Vezetői coaching

(a képen Carl R. Rogers minden bizonnyal a híres - youtube-on is fellelhető - Julia interjú-sorozatban...)

Két kollégámnak köszönhetek két engedélyt, amelyek nagyon fontosak a szakmai fejlődésemben. A két engedély ráadásul összefügg...A két engedély amúgy nem egyidejű,  kb. 1 év különbséggel kaptam őket, az egyiket ma, a másikat tavaly... 

Lehet, hogy valaki ezt a büdös életben nem veszi észre (valószínűleg ez a többség) mindannyiunknak szüksége van ilyen-olyan „engedélyekre” és talán ennek a kettőnek – a ráadásul összefüggő – története inspiráló lehet Neked/Nektek is, hogy keressétek meg a Ti „parancsaitokat” és esetleg találjátok meg valamilyen módon az engedélyeiteket is ezekhez a parancsokhoz, hogy ne kelljen őket tovább követni, gondolni rájuk, feltéve, ha nem hasznosak (már?) a számotokra... 

Az „engedély” szót a tranzakcionális analízis értelmében használom itt, azaz egy engedély egy tiltás, egy kognitív disszonancia, erősebb esetben egy sorskönyvi parancs alóli felmentést tud adni. Ez jöhet több forrásból, maga is rájöhet az ember dolgokra és megadhat ilyen típusú engedélyeket magának, vagy valaki más, egy pszichológus, egy coach, vagy egy ismerős teheti ezt meg, akinek véletlenül isteni tehetsége van ehhez... 

Az egyik „engedélyt”, a tavalyit egy coach kolléga adta, vagy ébresztett rá. Ő a legtehetségesebb fiatal szervezetfejlesztő coach, akit ismerek, kreativitása, esze, megfontoltsága elképesztő. A megoldásközpontú megközelítéssel (is) dolgozó coachok egyesületében (az „is” rám vonatkozik...) és korábban már egy ilyen koncepciójú egyéves coach-képzésen is találkoztunk és kezdtük el egymást egy kicsit jobban észrevenni. Én hamar elámultam az ő kreatívitásától, ő meg az én alázatomat becsülte, amivel meglett fejjel egy teljesen új dologba belekezdtem. 

Az első nemzetközi Kelet-Középeurópai SOL (megoldásközpontú) konferencián, Visegrádon, 2013-ban egy workshopon egymás mellé kerültünk egy páros gyakorlatban.  Egy esetet/folyamatot kellett felidézni és én egy olyat idéztem fel egy akkori friss folyamatból, amelyben egy csoportvezetővel dolgoztam, aki egy nagyon nehéz helyzetben vett átt egy  csapatot (az előző vezető 25 év munkaviszony után váratlanul meghalt, az új vezetőt ellenségesen fogadták sok szempontból, az őt felvevő főnök maga sem bízott meg benne az elején), amelyben ő – szó szerint - nagyon keményen megállta a helyét, de osztott sebeket is (pl. egy év alatt 5 fegyelmit adott ki egy olyan környezetben, ahol ez egyáltalán nem volt szokás) és végül olyan eredményekkel zárta a csoport ezt az időszakot, ami legalábbis a főnöke számára meggyőző volt. 

Mindazonáltal, papíron elért eredményesség ide vagy oda, az egy év alatt kialakult helyzetet számára a coaching folyamatban adott visszajelzésemben szomszédos lövészárkokba való beásottságként jellemeztem és hozzátettem, hogy ezzel a csapattal el tudott érni erre a mostani siker-„dombra”, de az igazi siker-„hegyet” (az igazán jól működő csapat működését) aligha fogja velük elérni... és ez volt az, ami hatott, működött nála, amitől elkezdte komolyan venni a folyamatot, amelyet amúgy alapvetően előírtak a számára, azaz coaching-parlant ő eredetileg egy „túsz” volt... 

Egyrészt az hatott, hogy elismertem (nagy valószínűséggel először az egy év alatt), hogy micsoda nehézségekkel nézett szembe ezalatt és nem hátrált meg, másodszor rámutattam, hogy milyen korlátai vannak az egyeduralmi módszereknek: a főnök szavát félő „rabszolgamunkát” el lehet érni, de felszabadult, teljes energiát, kreativitást beleadó teljesítményt nem. 

Miután ezt a történetet elmeséltem dióhéjban (kb. úgy, mint itt), a coach kolléga érdekeset mondott: micsoda előny az, hogy Te ennyire ismered a szervezeti belső mozgásokat/működést, ezt lehet, hogy valaki, aki soha nem dolgozott ilyen szervezetben, ebben a mélységben észre se vette volna. 

Hol ebben az engedély?! Nos abban, hogy különösen megoldásközpontú körökben, de általában is coaching elméletileg a coach nem a saját tudásával dolgozik, legalábbis nem az adott terület szakmai ismereteivel, hanem az általános emberi működés, a kommunikáció, a kommunikáció zavarainak mélyebb, intim ismeretével és az azokra adható értelmes válaszok, megoldásokban való segítéssel, és a coach saját önismeretének, tanulási képességének javulásához való hozzájárulással. 

Ez egy örök vita, és nekem sokszor van/volt kvázi lelkifurdalásom, hogy én annyi mindent csináltam az életemben, annyi minden érdekel, annyira „mindenevő” vagyok, hogy viszonylag kevés olyan mindennapi emberi viszonylat, helyzet van, amiről ne lenne személyes tapasztalásom... Visszafogni magam, hogy nehogy elkezdjek a saját megoldásalternatívákon gondolkozni, ez mindig az önkontrollom előterében van... 

Az, amit a megoldásközpontú társam mondott, ez az „engedély”, hogy ez a tudás – megfelelően alkalmazva – nemhogy „baj”, kifejezetten előnyt jelenthet,  egyfajta felszabadulást adott, hogy nem baj, sőt, jó, ha van sok tapasztalatunk, mert jobban bele tudjuk élni magunkat az adott helyzetbe, lelkiállapotba... 

A másik engedély, a ma délelőtti pedig egy általam nagyon tisztelt többszörös tréneremtől származik. Elkezdtünk vele is együtt dolgozni, rajta, a cégén keresztül volt egy nagyon érdekes 2 napos megbízásom, amelyről éppen beszámoltam neki, amikor egyszercsak megállt egy pontnál, és egy olyan visszajelzést adott, hogy megállt bennem az ütő már ott is, de teljes mélységében csak utána gondoltam bele, mit is mondott. 

Én valamivel kapcsolatban azt találtam – neki sem először – mondani, hogy van egy olyan kis fóbiám, hogy most, hogy mind a coachingot, mind a mentoringot párhuzamosan is csinálom, azt vettem észre, hogy nem a neve a folyamatnak a meghatározó, hanem az, hogy mi történik. 

Konkrétan van olyan mentoring folyamatom, aminél példaszerűbb egy  coaching folyamat se nagyon lehetne és van olyan coaching folyamatom, amibe – én úgy érzem, szükségszerűen, mégis a coaching irodalom dogmái szerint folyamatidegenül – bele-belecsúsznak mentoring elemek.  Ismerek olyan gyakorlati szakembereket, akik fütyülnek ilyesmire, nem is egészen értenék, miről beszélek, és ismerek olyanokat, akik szavakban, könyvekben, megnyilatkozásaikban mélyen elítélnék azt, ha valami nem tiszta ez vagy az (hogy mit csinálnak a személyes folyamataikban, azt végülis nem lehet tudni, higgyük el, hogy ott se isznak bort...). Én meg szintén szeretem a tiszta, egyértelmű dolgokat, tehát amikor egy kicsit nem tiszta valami, akkor azt megmondom, explicitté teszem („ez most 5 percig nem coaching”, hasonló megjegyzésekkel) és mindenesetre lelkifurdalásom van. 

No, erre mondott valamit az említett szeretett/tisztelt trénerem, aki ráadásul szakembere annak a területnek, amit idézett. Annyit mondott, de cizellálva ám, amit én most nem tudok pontosan visszaidézni, csak a lényegét, hogy „Miklós, amit Te csinálsz, az tiszta rogerizmus...”. 

Na itt megállok egy pillanatra. Részben azért, mert elhangzott egy név, ami nekem egészen az elejétől kezdve szent, Carl R. Rogers neve, a személyközpontú pszichológia atyjáé, aki nem is olyan rejtetten az egyik emberi és szakmai példaképem, részben meg azért, hogy ez mit is jelent... No, kifejtésre került, dióhéjban: 

„Te úgy működsz, ahogy a helyzet, az alkalom megkívánja. Azt teszed, amire szüksége van az ügyfélnek, ha kell és elég, akkor csak meghallgatod, ha mentoring tanácsra van szüksége, megkapja... ami az érdekes – és itt lett mély igazán, itt illetődtem meg komolyan - , hogy ugyanakkor nem esel a hazai rogers-esek hibájába, akiknél nincs struktúra és szétesik az egész... Nálad van struktúra,  cél, de azt nem egy előre meghatározott módon éred el, hanem úgy, ahogy a helyzetnek legjobban megfelel és az ügyfélnek az a leghasznosabb...” 

Ez nekem az egyik legnagyobb ajándék volt, amit ebben a szakmában kaphattam, ez a két, egymást erősítő „engedély”.  A két barát (időrendben), akiktől ezeket kaptam: Pekár Dóri és Vizi Bea. 

miklos.szilagyi@zilappo.hu

Nem játszom el a farizeust, pénzért (is) csinálom... de azért, amikor egy ilyet kapok néhány hónapi folyamat összesen 7 találkozása után, talán nem meglepő, még sokkal nagyobb kedvem lesz az egészhez...

Erről szól a dolog: a coach kisér az út egy darabján és támogat abban, hogy jobban lásd, értsd, mit, hogyan csinálsz és hogyan lehet a működésedet, azen a megértésen keresztül jobban csinálni...: 

"2014 nyarán dolgoztam együtt Miklóssal egy 6+1 alkalmas coaching folyamatban.

A folyamat szükségességét az általános nagyon hasznos külső visszajelzésen túl az adta, hogy a vezetői csapaton belül  amelynek tagja voltam, komoly feszültségek keletkeztek régóta fenálló szakmai jellegű nézeteltérések miatt.

Miklós nagyon finoman ugyanakkor határozottan vezetett rá a konfliktus felszínén túlmutató problémákra és a kialakult helyzetben való szerepemre. A beszélgetések messze túlmutattak a az adott problémán, annak gyökeréhez vezetett vissza roppant kedvesen ugyanakkor de nem engedve hogy a lényeges pontokon túlhaladjak azok megértése, feldolgozása nélkül.

Kifejezetten empatikus ugyanakkor maga is gyakorlott vezető, akivel könnyű megosztani a problémákat. Nem fekete-fehér válaszokat kaptam Miklóstól, hanem kérdéseket, amelyek elvezettek a saját válaszaimhoz.

A folyamat végén sikerült letisztázni magamban pár kardinális, további karrierem szempontjából kulcsfontosságú kérdést. Ezek után a munkahelyik konfliktus is finoman rendeződött, mivel én sem terheltem tovább a helyzetet saját, megoldatlan problémáimmal..."

Egy nagyvállalat ágazati marketing vezetője...

Én is köszönöm, én is mindig több, jobb leszek minden egyes találkozástól... és a hab a tortán hogy még az is én vagyok, aki pénzt kap érte...:-)))

miklos.szilagyi@businesscoach.hu

Szolgálati közlemény a blog.hu-ról, aki hallja adja át... az előző bejegyzést nem akarta bevenni a rendszer n-szerre se, erre írtam nekik ma, 2014. Szeptember 16-án, CET szerint 18:13-kor... Kedvesen, decensen, mindig minden működik, 2011 eleje óta már közelítem a 300-adik bejegyzést (...és tudjátok, az én átlag bejegyzésem, 1-es sortávval, 12-es betűnagysággal easily 4-5 oldal...) és egyre jobban működik, folyamatosan fejlesztik is... 

Rettenetesen sokat vártam a válaszra: ma, 2014. szeptember 16-án 19:16-kor kaptam a levelet, hogy nem pontosan értik, azt az üzenetet miért kaptam, de az okot megszüntették, beveszi-e már a rendszer? Bevette, válaszoltam, köszöntem... 

Semmi különös... (nem lenne egy tökéletes világban...) 

„Csak” egyszerűen (a) odafigyelnek, (b) azonnal megnézik, (c) kijavítják, (d) szólnak, visszakérdeznek, hogy ez így rendben lesz-e... 

Nos, igen, ez nagyon rendben van, gratulálok és köszönöm!

miklos.szilagyi@zilappo.hu

Nem az a kérdés, hogy van-e személyes márkád... naná hogy van... mindig is volt, csak nem hívták így... és nehogy azt hidd, hogy ez csak a celebeknek van... van Neked is a családodban, a munkádban, itt a Facebookon, a Twitteren, mindenütt... az a kérdés, hogy mit kezdesz vele, odafigyelsz-e rá, vagy nem...

A lenti The New Yorker (nagyon laza, nagyon szeretem...) cikkben egy csomó link, elágazás van a témában, majdnem mind nagyon érdekes... Az, hogy "ez engem nem érint" ez - nekem - nagyon hasonlít arra egy más síkon, hogy "nekem nincs Klout-számom"...(utóbbiról később még egy-két dolgot hozzáteszek ebben a konkrét vonatkozásban a korábban itt a blogban tárgyaltakhoz)...

Naná, hogy Téged is érint (ha máshogy nem, passzívan, erről majd a végén), és most, amikor nyakra-főre mindenfélét tolunk a Facebookra, stb-re annyi mindent, talán nem mindegy, milyen kép áll össze az emberekben rólunk (vigyázat, nem azt mondom, hogy azt csinálunk ezzel a "képpel" a többiek fejében, amit akarunk... egy frászt... de azért valami közünk mégis van hozzá...:-))) abból rakják végülis össze, amit összebohóckodunk itt-ott, mindenütt, vagy akár összekomolykodunk....)...

Az egyik linken (még (?) nem magyar) példák vannak arra, hogy hogyan szólt bele az életébe valakinek az, amit a neten csinált és nem egészen abban a formában, ahogy azt szerette volna... Valaki például beteget jelentett, rosszul van, ágyat nyomja és valakinek a cégnél eszébe jutott (munka helyett/közben le-föl browse-olt, csak ő bent volt a munkahelyén, "dolgozott"...) csekkelni, vagy egyszerűen csak a Facebook kijelezte, hogy a nagybeteg bizony commentel a neten... kirúgták... csak mondom... 

A Klout-szám... (ez nem új itt, de most ide is illik, meg szó is van róla vagy a cikkben, vagy az egyik linken belőle kiindulva)... elvileg az is van mindenkinek, azaz, másképpen mondva, aki nyüzsög a neten ezeken a site-okon (főleg Facebook, Twitter, LinkedIn, Google+ és még néhány), azt ilyen szerver-parkokban elemzik és úgynevezett social médiás befolyást értékelő algoritmusok mindenki tevékenységéhez egy számot rendelnek, ez a Klout-szám...

Ez alapból nem fizetős, hanem automatikus, nem kell őket "megkérni", hogy számítsák már ki a "számodat", ők mindenkire kiszámolják, ha nem találod a nevedet (úgy írd be, ahogy ezeken a siteokon szerepelsz), akkor azt hiszem 10 alatt van... amikor néhány éve valaki írt róla a Twitteren, megnéztem és megtaláltam magam 22-es értékkel... (akkoriban volt egy-két őrült Twitteres nyári hónapom (talán 2011-ben?), és majdnem az egész abból jött... akkor még a Facebookra csak be-benéztem...

Azért olyan van, hogy a Klout néha "eldobja" valamelyik profilodat, nekem a LinkedIn-t kell néha frissíteni (ebből persze nem tudom, hogy amikor még nem is tudsz róla, hogyan rakja ő maga össze a kvázi teljes profilodat...). Ami érdekes, és egyáltalán nem biztos, hogy tendencia lesz belőle, hogy a cikk egyik linkjén mutatnak egy olyan Twitteres sales-es álláshirdetést, ahol feltételként jelölik meg a minimum 35-ös Klout-számot...

Persze a cikk (és én is)azt gondoljuk, hogy (1) egy szám, hogy jellemezzen egy ilyen komplikált dolgot, hát, kétes, (2) hogy mivel hajtja össze az ember azt a 35-öt mondjuk, lehet, hogy semmi köze nincs az értékesítési kompetenciájához...

Mégis egy világban, ahol az amerikai felmérés szerint (valami fehér könyv, szintén az egyik linken, hát, dolgozni kell vele...:-))) a HR-eseknek már 99%-a használja a netes ellenőrzést, hogy ki is a jelentkező, mit lehet tudni róla a social mediás profilja alapján, szóval, egyre jobban oda kell figyelni arra, mit csinálsz, mit posztolsz (több szempontból is...)...

És itt kapcsolok vissza az eredeti gondolathoz, ahhoz aki azt mondja, "Haggyál már ezekkel a baromságokkal, hogy személyes márka, meg Facebook, fent se vagyok!!". Na ez az... ha művészként tengeted életedet, és tudsz eladni festményt, zenét mondjuk külföldön is, megvan a vevőköröd, igazad van, nem is vagy már itt velem, rég tovább lapoztál... ha viszont függsz szervezetektől, emberektől, HR-től, stb., ha nem látszol sehol, az is egy érdekes információ ám (igaz, ha ilyen vagy, honnan  a fészkes fenéből tudnád, hogy ezt Neked is írom... na mindegy...). Szóval az is jelent valamit és nem biztos, hogy jót... lehet, hogy van hely, ahol pont ilyet keresnek, ne keseredj el...:-)))  

...és akkor itt a link a The New Yorker íráshoz (amiről ez az egész az eszembe jutott...:-))):

http://sco.lt/7qOWB7 Már nem él, bocs...

miklos.szilagyi@zilappo.hu

Igazából vagy tanulunk a más hibájából, vagy a saját hibánkból, vagy nem... Ez az „itt lehet hibázni... egyszer!” elég szörnyen hangzik és kevéssé felszabadítóan... találtam egy rövid, csattanós összefoglalást arról, miért kerülhetnek cégek a tönk szélére, megosztom fordításban... 

Érdekes, hogy (a) milyen mindennapi dolgok, (b) hogy a menedzsereknek is mennyire vállalkozói erényekkel is kell bírniuk... Meglepő, dehogy... 

Sok első számú vezető (rajtuk múlik a legtöbb, ma eszembe is jutott: eszméletlen gyorsan és sokat tudnak ártani, sajnos az, ha jót, stratégiával, építkezve akarnak csinálni, annak nehezen, lassan mutatkozik eredménye - nem is népszerű taktika...), és felső vezetőség azt hiszi, hogy ülhet a jól, vagy kevésbé megérdemelt (ma már édesmindegy...) babérjain... 

Pedig elmúltak azok az idők, amikor egy-két (három-négy?) évig jól el lehetett üddögélni a jól párnázott és hangszigetelt vállalati autóban  (amit elvisznek neki mosatni, szervízbe, kereket cserélni, a cég pénzén tankolni, megveszik rá a matricát...), és egész jól el lehetett tölteni a napot a partnerekkel ebédelgetve, vacsorázgatva és valahogy a konjunktúra hullámán át lehetett szörfözni az életet. 

Ma, bocs, aki még talpon van, kis vállalkozás, közepes, vagy nagy, vállalkoznia kell (az igazi profit-szféráról beszélek, a többit hagyjuk...). Igen,  a tulajdonosok vagyonát kezelő  vezetőknek is, akik nem tulajdonosok, azoknak is, vagy röpülnek... Fejleszteni kell, stratégiát kell készíteni, kockáztatni kell... Néha ki lehet húzni egy kis szélcsendben enélkül is egy ideig (mondjuk amíg a tulajdonos  a könyvvizsgálóit a többi országra pazarolja), de el fog jönni a „mi” időnk és akkor, ha nem kötöttük fel időben a gatyát, jó, ha előre gondoskodtunk a szárnyakról... 

Egy vendégszövegrész egész kis módosításokkal (Scott Williams-től a Big is the new small-ról): 

A Kodak csődbejelentése sokk volt 3 évvel ezelőtt. Nem azért, mintha nem lett volna előre látható, hanem mert egy újabb, valamikor ikonikus név került az intenzívre. 

Ez készült már egy jó ideje, ahogy a ’90-es évek végén első oldalon hozták az újságok, hogy a Kodaknak 10 ezer embert kellett elbocsátania. (Írás a falon...) 

Vannak nyilvánvaló okai annak, hogy ezek a cégek haldokolnak, vagy nagy betegek, és ezek ugyanazok az okok, amelyek más korábban kimúlt márkák végéhez hozzájárultak. American Airlines csődben, Yahoo nincs igazán a régi formájában, RIM Blackberry vergődik, Sears, a nagy áruházlánc, amely valamikor Amerika legnagyobb munkaadója (!!) és legnagyobb kiskereskedelmi hálózata volt, az utolsókat rúgja. 

Hogy tudták ezek a márkák idáig juttatni magukat?! Ugyanúgy, mint ahogy Te, a te szervezeted, céged, profit, vagy nem-profit tudja majd végezni. 

10 ok, amely miatt Kodak  és oly sok nagy márka tönkremegy, vagy csak árnyéka egykori önmagának: 

1. Képtelen újítani. – Képtelen új, figyelemreméltó és gyümölcsöző gyártási ötltekkel előállni.
2. Képtelenség arra,  hogy előrelásson/elöljárjon az időben. – Csak az itt és mostot látja, nem gondolkozik előre.
3. Nem alkalmazkodik. – Nem alkalmazkodik a piachoz vagy a versenytársak technológiájához.
4. Élni a múlt sikereiből. – A korábbi sikerekből él.
5. A vezetők ugyanazok. – Nem akarják kicserélni a kulcs vezető embereket,
6. Belterjes akvizíció. – Csak belülről választanak vezetőket és nem akarnak kívülről behozni friss szemű és friss perspektívájú új embereket
7. Vonakodnak kockázatot vállalni. – Biztosra játszani egy meghosszabbított időszakra végzetes lehet. A legtöbb márka siker-történeteket több ponton is kockázatvállalások tarkítják.
8. Elutasítják, hogy körülvegyék magukat a legnagyobb tehetségekkel és hogy visszatartsák őket. – Hagyják a kulcs-szereplőket elmenni anélkül, hogy lehetőségeket próbálnának számukra teremteni, hogy maradjanak. A nagy márkák legjobb újításainak némelyike olyan kulcs szereplők  munkája, akiket egy másik, konkurens márkától akviráltak.
9. Nem akarnak változni. – Egyszerűen azt akarják, hogy a dolgok úgy menjenek, ahogy szoktak.
10. Ide illeszd be a Te okodat... 

...és ez lehet a No.1 oka annak, hogy a márkák miért tűnnek vagy halványulnak el. – Nem akarnak változni, alkalmazkodni, és az élen maradni. Ahogy a mondás mondja: „Szállj, vagy hal meg” (angolul „viccesebben” hangzik: „Fly or die...”). 

miklos.szilagyi@zilappo.hu

Az összes sales-technika közül a challanger, a kihívó a legsikeresebb, idézett egy kutatást egy kedves barátom a minap és a kapcsolatépítő volt a legkevésbé sikeres (50+ %-os volt az első és kb 4%-os az  utóbbi, volt még 3 másik stílus is, amelyekkel együtt kijön a 100%, az itt tárgyaltak szempontjából lényegtelen, melyek…). 

Ez – szokás szerint – elindított egy gondolati ívet bennem, amit ma reggel vettem észre, hogy még nem zárttam le, egyszerűen konstatálva, hogy « ja, jó… ». Nyilván az lehet mögötte, hogy – ahogy mindenkit, akinek el szokta mesélni – engem is meglepett ez az eredmény… Sokkal jobb helyre vártam volna a kapcsolatépítőt (és ebben a történet szerintr nagyon nem vagyok egyedül…). Azt hiszem, az agyam dolgozgatta fel ezt a dolgot, hogy be tudja illeszteni eddigi gondolatrendszerembe… ehhez segített hozzá egy ma reggeli mozaikos olvasás-élmény… 

Nem tudok semmit erről a kutatásról, és nem is akartam utánanézni, mert  csak zavarta volna gondolataim szabad szárnyalását… Nem tudjuk pontosan a kutatás részleteit (és egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy a szabatos leírása a kutatásnak ezekben a pontokban (lévén elég szubtilisek…) segíteni tudnak). Mindazonáltal nem szándékozom megkérdőjelezni alapvetően az eredményt (ha mégis úgy tűnhet, később kiderül, hogy talán csak az ilyen eltúlzott mértéket illetően, és a gyakorlat szempontjából pedig relevánsnak tartom), csak felvillantok egy-két gondolatot arra, hogy milyen nehéz lehet egy ilyen kutatást úgy elvégezni, hogy lényeges bias-okat kiszűrjünk: 

(1) vajon a résztvevők milyen kritériumok szerint lett besorolva (külön felmérés, vagy a tranzakciók történéseinek alapos és rendszerszerű feldolgozása alapján, ha utólagosan, a tranzakciók történéseit feldolgozva, azt milyen keretrendszerben),

(2) a valóságban a működésében – az aktuális sales-helyzetekben – mennyire csak az osztályozás szerinti « eszközöket » használtak a kereskedők, vagy mennyire az osztályozás szerinti besorolás a fő tendenciát jelezte, miközben egyéb megközelítéseket is használták (például nehezen tudom elképzelni, hogy a « challenger » értékesítő ne használt volna kapcsolatépítő megközelítést is)

(3) vajon egyforma tapasztalatuk volt-e a kutatásban résztvett kereskedőknek (valahogy azt gondolom, hogy a kezdők inkább osztályozódnak be a kapcsolatépítő  csoportba (nekik még nincs olyan tapasztalatuk, hogy challenge-elni merjenek), míg a tapasztalt már egy-két dologból « leveszi », hogy az ügyfél alaposan el van esetleg tévedve és segít neki visszatalálni az útra (« challenge »-eli…),

(4) és még sok mindent nem tudunk… 

Itt most schnitt/vágás: ma reggel egy keresés az Amazon.com könyvei között egy érdekes erre az előbbire valamilyen formában rímelő gondolatot eredményezett.. Egy tanácsadóknak számára írt könyvhöz írt Amazon.com commentet olvasgatva (hogy milyen a könyv, még nem tudom) találtam egy megfontolandó gondolatot, ami lehet, hogy nemcsak tanácsadók, de más segítők számára is megfontolandó… 

« Annak, hogy sikeres tanácsadók legyünk, nincs igazán titkos receptje. Ahhoz, hogy sikeresek legyünk, egyszerűen csak a legalapvetőbb üzleti szabályokat kell betartanunk, amelyek mindenütt érvényesek, amennyiben ki kell találnod, hogy mi az, amit a vevő/ügyfél igazán akar és annak megfelelő szolgáltatást nyújtani olyan áron, ami neked is megfelel és számára is elfogadható. 

Ez nem is olyan egyszerű a valóságban, és a legjobb tanács (ami a tanácsadónak adható…:-))), hogy erősen figyeljen, fedezze fel, vizsgálja meg az összes lehetséges alternatívát és mindenekfelett, legyen kész arra, hogy ellentmondjon az ügyfélnek, ha az az ő legjobb érdekét szolgálja. Még akkor is, ha ez nem a tanácsadó legjobb érdeke, legalábbis rövid távon.  

Tévedés és gyávaság megpróbálni a szokásos mantrát követni, hogy az ügyfélnek mindig igaza van. Nincs mindig igaza, és ez a tanácsadó életének sokkal nagyobb részét teszi ki, mint más hivatásoknak. 

Sokféle módon, azért fizetik a tanácsadót, hogy megmondja az ügyfélnek, amikor nincs igaza és a szerződés etikai megsértésén kívül  bármilyen módon segítsen neki. » 

No, akkor vissza a challenge-elő értékesítőhöz. Értitek ?  Arányok, egyensúly a megközelítések között… nehogy már az legyen a konklúziója ennek a kutatásnak, hogy ne építsünk kapcsolatot és csak challenge-eljünk… de, persze, a szervilizmus, a bájoskodás, a mindig az ügyfél kedvének keresése nem lesz nagyon hasznos az ügyfélnek és ezt hamar észre is fogja venni… 

A továbbiakban csinálok egy ugrást, a tanácsadó szerepet kibővítem a segítő/támogató szerepre, miközben tisztában vagyok vele, hogy ez egy merész ugrás… mégis, ez az egész azért kezdett most érdekelni – és még nem is reggeliztem, hogy még így melegében el ne felejtsek belőle valami (legalább nekem…) fontosat – mert azt éreztme meg, hogy helikopter-viewban ez az ügyfélkezelési dilemma valahol közös az összes segítő szakmában. 

És akkor most itt egy magyarázat arról, hogy az az elején jelzett dilemmát, ami ébren tartotta bennem ezt a kijelentést (a challenger a király, a kapcsolatépítő a loser…) miért is tűnt annyira nehéznek beilleszteni a meglévő gondolati rendszereimbe… 

Ez a gondolatmenet nekem személyesen azért különösen érdekes, mert az összes – lassan egyetemi tanulmányok méretű (… :-)))– coach és tréner tanulmányaim között a legközelebb hozzám a megoldásközpontú és a Gordon+TA megközelítések vannak (két megoldásközpontú könyv magyar fordításában  is résztvettem például, és az egyik ezek közül örök No.1 lesz azt hiszem a coaching könyvek között…), amelyekben ha felületesen nézzük – a coachingra vonatkoztatva – ez az « ügyfélnek nincs igaza », ez egy harsh/durva kijelentés… 

A megoldásközpontú megközelítés két legfontosabb alapelve, hogy (1) azzal « dolgozunk », amit az ügyfél hoz (aka az « ügyfélnek mindig igaza van ») és (2) a coach, a segítő nem tud többet a problémáról, min taz ügyfél, nincs vezérlő elmélete, amit « ráhúzzon » az ügyfél problémájára-megoldására, hanem partnerként segíti, hogy eljusson a saját megoldásához (minél hamarabb átlépve a probléma-tárgyalási síkról a megoldás-tárgyalási síkra (a probléma « nyelvről » áttérjenek a « megoldás » nyelvre…). 

Tegyük hozzá, hogy olyan problémákra igaz ez, amelyek központjában az ügyfél akarata, viselkedése, személyisége van. Ahol « dologi » problémák jelentkeznek (például valaki még nem tud valamit, nem ismerkedett meg például egy szakmai területtel, ez is « dologi »-nak számít, amennyiben ez sem coachingot, hanem mininimum tréninget igényel, vagy egyszerűen iskolai rendszerű továbbképzést) 

A Gordon + TA (tranzakciós analízis) megközelítés kevésbé ortodox a szakértelmet illetően, F. Várkonyi Zsuzsa szép kifejezésével a coach a tanult intuícióját alkalmazza a folyamatban és szabadabbnak (érzem én) abban is ezt a megközelítést, hogy az itt is maximálisan partneri viszonynak tekintett helyzetben a coach természetesebben használhatja a helyzet megítélésében a saját tapasztalatát (a « nem-tudás » haszna  (újabbb megoldásközpontú alapelv) ott sem jelentheti azt, hogy a coachnak nincs tapasztalata és azt nem használja, pusztán azt, hogy nagyon erősen koncentrál arra, hogy ezek ne dominálják, ne zavarják meg az ügyfélre, a megoldásaira, erőforrásaira, előjeleire való koncentrálásában… - a tudását az ember nem tudja a ruhatárban hagyni, legfeljebb kordában, kontroll alatt tudja tartani…) 

Húúú, ez nagyon nehéz, ezt szétszálazni, itt nagyon vékony jégen járok… végülis, én – ahogy mondtam, nem vagyok elkötelezve egyik « izmushoz » sem, járom, taposom ki a saját utam és én így látom nagyon röviden, most ebben a fénytörésben (az én térképemen…) ezt a két szívemnek oly kedves megközelítést… 

Ezzel azt is mondom, ha valamelyik, nálam valamelyik irányban jobban elkötelezett barátom/ismerősöm vitatkozni szeretne ezekkel a viszonylag sommás megállapításokkal, csókoltatom őket, én már csak ezt gondolom, basta… :-))). 

Tehát legalábbis a megoldásközpontú megközelítés, a szívem egyik csücske bizony szöges ellentétben látszik lenni ezzel az alepelvvel, hogy  igenis, az ügyfélnek nincs mindig igaza és ezt a saját érdekében (akár a tanácsadó – jól felfogott, vagy egyéb - érdekében áll ez, akár nem), a tanácsadó (segítő, akár coach) feladata visszajelezni. 

Erre az én személyes szakmai életemben 3 választ adok magam számára (és mindenkinek érdemes megkeresnie a saját válaszát) : 

1. Nem csak coachként dolgozom, hanem mentorként, trénerként és tanácsadóként is. Különböző szintű a saját « anyag » bevitele, alapelvem, ahol, amennyire lehet, mindegy melyik szerepben a lehető legnagyobbb mértékben coachként működni (erőforrás, előjel-detektorként segíteni a saját felismerések kibontakozását, a saját megoldások applikációját, a saját alternatívák elemzését és azokban való választást). Ez a kiinduló pont és nem az, hogy keressem, miben nincs igaza az ügyfélnek. 

2. Előállnak olyan helyzetek – még a folyamat elkezdése előtt, vagy a folyamat elején – amikor kiderül, hogy az ügyfél valahonnan vette azt a gondolatot, hogy neki jó lenne például a coaching, de igazán a motiváció, az akarat a változásra nincs meg benne, akkor tudni kell azt mondani (és lemondani az üzletről), hogy ez nem egy coachingra érett helyzet még. Vagy a klasszikus példák, amikor a kirúgás előtt, igazából önigazolásból « adnak » egy coachingot valakinek, de a döntés már valamilyen szinten megszületett… Ez sem az én ügyem feltétlenül (mondjuk erre van egy remek példa a Chris Iveson et alii « Brief coaching » könyvben, amikor a coach közel ilyen helyzetben tudott hatékonyan segíteni)… Vagy a másik klasszikus példa, amikor a főnök meg akarja « neveltetni » a csapatát, amelynek a hatékonytalan működéséért ő maga a leginkább felelős. Ez mondjuk lehet egy olyan érdekes helyzet, amikor a főnök felé őszinte visszajelzéssel ezt jelezni lehet/kell és a helyzet kétesélyes (ez « az ügyfélnek nincs igaza » egyik klasszikus alkalmazása…) 

3. Ezen a már közel « egyetemi » curriculumon, amit negyedik éve, párhuzamosan a fokozatosan kiépülő coaching/tréner praxissal csinálok, az első állomás az Dr. Sárvári György által vezetett Neosys döntésközpontú coach-képzés volt.  Nyilván nem nyom nélkül. A primátusa bennem a már említett két folyamatnak van meg, de nem felejtettem el az először tanultakat sem, azokból is van bennem valami, talán a saját egyéniségemhez hajlítva. A legfontosabb nem is ez az « istenments csak nehogy bármi véleményem legyen », vagy pláne, beavatkozzak, a legfontosabb nekem nem is ez, bár állandóan ott a kontroller bennem ebben az irányban. A legfontosabb az az, hogy mindig az ügyfél « meccséről », életéről van szó,  abban én  végülis soha nem lehetek okosabb nála, elmondhatok – ha megkérdeztem és szívesen hallgatja – saját odavágó tapasztalatot is, beajánlhatok – megint megkérdezve – alternatívák keresésénél saját – lehetőleg nem egy, hanem több – addicionális alternatívát is, de MINDIG ő választ, dönt, ítél, összegez, stb., mert ő lehet csak az életének a legjobb és egyetlen szakértője (ez utóbbi is fontos megoldásközpontú axióma…) 

Szóval akkor most mi legyen ? A vevőnek/ügyfélnek mindig igaza van ? Nem, de azt, ami abból a kivételes helyzetből következik, amikor nincs igaza (saját közvetlen szempontjából, vagy számára lényeges egyéb szempontokból), azt nagyon-nagyon jól kell tudni értelmezni (itt nincs hibalehetőség, ami ugye, azért elég ijesztő lehet) és annak megfelelően cselekedni. Ehhez sok-sok tapasztalat kell, mély önismeret, kommunikációs és kapcsolati érettség… Egyik tényleg nagy kedvenc coach-ismerősöm, trénerem szokta erre mondani « Na igen, ezért kerül annyiba a coaching, amennyibe… ». Nekem is volt még vezetőként egy ehhez hasonló mondásom, amikor a kollégáim jöttek valamivel, hogy azt milyen nehéz megoldani, akkor azt szoktam volt mondani : « Hát ez az… ezért tartanak minket, ezért tanultunk annyit, hogy mi ezt is meg tudjuk oldani… különben nem lenne szükség ránk… ». Bocs, de ideillik akkor még Tibor barátom mondása, amikor még a most Róna utcának nevezett Lumumba utcában (a kórház terjeszkedés előtt) volt egy nagy focipálya és két tenisz pálya, ahol rendszeresen teniszeztünk a VEGYTERV-es kollégákkal. Előfordult, hogy este mi zártunk és akkor a pályagondnok, a János megkérte, hogy a lakatot kívülről mi tegyük rá, úgy, hogy a láncon a lakat belül legyen. Ezt legszakszerűbben Tibor barátom csinálta, és egyik alkalommal, amikor elvégezte a műveletet, indultunk hazafelé, hozzátette : « Tudod, Miklós, ehhez kell az egyetem… » 

miklos.szilagyi@zilappo.hu

Elsőre olyan tipikus BS Hr-es szöveg: "Nézz túl a címeden és a munkaköri leírásodon..."... Jó, OK, és az nem kéne?! És mégis... ott vagy,  főnök vagy, Te vagy a király, OK, de nem kezd unalmas lenni? (Nem sokkal jobb, mindjárt mondom, ha beosztott vagy...) 

Az idézőjeles mondat (cím) ebből a cikkből van, ami a vezető személyes márkáról szól egy szervezeten belül, de nemcsak vezetőkre igaz...: http://sco.lt/7fdGwD 

Mi lenne,  ha vinnél bele egy kis életet abba, amit csinálsz, ha tényleg elkezdenéd komolyan venni és kidugnád a fejed a napi meetingek, mailek mókuskerekéből? Ne gyere a korlátokkal, meg a lehetetlen állapotokkal, tudom... nekem is volt olyan, amikor én is ezt mondtam volna, de igazából az volt a baj ilyenkor, hogy már útáltam, úntam az egészet.... jöhettek nekem... 

Tudom, van olyan barátom, akinek akkora személyes márkája van, hogy alig fér be az ajtón, amikor bemegy, nem neki mondom... neki talán azt mondanám, hogy vigyázzon egy kicsit magára, mert csak egy gyertya van, akkora, amekkora és két végén égeti, de vadul... de ő nem gyakori... 

Hány olyat ismerek (és hányat nem) - meg előfordult velem is, amikor már kifelé lógott a rúd, hogy vártam a hétvégét és nagyon nem a hétfőt -, aki ragaszkodik a székhez, mert jó pénz, stb., a kötelezőket meg is futja is, de tulajdonképpen únja... 

Pedig egy vezetőnek van lehetősége arra, hogy saját maga gazdagítsa a tevékenységét kicsit (nagyon) nagyobb hatáskörben, mint akik alatta vannak... és ezzel még jól is jár hosszú távon, mert hiszitek, nem hiszitek, aki fölöttetek van (és majdnem mindenki fölött van(nak) valaki(k)), észre fogják venni, ha beleteszel a szívedből is... nem a tüdőd kiköpésére gondolok, hanem a kreativitásodra...  sőt, még „kevesebbet” mondok (ez a kreativitás olyan buzzword, mindenki beszél róla, senki nem tudja mi az, és főleg, hogy hogyan lehet gerjeszteni, amikor nincs, úgyhogy félnek is tőle, mint a tűztől, hogy valaki felfedezi, hogy ők nem...), legyünk szerények, vegyünk elő olyan kompetenciát, ami mindenkinek lehet, csak akarni kell: a figyelmedre, az odafigyelésedre... 

...és ez nem csak vezetőknek szól, mindenkinek... ha nem szereted annyira, azt, amit csinálsz (csak egyelőre (?) ez jutott), akkor is, addig amíg ott vagy, érdemes odafigyelni, addig is tanulsz, amit ott lehet, együttműködést, felfelé menedzselést, mit-tudom-én.... 

Aki csak mindig várja, hogy majd jön az ideális job, az ideális főnök, az ideális fizetés, amit éppen csinál, azt lenézi (a többieket is, akikkel dolgozik), kerüli a lényegi munkát, csak markíroz, „úgy csinál”, amikor majd véletlenül jönne az "igazi", már nem igen fog tudni felpörögni... elromlott... 

Ma, amikor az alkalmazotti, vagy akár számlás alkalmazásoknál is jó, ha a felvételi beszélgetésen van a tarsolyodban néhány siker sztori az előző helyeidről, mit fogsz elmesélni? Hogy hogyan úsztad meg a munkát, meg útáltad a helyet is, meg a főnökeidet is? Gondolod, hogy kiváncsiak lesznek erre? 

Mi lenne ehelyett, ha azt mondhatnád, hogy régóta keresem ezt a helyet, ami úgy érzem igazán abban az irányban van, amit igazán szeretnék csinálni az életben... Próbálkoztam sok mindennel, de igazából mindig egy ilyen helyen, egy ilyen pozícióban szerettem volna dolgozni, ezért örültem a lehetőségnek. De azért, ha már ott voltam, megálltam ott is a helyem, mert – érdekelt, vagy nem az a munka különösebben – szeretek hasznos lenni és szeretem, ha értékelik a munkámat...  azon a helyen is, ahol jelenleg dolgozom, két nagy projektben is résztvettem és büszkén mondhatom, hogy volt részem abban, hogy sikeresek voltak és el is ismerték a hozzájárulásomat a sikerhez. 

Na, ez milyen, ugye, hogy jobban hangzik? Érdemes elgondolkozni rajta... A nem ideális helyen, nem ideális kollégákkal, főnökkel, nem ideális körülmények között ha még Te is hozzáteszel ahhoz, hogy még kevésbé legyen ideális, ki fogja a végén legrosszabbul érezni magát? A többiek, vagy a sors, aki nem volt kegyes hozzád, és csak ezt találta Neked? Megleplek, ha azt mondom, hogy aki az egészben a legnagyobbat szívja, az te vagy? 

miklos.szilagyi@zilappo.hu

Gondolatok egy LinkedIn „kép” kapcsán... ez a felirat rajta:

„Csak egy módja van annak, hogy elkerüld a kritikát:

Ne csinálj semmit,

Ne mondj semmit

És ne legyél semmi...” 

Na és ki mondta/írta, na? Nem fogjátok kitalálni: (már megint) Arisztotelész (kezdem komolyan megkedvelni...) Mondjuk remélem, hogy ő mondta, nem néztem utána és ez a net, tudjátok... 

De mindegy is, hogy ki írta... olyan ez, mint hogy ki írta Shakespeare műveit? Mondjuk a tuskó színész Shakespeare, aki egy olyan faluban nőtt fel (Stratford upon Avonban), ahol rendes iskola se volt, vagy például a csillagokos Francis Bacon a könyvtárában, csak nem akarta égetni magát ilyan frivol darabokkal? Kit érdekel? (Mondjuk azokon a kutatókon kívül, akik ezzel akarják megalapozni a hírnevüket...) 

Az érdekes amúgy, hogy Taleb antifragilitását (vagy egy részét legalább) lehetne úgy megfogalmazni, hogy „minden kritika erősítsen, hallgasd meg és addig gyúrd őket, amíg fejlődésedet nem szolgálják...”. 

Tudjátok, mint a scifikben, amikor a támadás valamilyen módon erősíti a lényt, beépíti például a golyót, vagy felhasználja az energiát, amit a megsemmisítésére szántak, stb. 

Mellesleg a keleti harcművészeteknek egyik kulcsa, hogy „használd a támadód momentumát/lendületét és energiáját....” 

És akkor még ha azt is vesszük, hogy van olyan kritika (kedves és/vagy fontos emberektől), amelyeket transzformálni se nagyon kell felhasználás előtt (annyira ránk van „szabva”), akkor egész érdekes dimenziói is feltárulhatnak ennek az amúgy nagyon szellemes alapgondolatnak (amit én is megosztottam már itt-ott...:-))) 

A LinkedInen találtam, majd meg is osztottam ezt a „táblát”, azután valaki az  eredetire ráírta commentnek, hogy „Hey, de ha nem mondasz semmit, akkor meg azért kritizálnak, hogy nem mondasz semmit...”. 

Na erre jutottak ezek az eszembe, de a LinkedIn nem vette be, mint commentet (hosszú... „Nekem nem mondtok soha semmit... „ „Hosszú, Mama, hosszú...” (halljátok Kabos Gyula hangját? Nem? meg kell nézni...:-))) 

Így lett ez a blogbejegyzés...:-)))

Ja igen, és nehogy már elfelejtsük a nagy agyonmagyarázásban (aminek azért megvan a maga kéje, lássuk be...), hogy mi a fenét jelent az eredeti, amit (remélhetőleg és ha nem, ki nem...) „már az ókori görögök”, azaz itt pontosabban Arisztotelész apó (mindig olyan nagy szakállasan látjuk, sihederként valahogy nehéz elképzelni...) akart mondani (lehet, hogy megfordul sírjában és aszondja, mint állítólag Arany, hogy „akarta a fene”...): 

NE ÉRDEKELJEN A KRITIKA, MERT LESZNEK, AKIKNEK SE ÍGY, SE ÚGY NEM FOGSZ MEGFELELNI, A LEGHASZNOSABB, HA NEM IS AKARSZ... 

miklos.szilagyi@zilappo.hu

Egy tegnapi Masterclass-os beszélgetés margójára: improvizáció (értsd többek között: kreativitás az élet minden területén) feltételezi az adott terület alapos, mesterszintű ismeretét, az "acumen"-t.... ahhoz ismerni kell a történetét, a rendszereket, sőt, már ki kellett alakulni a saját rendszerednek is, hogy igazán improvizálni tudjál (kreatív legyél)...

Példák? Zenei improvizácó (aki a rendszerek vagy rendszerezett, vagy intuitív tudása nélkül "rögtön" improvizálni kezd, nos, egészen kivételes esetektől eltekintve, az csak amatőr klimpírozás maradt, vagy a festészetben mázolmány (vegyük Picasso-t... - hogyan tudott már mindent, amit lehet, amikor - gondolom, hogy elkerülje az unalmat, kiégést -elkezdett "improvizálni...).

De lehet máshonnan is... Hegel tézis-antitézis-szintézise felől... hogy melyik fázist minek nevezzük el, mindegy is, a megőrizve meghaladás, az orosz babás egymásra-, egymásbaépülés a lényeg: mondjuk legyen a tézis a tanulás fázisa, amikor még tanulja az ember a területet, az antitézis, amikor már a rendszerek kézben vannak, könnyedén játszik rajtuk, bennük és a szintézis, amikor már az övé a terület, biztos ízléssel és arányérzékkel improvizál (akár "free" is...:-)))

miklos.szilagyi@zilappo.hu

"Schwach... dumm und schwach..." - Mormogja - a fantasztikus bemikrofonozásnak köszönhetően - Kohlschreiber maga elé, miközben Novak Djokovic szervájára készül 1:6, 2:1-nél... "Gyenge... hülye és gyenge..." (vagyok) - mondogatja a világ 25. legjobb férfi teniszezője, aki éppen a világelső Djokoval mérkőzik a US OPEN-en... 

Negatív automatikus monológ... (ki mondja kinek? - Kérdezi Timothy Gallwey legendás könyvében, a "The inner game of tennis"-ben... – érdemes elolvasni, ha teniszben vagy érdekelt, bestseller – erre itt most nincs hely, ez – a tenisz – amúgyis cask “felütés” volt…) 

Mit gondoltok, mennyire használ neki ez a fajta belső monológ? Veletek van ilyen? (velem jelentem van...) Az első fele a megoldásnak (merthogy ezzel érdemes foglalkozni), ha megfigyeled magad, például keírod ezeket a valószínüleg ismétlődő belső monológjaidat... és azután mit csináljak vele?! Ha nagyon végletesek ezek a gondolatok (öngyilkosság…), akkor azonnal szakemberhez, pszichológushoz kell fordulni, de általában ennél csekélyebb dolgokról van szó, amelyek azonban (1) rontják a teljesítményünket, (2) rossz hangulatot (rosszabb esetben depressziót) okoznak, (3) ezáltal rongálják önbecsülésünket, önbizalmunkat, (4) ezáltal tovább rontják a teljesítményünket… 

Szóval, ha összegyűjtöttünk néhányat ezek közül, a “kedvenceinket”, az nem elég, ha azt mondjuk: “ezeket nem mondom többet”… ez olyan, mint hogy ne gondolj a rózsaszín elefántra… ahhoz, hogy mindig esezdbe idézd, hogy mire is nem szabad gondolnod, mindig újra és újra fel kell idézni a rózsaszín elefánt képét… Ugyanígy van a negative gondolatokkal is, ha egyszerűen nem akarsz rájuk gondolni, akkor egyre többet fogsz rájuk gondolni… 

Egyszerűen (?) be kell helyettesíteni őket értelmes, végiggondolt pozitív gondolatokkal… Jó-jó, de ez biztosan nem ilyen egyszerű… Hát nem is… erről könyvek garmada szól, hogy hogyan kell csinálni, van olyan pszichológiai irányzat, amelynek lényegében ez a célja, de azért van fapados megoldás is, fanti egyszerűnek tűnik: helyettesítsd a frusztrációból eredő negatív gondolatokat kiváncsisággal: “Miért nem működött úgy, ahogy gondoltam? Mit tehetek legközelebb másképpen, hogy jobban működjön?” 

Vagy, még egyszerűbb: mit akarok csinálni helyette? És ezt azután minél részletesebben “leírni”, hogy egyre színesebb és részletgazdagabb legyen… 

Ezzel, ha egy más fénytörésben látod az egészet, kiveszed a frusztrációból, a negatív gondolatokból az energiát és megjelenik a kiváncsiság, a kísérletezés, a kívánt jövő…

Kohlschreiber 3:0-ra veszített és nem mondom, hogy azért, mert mondogatta magának, hogy “Schwach… dumm und schwach” (bin ich…), voltak nagy pillanatai, de egészében Djokovic job volt végig (egy 3:0 mögött sokféle meccs lehet, ez vállalható volt Kohlschreibernek is, nem kell különösebben szégyenkeznie, ellenállt, amennyire ma tudott…). 

miklos.szilagyi@zilappo.hu

Nehéz, nem? És talán nem is kell...

Rendezgetem a filejaimat, leveleimet, és az egyikben erre a részletre bukkantam, és rögtön éreztem, hogy ez sokkal általánosabb érvényű, kár lenne az egyszerű e-mailben való eltemetődésre ítélni, “megmentettem” (egészen minimális átírással természetesen tökéletesen anonimizált formában, de ténylegesen ez egy “élő” kommunikációs szöveg volt valahol, valamikor, valakivel, de többre érdemesnek találtam…): 

“…és nem kell annyit gondolkozni, és cizellálni, amit nekem akarsz írni, nyugodtan írd meg, amit gondolsz, ahogy gondolod, mert talán az lesz majd az első dolog, amiben fejlődni fogsz, hogy nem akarsz majd mindig mindenki előtt annyira tökéletesnek látszani, hanem mersz majd jobban önmagad lenni olyankor is, amikor nem tudsz valamit, vagy nem olyan jól tudod, és akkor majd mástól is, nem csak tőlem meg mersz kérdezni dolgokat, amelyekről éppen azt gondolod, hogy tudnod kéne (és ezért nem mered megkérdezni). 

Egy hatékony, optimális üzemmódú vezető amúgy egyáltalán nem biztos, hogy a legokosabb a csapatban (általában nem az), egyáltalán nem kell mindenki munkáját az illetőnél jobban tudnia (az a jó, ha mindenki, aki neki dolgozik, legalább egy kicsit jobban tudja a saját munkáját, mint a főnök). 

Szóval néha ki-kinézni a tökéletesen szép, okos, tévedhetetlen álarc mögül, ez nagy könnyebséget hozhat az életedbe, sokkal kevesebb energia kell a működéshez (mert nem kell mindig végiggondolni alaposan, hogy ezt most tudnom kéne-e, nem ciki-e, ha megkérdezem, mit fognak rólam gondolni, stb). Nem azt jelenti ez, hogy ne figyelj a többiekre, nagyonis kell figyelni a többiekre, de azt viszont jelenti, hogy ne kösd le az energiádat arra, hogy hogyan “nézel ki” mások szemében (és próbálod meg ezt az image-et állandóan abszolút fényesen tartani), hanem azt az energiát is a működésre, a többiekre való figyelésre tudod majd fordítani. Ezek mind nagyon fontos jellemzői a hatékony, hiteles vezetőnek. 

Kérlek, gondolkozz el a célról és a cél az ne valami elvont dolog legyen, hanem valami fogható, aminek az elérését le tudjuk majd ellenőrizni láthatóan megváltoztatott viselkedésben például, amire a környezet is reagál és visszajelzi, hogy "igen, látom, fejlődsz, változtattál, akkor én is változtatok és alkalmazkodom ahhoz, ahogy te változtál (például nyitottabb leszek, jobban megbízom benned, mert te is meg mered mutatni magad akkor is, amikor nem vagy tökéletes, meg mered mutatni a sérülékenységedet is, ezért hitelesebbnek érezlek..." 

Ha vannak ilyen helyzetek az életedben, amikor valami hasonlót érzel, a coaching ebben (is) sokat tud segíteni neked…

miklos.szilagyi@zilappo.hu

A tanulás és a párkapcsolatok dinamikájával kapcsolatban egy metaforaként jutott eszembe a "szabad vegyérték"...

A vegyérték fogalma (nyugi, ez csak a „felütés”...) a Wikipédia szerint már elavult... Amikor még nem avult el (most nem tudom, mi van helyette és ezt speciel te se fogod itt megtudni...), olyasmit jelentett, hogy „az adott kémiai elem egy atomja hány hidrogénatomot képes lekötni vagy vegyületeiben helyettesíteni” (kicsit megbolondított változata a kovalens (na, capisco valami?) kötés pedig  az “…egy molekulában az adott atomhoz tartozó kötőelektronpárok számát adja meg…”). 

De ez itt most persze nem kémia óra, én itt a vegyértéket, pláne a szabad vegyértéket metafóraként fogom használni 2 példán keresztül: az egyik a tanulás, a másik a párkapcsolatok dinamikája… 

Akkor először, hogy én mit értek “szabad vegyértéken” ebben az itt használt összefüggésben (és ne jöjjenek a vegyészek majd, hogy “de…”, nem érdekel, itt definiálom és kész…). Nos, egy rendszer nyitottságát a kapcsolódásra. Minél nagyobb/több szabad vegyértéke van egy rendszernek, annál könnyebben, minél kisebb/kevesebb, annál nehezebben kapcsolódik a környezetének alkalmas elemeihez. Az “alkalmas” jelzőnek is van szerepe, fontos szerepe van. Az, hogy egy rendszer nyitott (szabad vegyértéke van), nem jelenti azt, hogy bármire, bármikor nyitott. Még mindig a metafora definiálásának közepetáján caplatva, azt mondanám, hogy egy rendszer konkréten és határozottan, célzottan is lehet nyitott, meg kevésbé meghatározottan is. És… a szabad vegyérték valamilyen hiányt fejez ki… 

Na, és akkor nézzük a két példát, mindjárt világosabb lesz. 

Az első példám a tanulás. Erős meggyőződésem, hogy senkit nem lehet megtanítani semmire. Ha meg akar tanulni valamit, akkor meg általában alkalmas, képes rá (jó, vannak ilyen-olyan személyes korlátai, de azok általában a saját legnagyobb meglepetésére sokkal messzebb húzódnak valójában, mint legszebb álmaiban álmodni merte volna). Lehet támogatni abban, hogy olyan hangulatot, környezetet, attitűdöt vegyen fel, keressen meg, amelyben optimálisan tud fejlődni, tanulni, változni. 

Mégegyszer, ha akar. Akármilyen kicsit is. Azzal, hogy keres valamit, hogy „fészkelődik”, az már akarás ám, csak még lehet, hogy ő se tudja... Nem érett meg rá, hogy tudja, úgy értem tudatosan, de valami belül benne már mocorog. 

Talán Rogers mondta (én Vizi Beától hallottam), hogy addig nem érdemes felvágni a hernyót (hogy siettessük a lepke megszületését), amíg maga nem bújik ki belőle... akkorra érett meg... ki kell várni... Vagy a farming koncepció Covey-tól... a természetes folyamatokat nem lehet a végén összecsapni, behozni azt, amit nem végeztél el idejében... ha nem vetettél, nem gondoztad, ahogy kell, nem fogsz aratni... Az utolsó pillanatban, amikor már a természet törvényei szerint aratni kellene, hiába próbálod behozni és gyorsan elvetni a magot... a föld is kiröhögne téged... 

OK, de hol van itt a szabad vegyérték?! (Jó’ van nna... remélem, hogy a lábjegyzetekért is olvasod... néha jobbak a lábjegyzetek, mint a főszöveg... nézz bele a youtubeon egy valamikori Hofi Géza szkeccsbe, van a főszöveg és vannak a kis utánlövései, halkan, egy kis kivárás (spät) után, ahogy ezt Péntek Zolitól tanultam, hogy ezt így kell... Sokszor azokon röhögtünk a legnagyobbat... volt, hogy azokban volt a poén...). 

Nos, aki tanulni, fejlődni, változni akar (és így-úgy, valahogy majdnem mindenki), annak szabad vegyértékei vannak a tudás, a tapasztalat iránt... persze olyan tudás, tapasztalat iránt, amit jól be tud majd kapcsolni az egyedi rendszerébe (gondolj bele, olyan mint te vagy, pont olyan, soha sehol nem volt, nem lesz, az emberiségnek egy teljes egyedi plédánya, csodája vagy és mint ilyen, ki más tudhatná legjobban, hogy mi kell neked?! Hát persze, hogy senkit nem lehet megtanítani senkit semmire... akarata, vágya, motivációja ellenére...). 

Miért akar tanulni, fejlődni, változni valaki? Mert nem teljesen elégedett azzal, amiben van. Vagy mást akar, vagy jobbat akar, vagy többet, vagy kevesebbet, mindenesetre valami mást. Ezt fejezi ki a szabad vegyérték... valamilyen hiánya/igénye van, ezért kifelé fordul... a szabad vegyértékével... amit persze nem akármi tud lekötni... az nagyon egyéni, helyzet, életciklus-, stb. specifikus, hogy éppen mire nyitott, mire van szabad vegyértéke. 

Mi a vicces a szabad vegyérték metafórában? Hát pédául az is, hogy akinek nincs „szabad vegyértéke”, az tök elégedett magával, sorsával, minden vegyértéke lekötve, a rendszer zárt, köszöni jól van, őt hagyják békében, ő ugyan nem akar tanulni, fejllődni, változni, ő jól van úgy, ahogy van. 

Van egy harmadik állapot (legalábbis amennyire ezt én most vasárnap reggel, amikor ez az egész gondolatmenet az eszembe jutott, el tudtam képzelni), amikor ugyan van szabad vegyérték (az illető nem elégedett magával és/vagy a helyzetével), mégis valahogy az a benyomása az embernek, hogy bezárkózik, úgy csinál, mintha nem lenne szabad vegyértéke. Pedig van. Nos, ezt az én kis szabad vegyérték metafórámban úgy „kezelem le”, hogy ilyenkor a szabad vegyérték(ek) le vannak szigszalaggal szigetelve, vagy „sapkázva”, kvázi kifelé mutató zsákutcák, se ki nem megy (tudatos) infó, hogy tulajdonképpen van ez a szabad vegyérték, se kapcsolódni nem lehet hozzá(juk) hatékonyan (hiszen le vannak mesterségesen butítva, szigetelve). 

Persze, a külső szemlélőnek „lejön”, hogy mi a helyzet, hogy itt tulajdonképpen – akár ordító – hiányok, és ezekből eredő szabad vegyértékek is vannak, mégis az alany, valamiért mesterségesen lezárni próbált önérzékelésének megfelelően tagadja, hogy neki bármilyen tanulásra, fejlődésre, változásra lenne szüksége. Ő is köszöni, (tudatosan úgy gondolja és közvetíteni próbálja a tudatosan kontrollálni vélt csatornáin) jól van... 

A másik példám még triviálisabb lesz, könyebben érthető is. A párkapcsolatok. Most már kevesebbet kell magyarázni, van 3 állapot:

• van szabad vegyérték („szabad vagyok, keresek valakit”),
• nincs szabad vegyérték, minden vegyérték lekötve („nem vagyok szabad, szerelmes vagyok mint az ágyú, nem látod?! Haggyál békén!” – sajnos, néha dermesztően rövid ideig tartó, agyament, de legcsodálatosabb állapot...)
• van szabad vegyérték, de úgy próbálunk élni, mintha nem lenne („köszi, jól megvagyunk”...) 

Megjegyzés: a „néha dermesztően rövid ideig tartó, agyament, de legcsodálatosabb állapot...” kijelentés első fele heves reakciókat képes kiváltani gyakorlatilag mindenkiből, bármelyik fenti állapotban vannak is. Nos, ha ez most éppen nálad is előállt, érdemes – az ilyenkor természetes amygdala-vész reakció („...ez hülye, ez nem igaz és egyáltalán...”) lecsillapodása után – elgondolkozni rajta, hogy hogyan is vagy te ezzel tulajdonképpen... korod szerint hány „cikluson” vagy túl és visszatekintve az agyament időszak hosszára tett megjegyzés a te saját életedben mennyire állja meg a helyét... Amennyiben semennyire, és te egy különleges példánya vagy az emberiségnek, akkor (1) örülj, és vigyázz erre a kincsre, (2) nyugodtan maradj meg az első felindulásban gondoltaknál („ez hülye...” stb). 

Ha mégis némi neocortexes gondolkozás után úgy gondolod, hogy (talán) van benne valami, akkor érdemes újragondolni a (különösen komoly) párválasztási stratégiádat és esetleg egy cseppet kevésbé támaszkodni ilyen irányú döntéseidben az agyament állapot (pozitív amygdala?) következtéseire... (Ha abban az ilyen szempontból különösen veszélyes – menthetetlen illúziókkal teli – állapotban vagy, hogy – amikor ezt olvasod, még egyetlen ciklust sem éltél át, javaslom talán, hogy add meg a kételkedés jogát (benefits of doubt), hogy hátha van abban valami, amit az az egy mondat kifejez...) 

Tehát a tanulás és a párkapcsolat és a szabad vegyérték... miért volt érdemes ezt elolvasni? Érdemes volt-e? Nem tudom... nekem leírni azért volt érde(k)mes, mert – miközben ezzel a szabad vegyértékkel kicsit hasonló összefüggésben már példálóztam nagyon régóta, de – ilyen szépen, tisztán, két példára is érdekesen applikálva még ez így nem állt össze. És a harmadik állapot, amikor van szabad vegyértékünk, de tagadni próbáljuk és ezzel mindenféle bonyodalmat okozunk magunknak, az meg új, most így magamnak, meg neked, vasárnap délelőttre. 

Mit lehet csinálni ezzel a harmadik állapottal (a másik kettőben kongruens a viselkedésünk, hitelesek tudunk lenni, azok nem zavarnak be semmibe...)? Nos, az első dolog, hogy nézzünk vele szembe, hogy ez van, „álljunk bele”, ahogy Sárvári Gyuri mondaná... És ha beleálltunk, merjük átérezni ennek a helyzetnek a kétségtelen feszültségét, ne rejtsük el magunk elől, merjük azt (át)érezni, gondolni a helyzetünkről, ami van. Annyira bennem van, hogy már többször hivatkoztam ebben a blogban Carl Rogers Ilyen vagyok című írására.... Rogers szerint ha át merjük élni, el tudjuk fogadni a helyzetünket, amiben vagyunk, legyen az akár ellentmondásos, vagy akár fájdalmas is, akkor készen állunk a változásra. Nem azt mondja, hogy na, akkor képesek vagyunk elkezdeni. Nem, nem ezt mondja. Olyasmit mond, hogy akkor a változás mintegy elkezdődik, szinte tudatos akaratunk nélkül. Jó, ez így misztikus kicsit, maradjunk abban, hogy ha  képes vagy arra, hogy elfogadd azt, amiben vagy, az a legjobb elképzelhető kiindulópont a változásra, változtatásra... hogy megtörténik-e? Meglátod... Rogers szerint biztosan...:-))) Egy szerintem is biztos (én nem vagyok Rogers, meg óvatos is vagyok... különösen az ígéretekben...), hogy megváltozik a világod egy pillanat alatt (lehet, hogy erre gondolt Rogers?)... mert máshogyan fogod látni...:-))) 

És ha még szeretnél erről többet, akár meg is beszélni velem egy coaching folyamatban, nos: 

miklos.szilagyi@zilappo.hu

Nassim Nicholas Taleb (Arabic: نسيم نيقولا نجيب طالب‎, alternatively Nessim or Nissim, born 1960) is a Lebanese-American essayist, scholar and statistician,[1] whose work focuses on problems of randomness, probability and uncertainty.[3] His 2007 book The Black Swan was described in a review by the Sunday Times as one of the twelve most influential books since World War II  (egy nagyon okos pali, broker volt, most befektető, filozófus, gondolkodó)

Az egészet egy idézet indította el, amit nem tudtam hová tenni: "Valaki minél jobban azonosul egy hivatással/szakmával, vagy a "sikerei"-vel, például különböző díjaival, kitüntetéseivel, fokozataival, annál kevésbé lesz emberi (a szó klasszikus értelmében). Igazi erkölcsi értelemben az egyetlen "kíválóság", amit érdemes elérni, az az "embernek lenni" kíválósága, mindazzal, amivel ez együtt jár (becsület, bátorság, szolgálat, a köz- és magán-életi megelégedettség, a halállal való szembenézés, stb.); a "sikerek" szűkítést és elidegenedést jelentenek egy alacsonyabb rendű élet megélését téve csak lehetővé...”  (Taleb)

Hogy is van ez? Mi van itt szembe állítva? A szakmai kiválóság és az az “embernek lenni” kíválósága… elgondokoztam, hogy hogyan vagyok én ezzel, például, hogy egyetértek-e vele…. 

Nézzük, mi jutott erről eszembe… Az ősi Rómában az igazi (“igazi” a fenti talebi értelemben, az “embernek lenni”) kíválóság a patríciusok kiváltsága lehetett. Ők voltak azok, akik anélkül űzhettek professzionális tevékenységeket, hogy azokkal azonosulniuk kellett volna: könyvet írtak, hadat vezettek, földet műveltek vagy kereskedtek anélkül, hogy írók, tábornokok, farmerek, vagy kereskedők lettek volna... "emberek (man)" voltak (inkább "vir", mint "homo"), aki ír, parancsol, földet művel vagy kereskedik, mint egy melléktevékenység... 

Ez nem jelentette azt, hogy nem élvez(het)ték azt a bizonyos hasznos tevékenységet, mindenesetre nem függtek tőle teljesen és mindenesetre nem határozta meg mibenlétüket/önazonosságukat… először voltak patríciusok, nemesi család leszármazottai és mellékesen ügyesek is lehettek valamiben… 

Ma, ahogy az emberiség egyre gazdagabbá válik, az ember azt gondolná, hogy mindenki (vagy legalábbis a többség) hozzá fog férni ehhez a (talebi értelemben vett) “privilégiumhoz”. 

Ehelyett - egy nagyon szűk rétegen kívül, akik hasonlóan a római patríciusokhoz, kedvtelésből űznek valamilyen tevékenységet – alapvetően két fajta élet-stratégia létezik: (a) azok (a többség), akik többé-kevésbé kifejezetten a gazdasági kényszer, a megélhetés nyomása alatt végeznek hasznos tevékenységet, nem szeretik azt és a munkán kívül próbálják magukat, egyéniségüket manifesztálni és (b) azok, akik szeretik azt, amit csinálnak, és mintegy a munkaszerepük rájuk is olvad, eggyé válnak vele… Róluk – legalábbis egy részükről - beszél Taleb… 

Egy megjegyzés a túlnyomó többséget alkotó (a) csoportról… azt gondolom, hogy rengeteg fajta tehetség létezik azon az egy-kettőn kívül, amelyeket az iskola hajlandó felfedezni, és ez a szűkösség, meg az idő, alkalom és főleg akarathiány az, ami megakadályozza ezt az emberiség nagy többségét kitevő embertömeget, hogy megtalálja a kompetenciáinak megfelelő munkát, amelyben kiteljesedhetne… 

Minél többen lesznek, akik ezek közül maguktól, vagy segítséggel megtalálják az ő igazi szerepüket, a hangjukat az életben, annál többen lehetnek azok, akik Taleb nagyon magas mércéje szerint is hozzáláthatnak a még teljesebb élet megéléséhez, ami a (b) csoportnak is megoldandó feladat, de ők egy emelettel “feljebbről” indulnak… 

A legeslegfelső, nagyon vékony (“1%...”) réteget leszámítva, minél feljebb van valaki a társadalmi ranglétrán, annál több embert találunk, aki “csak” a szakmájából és a "sikereiből" vezeti le az önazonosságát..." 

A fenti idézetben Taleb gyakorlatilag nagyon kemény szavakat használva látszólag(?) pont az ellenkezőjét mondja annak, amit a pozitivista pszichológia hirdet, hogy az ember a munkájában találhatja meg önmagát, a flow-t, tehát életében a legfontosabb az, hogy a munkájában meg tudja találni önmagát, tehát, miért ne: “önazonosságát”… 

Taleb szerint pedig a kíváló, a nemes, az élni-érdemes igazi emberhez való élet az erkölcs legnagyobb dolgainak (becsület, bátorság, szolgálat, a köz- és magán-életi megelégedettség, a halállal való szembenézés, stb.) a megélésének folyománya, a szakmával, a hivatással való (teljes) azonosulás  ennek a megélésnek a lehetőségét veszélyezteti. 

Értem én Talebet, ő a büszke, független, nemes emberi életről beszél… én ezt a “főúri dilettáns” metafórájával szoktam körülírni… ilyenkor jut eszembe mindig két regénybeli figura, akik nekem valahogy összecsúsznak és együtt teszik ki ezt a bizonyos “főúri dilettáns”-t, Bátky János és Pendragon lordja, az Earl of Gwynedd a Pendragon legendából… 

OK, megvan, értem Talebet és magamnak így fordítom le a gondolatát és így kombinálom bele Csíkszentmihályi Mihály flowját: a munkában megtalálni azt, amiért szeretünk dolgozni, a saját flow-nkat, ez lehet az életünk egy célja, ebben megyek együtt Csíkszentmihályival… Ugyanakkor tetszik Talebnél az, hogy az ember több, mint a szakmája, bármennyire sikeres is, bármennyi kitüntetése, elismerése is van… 

Az ember egy másik szinten az “embernek lenni” követelményét is el akarja érni  erkölcsi értelemben is (ahogy ez már felül leíródott: becsület, bátorság, szolgálat, a köz- és magán-életi megelégedettség, a halállal való szembenézés, stb. dolgában…), hogy a végén – miközben szembe néz a halállal elgyengülés nélkül, tudva, hogy ez egy értelmes, hasznos élet logikus, már a születéskor tudhatóan bekövetkező vége – egyfajta teljességet élhessen át, amikor végiggondolja az életét. 

miklos.szilagyi@zilappo.hu  

Nem gondolom... erről is fog szólni ez a bejegyzés és a „foci” nem csak a focit jelenti... 

Foci VB-döntő, Merkel asszony Putinnal mély beszélgetésben (őket is állatira érdekli a meccs...), Joachim Gauk, a német köztársasági elnök pedig egyenesen édesdeden alszik... Engem ezen a képen Gauk elnök érdekelt jobban (a „párocska” is érdekes, naná, de az itt és most off-topic...)... Nem tudom, valaha szerette-e a focit, mint én és csak mostanra találja unalmasnak és vajon csak és kizárólag a protokolfőnöke ragaszkodott hozzá, hogy ott legyen, vagy maga is akarta-e, mindenesetre elment és marhára nem érdekelte (jelzem, amikor ezt meglátta a protokollfőnök, lehet, hogy verte a fejét a falba, hogy ennél (hogy alszik a „nagy” döntőn... – jelzem egy baráti társaságban engem is elnyomott az álom, annyira unalmas volt a „nagy” döntő...) még az is jobb lett volna, ha nincs ott...) 

Brazília, Magyarország... a Copacabana homokjában és a kispesti grundokon rongylabdát rugó focistákban, e két valamikori futball-nagyhatalomban, vajon mi a közös? És mi a közös a mostani „munkába járó” száz milliókat (milliárdokat?) kereső focistákban? Mi a közös és miben különbözik alapvetően a két csoport (egyrészről a valamikori Magyarország és Brazília, másrészről a mostani bérfocisták) alapvetően? És hogyan függ ez össze azzal, hogy szerintem nem igaz a mondás: kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci? 

Miért nem volt igaz már Puskás korában sem a neki tulajdonított mondás – kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci? Talán mert ők még szerettek focizni, kispesti vagányok, csibészek voltak, szerettek beszólni, meghökkentőket mondani az értelmiségi okoskáknak, újságíróknak, azután egy jót röhögtek. 

Persze, hogy „lehúzták” az akkori lehetőségek szerint a helyzetet, meg volt engedve nekik, hogy síboljanak ezt-azt a határon keresztül, egyik-másik később trafikot (!!) kapott, de istenem, mi volt az ahhoz képest, amit ezek a mai „sztárok” keresnek, ahogy alkalmazottak légiói kiséretében utazgatnak?! 

Engedték őket besíbolni dolgokat a határon?! Ez volt a nagy sztárságuk jutalma, ez volt a „nagy pénz”?! Ugyan már... és ugyanakkor milyen foci volt az már, istenem... és akkor még egy generáció, talán kettő, Alberték, azután Nyilasiék... Még ők is csórók voltak a maiakhoz képest... és hogy fociztak... 

És azután elkezdődött a nagy pénz... és hol a nagy foci?! Ez a világbajnokság volt az, amikor végetért a „brazil foci” nimbusza... a brazilok nem focizták már a „brazil focit”... hát, rossz volt nézni (belenéztem egy részébe a Holland-brazilnak is, meg a döntőbe is, ebből a két meccsből nyerem az információmat, ha voltak más jó meccsek, arról írjon más, azokat nem láttam...) Ugyan már... Nem a nagy stadionokban készült egy-egy nemzet (például) focibeli felemelkedése... 

Hogy is van ez? Nagy pénz, nagy foci? Mit mond – minden ellenkező híresztelés ellenére nem elévülhetően - a két őse a mai motivációs elméleteknek, Maslow és Herzberg? A fizetés, az alap és sokszor (ha lehet rá számítani elég biztosan) a jutalom, a bónusz is higiénés tényező (egyszerűen: ha van, jó, de nem motivál, akkor van baj, ha nincs, ezért nem „motiváló”, hanem csak „higiénés” tényező)... bizony... gondolj bele, hány hétig motivált Téged személy szerint egy fizetésemelés, egy bónusz, magasabb fizetés egy új helyen? Nem tudom, Te hogy vagy vele, minden nemzetközi felmérés és a saját tapasztalatom is az, hogy max néhány hétig, ha jelentős volt, nagyságrendi, néhány hónapig.... 2, vagy 3 alkalommal az új pénzt kaptam, a 4. alkalommal már arra számítottam, és ennyi... elmúlt a speciális, rövid ideig tartó hatása... bizony... ennyit a nagy pénz nagy fociról... 

Afrikában futballista gyárak működnek... bizony... nem egy dokumentumfilmben (francia, német adókon láttam ezekről híradást)... és ott még harapnak a fiatalok, mert szegénység van... igaz, már ott se az az eredeti, originális motiváció van, ami a kispesti grundokon és a copacabana homokjában hajtotta a kis kölyköket... 

Alig van gól... 0:0-k sorozatban (csak ne kapjunk gólt az a biztos...)?  A „taktikai” faultokat már le se fújják a bírók, pedig néha – majdnem minden meccsen legalább egyet – hordágyon viszik le a az egyiket (amúgy, néha azt, aki faultolt... nem sikerült jól, így járt)... 11-esek döntenek el sorsdöntő dolgokat? Majdnem a VB-döntő is 11-es rúgásokon múlt? Hogy mi van?! Wimbledonban csak igazi tenisszel lehet nyerni... az ötödik, döntő game-ben addig kell játszani, amíg 2 game-mel valaki meg nem nyeri... elvileg hónapokig is tarthat egy meccs (persze éjszakai szünetekkel)... ilyen hosszú nem volt még, de tavaly volt egy 86:84-re végződő, az Isner- Mahut (és az nem is döntő volt)... 

Egyáltalán, párhuzamosan ment a Wimbledon és a VB... micsoda különbség! Azt mondja egy barátom, hogy Miklós, de nézd meg, hányan élnek meg a világon a teniszből és a fociból?! Ez érv?! Érv amellett, hogy százmilliók néznek végig alapvetően közepesen tehetséges embereket focizni helyenként (50-60%-ban) hót unalmas meccseken?! 

Valami illúziót nézhetnek, nem azt, ami történik... Ugyanez a barátom kérdezi tőlem, Miklós, nem érzed a belső feszültséget? Éppen elszúnyókálóban voltam, talán ennek a végtelen unalmas VB-döntőnek a 40. perce körül és elkezdtem odafigyelni, hátha valamit nem jól figyeltem meg... 

Figyeltem pár percig és éreztem, hogy az én vevőkészülékem rendben, ez valóban egy unalmas meccs... de jobban megértettem őt... ő nem ezt  a meccset nézte, hanem a saját térképén az általa megalkotott csapatok játszottak valami (belső) izgalommal telített dolgot... ehhez a képernyőn zajló dolgoknak sok közük nem volt... azt mondanám, hogy ilyen támpontokat adtak, neveket, stb.... azután bent az ő térképén volt egy jó kis meccs... tulajdonképpen elkezdtem irigyelni, hogy neki van az a meccse... És utána átaludtam a második félidőt (később tudtam meg, hogy jó társaságban, Joachim Gaukkal együtt...), csak az utána – éjfél után! – folytatott beszélgetésre próbáltam magam mégegyszer összekalapálni, nem sok sikerrel....:-))) 

Ezek a focisták már nem sportolók, ezek alkalmazottak, akik bejárnak dolgozni... Valamit kicsit (nagyon? ááááá...) jobban tudnak az átlagnál és e képességük miatt beszippantja őket egy gépezet (ezt nem központian kell elképzelni, hanem egyének a saját – menedzseri, marketing, szervezői, edzői, stb. - képességük tehetségük és motivációjuk révén kvázi létrehozzák a nagy egységes gépezetnek látszó valami (a Leviatán Hobbes-tól ide alkalmazva...) elemi „kapszuláit”, amelyben, mint a Mátrixban az adott sportoló élet-energiája fogja működtetni az elemi kapszulát és az összes kapszula szimbiózisa a „gépezetet”) és beindul a verkli... 

Ez jutott eszembe erről a világbajnokságról... hogy van a foci és van a pénz és a kettőnek – láthatóan vajmi kevés köze van egymáshoz (ez az általánosabb tanulság nekem a focin túl is...)... volt utána a Vizilabda európa bajnokság, abban meg nem sikerül lemaradnunk a dobogókról és láthatóan és nagyon hosszú ideje a világ élvonalában vagyunk... és itt se függ össze a teljesítmény és a pénz... 

miklos.szilagyi@zilappo.hu

Asszertivitás azt jelenti, hogy képes vagy pozitívan gondolkodni és cselekedni a magad és a környezeted számára. Ez nemcsak a munkádban fontos, de otthon, a sportklubbodban, a bárban... gyakorlatilag mindenütt! Ha elsajátítod a véleményed, a gondolataid és ötleteid megfelelő kifejezését és a határaid jelzését, képessé válsz nyerni harc nélkül és képes leszel a lehetőségeid teljességét kihasználni. 

Gyakorlatilag mindent, amit csinálsz, emberekkel való kommunikáción keresztül érhetsz el (kivéve ha önellátó módon,  a hegyek között élsz, akkor a kapcsolati képességeidet a természettel, az állatokkal, a növényekkel, a természeti erőkkel, mint környezeteddel és nem más emberekkel való „kommunikáción” keresztül kell érvényesítened... – jelzem, az „asszertivitásnak” ott is van jelentése, igaz, még nyersebb, tisztább formában, mint az emberek között...). Maradjunk a „földön”, a társadalomban való érvényesülésnél. 

Azzal az illúzióval, hogy amit beszélsz, amit el akarsz és próbálsz mondani a többi embernek, majd ők azt odafigyelve meghallgatják, és a tartalmát aszerint fogják értelmezni és annak megfelelően fogják a dolgaikat ezután intézni, ahogyan azt Te szeretnéd, egyszer és mindenkorra számolj le. 

Nem mintha ezzel az illúzióval nem lehetne egész jól leélni az életet. Lehet. Én magam leéltem életem majdnem háromnegyedét ezt gondolva, és viszonylag jó eredményeket értem el. Amikor elkezdtem a kommunikációval foglalkozni néhány évvel ezelőtt, elolvastam egy csomó könyvet, résztvettem sok tréningen, workshopon, amelyek középpontjában a kommunikációs kompetencia fejlesztése volt és elkezdtem a mindennapi életemben odafigyelni, mennyire hatékony a kommunikációm, lefagytam. Azt találtam, hogy nincs még 50%-os se a „normál”, zsigeri, „én csak mondom a magamét” típusú kommunikációm. Amikor nem figyelek arra, hogy a másik kész-e a kommunikációra, be van-e állítva vételre, vagy csak ott van, akkor hatékonyabb lenne még az is, ha a falnak beszélnék...: 

1. Eleve nem figyel oda,
2. A tartalmából, ami véletlenül eljut hozzá, egészen mást ért meg, mint amit szeretnék és
3. Tök nem hat arra, amit utána csinálni fog... 

Azután elkezdtem magam megfigyelni, és konstatáltam, hogy az esetek nagy többségében egyáltalán nem, vagy alig figyelek arra, aki konkréten hozzám beszél, hozzám szeretne valamit eljuttatni. Remek szűrőket építettem be, amelyek szinte teljesen ki tudták szűrni azt a forrást, ami érdekelt (rádió, tv, a mobilom), és a másikat, az „élő”-forrás input-potméterét szinte 0-ra tudtam állítani. Nem egyszerűen „egyik fülemen be, másikon ki”, én már azt is blokkolni tudtam, hogy egyáltalán bejusson. 

Ezt persze a környezetem „levette” és különböző furfangokat talált ki, hogy „eljusson hozzám”... Megfigyeltem például egyik nagyon okos családtagomat, aki megtanult engem és eleve úgy közelített hozzám, hogy „Hallod...?”. Mindig felfigyeltem, vételre kapcsoltam, mert azt hittem, hogy valamit elmulasztottam... (arra mindig figyeltem egy beépített alarm-funkcióval, hogy kérdő-hangsúly (plusz szünet a válaszra várva...) mikor jelenik meg és akkor alarm üzemmódra átkapcsolva próbáltam gyorsan a legutolsó közléselemet visszaidézni, hogy mire is kellene válaszolni – általában nem sok sikerrel... A „Hallod...?” zseniális indítás, mert beindította az alarm-funkciót, elkezdtem visszacsévélni, illetve egyáltalán figyelni... (az érdekes az, hogy miután ezt felfedeztem, a „Hallod...?” nem veszítette el hatását, hiába tudtam, mi a célja...). 

Azért írtam le ezt ilyen részletesen, hogy saját „kísérleti” megfigyeléseimmel alátámasszam  azt a kijelentést, hogy ha nem figyelsz arra, hogy van-e fogadókészség, tulajdonképpen kár fárasztani magad, a falnak is beszélhetnél... Ez meglepően gyakori, hogy erre nem figyelünk... (mindezen okosság után velem is rendszeresen előfordul...). Amúgy ez nemcsak a kamara, páros, kis-csoportos beszélgetésekben van így, ha nagyobb csapatnak, netán tömegnek prezentálsz, ugyanez a helyzet... Állandóan csekkelni kell, hogy van-e (kommunikációs) híd, vagy rég leromboltad, és az infó, élmény, stb., amit át szeretnél juttatni a „hídon”, megy a levesbe, vagy ha már híd, a vízbe, a te-oldaladi hídfőnél... 

Ez a „híd” dolog Horváth Tünde workshopjából származik, és vonatkozik a coachingra, az egyszerű bármilyen témájú beszélgetésre, vagy akár egy prezentációra. Ha kommunikálni akarsz, el akarsz juttatni egy üzenetet valaki(k)hez, először ezt a (kommunikációs) hidat kell megépítened és utána mehet a tartalom a hídon keresztül. És közben állandóan figyelni kell a híd állapotát, nem romboltad-e le valamivel közben... ha igen, meg kell állni a tartalommal és újra a hidat kell építeni... 

Különböző nevei vannak ennek a hídépítésnek, az NLP-ben például rapportnak hívják, vagy a következő fázisát pacing-leadingnek, de ez az utóbbi már több is, ebben a tartalom átvitelének a mozzanata is benne van. Nevezzük egyszerűen kapcsolatépítésnek, vagy a segítői műszóval a kémia (chemistry) kialakulás elősegítésének (persze, az utóbbinak van egy befolyásolhatatlan része is, mégis úgy gondolom, hogy a gondos „hídépítés” hozzá tud járulni a pozitív chemistry kialakulásához, mondhatnám, hogy szükséges, de nem elégséges feltétetele a híd kialakításának). 

A címben az asszertivitás szerepel, mégis jelentős részt szántam az azt megelőző fázisnak, mert azt gondolom, hogy nem érdemes kommunikációról beszélni (se asszertívről, se semmilyenről), ha nincs az előzőekben jellemzett kommunikációs híd megépítve... 

A hídépítéshez hozzátartozik, mintegy előkészíti a talajt az asszertív kommunikációhoz, hogy figyelünk a másikra. Mi magunk autentikusak, kongruensek, hitelesek vagyunk, és nyitottak arra, hogy vele mi van, mi a baja (ha van), mit szeretne, mik az igényei és persze – ahelyett, hogy elöntené az agyunkat az amygdalás köd - világosan látjuk, (a) mi történt, (b) mit jelent ez a számunkra és (c) mit szeretnénk (ezekre még szükségünk lesz egy kis kiegészítéssel...). Ezek önmagukban elősegítik azt – és még nem beszéltünk az asszertivitásról magáról a fogalomnak a legszűkebb értelméről -, hogy figyeljenek ránk... 

Az asszertív kommunikáció/viselkedés – a többiek érdekeinek igényeinek, jogainak tiszteletben tartása melletti önérvényesítés képessége - a két extrém, a passzív és az agresszív kommunikáció/viselkedés közötti arányos középút:

• A passzív kommunikáció/viselkedés jellemzői: kihasználják, megsértik a jogait, mások döntenek helyette, céljait rendszerint nem tudja elérni, frusztrált, szorongó és boldogtalan, gátlásos, visszavonult
• Az agresszív kommunikáció/viselkedés jellemzői: ő az, aki megsérti mások jogait, céljait mások rovására éri el, döntéseit ráerőszakolja másokra, hirtelen haragú, mérges, kiszámíthatatlan, védekezik, harcias, megsérti és lekezeli a többieket. 

Ezek közötti középútként az asszertív kommunikáció/viselkedés jellemzői:

• Megvédi a jogait, miközben respektálja másokét
• Úgy éri el a céljait, hogy nem árt másoknak
• Maga dönti el a saját ügyeit
• Megfelelő önbecsülése/önbizalma van, eléri célját
• Szociálisan és érzelmileg is köszöni, jól van... 

Az asszertív kommunikáció magja az én-üzenetben van (az én-üzenet fogalma Thomas Gordon módszeréből eredeztethető, aki Carl R. Rogers-szel együtt dolgozva az ő személyközpontú pszicológiai rendszerét „fordította le” gyakorlati útmutatásokra). 

Az én-üzenet lényege (bár mindjárt látjuk, hogy szerkezete egy kicsit bonyolultabb és ahogy Vizi Bea egyszer mondta a Gordon & T.A. térningjén, először „egyáltalán nem természetes”, meg kell szokni, meg kell tanulni, mert annyira eltér a mindennapi szó- kifejezéshasználatunktól), hogy egy konkrét eseménnyel/problémával kapcsolatban azt fejezem ki, hogy az rám hogyan hat. Ellentéte a te-üzenet, amikor arról beszélek (mint általában a mindennapokban tesszük, mielőtt találkoznánk és meggyőződnénk az én-üzenet hatékonyságáról), hogy szerintem neked mi a szereped az adott dolog/probléma kialakulásában és ezzel azonnal bezárkózásra, védekezésre késztetlek. 

Egy egyszerű példán triviális lesz a különbség.  Az esemény/probléma legyen az, hogy: Y nem tartotta be az ígéretét. Te-üzenettel azt mondom neki: „Nem lehet rád számítani.”, vagy „Hazudtál”. Én-üzenettel viszont elmondom, ez hogyan hatott ez rám: „Csalódott vagyok.” Ha Te lennél Y, hogyan hatna Rád egyik vagy másik? 

Érdemes belenézni (amúgyis) Thomas Gordon magyarul is megjelent könyveibe (P.E.T., T.E.T., V.E.T.), én itt most Dr. Palotai Gabriella fejezetére hivatkozom (Módszertani kézikönyv coachoknak... II.), ő egy betűszóba (FÉKEK) építette bele az én-üzenet (már jelzett) kicsit komplikáltabb szerkezetét: 

F: Fókusz, probléma meghatározása (Mi a gondom?  Mi a helyzet?)

É: Érzés őszinte közlése (Mit érzek?)

K: Kívánságok közlése (Mi a célom? Mit szeretnék elérni?)

E: Előnyök (Mit nyerhet a másik a javaslatommal?)

K: Konzekvenciák (Mik a következmények? Milyen szankcionálási lehetőségem van? 

Az asszertív viselkedés eszközei: 

Verbális eszközök:

• „Én” típusú, közvetlen/direkt közlések
• (Ez is nagyon fontos...) Különbségtétel tények és vélemények között
• Javaslatok (utasítás helyett) – a kívánságok közlésénél
• Sok – kiegészítendő, nyitott – kérdés (tisztázni a helyzetet, a másik fél igényeit – építeni a hidat... 

Nemverbális eszközök:

• Folyamatos, pásztázó szemkontaktus
• Nyílt, érzelmeket kifejező mimika
• Spontán, a helyzethez illő gesztusok
• A testtartás és a mozdulatok nyitottságot és magabiztosságot közvetítenek
• A hang ereje, tónusa, a beszéd tempója a tartalomhoz illő, hiteles. 

Néhány jogunk, ami megjelenik az asszertív kommunikációban: „Jogod van ahhoz, hogy...

• ...tisztelettel bánjanak veled.”
• ...kifejezd az érzéseidet, véleményedet.”
• ...meghallgassanak és komolyan vegyenek.”
• ...megállapítsd, mi fontos neked és mi nem.”
• ...nemet mondj anélkül, hogy bűntudatot éreznél.”
• ...kérd, amit szeretnél.”
• ...hibát kövess el.”
• ...ne képviseld az érdekeidet.” (igen, ha akarsz, engedhetsz is...)
• ...megváltoztasd a véleményedet.”
• ...önmagad légy.”
• ...azt mondd: ’Nem tudom.’”
• ...mások tiszteletben tartsák a jogaidat.” 

Az említett könyveken kívül még lehet olvasni kifejezetten az asszertivitásról a középpontban (rengeteg egyéb könyvben van még szó róla egyéb összefüggésekben):

• Asszertivitás – Hogyan érvényesítsük érdekeinket? – Sue Hadfield, Gill Hasson, 2012
• Asszertivitás – Sue Bishop, 2008 

Fejlesztése gyakori téma, gyakori cél, vagy részcél a coachingban. 

miklos.szilagyi@zilappo.hu

Ahogy kezd összeállni a kép, valahol mindig a "sarokban" megjelenik Rogers... Ma keresgéltem a (Kindle) könyveim között és többek között ráakadtam egy "Carl Jung, Darvin of the mind" című könyvre (szerző: Thomas T. Lawson)... érdekes, hogy ő is Carl volt... No, ennek a parfrázisa fejezi ki számomra Carl R. Rogers szerepét: "Carl Rogers, a coaching Darwinja"... (jó, kicsit idétlen, de attól még...:-))) És eszembe jutott az "Ilyen vagyok" című részlet az "On becoming a person"-ből, amit időnként elolvasok és éreztem, hogy itt az ideje, hogy felmerüljön ez megint... Viszonylag nehéz keresni a blog.huban, pláne, ha olyan címeket ad az ember, mint amilyeneket én szoktam és pláne, ha 2011 eleje óta már majdnem 300 bejegyzés között kell keresni. De megtaláltam, íme...

Amikor elkezdtem ismerkedni a coachinggal, rögtön elkezdtek érdekelni a gyökerei is. Mint több más segítő szakmánál is, ezek a gyökerek a pszichológiáig, pszichoterápiáig, és akár olyan filozófiai irányzatokig, mint a konstruktivizmus, rendszer-elmélet, káosz-elmélet, hermeneutika nyúlnak vissza. Megjelenik a tágabb összefüggésekben például Wittgenstein, Heidegger, Gadamer, és persze Paul Watzlawick, vagy Heinz von Foerster. Ezek olyan nevek, amelyek fel-, feltűnnek a coaching irodalmában, bizonyos megközelítések/elemek első megfogalmazóiként, inspirálóiként. 

Nem tudom, hány embert inspirált a segítő szakmákban Carl R. Rogers (1902-1987) a világon, de sokan lehetnek és talán naponta nő néhánnyal a számuk (járt Magyarországon is és jelent meg magyar nyelvű könyve is). Bizonyos írásai, de még egy híres munka-videója is a neten, a youtube-on ingyenesen is elérhetőek. 

A “Person Centred approach - Humanistic style of counseling” = személy-központú megközelítés, humanisztikus pszichológia megteremtője, egyéni és csoport-foglalkozásain kívül – érdekesség -, nemzetközi konfliktusokban is mediált, például dél-afrikai és észak-írországi közvetíítői munkájáért egyszer Nobel-békedíjra is jelölték. Különböző értékelések alapján a 20. század egyik legkiemelkedőbb, legnagyobb hatású pszichológusa volt. 

Nekem az első igazi álló-csillagom Rogers 2011 elején lett, amikor az akkori tréningen a tréner a mellékelt linken található részletre hívta fel a figyelmemet: 

http://bocs.hu/3part/rogers-01-02.htm 

Az “Ilyen vagyok” című kis írás lényege (szerintem) az, hogy először el kell tudni fogadni magunkat, a helyzeteket, a másikat, a tényeket úgy, ahogy vannak, és akkor van esélyünk, hogy segíteni/inkubálni tudjuk a segített, az ügyfél óhajtott változását. Ha ezek nem adottak – sugallja Rogers megejtő őszinteséggel, kitérve arra, hogy neki sem sikerül maradéktalanul megfelelnie a saját mércéjének -, akkor csak a felszínt piszkáljuk, se magunknak, se másoknak nem tudunk igazán, tartósan segíteni. Elérhetünk felszíni, ideig-óráig tartó sikerecskéket, de annyit, s nem többet. 

És ha bele vagyunk képesek “állni” a saját konfliktusainkba, egyáltalán a kicsit húzósabb, természetes és alkotó feszültségű helyzetekbe, akkor esélyünk van rá, hogy a jelenlétünk, az értő aktív figyelmünk, az igaz visszatükrözésünk, létezésünk (“csodája”, mondanám, ha nem félnék a pátosztól és a félreértéstől…) másoknak is tartósan, mélyebbre merülően tud segíteni. 

Ez pedig azért van így, mondja Rogers az idézett link szövegében, mert: “Könnyebb elfogadni magamat, mint nyilvánvalóan tökéletlen egyént, aki nem tud mindig úgy viselkedni, ahogy szeretne. Egyesek ezt biztosan nagyon furcsa iránynak tartják, amit követek. Számomra azért értékes, mert az a különös paradoxon rejlik benne, hogy ha elfogadom magamat olyannak, amilyen vagyok, akkor megváltozom. Azt hiszem, ezt részben a pácienseimtől tanultam, részben önmagamon észleltem: nem tudunk megváltozni, nem tudunk továbblépni onnan, ahol vagyunk, csak ha tökéletesen elfogadjuk magunkat. Ezután a változás szinte észrevétlenül következik be.” 

Egy másik kedvenc idézetem szintén erről az idézett helyről: “Másokkal való kapcsolataimban arra a következtetésre jutottam, hogy hosszú távon nem segít, ha másnak mutatkozom, mint ami vagyok. Nem használ, ha nyugodtan és kedvesen viselkedem, amikor valójában mérges és kritikus vagyok. Nem jó, ha úgy teszek, mintha tudnám a megoldást, ha egyszer nem tudom. Nem használ, ha szívélyesnek látszom, amikor éppen ellenséges vagyok. Nem használ, ha magabiztosnak akarok tűnni, amikor éppen bizonytalan és rémült vagyok. Azt tapasztalom, hogy még a legegyszerűbb esetben is érvényes a tétel. Nem jó nekem, ha úgy csinálok, mint aki egészséges, ha egyszerre betegnek érzem magam.”

És persze (?): “…úgy hiszem, hogy hatékonyabb vagyok, ha el tudom fogadni saját magam, és képes vagyok önmagamat adni.”

“Megbízom a magam tapasztalatában” – írja, és még hogy: “mások értékelése számomra nem irányadó. Mások ítélete, bár meg kell hallgatni és el kell fogadni annak, ami, nekem nem lehet mértékadó. Ezt nagyon nehezen tanultam meg…”

Még ide: “A későbbi évek folyamán kissé megdöbbentett néha, amikor megtudtam, hogy mások szemében szélhámos vagyok, aki diploma nélkül orvosi gyakorlatot folytat  (pszichológusként nemcsak pszichiáterként dolgozik, de új terápiás megközelítést is kidolgozott, ami már tényleg “pimasz” dolognak tűnhetett az amerikai szakma nevében, amely mint tudjuk, Freud újításait sem fogadta kitörő örömmel – SZM megjegyzése), aki egy igen felületes és káros terápia létrehozója, aki hatalmat akar, misztikus stb. És ugyanígy zavart a hasonlóan szélsőséges dicséret. De azért nem érdekelt túlságosan, mert úgy éreztem, csak egyetlen személy (legalábbis az én életemben, és talán egyszer s mindenkorra) tudhatja, hogy amit csinálok, az tisztességes vagy pedig hazug, elhárító és kóros dolog-e, és ez a személy én vagyok.”

És még: “Figyelembe véve, amit mondtam, a következő felismerés nem fogja meglepni Önöket. A tapasztalat nekem a legfőbb tekintély. Az érvényesség próbaköve a saját tapasztalatom. Sem egy másik ember tapasztalatai, sem a magam elgondolásai nem vetekedhetnek a tapasztalataim hitelével.”

“Egy másik felismerés, amiért nagy árat fizettem, a következő szavakkal fejezhető ki: A tények barátaim.”

“Nagyon felkeltette az érdeklődésemet, hogy a legtöbb pszichoterapeuta és különösen a pszichoanalitikusok kitartóan elzárkóznak attól, hogy terápiás tevékenységüket tudományos vizsgálat tárgyává tegyék, akár ők, akár mások. Én megértem ezt a reakciót, mert én is átéltem ezt. Jól emlékszem, hogy különösen az első vizsgálatainkban mekkora izgalommal vártuk a kapott eredményeket. Tegyük fel, hogy a hipotézisünk nem igazolódott be. Hátha elképzelésünk téves volt! Hátha véleményünk nem állta meg a helyét! Ha most visszagondolok erre az időszakra, úgy gondolom, hogy a tényeket, mint a katasztrófa lehetséges hordozóit, potenciális ellenségnek tartottam.”                      

“Talán egy kissé lassan fogtam fel, hogy a tények mindig a barátaim. A bizonyosságnak minden egyes darabjával, aminek bármely területen a birtokába jutunk, közelebb kerülünk az igazsághoz. És az a tény, hogy közelebb jutunk az igazsághoz, sohasem lehet káros vagy veszélyes, és nem keltheti bennünk az elégedetlenség érzését. Mialatt utálom mindig korrigálni a gondolkodásmódomat, utálom feladni az értékelés és fogalomalkotás régen bevált útjait, mélyebb szinten mégis valahogy rádöbbenek, hogy ezek a gyötrelmes újrarendszerezések azok; amit tanulásnak hívunk, és bármi gyötrelmes is, ezen át jutunk el egy kielégítőbb, precízebb látásmódhoz.”

“Ami a legszemélyesebb, az a legáltalánosabb. Előfordult, hogy miközben diákokkal vagy munkatársakkal beszélgettem, vagy írásaimban olyan személyes hangot használtam, hogy úgy éreztem, ezt senki sem értheti meg, mert ez az attitűd annyira sajátom... Így jutottam el ahhoz a meggyőződésemhez, hogy ami mindannyiunkban a legszemélyesebb, az valószínűleg az, amit ha másokkal megosztunk, -elmondunk; másoknak is sokat jelent. Ez a felismerés segített abban, hogy megértsem a művészeket és költőket, mint olyan embereket, akiknek van bátorságuk kifejezni önmaguk különös voltát.”

“Egy nagyon fontos felismerés talán alapja lehet mindannak, amit eddig mondtam. Ennek tanulságát az a több, mint 25 év érlelte meg bennem, aminek során megpróbáltam segíteni a bajba jutott embereken. Ez nagyjából a következő. Rájöttem, hogy az emberek beállítottsága alapvetően pozitív… Egyre inkább azt érzem, hogy minél jobban megértenek és elfogadnak egy embert, annál valószínűbb, hogy elhagyja a hibás magatartási sémákat, amikkel az élet elé ment, és annál inkább fordul az előremutató irányba… Nem szeretném, ha ebben a kérdésben félreértenének. Nincsenek naiv elképzeléseim az emberi természetről. Nagyon jól tudom, hogy az emberek hihetetlenül kegyetlen, borzalmasan destruktív, éretlen, regresszív, antiszociális, bántó magatartásra képesek, védekezésből és belső félelemből. Ugyanakkor tapasztalataim legelevenebb és legvidámabb élményei közé tartoznak azok, amikor ilyen egyénekkel kerülök kapcsolatba, és közben felfedezem azt az erőteljes pozitív viszonyulási hajlandóságot, ami az ő és mindannyiuk legmélyebb rétegeiben él…”

Azért az, hogy például “A tények barátaim. “, meg hogy “…ezek a gyötrelmes újrarendszerezések azok; amit tanulásnak hívunk…”, és  a végén ezek a sorok egy tapasztalt segítőtől az emberi természetről… ezek például nagyon erősek…

Még valami azoknak, akiknek újra (nem először… és nem utoljára) felkeltettem az érdeklődését Rogers iránt és akik értenek valamilyen szinten  angolul. Egy érdekes, kb. másfél órás film készült 1965-ben “Három pszichoterápiai megközelítés” címen az akkori 3 leghíresebb, egy-egy fontos terápiás módszert követő pszichoterapeutával (Rogers pszichológus végzettséggel dolgozott). A film 3 db kb. 30 perces terápiás ülést mutat be mindegyikkel, a különlegesség az, hogy ugyanazzal, a Glóriaként aposztrofált ügyfél-hölggyel. A nagyközönség számára a választást voltak hívatva gondolom szolgálni az összehasonlító film-etűdök és valóban kíváló alkalmat adnak abba való bepillantásra, hogy hogyan dolgoztak ők. 

A Carl R. Rogers és Glória ülés ezeken a videókon tekinthető meg (az első video tartalmazza a bevezetőt az egész filmhez): 

http://youtu.be/ZBkUqcqRChg

http://youtu.be/m30jsZx_Ngs

http://youtu.be/RX_Y3zUPzEo

http://youtu.be/zHxl5NtcDow

http://youtu.be/L19nXMvbS8E

Rogers a nem-irányító, személy-központú terápiát alapította, Albert Ellis a kognitív ahogy-gondolkodsz-a-dolgokról-az-tesz-boldogtalanná REBT (Racionális Érzelmi Viselkedési Terápia) megalkotója volt és Fritz Perls az egyik terapeuta, akinek a nevéhez a teljes-autentikusságot-megkövetelő Gestalt megközelítés kötődik.

Nem teljesen biztos információk szerint - egyébként meglepő módon annak a számára, aki látta mind a három ülést (mind fent van a youtube-on, a többi a Rogers-en kívül szintén könnyen megtalálható, ha nem ott, esetleg a Google-n), -  ha igaz, Gloria a film-forgatás után választhatott és ő Perls-t választotta, majd később nem túl késői haláláig Rogers-szel volt barátságban.

Nekem egyértelműen Rogers a hozzám közel álló, és ha megnézitek az egészet az egyedi klippekből összerakva, striking, kiáltó, hogy Rogers stílusa mennyire modern és mennyire közel áll – alapvetően a stílusában – a mai coaching fogalmához. Az én személyes univerzumomban Rogers az első coach-ok egyike. Ez az interjú alapján annál is pregnánsabb, hogy Gloria, a másik szereplő, sokkal inkább egy (life-)coach ügyfélhez hasonlít, mint egy pácienshez… 

Összeállította, “levadászta”, kommentálta: Szilágyi Miklós - miklos.szilagyi@zilappo.hu 

Ebben a III. részben folytatom a könyvlistámat, mégpedig a 3 nagy magyar TA-tanulmány-gyűjteménnyel, a "Játszmák nélkül"-lel, "A játszmák világával" és a "Felelősség és siker"-rel... A számozás folyamatos a II. rész számozását folytatva...

15. „Játszmák nélkül – Tranzakcióanalízis a gyakorlatban” – Tanulmánykötet (szerkesztette: Járó Katalin) – Helikon kiadó, 1999 – Számos TA-s szakember járult hozzá munkájával ehhez a csaknem  650 oldalas gyűjteményes szakkönyvhöz: 

• Járó Katalin és Juhász Erzsébet jegyzi az „Elemzés és változás: TA-fogalmi kalauz” című részt (ez a rész kisebb módosításokkal megjelenik „A játszmák világa” című gyűjteményben is)
• Valkai Zsuzsa és Járó Katalin „A lelki élet zavarai és a TA” című részt (itt megjelenik egy-egy írással Túri Zoltán („Elhúzódó serdülőkor”), Simon György („Hastánc és tranzakcióanalízis”), Juhász Erzsébet (2x, „Mi lehet az oka, vagy keresd az átkozott traumát” és a „Nem tudja, hogy hány lépés a határ – a határeseti zavarok pszichoterápiájáról”), Valkai Zsuzsa (2x, „Alkoholmámor” és a „Gyilkos indulatok fogságában”), Szamosi Judit („Megközelíthetetlenek?”))
• Váry Annamária jegyzi a „A szervezetek és a TA” című részt, és ő írta az első írást: „Érzékeny és okos szervezetek” (itt a következő írások olvashatók: Váry Annamária: „Az Adonisz-naprendszer és a haldokló krokodil szomorú története”, Mezei Júlia: „Hol volt, hol nem volt... – szervezet újjászületik”, Münnich Iván (az apa): „A menedzserszemüveg”, Váry Annamária: „Fellobbanni és kiégni”) – Ezek lényegében – az első kivételével – mind megjelennek majd „A játszmák világa” című kötetben is (szóról szóra nem egyeztettem le a szövegeket, nagyjából az oldalszámok egyeznek...)
• Járó Katalin és Oláh Zsuzsanna jegyzi és írta a bevezetőt a „Gyermeknevelés, iskola és a TA – Hatni mesterfokon” című részhez (amelyben a következő írások találhatóak még: Szamosi Judit: „Felvértezve a rendbontók ellen” és „Kölcsönös csalódás után közösen’”, Nábrády Mária: „Amikor ég a hátország – családterápia és a TA”, Magyar Judit: „Pedagógusok és szülők – avagy ki fél kitől” és „Az iskola mint szervezet – változva megmaradni”, Oláh Zsuzsanna: „Határsértők – játszmák az iskolában”, Járó Katalin: „Hatalmaskodók és kiszolgáltatottak az osztályban”)
• „A tanácsadás és a TA” – Váry Annamária: „Problémák rendezése: önerőből vagy segítséggel?” és „Sose késő! Óz és Dorothy pályaváltásai”, Tari Katalin: „Stresszel, vagy anélkül”, Nábrády Mária: „Emberismereti gyorstalpaló”, Pándy Mária: „Játszmák az ágyban, avagy az igazi intimitás” (ezek közül csak Nábrády Mária nem jelenik meg „A játszmák világá”-ban) 

16. „A játszmák világa – Felfedezések a tranzakcióanalízis tájain” – Tanulmánykötet (szerkesztette: Járó Katalin) – Háttér kiadó, 2011 - Egy kétkötetes tanulmánykötet első kötete (koncepciójában – azonos a szerkesztő – hasonlít a megelőző kötethez, „A játszmák nélkül”-höz ) A  „Játszmák nélkül” tanulmányainak egy részét átvette (itt-ott módosított az anyagokon), tulajdonképpen bizonyos értelemben annak folytatása és vett fel új anyagokat is (van egy rövid rész az elején, ami megpróbálja összefésülni a különböző időpontokban kiadott könyveket, nekem ez egy kicsit zavaros – lehet, hogy bennem van a hiba...):

• A bevezetés után Járó Katalin és Juhász Erzsébet jegyzi az „Elemzés és személyiségváltozás – TA-fogalmi kalauz.
• Egy további nagy részt Járó Katalin és Váry Annamária  jegyez: „Hétköznapi játszmáink”
• Majd egy szerzőhármas ír a „Tisztuló jelentések . Az alapfogalmak továbbgondolása”-ról a követklező részben,
• Járó Katalin „Tranzakcióanalízis – történeti áttekintő és perspektívák”
• „TA nemzetközi és hazai szervezetei”-ről ír Nábrádí Mária és Járó Katalin.

17. „Felelősség és siker – A tranzakcióanalízis mint döntésmenedzselés” – Tanulmánykötet (a második és egyben utolsó kötet a szériában, ami a „Játszmák világá”-val kezdődött) (szerkesztette: Járó Katalin) – Háttér kiadó, 2013 – Ez részben az előrejelzett 2 kötet második kötete, részben ez is bőven emel át a legelelső (15.), „Játszmák nélkül” című kötetből:

• Az első rész a „Szervezetek és a TA” nevet viseli (hasonlóan a „Játszmák világa” egyik részének címéhez, csak az ott nem megjelent tanulmányokat említem):

i.     Antal Sándor: „Mit nyújthat a tranzakcióanalízis a szervezetekben és szervezetekkel dolgozó embereknek?”

ii.     Járó Katalin: „A szerkesztő jegyzete a szervezeti TA-ról – hazai tájakon”

iii.     Az olvasókönyv – Munkahelyen alfejezetben a következő tanulmányok találhatók:

Sari van Poelje: „Játszmák határok nélkül  - A munkahelyi légkörről”

Hans-George Hauser: „Coaching és a tranzakcióanalízis”

Chrenóczy-Nagy Judit: „Ambíció, gyors siker, és ami mögötte van – Az Y generáció két arca”

Galambosi Szilvia: „A félreismeréstől a felismerésig – A kiégésről TA-s szemmel”

Szatmáriné Balogh Mária: „’Nem én akartam elmenni!’ – avagy a gondoskodó létszámleépítés TA-s alapelveken”

• A második rész „A tanácsadás és a TA” címet viseli (hasonlóan a „Játszmák világa” egyik részének címéhez, csak az ott nem megjelent tanulmányokat említem):

i.     Váry Annamária: „Tanácsadás, útban az információs társadalom felé”

ii.     Járó Katalin: „A szerkesztő jegyzete a TA-s tanácsadásról: A TA válasza korunk kihívásaira és Hazai tájakon”

iii.     Nábrády Mária: „Mire elég egy pillanat?”

iv.     „Olvasókönyv – közös dolgaink: demokrácia, meggazdagodás, kultúrális tolerancia” alfejezetben:

Magyar Judit: „A demokráciáról és a gazdaságról az érzelmek tükrében” és „Országodba befogadtál?! Néhány gondolat a cigányság sorskönyvéről”

Nagy Gábor: „Az ’IKEA’-generáció esete a devizahitelezéssel” és A hiányzó láncszem – avagy pénzügyi sorskönyveink vizsgálata”

Cekova Diana: „Kultúrák ütközőpontjában: Sokkoló percek és mulatságos helyzetek a változás kapujában”

• A Harmadik rész „A TA tanítása” címet viseli és F. Várkonyi Zsuzsa „TA-tanítási TA-pasztalatok menedzserekkel, támogató foglalkozásúakkal és laikusokkal” 
• 18. „Nyerni születtünk – Gyakorlati útmutató az önismeret fejlesztéséhez” (Born to win) – Muriel James & Dorothy Jongeward – 2010 (eredeti kiadás éve: 1971) – TA alapkönyv
• „Nyertesek és vesztesek”
• „A tranzakcióanalízis áttekintése”
• „Emberi igényünk a sztrókokra és az idő struktúrálására”
• „A sorskönyvek drámája”
• „A szülői szerep és a szülői én-állapot”
• „A gyermekkor és a gyermeki én-állapot”
• „Személyes és szexuális identitás”
• „Zsetongyűjtés és játékok”
• „A felnőtt én-állapot”
• „Autonómia és a felnőtt etikája” 

19. „The Process Therapy Model – The six personality types with adaptations” – Taibi Kahler – 2008 - Taibi Kahler itt következő 2 könyve a TA-ból kiinduló rendszerét írja le, ebben a könyvben az elméletet és a következő, 2 évvel korábban írt könyvében pedig egy kis történetbe csomagolva. A PCM profil egy személyiségprofil.

• „A Folyamat-Modell (Process Model) története” (1969-2007)
• „A személyiség szerkezete” – a 6 személyiség típus
• „Hogyan kapcsolódj az ügyfeledhez”
• „Mozgatók - Első szintű szorongás”
• „Sorskönyvek”
• „Fázisok”
• „Pszichológiai szükségletek”
• „Az alap - második szintű szorongás
• „A pince – harmadik szintű szorongás”
• „Fázis ügyek”
• „Sorskönyvek kezelése”
• „Fázis vs alap szorongás”
• „Terápiás témák”
• „Személyiség fejlődése”
• „A kezelési modell kiválasztása az ügyfél alapjának és fázisának megfelelően”
• „A Folyamat Terápiás Modell profil-riportjának a használata”
• „Föld jelentkezik...”
• „Személyiség típusok, mini sorskönyvek és adaptáció”
• „Tréning a PTM-ben és az adaptációk kezelése”

20. „The mastery management – or How to solve the mystery of mismanagemet” (A mestervezetés – vagy Hogyan oldjuk meg a téves vezetés misztériumát) – Taibi Kahler – 2006 – A PCM (Process Communication Model – Folyamat Kommunikációs Modell) bemutatása egy irónikus detektív-történetbe ágyazva

• „A karakterek”
• „A helyszín”
• „Az összeesküvés”
• „A bűntett”
• „A megoldás”
• „Epilógus”
• „Utóirat”

21. „Transactional analysis – Approaches to brief therapy” (Tranzakcióanalízis – Megközelítések a rövidterápiához) – Szerk: Keith Tudor – 2006 (első kiadás éve: 2002)

• „TA és TA iskolák”

i.     „Tranzakcióanalízis, mint rövidterápia” – Ulrike Müller és Keith Tudor

ii.     „Brief pszichoterápia, amely pszichoanalitikus TA-t használ” – Helena Hargaden

iii.     „TA mint egy rövidtávú kognitív terápia” – Geoff Mothersole

iv.     „Újradöntési terápia mint rövidterápia” - James R. Allen és Barbara Ann Allen

v.     „Catexis (túlzott koncentráció valamire): Rövidterápia bentlakásos helyzetben” – David Rawson

vi.     „TA rövidterápia integráló jellege” – Keith Tudor és Mark Widdowson

• „Alkalmazások”

i.     „Az egy-üléses gyógyítás: Nem-dohányossá válni” – Adrienne Lee

ii.     „Rövidterápia trauma-stresszre” – Steve Dennis

22. „Coacher avec l’analyse transactionelle” (Coacholni TA-val) – Daniel Chernet, 2013 (első kiadás éve: 2009)

i.     TA, mint egy megértési modell

ii.     Coaching kapcsolatot kialakítani az ügyfél javára

A coach pozícionálása

A kérés és a szerződés tisztázása

iii.     Az ügyfél viselkedése és dinamikája

Az ügyfél pszichológiai története

Az illúziók és az előítéletek

A személyiség kifejezése a kapcsolatban

iv.     Az érzelmek/indulatok (émotions - fizikai) a coachingban

Az érzelmek/indulatok és érzések (sentiment – gondolati) a coaching ülésen

Hová vezet a frusztrációk felgyülemlése?

Az érzelmek/indulatok kirobbanása az ülésen

v.     Pozitív kommunikáció

Amikor két ember beszél

A motiváció titka

Mit csináljunk együttt?

vi.     Amikor az ügyfél konfliktusban van

Megérteni a konfliktust

Miért veszünk részt a pszichológiai játszmákban?

A coachingban megélt pszichológiai játszmák

A drámaháromszög

Elkerülni a pszichológiai játszmákat és kilépni belőlük

vii.     A sorskönyv működésben

Amikor két személy egy

Felhasználni valakit anélkül, hogy kérnénk

Amikor az ügyfél semmit sem tesz, hogy megoldja a problémáját

Megérteni a hivatásválasztást és az életesemények ismétlődését

viii.     Néhány speciális TA-s közbeavatkozás

Kísérni a tudatosságot a probléma megoldásához

A konfrontáció megfelelő felhasználása

Megengedés, védelem és hatalom 

23. „Jegyek és játszmák – Tranzakcióanalízis és asztrológia” – Rákos Péter – Libretto, 2010 – A zodiákus jegyek szerint rendezett fejezetekben a tranzakcióanalízis eszköztárát használja a szerző, szóval összeötvözi a kettőt. Az egyik a születési dátumunk körüli együtt- és szemben- és a kettő közötti állásokat tekinti meghatározónak, a másik a (főleg) gyerekkorunkban rögzült taktikák és stratégiák három én-állapotban (szülő-felnőtt-gyerek) megjelenő leképeződéseit. Úgy jár el fejezetenként, hogy minden fejezetnél (csillagjegynél) az oda valamiért passzoló TA-s elmélet-morzsát említi meg (a könyv extra kisalakú és közepesen vastag (kb. 200 oldalas), pl. a Halaknál a sorskönyvet, a Kosnál a játszmákat, a Bikánál az ingereket és a sztrókokat, a Ráknál a drámaháromszöget és így tovább. Ami rendszerszerűen minden egyes fejezetben, minden egyes csillagjegyre konkrétan megjelenik, az (a) a belső hang típusa, (b) a jellemző sorskönyvek, (c) a játszmák és (d) a tranzakcionális minták.

• Vízöntő – Alapozó elméleti rész, asztrológia és a TA, stb.
• Kos – játszmaképlet
• Bika – Ingerek és sztrókok
• Ikrek – Trikófeliratok (a sorskönyvi parancsokat, tiltásokat nevezi így, pl. a „Rúgj belém!”, a „Bírd ki!”, „Tűnj el!”, stb.)
• Rák – A drámaháromszög az általános téma
• Oroszlán – Életpozíciók (Én OK, Te OK vagy az Én OK, Te nem OK, vagy az Én nem OK, Te OK és az Én nem OK és Te nem OK)
• Szűz – A „nem OK-ság” (negatív életpozíció)
• Mérleg - Feltételes életpozíció (sokszor eldönthetetlenül az OK-ság és a nem-OK-ság között)
• Skorpió – Szellemvasút (itt hozza először szervesen össze a két vonatkoztatási rendszert és azt mondja, hogy a TA gyermekkorban meghatározó sorskönyve és az ennél némileg ezoterikusabb és itt kevésbé részletezett módon az asztrológia pedig a születés dátumához kötötten együttesen határozzák meg („fektetik le”) azokat a síneket, amelyeken haladunk egész életünkben, főleg akkor, ha nem tudunk róla... Ugyanis amiről nem tudunk, az ellen tenni sem tudunk semmit, viszont láthatatlanul, számunkra érzékelhetetlenül meghatározhatják reakcióinkat, reagálásainkat és (élet-)döntéseinket...)
• Nyilas – Illúziók („aki jó, az előbb-utóbb elnyeri méltó jutalmát”... tanuljuk meg gyerekkorunkban... azután ez vagy bejön, vagy (többnyire) nem...)
• Bak – passzív játszmák (olyan viselkedési minta, ami kikényszerítheti másokból a játszmát, mint pl. – a könyv példája szerint  - ahogy a „Száll a kakukk fészkére” Főnénijének értelmetlen vasszigora kikényszeríti az ápoltak McMurphy vezette lázadását)

Bennem a többé-kevésbé tisztán TA-s könyvek mellé odakívánkozik a Gordon & T.A. oktatási módszere alapján a Gordon-módszer is. Én eleve szimbiózisban tanultam a kettőt Vizi Beától, F. Várkonyi Zsuzsától és társaiktól (pl. Antal Sándor pont kiemelten a TA-s részek egyikénél segített be, Guseo Rita pedig a PCM profil  elemzés-résznek volt a trénere). Itt öt könyvet említek meg:

• 2 db Thomas Gordon könyvet, a fontosabb a kettő közül az, amit a szervezeti vezetők számára írt, az L.E.T.-t (magyarul V.E.T. (Vezetői eredményesség tréning) címen jelent meg, de nagyon fontos könyvei még (itt nem listázva őket részletesen) a P.E.T (Szülői (Parental) eredményesség  és a T.E.T. (Tanári (Teacher) eredményesség tréning) és
• 3 db-ot F. Várkonyi Zsuzsa könyveiből 

A két Thomas Gordon könyv: 

24. (Kindle e-könyv) „Leader effectiveness training” – Dr. Thomas Gordon (eredeti első kiadás éve: 1957). (Ennek – annyira tetszik... meg kellett is valamihez -, van francia kiadása is, azt is megvettem...:-))) – „Leaders efficaces – L’efficacité par la collaboration” – A hatékony vezetők – Hatékonyság együttműködésen keresztül – Les Éditions de l’Homme, 2011 – első: 2001)

• Hogyan válhatsz hatékony vezetővé
• Attól, hogy kineveztek, még nem válsz vezetővé
• Csináld magad, vagy a csoport segítségével
• Készségek, amelyek segítenek a csoport tagjainak a problémáik megoldásában
• Az értő hallgatási készséged mindennapi használata
• Hogyan elégítsd ki a saját igényeidet
• Hogyan tedd hatékonnyá a vezetői csapatodat
• Konfliktusok: ki nyerjen, ki veszítsen?
• A nincs-vesztes módszer, a konfliktus együttműködéssé változtatása
• A nincs-vesztes módszer szervezeti alkalmazása
• Az időszaki tervező értekezlet: A teljesítményértékelés egy új megközelítése
• Néhány mélyebb téma vezetők számára 

25. „Emberi kapcsolatok – Hogyan építhetjük és hogyan rontjuk el” – Dr. Thomas Gordon és Noel Burch – Gordon könyvek, 2010 – Ez a kis filigrán (keskeny és nincs 120 oldal) kötet egy összefoglalója a rendszernek, amit Gordon a fent említett területekre (szülők, tanárok, vezetők...) applikált...

• Jó és rossz kapcsolatok
• A kapcsolatok problémái
• Egy csipetnyi megelőzés
• A kapcsolatok hierarchiája
• Ki a problémagazda?
• Figyelj jobban!
• Gondolatok az értő figyelemről
• Az igazság nyelve
• Termékeny konfliktusok
• Az értékekről
• Amiért optimisták lehetünk
• Kérdések és feleletek 

...és akkor Zsuzsa könyvei: 

26. „Már 100x megmondtam” – F. Várkonyi Zsuzsa – Háttér kiadó, 2013 ( első: 1986)

• Találkozás egy családdal
• A játszmákról
• Gyerekjátszmák
• A gyerekjátszmák leépítése
• Te meg ő
• Örömtiltó felnőttjátszmák
• Az örömtiltó játszmák leépítése
• „Nyúlcipő”
• „Zsákutcák és kivezető utak”

27. „Tanulom magam” - F. Várkonyi Zsuzsa – Mérték kiadó – 1999

• A pszichológia demokratizálódása
• A férfiaknak tilos az érzéseikkel beszélgetni
• Ez is, az is a viselkedésről
• A Gordon-féle kapcsolati modell
• Önelfogadás és önismeret
• Hány ember vagy?
• Az élet programozása
• Sorskönyvek és játszmák
• Át akarom írni a sorskönyvemet! (Egy anyaság története)
• Mit adsz tovább? 

28. „Sors és sérülés” – F. Várkonyi Zsuzsa – Mérték kiaó – 2011 (első: 2008)

• Alteregók találkozása
• Sorskönyv és miazma (a TA-s sorskönyv és a homeopátia összefüggései) - Hmmm... a homeopátiát egyelőre még Zsuzsa sem tudja számomra elfogadhatóvá tenni... de elgondolkoztat, ő először... mondjuk az asztrológiával vagyok kicsit hasonlóan (kiváncsi vagyok, erre az összevetésre mit mondana Zsuzsa...), ma se hiszek igazán benne abban a formában, ahogy interpretálják, de amikor egy nagyon tisztelt kedvenc klasszikusom, Baktay Ervin neve alatt megláttam egy „Asztrológia” című könyvet, hát, kettéállt a fülem... persze megvettem, és belelapoztam... és mindenesetre elültetett egy kis kételyt az  alap-kételyemmel szemben...:-))) Nna... valahogy így vagyok a homeopátiával és Zsuzsának ezzel a könyv-részével is...
• Normális szülés ma
• Démon szülők, sérült szülők
• Pedagógusok sorskönyve
• WWW.TÉNYLEG.NYERTÜNK_E.IDŐT.HÚ
• Önzés és csalódás
• Coaching az üzleti világban 

És akkor még két könyv, amelyek ebbe a csoportba vannak sorolva nálam, bár még nem észleltem, hogy szorosan kapcsolódnának akár a TA-hoz, akár a Gordon-módszerhez, viszont beléjük lapozva, mégiscsak ebbe a csoportba tartoznak, talán azért, mert nagyon erősen a kommunikációra koncentrálnak első blikkre...  (részben pedig ugyanaz a finoman válogató exkluzív kis kiadó adta ki mind a kettőt, a Reneszánsz Könyvkiadó Kft, akinek a vezető-tulajdonosát egy tréningből ismerem, úgyhogy, ha tetszik, ez itt a „reklám helye”...:-))) 

Mindkettőt ugyanaz a szerzőpáros írta: Adele Faber és Elaine Mazlisch... 

29. „Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje – Gyakorlati tanácsok a sikeres szülő-gyerek kapcsolathoz” – 2006 (Első: 1980)

• Hogyan segítsünk gyermekeinknek érzéseik feldolgozásában?
• Működjünk együtt?
• Büntetési alternatívák
• Az önállóság támogatása
• Dícséret
• Hogy ne kelljen több szerepet játszaniuk
• És minden összeáll
• Mégis, miről szól ez az egész? 

30. „Testvérek féltékenység nélkül” – 2007 (Első: 1987)

• Testvérek – A múlt és a jelen
• Engedjük szabadon a rossz érzéseket
• Az összehasonlítgatás veszélyei
• Az egyenlő kevesebb
• A testvérek és a szerepek
• Amikor a gyerekek veszekszenek
• És megbékélünk a múlttal 

Jó olvasást a TA-s, Gordon-módszeres és kiegészítő könyvekhez. Képzések (szülői, pároknak, vezetői, coaching, tréneri) a Gordon & T.A.-nál (disclaimer: nagyon szeretem őket személy szerint és szakemberként is, ám nincs jelenleg gazdasági kapcsolat köztünk, úgyhogy ez az önzetlen reklám helye). Természetesen (hogy legyen már egy igazi „reklám helye” is...) az én coach-i, mentori, tréneri, facilitátori munkámban is – a fentiek, képzéseim, élményeim, olvasmányaim alapján talán nem meglepetés – megjelennek valahol integrálva ezeknek a megközelítéseknek bizonyos aspektusai is...:-))) 

teveatufokan@gmail.com

Az I. részben jeleztem, hogy elkészült – elég sok munkával - egy általam a témában preferált könyvlista. Íme... 

Elöljáróban néhány megjegyzés: 

Megjegyzések: 

• Ez egy saját magam számára készített könyvlista (most találtam ki, hogy ilyeneket fogok csinálni témánként), olyan részletességgel, ami segít nekem az egyre átekinthetetlenebb könyvtáram dzsungelében és gondoltam, hasznos lehet a téma iránt érdeklődőknek. Ennyi. 

• Ezzel a listával sokat dolgoztam. Azt már látom, hogy nem fog a többi témával se abban a tempóban menni, ahogy szeretném, mégis fontos munka ez, aminek ez az első állomása (meglátjuk, elkezdésben nagy vagyok... Kos...). Mindenesetre ennek a listának az elkészítése nagy megelégedésemre volt... Egy másik szinten kerültem hozzájuk közel, ahogy egymásra is feleselnek, kontextusba kerülnek, stb.  Két hétig is eltartott talán, persze nem egyfolytában (és nagyon élveztem). A célom az volt, hogy feltérképezzem, mihez tudok nyúlni, mi az, ami ebből azonnal érdekel, mi az, ami csak „holnap” és mi az, amit nem kellett volna megszereznem...(itt ilyen – az utóbbi kategória - nincs, bár aligha fogom mindet valaha is A-tól Z-ig végigolvasni).  És, gondoltam, ha már, akkor ez egy segítség lehet a többieknek is, akik a TA iránt érdeklődnek, személyesen is ismerek nem is keveset, a különböző social media friends-eim egyike-másika biztos örülhetne neki (ha éppen akkor néz be, amikor ez kerül a timelinejára és ha lesz türelme idáig elolvasni...).

• Egyet hadd kérjek: örüljetek az információnak (az idegen nyelvű könyvek itt megjelentetett infomációit például ennek a listának a kedvéért fordítottam le), ha egy könyv részleteiből úgy tűnik, érdekelhet Titeket, szerezzétek meg magatoknak. Ezeket meg lehetett szerezni valahogy, nekem is sikerült. Kérem viszont, hogy könyvet ne kérjetek tőlem kölcsön, mert nincs időm, energiám számon tartani, hol vannak könyveim (néha még otthon is keresek napokig egyet-egyet, amikor valami eszembe jut és meg kell keresnem azonnal, pedig tudom, hogy ott van valahol), ezért könyvet kölcsön nem adok... Ha elkezdek kivételt tenni, akkor nehezen tudnám indokolni akár csak magamnak is, hogy neki miért igen, neki miért nem, ezért nincs kivétel. Köszönöm a megértéseteket... 

Hadd meséljek el ehhez (az esetleg egyeseknek –pláne előre - keménynek hangzó: „...könyvet ne kérjetek tőlem kölcsön...”-höz...) kapcsolódva egy Esterházy sztorit... az utolsó lemezén meséli el (a Lázár Ervinről szóló írásban), hogy egyszer keresett egy Lázár Ervin könyvet és az istennek nem találta. Napokig. Már kölcsönkért példányok is voltak (ha jól emlékszem), és már azokat se találta... és akkor megemlíti, hogy a könyvek megtalálásának két módszerét ismeri, de mindkettőhöz (úgy érzi, hogy) „...de ehhez mi kicsik vagyunk...”:

„Jelenits ül egy könyvkupac közepén, odanyúl és megvan a könyv, amit keresett...

Cs. Szabó nem tartott otthon sok könyvet, ha kellett egy, lement a kölcsönkönyvtárba és kivette...”

Esterházy Péterrel együtt mondom: „... ehhez mi kicsik vagyunk...” (nekünk a könyveinknek mindig körülöttünk kell lenniük... – a fenti metafórával: „hogy lehívhassam az opciót...”) 

• Ahol nincs külön jelezve az, hogy „Kindle e-könyv”, azok papírkönyvek. Ha valamelyiket meg szeretnéd szerezni, érdemes megnézni a Kindle választékban, mert folyamatosan bővül az elérhető könyvek köre, például rengeteg francia könyv is felkerült újra a helyi választékba (minden országban más a választék a copyright jogok dzsungele miatt), jelenleg az itt  elérhető összes Kindle e-könyv száma majdnem eléri a 3 milliót... Német és egyéb nyelveken is elérhetőek az itteni készüléken könyvek. Ja igen, azt nem említettem, mint az előnyét az e-könyvnek (talán túl triviális volt...), hogy nincs szállítási költség (ami jelentős tétel tud lenni, különösen Amerikából) és azonnal olvashatod, nem kell rá várni heteket (van gyors is, de az végképp nagyon drága...) 

• Egy ötlet (volt, már hogy ezt az ötletet megemlítettem valakinek és értékesnek találta). A könyvek nagy részére a képzéseken való javaslatokból, a már meglévő kötetek megjegyzéseiből, ajánlásaiból és az interneten való keresések közben bukkantam rá. Amit nagyon hasznosnak tartok (ez a lényeg most itt, az „ötlet”), hogy ami megvan az Amazon-com-on, azokhoz általában nagyon érdekes könyv-specifikus kommenteket lehet találni. Az én trükköm, hogy először a legrosszabb (1-3 csillagos) véleményeket böngészem, mert azokban jobban megbízom valahogy, mint az 5-csillagosokban. Nem olyan értelemben bízom meg jobban, hogy azoknak jobban igazuk van (egy frászt...), hanem azért, mert a barátok, ismerősök, üzletfelek, tanítványok pozitív bias-át így ki tudom kerülni. Félj (elvileg) attól a könyvtől, amelyet egyetlen egy 5-csillagos komment dícsér az Amazon.com-on, az biztos gyanús...  nem egyszer fordult elő, hogy egy 1-csillagos komment alapján kattintottam rá a „Buy”-ra egy olyan könyvnél, aminél vacilláltam, hogy megvegyem-e, vagy ne, mert az a szempont, amiért az illető útálta a könyvet, nekem az egyik legfontosabb volt... 

• Utolsó megjegyzésként kiemelem azokat a könyveket a lenti listából, amelyek nem kifejezetten szakmai felhasználásra készültek (illetve 3 könyv esetében – 15-17.) felhívom a figyelmet valamire):

Az 1-3 Berne könyvek a nagyközönség számára íródtak, mind a háromnak van magyar változata

A 10-es is alap TA-könyv viszonylag közérthető nyelven (ennek is lehet magyar változata talán)

A Claude Steiner könyvek (11-14) érdekesek lehetnek mindenkinek (a scriptesben  -az egy jó terjedelmes könyv amúgy) például nagyon érdekes leírások vannak a  leggyakoribb női és férfiszerepekre és hogy ezek hogyan tudnak kapcsolódni, lefogadom, hogy annak sikere lenne a bulvárban is, persze, leegyszerüsített formában...)

A szakembereknek hasznos lehet, hogy a 15-17-es részben átfedésben lévő magyar kiadású sok-szerzős 3 db vaskos tanulmánykötet tartalmát, átfedéseit a lista készítés közben megpróbáltam tisztázni

A 18-as egy önismereti fejlesztő könyv, és ugyanakkor alap TA-s könyv is, esetleg jó bevezető is lehet, nem szakmabelieknek is ajánlom.

A 19 és 20-as különleges könyvek, a PCM (személyiség)profil elemzéshez tartoznak, aki folyékonyan olvas angolul, és érdekli, élvezni fogja, ha nem szakmabeli is

A 23-Ast mindenkinek érdekes lehet,  jópofa, könnyűnek szánt olvasmány... persze, aki a csillagjegyek (asztrológia) nevétől is viszolyog, az hagyja a fenébe...

A 24-Est a támogató szakembereken kívül vezetőknek ajánlom (nemegyszer coaching folyamatban kiegészítő anyagként készítettem ezekből rövid kivonatokat a kulcs-módszerekről)  - itt  a nálam meglévő angol és francia verziót jeleztem, van magyar változat, amikor kerestem, nem találtam elérhetőt, de létezik

25-est mindenkinek tudom ajánlani

26,27,28-est (F. Várkonyi Zsuzsa könyveit) mindenkinek, szakmának, laikusnak egyaránt ajánlom, magával ragadó stílusát, amely mögött átélt mély szakmaiság van, egyébként  más helyeken, más médiumokban is lehet élvezni, pl. a Momentán társulat Fröccs című rögtönző show-jának állandó szereplője, ha jól tudom, szeptembertől a 3. (!!) évadot kezdik el, a hely az Ó utcában van és általában 2-hetenként van előadás (vigyázat, nehéz rá jegyet szerezni, mindig telt házas!), vagy keddenként délelőtt szokott lenni nem nyáron egy negyedórája, általában 10:30-kor, a játszmákról

29-30-Ast különösen (kis-)gyerekes szülőknek 

Akkor kezdődjön a lista, kezdem az Eric Berne könyvekkel:

1. „Games people play – The psychology of Human Relationship” (Emberi játszmák) – ez a TA alapkönyve, ahogy már említettem (Kindle e-könyv is van belőle). Ez az első paperback kiadás, 1967-ből – Grove Press, Inc, New York (az első kiadás, a D-day: 1964) – Három részből áll (a játszma nevek az én fordításom, mert a magyar változat nincs meg nekem):

• „A játszmák elemzése” (struktúrális elemzés, TA, eljárások, rituálék, időtöltések, játszmák),
• „A játszmák katalógusa” (életjátszmák, mint az „Alkoholista”, a „Rúgj belém”, a „Megvagy, csirkefogó” és a „Látod, mit csináltál velem!”, házastársi játszmák, mint a „Sarokbaszorító” (van sapkája, nincs sapkája), a „Bírósági tárgyalás”, a „Frigid nő”, a „Ha te nem lennél”, a „Nézd, milyen keményen próbálom”, az „Édesem”, a party-játszmák, mint a „Hát nem szörnyű”, a „Szépséghiba”, a „Szerencsétlen”, „Miért nem, igen, de”, szexuális játszmák, mint a „Küzdjetek meg értem”, a „Perverzió”, a „Megerőszakolós”, a „Felszaladt a harisnyám”, az „Ajtóbecsapós”, alvilági játszmák, mint a „Rendőrök és betörők”, a „Hogy jutsz ki innen”, a terápiás szobai játszmák, mint a „Én csak segíteni akarok”, a „Pszichoterápia”, a „Buta”, a „Falábú” és a jó játszmák, mint a „Busman ünnepnapja”, a „Gavallér”, a „Boldog, hogy segíthet”, az „Otthonos bölcs” és a „Örülni fognak, hogy ismertek engem),
• „Túl a játszmákon” (általában a játszmák jelentőségéről, a játékosokról, a paradigmáról, az autonómiáról és az autonómia eléréséről és mi van a játszmák után)

2. „Sorskönyv, az Emberi Játszmák folytatása” – Háttér kiadó, 1997. (Eredeti cím: „What do you say after saying hello?” – Mit mondasz a szia után?”) – (Kindle e-könyv is van belőle). Dr. Buda Béla szerint, aki az előszót írta, ennek a könyvnek a népszerűsége meg se közelítette az előzőjét, miközben közérthető formában ezzel teljesedett ki Berne TA-s életműve. Tény, hogy miközben az én-állapotokat (gyermek, szülő, felnőtt), a tranzakciókat és a tranzakciókból felépülő játszmákat ismertető első könyv viszonylag jól befogadható „tudomány”-nyal szolgált (bár, a közvélekedés az, hogy az Emberi játszmák se könnyű olvasmány, ezt megerősíthetem, csak az utóbbi időben tudtam hatékonyan olvasni, nem utolsósorban a nem könnyű angol szöveg míján...), a sorskönyv (a „script”, a forgatókönyv) nagyobbat ölel, az egész életet meghatározó, a szerző szerint 6 éves korig kialakult életstratégiákat kutatja és próbálja meghatározni. Megvallom, ez a szint nekem már a „varázslás”, amin azt értem, hogy egy olyantól, mint F. Várkonyi Zsuzsa, elfogadom, mert most már sok-sok tréningnapom ittam szavát, de azért ez egy nagyon ingoványos talaj még a haladó kezdőnek is. Ugye, a TA szerint a genetikus adottságok mellett (amit itt sem tagadnak) a legnagyobb szerepe annak van, hogy gyermekkorunkban milyen sikeresnek tűnő, sikeresnek bizonyult stratégiákat alakítottunk ki, amelyeket azután, különosen stresszes helyzetben, de nemcsak abban, előveszünk, mint természetest (alkalmasint nem is tudunk róla), és ez néha segíti az életünket, döntéseinket, legtöbbször meg gátolja. Mindenesetre jó megismerni őket, mert esetleg akkor lehet mód arra, hogy enyhítsük hatásukat, engedélyeket adhassunk magunknak (TA-ul fogalmazva) olyan dolgokra, amelyeket ezek a stratégiák gátolnak, vagy éppen forszíroznak, amikor nem kéne.

• Az első részben általános kérdésekről van szó,
• a másodikban a szülői programozásról (Az emberi sors, Születés előtti hatások, Korai fejlemények, A képlékeny évek, A sorskönyvi apparátus, A kisiskoláskor, Ifjúkor, Az érett felnőttkor és a halál),
• a harmadik arról, hogyan működik a sorskönyv (A sorskönyvek típusai, Hamupipőke, Hogyan lehetséges a sorskönyv, A sorskönyv átörökítése),
• a negyedik a sorskönyv szerepéről a klinikai gyakorlatban (Előzetes fázisok, A sorskönyv jelei, A sorskönyv a terápiában, A döntő beavatkozás, Három esettörténet),
• az ötödik a sorskönyvelmélet tudományos megközelítéseiről (A sorskönyvelmélettel kapcsolatos ellenvetések, Módszertani problémák, Sorskönyvi ellenőrző lista) 

3. „Szex a szerelemben” – Osiris kiadó, 1996. –

• A bevezetés után (Beszéljünk a szexről) -
• az első rész a „Szex és nemi szervek” (Mire való a szex?, Az aktus, A nemi szervek másodlagos hasznosítása),
• a második az „Ember és a szex” (Az emberi kapcsolatok lehetséges változatai, Szexuális játszmák, Szex és jóllét, avagy az intimitás, mint védőoltás),
• a harmadik az „Utójáték” (Kérdések, Egy nagyvilági férfi) 

4. „Transactional analysis in psychotherapy – The classic handbook to its principles” – A Condor Book/Souvenir Press, 1993 (eredeti kiadás: 1961, szóval a szakma számára 3 évvel korábban jelentette meg, mint a szélesebb közönségnek szánt Games people play-t).

• Az első rész a „Az egyéni pszichoterápia és a szerkezeti elemzés”,
• a második a „Társas pszichiátria és a tranzakciós elemzés”,
• a harmadik a „Pszichoterápia” címet viseli,
• a negyedik pedig a „Tranzakciós elemzés határai” címet.

A megelőző öt év vonatkozó pszichiátriai oktató anyagainak az összefoglalása ez a könyv (az előszó felsorolja, hol mindenhol oktatta ezt a rendszert), már nem csak ő, de számos követője használja a rendszert ebben az időben. Berne 30 európai, afrikai és ázsiai ország elmegyógyintézeteiben, kórházaiban járt és tesztelte a rendszert különböző kultúrális környezetben. Ami fontos, hogy előrejelző erejét is megtapasztalta, nem csak a leíró erejéről győződhetett meg. 

5. „The Structure and Dynamics of Organisations and Groups” – Grove Press, Inc, New York – az 1966-os kiadás 8. újranyomása (eredeti megjelenés időpontja: 1963, egy évvel a Games people play megjelenése előtt). Ahogy  a cím is mutatja, gyengén működő csoportok és szervezetek szisztematikus terápiás kezelése a könyv témája.

• Az első részben egy konkrét anonimizált terápiás csoport egyetlen ülésének bizonyos részleteit elemzi Berne,
• a második részben történeti megfontolások és konkrét csoportok megfigyelésére alapozva egy csoport-modellt és annak hasznos alkalmazását mutatja be (Csoport szerkezet, Csoport dinamika, Csoportok osztályozása),
• a harmadik rész az egyén, mint csoportok, illetve szervezetek tagjának megfontolásait és félelmeit vizsgálja a személyes kapcsolatok érzelmi komplikációjával találkozva (Személyiség szerkezet, Tranzakciók elemzése, Játszmák elemzése, Az egyén alkalmazkodása a csoporthoz),
• a negyedik rész pedig csoport-terápia vezetők számára mutat be néhány konkrét példát, amelyekben ezt a modellt/rendszert alkalmazták gyengén teljesítő csoportokban és szervezetekben (Csoport pszichoterápia, A gyengén teljesítő csoportok terápiája, Szervezetek vezetése). 

6. „Principles of group treatment” – New York Oxford University Press, 1966 (az eredeti keményfedelű...).

• Az „Alapelvek” részben a következő főbb fejezetek találhatóak:  A szín berendezése, Az első 3 perc, A terapeuta felelőssége, A kezelés módszerei, Csoport dinamika,
• a második, „Tranzakció elemzés” című rész főbb fejezetei: Alapvető technikák, A személyiség tranzakciós elmélete, Az összefüggés a tranzakciós elemzés és a kezelés más formái között, Klinikai játszmák (mint az „Én csak segíteni próbálok neked”, a „Pszichiátria” és a „Szerencsétlen”), Diagnosztikai kategóriák. 

7. (Kindle e-könyv) „The mind in Action” – 1947 - Ez a legrégebbi könyvem tőle a könyvtárban, ha jól értem, ez még a tranzakciós elemzés megfogalmazása előtti korból való.

• Az első részben a normális fejlődésről ír (Amivel az embereknek dolgozniuk kell, Mi az, amit az emberek megpróbálnak csinálni, Az egyén fejlődése, Álmok és a tudatalatti, Neurózisok, Pszichózisok, Alkohol, kábítószer, és néhány viselkedési rendellenesség),
• a másodikban a kezelés módszereiről (Pszichiátriai kezelés, A pszichoanalitikai kezelés).
• Van két melléklet is:

i.     az A-ban, „Túl a tudományon” a szerencsemondókról, az intuícióról, az extraszenzoriális érzékelésről van szó, míg

ii.     a B-ben (Az ember, mint politikai élőlény (szó szerint állat...)) pedig arról, hogy hogyan gondolkodnak az emberek a politikáról, hogyan szereznek a gonosz emberek követőket és hogyan tartják meg azokat...

 Egyéb TA-s könyvek: 

8. „Coacher groupes et organisations – La théorie Organisationelle d’Eric Berne (T.O.B.)” (Csoport- és szervezeti coaching - Eric Berne Szervezeti elmélete) – François Vergonjeanne – InterEditions, 2010

• Felfedezni egy csoport és egy szervezet összetevőit Berne szervezeti elméletének segítségével

i.     A csoport eredete

ii.     Egy közös projekt a jövőnek

iii.     A különbségtételnek és a struktúrálásnak a határai

iv.     Egy szervezet fő szerkezeti elemei

• Az eredeti és releváns belépési pont két alapvető fogalomhoz: a hatalmi viszonyokhoz és a csoport-dinamikához

i.     Vezető és vezetés: egy személy és egy funkció

ii.     Eszköz a hatalom szolgálatában

iii.     A formai szabályok, amelyek meghatározzák a hatalmi viszonyokat

iv.     Melyek a meghatározó elemei a csoport erőterének?

v.     A munka a csoportokban és a szervezetekben

vi.     A kohézió: megérteni és cselekedni

vii.     Egy csoport vagy egy szervezet életszakaszai

• Egy előkészítő és kisérő eszköz a változás elősegítésére

i.     Kezdésnek a gyors diagnosztikai eszközök

ii.     Egy szervezet teljes diagnosztikája Berne Szervezeti elmélete alapján

iii.     Beavatkozási terv és a változási szerződés

iv.     Végrehajtani a változásokat

• A coach szakmája

i.     A coach hozzáállása

ii.     A coach megfigyel, értelmez és helyreállít

iii.     A coach személyes és szakmai fejlesztése

9. „TA Today, a new introduction to transactional analysis” (A TA ma, egy új bevezetés a tranzakciós elemzésbe) – Ian Stewart és Vann Joines, második kiadás, 2012 (első kiadás: 1987-ben). Az egyik legismertebb TA-s könyv,  a néhány meglévő képzés ezt használja a „101”-es bevezető könyvnek.

• A rövid első rész után
• a második rész a személyiség megjelenítésével foglalkozik, az egó-állapot modellel (Az egó-állapot modell, Az egó-állapotok funkcionális elemzése, Az egó-állapotok felismerése, Szerkezeti patológia),
• a harmadik rész a kommunikációval, a tranzakciókkal, az idő struktúrálásával,
• a negyedik rész arról szól, hogy hogyan írjuk meg az élet-sztorinkat, a sorskönyvünket (A sorskönyv természete és eredete, Hogyan éljük meg a sorskönyvünket, Az életpozíciók, Sorskönyvi üzenetek és a sorskönyvi mátrix, Tiltások és döntések, Folyamat sorskönyvek és parancsok, Személyes alkalmazkodás),
• az ötödik rész arról szól, hogy hogyan érjük el, hogy a világ megfeleljen a sorskönyvünknek (Lekicsinyítés, A lekicsinyítő mátrix, Vonatkoztatási rendszer és újradefiniálás, Szimbiózis),
• a hatodik rész arról szól, hogy hogyan szerzünk érvényt a sorskönyvi hiedelmeinknek (Rakettek és címkék, A rakett rendszer,  Játszmák és játszma elemzés, Miért játszanak az emberek játszmákat, Hogyan kezeljük a játszmákat),
• a hetedik rész a TA gyakorlatáról szól (Szerződés a változásra, Célok a  változásra a TA-ban,  TA terápia és tanácsadás, TA az oktatásban és a szervezetekben, A TA története).

10. (Kindle e-könyv) „I’m OK, you’re OK” (Én OK vagyok, te OK vagy) – Thomas Anthony Harris - (eredeti publikációs dátum: 1969).

• Freud, Penfield és Berne
• Szülő, Felnőtt és Gsyerek
• A 4 élet-pozíció
• Változhatunk
• A tranzakció elemzése
• Miben különbözünk
• Hogyan használjuk az időt
• Sz – F – Gy és házasság
• Sz – F – Gy és gyerek
• Sz – F – Gy és kamasz
• A kezelés mikor szükséges?
• Sz – F – Gy és erkölcsi értékek
• Az Sz – F – Gy társadalmi következménye 

11. „Scripts, people live – Transactional analysis of life scripts” (Emberi sorskönyvek – Élet-sorskönyvek tranzakciós elemzése) – Claude Steiner, Grove Press, New York 1990 (első kiadás 1974). Steiner Párizsban született 1935-ben, 1952 óta él az USA-ban, Eric Berne-től közvetlenül tanulta a TA-t.

• A bevezetés után
• az első részben a tranzakciós elemzés elméletét tekinti át (Struktúrális és tranzakciós elemzés, Második-szintű struktúrális elemzés (ennél az alap PAC (szülő-felnőtt-gyerek) rendszer kapja a 2-es indexet és a C2-ben megjelenik a gyerek felosztása ugyancsak PCA-ra (1-es index-szel)),
• a második részben a sorskönyv elemzés jelenik meg (Ödipusz újragondolva, A Gyerek egzisztenciális parancsa, Döntések, A sorskönyvek tranzakciós elemzése, Sorskönyvek: tragikustól a banálisig, Alap-tréning: Szeretetnélküliségi tréning, Alap-tréning: Tudatlansági tréning, Alap-tréning: Örömtelenségi tréning, Megmentés: Az erőtlenség banális sorskönyve, Versengés: Az egyenlőtlenség banális sorskönyve),
• a harmadik rész a kapcsolatokról szól  (A férfi és női szexuális szerep-sorskönyvek, A nők banális sorskönyvei, A férfiak banális sorskönyvei, A kapcsolatok a sorskönyvekben, A hatalmi játszmák,
• a negyedik rész a terápiáról szól (A terápiás mítosz, Hogyan lehet elkerülni a megmentő szerepét, A szerződések, A sorskönyvi elemzés stratégiái, A három alapvető sorskönyv, Az őrültség terápiája,  A boldogtalanság terápiája,
• Az ötödik rész „A jó élet”-ről szól (Együttműködés, Gyermeknevelés az autonómiára, A férfiak és nők felszabadítása, Mi legyen a sorskönyv után?)

12. „Games Alcoholics play – The analysis of life-scripts” (Alkoholisták játszmái – Élet-sorskönyvek elemzése) – Claude Steiner – Ballantine Books, New York – 1971

• Első rész a „Tranzakciósanalízis”-t mutatja be
• A második rész a „Sorskönyv”-eket
• A harmadik az „Alkoholista játszmá”-t,
• A negyedik „A játszma és sorskönyv elmélet társadalmi jelentőségé”-ről szól
• Az ötödik „Az alkoholizmus terápiás kezeléséről”

13. (Kindle e-könyv) „Emotional literacy – Intelligence with a heart” (Érzelmi műveltség – A szív intelligenciája” – Claude Steiner (eredetileg egy Avon-kiadásban (Avon book) 1997-ben jelent meg).

• Az első könyvben („Book One”) az érzelmi műveltségről szól

i.     Mi az érzelmi műveltség?

ii.     Az érzelmi tudatosság

iii.     Megtanítani az érzelmi műveltséget

• A második könyv az érzelmi műveltség tréningről szól

i.     Kinyitni a szívet

ii.     Felmérni az érzelmi tájat

iii.     A hibák, amelyeket elkövetünk és hogy miért követjük el őket

iv.     Felelősséget vállalni

v.     Érzelmi műveltség párokkal és gyerekekkel

vi.     Érzelmi műveltség a munkahelyen

• A harmadik könyv „Az érzelmes harcos”-ról szól
• És „Egy utolsó szó”: „Megjegyzések a filozófusok számára”
• „A” melléklet: Egy érzelmi tudatosság kérdőív
• „B” melléklet: Tréning segédletek 

14. (Kindle e-könyv) „The heart of the matter – Love, information & transactional analysis” (A dolog lényege – Szeretet, információ & tranzakcióanalízis) – Claude Steiner, 2009.

• Az első könyv: „Merre tovább, TA? A szív politikája”

i.     TA a 21. században

ii.     Az emberi szív feltalálása

iii.     Szeretet, az érintés (stroke) gazdasága és a kritikus szülő

iv.     Szeretet és hatalom

• A második könyv: „Az érintés(stroke)-központú elmélet”

i.     Játszmák és sorskönyvek

ii.     Belépnek az érzelmek

iii.     Érintés (Stroke)-központú TA

iv.     A szív-központú hatalom hét forrása: további finomítás

• A harmadik könyv: „Szeretet és információ: A gyakorlat”

i.     A szerződés

ii.     Engedély, védelem, potenciál, befolyás és a kritikus szülő

iii.     A kritikus szülő leszerelése

iv.     Érzelmi műveltség tréning: a TA alkalmazása az érzelmekre

v.     TA az információs korban

• Melléklet: megjegyzések a pszichoterapeuták számára(

(Folyt köv...)

teveatufokan@gmail.com

TA = tranzakciós analízis, elemzés, pszichoterápiai megközelítés, módszer, saját filozófiai alapvetéssel, világmagyarázattal, eszközökkel, rövid- és hosszútávú viselkedés- és ok-magyarázattal és kezelési módszerekkel, modellekkel. Eric Berne, eredetileg Freud-követő pszichoterapeuta,1964-ben jelentette meg azóta világsikert elérő könyvét, az Emberi játszmákat (Games people play), ez volt a startpisztoly hangja... 

Több könyvet írt azután, egyik sem érte el azt a világsikert, amelyet az első... A következő bejegyzésben majd felsorolom ízelítőül könyvtáram (nemcsak Berne által írt) TA-ihlette darabjait...(ez azért végülis komolyabb lett, egy egész kis TA-s bibliográfia...). Ahogy mondani szoktam, ezekre a könyvekre vettem opciót (az ár (sok idegen nyelvű könyv esetében szállítási költséggel együtt...) volt az opciós „díj”)... Opciót vettem rá, hogy bármikor, amikor akarom, eszembe jut, beléjük nézhessek, elolvashassam őket... Azokat a könyveket, amelyekhez soha nem jutok hozzá (előreláthatólag lesznek ilyenek...), azoknál úgymond „nem fogom lehívni az opciót”... 

A többi Berne könyv között vannak kifejezetten a szakmának szólók és olyanok is, amelyeket szélesebb olvasóközönségnek szánt. Szeretett mindennapi nyelvet használni (említett könyvében a játszmák megnevezésére kifejezetten szlenget is), és egyáltalán, aki elkezd olvasni TA-s könyveket, egy elnevezési dzsungel tobzódásának kellős közepében találja magát, egy idő után már egyikre se emlékszik, vagy többre is mint kéne, és csak kapkodja a fejét a szakértők zsonglőrködését követni próbálva. A névadásban F. Várkonyi Zsuzsa is jeleskedett, számos megnevezése terjedt el Magyarországon, mint pl. a „Hóember” a Szülő-Felnőtt-Gyerek ábrázolásra, a „szajré” a pszichológiai nyereségre (payoff), az „érintés” a stroke-ra, a „csali” a horogra, és így tovább... 

Nem beszélve (nagyon részletesen) arról, hogy a TA és a Gordon módszer kombinációja, komoly szinergiát jelentő együttes alkalmazása a világon először Zsuzsa nevéhez fűződik (és most már Vizi Beáéhoz is, aki vele együtt több, mint egy évtizede alkalmazza a gyakorlatban és a képzésben egyaránt), erről még valamit később... 

Technikai megjegyzések: ez a szokásosnál (is...) hosszabb bejegyzés, az első kb. 5 oldal (MS Word-ben, 12-es  betűtípussal) a blogbejegyzés maga, az utána következő nem egészen 20 (!!) oldal egy részletes könyvjegyzéket tartalmaz a témában, amely természetesen az én preferenciáimat fejezi ki. Eredetileg egy bejegyzésnek szántam az egészet, de terjedelmi korlátok miatt kénytelen vagyok háromba vágni, szóval ebben az I. részben a konkrét élmény kapcsán támadt gondolatok, a II. és III. részben pedig az ezek által inspirált saját preferenciájú könyvjegyzék fog megjelenni. Az I. részben egy programról készített képek nem mutatnak sokat. Akik jártak már a Hattyúházban, azoknak valamit, nekem meg kedvesek és mégis, mégis az egésznek az intimitásából visszaadnak valamit... (az elsőn ül jobbra Zsuzsa ls Bea...) 

Én az említett legelső könyvvel (Berne Az emberi játszmák című művével) már nem tudom mikor találkoztam először, talán – évtizedekkel ezelőtt (talán 30 éve?)  – egy antikváriumban böngészve. Többször lekaptam azóta a könyvespolcról, belekezdtem, az alapokat (a PAC – szülő-felnőtt-gyermek modell, a struktúrális elemzés alapjai, a sorskönyv ideája) hamar megértettem, a sorskönyvbe nem kezdtem bele, és „szálltam” tovább, ahogy szoktam, újabb „vidékek” fölé. 

Évtizedek teltek el, mialatt a már korán kiteljesedésnek induló könyvtáramnak ezt a szeletét, ahol a pszichológiai, terápiás, önsegítő könyvek gyűltek, többnyire békén hagytam. Családom lett, szakmákat tanultam ki, pénzt kerestem, éltem az életet, nem volt időm ezekre... azután valahogy bekopogtatott évekkel ezelőtt, hogy egyre inkább az érdekel (azon belül, hogy hogyan működik a világ az is), hogy hogyan működik az ember, hogyan tudok vezetőként, egyáltalán emberként hatékonyabban kommunikálni, úgy, hogy közben megőrizzem a kommunikáció rugalmasságát, emberségét, nyíltságát, közvetlenségét, hogyan tudok úgy főnök/vezető lenni, motiválni, együttdolgozni, hogy jóban is legyek a munkatársaimmal, hogy jókat tudjunk röhögni is magunkon, akár rajtam is, ha hülyeséget mondok, csinálok és egyre kevésbé érdekelt a dolog szakmai része. 

Véletlen, ahogy a coaching, a támogatásnak ez a vezetéstől sajátosan különböző, személyesebb megközelítése belépett az életembe és onnantól megnyílt újra ez a polcrész és elkezdtem újra lapozgatni a régen vett, jól ismert (borítójú...) könyveket és persze, elkezdtek gyűlni az új szerzemények is (most már e-könyv formában is, amit megtaláltam ilyen verzióban...). Ha könyvről van szó, nem ismerek tréfát, lehetetlent, ha meg akarok szerezni egyet, ritkán nem sikerül. Kaptam én már könyvet olyan kis amerikai könyvesboltokból, antikváriumokból, hogy csoda. 

Nagy varázslás ez a TA, full-blown, teljes arzenálú használata tulajdonképpen terapeutáknak, pszichológusoknak ajánlott, akik ebben a módszerben/megközelítésben különösen elmélyültek. Különösen igaz ez a forgatókönyv/sorskönyv részre. Az én-állapotokkal, a struktúrális elemzéssel, a játszmák elemzésének egy elemi szintjével egyéb támogatói tapasztalat alapján is akár hasznosan el lehet boldogulni... 

Az az érdekes a TA-ban, hogy egy olyan értelmezési, vonatkoztatási keretet ad, amelyben viszonylag jól lehet látni a „kék jelzéseket” az erdőben.... persze, ez a csalós is benne, mert viszonylag könnyen hiheted azt, hogy ja, ezt értem és amikor a legegyszerűbb, de élő, nem tankönyvi példamondatot, szituációt kell elhelyezned a rendszer koordinátái között, akkor érted meg, hogy a viszonylag egyszerű sémákba rendezhető keretrendszer alkalmazása felettébb komplex. Dehát ez is az érdekes benne, persze...:-))) 

A sorskönyv, azt tanultam meg - újra az elmúlt néhány héten át 4 tréning-nap alatt, nem is először (erről később még lesz szó), meg közben pár nap alatt Berne Sorskönyve felének sebtiben történt elolvasából –, hogy azért az egy másik líga, felsőbb osztály... Itt is érdemes szétválasztani az önismereti hozadékot és azt, hogy a támogató szakmánkban hogyan, milyen elemeiben, milyen összefüggésben tudjuk majd legalább bizonyos elemeiben, megközelítéseiben alkalmazni. 

Különleges élményben volt részem az utóbbi néhány hétben. Én annyi képzésen vettem részt az utóbbi 4 évben, hogy ez már lassan megfelel egy egyetemi szorgalmi időszaknak. Ez nyilván rólam szól, működnek a piacon olyanok, akiknek sokkal kevesebb kellett, vagy elég volt (elég volt?), van aki nevet is rajtam kicsit. Nem baj, menni kell az úton, az én utamon... Például ami a TA-t illeti, eddigi néhány (pontosabban ezzel a játszma szemináriummal nagyjából ebben a formában egyszer találkoztam kb. egy éve, amikor a Gordon & TA coach és tréner képzésére ráépült mester-kurzuson vettem részt) találkozásból az utóbbi néhány évben ez a mostani volt messze a leghasznosabb – persze, talán csak azért, mert nem először találkoztam vele, és már képes voltam odafigyelni az apróbetűs részekre is... 

Alázatot jelent... Mindig újra megtapasztalom, hogy nekem az, hogy emberek elmondják abban a védett, bizalmi környezetben (nemcsak itt, más hasonló védett környezetben is ezt tapasztalom) sokszor a legféltettebb gondolataikat annak érdekében, hogy ebben az életben ritkán megtapasztalható védettségben olyan utakat, lehetőségeket is végig tudjanak gondolni, amit az állandó – magunktól és a világtól való – védekezésünk nehézzé tesz,  milyen nagy alázatot jelent és köszönetet is kelt, hogy megosztják velünk, megosztjuk egymással néha legbelsőbb gondjainkat, félelmeinket is. Nem tudom máshogy elképzelni. 

Ehhez az alázathoz nekem hozzátartozik, hogy ehhez nagyon kell érteni, ezt nagyon jól kell csinálni és nagy fába vágja a fejszéjét szerintem, aki komolyan veszi, hogy embereknek segít a legintimebb gondolkodási/érzelmi/személyes szintjükön tanulni, előre jutni. Az intim itt nem a mindennapi életben használt jelentést fedi, hanem azt a világot, az elakadásaink, a szűrőink (amelyek a saját „térképünk” elkészítésében résztvesznek), a vágyaink, céljaink világát, amelyekről ilyen részletesen (sokszor sehogy...) nem szoktunk beszélni se a szeretteinkkel, se a kollégáinkkal, se a barátainkkal (lehet, hogy egy-egy eleméről röviden igen, de a részleteiről szinte soha). 

Szóval sok-sok trénert, gurut, fantasztikus és jó szakembert, iskolát, módszert és megközelítést volt alkalmam megtapasztalni, ennek fényében érdemes értékelni azt a mondásomat, hogy ahogy a Vizi Bea-F. Várkonyi Zsuzsa trénerpáros a TA-s játszmákról és a sorskönyvekről tud workshopot tartani, olyan nincs több a világon. Egyszerűbbnek és hitelesebbnek hangozhatna esetleg első közelítésben, ha azt mondanám, hogy Magyarországon, mégis azért merem hozzátenni, hogy a világon, mert Bea megtapasztalta nem is olyan régen külföldi TA szakértők körében, hogy a Zsuzsa által kigondolt és általuk évtizedek óta képzésekbe bevezettett és segítő munkákban alkalmazott kombinációja a tranzakciós analízisnek és a Gordon módszernek a világon egyedülálló hatékonyságot ad azzal, hogy a TA mondásán túl („vegyél fel egy másik,  legtöbbször felnőtt énállapotot”) a Gordon-módszer gyakorlati útmutatást tud adni arra is, hogy hogyan... Ez az egész TA világban is egy korszakalkotó felfedezés... 

Összeszokott, félszavakból egymást értő, kiegészítő, gazdagító, ebben a sajátos dzsungelben magát otthonosan kiismerő, hihetetlen harmóniában együtt dolgozó 2 egészen kíváló szakemberről van szó, akik azt is meg merik engedni maguknak, hogy a 4 nap alatt 5-6-szor is kicsit, vagy akár kicsit jobban is ellentmondjanak egymásnak, de azt is hogyan, micsoda egymást segítő harmóniában... Szinte észre se veszed, hogy most tulajdonképpen vitatkoznak, pedig igen... és ahogy ezeket feloldják a különböző szemszögek finom egymásraúsztatott szembesítésével és egyben összehangolásával... és ahogy ezt a végén egy magasabb szinten feloldják, megmutatva, hogy a vita tárgya és a megoldásnak az igények ütköztetésen keresztüli összehangolása egy magasabb szinten hogyan vezethet a számunkra is egy mélyebb megértéshez... chapeau... chapeau bas... (le a kalappal...) És ez utóbbival segítettek (nekem, nekünk) a legtöbbet a komplex összefüggések megértésében és hogy ez, hey, nem matematika, ennek is megvan a rendszere, de nem fehér és fekete típusúak a döntések, hanem heurisztikusak, helyzet- és kontextus-függőek. 

Azt hiszem, most volt először ezalatt a 4 nap alatt az eddigi képzések, workshopok közül, amikor először kerültem tényleg közelebb egy kicsit a TA-hoz, köszönet nekik... (ez is lehet, hogy rólam szól, lehet, hogy sokszor elkalandozok és több „érintésre” („stroke”-ra) van szükségem, hogy jobban beüljenek ezek a finomszerkezetű dolgok...) 

Talán nem véletlen, hogy éppen most kaptam le az összes vonatkozó könyvet a könyvespolcról és beléjük lapoztam... így jött az ötlet, hogy ezt a belelapozást most megörökítsem, így született az a könyvlista, amelyet a II. részben fogok megmutatni.

(folyt. köv.)

teveatufokan@gmail.com

Ez a megsértődés-business régen érdekel... sok embert ismertem, ismerek, aki ebben utazik egyszer-egyszer, vagy sokáig... például apámnak ez volt az alapjátszmája... és persze, előfordult már velem is, hogy ebbe az utcába fordultam be... 

Nagyon régen megvan az a kis mondásom (nem tudom, honnan...), hogy „születésünkkor nem kaptunk egy bont, hogy minden jól fog menni, és az élet igazságos lesz az irányunkban...” 

Feldmár András új kis vékony könyvében – „Életunalom, élettér, életkedv” egy nagyon  idevágó passzust olvastam reggeli hatha-jógázás közben (én (majdnem) minden közben olvasok, sorry...:-))), erre a rövid pillanatra ki kellet jönnöm belőle, hogy el ne illanjon... 

„...Ahelyett, hogy kiállok a színpadra elétek, megtehetném, hogy hátat fodítok nektek, karba teszem a kezem, és nem csinálok semmit. Ezzel azt mondanám, nincs semmi érdekes az életemben, nem akarok játszani. Én csak állnék magányosan, miközben ti játszotok. Elképzelhetjük ugyanezt egy lakásban, egy családban, ahol az emberek élvezik egymást és az életet, és egy gyerek, vagy valaki más, áll a sarokban mozdulatlanul, mert meg van sértve. Nagyon sokan meg vagyunk sértve, és nem akarunk játszani. 

Emlékszem, a Kisrókus utcában az anyám mindig megbüntetett engem, ha nem tetszett neki, amit csináltam. Egy maroknyi száraz kukoricát szórt a konyha egyik sarkába a kemény padlóra, és azt mondta, térdeljek rá, és foduljak a sarok felé. Azt akarta, hogy fájjon nekem, és unatkozzak. Akkor azt éreztem, amit egyébként is gyakran, hogy ez igazságtalanság, ez a hatalom teljesen önkényes használata. Csak úgy tudtam őt megbüntetni, hogy amikor azt mondta, már kijöhetek a sarokból, azért se mozdultam. Ott maradtam. Amikor már könyörgött, akkor is azt mondtam magamban, hogy ha ide tettél, akkor itt maradok. 

Hosszú évek alatt rájöttem, hogy az emberek, akik terápiába járnak hozzám, ugyanezt csinálják. És minél tovább csinálod, minél tovább nem akarsz játszani, annál nehezebb kijönni a sarokból anélkül, hogy ne gondold magad hülyének. Mert ha ki tudsz jönni, akkor miért nem jöttél ki korábban? Minél tovább maradsz ott, annál hülyébbnek érzed magad, ha kijössz. Ez nyilvánvaló, ugye? Tehát valahogy úgy kell tenni, mintha nem lehetne onnan kijönni. Én mint terapeuta csak azt tudom tenni, hogy élvezem az életet – mint egyébként is -, és azt gondolom, hogy ez ragályos. Ott játszom, és élvezem a dolgokat a páciens mellett, hátha ő is meglátja, hogy ezt lehet...” 

Ez a sértődés a világra nem ám mindig ilyen látványos... megjelenhet unalomban, közönyben, de mindenképpen egy az optimálisnál alacsonyabb energiaszintben és „részvételben”. Ha nem is fizikailag a sarokba húzódunk (vagy tesznek...), de valamennyire mindenképpen önmagunkba  zárkózunk ilyenkor egy kicsit (?)... 

Nagyon figyelemreméltó, hogy ennek a sértődésnek van egy olyan célja, hogy büntesse a környezetet, a világot... Na most az édesanya még foglalkozott vele, hogy kijöjjön ebből a helyzetből, tehát a célt, hogy „...csak úgy tudtam megbüntetni, hogy... ott maradtam...” nála részben elérte. Sikerült az anyában legalább időlegesen lelkifurdalást keltenie... 

A rossz hírem az, hogy az esetek nagy többségében a többi ember, a „világ” nem hogy lelkiismeretfurdalást érezne vagy büntetve érezné magát, észre se veszi azt, hogy mi most megsértődtünk. Marhára nem érdekel senkit, mindenki magával van elfoglalva... Ennél feleslegesebb és hatástalanabb hatóeszközünk a környezetünkre, a „világ”-ra nincs... 

Volt már ilyen érzésed? Voltál már így megsértődve? Érted/érzed, miről beszélek és ír Feldmár András? Legközelebb eszedbe jut majd, hogy jó lenne hamar kijönni belőle, és nem belekerülni a lefelé húzó spirálba, hogy egyre hülyébbnek érezd magad, ahogy megy az idő és még mindig meg legyél sértődve a „világ”-ra, ami ezt észre se fogja venni?

teveatufokan@gmail.com

Az à propos ehhez a bejegyzéshez a következő idézet volt egy interjú-cikkből (http://szegedma.hu/hir/szeged/2014/07/a-szolgaltatas-halojaban-egy-srac-szentesrol.html):

"- A szerencse azért gyakran segítette, nem?

- Nincs olyan, hogy a szerencse segít. Az életem folyamatos fejlődés volt, mint akárki másé.” 

Ez a szerencse-business egy jó barátommal hónapok óta polémia tárgya. Az álláspontok rögzítése: 

• Ő azt mondja. „Olyan, hogy szerencse nem létezik”,
• én meg azt: „Igenis van olyan, hogy szerencse...” 

Az övé egyértelmű, az enyém esetleg félreérthető, ezért pontosítom: az állítás pontosabban az, hogy szerencse mint olyan létezik, de nem minden szerencse, vagy fátum. Tehát van egy olyan kontinuum, amelynek az egyik végén a „szerencse nem létezik” tétel van, a másik végén meg az, hogy „csak szerencse/sors van”. 

Én valahol a kettő között vagyok, annyit mondok mindössze, hogy „nem tudok mindent, mindig kontrollálni”... megpróbálok lehetőleg a legtöbbet, alapvetően mindenre vonatkozóan, ami tőlem függ és arra, ami nem (részben, nagyon nem, vagy egészen) tőlem függ, azért arra is megpróbálok hatni valamennyire (sok dologról tud kiderülni, hogy tudjuk befolyásoni, amiről nem is hittük volna az elején, úgyhogy nem szabad hamar feladni a terület „körbepisilését”), de ez utóbbi eredménye kétesélyes (megjegyzem, ami tőlem függ akár teljesen is, azt is el tudom... de nagyon ám...)... És amiben lutri, hogy sikerül-e hatást elérnem, mert nem teljesen kontrollálom az életnek az adott szegmensét, ott a (bal)szerencsének van egy bizonyos játéktere. 

Egyértelműen van olyan (pl. vallási) felfogás, amely szerint semmi nem függ tőlünk. Mi sem áll távolabb tőlem. Ilyen pl. az iszlám vallás: in s’Allah, ahogy Isten/Allah akarja... Nem tudom, van-e ennyire közvetlen szerepe a gondolkodásukra, de amikor több, mint két évtizede felfelé menet a hegyi kacskaringós úton a kihalt, kiégett algériai vidéken a menetrendszerű, Algírba tartó autóbusz sofőrje gondolkodás nélkül belement a kanyarban a szembe jövő sávba, hogy előzzön egy lassabb járművet, arra gondoltam, hogy akár ez a hiedelem a mindennapi cselekedeteiket is ennyire áthathatja (ha Allah akarja, megmaradunk, ha meg nem, úgyis mindegy...). 

Szóval a szerencse szót én magam se kedvelem, soha nem lottóztam például, általában sem vezettem a hajómat a vakszerencse irányába (habár volt nem is egy, hanem két olyan, később – pozitívan - meghatározóvá vált karrierdöntésem is far back then, amelyben semmi másra nem számíthattam, mint a jó szerencsémre... bejött... mindkétszer... és persze, ha nem jött volna be, akkor se haltam volna meg, máshogy alakult volna az életem, életünk, ennyi...). Szeretem inkább lehetőségnek hívni, olyan lehetőségeknek, amelyekre készen kell lenni, amelyekre bizonyos mértékig előre lehet készülni. 

Jó példa erre a nyelvtanulás, amely általában hosszú folyamat, viszont egy olyan eszközt ad a kezünkbe, amely nagyon rugalmasan alkalmazható, ha lehetőség adódik (az angol és a francia nyelv tanulása nekem tisztán örömtanulás volt, a németnél már volt egy olyan, hogy harmadiknak már ezt kellene, mert ez még a meghatározó errefelé, de annak se volt egy meghatározott felhasználási célja, csak megjelent benne az általános utiltárius gondolkodás...  – később úgy alakult, hogy mind a hármat kellett használnom aktívan is, mindegyikkel kerestem pénzt, ha tetszik, nem vártam, hogy a lehetőség adódjon, felkészültem a lehetőségre...) 

Azt mondtam, hogy azon a bizonyos kontinuumon (egyik vége: nincs olyan, hogy szerencse, másik vége: csak szerencse van) én az első végéhez állok közelebb... kamaszkorom óta kimondott alapelvem volt, hogy az X-tényezőt, az ismeretlent, a nem tőlem függő tényezők hatását a minimálisra csökkentsem, és azokra is képes legyek, ha néha minimálisan is csak, hatni. Az soha nem jutott eszembe, hogy mindent kontrollálni tudnék, ma is abszurd számomra még az ötlet is, kicsit ilyen Istent játszok kicsiben... 

Akkor valamit arról, hogy mit gondolok arról a gondolatról, hogy „olyan, mint szerencse, nincs...”. Nos, ez –nekem – lefordítva  egyenértékű kijelentés azzal, hogy „mindent, az életemet, ami történik benne, én kontrollálok, nincs olyan hatás, amit ne tudnék kontrollálni és mindent, de mindent látok előre, ami velem fog történni, nem érhet meglepetés”. 

Túl azon, hogy azt gondolom, hogy nem így van (ez nyilván kiderült, meg hát ez csak az én véleményem, ezen könnyedén túl lehet lépni valakinek...), ennek egy érdekes veszélye is van: ha ezt elhiszi valaki, nagy bajban lesz, amikor egyszer (és legkésőbb a legvégén ez biztosan eljön, mert ő sem halhatatlan...) kicsúszik majd a kezéből az irányítás, egyszer majd talán egészen, vagy majdnem egészen. Azért mondom ezt az extrém helyzetet, mert ebben jobban látszik az ellentmondás. 

Amíg jól megy a szekér, látszólag (?) nem cáfolható a tétel (hogy „szerencse nem létezik”), és tipikusan olyanoktól lehet ezt hallani, akiknek jól megy a szekér. Ennek az ellenpólusa a szerencsétlen, a hajléktalan, de az is, akinek nem sikerült elérnie semmit abból, amit szeretett volna, aki viszont mindenkiről, aki valamire vitte, azt gondolja, „...na ez is megéri a pénzét... kiváncsi vagyok... de tudod mit? Nem is vagyok kiváncsi, biztos vagyok benne, hogy nem becsületes úton gazdagodott meg... egy brancs vagytok ti, hiába is tagadjátok...”. Ez a - két pólust jellemző és az említett kontinuum két végére való - „lecsücsülés” a két pólus egymás tükörképeiként való  megjelenését, egymásra rímelését jelenti. Az egyik mindent a balszerencsére fog, a másik az összes sikeréért csak saját magának vindikálja az elismerést. Előbbi semmit nem fog tenni, mert miért tenne, minden a Sors kezében van, az utóbbi pedig, ha megtörik az út, nem tudja elviselni, hogy kudarcot vallott.

Ahogy sok másban is, gondolom, itt is az arányokról, a (dinamikus, időben változó) egyensúlyról van szó, a saját teljesítmény (a saját kreativitás, a dinamizmus, az életerő, a vitalitás, a mojo, a döntésképesség, az önbecsülés) ereje és a lehetőségek, véletlenek, külső, befolyásolhatatlan tényezők  hatása között. És lehet idő, hely, partner, stb. függő, hogy milyenek ezek az arányok, milyen ez a (dinamikus) egyensúly. 

Rettenetes erőt és ugyanakkor keménységet adhat és csalódáshoz, szomatikus megbetegedésekhez is vezethet, ha azt gondoljuk, hogy az életünkben, munkánkban mindent kontrollálni tudunk. 

Az üzleti, vagy életvezetési támogatásról (hogy haza is beszéljek egy kicsit) 

• Csak az gondolhatja, hogy nincs rá egyáltalán, sohanapján szüksége, aki nem hisz abban, hogy neki bármilyen befolyása is lehet az élete folyására (aki „feladta”)... ilyen amúgy nincs (vagy max csak egy rövid ideig, aki tényleg feladja, az meg is teszi a megfelelő lépéseket és már nehéz vele találkozni...)
• Az, aki azt gondolja, hogy nincs olyan, hogy szerencse, hasznos lehet, ha konzultál, támogatást kér (bár ez némi logikai ellentmondásban lehet azzal, hogy ő maga egyedül elbír mindennel...),
• aki pedig helyzet, stb. függően a két véglet közé gondolja magát, tehát tudja hogy nagyon sok minden (talán több is, mint amennyit előre el tud képzelni) tőle függ, de nem minden, van szerepe az életében a véletlennek, az ismeretlen tényezőnek, ha tetszik, a (bal)szerencsének, ő szintén hasznosan használhatja mind az üzleti, mind az életvezetési  támogatás előnyeit. 

Te hogy gondolod? Melyik tábort erősíted? (a) van szerencse (is), (b)nincs ilyen, hogy szerencse, vagy (c) csak (bal)szerencse van? 

teveatufokan@gmail.com

Ma találkoztam egy csigával... Dél körül a puszta tényt már rögzítettem egy egy perces videó melléklésével a Facebookon, de délutánra komoly metafórikus mélységekre bukkantam és ezt most megosztom Veletek... 

https://www.facebook.com/photo.php?v=744709885570842&set=vb.100000955135580&type=2&theater

A tény. Egy csiga egy egyperces – vágás nélküli – videóban kb 10 cm-t tesz meg. Ha ezt felszorozzuk hatvannal, akkor 6 m/órás sebességet kapunk. A normál, jó tempós gyalogolási sebesség kb. az ezerszerese ennek: 6 km/óra. 

Mégis, észrevettem, hogy mozog. Soha nem szoktam észrevenni, hogy mozog. Látom, hogy van, látom a nyomát. Egyszer a teniszpályára betévedt (nem a pályára, hanem a vonal mögé kb 2 m-re, nagyjából biztonságos helyen, hogy ne lépjek rá) és ott jobban lehetett látni a nyomát, azt is lefotóztam, de ott eszembe se jutott a videóra átkapcsolni, mert a mozgása nem volt érzékelhető. Számomra. 

Értelmezés, metafóra heurisztikus (:-))) keresése. Az jelent valamit, hogy észrevettem. Valahogy sikerült egy rövid időre úgy lelassulnom, hogy észrevegyem, hogy mozog. 

Valahol olvastam (több helyen is), hogy nagyon ritkán vagyunk a jelenben, az itt és mostban, általában azon törjük a fejünket, hogy mit csináltunk (vagy mit nem csináltunk, amit kellett volna), vagy hogy mit fogunk csinálni... Ismeritek a Wednesday car-t Johnny Cash-től? Szerintem a legjobb albuma, a Rambler, az „autós csavargó”. Ha nem, vagy ha régen hallottátok, íme: http://youtu.be/J0zCO6uScYc (fent van az egész Rambler, amúgy...). A lényeg, hoyg csak a szerdán készült autó (vagy bármi...) az igazi, mert hétfőn-kedden még a hétvégére gondolnak vissza a munkások, azért kalandozik el a gondolatuk, csütörtökön és pénteken meg a következőre... 

Volt már az veletek, hogy volt egy mesés szilveszteretek és ugyanazzal a csapattal meg akartátok ismételni? Hogy sikerült? Nektek se? És bármilyen csoportban, ha jól éreztétek magatokat, mindig elkapott a hév, hogy valahogy azt örökre (egy kicsit legalább)? Nektek se? OK, we are on the same page... Ott, akkor volt jó, és kész (a jelenben)... és nem attól, hogy már ott tervezgettétek (a jövőben), hogy milyen jó lesz újra... 

Nekem ezzel a csigával a jelen köszönt be egy kicsit, ott voltunk, én meg a csiga... ő vágtatott a saját mércéje szerint és nekem valahogy olyan mindfulness nélküli mindfulnesses pillanatom volt, hogy se éppen visszafelé nem gondolkoztam valamin, se azon, hogy mi lesz holnap, holnapután. Észrevettem, hogy „Jé, a csiga tud vals időben is mozogni...” 

Van egy további flashem is. Ez az előbbi bejegyzéssel is kapcsolatban van... a tempó... nemcsak a beszéd tempója, mint ott, hanem az élet, az égés, a nyüzsgésünk tempója... nagyon különböző... és hogyan tudunk találkozni a másikkal? Ha egy rövid időre legalább, a kontakt idejére, felvesszük, legalábbis megpróbálunk igazodni az ő tempójához. Na, ez... 

Szóval: 1. Csiga, 2. Lelassulás (hozzá), 3. Megértés (hogy real time-ban megfigyelhetően mozog, ha kellően lelassulunk), 4. Első metafóra: jelenben lenni, itt és most, az kellhet sok mindenhez, például, hogy észerevegyünk dolgokat, 5. Második metafóra: a tempó ereje és uralma rajtunk... vajon tisztában vagyunk-e mindig vele, hogyan befolyásolja az érzékelésünket, a megértésünket... 

Köszi, csiga...:-))) 

teveatufokan@gmail.com

Van olyan érzésed néha, hogy csak beszélsz, beszélsz, de minek? Bánhidi Brigi talált egy jó kis videót erről a dologról ma a Facebookon, ha sikerül belinkelni, és ott is marad, ahová tették, amikor éppen ezt olvasod (http://sco.lt/88goef), azt is megnézhetitek és mivel TED-es, lehet hogy valahogy fordítást is lehet hozzá szerezni (technikai megjegyzés: azokat az angol szavakat, amelyeket a videóban is látsz leírva is, megtartottam, de le is fordítottam őket). 

Mindenesetre én idehevenyésztem a lényeget az egészből, kvázi “gyorsírással”, hogy “meglegyen” (tudjátok: a “take away…”). 

Szóval néha/mindig (tessék kiválasztani a vonatkozót…) azistennek se figyelnek ránk, pedig úgy szeretnénk… miért is? 

Mert amit csinálunk, az valamelyik ezek közül, esetleg egy egyveleg (Thomas Gordon módszer szerint azt mondanám: “közléssorompó”…): 

• Gossip - pletykálás
• Judging - Kritizálás
• Negativity - Negativitás
• Complaining - Panaszkodás (uk?!)
• Excuses - Kifogások
• Lying - Hazugság
• Dogmatism – Dogmatizmus (csak azt nyomom, amit én gondolok) 

Hey, itt álljunk meg egy pillanatra… Nálad melyikek tudnak behuppanni? Nálam az első és a második esélyes, de már dolgozom rajtuk… és Neked? Te is dolgozol már rajtuk? Vagy most fogsz csak megvilágosodni? Vagy nem is érdekel az egész? (Ez utóbbit valahogy nem hiszem… tudod miért? Mert amit én írok hévből, tempóban, flow-ban, azt másnak megérteni, ahhoz itt-ott erőfeszítést kell tenni… aki idáig eljutott (egyáltalán, ezt a blogot ez első látogatás után újra meglátogatja…), az azért már tart valahol… például szeret befektetni energiát ilyesmi (ennek) a megértésébe, mert néha volt az az érzése, hogy érdemes…) 

Vissza a főtémához… szóval hogy miért nem értenek meg, nem figyelnek ránk, ha nem… Ha ez történik, most fogódz meg, az a sok baromi fontos dolog, amit elmondasz, végülis a többieknek, a másiknak nagyrészt  rossz akusztikájú zaj lesz, nem figyel rád/ránk, jószerivel annyit jegyez meg az egészből, hogy unalmas, netán kellemetlen, kerülnivaló ember(ek) vagy(-unk). 

Ehelyett, ha megtanulunk (vagy "csak" odafigyelünk arra, hogy…) hatékonyan beszélni, és egymásra tudatosan figyelni (mert már érdemes...), ha tudatosan kommunikálunk és figyelünk egymásra (tartalmilag kerüljük a fenti “közléssorompókat”), milyen világ is lenne az? Netán még a környezetet is úgy alakítanánk, amiben ez zajlik, ahol az igazi megértése egymásnak a norma... Na,  ötlet? 

Nem tudok elszakadni ebben az összefüggésben attól a számomra nagyon erősen metafórikus történettől, ami "már a régi görögök is"-sel kezdődött (nem írom hol, mert fogalmam sincs, túl sok könyv fordul meg mostanában a kezemben). Bíróságon, vagy egyéb vitánál mindkét félnek először addig kellett próbálkoznia a másik (!!) fél álláspontjának megfogalmazásával, amíg azt a másik fél el nem fogadta, mint a saját álláspontjának egy kellően árnyalt változatát. Utána lehetett elkezdeni vitatkozni, mindenkinek végre a saját álláspontját védve... 

Vissza a videóhoz. A hatékony beszédnek több összetevője van, az előadó is elmondja, hogy ez persze csak ízelítő, akinek mélyebb dologra van szüksége, az menjen el beszéd-coachoz (gondolom ő az, szóval ez a reklám helye, de soha rosszabb reklámot…) 

Szóval először a tartalmi részt, hogy mi segítene megértetni magunkat (túl a “közléssorompók” elkerülésén), az angol szavak kezdőbetűiből a "HAIL" szóban összegzi, ami történetesen jégesőt is jelent, de itt köszöntést, "üdvözlégy"-et is, tehát valakinek a lelkes fogadását (azért lássuk be, ez sem a spanyolviasz...): 

1. Honesty - being clear and straight (becsületesnek, egyenesnek, világosnak lenni)
2. Authenticity - being yourself (légy önmagad)
3. Integrity - being your word (úgy cselekedj, miként beszélsz, integritás)
4. Love - wishing them well (szeretet, de ennek a "jót kívánj nekik" értelmében - hozzáteszi a videóban, hogy ha így közeledsz valakihez, jóval kisebb esélyed van arra, hogy egyáltalán képes legyél a fenti "bűn"-öket elkövetni...) 

Azután a rövid videóban arra is kitér, hogy a hang, az előadás fizikai része (a metakommunikációra itt nem tér ki, itt tényleg a beszédhang meghatározó jellegzetességeit emeli csak ki) hogyan segíthet, hogyan szintén tényező abban, hogy figyelnek-e ránk, vagy nem:

1. Register (hol van a hangod, orrhangon, magas fejhangon beszélsz, vagy a mellkasodat és a hasadat is használod a mélyebb, teltebb, testesebb hang képzésére, ez utóbbi a hatásosabb)
2. Timbre (being warm - a hang melegsége, szó szerint csengése, vagy inkább a kopogása a jellemző)
3. Prosody (not monotonous - nem monoton, színes, dinamikus)
4. Pace (tempo, silence... - a tempó, a változtatása a tempónak, a csend "használata")
5. Pitch (hangmagasság és variálása)
6. Volume (hangerő és variálása) 

A legvégén pedig arról beszél, hogy érdemes bemelegíteni magad és hangod egy-egy prezentáció előtt. Az ő "receptje" a következő (ezt mindenképpen figyeld meg a videó végén, meg ezt leírni csak nagyon hozzávetőlegesen tudtam): 

• Karok magasba belégzéssel, nagy sóhajtással leereszteni (2x)
• Az ajkak bemelegítéséhez mondogasd: "ba, ba, ba, ba..." (ezt ne ilyen pötyögtetve, hanem szinte puskalövésszerűen mindegyiket, a "b"-t jól nyomd meg, úgy hogy úgy "kipattanjon", erőteljesen)
• Azután azt a "brrrrr"-t, tudod, mint a gyerekek, úgy pörgetve
• Az ajkak rendben, a nyelv jön, egy ilyen eltúlzott "lá, lá, lá"-zás , úgy hogy a nyelved az elején erőteljesen érintse a felső szájpadlásodat
• Azután pörgesd az "r"-t ('aszondja, hogy ez igazi pezsgő a nyelvnek...)
• És ha csak egyet lehet (és gondolom, nincs a közelben senki...), akkor karmozdulattal kísérve egy kicsit szirénázni kell ("víííí... - kar fel, hang egyre magasabb, mint a nemtudom, talán a sasmadár (vagy a vércse?!), majd vissza a mély tartomány felé:) ..vóóó" és mondjuk ezt mégegyszer ezt a fel-le-t... 

Hajrá...:-))) szerintem van benne mindenki számára egy-két ötlet...

teveatufokan@gmail.com

Van néhány ember, akivel az utóbbi 4 évben találkoztam, akiket nagyon tisztelek, szeretek, Dr. Palotai Gabi (Gabriella) az egyikük... Hiteles ember... Egy coach-találkozón (az ismerősök számára: az ICF keretein belül, az Ág utcában...) találkoztam vele évekkel ezelőtt először, akkor a csoport-coachingról tartott egy egyórás prezentációt. Talán 3 éve volt, addigra még nem faltam fel a coaching irodalom tizedét se (mostanra sem, mert nem tudok lépést tartani az új kiadásokkal, amikor éppen elérném a tizedét, az új tizednek a tízszerese már megint sokkal több...). Mindig is többet olvastam ezen a területen angolul, mint magyarul, így abban az időben még a magyar coaching irodalom egyik alapkönyvét se ismertem, és amikor Gabi megemlítette a „Vogelauer”-t, emlékszem, a végén megkérdeztem, hogyan írják, azt hittem, kettő szóban (meglepve válaszolt...)... (később persze nemcsak a könyvet, de a szerzőt is élőben megismertem, sőt egy élő beszélgetésüket Peter Szaboval itt a blogban meg is örökítettem...). 

Később a MALÉV pro bono coaching projekt révén találkoztunk, ő volt egy kis csoportnak a szupervizora. Azután két pannonhalmi programján vettem részt, a „Spirituális kisérésen” és a „Csend”-en. Ezeket egy nem mindennapi bencés szerzetessel, Varga Mátyással együtt tartja, akiről még szó lesz és akiről már szintén volt „errefelé” (a blogban...) szó (többször is...). 

Gabi most írt egy kis filigrán könyvet, "Tánclépések" címmel (a bencés könyvesboltban megtalálható, meg Pannonhalmán), két hónapja jelent meg (ez az à propos-ja ennek az írásnak). Egy gyönyörűen harmonizáló, rendkívül finom kis könyvről van szó, szinte tűnékeny, mégis imprintingolt színes (talán) grafikákkal megtűzdelt kis ékszerről, amelyben pszichiáteri tűnődéseit adta közre. Coachként és trénerként is dolgozik, egyénekkel, csoportokkal, szervezetekkel és cégekkel. 

Megtörtént vele is, ami annyiunkkal, kisebb, vagy nagyobb mértékben meg szokott történni (csak ritkán vesszük észre, és minden másra gyanakodunk, mert ez olyan "gyanús" dolog...), hogy megjelentek nála a burnout jelei, észrevette, reagált, sabbatique-ot vett ki, elutazott Balira, azután itthon töltődött fel és megírta ezt a könyvet Varga Mátyás barátjának ajánlva (mondtam, hogy jönni fog még...). A könyvet minden szakmabelinek csak ajánlani tudok (és itt tágabb értelemben értem a segítő/támogató szakmákat), de rajtuk túl, minden olyan embernek, akit érdekel az önismeret, egy az életről, egyáltalán a működésünkről sokat tudó, sokat tapasztalt ember önreflexiója, az, hogy hogyan vet számot önmagával egy komplex, mégis végtelenül letisztult, ambíciózus és nyitott, állandóan kereső és kiegyensúlyozott, "natural" vezető és elengedni tudó ember... 

Ha őszintén szembenézünk magunkkal (e könyv is segíthet ebben), el fogunk gondolkozni a felelősségünkön, a lehetőségeinken és képességeinken, tehetségünkön, kapacitásunkon és scope-unkon (kompetenciánkon), egyáltalán azon, hogy hogyan tudunk egyszerre a leghasznosabbak lenni a magunk, szeretteink, kapcsolataink és igen, nagy szó, de igaz, az emberiség (ami mindig az egyes embereken keresztül jelenik meg az életünkben) számára. 

Van-e bennünk elég alázat és akarat és szenvedély, fejleszthető készség, képesség, kompetencia, hogy elérjük azt, amit szeretnénk, amit (a) a legjobban szeretünk, (b) ésszerű idő-, energia- és anyagi befektetés alapú fejleszthetőséget is figyelembevéve legjobban tudunk csinálni, (c) van rá igény, fizetőképes kereslet, (d) javítja - akár infinitezimális méretekben is - az emberek életkörülményeit, életét. 

Gabi a felelősséget hangsúlyozza elsősorban. Aki akármilyen szintű problémával segítőhöz, támogatóhoz fordul, fontos, hogy felelősségének teljes tudatában lévő  és szakmailag felkészült támogatóval találkozhasson. 

Engem coachként, valakiként, aki a szervezeti világ sűrűjéből jött, hogy most a másik oldalról segítsen azoknak, akik a szervezeti világ sűrűjében néha kicsit elveszítik az „északot”, a határozottságukat, kicsit eltévedni látszanak, segíteni őket, hogy újra (vagy először...) megtalálják a hangjukat (utalás Stephen R. Covey metafórájára a 8. tulajdonságból...), mélyen megérintett a könyv. 

Ezt a látszólag kronológiásan életrajzi ihletésű munkát én ízig-vérig szakmai könyvnek olvastam, ami – ha rajtam múlna – minden segítő foglalkozásúnak ott lenne agyonolvasva a könyvespolcán, vagy ahogy a francia mondja: livre de chevet-vé, esti olvasmánnyá válna, és talán fog is, mint a többi ma már klasszikus szerzőé, legyen szó Buda Béláról, Ranschburg Jenőről, Popper Péterről, de Vekerdy Lászlóról, Bagdy Emőkéről, vagy F. Várkonyi Zsuzsáról... 2 hónapja jelent meg, csak most indult útjára, hiszem, hogy odakerül... 

Nekem is coachként, aki aktívan résztvettem 6 alapító coaching egyesület szövetségének (a Magyarországi Coach-Szervezetek Szövetségének) az Etikai munkacsoportjában (ma már ETT-Etikai Tanácsadó Testület, bocs, ilyen bonyolutak vagyunk...) a Szövetség etikai kódexének az összeállításában, nagyon fontos a felelősségvállalás, az etikai erő, ami süt ezekből a lapokból. És annak a fontosságára is hatásosan figyelmeztet, hogy a coachok  fel ben  tudják ismerni a kompetencia-területük határait és ha kell, meg tudják tenni azt a lépést, hogy kezdeményezzék egy, az adott problémát a megkívánt kompetencia keretében kezelni képes szakember bevonását. 

Az etikai kódex 12 pontja közül a 3. szól erről: „Amikor a tények és a körülmények szükségessé teszik (pl. személyes vagy szakmai indíttatású konfliktus, összeférhetetlenség esetén), a coach a lehető leghamarabb szakmai támogatást keres és megteszi azokat a lépéseket, amelyek magukban foglalhatják végső esetben a coaching kapcsolat felfüggesztését, vagy megszakítását is.”

Palotai Gabriella nagyon jól van pozicionálva ahhoz, hogy érezze ezt a határvonalat és a határvonalon inneni és mögötti világot, lévén ő ma is dolgozik mindkét területen, szervezetekben üzleti és vezetői coachként és terapeutaként is. 

Ki is tér arra a könyvben röviden, hogy lát egy zavart ezen a téren, és ezzel a zavart érzéssel nincs egyedül. Az utóbbi néhány évben nálunk is megszaporodtak az önjelölt coachok és coach-képzések, és nehéz tisztán látni és megbízni a minőségi munkában ezek között a körülmények között (majdnem minden szakmai beszélgetésben felmerül a téma... igaz, eddig még csak olyanokkal találkoztam, akik másban, általában megnevezetlen nem jelenlévő személyekre gondolnak  ilyenkor...). Amúgy, ezt a helyzetet kívánja enyhíteni (megoldani?) a Szövetség honlapján megjelenő és lassan feltöltésre kerülő coach-regiszter, meglátjuk, milyen eredménnyel... 

Fel-felmerül a kérdés, miben is különbözik a terápia és a coaching, és erre mindkét „oldalon” fontos megadni a választ. Talán az életmódunk megváltozása, talán a ritmus felgyorsulása okozta, hogy olyan széleskörű, egyelőre főleg itthon még lappangó igény van valamilyen szintű munkahelyi, és általános életvezetési támogatásra is, hogy ez kb. 30 évvel ezelőtt Amerikában nem véletlenül hozta felszínre az üzleti és life-coachingot. 

Igény volt rá, és ezt a széleskörű igényt az akkor „használatos”, alapvetően a társadalom vérkeringésébe belekapcsolódni így-úgy képtelenek támogatására a XIX. és XX. század fordulója táján „kitalált” terápia nem tudta lefedni. Szükséges volt az „egészségesek”, a társadalomba jól, vagy kicsit kevésbé jól beilleszedő, de funkcionálisan „működő” emberek számára is egyfajta személyes támogatásra, erre az igényre válaszolva alakult ki a coaching, az üzleti és életvezetési személyi, vagy csoport „edző” funkciója. 

A terápiának továbbra is megvolt a jól meghatározható funkciója, a coaching pedig „kitúrta” magának... A két szakma képviselői által időnként képviselt szokásos szélsőséges vélemények egyike sem állja meg a helyét: 

• A coaching-képzések mindennapi tétele, hogy: „A terápia hosszú távú, a problémák okait keresi (azt gondolja, ha megismerjük ezeket, akkor a probléma magától megoldódik), és alapvetően nem foglalkozik a jövővel... míg a coaching ezzel szemben a jövőre irányul...”
• A terapeuták, pszichológusok egy része pedig nyiltan, vagy csak magában fel van háborodva, hogy hogy mernek emberek 60-100 óra tréninggel, néhány, vagy néhány száz óra gyakorlattal belekontárkodni abba, amit ők évekig tanulnak az egyetemeken, gyakorolnak itt-ott klinikai körülmények között... 

Ne tévedjünk, a pszichológusok, terapeuták egymás közt is versengenek és persze a coachok is. Hogy mást ne mondjak, a legnagyobbaknak (Freudnak, Jungnak, vagy akár Carl R. Rogersnek, Berne-nek) úgy kellett kitaposniuk az utat, nem terítették le eléjük a cannes-i piros szőnyeget, mindegyiküknek akár gigászi csatákat is kellett vívniuk igazuk, módszerük elfogadtatása érdekében és évtizedekig sokszor (majdnem egész életükben)  nem is fogadták be őket igazán. Ami ennyire megfogahatatlan, mint a terápia (vagy akár a coaching), az az egymással versengő interpretációk, megközelítések légióját kelti életre, persze... 

Azt hiszem, hogy meg kellene jobban ismerni egymás munkáját, területét, jobban ismerni a határterületeket és meg kellene becsülni egymás munkáját. Werner Vogelauer mondta egyszer egy workshopon, hogy sokféle irányból érkezünk a coaching területére, a terapeutáknak, pszichológusoknak, ha üzleti coach munkát is akarnak vállalni, meg kell ismerniük a szervezeti élet csínját-bínját, aki pedig a szervezeti működés felől érkezik, meg kell ismernie a pszichológiai és terápiai módszerek, megközelítések egy jó részét, mert bizony vannak átfedések... persze, hogy terapeutává csak autodidakta módon nem válhatnak, de szorgalommal, akarással sokat tudnak tanulni, elsajátítani, ez a tudás sem ezoterikus, sem érthetetlen, megtanulható (persze, emellett a gyakorlat, az önismeret, amelyeket nem lehet könyvből megtanulni, szintén megkerülhetetlen alapot jelentenek). A terapeuták, pszichológusok meg a személyiség működésének egy mély tudásával érkeznek, az egy nagy adu, persze... 

Azt gondolom, hogy nem véletlen a támogató szakmák körének szélesedése, kilépése a kórházi, orvosi, terápiás szobák köréből. Azt gondolom, hogy mindenkinek, betegnek és egészségesnek (ki a beteg és főleg ki az egészséges, tejóisten, na, ezt most nem fogom itt...) egyre nagyobb hiánya van az egyszerű és mély, igazi beszélgetésekre. 

Az életben a mélyebb gondjaink egy részével a szeretteinket nem akarjuk (túl-)terhelni, a kollégáinkra, főnökünkre nem tartozik (?), a barátainkat sem akarjuk elriasztani, úgyhogy a mindennapi stressz lerakódásait cipeljük magunkkal, rakódik a lelkünkben egymásra, mint a guanó...  és ahogy az idő múlik, ezek a végső soron torzulásokat, előítéleteket, sztereotíp viselkedés-mintákat generáló „lerakódások”, feloldatlan göbök (hozzáadódva egyéb, akár gyerekkorból cipelt terhekhez) a lelkünkben egyre észrevehetetlenebbül és meghatározóbban rányomják a bélyegüket arra, hogy a mindennapokban hogyan reagálunk, hogyan kommunikálunk, ahelyett, hogy a konkrét "itt és most" tényei lennének a meghatározóak döntéseinkben... 

A coachingot nem szeretem fetisizálni, olyan kitüntetett szerepben feltüntetni, ami  nem illeti meg... Bizonyos értelemben közel van a mindennapi élethez... Az életben vannak természetes tehetséggel létező emberek, és az általam „organikus”-nak, nem tervezett, spontán, nem célzott, naívan autentikus segítő és támogató beszélgetéseknek nevezett találkozások ezekkel az emberekkel jó esetben részei lehetnek életünknek...  lehet ez ismerős, rokon, barát, munkatárs, még akár a főnökünk is... megnyugodva, kisimulva tudunk kilépni egy-egy ilyen megbeszélésből és sokáig megmarad az emléke... OK, de az előbb azt írtam, hogy nem tudunk senkivel igazán mélyen beszélgetni, most meg azt, hogy vannak ezek az „organikus”, naívan autentikus, spontán támogató beszélgetések... akkor most hogy is van ez?! 

No, egyszerre van mind a kettő, csak az arányok vannak elcsúszva egymáshoz képest... sokkal, de sokkal nagyobb a hiány, az igény erre, mint amennyi ilyen igazi beszélgetés van, de azért vannak ilyen beszélgetések.... mi sem bizonyítja jobban, mint hogy nem egy olyan résztvevője volt a különböző coaching vagy tréner képzéseknek, aki nulláról 2-3 képzési nap után felfedezte, hogy „ja, ez a coaching? Ezt én tudom...” (mint Jourdain úr Molièrenél, aki felfedezi, hogy eddig prózában beszélt, és nagyon büszke lesz rá mostantól...). Persze, az a néhány is, akire gondolok, szívesen hallgatta és használta fel a coach-képzésen tanultakat, mert mindent, mindig lehet fejleszteni, és a tanult intuícióval megsegített természetes tehetségű intuíció még erősebb kompetenciát szülhet. 

Van más mód is. Van amikor valaki ráérez, hogy „Hopp, ez vagyok én, ezt akarom csinálni”, de a kompetencia még erősen fejlesztésre szorul. Akkor annak kell nekifogni... Ha az én utamra gondolok, még ha coachingot megelőző „előéletemben” valami egész mást csinálva jó voltam is (jó voltam...), akkor is ebben az újban szükséges (volt? Még ma is tart... és nem is ér véget, nem láttam még olyan szakmát, ami ilyen nyitott végű lenne, ennyire folyamatos tanulást igényelne...) az alapos „átprofilírozás”... 

Szóval, Gabi, a felelősség igen, az elitizmus nem.  Kis túlzással mindenkinek (igen, még a segítőknek/támogatóknak is, vagy mindkettőnk kedvenc szerzője, André Louf szerinti terminológia szerint „kísérőknek” is) szüksége van az értő hallgatásra, a megértésre, a tükörtartásra, a visszajelzésre, és ezt az igényt bizony sok szinten kell kielégíteni. Elvileg rengeteg, végtelen sok „fóka” van tehát, még ha nem is tudnak róla, hogy „fókák”... Persze, ez ma még nem látszik igazán. A „mindenki” nagy része még nem tudja, hogy beletartozik a mindenkibe. Kevésnek látszik a „fóka”... és persze, valahogy ez most divatos lett, ez a bizonyos névjegy-coaching, stb. ez ideig-óráig higítja a tágabb értelemben vett szakmát. Soknak látszik az „eszkimó”... 

Hiszem, hogy ennek le kell tisztulnia... kicsit kevébé hiszek a formális megoldásokban és jobban a piacban, a schumpeteri természetes piac-tisztulásban és abban, hogy a névjegy addig működik, amíg be nem akarják váltani. Nem lehet sok dolog kínosabb, mint amikor a névjegy-coach és az ügyfél ülnek egymással szemben és nézik egymást, hogy akkor most tulajdonképpen mit is kéne... A továbbajánlásnak sok esélye így nem lesz és tudjuk, az igazi propaganda, a siker a továbbajánlás.... 

Tudom, kár keletkezhet, az image is sérül, mert persze az ügyfél nem csak az  egyént látja  főszerencsétlennek, de az egész dolgot, az egész coachingot, úgy, ahogy van és eltelhet egy jó kis idő, amíg újra ilyesmire vetemednék... 

Kicsit szkeptikus vagyok, hogy vajon a kataszterek, regiszterek, listák a hárombetűs kvalifikációkkal ezeket mind kiküszöbölik-e, de kétségtelenül nem találtak még ki jobb rendszert (ahogy ezt a demokráciára és a házasságra is szokták mondani...).  Amikor Peter Szabot és Werner Vogelauert egyszer megkérdezték egy beszélgetésben, hogy ők, a két mester-coach, vajon a működésük hány százalékában működnek mester-coachként , 20-30%ot mondtak... Legyünk már kicsit realistábbak. A coaching (és a többi támogató „műfaj”) rendkívül személyes és szubjektív, függ nemcsak a két ember egymásra hangolódásától, de függ még a pillanatnyi diszpozícióktól is... aki az egyiknek jó coacha tud lenni, nem feltétlenül tud a másiknak... ez egy nagyon személyes műfaj... 

Nincs olyan, hogy valaki mindenkivel, mindenféle emberrel, karakterrel egyaránt hatékonyan tud működni (olyan viszont van, hogy valaki nagy valószínűséggel általában nagyobb százalékban tud hatékonyan működni bárkivek – lásd „tanult intuíció”, F. Várkonyi Zsuzsa coaching definíciójából elcsenve a kifejezést...). Ha van helyzetfüggő vezetés (márpedig van, ez a Lieblingje a management tréningeknek, ezt még a legmegátalkodottabb anti tréning-résztvevő is – legalább titokban, hogy senki meg ne tudja – élvezi...), akkor miért ne lehetne helyzetfüggő támogatás (persze, ez csak metafóra, a működési mechanizmusuk más...). 

A coaching (más támogatások) egy rendszert alkotnak, sokszor nem is csak kételemű halmazból álló rendszert (HR, vezető, külföldi headquarter): sok mindentől függ a coaching/támogatás eredményessége (természetesen a coachnak a szerepe kiemelkedő fontosságú, de egyáltalán nem az egyetlen tényező...)... 

Van miről beszélgetnünk coachoknak egymás között is és a többi támogatókkal, pszichológusokkal, pszichiáterekkel, szupervizorokkalis ... van mit tanulnunk is egymástól talán... peer-mentoring...:-))) 

Ezek jutottak egyelőre eszembe (dr) Palotai Gabriella kis filigrán, mégis talán ettől is nagyon markáns és erős könyve kapcsán:  Tánclépések, egy pszichiáter tűnődései... nekem van olyan kongruens, autentikus és hiteles (ja igen, és asszertív, Gabi egyik kulcs témája a könyvben is...:-))), mint Carl R. Rogers, vagy  akár a minap itt járt londoni BRIEF társaság szintén terapeuta-coach szakembere, Chris Iveson...  Jó társaság ez...:-))) 

Ehhez különösen szívesen várom a hozzászólásotokat, Gabival – akinek megmutattam ezt előzőleg – arról beszélgettünk telefonon, hogy jó lenne szélesebb körben is beszélgetni ezekről a dolgokról. Amikor néhány hete a Coaching Campen tartottunk Sívó Imrével és Wieland Veróval (ETT-társak) egy etikai Open space workshopot, először féltünk, hogy senkit nem fog érdekelni.... érdekelt... majdnem 20-an hozzánk jöttek és aktív beszélgetés alakult ki, ohne prezentáció, a fele a második nap délutánjára ottmaradottaknak... Szóval?

teveatufokan@gmail.com

"...Az elmúlt két évtizedben a Nyugat adórendszere mindenütt, különösen Angliában és Amerikában mélyreható változáson esett át. A progresszív jövedelmi és örökösödési adó ez államokban olyan mérvű, amely a tőkespekuláció közösségellenes terveit eleve megaladályozza..." 

Márai Sándor Ulysses álnéven minden vasárnap délben tizenhárom óra tizenöt perckor mondja el a Szabad Magyarország Rádiójának (mi Szabad Európának hívtuk egyszerüsítve) a "Vasárnapi krónika" című műsorában... ez 1952. július 20-ánhangzott el, kb. 62 éve...

teveatufokan@gmail.com