Több, mint egy hónapja az önbecsülés témát járom körül. Coaching folyamatban volt rá szükségem, találtam érdekes irodalmat is hozzá. Egy viszonylag rövid könyvet le is fordítottam, jó gyakorlatok vannak benne az önbecsülés fejlesztésére (ha valakit érdekel, Kindle-n is elérheti: Glenn R. Schiraldi: Self-esteem workbook).
A mindennapjainkban szerintem sokszor keverjük ezeket a fogalmakat, pedig alapvető különbség van köztük és nagyon nem mindegy, hogy tudjuk-e, melyik, melyik, mikor, mikor.
Hogy a közepébe vágjak,
· az önbecsülés nem függ a külső tényezőktől, csak önmagunktól. Annak a tudata, hogy legbelül (ha minden külsőséget, adottságot, születésünkből, neveltetésünkből, tehetségünkből, anyagi lehetőségünkből eredő különbséget figyelmen kívül hagyunk (figyelem, ez nem olyan könnyű, mint amennyire elsőre hallatszik és lesznek olyanok – akár akik ezt olvassák – akik számára (már) nem is megy)), mint emberek, mint teljesen egyedi képződményei a világnak, akik egyenlőnek születtünk, egyenlők is vagyunk egész életünk folyamán. Ez a legbelső örök, változatlan értékünk nem változik, nem növelhető, és nem csökken, bármi történik velünk. Ami változhat és amire „vigyáznunk kell”, az az erről a belső elvehetetlen, összetörhetetlen belső emberi értékünk tudata.
· Az önbizalom az egyszerűbb fogalom, ebben nem szoktunk tévedni, hogy micsoda. Valamit jól csinálunk, valami „megy nekünk”, valamiben (egy tulajdonságunkkal, egy adottságunkkal, vagy akár a szerencsénkkel, az ügyességünkkel, vagy a vagyonunkkal) kiválunk a többiek közül, és ez önbizalmat ad. Benne van ebben a definíció-szerűségben, hogy ez a dolog igenis maximálisan függ a külső tényezőktől, azok növelhetik, csökkenthetik, tehát ez egy változó dolog. Itt azonban nemcsak az érzésünk, tudatunk változik, hanem az alap, amiből ered, az is. Még valami fontos: az önbizalom lehet általános, ha jó sok dologban válunk ki a többiek közül, de lehet (és többnyire inkább az) speciális, egy adott működési területre vonatkozó.
A kulcs az önbecsülés/belső (változatlan) emberi érték meg-/átélésében az, hogy el és be tudjuk-e fogadni azt a gondolatot egy-egy érzelmi mélypontunkon is. Hogy ez az érték állandóan ott van, rendelkezésünkre áll, energiát ad(hat), besugározhatja életünket és még maradhat annyi, hogy kisugározzon valamennyit a többiek számára is, akikkel érintkezésbe lépünk működésünk folyamán. Ennek átélése ezeken a mélypontokon nehéz. Semmi nem megy, és (látszólag) mindennek mi vagyunk az okai. Egy kész szerencsétlenség vagyunk, semmi sem sikerül, és ez már így is lesz. Pl. ki a fene tudna beleszeretni egy ilyen rakás szerencsétlenségbe?!
Nos, egy másik könyvben (Timothy Gallwey: The inner game of tennis) találtam egy olyan hasonlatot, amit érdemesnek találtam, hogy a gondolatmenetet most ezzel koronázzam meg:
„Amikor egy rózsát ültetünk a földbe, látjuk, hogy kicsi, de nem kritizáljuk, hogy ’nincs is gyökere’, vagy ’még szára sincs’. Tudjuk, ismerjük a folyamatot, úgy kezeljük, mint egy magot, meglocsoljuk és ápoljuk úgy, ahogy szüksége van rá. Amikor először kibújik a földből, akkor nem ítéljük el, hogy milyen éretlen még és alulfejlett; és nem kritizáljuk a bimbókat, hogy nem nyílnak még ki, amikor megjelennek. Csodáljuk a folyamatot és továbbra is megadunk a virágnak mindent, ami kell neki, és amikor kell neki fejlődésének mindegyik szakaszában. A rózsa rózsa a magtól kezdve addig, amíg végleg elhervad. Közben, folyamatosan, fejlődésének minden szakaszában ott van benne minden, rózsák által elérhető lehetőség. Folyamatosan változik és minden pillanatban tökéletesen rendben van, hogy éppen az, ami.”
