Nem hiszek az olvasás halálában. OK, nem egészen úgy, olyan hosszút, annyit egyszerre, de egyre többet olvasunk. Az interneten alapvetően olvasunk. Persze, nézünk képeket és videókat, de közben egyfolytában ovasunk. Az igaz, hogy az időtartam, amíg bármi le tud kötni minket, az egyre rövidebb (mindegy, könyv, újság vagy film, videó). Vannak olyan filmek, amelyeket láttam ugyan végig, de lehet, hogy innen-onnan, különböző időkben, 4-5-szöri nekifutásra, részletekben. A neten is a 2-5 perces klippek a legkelendőbbek.
Lehet, hogy Ti nem így, de én igen és sokaknál ezt látom. Persze, olyat is sokat ismerek, akiknél az olvasás kiegészítő, „break”-tevékenység, az internetes tevékenység „mellékhatása”. Nálam ez a tempó és stílus nem olyan új. Egész életemben így éltem, az információgyűjtés örök 40 fokos lázában.
Ugyenez újságra, net-újságra, könyvre. Én legalábbis egyszerre 10-20 könyvet olvasok (nem is egy nyelven), valahol tartok bennük, néhány 10 oldal után a többi tevékenység (akár másik könyv, előfizetett net-újság, akármi) vonzása olyan szintet ér el, hogy váltok, majd vissza (általában hamar „visszajön”, hol tartottam...).
Ez nálam, írtam már, nem új. Nyelveket is úgy tanultam, hogy soha egyetlen teljes tanfolyami anyagot nem olvastam végig, türelmetlenül mindig elkezdtem egy újabbat. A 3 nyelvből, amelyet eddig valamennyire megtanultam, mindegyikből 4-5 teljes tanfolyami tankönyv-sorozat van valahol eldugva a lakásban. Sőt, még olyan nyelvekből is vannak nyelvkönyvek, kazetták a házban, amelyeket talán elkezdtem, de rendszeresen soha nem tanultam (pl. olasz, arab...). Soha nem felejtem el az érzést, amikor rakodás közben az a francia nyelvkönyvsorozat került kezembe, amiből a Rigó utcában (ha ez még mond valamit valakinek, ott volt/van az állami nyelvvizsgáztatás is) tanultunk, a „zöld” könyvek, és belenéztem. Érdeklődéssel állapítottam meg (már 3 év algériai francia nyelven tanárkodás után), hogy ha csak azt az egyet tanultam volna végig, gyakorlatilag minden lényeges alap-dolgot megtanulhattam volna egy helyen...
Még valami. Egy-egy könyvben (és akkor most már szűkítem ezt a bejegyzést a könyvekre és, bocs, tök mindegy, hogy papír, vagy e-könyv, az ezzel kapcsolatos pipiskedést nevetségesnek tartom, hogy a könyv illata, meg ilyesmi, hagyjatok már békén a hülyeséggel...) legalább hónapok, de akár évek, néha tíz évek verejtéke van benne. Tudom, az általam készített szakdolgozatokról, meg egyetlen tankönyvemből, amit franciául szerkesztettem és írtam mechanika tárgyában (jó, volt még egy-két fordított angol pénzügyi-jogi könyv a 90’-es évek elején, de azoknál nincs szerkesztési probléma és az igazi nehézség az a szerkesztés). Még non-fiction-nél is.
Ha pedig Te elolvasod azt a könyvet mondjuk egy hét, vagy egy hónap alatt, „kiszívhatod” belőle az okosságot sokkal hatékonyabban, töményen, rövidebb idő alatt.
Hallottál róla, hogy egy korábbi időszakban, jó régen (mintha az újabb kutatások szerint egyáltalán nem csak Afrikában) mi is volt az egyik fő célja az emberevésnek? Hogy az ellenfél erejét, tudását hogy úgy mondjam „rövid úton” megszerezzék. Igen, amennyire nem túl mély etnográfiai kitekintésemre visszaemlékszem, az ellenfél agya volt az egyik fő célpont.
Nos, szeretitek, nem, az információszerzésnek az a rendkívül sűrített módja, amit mindközönségesen olvasásnak nevezünk, találhat bizonyos analógiát ehhez az előző tevékenységhez. Nincs ennél békésebb tevékenység. Persze, ahová vezethet, ha eltévedsz az olvasmányaidban, az se semmi. Például belenéztem annak a bizonyos „kedves” norvég fiatalembernek az olvasmánylistájába, hát nagyon jó könyveket is olvasott. Csak, rosszul használta. Erről már a szerző nem tehet.
A fő különbség az az, hogy a könyv írója semmi mást nem szeretne jobban, hogy minél többen „elfogyasszák” a teremtményét. De az analógia abból a szempontból megint jó, hogy bizony az igazi jó könyvben benne van a szerző húsa-vére-verejtéke, de abból meg megint nem, hogy ha sokan elfogyasztják a terméket, a szerző virgoncabb és egészségesebb lesz, mint valaha. És mindenekelőtt büszke. A világ legbüszkébb embere.
Valamiért a világ kényes hatalmasai „ugrani” szoktak a könyvekre, az olvasásra...ők tudják, hogy a könyv, az olvasás, a tudás veszélyes rájuk nézve, mert nem tudják kontrollálni...Nem véletlen, hogy a történelem bizonyos barbár keresztútjain a hordák a védtelen könyvekre is lecsaptak és megpróbálták elégetni őket...A Fahrenheit 451 megvan?
No, ez mind abból a bekezdésből jutott eszembe, amit a (múlt) heti ÉS-ben olvastam. Esterházy Péter írt egy laudációt/méltató cikket Lukács Miklós cimbalom-művészről. Esterházy mindig élmény. Minden írásában benne van az egész világ. A legváratlanabb pillanatokban idéz, vagy jelent ki valamit, fricskáz meg egy jelenséget, csipőből fejezi ki imádatát egy pályatárs legújabb műve iránt, ilyesmi. Ez adott esetben az adott témához lazán kapcsolódik, mégis hatalmasan erősíti azt, mert (többek között) nem engedi meg a figyelem ellankadását. Ezek szinte mindig igazgyöngyök, amelyeknél az igazi olvasó leteszi a cikket, vagy könyvet, elmereng („milyen okos ez a pali”) és továbbgondolja. Itt, ebben a jelzett cikkben a témánkhoz (emlékeztető: „Óda az Olvasáshoz”) a következő passzust találtam:
„Márai javasolja: erővel olvasni, áhitattal, szenvedéllyel, figyelemmel és kérlelhetetlenül olvasni, soha nem olvasni fitymálva, mellékesen, mint akit egy isteni lakomára hívtak, s csak a villa hegyével turkál az ételekben, elegánsan olvasni, nagylelkűen, úgy olvasni, mintha a siralomházban olvasnád az utolsó könyvet, melyet még beadott celládba a porkoláb. Életre-halálra olvasni, mert ez a legnagyobb, az emberi ajándék.”
