Cservenyák Tamás barátom ma reggel FB-n (is) posztolt blogja beindított bennem valamit. Mivel a bejegyzés nagyon tetszett, és a szemléletével is alapvetően egyetértek, 1:1-ben következzen ez, majd két comment és utána egy kis “levezető” gondolatmenet…
“Lehet-e valaki vezető coach szemlélet nélkül?
A címben szereplő kérdést tette fel egy tréningrésztvevőm pár nappal ezelőtt, amikor a coaching alapjaival foglalkoztunk. Hirtelen hátrahőköltem. Az első gondolatom az volt, hogy mégse vághatom rá, hogy nem, hiszen kizárni nem tudom. Aztán elkezdtünk ott közösen morfondírozni rajta.
Mi is a lényege a coach szemléletnek? Hiszünk az embereinkben, és abban, hogy képesek megcsinálni, amit felvállalnak. Szeretnénk őket segíteni a céljaik elérésében, a tanulásban és a fejlődésben. Szerintünk meg tudják fogalmazni a saját céljaikat, fel tudják tárni a megoldási opciókat vagy a célokhoz vezető lépéseket, tudnak dönteni és akciótervet készíteni. Képesek felmérni a kockázatokat és szükség esetén tudnak segítséget bevonni. A coach szemléletű vezetőként rajta tartjuk a fókuszt a folyamaton, nyomon követjük a teljesüléseket, következetesen számon kérjük a vállalásokat. Segítünk elhárítani az akadályokat és megünnepeljük a sikereket. Őszinte visszajelzést adunk, és akár az érzéseinket, megérzéseinket is megosztjuk a kollégával, melyeket a közös munka során tapasztalunk. Mi magunk is befolyásolhatóak vagyunk, fejlődünk, tanulunk a vezető-beosztott kapcsolatban. És persze a coaching szemlélet nem jelenti azt, hogy szükség esetén ne adnánk tanácsot, ne tanítanánk meg valamit, ne adnánk kemény kritikai visszajelzést, uram bocsá' ne fogalmaznánk meg határozott elvárásokat, vagy akár utasítanánk.
Szóval arra jutottunk inkább, hogy vannak helyzetek, amikor másfajta vezetésre van szükség, például egy vészhelyzetben vagy háborús viszonyok között egy ellentmondást nem tűrő, határozottan irányt mutató vezetői viselkedés lehet a megfelelő, de ha az a célunk, hogy egy hosszú távon fenntartható, magas teljesítményre képes, összetartó csapatot építsünk, melynek tagjai intenzíven fejlődnek, a coach szemléletnek nemigen van alternatívája. Azt is megállapítottuk, hogy bármi más vezetési szemlélet lehet üzletileg eredményes, legalábbis egy bizonyos ideig.
Lehet persze vitatkozni, ez is része a személetnek, hogy nem csak nekem lehet igazam. :-)”
Két comment ugyanonnan:
Az enyém: “Tetszik Tamás és nem utolsósorban az óvatosságod miatt... úgy dobálózunk lassan a "coaching szemlélettel", mintha azt olyan könnyű lenne megtanulni, elsajátítani...
Nos, nem... szerintem, akik effektíve coachnak tanulnak, azoknak is néha nagyon is nehezen mehet tényleg azzá válni... és nem is biztos, hogy mindenkinek sikerül... lehet hogy van olyan, akinek ez komplett "zöld-mezős beruházás", kvázi nulláról... ez nem csak elmélet (az könnyű), nem csak technika (az se olyan nehéz), ez értékrend, attitűd, hozzáállás (ez már nehéz), világlátás (ez a legnehezebb)... persze, jó lesz a lovon maradni, és egyik oldalon se leesni róla, nem akarom túlmisztifikálni se...
Még egy (húúú, ez már majdnem egy blog...): szerintem a határozottságnak, egyéni felelősségnek, döntésképességnek egy vezető esetében nem csak kivételesnek kell lennie (a régi kabaréjelenet poénjából: "buzgár esetén..."), hanem az a normál eszköztár része... a legrosszabb ami történhet egy vezetővel, aki mondjuk megcsinál egy fullos coach képzést (tudjuk, hogy ma már ez gyakori), ha elkezd coach lenni, amikor vezető kellene, hogy legyen és akkor "játszik" határozottat, amikor a coaching megközelítés lenne a hasznos...”
…és Tamás válasz-commentje:
“Nekem is az ugrott be Miklos hogy ez a hozzászólás már egyben egy blogpost . Egyetértek!”
…és tényleg, ez a blogpost lett belőle…:-))) Nagy téma, nagyon beindított… Akkor már csak szellemi ugródeszkának használva az előbbieket:
- Előszöris, ha “coaching szemléletről” beszélünk, miről is beszélünk?! Sokféle coaching iskola van, hogy azokat hozzam ide, amelyeket nagyon óvatosan ajánlanék (vagy nem) “mezei” vezetőknek… pl. a challenging coaching-ot, a provocative coachingot, a pszichoterápiába hajló coachingot… ismerek olyan coachot, aki hatékonyan az általam witenessed helyzetekben inkább hasznosan használja kedvenc “kimozdító” kérdését, a “és mondd, mitől félsz?”-t… nos, megoszolhatnak a vélemények erről, én nem ajánlanám se nyitó, se közbenső kérdésnek egy “mezei” vezető számára…
- Coaching szemléleten szerintem értsünk egy alapot, egy hozzáállást, egy attitűdöt, és mint ilyet, egy akármilyen brilliáns szervezett tréning, oktatás csak elindítani tud. Arra persze kíváló lehet, de félrevezető, ha nem mondják el már az elején, hogy a coaching szemlélet (pl. a másik fokozott, kiemelt, alapvetően erősség alapú fejlesztésen alapuló figyelembevétele, az aktív/értő figyelem, a címkézéses te-üzenetek helyett én-üzenetek fokozott használata) NEM EGYENLŐ az 1 oldalon is összefoglalható elméleti alappal és az akár 1 könyvből megtanulható eszközök tárával.
- Coaching szemlélet elsajátítása fokozott, nagyon motivált önismereti fejlődés nélkül egyszerűen hatástalan, talán akár ártó hatású manipulációs technikák megismerésévé válhat.
- Aki coaching szemléletű vezetés oktatására adja a fejét, kutya kötelessége jelezni, hogy (1) egy bevezetést tud csak adni (elmélet, technika, etikai megfontolások, és az egész út felvázolása), (2) erős önismereti részt kell beiktatnia, (3) nagy súlyt kell fektetnie az elmélet és a technikák mellett a dolog mélységének megérzékítésére és arra, hogy milyen tartós és folyamatosan magas szintű belső hajtóerőre, motivációra, utómunkára (valójában az lesz az igazi munka…) és főként trial & error próbálkozásra, kisérletezésre és gyakorlatra lesz szükség, amíg ez a több, mint készség kibontakozhat…
Ja… elsőre kb. ennyi…:-)))
