kicsit többet foglalkoznom vele, tény, hogy ennek a profil-modulnak a filozófus, matematikus, jogász Hartman 1967-es „The structure of value” című műve az alapja és ma is egy egész intézet, a Hartman Intézet ápolja (http://www.hartmaninstitute.org ) , fejleszti ezt a – szó szerint – formális (matematizált, algoritmizált) érték-tudományt. Ez egy nagyon komoly alap... 

Ami eszembe jutott, és ami most ezt az egész posztot generálta, az a már említett 3 észlelési dimenzió (empatikus, praktikus és szisztematikus gondolkodási) együttes működése. Az előbbi Kant-analógia úgy jött ide, hogy ez a 3 észlelési dimenzió ugyanúgy bennünk van, nehezen tudunk rálátni, nem tudunk másképpen érzékelni, nem tudjuk őket „kikapcsolni”, mint ahogy nem tudunk időn és téren kívül sem gondolkodni. Arról beszélgettünk a héten a CIC (Certified Innermetrix Consultant) tréningen, hogy ha különbözőek ezek a dimenziók intenzitásban a különböző személyeknél (márpedig különbözőek), hogyan érvényesül az, hogy mondjuk valakinek a praktikus gondolkodás a legerősebb észlelési dimenziója (a részleteket látja, az összehasonlítást más dolgokkal, az eredményt), az empatikus dimenziója a második legerősebb intenzitású (az egyedit látja, a különlegest, az emberi dimenziót) és legkisebb intenzitású (az észlelési „vakfolt”) a szisztematikus gondolkodás (a folyamatot, a fekete-fehért, a struktúrát észleli). 

Nos, én azt gondoltam akkor, hogy a csatornák (a 3 észlelési csatorna) mind nyitva van mindig, de először a legerősebb intenzitású az, ami szolgálatba helyezi magát és a többi csak kullog utána, és lehet, hogy ha a harmadik (a potenciáis „vakfolt”) elég nagy különbséggel van lemaradva, akkor a harmadik „árnyékban is marad”. Egy másik vélemény szerint a vakfolt „kapcsol le először”... 

Ezen azután sokat gondolkoztam, bár a „Hartman 3.1”-hoz egy még ott készült metafóra is hozzásegített. A háromlábú szék... Amelyiknek a lábai különböző hosszúak. És hogy jól lehessen rajta ülni, elkészítünk akkora két alátétet, hogy a másik két láb alá rakva vízszintes legyen az ülőke... (azaz, ha ismerjük az észlelési dimenzió profilunkat, egy kicsit képesek vagyunk korrigálni – corriger la fortune...:-))) 

A szék analógiáról eszembe jutott a Dolby 5.1 beállítása (és innen a „3.1”). Installáláskor elhelyezed a hangszórókat és az elhelyezés szerint, amikor beülsz az ideális pontba, beállíthatod, hogy mennyivel, hány decibellel korrigáld le, vagy fel (+ vagy -) az egyes hangszórók hangteljesítményét... Hát erről jutott eszembe a Hartman 3.1. Van ez a három csatorna, az ember megismeri a saját profilját és akkor beállíthatja, hogy a különösen kritikus helyzetekben nagyobb figyelmet fordítson arra a két aspektusra (korrigálja néhány „decibellel”) – különös tekintettel a vakfoltra – ami neki nem egészen természetesen „jön”. 

Még egy személyes tapasztalat egy speciális területen eszembe jutott, és mivel ez is az észlelési dimenziók megérzékítését segítheti, ide kívánkozik. Módom volt megfigyelni, hogy a zene (legyen most ez a speciális terület) érzékelésében milyen különbségek vannak (mindezt akkor még, amikor fogalmam se volt erről az egész axiológiai alapú érzékelési dimenzió business-ről). Nagyon közelről mégpedig, mert a feleségemről és rólam van szó. A feleségem zenei általánosba járt, valamikor hegedűlt is, és ő néha tiltakozott, de én – magamhoz képest mindenképpen – azt gondoltam, hogy neki abszolút hallása is volt. A legjellemzőbb nekem az ő zene-érzékeléséből az volt, hogy ő bármilyen zűrös hangzásból kihallotta a legfontosabbat, a „struktúrát”, a dallamot, le tudta szolmizálni és így el is tudta raktározni. Eképesztő zenei memóriája volt. Én meg a felhangokra voltam sokkal érzékenyebb, amiben különböztek a hangok, például az énekhangok. Sokkal hamarabb és biztosabban be tudtam lőni, ki énekel, mint ő, viszont én tudtam egy-egy hangban hamis lenni (pedig én voltam egy rövidebb ideig munkakönyvi, OSZSZK-certified zenész...). Egyértelmű így visszatekintve, az ő zenei érzékelése nagyon erősen szisztematikus volt, a lényeget, a szerkezetet hallotta, az enyém pedig praktikus, a részletekre, az összehasonlításra fókuszáló... 

Nekem most – mind az önismeretben, mind szakmailag - nagyon komoly mérföldkő az Innermetrix megismerése, és az ahhoz való közelkerülés (ez a CIC cucc...), miközben kíváló egyéb tesztrendszerekkel is megismerkedtem az elmúlt években és nem volt igazi csalódásom velük sem. Ennek a mérföldkőségnek a személyes történetét majd egy következő blogbejegyzésben mesélem el. Egyet tudok, meg fogom csináltatni a szeretteimmel, különösen azokkal, akikkel kicsit döccenősebb a kapcsolatunk és amikor meglesz, akkor megmutatom nekik az enyémet is és megbeszéljük majd, hogy ennek alapján hogyan tudjuk javítani a kapcsolatunkat, kommunikációnkat...:-))) Most mondjam, hogy nem csak üzleti környezetben hasznos ez (mondjuk a kollégáimmal való viszonyomban), hanem tulajdonképpen minden egyes kapcsolatomban? 

Tudjátok mi az érdekes? Hogy az, hogy 

(a) érdekesnek találtad-e a post címét, ha véletlenül ráakadtál,

(b) hogy meddig „bírtad” elolvasni,

(c) hogy különböző részei hogyan hatottak Rád,

(d), hogy erre az előbbi kérdésre hogyan válaszolsz, ez mind függ attól, hogy milyen vagy, ez mind nagyrészben kimutatható, sőt, mi több, megmagyarázható egy félóra alatt kitölthető teszttel....:-))) 

tevetufokan@gmail.com  

Fel-fel merül, hogy ezek nincsenek, se véletlen, se szerencse, se balszerencse... Szokták mondani, hogy minden tőled függ...  meg épülnek erre elméletek, mindenféle üdvtanok, amelyek azzal kecsegtetnek, hogy teljes mértékben, a véletlen kizárásával,  kezedbe tudod venni az életed irányítását. 

Én meg azt szoktam gondolni, hogy egy fityiszt, hogy vigye el a kánya, mindegyik van... Fejlesztési, fejlődési szempontból meg azt szoktam gondolni, hogy azok járnak jól potenciálisan az életben, akik készülnek rá, „mutatják magukat”, „esélyt adnak a szerencsének”, dolgoznak azon, hogy életükben minél többször „jókor legyenek a jó helyen”... (és most igazi dolgokról beszélek, nem a szerencsés pofavizitekről, meg az érdekbarátságokról, stb...). 

Ez ugye, frankón két diametrikusan ellenkező álláspont, és én mégis azt gondolom, hogy rekonsziliálhatóak, összeegyeztethetőek. 

Nem biztos, hogy ismerem az összes forrását a „nincs véletlen” paradigmának (a párkákat is ideszámítom, akik szövik az emberek életének szövetét és még szembeszegülhetnek az isteni döntésnek is – igaz, ahol annyi isten van, mint a görögöknél -, ott, ahol annyi isten van (mégha van egy, aki egyenlőbb az egyenlők között, kvázi Zeusz), ott azért kaotikusabb egy kicsit a dolog, lehet „egerészni”...:-))), egy határozott szálat azonban talán találtam. 

Ez az egész egyébként egy Voltaire (1694-1778) idézetről jutott ebben a formában eszembe: „A véletlen egy értelmetlen szó, semmi nem jön létre megelőző okok nélkül.” 

Nos, a newtoni (1642-1727) gravitációs „forradalom” alapjaiban forgatta fel a gondolkodást és a filozófiát is. Például egy Laplace (1749-1827) nevű matematikus, csillagász és fizikus 1814-es művében (Philosophical essays on probabilities – Filozófiai értekezések a valószínűségről) írta le azt a gondolatot, ami szerintem a „nincs véletlen” paradigma gyökereinél található (bár Voltaire-re konkréten nem ez a mű hathatott, hiszen ő akkor már 36 éve halott volt). 

A gondolat – a tisztán newtoni mechanikai alapon értelmezett kozmikus determinizmus - lényege, hogy ha lenne egy intelligencia, amely bármelyik pillanatban ismerné a kozmosz/világmindenség minden egyes részének a  helyzetét és impulzusát, akkor ennek alapján képes lenne megjövendölni a jövőt (pontosabban szólva képes lenne kiszámítani ugyanezen részek jövőbeli helyzetét és impulzusát). 

A newtoni fizika kapott egy érdekes kistestvért (?), a szubatomi részecskék világában uralkodó kvantummechanikát, amelynek a newtoni fizika egy határesete (szóval ki is kinek az unokaöccse?!). Ebben a világban meg pont ezt nem lehet meghatározni ugyanabban az időpillanatban semelyik (tehát nem hogy az összes, semelyik) részecske helyzetét és sebességét (vagy inkább az impulzusát). Ez utóbbi jelenséget/szabályt a Heisenberg (1901-1976) féle határozatlansági reláció írja le, és ez a fogalom  később - legalábbis analógia/szimbólum formájában - szintén belopózott a filozófiába. 

Innentől kezdve már annak a laplace-i intelligenciának a nimbusza is jelentősen lecsökkent... nem beszélve arról, hogy hol van egy szál ember, de akár egy emberiség is még attól a laplace-i intelligenciától is... 

És még az is lehet, hogy tényleg, a kvantumfizikát is és még azt a sok mindent, amit az emberiség ki fog találni, fel fog fedezni, bekalkulálva ha lenne egy ilyen intelligencia, ami mindezt egyetetlen pillanatban összegezve egyszerre, integráltan tudná és ha tudná, akkor meg tudná jövendölni a jövőt... ha mindez igaz is lenne (most ennek még elvi nyoma sincs...), hány fényévre vannek ettől az egyes ember belátási, megértési, extrapolálási, forecastálási lehetőségei? Megegyezhetünk, hogy sokra? 

Na és akor itt jön a rekonsziliálás, a kiegyezés az elején feltett dilemmára: van-e vagy nincs véletlen... Nos, az egyes ember szempontjából nincs jelentősége, hogy elvileg van-e vagy nincs. Neki, korlátozott elérési, megértési, feldolgozási, stb. lehetőségei következtében neki bizony nagyon sok minden ad hoc, véletlen-szinten (szerencsében balszerencsében) fog  jelentkezni... 

Ha pedig makacs és csakazértis „nincs véletlen”? Hát dobálja majd a szél néha, mint az evező, vitorla és schwert nélküli csónakot a tenger és nincs elég baja, majd mindig meg kell próbálnia magyaráznia, hogy miért is történik éppen úgy, ami történik... mert persze: véletlen az nincs...:-))) 

miklos.szilagyi@zilappo.hu

Sok jó coach-csal találkoztam az elmúlt 4 év alatt, akik sok-sok irányzatot képviseltek. Egy részük azt állítja, hogy egyedül az ő irányzata az üdvözítő, és persze tanítja is, így kell coacholni. Van aki az eszközökre esküszik, van aki az építő provokációra, van aki a személyiségfelmérésben hisz, van aki a probléma megoldására ad algoritmust, más ehelyett a megoldás keresésében látja az egyetlen utat, és van aki a sorskönyvet, a hóember-struktúrát és a játszmákat keresi a helyzetben, van aki a mini-transzok sorozatában hisz és van,  aki a sportból, az ezotériából, a terápiából hoz elemeket. 

Egyik érdekesebb, mint a másik, és a megfelelő kezekben és a megfelelő esetekben alkalmazva egyik eredményesebb, mint a másik, közelről is láttam nem egy esetben ennek megnyilvánulásait (ez a legnehezebb, mert ez az egész egy nagyon intim műfaj, sok tréningen, workshopon kell résztvenni, hogy az ember el-el tudjon kapni egy-egy mágikus pillanatot... nos, én annyin vettem részt ezalatt az idő alatt, hogy viszonylag sok ilyen pillanattal ajándékozott meg az élet....) 

Sokat gondolkozom azon, hogy az egyes tényezők, amelyek hatnak (vagy nem) ezekben az intim helyzetekben és – biztonságos környezetben létrejövő - önfeltárulkozással is járhatnak, milyen mértékben járulnak hozzá a „mágikus” hatáshoz (a „mágikus” itt gyorsírás a néha robbanásszerű fejlődési pillanatok leírására).   

Nehéz megmagyarázni a különböző megközelítésekkel elért sikereket (és kudarcokat) abból a kiindulásból, hogy a megközelítések között vannak jobbak és rosszabbak (eközben nem fogok a relativitás hibájába esni, nem zárom ki, hogy igenis lehetnek erőszakosan alkalmazott, eredménytelenségre ítélt módszerek is). 

Amikor megközelítésekről, módszerekről, eljárásokról beszélek, azok állnak hozzám a legközelebb, amelyek deklaráltan, vagy kevésbé deklaráltan ahhoz tartják magukat, hogy ne oktrojáljanak semmilyen külső sémát az ügyfélre, hanem annak a rendszerén belül dolgozzanak... az a módszerük, hogy maximum eljárási szabályaik vannak, de nincs koncepciójuk és előre kidolgozott megoldáskészletük a különböző felmerülhető helyzetekre... „Hozott anyagból” dolgoznak... hajlanak, mint a nád, vagy a nyír, de nem törnek.... 

Arra jutottam (eddig a pillanatig), hogy a coach személyisége és a személyiség harmonizálása az alkalmazott eljárással, megközelítéssel, megoldással a legfontosabb tényező és nem maga az alkalmazott eljárás. Merészség, de talán legalább 60-70%-osnak érzem ennek a jelentőségét a sikerben (és a sikertelenségben). 

Az triviális, közhely, hogy a coach a személyiségével dolgozik, mégis, a következő logikai lépést, hogy nem annyira a módszer, mint inkább a személyiség és a személyiség és a módszer (megközelítés?) harmóniája a meghatározó, nem nagyon teszik meg... Azt gondolom, hogy a nagyon jó, helyenként a zseniálist megközelítő coachok nem a deklarált megközelítésük miatt hatékonyak, hanem mert megtalálták azt a működési módot (ha tetszik megközelítést), amelyben ideálisan, autentikusan és hitelesen tudnak működni.

Mi következik ebből? Az, hogy talán nem hasznos a személyiségünktől függetlenül egy-egy megközelítést kizárólagosnak tekinteni. Csalódni fog, aki „beleszeret” egy megközelítésbe, amely nem passzol az ő személyiségéhez, és működési módjához... Önismeret.... önismeret... önismeret...:-))) 

miklos.szilagyi@zilappo.hu

“A kommunikációról sokan azt gondolják, hogy kifelé irányuló, hatékony eszköz, amellyel képesek vagyunk kifejezni, érvényesíteni önmagunkat, és alakítani a környezetünket. 

Kétségtelenül van ilyen hatása is a kommunikációnak, de ennél van egy sokkal félelmetesebb hatása is. Sajnos erről az iskolában nem tanítanak, és így nagyon sokan nem ismerik a titkot. A kommunikáció nem pusztán kifelé hat, hanem befelé is. 

Mondhatnám azt is, hogy olyan ember vagy, illetve olyanná válsz, ahogyan beszélsz. Ha manipulatív vagy és hazug, elporlasztod a belső én-erőd, és kiégeted magadból a fényt. A hazugsággal talán átverheted a másikat, a világot, de a hatása önmagad felé ugyanaz befelé, mint kifelé. Amikor átvered és kihasználod a másikat, elfeded előle az igazságot, ugyanezt teszed önmagaddal is. Átvered, kihasználod, és elveszíted saját magad. A belső harcosod, a mély éned, az inspiratív irányító szellemed, a transzcendens lényeged, a hőst, az őrzőt, és átadod az irányítást a primitív ego-nak, a kisstílű és túlélni akaró felületi részednek, amely kényelemre, birtoklásra, biztonságra és egyre több külső megerősítésre vágyik. 

Mindkettő Te vagy. A harcos és a szolga is egy személyben. A kommunikációd dönti el, hogy melyikkel fogsz azonosulni, melyik fog vezetni. A megerősítést kereső, kicsinyes, biztonságra törekvő én, vagy az önmagad fölülmúló, mély-én, a transzcendens lényeged. A kommunikációd dönti el, hogy kivé válsz. Ha mellébeszélsz és puhítasz, kitérsz és sunnyogsz, manipulálsz és rejtőzködsz, amikor élesnek, bátornak és igaznak kellene lenned, óhatatlanul átadod az irányítást a gyengébbik részednek, primitív belső lényednek.” 

Gyuri postjait a Facebookon mindig érdeklődéssel olvasom, van amelyik közelebbről érint meg, ez azok közül való. 

Hozzáteszem az én commentemet, és az övét: 

“Csak egy kis megjegyzés/kiegészítés (nagyon tetszik a megközelítés, így talán még nem találkoztam vele)... rám drámai hatást tett és mindig velem van az az NLP-s alapelv, hogy "a kommunikáció lényege a válasz, amit a másik féltől kapsz..."... nem triviális, fel kellett (mint Gyuriét is...) dolgozni...” 

…és az övé (fontos!): 

“Megmondom öszintén, amikor megírtam, nekem is felismerès volt…” 

miklos.szilagyi@zilappo.hu

A vezetők (bárki, akinek akár egy embere is van) is emberek... hmmm, mit is akarok ezzel?! Hát hogy ő se csak a munkahelyén él és ahogy él élete többi szeletében, abban is legtöbb esetben nagyjából ugyanazok a viselkedési minták jelennek meg... Nem lehet szétválasztani – még senkinek se sikerült – a munkahelyi és az általában vett magánéleti működést. Közhely, hogy a munkahelyen, munkahelyi működéssel kapcsolatban elindult – business, vagy exekutív – coaching folyamatok tartalma egyáltalán nem tud csak a munkahelyre vonatkozni, pontosan az előbbiek miatt. Minden összefügg mindennel... 

Szeretünk jó messzire elutazni, felfedezni új világokat, miközben a hozzánk legközelebbi világ is egzotikussá válhat bizonyos körülmények között. Például ha egy elkényeztetett férfi magára marad és egyedül kell elműködtetnie egy házat, kertet, no, ennél egzotikusabb élményt nem sokat tudok elképzelni... És, ami az érdekes, ezek az egzotikus területen szerzett tapasztalatok sokkal szélesebb körben hasznosíthatóak... 

Ismeritek azt a viccet, hogy a feleség nyaggatja a férjet, hogy menjünk el már valamilyen egzotikus helyre, ahol még soha nem jártunk, amire ő azt válaszolja, hogy édesem, akkor Te mindjárt kezdheted is a konyhával? Így jártam a házunkkal... 

Ne várjatok földrengető nagy dolgokat, mégis, mégis, talán lehet köztük néhány érdekes felismerés mások számára is. Ahogy egy workshop egyik elemében tegnap meg kellett fogalmazni egyfajta tanulságot, tapasztalati összegzést, azt vettem észre, hogy komoly, életváltoztató újdonságokat is tudtam mondani a többieknek, gondoltam itt is van helye. 

Az első felismerés, hogy egy házban, lakásban, kertben azé a felelősség, akié a jog a dolgok elhelyezésének, karbantartásának, pótlásának, cseréjének a meghatározására. Gyakorlatilag felfedeztem, hogy nagyon sok alapvető dolognak nem tudom a helyét, nagyon nagy mértékben ez ház nem az „enyém”. A ház üzemeltetésében korábban nem vettem részt, én a források nagyobb részének előteremtésével éreztem megbízva magam (most lehet rám a köveket dobálni, jogos, nyilván ennek az egésznek van egy lelkifurdalás oldala is, de itt és most nem a morál az érdekes, hanem a tapasztalat esetleges hasznosíthatósága...)... 

A házat meg kellett hódítanom. Fel kellett fedeznem, mi hol van, mi hogyan működik (fűtés, mosás, vasalás, takarítás), és természetesen a saját logikám szerint átalakítanom sok mindent (rá se ismerne, nem találna majdnem semmit a korábbi „főnök”). Egyébként itt fedeztem fel (és ennek volt egy csekély lelkifurdalás-csökkentő hatása is), hogy a mekkora birodalom is ez. Azt is így értettem meg, hogy mekkora teher egy ekkora ház... Így jöttem rá arra is, hogy amikor egy döntés született a házzal kapcsolatban, abban még a vétójogomért (!) is miért kellett annyit küzdenem. Ebben nem én voltam a főnök. Valamit valamiért... 

Nem biztos, hogy rögtön triviális, hogy mit akarok ezzel. Nos, ha a jog valakié, övé a felelősség is. Ezzel az is jár, hogy neki kell megoldania mindent, ő keresi meg, amit meg kell keresni, neki kell figyelnie, hogy legyenek pótalkatrészek, egyáltalán az egész működési zavartalanság az ő reszortja. És itt jössz te. 

Gondolj bele, ha megosztva élsz egy ingatlanban, hogy a mélyben, lényeget tekintve (ne zavarjon meg a felszín borzolódása) nálatok ez hogy van. Vajon egységesen valamelyikőtök kezeli az egészet, vagy nagyon komolyan (jog + felelősség) meg vannak osztva a területek, esetleg plusz még mindenki tudja is üzemeltetni a másik felelősségi területeit is. 

Ez azért fontos, mert a „majd segítek drágám” nagyon vékony szál, ha nincs mögötte szervesen kiépített felelősség-jog rendszer...  Úgy a kutya vacsorája. Aki „majd segít”, az akkor fog segíteni, ha a saját dolgainak prioritásában odaér... Magamra emlékszem, én „majd segít”-ettem, legtöbbször amire eszembe jutott, már kész volt, mert késő volt. 

Nem gondolom, hogy ez csak az egyik félnek jó. Ez mind a két félnek jó, és ez egy nagy tanulság. Számomra is... 

A második felismerés – egy korábban mindig elkényeztetett, egész életében sztahanovistaként élő, tanuló, dolgozó ember számára, konkrétan az én számomra (és talán lehet még ilyen, ha nem is talán ilyen mértékben, a mérték amúgy a felismerés mellbevágósága miatt érdekes, nagyobb a bumm...) -, az az volt, hogy van egy olyan automatikus üzemmód, amit korábban nem ismertem. 

Ez az az üzemmód (fogadok, hogy ezt a nők jobban fogják érteni...), hogy nagyon fáradt vagy, minden porcikád – már vagy még  - a pihenést kívánja, de valami(ke)t még meg kell előtte (helyette) csinálni. Azért automatikus, mert egyszerűen ilyenkor csak a zsigereid visznek, a rutin, hogy ezt itt és most meg kell csinálni. Lehet ez valaminek, főzésnek, mosogatásnak, mosásnak, vasalásnak, takarításnak a befejezése, valami a gyerekkel, macskával, kutyával (enni adni, lefektetni, mesélni neki, kiengedni, beengedni, hogy meg ne fagyjon, almot tisztítani), sok minden. 

Válasszuk erről le mondjuk a munkával, vagy valamilyen hobbival, sporttal összefüggő  kimerültségig végzett tevékenységeket, amelyeket természetesen jól ismertem én is. Nem, itt főleg a többiek számára végzett, nagyjából felszín alatti tevékenységek  - gyakorlatilag a telep lemerülése utáni - elvégzéséről van szó. Ezt jó ismerni, mert nagyobb empátiával tudja így az ember a „majd segítek” üzemmódot bekapcsolni... 

A többi felismerések ilyen csekélységek az előbbi kettőhöz képest, mint az, hogy a mosás mosógéppel gyerekjáték, még a vasalás se akkora ördöngősség (én egy amerikai pofa 10 perces videójából tanultam meg az ingvasalást (https://heimtommy.wordpress.com/2007/01/18/tuleleshez-az-oltony/ ). Még egy kicsiség: a pormacskákat meg  érdemes kézzel, vagy törlőpapírral összefogni, kidobni, minden más megoldás (kis seprű, porszívó) csak eltólja a problémát. 

Szóval ez egy újjászületés. És, mivel az említett workshop egy (TA) Játszma (2.) workshop első fele volt, meg is kellett fogalmazni, hogy melyik az a részünk, az a Gondoskodó szülő részünk, aki segít bennünket az adott helyzetünkben. Nos, én úgy neveztem el a magamét, hogy az „Újjászülető”... Azután, amikor ebédelni mentünk, jutott eszembe egy kedves tréningtársammal beszélgetve, hogy ebben nekem rutinom van... igaz, a saját pályámon, amihez tanulás, összefogottság, kreativitás és sok-sok energia kell... pl. mérnökből hirtelen mérnök-tanárrá válni egy idegen nyelven, vagy amikor mérnökből gazdasági vezetővé váltam, vagy amikor gazdasági vezetőből néhány év alatt coach, tréner... lehet, hogy megtaláltam ebben az „újjászületőben” a niche-met is? ....:-))) 

miklos.szilagyi@zilappo.hu

Tegnap egy kis francia irónikus kisjátékfilmben találkoztam ezzel a szóval: "engagementophobe", ami kb. elköteleződésgyűlölőt jelent. Mondjuk az irónia abban állt a filmben, hogy a fiatalember (valahol 25 és 30 között), aki ezt a jelzőt többször használta a saját (Y) generációjára, a film végén kiesik a szerepéből és egy nagyon nem alkalmas pillanatban - amikor a barátnője, akivel együtt felhőtlenül éltek ebben az elköteleződésmentes világukban, éppen beszámol arról, hogy valahová jó messze utazik el, ahol végre azt csinálhatja, amit szeretne -, megkéri a kezét...

De távolodjunk el a kisfilmtől, sőt az Y generációtól is, mert ez a fogalom (elköteleződésgyűlölet) tágabb értelemben is bekúszni látszik az életünkbe, ha nem vigyázunk...

Nem kell olyan komolyan venni, "Ne szívd mellre, ...., ez csak munka", mondta egyszer egy tréfáskedvű vezérigazgatóm egyik igazgatótárs hölgynek, aki bizony azt a konkrét dolgot - és hogy nem sikerült keresztülvinnie a megbeszélésen - annyira komolyan vette, hogy kifelé menet elpityeregte magát...

És egyáltalán, csak ne kerüljünk túl közel, mert akkor kiszolgáltatjuk magunkat, "ne tegyünk minden tojást egy kosárba"...

Ez félmegoldásokhoz, félteljesítményekhez, félkapcsolatokhoz, félélethez vezet...

miklos.szilagyi@zilappo.hu

Olvasok egy 28 évvel (!!) ezelőtti Avar István interjút (színész, élt 83 évet, 1931-2014. szeptember 13.-ig), helyesebben egy rádiós beszélgetés átiratát olvasom (milyen érdekes a magyar nyelv, ha idegen nyelvként tanulnám, frászt kapnék attól (pl.), hogy „...olvasok egy interjút”, de „...egy rádiós beszélgetés átiratát olvasom...”), amelyet Mester Ákos készített vele. 

Amit fontosnak találok belőle ideidézni, az a kíváncsiság személyiségformáló erejéről szól. Kiváncsiság és nem a kiváncsiskodás... Az az igazi, világra, emberre rácsodálkozó kiváncsiság, hogy hogyan működnek a dolgok, az ember... Szóval a megértésre törő lendület (mindig jó többet tudni...). 

Mester Ákos kérdezte, hogy „...nem volt-e kisebbrendűségi érzésed, amikor olyan osztálytársaddal, főiskolai diáktársaddal ültél le, akiről lerítt, hogy úgynevezett jobb családból származik. Habár abban az időben, mondjuk, ő ezzel bizonyára nem dicsekedett...” 

Avar István: „Kisebbrendűségi érzés nem volt bennem, de irigység igen. Azt irigyeltem, ha valaki többet tudott nálam. Viszont – megint csak visszetérek a buldogtermészetemre – egy nagy adag kíváncsisággal jöttem a világra, le tudtam magamban győzni az irigységet, és inkább a kíváncsiságom hajtott.” 

M.Á.: „Megmondom neked őszintén, - ha szabad itt egy szubjektív megjegyzést közbeszúrnom -, nagyon megértelek, mert én is kíváncsinak születtem, és én nagyon jól tudom, hogy a kíváncsiság milyen fantasztikusan tudja motorizálni az embert. De nem lehet, hogy amit te kíváncsiságnak nevezel, az inkább becsvágy?” 

A.I.: „Nem. Én valóban rettenetesen kíváncsi voltam mindenre. Én például nem szégyelltem azt mondani Kaló Flóriánnak – akivel együtt jártam a főiskolára, de ő rendes érettségivel került be -, hogy te itt, a filozófiakönyvben most nem egészen értem ezt a részt. És éjjel kettőig ültünk a tanulóban, és Kaló Flórián elmagyarázta, és még sokan mások, akiket megkérdeztem. Tehát így segítettem át magamat a nehézségeken, így tudtam elérni, hogy végül is ne maradjak le. Az ember legyőzte önmagában a kisebbségi érzést, és ebben segítette a kíváncsiság, az irigység, a türelmetlenség, a vágy és az a dacos kérdés, hogy miért lennék én kevesebb ember, mint a másik. Ha ő meg tudta tanulni, akkor én is meg tudom tanulni...” 

Nagyon máshonnan érkeztünk az életbe és máskor is, Avar Istvánnal. Én könyveken nőttem fel, talán én lettem volna egy adott helyzetben az ő  „Kaló Flóriánja”...:-))) Éppen azért volt annyira erős hatással rám, hogy számára is az igazi fogódzó, az igazi motiváció ez a kiváncsiság volt, az, hogy hogyan működik a világ, hogyan működik az ember. 

Belegondoltam, milyen lehet enélkül a kíváncsiság nélkül élni... Tudom, persze, hogy sokféle motiváció van, például az Innermetrix (ezen belül van a DISC viselkedés teszt is) teszt elméleti alapvetése szerint 7:  esztétikai, gazdasági, individualista, politikai, altruista, szabályozási, elméleti... ez a kíváncsiság-business, ez leginkább az elméleti motiváció kereteibe tartozik... valamiért azt gondolom, hogy ez szűk, ez a kategória, de legyen... egyet tudok... ez a motiváció tényleg nem függ semmitől (vannak, amelyek jobban függnek külső tényezőktől, pl. a gazdasági) és fantasztikus energia-generátor... Akárhogy is, a motivátorok között nem szokás hierarchiát felállítani, én most itt mégis megteszem (esetleg kívíva egy-két barátom szakmai ellenkezését is...:-))): 

1. Elméleti – öngerjesztő, energiageneráló, hátrány, életidegenné tehet, ha nem kapcsolódik hozzá kellő valóságérzékelő képesség
2. Esztétikai – lehet, hogy ez lenne nálam az első (nem a teszt-eredményeim szerint, de ha „eldönthetném”), az „esztétikai” itt nekem főleg a harmónia, a kiegyensúlyozottság keresését és találását jelenti.
3. Altruista – mások segítése, erre szokták barátaim szerintem leegyszerüsítve azt mondani, hogy ha ez túl erős, akkor az ember oly mértékben másokat helyez előtérbe, hogy a saját érdekei túlságosan háttérbe kerülhetnek (megfelelő erősségű esztétikai (kiegyensúlyozottság) és individualista motiváció kellően kompenzálhatja ezt a negatív hatást, megtartva a pozitívat)
4. Individualista – az előző ellentéte nagyon magas érték esetén. Megint kellő esztétikai motiváció mellett (kiegyensúlyozottság) ez is hasznos lehet... Ha viszont ez a kompenzáció nem tud működni valakinél, egy önmagába eléggé bezárt emberrel lehet dolgunk, aki legrosszabb esetben gőgös, nagyképű, akár kibírhatatlan alak is lehet (mondom, nagyon fontos az – itt – 7 motivációs faktorból kialakuló személyes motivációs profil, amelyet nagyon ritkán határoz meg teljesen egyetlen motivációs tényező)
5. Politikai – hatalmam legyen, érdekemet érvényesíteni tudjam, nekem legyen igazam, ilyesmi (nem a „politika” szó közpolitikai értelmére érdemes gondolni). Véleményem szerint ha ez a fő motivációja valakinek, nos, komolyan ki lesz téve az elemek játékának. Talán az ezzel „megvert” ember függ a legjobban a környezetétől, az ezzel a motivációs tényezővel kapcsolatos „sikereitől”.  Akkor érzi magát megelégedetten, ha kellő számú helyzetben és kellő számú emberrel kapcsolatban ki tudja élni, érvényt tud szerezni, be tudja tölteni ezt a motivációs drive-ját.
6. Gazdasági – ez nem csak azt jelenti, hogy minél több pénze legyen az embernek (azt is...), de azt is, hogy az ilyen meghatározó motivációval rendelkező ember nem csinál feleslegesen, kvázi ellenérték nélkül semmit. Nem tudom... szerintem az unalmas (és stresszelő) lehet,  állandóan figyelni kell erre és ha valaminek nincs kvázi ellenértéke, akkor talán az kudarcos. Nem tudom... csókoltatom őket is... Ja igen, és ez nagyon függhet az anyagi biztonság érzetétől, amennyiben ez egy bizonyos küszöb alá száll, az ember minden idegszálával arra koncntrálhat (alternatíva: feladja...), hogy a megélhetését biztosítsa, és jelentősen megnőhet a gazdasági motivációja. Fontos, hogy a  biztonság „érzetétől” függ és nem valamilyen absztraktul meghatározható, mindenki számára azonos gazdasági szinttől.
7. Szabályozási – rendet, struktúrát, rutint kedveli. Szerintem ehhez is kell környezet, bár nyilván valaki a saját életén belül is megszervezheti ezt, de el tudom képzelni, hogy az igazán nagy kiteljesedés az (pláne, ha mondjuk politikai motivációs tényezővel kapcsolódik össze), ha egy egész szervezetet, egy családot, stb. meg tud regulázni. Őket is csókoltatom... 

miklos.szilagyi@zilappo.hu

„Remélem, hogy ebben az új évben fogsz elkövetni hibákat. 

Mert ha hibákat csinálsz, tévedsz, akkor új dolgokat csinálsz, kipróbálsz új dolgokat, tanulást, életet, célokat tűzöl ki magad elé, megváltoztatod magad és megváltoztatod a világot. Olyan dolgokat csinálsz, amilyeneket soha nem csináltál korábban és mégfontosabb, hogy Csinálni fogsz valamit. 

Így ez az én kívánságom Neked, és mindannyiunknak és magamnak is. Kövess el Új Hibákat. Kövess el dicső és elképesztő hibákat.  Kövess el olyan hibákat, amilyeneket senki soha nem követett el. Ne fékezd le magad, ne állj le, ne aggódj, hogy valami nem eléggé jó, vagy nem tökéletes, legyen az bármi: művészet, vagy szerelem, vagy munka, vagy család, vagy az életed. 

Bármit, amit félnél megtenni, Tedd meg. 

Kövesd el a hibáidat, ebben az új évben és örökre...” – Neil Gaiman 

Utánanéztem, ki ez a pali, voilà: 

Neil Richard Gaiman angol fantasy, képregény, sci-fi regényíró. Legjelentősebb munkája a The Sandman képregénysorozat, illetve a Csillagpor, az Amerikai istenek, a Coraline és A temető könyve. 

miklos.szilagyi@zilappo.hu

Neked van? Nekem eddig sose volt. Nem is hiányzott. Most ízlelgetem, hogy a személyes misszióm mi lehetett volna (ha érdekelt volna) a korábbi job-jaimban. 

Mondjuk: 

-       „Tiszta vizet mindenhová!” - vízügyi tervezőmérnökként, vagy „Energiával a fejlődésért!” - kuwaiti erőműhoz csőhálózatot tervező mérnökcsapat tagjaként, vagy „Értelmes tudást/munkát az algériai fiataloknak!” - algériai főiskolai tanárként, vagy

-       gazdasági igazgatóként: „A nagyobb választékért elérhető áron vidéken is!” (Metro), „Az egészséges szépségért! (Avon) 

Most megpróbállak rábeszélni, hogy Neked is legyen... bármennyire cikinek is hangozhat elsőre: „Hagyjál már, most pont ez a legnagyobb bajom...” Szerintem jókor, mert egy-két hét és egy kicsit lelassul az élet és pont lehet rá időd a nagy kajálások közben, hogy kicsit elgondolkozz az életeden... nem az újévi izére, fogadalmakra gondolok, nem, tényleg nem... Hanem hogy mi az értelme az életünknek... úgy értem, ilyen nagyon földi, mindennapi értelemben... mi az a dolog, ami miatt jó felkelni reggel... és az nagyon nem kell, hogy az csak a munka legyen, egy férfinál sem... (most látom, hogy mind a munkáról szól...) 

Lehet olyasmi is bizony, hogy „Szeretném segíteni fiamat, lányomat, hogy minél sikeresebb legyen”. Vagy „Küldetésem a kerület utolsó „zöld” óvodáinak egyikét megmenteni!” Vagy „Meg akarom menteni az országot!” (hogy kitől, embere válogatja...) „Meg akarok menteni annyi gyereket/kutyát/macskát, amennyit tudok az éhezéstől és a sanyarú sorstól!” Vagy... sorolhatnám... 

Az egész azért, mert ma ünnepi hangulatban vagyok, megtaláltam a missziómat, víziómat és gazdasági mozgatórugómat. Így egyszerre, pont úgy, ahogy ez a Collins ("Good to great") könyvében, a hedgehog/sündisznó koncepcióban ki van találva (lásd illusztráció). 

Eddig, akármilyen szerepben, legtöbbször felhasználói, valamilyen multi felsővezetői szerepében találkoztam ilyen workshopokkal, az agyamra mentek... 

Soha nem tudtam eléggé átérezni a vállalati küldetés, vízió fontosságát, mindig erőltetettnek találtam, soha nem tudtam velük igazán azonosulni... de most, hogy megvan, mint egy isteni sugallatra (frászt, valahogy megérett...:-))) a magam számára, tudom, hogy fontos... és azt is tudom, komplikáltabb esetekre milyen nehéz lehet megtalálni... az egyetlen, ami mindig is nagyon tetszett, és éreztem az erejét a Lexus missziója/víziója volt: "Beat Benz" (győzzük le a Mercedest...)... 

Ja igen, és a misszió, vízió, hogy ezek akkor most hogyan függenek össze, melyik melyik, kell-e mind a kettő, vagy csak tautológia az emlegetésük, és olyan mint azok a fogalmak, amelyekről halovány sejtéseink vannak és „ha nem kérdezik, tudom, ha kérdezik, nem tudom” (mit jelentenek...), és tulajdonképpen ez része a nagy tanácsadói, szervezetfejlesztési misztériumjétéknak... (jellemző, hogy a „Beat Benz”-hez is mind a kettőt írtam... nem figyelted?! Hiba...:-)))... 

Na, mivel ez egy komoly blog (is), elmentem bújni a könyvtáramat és a netet, és ideírom az eredményt (de juszt se törlöm ki az előzőt, mert akkor hol lenne a dráma, a konfliktus?!). Nem lettem okosabb... itt van egy angol cikk: http://sco.lt/7vh3h3 . Ezzel nem is értek egyet. Na, de a „Beat Benz” dolgot megtaláltam... nem vízió volt ez, hanem mission statement (forrás: Fad surfing in the boardroom – Eileen C. Shapiro, 1998), és jellemző, hogy ezt én pozitív példaként jegyeztem meg, miközben a szövegben egy trénert idéztek, aki ezt rossz példának hozta fel, mert NEGATÍV... az idézett könyv egyébként nem ért egyet ezzel a trénerrel, mert a Lexus meg is csinálta ezt a missziót, jókorát kiharapott a Mercedes tortájából... és ez számít, hogy működik-e a mission statement... 

Úgy döntöttem – itt és most –, hogy én majd megmondom, NEKEM mit jelent a misszió és a vízió (meg ugye a jó öreg Wittgenstein: a szavaknak nem jelentésük van, hanem használatuk...). Nos, a misszió szerintem és itt és most, hogy mi a lelke, mi a vágyam abban, amit csinálok, mi a szenvedélyem, amit szeretek csinálni, a vízió pedig szerintem, itt és most az, hogy mit tudok megcsinálni. 

Szóval, akkor az „isteni” hármas, ami az enyém (kiegészítve az economic driverrel, a gazdasági hajtóerővel, ezzel létrehozva a Collins-féle hedgehog/sündisznó-koncepció mesterhármasát): 

Missszió/küldetés: „Szeretem támogatni az embereket fejlődésükben.” 

Vízióm: „Tudom támogatni az embereket a fejlődésükben.” 

Gazdasági hajtóerőm: „Az emberek szeretik megfizetni ezt a támogatást, mert értékes a számukra.” 

miklos.szilagyi@zilappo.hu

“A lágy legyőzi a keményet, a gyenge az erőset,

a hajlékony felette áll a hajlíthatatlannak.

ha uralni vágyod a dolgok rendjét,

eggyé kell válnod vele.

Hagyd, hogy az úr vezessen,

s célod majd rád talál.” Lao-ce - Kedvenc mottóm a könyvből… 

Ez a Szókratész nem “az” a Szókratész, itt ő csak a nevét adta, de nem véletlenül. Két könyvről van itt szó. Dan Millman könyvei közül az 1984-ben írt "A Békés harcos útja" a legismertebb, film is készült belőle... mint sok esetben, a film, még hogy ha csak  illusztrációképpen, vagy emlékeztetőnek  nézzük is meg a könyv mellé, számomra sok kívánnivalót hagy maga után... sokrétegű a könyv és a film lényegében csak a felszínt kapargatja... 

A békés harcos útját most olvasom éppen, de nem azzal kezdtem, hanem kb. másfél héttel ezelőtt a "Szókratész utazásai"-val, amelyet ha igaz, 2005-ben jelentetett meg Millman. Egy bizonyos Szókratész tulajdonképpen a mellék-főszereplője  "A békés harcos útjá"-nak, az ő életének egy meghatározó korábbi szakaszát mutatja be a címbeli könyv... Szókratész, ezt a nevet adja titokzatos barátjának, mentorának A békés harcos útja főszereplője, aki többé-kevésbé a szerzővel azonosítható (vagy legalábbis erős életrajzi szál szövi át a könyvet). 

No, ennek a Szókratésznek a történetét mesélte el Millman 20 évvel az első, világsikert hozó könyv megjelenése után… Ez tulajdonképpen, filmes szóval egy "prequel"... (tudjátok, ahogy a Star Wars 1-3 az eredeti Star Wars 4-6 prequelje...). 

Varázslatos könyv, nehéz, majdnem lehetetlen volt letenni... Oroszországban játszódik, a XIX. század végén, a XX. század elején, mert Dan Millman ősei onnan vándoroltak be, az ő történetüket meséli el... Egy fantasztikus, nagyon kemény világot mutat be nagyon olvasmányosan, a kozákokat, az orosz kolostrorok világát, és az egészen áthúzódik valami egészen sajátságos elemeltség, a lehetséges valóság és a még éppen elhihető csodavilág peremén egyensúlyozva. Fejlődéstörténet, önismereti út, néha elképzelhetetlenül kegyetlen körülmények között... 

Azt gondolom, hogy a két könyv hasznosságának az optimuma akkor érhető el, ha együtt kezeljük/olvassuk őket, sőt, direkt örülök, hogy bár A békés harcos útját már régen megvettem és ott várakozott a polcon, ezzel a Szókratész utazásait/életének egy fontos szakaszát elbeszélő könyvvel kezdtem és utána fogtam bele az alapkönyvbe.  

Kemény önismereti fejlődési utat ír le mindkét könyv, rendkívül olvasmányosak, valahol a tényregény és a motivációs irodalom peremvidékén.

Számomra volt ennek a szókratészes könyvnek egy nagyon személyes vonatkozása is... feleségem egy hónappal ezelőtti halála óta még mindig a ház belakása a feladat.. eközben találtam ezt a könyvet egy olyan polcon, amire én soha nem tettem könyvet, és ami a napi rutin "útvonalaimból" is  kiesett... Egyáltalán, nem emlékszem, hogy ezt a könyvet én valaha is megvettem volna, márpedig a házba beérkező könyvek nagyon csekély kivétellel rajtam keresztül jöttek/jönnek be... Annál is inkább furcsa a dolog (hogy egy ilyen című könyv észrevétlen tudott maradni...), mert Szókratész (vagy Socrates) nekem heppem, vesszőparipám, idolom, sok könyvem van róla, a nickname-jeim, site-neveim majdnem mind valahogyan utalnak rá, és például – hogy a gyűjtőszenvedély egy szélsőséges példájára utaljak - a 2004-es athéni olimpiáról egy ugyan nem különösen nagy méretű, ám  jó nehéz Socrates mellszobrot hoztam haza a repülőn (!!)… Szóval a házban gyakorlatilag kizárt volt eddig, hogy akármi  Szókratész néven megjelenhessen a tudomásom nélkül... Ha ki akarom zárni az ezoterikus magyarázatokat (hajlok rá), akkor talán az lehet, hogy Éva  ezt ajándéknak szánta nekem... Köszönöm… 

miklos.szilagyi@zilappo.hu

Azt hiszem tavaly volt (úgy szalad az idő...) Pannonhalmán a „Csend” szeminárium 3 napja, amin én is részt vettem, amit dr. Palotay Gabriella pszichiáter/coach és Varga Mátyás bencés szerzetes, költő, a Pannonhalmi Főapátság kultúrális felelőse együtt szoktak tartani. A csendek mellett, amelyeknek mindig mély tartalmuk volt beszélgettünk is persze, meg csatangoltunk a gyönyörű, kontemplációra kitalált arborétumban. 

Az egyik „feladat” az volt, hogy találjunk egy olyan zsoltárt a Pannonhalmi zsoltároskönyvben, ami igazán megszólít bennünket és ez volt a témája számos csendes merengésünknek. Nekem nem volt könnyű a feladat a sok „Úr”-ral teli szövegben, mégis találtam egyet, ami nagyon megszólított. Akkoriban meg is tanultam kívülről, le-föl járkálva magamban az arborétumban, és most kezembe került az a cetli, amire leírtam, hogy ha elakadok út közben, előkapjam és belenézzek. Valamit az is jelez, hogy a cetlin nincs rajta az első két sor... most azt is ideírom, legyen teljes... nehogy má’... 

Ez a 14., az „Isten házában” című zsoltár a 27. oldalon  (vasárnapra ajánlja a zsoltáros könyv, vagy a hónap második napjára...)... és igen, azt gondolom, hogy ez például lehetne egy közös platform is a világban a legkülönbözőbb szellemi platformon lévő emberek számára... vagy csak nekem fontos...

„ISTEN HÁZÁBAN

Uram, ki lehet sátradnak lakója,

ki nyugodhat a te szent hegyeden?

Aki szeplőtelenül járja az útját,

és helyesen cselekszik,

aki igazat gondol szívében,

akinek nyelve nem szól álnokságot,

embertársainak nem tesz rosszat,

és nem illeti társát gyalázó szavakkal,

aki a gonoszt hitványnak ítéli,

de tiszteli az istenfélőt,

aki esküjét meg nem tagadja,

még akkor sem, ha kárát vallja,

aki uzsorára nem adja pénzét,

és nem fogad el ajándékot az ártatlan ellen; 

aki ezeket cselekszi,

az soha meg nem inog.” 

Ja... naivitás? Tudatos... majdnem, mint az extrovertáltságom... az meg tanult...:-))) 

miklos.szilagyi@zilappo.hu

„Egy dolgot biztosan tudok: tedd, amit tenni akarsz... és ne mondd meg másoknak, hogyan viselkedjenek. Mások számára szabályokat alkotni? Ez nekem nem fér a fejembe...”. Valahol a 12. percnél a lenti videóban: 

http://tvhelyett.hu/oko/nem-kapalok-nem-ontozok-csak-vetek-es-aratok 

Látszólag a videó arról szól, hogy hogyan lehet egy 13 x 15 m-es veteményeskertet  szinte elképzelhetetlenül kevés munkával működésben tartani sok  tíz éven keresztül. Nem csinál semmit a földdel, nem ássa fel, nem öntözi, nem használ műtrágyát, "csak" vet és arat. A keletkező szalmát arra használja (ott hagyja), hogy visszatrágyázza a földet., a közvetlen naptól megvédje, a nedvességet bent tartsa. Bemutatja, hogyan vet például burgonyát, elképesztő. Kiszórja, kicsit kézzel kis földet húz rá és tesz rá egy kis szalmát a veteményes egy másik helyéről. Nyilván, a föld furcsán néz ki, de bióbbat elképzelni nem lehet...:-))) 

Nem tudom, követhető-e, vagy én akarnám-e követni... miközben van benne valami végtelenül vonzó elem: tenni arra, mit mondanak a többiek és csak a hatékonysággal foglalkozni, mert hogy a legbióbbsága mellett a legtermelékenyebb is az összes lehetséges lehtőség keözött (ne felejtsük, a termelékenység az eredmény és az erőfeszítés hányadosa, és itt az erőfeszítés eszméletlenül – hogy is mondjam – „visszafogott”...:-))) 

De több van ebben, és akár vehetjük egy igazi (az ICF összes kompetenciáját tiszteletben tartó) coaching parafrázisának is. De még ennél is több van ebben, egy élet filozófiája (és a videó – elképesztően tömören – fizikailag, praktikusan bizonyítja az életfilozófia életrevalóságát): 

„Egy dolgot biztosan tudok: tedd, amit tenni akarsz... és ne mondd meg másoknak, hogyan viselkedjenek. Mások számára szabályokat alkotnu? Ez nekem nem fér a fejembe...” - és aludj sokat békésen, mint az a kis sündisznó...:-))) 

miklos.szilagyi@zilappo.hu

A Harvard Business Review cikke: The Core Incompetencies of the Corporation - by Gary Hamel (be kell lépni, hogy elolvasd, de annyira érdekes, hogy kivételesen, a forrás szigorú feltüntetésével így tettem elérhetővé…)                  


Large organizations of all types suffer from an assortment of congenital disabilities that no amount of incremental therapy can cure. First, they are inertial (nehézkes, nehezen mozduló). They are frequently caught out by the future and seldom change in the absence of a crisis. Deep change, when it happens, is belated and convulsive, and typically requires an overhaul of the leadership team. Absent the bloodshed, the dynamics of change in the world’s largest companies aren’t much different from what one sees in a poorly-governed, authoritarian regime – and for the same reason: there are few, if any, mechanisms that facilitate proactive bottom-up renewal.

Second, large organizations are incremental (adalékos, max. reformálás forradalom helyett). Despite their resource advantages, incumbents are seldom the authors of game-changing innovation. It’s not that veteran CEOs discount the value of innovation; rather, they’ve inherited organizational structures and processes that are inherently toxic to break-out thinking and relentless experimentation. Strangely, most CEOs seem resigned to this fact, since few, if any, have tackled the challenge of innovation with the sort of zeal and persistence they’ve devoted to the pursuit of operational efficiency. Their preferred strategy seems to be to acquire young companies that haven’t yet lost their own innovation mojo (but upon acquisition most likely will).

And finally, large organizations are emotionally insipid (ízetlen, unalmas). Managers know how to command obedience and diligence, but most are clueless when it comes to galvanizing the sort of volunteerism that animates life on the social web. Initiative, imagination, and passion can’t be commanded—they’re gifts. Every day, employees choose whether to bring those gifts to work or not, and the evidence suggests they usually leave them at home. In Gallup’s latest 142-country survey on the State of the Global Workplace, only 13% of employees were truly engaged in their work. Imagine, if you will, a car engine so woefully inefficient that only 13% of the gas it consumes actually combusts. That’s the sort of waste we’re talking about. Large organizations squander more human capability than they use.

Inertial. Incremental. Insipid. As the winds of creative destruction continue to strengthen, these infirmities will become even more debilitating. Few companies, though, have made much progress in eradicating them. Most of the recommended remedies—idea wikis, business incubators, online collaboration, design thinking, “authentic” leadership, et al—are no more than minor tweaks. They are unlikely to be any more effective than the dozens of “fixes” that came before them. Remember T-groups, total quality management, skunk works, high performance teams, “intrapreneurship,” re-engineering, the learning organization, communities of practice, knowledge management, and customer centricity? All of these were timely, and a few genuinely helpful, but none of them rendered organizations fundamentally more adaptable, innovative, or engaging. Band-Aids, braces, and bariatric surgery don’t fix genetic disorders.

To build organizations that are fit for the future, we have to go deeper, much deeper. When confronted by unprecedented challenges, like an inflection in the pace of change, the most important things to think about are the things we never think about—the taken-for-granted assumptions that are to us as unremarkable as water is to fish. The performance of any social system (be it a government, a religious denomination or a corporation), is ultimately limited by the paradigmatic beliefs of its members; by the core tenets that have been encapsulated in creeds and reified in structures.

Reflect for a moment on the development of constitutional democracy. Ancient and medieval societies were predicated on the “divine right of kings.” The sovereign was answerable only to God and royal edicts could not be countermanded. Society was ordered in descending ranks of royal privilege and everyone from dukes to peasants “knew their place.” To most of those who lived in this pre-democratic world, the idea of self-government would have been ludicrous, if it could have been imagined at all. Thankfully, a few brave souls like William Penn, Thomas Paine, and Patrick Henry not only imagined self-government, but devoted their lives to making it a reality. Today it’s the imperial alternative that’s unthinkable.

Until we challenge our foundational beliefs, we won’t be able to build organizations that are substantially more capable than the ones we have today. We will fail to build organizations that are as nimble as change itself. We will fail to make innovation an instinctual and intrinsic capability. We will fail to inspire extraordinary contributions from our colleagues and employees.

Most organizations are still feudal at their core, with a raft of institutionalized distinctions between thinkers and doers—between the executive class and everyone else.  And most leaders still over-value alignment and conformance and under-value heterodoxy and heresy.  Until this changes, our organizations will be substantially less capable than they might be.

Közreadja:

miklos.szilagyi@zilappo.hu

Hányszor halljuk... és általában durcásan... valamiért nem akkor szoktuk hallani/mondani, amikor valaki valami jót mond rólunk... pedig... ha „nem érdekel”, akkor? 

Ennél keményebbet akarok itt, bár ez is igaz.... A nyomunkról a világban... nem a nagy felfedezők, államférfiak, vallásílapítók, híres írók, művészek nyomáról beszélek, hanem mindannyiunkról, a nyomunkról a világban, ha tetszik életünkről (többek között) mások véleményének tükrében... 

Az én térképemen kétfajta létezésünk van, egy fizikai és egy nem-fizikai (gondolkoztam, hogy pozitívan ez a nem-fizikai milyen, szellemi, spirituális, virtuális, de nem találtam jobbat annál, hogy „nem-fizikai”). 

A fizikai – ebben ráadásul akár minden vallási irányzat térképe megegyezhet az egyém – egyszerű, megszületünk és meghalunk, pont, földi porhüvelyünknek addig van jelentése, amíg „benne vagyunk”. 

A másik, a nem-fizikai, komplikáltabb (és itt komoly eltérések lehetnek a gondolkodási és vallási iskolák között), előszöris, van, ahogy mi észleljük magunkat, az én-tudatunk, stb. és másodszor van az, ahogy mások észlelnek bennünket, ahogy „lerakódnak” a képek, benyomások rólunk másokban, az agytekervényeikben, a szinapszisaikban, szóval a tudatukban. 

Na most itt most erről a „másokban” való lerakódásról akarok csak egy kicsit. A saját én-tudatunk (itt már nem biztos, hogy mindenki így gondolja, de ugye, „az a jó, hogy mások mások”...) szerintem a fizikai létünk megszűnésével megszűnik. Ezt egyébként kedvenc, de nem „űzött” filozófiai megközelítésemmel, a buddhizmussal is összeegyeztethetőnek tartom (amennyire eddig beleláttam), mert az egyéni én-tudat (az énre emlékezés) tudtommal normál esetben a reinkarnációban sem játszik, egyik életünkben nem tudunk a másikról. 

A másokban való „lecsapódásunk” komplikáltabb. A megszületése egybeesik a megszületésünkkel (ennek megítélésében is lehetnek eltérések...), de nem tűnik el a fizikai elmenetelünnkel „ebből” a világból (mér’, még milyen van? – kérdezi bennem a kisördög...), sőt „élete”, léte sokkal komplikáltabb... A szummája és speciális részei ezeknek a kollektív emlékeknek mirólunk nem akkor kezd csökkenni, eltűnni, amikor mi meghalunk, hanem amikor azok közül kezdenek meghalni, akik ismertek, szerettek bennünket, alapvetően azok közül, akikre mély benyomást gyakoroltunk. 

Amikor a szüleink, nagyszüleink meghalnak, meg azok a rokonok, ismerősök, akik ismertek minket kisgyerekkorunkban, azzal párhuzamosan a kollektív emlékezetben az a (remélhetőleg) ennivaló, aranyos, szőke, kékszemű, fürtöske (stb, mindenki helyettesítse be a sajátját...), nagy reményű kisgyerek képe halványodik, majd eltűnik. Neked magadnak esetleg maradnak halovány foszlányok, de az más. A gyerek önmagának nem aranyos, a gyerek éli a saját szintjén legalább olyan komplikált életét, mint egy 20, 30, vagy 60 éves felnőtt... Szóval a kisgyerekkori magunk tűnik el először a kollektív tudattalan rólunk őrzött mozaikjából... És ilyenkor még bien vivant-ok vagyunk, ajjaj... 

És így tovább, a barátainkkal, ismerőseinkkel, és így tovább... egy érdekes beszélgetésben a minap azt mondta nekem valaki, hogy most ennek a gondolatmenetnek a folyományaképpen kicsit jobban megérti azokat a valóban idős embereket, akik körül „megritkul a levegő” (ezt a kifejezést használta), egyre kevesebb ismerősük, rokonuk él, akikkel valamilyen közös szála van az életüknek, közös érdeklődésük van, pl. fél szavakból megértik egymást, ha egy többé-kevésbé közösen megélt történelmi, vagy társadalmi eseményre, filmre, könyvre, színészre utalnak, szóval közös valamennyire a korosztályi kultúrális konnotációs mező... és ilyenkor gyakran lehet tőlük hallani, hogy „most már én is mennék”... talén ezért... légszomjuk kezd lenni a megritkult levegő miatt... persze, lehet, hogy ez a kép hamis egy kicsit, és sokkal több embernek van valamilyen emléke róluk, mint gondolják, csak ezek elsodródtak a közelükből és már nem érintkeznek velük... de a lenyomatuk így vagy úgy ott van még egy csomó másik tudatban... 

...mert az érdekesség az, hogy a fizikai halálunkkal (illetve annak közeledtével a saját tudatunk pislákoló, kihunyni készülő fényével) ez a kollektív tudatnak a ránk való emlékezése egyáltalán nem tűnik el. És itt már nagy különbség tud lenni a valamilyen nagy teljesítménnyel kvázi örökéletűvé váló „nagy” emberek és és a rólunk másokban élő ismeret-/emlékfoszlányok között, de mi sem tűnünk el a süllyesztőben annyira hamar, mint talán rosszabb pillanatainkban gondolhatnánk. Hatásunk, másokra tett impressziónk évtizedekig ott lesznek valahol a virtuális tudatban, és persze, ez lassan halványodik majd, ahogy ezek egyedi emlék-hordozók is szép lassan szintén kikopnak a földi világból. Talán mégse mindegy, milyen ez a kép... 

Szóval a képünk (erőssége? elevensége?) a többiek tudatában egy növekvő, majd egy lassan csökkenő függvényt ír le, aminek csak az egyik mérföldköve a fizikai halálunk és semmiképpen sem a vége. 

De nézzük meg ezt az „engem nem érdekel más véleménye!” dolgot még egy oldalról. Ha belépnél valahová, és senki nem reagálna, minden menne a maga útján, amit addig csináltak, egy csipetnyi reakció nem lenne arra, hogy Te megérkeztél, ott vagy, mintha egy láthatatlan ghost lennél? Az milyen lenne? 

Az a kép arról a kisfiúról az elején én vagyok/voltam, apám készítette... 

miklos.szilagyi@zilappo.hu

Elkötelezettség, egy közös cél felé tartás (alignment), ezeket szoktam mindig hozzátenni, együtt, ha valahonnan, valamelyik, vagy mindkettő lemarad a felsorolásból, hogy mi kell a hatékony működéshez. 

Meg a felelősség, tanultam meg az utolsó 5 hétben. Méghozzá mindenek előtt. Enyém lett a felelősség a házunk működtetésére 5 héttel ezelőtt. A ház viszonylag nagy, kert tartozik hozzá és egy macska, akivel együtt kezdtük el belakni a házat 17 évvel ezelőtt, talán ebből is következik, hogy a macska családtag, ki-bejár, amikor akar, bent pihen, alszik általában. 

Korábban az egész „üzem” működéséért megosztottuk a felelősséget, én voltam a „csatár”, aki a gólokat rúgja, aki a több pénzt keresi, én csinálhattam otthon is a dolgomat én a „támadás” (mondanám „sales”) minőségéért, a finanszírozásért voltam felelős, a feleségem meg az egész üzem, a back office (inkluzíve macska) működtetéséért. 

Nem mintha neki nem lett volna rendes foglalkozása, jogász volt, sokáig dolgozott vállalati jogászként, „rendes” 8 órás állásban, majd elég régen egyéni ügyvédként kezdett el dolgozni, volt is praxisa, de igazán soha nem indult virágzónak ez a dolog, munka volt vele, pénz viszonylag kevés (nem minden ügyvéd és orvos keresi halálra magát...). Ebből a felállásból is következett (otthonról dolgozott), hogy a ház/kert üzemeltetése az ő reszortja/felelőssége lett, meg igazából mindig is így volt (miért? Talán ezt hoztuk mind a ketten otthonról is...). 

5 héttel ezelőtt kórházba került, az egész komplexum üzemeltetésének a felelőssége az én vállamra szakadt. Ma is nyögöm még, de kezdenek kialakulni best practice-ek. 

A férfiak (elnézést kérek az összes kivételtől és fogadják innen is legmélyebb tiszteletemet...) egy része – én fullban –, akik egész életükben „csatárként”/sztahanovistaként működtek (hogy mi az a sztahanovista, ajánlom figyelmetekbe a Márványember című Andrzej Vajda filmet, meg ezt a linket: http://hu.wikipedia.org/wiki/Sztahanovista_mozgalom ), mint én (otthon a szüleim, nagyanyám biztosították a hátországot, utána a saját családom (hozzáteszem, hogy azok, akiknek asszisztensük/titkárnőjük/stábjuk van (nekem 20 évig volt, kb. 4 éve nincs, hogy egyedül dolgozom, és már ezt is megéreztem, mert addig pl. a – vállalati - kocsival kapcsolatos dolgokat se nekem kellett intéznem), azok minősített esetek...), valamiért először a mosás/vasalás ikertevékenységet tekintik a fő „ellenségnek”. Mi lesz, ha... és már „Patyolat” sincs (jó van más, de az már nem ugyanaz, ami a Patyolat, ami volt ha nem is minden sarkon, de jó sűrűn a városban...) 

Azon kaptam magam 5 héttel ezelőtt, hogy soha ebben a házban 24 órát nem voltam egyedül, hogy ennek a 24 órának a történései az én felelősségi területemre kerültek volna át (ötödik hete meg igen...). 

Nna, a helyzet felvázolása után lássuk, hogyan jön ide a felelősség kérdése. Nos, mindenre máshogy tekintek ebben az új helyzetben. Nem azt jelenti ez, hogy felelőtlen voltam, csak annyit, hogy nem az enyém volt a felelősség sok mindenért. 

A család holdkorósságomról/elgondolokozó természetemről való véleményét a következő mondás fejezi ki leghívebben: „Apa, csak a gázt ne hagyd nyitva...”. (Bár,  amióta otthon dolgozom, tanulok (mert az új dologhoz, amit kitaláltam magamnak, amibe beleszerettem, amit ennek a blognak a címe jelképez, nagyon sokat kellett újra tanulnom...), egy kicsit felelősségteljesebb lettem, de nem igazán. Igazán csak most...) 

Mit jelentett ez? Nagyjából elmosogattam magam után (nem mindig), a WC-met, az emeletit rendben tartottam, itt-ott felporszívóztam, kicsit füvet is nyírtam, meg persze bevásároltam. Kb. ennyi. De nem vigyáztam arra igazán, hogy hogyan működök, hogy lemorzsázok, hogy elég tisztára öblítem-e el az edényeket, hogy nyitva hagyom-e az ajtót (nyáron), vagy becsukom-e (télen), és még ezer dolog. Ja igen, és a macska, a Beigli. A macskát én is nagyon szeretem és szeretem, amikor hozzám bújik dorombolni, de ennyi... Például az én munkaterületemre soha nem engedtem fel, többek között azért, mert  a macska élősködő hordozó, erre  figyelni kell, és ilyesmire nem szoktam eléggé. 

Na most ha be kell számolni röviden arról, mi történt, mi az, ami ebben az új full responsibility business-ben a legnagyobb gondot okozza, az egyértelműen a macska. Rendszertelenül nem vagyok otthon, neki meg rendszeresen kis és nagy dolga van. Ha bentszorul a házban, ott fogja elvégezni. Ez  persze, „szökőévenként”, mondjuk 3-4-szer egy évben korábban is előfordult (ezekkel korábban nem volt dolgom, legalábbis ez volt a „leosztás”), de ezalatt az 5 hét alatt szinte nincs nap, hogy valamelyik, mindkettő, vagy mindkettő többször elő nem fordulna. Őrület. Nem érzem még a ritmusát, meg hát dolgom is van. 

Egy ideig azt gondoltam, hogy majd összeszokunk, és nem lesz rá szükség, meg nem is akartam intézményes kereteket teremteni a dologhoz, de – jön a rossz idő is, öreg is a macska már -, úgyhogy 3 hete beadtam a derekamat, és vettem almot, tálcákat (kétfélét), és most folyik a szoktatás. Az egyiket ignorálja, a másikba már néhány napja elkezdett dolgozni (tettem bele macska-mentát is, spriccelve is, meg szikárd formában is...), a másik helyett épp ma veszek egy ugyanolyat, mint amit elkezdett használni. Egyetlen szerencsém, hogy mindig is a fürdőszobákba „dolgozott”, ez megkönnyíti a lokalizálást. A macska eme tevékenységével kapcsolatban az 5 hét alatt, nem viccelek, kb. 10 kéztörlő gurigát elhasználtam, de lehet, többet (ma veszek újabb adagot). A feltörlés után WC-géllel a felületet még fertőtlenítem, ennek a szagát megszoktam, helyre teszi az előző fázis „élményét”... 

A konyha rendjét mániákusan tartom, nem úgy néz ki, mint a filmekben, viszont a saját munkaterületem az ugyanolyan kupi, mint mindig is volt. 

Nyilván most még átmeneti fázis van, de az ételelőkészítéssel (főzni – egyelőre? – nem főzök, imádom a nyers hideg kaját, eddig is sokszor azt ettem, nem is volt állandó meleg kaja, de nem is igényelem, amit főzök most már naponta rendszeresen reggel, az a tea...), mosogatással, rendrakással, macska istápolással, kis kert tevés-vevéssel (diófa levelek összeszedése, műanyag zacskókba slichtolása), veranda seprés, zack und pack napi kb. 2-3 óra elmegy rendszeresen. Mennyit dolgozott a feleségem! Mert persze ő azért ehhez tett hozzá millió dolgot, amit én (egyelőre?) nem. 

Még mindig a felelősség, hogy is jön ide? Pláne, úgy, hogy akár kiterjeszthető legyen a szervezeti munkakörnyezetre is, hogy helye legyen itt, ezen az oldalon?! 

Nos, az attitűd a lényeg, amit a felelősség megad, a „skin in the game” (a saját bőrömet viszem a vásárra, a tetteim következményét én viselem), hogy az, hogy hogyan működök, mennyit hagyok hátra (mennyire „hullik a forgács”), mennyire törődök azzal, hogy a működésnek mennyi a takarítási, rendrakási szükséglete. 

Csak azzal, hogy felelősséget vállalok (vagy egyedül, vagy együtt a többiekkel, de ez nem mosódik el teljesen, megmarad az egyéni felelősség érzés is), máshogyan fogok működni. Csak azzal, hogy úgy becsülöm meg a másik munkáját, hogy lehetőleg nem csinálok plusz munkát, feladatot neki, és ezt úgy teszem, hogy ezt észre is vegye, és értékelhesse is. 

És ehhez, hogy ez a felelősségérzet kialakuljon, a másik attitűdjének a változására is szükség lehet. Az, hogy ha nekem azt mondják, hogy Te úgy se tudod olyan jól megcsinálni, vagy látom, hogy utánam még valamit helyretesznek, azt fogja okozni, hogy nem is teszek bele annyi energiát, mert úgyis van valaki, aki megnézi, ő úgyis megtalálja a hibát, ha véletlenül van benne, a felelősségtudatomból elveszik valamennyi. Nem az én bőrömre megy a játék, van védőháló. 

Nagyon régen még kedveltem is azt a definíciót a manager-re, hogy a manager az, aki a többiek után leoltja a villanyt és aki megcsinálja azt, amit a többiek nem csináltak meg. Ma meg, talán érthető és világos az előbbiekből, azt gondolom, hogy nem feltétlenül jó manager az ilyen. Mert mit jelent ez? Hogy az övé a felelősség. Csak az övé. És miközben tényleg igaz, hogy a végső felelősség tényleg az övé, ha nem tartja meg a megfelelő egyensúlyt (a felelősség leosztását, hogy igenis, mindenki érezze a súlyát a működésének a hatásait illetően, minden szempontból), akkor hamar abban a helyzetben találja magát, hogy a kollégák suttyomban az összes „majmot” (feladatot) visszacsempészték az ő irodájába... 

Van ebből nekem – és talán néhány talán férfitársamnak – egy személyes tanulságom, de nem csak nekem, hanem a vonatkozó hölgyek/nők számára is. A nők, ha valamit segíteni akar a férjük/gyerekük, de az nem olyan ügyes és tökéletes eredményű, azt fogadják el úgy, ahogy van, és csak lassan, türelemmel próbálják a produktumot megjavítani. Ha nekem eleve utánam dolgoznak, kiveszik a kezemből, hát, szégyen ide, szégyen oda, örülök, mert akkor levették rólam a felelősséget (és annyira cinikus nem voltam azért korábban se, hogy direkt gyengén csináljak meg valamit...). 

És persze, ezzel párhuzamosan lenne hasznos, ha működne az, hogy a férfiak, vagy a másik fél, lehet az a nő is ma már, simán, hogy levesznek felelősséget a másikról, átvesznek például konkrét területeket (ahol ez jól működik, valószínüleg ez a minta, R. Covey leírja valahol, hogy hogyan delegálta a kert karbantartását a fiára, az egy gyönyörű példa) és lássák, hogy a „back office” tevékenység nagyon időigényes, rutinmunka, de nagyon fontos, és nagyon jó hatásfokkal is lehet csinálni, ha az „üzem” dolgozói beépítik a működésökbe a gond-/pluszmunka-megelőző gondolkodásmódot. 

Van ugyanakkor egy mellbevágóan erős tanulsága a szervezeti munkaterület számára is. Ha nem delegálsz igazi felelősséget is (ezt már inkább felhatalmazásnak/empowermentnek nevezik és persze, meg kell előzze az, hogy megfelelően segítsd felkészülni azokat, akiknek delegálsz - addig ne tedd, amíg a felelősségérzet és a közös cél iránti elkötelezettség nem elég magas szintű ahhoz, hogy a „repülőrajt” hatásos lehessen...), akkor minden a Te nyakadban marad és a többiek „will do their best”, és hagyják, hogy a befejezés, a fine-tuning (még jó, ha csak az...) a Te felelősséged legyen... 

Ja, volt egy szál még, a mosás, vasalás... hát, ez a legkisebb dolog ezek között, mind időben, mind egyébként. Ami volt, kimostam (egy barátom egyszer átjött és mondott egy-két dolgot, vettem egy-két szert, meg megnéztem a netet, szétválogattam a szennyest és ennyi), a vasalást meg egy ingen kipróbáltam, az még nem volt tökéletes, de nem akkora kunszt, amekkora a felhő (a fejemben volt) körülötte.... 

miklos.szilagyi@zilappo.hu

(a képen Carl R. Rogers minden bizonnyal a híres - youtube-on is fellelhető - Julia interjú-sorozatban...)

Két kollégámnak köszönhetek két engedélyt, amelyek nagyon fontosak a szakmai fejlődésemben. A két engedély ráadásul összefügg...A két engedély amúgy nem egyidejű,  kb. 1 év különbséggel kaptam őket, az egyiket ma, a másikat tavaly... 

Lehet, hogy valaki ezt a büdös életben nem veszi észre (valószínűleg ez a többség) mindannyiunknak szüksége van ilyen-olyan „engedélyekre” és talán ennek a kettőnek – a ráadásul összefüggő – története inspiráló lehet Neked/Nektek is, hogy keressétek meg a Ti „parancsaitokat” és esetleg találjátok meg valamilyen módon az engedélyeiteket is ezekhez a parancsokhoz, hogy ne kelljen őket tovább követni, gondolni rájuk, feltéve, ha nem hasznosak (már?) a számotokra... 

Az „engedély” szót a tranzakcionális analízis értelmében használom itt, azaz egy engedély egy tiltás, egy kognitív disszonancia, erősebb esetben egy sorskönyvi parancs alóli felmentést tud adni. Ez jöhet több forrásból, maga is rájöhet az ember dolgokra és megadhat ilyen típusú engedélyeket magának, vagy valaki más, egy pszichológus, egy coach, vagy egy ismerős teheti ezt meg, akinek véletlenül isteni tehetsége van ehhez... 

Az egyik „engedélyt”, a tavalyit egy coach kolléga adta, vagy ébresztett rá. Ő a legtehetségesebb fiatal szervezetfejlesztő coach, akit ismerek, kreativitása, esze, megfontoltsága elképesztő. A megoldásközpontú megközelítéssel (is) dolgozó coachok egyesületében (az „is” rám vonatkozik...) és korábban már egy ilyen koncepciójú egyéves coach-képzésen is találkoztunk és kezdtük el egymást egy kicsit jobban észrevenni. Én hamar elámultam az ő kreatívitásától, ő meg az én alázatomat becsülte, amivel meglett fejjel egy teljesen új dologba belekezdtem. 

Az első nemzetközi Kelet-Középeurópai SOL (megoldásközpontú) konferencián, Visegrádon, 2013-ban egy workshopon egymás mellé kerültünk egy páros gyakorlatban.  Egy esetet/folyamatot kellett felidézni és én egy olyat idéztem fel egy akkori friss folyamatból, amelyben egy csoportvezetővel dolgoztam, aki egy nagyon nehéz helyzetben vett átt egy  csapatot (az előző vezető 25 év munkaviszony után váratlanul meghalt, az új vezetőt ellenségesen fogadták sok szempontból, az őt felvevő főnök maga sem bízott meg benne az elején), amelyben ő – szó szerint - nagyon keményen megállta a helyét, de osztott sebeket is (pl. egy év alatt 5 fegyelmit adott ki egy olyan környezetben, ahol ez egyáltalán nem volt szokás) és végül olyan eredményekkel zárta a csoport ezt az időszakot, ami legalábbis a főnöke számára meggyőző volt. 

Mindazonáltal, papíron elért eredményesség ide vagy oda, az egy év alatt kialakult helyzetet számára a coaching folyamatban adott visszajelzésemben szomszédos lövészárkokba való beásottságként jellemeztem és hozzátettem, hogy ezzel a csapattal el tudott érni erre a mostani siker-„dombra”, de az igazi siker-„hegyet” (az igazán jól működő csapat működését) aligha fogja velük elérni... és ez volt az, ami hatott, működött nála, amitől elkezdte komolyan venni a folyamatot, amelyet amúgy alapvetően előírtak a számára, azaz coaching-parlant ő eredetileg egy „túsz” volt... 

Egyrészt az hatott, hogy elismertem (nagy valószínűséggel először az egy év alatt), hogy micsoda nehézségekkel nézett szembe ezalatt és nem hátrált meg, másodszor rámutattam, hogy milyen korlátai vannak az egyeduralmi módszereknek: a főnök szavát félő „rabszolgamunkát” el lehet érni, de felszabadult, teljes energiát, kreativitást beleadó teljesítményt nem. 

Miután ezt a történetet elmeséltem dióhéjban (kb. úgy, mint itt), a coach kolléga érdekeset mondott: micsoda előny az, hogy Te ennyire ismered a szervezeti belső mozgásokat/működést, ezt lehet, hogy valaki, aki soha nem dolgozott ilyen szervezetben, ebben a mélységben észre se vette volna. 

Hol ebben az engedély?! Nos abban, hogy különösen megoldásközpontú körökben, de általában is coaching elméletileg a coach nem a saját tudásával dolgozik, legalábbis nem az adott terület szakmai ismereteivel, hanem az általános emberi működés, a kommunikáció, a kommunikáció zavarainak mélyebb, intim ismeretével és az azokra adható értelmes válaszok, megoldásokban való segítéssel, és a coach saját önismeretének, tanulási képességének javulásához való hozzájárulással. 

Ez egy örök vita, és nekem sokszor van/volt kvázi lelkifurdalásom, hogy én annyi mindent csináltam az életemben, annyi minden érdekel, annyira „mindenevő” vagyok, hogy viszonylag kevés olyan mindennapi emberi viszonylat, helyzet van, amiről ne lenne személyes tapasztalásom... Visszafogni magam, hogy nehogy elkezdjek a saját megoldásalternatívákon gondolkozni, ez mindig az önkontrollom előterében van... 

Az, amit a megoldásközpontú társam mondott, ez az „engedély”, hogy ez a tudás – megfelelően alkalmazva – nemhogy „baj”, kifejezetten előnyt jelenthet,  egyfajta felszabadulást adott, hogy nem baj, sőt, jó, ha van sok tapasztalatunk, mert jobban bele tudjuk élni magunkat az adott helyzetbe, lelkiállapotba... 

A másik engedély, a ma délelőtti pedig egy általam nagyon tisztelt többszörös tréneremtől származik. Elkezdtünk vele is együtt dolgozni, rajta, a cégén keresztül volt egy nagyon érdekes 2 napos megbízásom, amelyről éppen beszámoltam neki, amikor egyszercsak megállt egy pontnál, és egy olyan visszajelzést adott, hogy megállt bennem az ütő már ott is, de teljes mélységében csak utána gondoltam bele, mit is mondott. 

Én valamivel kapcsolatban azt találtam – neki sem először – mondani, hogy van egy olyan kis fóbiám, hogy most, hogy mind a coachingot, mind a mentoringot párhuzamosan is csinálom, azt vettem észre, hogy nem a neve a folyamatnak a meghatározó, hanem az, hogy mi történik. 

Konkrétan van olyan mentoring folyamatom, aminél példaszerűbb egy  coaching folyamat se nagyon lehetne és van olyan coaching folyamatom, amibe – én úgy érzem, szükségszerűen, mégis a coaching irodalom dogmái szerint folyamatidegenül – bele-belecsúsznak mentoring elemek.  Ismerek olyan gyakorlati szakembereket, akik fütyülnek ilyesmire, nem is egészen értenék, miről beszélek, és ismerek olyanokat, akik szavakban, könyvekben, megnyilatkozásaikban mélyen elítélnék azt, ha valami nem tiszta ez vagy az (hogy mit csinálnak a személyes folyamataikban, azt végülis nem lehet tudni, higgyük el, hogy ott se isznak bort...). Én meg szintén szeretem a tiszta, egyértelmű dolgokat, tehát amikor egy kicsit nem tiszta valami, akkor azt megmondom, explicitté teszem („ez most 5 percig nem coaching”, hasonló megjegyzésekkel) és mindenesetre lelkifurdalásom van. 

No, erre mondott valamit az említett szeretett/tisztelt trénerem, aki ráadásul szakembere annak a területnek, amit idézett. Annyit mondott, de cizellálva ám, amit én most nem tudok pontosan visszaidézni, csak a lényegét, hogy „Miklós, amit Te csinálsz, az tiszta rogerizmus...”. 

Na itt megállok egy pillanatra. Részben azért, mert elhangzott egy név, ami nekem egészen az elejétől kezdve szent, Carl R. Rogers neve, a személyközpontú pszichológia atyjáé, aki nem is olyan rejtetten az egyik emberi és szakmai példaképem, részben meg azért, hogy ez mit is jelent... No, kifejtésre került, dióhéjban: 

„Te úgy működsz, ahogy a helyzet, az alkalom megkívánja. Azt teszed, amire szüksége van az ügyfélnek, ha kell és elég, akkor csak meghallgatod, ha mentoring tanácsra van szüksége, megkapja... ami az érdekes – és itt lett mély igazán, itt illetődtem meg komolyan - , hogy ugyanakkor nem esel a hazai rogers-esek hibájába, akiknél nincs struktúra és szétesik az egész... Nálad van struktúra,  cél, de azt nem egy előre meghatározott módon éred el, hanem úgy, ahogy a helyzetnek legjobban megfelel és az ügyfélnek az a leghasznosabb...” 

Ez nekem az egyik legnagyobb ajándék volt, amit ebben a szakmában kaphattam, ez a két, egymást erősítő „engedély”.  A két barát (időrendben), akiktől ezeket kaptam: Pekár Dóri és Vizi Bea. 

miklos.szilagyi@zilappo.hu

Nem játszom el a farizeust, pénzért (is) csinálom... de azért, amikor egy ilyet kapok néhány hónapi folyamat összesen 7 találkozása után, talán nem meglepő, még sokkal nagyobb kedvem lesz az egészhez...

Erről szól a dolog: a coach kisér az út egy darabján és támogat abban, hogy jobban lásd, értsd, mit, hogyan csinálsz és hogyan lehet a működésedet, azen a megértésen keresztül jobban csinálni...: 

"2014 nyarán dolgoztam együtt Miklóssal egy 6+1 alkalmas coaching folyamatban.

A folyamat szükségességét az általános nagyon hasznos külső visszajelzésen túl az adta, hogy a vezetői csapaton belül  amelynek tagja voltam, komoly feszültségek keletkeztek régóta fenálló szakmai jellegű nézeteltérések miatt.

Miklós nagyon finoman ugyanakkor határozottan vezetett rá a konfliktus felszínén túlmutató problémákra és a kialakult helyzetben való szerepemre. A beszélgetések messze túlmutattak a az adott problémán, annak gyökeréhez vezetett vissza roppant kedvesen ugyanakkor de nem engedve hogy a lényeges pontokon túlhaladjak azok megértése, feldolgozása nélkül.

Kifejezetten empatikus ugyanakkor maga is gyakorlott vezető, akivel könnyű megosztani a problémákat. Nem fekete-fehér válaszokat kaptam Miklóstól, hanem kérdéseket, amelyek elvezettek a saját válaszaimhoz.

A folyamat végén sikerült letisztázni magamban pár kardinális, további karrierem szempontjából kulcsfontosságú kérdést. Ezek után a munkahelyik konfliktus is finoman rendeződött, mivel én sem terheltem tovább a helyzetet saját, megoldatlan problémáimmal..."

Egy nagyvállalat ágazati marketing vezetője...

Én is köszönöm, én is mindig több, jobb leszek minden egyes találkozástól... és a hab a tortán hogy még az is én vagyok, aki pénzt kap érte...:-)))

miklos.szilagyi@businesscoach.hu

Szolgálati közlemény a blog.hu-ról, aki hallja adja át... az előző bejegyzést nem akarta bevenni a rendszer n-szerre se, erre írtam nekik ma, 2014. Szeptember 16-án, CET szerint 18:13-kor... Kedvesen, decensen, mindig minden működik, 2011 eleje óta már közelítem a 300-adik bejegyzést (...és tudjátok, az én átlag bejegyzésem, 1-es sortávval, 12-es betűnagysággal easily 4-5 oldal...) és egyre jobban működik, folyamatosan fejlesztik is... 

Rettenetesen sokat vártam a válaszra: ma, 2014. szeptember 16-án 19:16-kor kaptam a levelet, hogy nem pontosan értik, azt az üzenetet miért kaptam, de az okot megszüntették, beveszi-e már a rendszer? Bevette, válaszoltam, köszöntem... 

Semmi különös... (nem lenne egy tökéletes világban...) 

„Csak” egyszerűen (a) odafigyelnek, (b) azonnal megnézik, (c) kijavítják, (d) szólnak, visszakérdeznek, hogy ez így rendben lesz-e... 

Nos, igen, ez nagyon rendben van, gratulálok és köszönöm!

miklos.szilagyi@zilappo.hu

Nem az a kérdés, hogy van-e személyes márkád... naná hogy van... mindig is volt, csak nem hívták így... és nehogy azt hidd, hogy ez csak a celebeknek van... van Neked is a családodban, a munkádban, itt a Facebookon, a Twitteren, mindenütt... az a kérdés, hogy mit kezdesz vele, odafigyelsz-e rá, vagy nem...

A lenti The New Yorker (nagyon laza, nagyon szeretem...) cikkben egy csomó link, elágazás van a témában, majdnem mind nagyon érdekes... Az, hogy "ez engem nem érint" ez - nekem - nagyon hasonlít arra egy más síkon, hogy "nekem nincs Klout-számom"...(utóbbiról később még egy-két dolgot hozzáteszek ebben a konkrét vonatkozásban a korábban itt a blogban tárgyaltakhoz)...

Naná, hogy Téged is érint (ha máshogy nem, passzívan, erről majd a végén), és most, amikor nyakra-főre mindenfélét tolunk a Facebookra, stb-re annyi mindent, talán nem mindegy, milyen kép áll össze az emberekben rólunk (vigyázat, nem azt mondom, hogy azt csinálunk ezzel a "képpel" a többiek fejében, amit akarunk... egy frászt... de azért valami közünk mégis van hozzá...:-))) abból rakják végülis össze, amit összebohóckodunk itt-ott, mindenütt, vagy akár összekomolykodunk....)...

Az egyik linken (még (?) nem magyar) példák vannak arra, hogy hogyan szólt bele az életébe valakinek az, amit a neten csinált és nem egészen abban a formában, ahogy azt szerette volna... Valaki például beteget jelentett, rosszul van, ágyat nyomja és valakinek a cégnél eszébe jutott (munka helyett/közben le-föl browse-olt, csak ő bent volt a munkahelyén, "dolgozott"...) csekkelni, vagy egyszerűen csak a Facebook kijelezte, hogy a nagybeteg bizony commentel a neten... kirúgták... csak mondom... 

A Klout-szám... (ez nem új itt, de most ide is illik, meg szó is van róla vagy a cikkben, vagy az egyik linken belőle kiindulva)... elvileg az is van mindenkinek, azaz, másképpen mondva, aki nyüzsög a neten ezeken a site-okon (főleg Facebook, Twitter, LinkedIn, Google+ és még néhány), azt ilyen szerver-parkokban elemzik és úgynevezett social médiás befolyást értékelő algoritmusok mindenki tevékenységéhez egy számot rendelnek, ez a Klout-szám...

Ez alapból nem fizetős, hanem automatikus, nem kell őket "megkérni", hogy számítsák már ki a "számodat", ők mindenkire kiszámolják, ha nem találod a nevedet (úgy írd be, ahogy ezeken a siteokon szerepelsz), akkor azt hiszem 10 alatt van... amikor néhány éve valaki írt róla a Twitteren, megnéztem és megtaláltam magam 22-es értékkel... (akkoriban volt egy-két őrült Twitteres nyári hónapom (talán 2011-ben?), és majdnem az egész abból jött... akkor még a Facebookra csak be-benéztem...

Azért olyan van, hogy a Klout néha "eldobja" valamelyik profilodat, nekem a LinkedIn-t kell néha frissíteni (ebből persze nem tudom, hogy amikor még nem is tudsz róla, hogyan rakja ő maga össze a kvázi teljes profilodat...). Ami érdekes, és egyáltalán nem biztos, hogy tendencia lesz belőle, hogy a cikk egyik linkjén mutatnak egy olyan Twitteres sales-es álláshirdetést, ahol feltételként jelölik meg a minimum 35-ös Klout-számot...

Persze a cikk (és én is)azt gondoljuk, hogy (1) egy szám, hogy jellemezzen egy ilyen komplikált dolgot, hát, kétes, (2) hogy mivel hajtja össze az ember azt a 35-öt mondjuk, lehet, hogy semmi köze nincs az értékesítési kompetenciájához...

Mégis egy világban, ahol az amerikai felmérés szerint (valami fehér könyv, szintén az egyik linken, hát, dolgozni kell vele...:-))) a HR-eseknek már 99%-a használja a netes ellenőrzést, hogy ki is a jelentkező, mit lehet tudni róla a social mediás profilja alapján, szóval, egyre jobban oda kell figyelni arra, mit csinálsz, mit posztolsz (több szempontból is...)...

És itt kapcsolok vissza az eredeti gondolathoz, ahhoz aki azt mondja, "Haggyál már ezekkel a baromságokkal, hogy személyes márka, meg Facebook, fent se vagyok!!". Na ez az... ha művészként tengeted életedet, és tudsz eladni festményt, zenét mondjuk külföldön is, megvan a vevőköröd, igazad van, nem is vagy már itt velem, rég tovább lapoztál... ha viszont függsz szervezetektől, emberektől, HR-től, stb., ha nem látszol sehol, az is egy érdekes információ ám (igaz, ha ilyen vagy, honnan  a fészkes fenéből tudnád, hogy ezt Neked is írom... na mindegy...). Szóval az is jelent valamit és nem biztos, hogy jót... lehet, hogy van hely, ahol pont ilyet keresnek, ne keseredj el...:-)))  

...és akkor itt a link a The New Yorker íráshoz (amiről ez az egész az eszembe jutott...:-))):

http://sco.lt/7qOWB7 Már nem él, bocs...

miklos.szilagyi@zilappo.hu

Igazából vagy tanulunk a más hibájából, vagy a saját hibánkból, vagy nem... Ez az „itt lehet hibázni... egyszer!” elég szörnyen hangzik és kevéssé felszabadítóan... találtam egy rövid, csattanós összefoglalást arról, miért kerülhetnek cégek a tönk szélére, megosztom fordításban... 

Érdekes, hogy (a) milyen mindennapi dolgok, (b) hogy a menedzsereknek is mennyire vállalkozói erényekkel is kell bírniuk... Meglepő, dehogy... 

Sok első számú vezető (rajtuk múlik a legtöbb, ma eszembe is jutott: eszméletlen gyorsan és sokat tudnak ártani, sajnos az, ha jót, stratégiával, építkezve akarnak csinálni, annak nehezen, lassan mutatkozik eredménye - nem is népszerű taktika...), és felső vezetőség azt hiszi, hogy ülhet a jól, vagy kevésbé megérdemelt (ma már édesmindegy...) babérjain... 

Pedig elmúltak azok az idők, amikor egy-két (három-négy?) évig jól el lehetett üddögélni a jól párnázott és hangszigetelt vállalati autóban  (amit elvisznek neki mosatni, szervízbe, kereket cserélni, a cég pénzén tankolni, megveszik rá a matricát...), és egész jól el lehetett tölteni a napot a partnerekkel ebédelgetve, vacsorázgatva és valahogy a konjunktúra hullámán át lehetett szörfözni az életet. 

Ma, bocs, aki még talpon van, kis vállalkozás, közepes, vagy nagy, vállalkoznia kell (az igazi profit-szféráról beszélek, a többit hagyjuk...). Igen,  a tulajdonosok vagyonát kezelő  vezetőknek is, akik nem tulajdonosok, azoknak is, vagy röpülnek... Fejleszteni kell, stratégiát kell készíteni, kockáztatni kell... Néha ki lehet húzni egy kis szélcsendben enélkül is egy ideig (mondjuk amíg a tulajdonos  a könyvvizsgálóit a többi országra pazarolja), de el fog jönni a „mi” időnk és akkor, ha nem kötöttük fel időben a gatyát, jó, ha előre gondoskodtunk a szárnyakról... 

Egy vendégszövegrész egész kis módosításokkal (Scott Williams-től a Big is the new small-ról): 

A Kodak csődbejelentése sokk volt 3 évvel ezelőtt. Nem azért, mintha nem lett volna előre látható, hanem mert egy újabb, valamikor ikonikus név került az intenzívre. 

Ez készült már egy jó ideje, ahogy a ’90-es évek végén első oldalon hozták az újságok, hogy a Kodaknak 10 ezer embert kellett elbocsátania. (Írás a falon...) 

Vannak nyilvánvaló okai annak, hogy ezek a cégek haldokolnak, vagy nagy betegek, és ezek ugyanazok az okok, amelyek más korábban kimúlt márkák végéhez hozzájárultak. American Airlines csődben, Yahoo nincs igazán a régi formájában, RIM Blackberry vergődik, Sears, a nagy áruházlánc, amely valamikor Amerika legnagyobb munkaadója (!!) és legnagyobb kiskereskedelmi hálózata volt, az utolsókat rúgja. 

Hogy tudták ezek a márkák idáig juttatni magukat?! Ugyanúgy, mint ahogy Te, a te szervezeted, céged, profit, vagy nem-profit tudja majd végezni. 

10 ok, amely miatt Kodak  és oly sok nagy márka tönkremegy, vagy csak árnyéka egykori önmagának: 

1. Képtelen újítani. – Képtelen új, figyelemreméltó és gyümölcsöző gyártási ötltekkel előállni.
2. Képtelenség arra,  hogy előrelásson/elöljárjon az időben. – Csak az itt és mostot látja, nem gondolkozik előre.
3. Nem alkalmazkodik. – Nem alkalmazkodik a piachoz vagy a versenytársak technológiájához.
4. Élni a múlt sikereiből. – A korábbi sikerekből él.
5. A vezetők ugyanazok. – Nem akarják kicserélni a kulcs vezető embereket,
6. Belterjes akvizíció. – Csak belülről választanak vezetőket és nem akarnak kívülről behozni friss szemű és friss perspektívájú új embereket
7. Vonakodnak kockázatot vállalni. – Biztosra játszani egy meghosszabbított időszakra végzetes lehet. A legtöbb márka siker-történeteket több ponton is kockázatvállalások tarkítják.
8. Elutasítják, hogy körülvegyék magukat a legnagyobb tehetségekkel és hogy visszatartsák őket. – Hagyják a kulcs-szereplőket elmenni anélkül, hogy lehetőségeket próbálnának számukra teremteni, hogy maradjanak. A nagy márkák legjobb újításainak némelyike olyan kulcs szereplők  munkája, akiket egy másik, konkurens márkától akviráltak.
9. Nem akarnak változni. – Egyszerűen azt akarják, hogy a dolgok úgy menjenek, ahogy szoktak.
10. Ide illeszd be a Te okodat... 

...és ez lehet a No.1 oka annak, hogy a márkák miért tűnnek vagy halványulnak el. – Nem akarnak változni, alkalmazkodni, és az élen maradni. Ahogy a mondás mondja: „Szállj, vagy hal meg” (angolul „viccesebben” hangzik: „Fly or die...”). 

miklos.szilagyi@zilappo.hu

Az összes sales-technika közül a challanger, a kihívó a legsikeresebb, idézett egy kutatást egy kedves barátom a minap és a kapcsolatépítő volt a legkevésbé sikeres (50+ %-os volt az első és kb 4%-os az  utóbbi, volt még 3 másik stílus is, amelyekkel együtt kijön a 100%, az itt tárgyaltak szempontjából lényegtelen, melyek…). 

Ez – szokás szerint – elindított egy gondolati ívet bennem, amit ma reggel vettem észre, hogy még nem zárttam le, egyszerűen konstatálva, hogy « ja, jó… ». Nyilván az lehet mögötte, hogy – ahogy mindenkit, akinek el szokta mesélni – engem is meglepett ez az eredmény… Sokkal jobb helyre vártam volna a kapcsolatépítőt (és ebben a történet szerintr nagyon nem vagyok egyedül…). Azt hiszem, az agyam dolgozgatta fel ezt a dolgot, hogy be tudja illeszteni eddigi gondolatrendszerembe… ehhez segített hozzá egy ma reggeli mozaikos olvasás-élmény… 

Nem tudok semmit erről a kutatásról, és nem is akartam utánanézni, mert  csak zavarta volna gondolataim szabad szárnyalását… Nem tudjuk pontosan a kutatás részleteit (és egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy a szabatos leírása a kutatásnak ezekben a pontokban (lévén elég szubtilisek…) segíteni tudnak). Mindazonáltal nem szándékozom megkérdőjelezni alapvetően az eredményt (ha mégis úgy tűnhet, később kiderül, hogy talán csak az ilyen eltúlzott mértéket illetően, és a gyakorlat szempontjából pedig relevánsnak tartom), csak felvillantok egy-két gondolatot arra, hogy milyen nehéz lehet egy ilyen kutatást úgy elvégezni, hogy lényeges bias-okat kiszűrjünk: 

(1) vajon a résztvevők milyen kritériumok szerint lett besorolva (külön felmérés, vagy a tranzakciók történéseinek alapos és rendszerszerű feldolgozása alapján, ha utólagosan, a tranzakciók történéseit feldolgozva, azt milyen keretrendszerben),

(2) a valóságban a működésében – az aktuális sales-helyzetekben – mennyire csak az osztályozás szerinti « eszközöket » használtak a kereskedők, vagy mennyire az osztályozás szerinti besorolás a fő tendenciát jelezte, miközben egyéb megközelítéseket is használták (például nehezen tudom elképzelni, hogy a « challenger » értékesítő ne használt volna kapcsolatépítő megközelítést is)

(3) vajon egyforma tapasztalatuk volt-e a kutatásban résztvett kereskedőknek (valahogy azt gondolom, hogy a kezdők inkább osztályozódnak be a kapcsolatépítő  csoportba (nekik még nincs olyan tapasztalatuk, hogy challenge-elni merjenek), míg a tapasztalt már egy-két dologból « leveszi », hogy az ügyfél alaposan el van esetleg tévedve és segít neki visszatalálni az útra (« challenge »-eli…),

(4) és még sok mindent nem tudunk… 

Itt most schnitt/vágás: ma reggel egy keresés az Amazon.com könyvei között egy érdekes erre az előbbire valamilyen formában rímelő gondolatot eredményezett.. Egy tanácsadóknak számára írt könyvhöz írt Amazon.com commentet olvasgatva (hogy milyen a könyv, még nem tudom) találtam egy megfontolandó gondolatot, ami lehet, hogy nemcsak tanácsadók, de más segítők számára is megfontolandó… 

« Annak, hogy sikeres tanácsadók legyünk, nincs igazán titkos receptje. Ahhoz, hogy sikeresek legyünk, egyszerűen csak a legalapvetőbb üzleti szabályokat kell betartanunk, amelyek mindenütt érvényesek, amennyiben ki kell találnod, hogy mi az, amit a vevő/ügyfél igazán akar és annak megfelelő szolgáltatást nyújtani olyan áron, ami neked is megfelel és számára is elfogadható. 

Ez nem is olyan egyszerű a valóságban, és a legjobb tanács (ami a tanácsadónak adható…:-))), hogy erősen figyeljen, fedezze fel, vizsgálja meg az összes lehetséges alternatívát és mindenekfelett, legyen kész arra, hogy ellentmondjon az ügyfélnek, ha az az ő legjobb érdekét szolgálja. Még akkor is, ha ez nem a tanácsadó legjobb érdeke, legalábbis rövid távon.  

Tévedés és gyávaság megpróbálni a szokásos mantrát követni, hogy az ügyfélnek mindig igaza van. Nincs mindig igaza, és ez a tanácsadó életének sokkal nagyobb részét teszi ki, mint más hivatásoknak. 

Sokféle módon, azért fizetik a tanácsadót, hogy megmondja az ügyfélnek, amikor nincs igaza és a szerződés etikai megsértésén kívül  bármilyen módon segítsen neki. » 

No, akkor vissza a challenge-elő értékesítőhöz. Értitek ?  Arányok, egyensúly a megközelítések között… nehogy már az legyen a konklúziója ennek a kutatásnak, hogy ne építsünk kapcsolatot és csak challenge-eljünk… de, persze, a szervilizmus, a bájoskodás, a mindig az ügyfél kedvének keresése nem lesz nagyon hasznos az ügyfélnek és ezt hamar észre is fogja venni… 

A továbbiakban csinálok egy ugrást, a tanácsadó szerepet kibővítem a segítő/támogató szerepre, miközben tisztában vagyok vele, hogy ez egy merész ugrás… mégis, ez az egész azért kezdett most érdekelni – és még nem is reggeliztem, hogy még így melegében el ne felejtsek belőle valami (legalább nekem…) fontosat – mert azt éreztme meg, hogy helikopter-viewban ez az ügyfélkezelési dilemma valahol közös az összes segítő szakmában. 

És akkor most itt egy magyarázat arról, hogy az az elején jelzett dilemmát, ami ébren tartotta bennem ezt a kijelentést (a challenger a király, a kapcsolatépítő a loser…) miért is tűnt annyira nehéznek beilleszteni a meglévő gondolati rendszereimbe… 

Ez a gondolatmenet nekem személyesen azért különösen érdekes, mert az összes – lassan egyetemi tanulmányok méretű (… :-)))– coach és tréner tanulmányaim között a legközelebb hozzám a megoldásközpontú és a Gordon+TA megközelítések vannak (két megoldásközpontú könyv magyar fordításában  is résztvettem például, és az egyik ezek közül örök No.1 lesz azt hiszem a coaching könyvek között…), amelyekben ha felületesen nézzük – a coachingra vonatkoztatva – ez az « ügyfélnek nincs igaza », ez egy harsh/durva kijelentés… 

A megoldásközpontú megközelítés két legfontosabb alapelve, hogy (1) azzal « dolgozunk », amit az ügyfél hoz (aka az « ügyfélnek mindig igaza van ») és (2) a coach, a segítő nem tud többet a problémáról, min taz ügyfél, nincs vezérlő elmélete, amit « ráhúzzon » az ügyfél problémájára-megoldására, hanem partnerként segíti, hogy eljusson a saját megoldásához (minél hamarabb átlépve a probléma-tárgyalási síkról a megoldás-tárgyalási síkra (a probléma « nyelvről » áttérjenek a « megoldás » nyelvre…). 

Tegyük hozzá, hogy olyan problémákra igaz ez, amelyek központjában az ügyfél akarata, viselkedése, személyisége van. Ahol « dologi » problémák jelentkeznek (például valaki még nem tud valamit, nem ismerkedett meg például egy szakmai területtel, ez is « dologi »-nak számít, amennyiben ez sem coachingot, hanem mininimum tréninget igényel, vagy egyszerűen iskolai rendszerű továbbképzést) 

A Gordon + TA (tranzakciós analízis) megközelítés kevésbé ortodox a szakértelmet illetően, F. Várkonyi Zsuzsa szép kifejezésével a coach a tanult intuícióját alkalmazza a folyamatban és szabadabbnak (érzem én) abban is ezt a megközelítést, hogy az itt is maximálisan partneri viszonynak tekintett helyzetben a coach természetesebben használhatja a helyzet megítélésében a saját tapasztalatát (a « nem-tudás » haszna  (újabbb megoldásközpontú alapelv) ott sem jelentheti azt, hogy a coachnak nincs tapasztalata és azt nem használja, pusztán azt, hogy nagyon erősen koncentrál arra, hogy ezek ne dominálják, ne zavarják meg az ügyfélre, a megoldásaira, erőforrásaira, előjeleire való koncentrálásában… - a tudását az ember nem tudja a ruhatárban hagyni, legfeljebb kordában, kontroll alatt tudja tartani…) 

Húúú, ez nagyon nehéz, ezt szétszálazni, itt nagyon vékony jégen járok… végülis, én – ahogy mondtam, nem vagyok elkötelezve egyik « izmushoz » sem, járom, taposom ki a saját utam és én így látom nagyon röviden, most ebben a fénytörésben (az én térképemen…) ezt a két szívemnek oly kedves megközelítést… 

Ezzel azt is mondom, ha valamelyik, nálam valamelyik irányban jobban elkötelezett barátom/ismerősöm vitatkozni szeretne ezekkel a viszonylag sommás megállapításokkal, csókoltatom őket, én már csak ezt gondolom, basta… :-))). 

Tehát legalábbis a megoldásközpontú megközelítés, a szívem egyik csücske bizony szöges ellentétben látszik lenni ezzel az alepelvvel, hogy  igenis, az ügyfélnek nincs mindig igaza és ezt a saját érdekében (akár a tanácsadó – jól felfogott, vagy egyéb - érdekében áll ez, akár nem), a tanácsadó (segítő, akár coach) feladata visszajelezni. 

Erre az én személyes szakmai életemben 3 választ adok magam számára (és mindenkinek érdemes megkeresnie a saját válaszát) : 

1. Nem csak coachként dolgozom, hanem mentorként, trénerként és tanácsadóként is. Különböző szintű a saját « anyag » bevitele, alapelvem, ahol, amennyire lehet, mindegy melyik szerepben a lehető legnagyobbb mértékben coachként működni (erőforrás, előjel-detektorként segíteni a saját felismerések kibontakozását, a saját megoldások applikációját, a saját alternatívák elemzését és azokban való választást). Ez a kiinduló pont és nem az, hogy keressem, miben nincs igaza az ügyfélnek. 

2. Előállnak olyan helyzetek – még a folyamat elkezdése előtt, vagy a folyamat elején – amikor kiderül, hogy az ügyfél valahonnan vette azt a gondolatot, hogy neki jó lenne például a coaching, de igazán a motiváció, az akarat a változásra nincs meg benne, akkor tudni kell azt mondani (és lemondani az üzletről), hogy ez nem egy coachingra érett helyzet még. Vagy a klasszikus példák, amikor a kirúgás előtt, igazából önigazolásból « adnak » egy coachingot valakinek, de a döntés már valamilyen szinten megszületett… Ez sem az én ügyem feltétlenül (mondjuk erre van egy remek példa a Chris Iveson et alii « Brief coaching » könyvben, amikor a coach közel ilyen helyzetben tudott hatékonyan segíteni)… Vagy a másik klasszikus példa, amikor a főnök meg akarja « neveltetni » a csapatát, amelynek a hatékonytalan működéséért ő maga a leginkább felelős. Ez mondjuk lehet egy olyan érdekes helyzet, amikor a főnök felé őszinte visszajelzéssel ezt jelezni lehet/kell és a helyzet kétesélyes (ez « az ügyfélnek nincs igaza » egyik klasszikus alkalmazása…) 

3. Ezen a már közel « egyetemi » curriculumon, amit negyedik éve, párhuzamosan a fokozatosan kiépülő coaching/tréner praxissal csinálok, az első állomás az Dr. Sárvári György által vezetett Neosys döntésközpontú coach-képzés volt.  Nyilván nem nyom nélkül. A primátusa bennem a már említett két folyamatnak van meg, de nem felejtettem el az először tanultakat sem, azokból is van bennem valami, talán a saját egyéniségemhez hajlítva. A legfontosabb nem is ez az « istenments csak nehogy bármi véleményem legyen », vagy pláne, beavatkozzak, a legfontosabb nekem nem is ez, bár állandóan ott a kontroller bennem ebben az irányban. A legfontosabb az az, hogy mindig az ügyfél « meccséről », életéről van szó,  abban én  végülis soha nem lehetek okosabb nála, elmondhatok – ha megkérdeztem és szívesen hallgatja – saját odavágó tapasztalatot is, beajánlhatok – megint megkérdezve – alternatívák keresésénél saját – lehetőleg nem egy, hanem több – addicionális alternatívát is, de MINDIG ő választ, dönt, ítél, összegez, stb., mert ő lehet csak az életének a legjobb és egyetlen szakértője (ez utóbbi is fontos megoldásközpontú axióma…) 

Szóval akkor most mi legyen ? A vevőnek/ügyfélnek mindig igaza van ? Nem, de azt, ami abból a kivételes helyzetből következik, amikor nincs igaza (saját közvetlen szempontjából, vagy számára lényeges egyéb szempontokból), azt nagyon-nagyon jól kell tudni értelmezni (itt nincs hibalehetőség, ami ugye, azért elég ijesztő lehet) és annak megfelelően cselekedni. Ehhez sok-sok tapasztalat kell, mély önismeret, kommunikációs és kapcsolati érettség… Egyik tényleg nagy kedvenc coach-ismerősöm, trénerem szokta erre mondani « Na igen, ezért kerül annyiba a coaching, amennyibe… ». Nekem is volt még vezetőként egy ehhez hasonló mondásom, amikor a kollégáim jöttek valamivel, hogy azt milyen nehéz megoldani, akkor azt szoktam volt mondani : « Hát ez az… ezért tartanak minket, ezért tanultunk annyit, hogy mi ezt is meg tudjuk oldani… különben nem lenne szükség ránk… ». Bocs, de ideillik akkor még Tibor barátom mondása, amikor még a most Róna utcának nevezett Lumumba utcában (a kórház terjeszkedés előtt) volt egy nagy focipálya és két tenisz pálya, ahol rendszeresen teniszeztünk a VEGYTERV-es kollégákkal. Előfordult, hogy este mi zártunk és akkor a pályagondnok, a János megkérte, hogy a lakatot kívülről mi tegyük rá, úgy, hogy a láncon a lakat belül legyen. Ezt legszakszerűbben Tibor barátom csinálta, és egyik alkalommal, amikor elvégezte a műveletet, indultunk hazafelé, hozzátette : « Tudod, Miklós, ehhez kell az egyetem… » 

miklos.szilagyi@zilappo.hu

Elsőre olyan tipikus BS Hr-es szöveg: "Nézz túl a címeden és a munkaköri leírásodon..."... Jó, OK, és az nem kéne?! És mégis... ott vagy,  főnök vagy, Te vagy a király, OK, de nem kezd unalmas lenni? (Nem sokkal jobb, mindjárt mondom, ha beosztott vagy...) 

Az idézőjeles mondat (cím) ebből a cikkből van, ami a vezető személyes márkáról szól egy szervezeten belül, de nemcsak vezetőkre igaz...: http://sco.lt/7fdGwD 

Mi lenne,  ha vinnél bele egy kis életet abba, amit csinálsz, ha tényleg elkezdenéd komolyan venni és kidugnád a fejed a napi meetingek, mailek mókuskerekéből? Ne gyere a korlátokkal, meg a lehetetlen állapotokkal, tudom... nekem is volt olyan, amikor én is ezt mondtam volna, de igazából az volt a baj ilyenkor, hogy már útáltam, úntam az egészet.... jöhettek nekem... 

Tudom, van olyan barátom, akinek akkora személyes márkája van, hogy alig fér be az ajtón, amikor bemegy, nem neki mondom... neki talán azt mondanám, hogy vigyázzon egy kicsit magára, mert csak egy gyertya van, akkora, amekkora és két végén égeti, de vadul... de ő nem gyakori... 

Hány olyat ismerek (és hányat nem) - meg előfordult velem is, amikor már kifelé lógott a rúd, hogy vártam a hétvégét és nagyon nem a hétfőt -, aki ragaszkodik a székhez, mert jó pénz, stb., a kötelezőket meg is futja is, de tulajdonképpen únja... 

Pedig egy vezetőnek van lehetősége arra, hogy saját maga gazdagítsa a tevékenységét kicsit (nagyon) nagyobb hatáskörben, mint akik alatta vannak... és ezzel még jól is jár hosszú távon, mert hiszitek, nem hiszitek, aki fölöttetek van (és majdnem mindenki fölött van(nak) valaki(k)), észre fogják venni, ha beleteszel a szívedből is... nem a tüdőd kiköpésére gondolok, hanem a kreativitásodra...  sőt, még „kevesebbet” mondok (ez a kreativitás olyan buzzword, mindenki beszél róla, senki nem tudja mi az, és főleg, hogy hogyan lehet gerjeszteni, amikor nincs, úgyhogy félnek is tőle, mint a tűztől, hogy valaki felfedezi, hogy ők nem...), legyünk szerények, vegyünk elő olyan kompetenciát, ami mindenkinek lehet, csak akarni kell: a figyelmedre, az odafigyelésedre... 

...és ez nem csak vezetőknek szól, mindenkinek... ha nem szereted annyira, azt, amit csinálsz (csak egyelőre (?) ez jutott), akkor is, addig amíg ott vagy, érdemes odafigyelni, addig is tanulsz, amit ott lehet, együttműködést, felfelé menedzselést, mit-tudom-én.... 

Aki csak mindig várja, hogy majd jön az ideális job, az ideális főnök, az ideális fizetés, amit éppen csinál, azt lenézi (a többieket is, akikkel dolgozik), kerüli a lényegi munkát, csak markíroz, „úgy csinál”, amikor majd véletlenül jönne az "igazi", már nem igen fog tudni felpörögni... elromlott... 

Ma, amikor az alkalmazotti, vagy akár számlás alkalmazásoknál is jó, ha a felvételi beszélgetésen van a tarsolyodban néhány siker sztori az előző helyeidről, mit fogsz elmesélni? Hogy hogyan úsztad meg a munkát, meg útáltad a helyet is, meg a főnökeidet is? Gondolod, hogy kiváncsiak lesznek erre? 

Mi lenne ehelyett, ha azt mondhatnád, hogy régóta keresem ezt a helyet, ami úgy érzem igazán abban az irányban van, amit igazán szeretnék csinálni az életben... Próbálkoztam sok mindennel, de igazából mindig egy ilyen helyen, egy ilyen pozícióban szerettem volna dolgozni, ezért örültem a lehetőségnek. De azért, ha már ott voltam, megálltam ott is a helyem, mert – érdekelt, vagy nem az a munka különösebben – szeretek hasznos lenni és szeretem, ha értékelik a munkámat...  azon a helyen is, ahol jelenleg dolgozom, két nagy projektben is résztvettem és büszkén mondhatom, hogy volt részem abban, hogy sikeresek voltak és el is ismerték a hozzájárulásomat a sikerhez. 

Na, ez milyen, ugye, hogy jobban hangzik? Érdemes elgondolkozni rajta... A nem ideális helyen, nem ideális kollégákkal, főnökkel, nem ideális körülmények között ha még Te is hozzáteszel ahhoz, hogy még kevésbé legyen ideális, ki fogja a végén legrosszabbul érezni magát? A többiek, vagy a sors, aki nem volt kegyes hozzád, és csak ezt találta Neked? Megleplek, ha azt mondom, hogy aki az egészben a legnagyobbat szívja, az te vagy? 

miklos.szilagyi@zilappo.hu

Gondolatok egy LinkedIn „kép” kapcsán... ez a felirat rajta:

„Csak egy módja van annak, hogy elkerüld a kritikát:

Ne csinálj semmit,

Ne mondj semmit

És ne legyél semmi...” 

Na és ki mondta/írta, na? Nem fogjátok kitalálni: (már megint) Arisztotelész (kezdem komolyan megkedvelni...) Mondjuk remélem, hogy ő mondta, nem néztem utána és ez a net, tudjátok... 

De mindegy is, hogy ki írta... olyan ez, mint hogy ki írta Shakespeare műveit? Mondjuk a tuskó színész Shakespeare, aki egy olyan faluban nőtt fel (Stratford upon Avonban), ahol rendes iskola se volt, vagy például a csillagokos Francis Bacon a könyvtárában, csak nem akarta égetni magát ilyan frivol darabokkal? Kit érdekel? (Mondjuk azokon a kutatókon kívül, akik ezzel akarják megalapozni a hírnevüket...) 

Az érdekes amúgy, hogy Taleb antifragilitását (vagy egy részét legalább) lehetne úgy megfogalmazni, hogy „minden kritika erősítsen, hallgasd meg és addig gyúrd őket, amíg fejlődésedet nem szolgálják...”. 

Tudjátok, mint a scifikben, amikor a támadás valamilyen módon erősíti a lényt, beépíti például a golyót, vagy felhasználja az energiát, amit a megsemmisítésére szántak, stb. 

Mellesleg a keleti harcművészeteknek egyik kulcsa, hogy „használd a támadód momentumát/lendületét és energiáját....” 

És akkor még ha azt is vesszük, hogy van olyan kritika (kedves és/vagy fontos emberektől), amelyeket transzformálni se nagyon kell felhasználás előtt (annyira ránk van „szabva”), akkor egész érdekes dimenziói is feltárulhatnak ennek az amúgy nagyon szellemes alapgondolatnak (amit én is megosztottam már itt-ott...:-))) 

A LinkedInen találtam, majd meg is osztottam ezt a „táblát”, azután valaki az  eredetire ráírta commentnek, hogy „Hey, de ha nem mondasz semmit, akkor meg azért kritizálnak, hogy nem mondasz semmit...”. 

Na erre jutottak ezek az eszembe, de a LinkedIn nem vette be, mint commentet (hosszú... „Nekem nem mondtok soha semmit... „ „Hosszú, Mama, hosszú...” (halljátok Kabos Gyula hangját? Nem? meg kell nézni...:-))) 

Így lett ez a blogbejegyzés...:-)))

Ja igen, és nehogy már elfelejtsük a nagy agyonmagyarázásban (aminek azért megvan a maga kéje, lássuk be...), hogy mi a fenét jelent az eredeti, amit (remélhetőleg és ha nem, ki nem...) „már az ókori görögök”, azaz itt pontosabban Arisztotelész apó (mindig olyan nagy szakállasan látjuk, sihederként valahogy nehéz elképzelni...) akart mondani (lehet, hogy megfordul sírjában és aszondja, mint állítólag Arany, hogy „akarta a fene”...): 

NE ÉRDEKELJEN A KRITIKA, MERT LESZNEK, AKIKNEK SE ÍGY, SE ÚGY NEM FOGSZ MEGFELELNI, A LEGHASZNOSABB, HA NEM IS AKARSZ... 

miklos.szilagyi@zilappo.hu

Egy tegnapi Masterclass-os beszélgetés margójára: improvizáció (értsd többek között: kreativitás az élet minden területén) feltételezi az adott terület alapos, mesterszintű ismeretét, az "acumen"-t.... ahhoz ismerni kell a történetét, a rendszereket, sőt, már ki kellett alakulni a saját rendszerednek is, hogy igazán improvizálni tudjál (kreatív legyél)...

Példák? Zenei improvizácó (aki a rendszerek vagy rendszerezett, vagy intuitív tudása nélkül "rögtön" improvizálni kezd, nos, egészen kivételes esetektől eltekintve, az csak amatőr klimpírozás maradt, vagy a festészetben mázolmány (vegyük Picasso-t... - hogyan tudott már mindent, amit lehet, amikor - gondolom, hogy elkerülje az unalmat, kiégést -elkezdett "improvizálni...).

De lehet máshonnan is... Hegel tézis-antitézis-szintézise felől... hogy melyik fázist minek nevezzük el, mindegy is, a megőrizve meghaladás, az orosz babás egymásra-, egymásbaépülés a lényeg: mondjuk legyen a tézis a tanulás fázisa, amikor még tanulja az ember a területet, az antitézis, amikor már a rendszerek kézben vannak, könnyedén játszik rajtuk, bennük és a szintézis, amikor már az övé a terület, biztos ízléssel és arányérzékkel improvizál (akár "free" is...:-)))

miklos.szilagyi@zilappo.hu