Megfigyeltétek már, hogy ha egy ismeretlen szónak megnézed, megismered a jelentését, utána egyszercsak, egyre többször, elkezdesz találkozni vele? Valószínű, hogy előtte is találkoztál vele, csak átugrottál rajta a szövegben, mert nem tudtad mit jelent… (én mostanában például a “serendipidity”-vel voltam így, többször is megnéztem, amíg lassan kezdem megjegyezni, olyasmit jelent, hogy “véletlen felfedezésekre való képesség”…).
Régen ott van az egyik polcunkon Jerzy Grotowsky tanulmányait (1965-1969 közötti szövegeket) összefogó kis kötet, nem tudom, pontosan mikor vettem, a fordítás és kiadás 1999-es (ez egyébként halálának éve is…). Szóval a szövegek több, mint 45 évesek és a könyv is több, mint 10 éves. És… beléptek az életembe ma este…
Tudomásom szerint a lengyel Grotowski és az orosz Sztanyiszlavszkij voltak azok a színházi gyakorlati szakemberek és teoretikusok egyszemélyben, akik talán a legnagyobb hatással voltak a világ nyugati féltekéjének a színházi kultúrájára a XX. században. Talán még Peter Brook, de ő inkább gyakorlati munkásságával, míg az említett két szakember teoretikusok is voltak a javából…
Grotowski nevével a “kegyetlen”, vagy “szegény” színház fogalma forrott össze és most az első szöveget olvastam el ebből a könyvből, aminek a címe éppen erre utal: “A szegény színház…”.
Na, ezzel a könyvvel és a “kegyetlen/szegény” színház fogalmával pont úgy voltam, mint például ezzel a szóval, ezzel a “serendepidity”-vel. Hallottam, hogy van ilyen, de azt se tudtam, eszik vagy isszák. Még hogy “kegyetlen”, arról lehetett valami ködös elképzelésem (csak úgy passzív fantáziában), de a “szegény” színházról?! Semmi… A könyvet azt hiszem néhányszor levettem már a polcról, belelapozgattam, de a könyv “hallgatott”, nem mondott nekem semmit, visszatettem…
Most elkezdtem beleolvasni és íme, ideidézve egy idézet-töredék ebből az első “szövegből”, és szép lassan kiderül, hogy kerül ez ide, a megoldásközpontú brief coachinggal összefüggésben:
“…E módszer lényege, hogy nem akarja a a színészt meghatározott jártasság kialakítására nevelni, sem pedig arra, hogy kifejezési eszközeinek úgynevezett “kelléktárát” kiépítse. Nem deduktív út ez, amely a megtanult hozzáértést összegezné… Ebben a színházban a színészképzés módszere nem arra irányul, hogy a színész megtanuljon valamit, hanem azoknak az akadályoknak az eltávolítására, amelyeket a lelki folyamatok során a saját szervezete támaszthat.
A színész szervezetének a belső folyamat érdekében meg kell szabadulnia mindenféle ellenállástól… Ebben az értelemben via negative ez: nem a hozzáértés összegzése, hanem az akadályok eltávolítása… Ebben a színházban a legtöbb színész az önhelyesbítés szakaszában van, útban afelé, hogy e folyamat lehetővé váljék szára…”
Hoppá… ez nagyon megszólított… ez ugyanarról beszél, ami most igazán foglalkoztat… Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy itt tulajdonképpen egy megoldásközpontú folyamatról van szó, amelyben az “ügyfél” a színész, és a “coach” a rendező, Grotowski, aki segít a színésznek megszabadulni/elengedni a “szűrőit”, a belső akadályokat, amelyek megakadályozzák, hogy a tartalom surlódásmentes interpretátora/megjelenítője lehessen, és eközben a rendező kizárólag a színész erőforrásaira támaszkodik a változás létrehozásában… ő csak jókor a jó kérdéseket teszi fel…
Azóta, hogy évekkel ezelőtt utoljára kezembe került ez a könyv és néma maradt, elkezdtem coachinggal foglalkozni és ezen belül is a hozzám legközelebb álló, a legkevésbé instrumentalista, (ha egyáltalán) csak minimalista beavatkozást engedélyező módszer, a Steve de Shazer és Insoo Kim Berg féle megoldásközpontú megközelítésen alapuló brief coachinggal. Therese Steiner (egyik tanítványuk) azt mondja “Jetzt mal angenommen…” című könyvében, hogy
(a) ennek a módszernek a sikeres alkalmazásához a coach hozzáállásának két alapelvnek biztosan meg kell felelni, mégpedig annak, hogy az ügyfél által kívánatosnak tartott változás elindulásának nem feltétlenül elengedhetetlen feltétele a probléma megértése (ebből egyébként következik, hogy a “probléma-nyelv” és a “megoldás-nyelv” sem egyezik meg..), illetve annak, hogy az ügyfél szakértelmét a saját megoldását illetően az első pillanattól adottnak kell tekinteni, és
(b) ha ezekről az alapelvekről valaki nincs meggyőződve, akkor nem fogja tudni eredményesen alkalmazni a megoldásközpontú megközelítést, másrészről, nehéz lesz másik megközelítést alkalmazni, ha az ember egyszer meggyőződött arról, hogy hamarabb lehet a változást kezdeményezni, ha a vágyott célra, illetve a problematikus viselkedéstől eltérő kivételekre koncentrálunk.
Itt az ideje, hogy összekössem a két szálat, Grotowskit és a megoldásközpontúságot. A lényeg valahol a “saját anyagból dolgozásban” van - mindkét esetben.
A megoldásközpontú megközelítés semmit nem visz be a folyamatba kívülről, mindent az ügyfél által felvetett gondolatok, sőt szavak, gondolatok irányítanak, a coach a keretekre, a folyamatra ügyel és – istenem, milyen egyszerűen hangzik! – jókor, jó kérdéseket tesz fel, amelyek az ügyfelet a változás kreatív előkészítő gondolkodásának “flow”-jában tartják…
Persze, mint mindig, “az egyszerűség (a sallangmentesség) az a legnehezebb”, minél egyszerűbb valami, egy módszer, annál nehezebb, megfoghatatlanabb, sok tapasztalatot igénylő az alkalmazása (aminek a birtokában azután a “mesterek” nevezhetik könnyűnek, “csoki-job”-nak a coach-“mesterséget”…), így van ez a megoldásközpontú brief-coachinggal is…
Jellemző, hogy amikor egy full egy-éves – amúgy kíváló, mély önismereti munkán, az elmélet és gyakorlat egészséges arányán, ezen belül inkább gyakorlat-súlypontú coach-képzés után megismerkedtem egy hosszabb tréning-folyamat első néhány napján a megoldásközpontú brief-coaching alap-megközelítésének elemeivel, hangosan is feltettem a kérdést: “Most komolyan, ez az egész?! Ezért tanultam eddig ennyit?!”
És igen, azóta, néhány tucat könyv áttanulmányozása és természetesen egyre több gyakorlati tapasztalat után egyre jobban tudom, hogy – hála istennek (szeretek tanulni… kis defekt, vannak ilyenek…) – ezt innentől nem is kell abbahagyni, mindig lehet jobban csinálni és többet tudni róla…
Grotowski színháza is megpróbál semmit sem bevinni a folyamatba kívülről. Ebben a már idézett első, alapozó szövegben megemlíti (majd egy-egy bekezdésben ki is fejti), mi mindent nyert azáltal, hogy minden “normál” alkotó elemét egy “normál” színháznak “elengedte”…:
“…Mindenesetre azáltal, hogy az előadásról fokozatosan lebontottuk, amit le lehetett bontani, mintegy tapasztalatilag kimutattuk, hogy létezhet színház karakterizálás nélkül, autonóm jelmez és díszlet nélkül, elkülönített színpad nélkül, fényjáték, zenei aláfestés nélkül… De nem létezhet, ha nincs meg a színész-néző viszony, a színész és a néző kézzelfogható, közvetlen, “élő” érintkezése…”
Ez igaz a cochingra is, az egyetlen dolog, ami nélkül nem lehetséges coaching, az az emberi kapcsolat a coach és az ügyfél személyisége között. Emellett persze nagyon fontos feltétele a megoldásközpontú (és mindegyik) coaching-folyamatnak, hogy a coach akkor működik jól, ha a változás beindulásával és a változási folyamat előrehaladásával arányosan a coach szerepe egyre csökken és a végére (amikor az ügyfél ezt jelzi) mintegy el is enyészik.
Zárásként erre az utolsó gondolatra (a coach időben “elenyésző” szerepe…) idézek Chris Iveson et alii/és társai könyvének (BRIEF Coacing) bevezetéséből: “…Ahogy egy ügyfél mondta a harmadik ülés végén, ‘Tudom, hogy már halott lennék, ha nem jöttem volna el Önhöz, de fontos, hogy megmondjam, hogy Ön semmilyen szerepet nem játszott az életemben.’ Ez megérintette a coach-ot és így felelt, ‘Köszönöm. És Ön sem játszott semmilyent az enyémben. De mindig emlékezni fogok Önre.’ ‘És én is mindig emlékezni fogok Önre’, válaszolta az ügyfél mosolyogva…’”
Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com