Kinek írom ezt most? Talán coachoknak, would-be coachoknak, akik gondolkodnak rajta, és mindenkinek, akit érdekel a coaching akármilyen oldalról, és akit esetleg az is érdekel, hogyan készül a coach, helyesebben ez utóbbinak egy spéci aspektusáról... és most látom - miután leírtam az utolsó bekezdést - hogy praktikusan mindenkinek...:-)))
Amikor az emberek az elején, meg később is tanulják a coachingot, az esetek túlnyomó többségében vagy effektív humán értelmiségiek társaságában töltik az idejüket, vagy ilyen hajlamú emberekkel vannak körülvéve. Mindenesetre olyanokkal, akik (a) szeretnének önismeretben fejlődni, (b) (marhára) motiváltak, (c) általában az átlagosnál jobb kommunikációs és empátiás készséggel rendelkeznek eleve, és (d) nyitottak az újra, szeretnének újat tanulni, éhesek a tudásra és annak alkalmazhatóságára.
Ilyen környezetben tanulják az emberek a coachingot, nagyon nagy mértékben gyakorlati feladatok végzése közben, egymással létrehozott effektív coaching szituációkban próbálják ki az oroszlán (vagy macsek-) körmeiket. Ez egyébként nem csak a coachingra igaz, kiterjeszthető a trénerképzőkre is és – most egy nagy levegőt veszek, arról nincs közvetlen tapasztalatom, de az előbb említett humán értelmiségbe természetesen az ELTÉ-s (és egyéb) pszichológusok és az orvosin végzett pszichiáterek is beletartoznak, sokkal találkoztam ezeken a képzéseken – nagy valószínűséggel az egyéb segítő/támogató foglalkozásokra is ez jellemző.
Ennek a közegnek és ennek – nyilván nem tudok jobbat én se – tanítási módszernek köszönhetően a készségek egy fontos kifejlesztési periódusában – mildly said – nem az „igazi” mélyvízzel találkoznak. Nemcsak az eleve az ilyenfajta a támogatásra való nyitottság, motiváció miatt különleges, speciális közeg ez (naná, hogy motiváltak, ezt szeretnék csinálni, vagy alkalmazni, és nem kevesen pénzt is akarnak vele keresni, naná, hogy motiváltak...). Hanem a „problémák”, az ügyek, amelyekkel dolgoznak, azok is sokszor hajuknál előrángatottak, erőltetettek, és ezért nem is tudnak az „ügyfelek” (akik az ügyfelet „játsszák” éppen a gyakorlatokban) igazán átélten résztvenni a folyamatban, bár, mentségükre legyen mondva, igyekeznek (igyekeztünk...).
Legtöbbször az egyik legnagyobb nightmare volt a számomra, amikor nekem kellett ügyfélt játszanom... nem mondom, hogy nincsen problémám (van olyan?), de valahogy – na most őszinte leszek – „olyat” nem akartam bevinni egy ilyen kis játszadozásba, nem „olyan” meg nem volt... nightmare, cauchemar, lidércnyomás (túlzok persze, megoldottam...:-))) Nem mondom, a 20 év alatt, amikor felsővezető voltam, hát, lett volna könnyebben, de így... már enyém volt a világ... érdekelt a cucc, nagyon érdekel, talán legjobban életemben eddig, de azért problémát kreálni a következő páros gyakorlatra...
...és persze, voltak mély pillanatok... amikor elkaptunk valamit... voltak, akik könnyebben megnyíltak az „itt és most”-ban, nem érdekelte őket, hol vannak, elengedték magukat, hadd szóljon, és akkor élesben ment... de, akkor is, valakivel, aki „odaadta magát” a folyamatnak...
Kell-e mondanom, hogy az életben ez nem így megy? Sokszor nagyon nem így megy... a harsh reality az, hogy ritka az az eset, amikor olyan „bemelegített” helyzetbe kerül az ember, amelyben már „csak” jól kell tudni navigálni a folyamatot...
...és most nem is beszélek az ügyfél „becserkészéséről”, munka szerzéséről, hanem már magáról a folyamatról. Eltelik egy kis idő, amíg olyan rapportot tud produkálni az ember, amitől az egész muzsikál... mert ha jó, akkor, amellett, hogy hasznos, même, nagyon hasznos tud lenni az ügyfél számára (és csendben mondom, hogy a coach számára is, aki – ez a legérdekesebb az egészben – egyfolytában tanul, fejlődik, munka közben is...), de az egész muzsikál... amikor nagyon jó, akkor ez tud lenni az egyik legintenzívebb emberi kapcsolat, amit ismerek arra a rövid időre...
Amit tudok biztosan, hogy tanulni, gyakorolni a coachingot, tréninget számomra – sokféle dolog után, amit az életben eddig csináltam, részben hogy elfoglaljam magam, részben mert különböző intenzitással érdekelt is az, amit csináltam, részben meg hogy megéljünk – életfordító élmény. Személyiségmérő tesztekkel visszamérhető volt a változás, ebben az esetben a pozitív változás, a fejlődés, amin keresztülmentem ezalatt az idő alatt és én nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy erre az útra terelt, kerültem és hálás vagyok mindenkinek, trénernek, társnak, munkatársnak, akikkel együtt dolgoztam/dolgozom, hogy ezen az úton idáig eljuthattam.
Valaki nagyon kedves nekem egyszer azt mondta nekem, „hogyan tudtatok akkor élni... internet nélkül?!”... Nos, ezután a néhány év után itt van a nyelvemen a kérdés azok felé, akik felé, hogy „hogyan tudtok coaching nélkül élni?!”
