Ilyenkor év vége felé megsűrűsödnek a programok, jönnek a “Save the date” mailek… hogyan döntsünk? Elmesélek valamit a tegnap esti programról. A Professzionális Coaching Egyesületnek volt programja a jól megszokott helyen, a MOM kultúrházban. Tudjátok, ők voltak nemrég az NM Budai Coaching Támogató Csoport, jó fejek, Szabados Andi, Eperjesi Amina, Van der Meer Gabriella és a többiek (azért csak őket említem, mert őket mindenféle helyekről személyesen is ismerem, de éljenek a többiek is…).
Jól szervezett esték szoktak lenni, aszponzorok által finanszírozott elmaradhatatlan ásványvízzel és az ajándékokkal, amit a végén húznak ki a bedobott névjegyekből. Két részből áll, egy plenáris előadásból és három részre szakadva 3 tevékenység között lehet választani, van ingyen coaching, esetleg valamilyen program, stb. bemutatása és egy csoport, most egy MasterMind csoport-izé volt, Andi moderálta (jól) és egyvalakinek elemeztük egy kicsit egy adott dilemmáját (írásos aláírással hitelesítettük, hogy nem visszük ki onnan)…
Azt mondták, én mindig nyerek valamit a sorsoláson, kettőről tudok. Hogy először mit nyertem, arra már nem emlékszem, most tagnap valami oktatást a Coaching Teamtől, tudjátok, a Bite Barbaráék – hopp, ez most elkezdett egy csipetnyit belterjes lenni, innen most visszajövünk…:-)))
Merthogy van egy fontos pont, amit el akarok mesélni nektek erről az estéről (lehet, hogy mást is, de ezt mindenképpen). A delegálásról és a felhatalmazásról, az “empowerment”-ről.
Szóval hol is tartottam? Ja, hogy hogyan dönt az ember, hogy hová megy el… tehát – az előbbiek alapján – az tiszta, hogy ezek az esték jók szoktak lenni, dehát azért az is számít, hogy mi a téma… Nos a tegnap esti téma a “Hogyan lettem coaching szemléletű vezető?” volt – Mészáros János “előadásában”, aki az ELMÜ kontrolling igazgatója. 
Na ez már – elsőre – kétesélyes volt. A legnagyobb élményeim közé tartozik, amikor coaching szemléletű vezetők leülnek kerekasztal-beszélgetni. A 2012-es oxfordi SOL World konferencián azt az egy órát biztos nem fogom például elfelejteni, ahol két angol és egy Indiában dolgozó német válallatvezető osztotta meg velünk az – ott szűkebben véve megoldásközpontú coaching – élményeit és eredményeit (valahol egy bejegyzésben írtam is róla). Viszont, amikor előadást tartanak, az – sorry – unalmas szokott lenni. Nem tudom, mennyire píszí, de elsőre a kontrolling se a legszexibb job-ok egyike (én is pénzügyes voltam sokáig, tudom, miről beszélek…) és hát az ELMÜ…
Elmentem… Nos, Mészáros János tizen (talán 14) éve dolgozik különböző posztokon az ELMÜ-nél és bemutatta, hogy milyen izgalmas is tud lenni az élet (a) az ELMÜ-ben és (b) egy controlling igazgatóságon. Karrier controller. Mindig kontroller szeretett volna lenni (ezt nem mondta, és biztos ez így túlzás is), és controller volt (ezt a “karrier …” izét valamikor régen a karrier-diplomatával hallottam, azóta megjegyeztem s kreatívan használom). Mészáros János néhány vulnerability-t is mutatni tudó pillanatában megjegyezte, hogy ő (a) tulajdonképpen inkább meditáló, kicsit befelé forduló alkat, nem a nagy extrovertáltak közül való, (b) néha gondolkozott rajta, hogy ezt kell-e, itt kell-e, de nem ez volt a jellemző. Ettől lett körbejárható, ettől lett még erősebb, amit elmondott.
Mert nagyon erős volt… igazából nem az, amit elmondott, nem az, ahogy elmondta, hanem az amit el tudott mondani, mert csinálja… Hát igen, a második rezsicsökkentés után az energiaszolgáltatóknál már nagy rendnek kell lennie… controlling rendnek (nem lehet sok multi nálunk, aki ennél hatékonyabb költség-kontrollt exercál)… tudni kell, hogy egy controlling jelentés mennyibe kerül és amikor néhány évvel ezelőtt szembesítették azzal, mint új (akkor még csak osztály-) vezetőt, hogy nem hatékony a controlling, magyarul drága és tessék a költségeiből 3 év alatt 25%-ot lefaragn, először nem értette, szóval akkor most eddig nem jól? Vagy akkor ezt hogyan kell érteni? Azután ő, ők elérték a kitűzött célt 1 év alatt. De nem a minőség kárára (ja, és emelett a túlórát is csökkentették (jól emlékszem, 50%-kal?!)… Az ilyen ember aranyat ér a cégnek… Mit csinált, hogyan csinálta?
Nyilván nehéz visszapergetni, ő többek között a coachingra vezeti vissza. Előtte egyedül volt, és lehetetlennek látta, a coaching megértette vele, hogy bizalom nélkül nem megy… bíznia kell az emberekben, delegálnia kell…
Delegálnia kell, de nem csak a feladatokat, hanem a döntések és az irányítás egy részét is… lassan mondom, hogy én is megjegyezzem, Te is megértsd, felfogd: “delegálni kell, de nem (csak a) feladatokat, hanem a döntéseket és az irányítást”. Fékezett habzással próbálok ezért itt most lelkesedni, mert ez zseniális, ez a mondat, ebben benne van az út a delegálástól a felhatalmazás/empowerment felé, ez a missing link, a hiányzó láncszem (hogy mit olvasok össze, mit nem, bele se gondolj, de ilyen szépen még nem láttam sehol megfogalmazni…).
Mert ugye, ha feladatot delegálsz, a munka visszajön a kiskapun. Te vagy a gate-keeper, a kapuőr, minden csak Rajtad keresztül mehet ki a nagyvilágba. Ami azt jelenti, hogy, bizony, Mészáros Jánosnak minden egyes riportot végig kellett nyálaznia, megtaláőlni a hibákat, és visszaküldeni, vagy ahogy ilyenkor ez lenni szokott, arra már nem volt idő, gyorsan befejezte… És a többiek? Tudták, hogy van egy árgus szem, ami úgyis átnézi, a saját felelősség, saját rátartiság, hogy “nem adok ki hibás anyagot a kezemből”, alábbhagy, hiszen “…úgyis megnézi a főnök”. Na most így egyet nem lehet nyerni. Időt… hiába küldöm ki a “majmokat” (feladatokat) az ajtón, kicsit később beszöknek az ablakon.
Mi a trükk, mire talált rá? Hogy meg kell ismerni az embereket, segíteni kell őket fejlődni és szép lassan terhelni kell őket… És persze, ennek is van a finomszerkezete, hogy az elején a döntési és irányítási jogköröknek csak kis részéről van szó, azt figyelni kell, hogy csinálja, jobban terhelni… ja igen és ezt is mondta még az elején – hát, göröngyös az út, bele kell tenni az energiát, nincs mese… -, hogy hagyni kell hibázni is a delegáltat… hozzátette, hogy a controlling jelentésekkel nem lőnek nyulat, talán itt nagyobb tere van a trial & error tapogatózásnak…
Nehezebb út, folyamatosan figyelni kell… Egyszerűbb a feladatot delegálni mindig, pikk-pakk, mint hosszú távon építkezni… Megéri? Gondolj bele… Ha hosszú távon látsz fantáziát a helyedben, biztos, ha csak túl akarod élni a következő fél évet, talán (biztos…), hogy nem…
Egy biztos: delegálni feladatot és felhatalmazni a kollégáidat (döntési és irányítási jogköreidből átengedni nekik), ez két teljesen különböző működés mód. Az elején csak látszólag kontrollálod a helyzetet, de nem kontrollálod az idődet, az emberek nem fejlődnek, szintekkel képességeik alatt teljesítenek, nem teszik hozzá a pluszt, ami nekik is élvezetesebbé tehetné a munkájukat.
A második út, a felhatalmazás útja az elején sokkal nagyobb befektetést igényel, és egyáltalán egy másfajta folyamatos működést, amikor odafigyelsz az embereidre a mindennapokban is, nemcsak mailjeidet olvashatják, hanem megbeszélhetnek Veled fontos dolgokat. Van egy nehézsége az utóbbi módszernek, működési módnak, amiről kevésbé beszélünk, még inkább érezzük.
A félelelem. A félelem attól, hogy nem vagyunk elég jók. A félelem a közvetlen, azonnali, minden pillanati kontroll elveszítésétől (ha felhatalmazol, az azt jelenti, hogy egy csomó dolog a (közvetlen) tudtod nélkül történik.
Egy controlling igazgatóság esetében egy csomó riport már a láttamozásod nélkül megy ki és csak a legfontosabbakat nézed át – hiszen ez a felhatalmazás lényege, hogy bízol az embereidben és delegáltál döntési és irányítási jogköröket is. Azám, csak akkor nem derülhet ki, hogy Rád nincs is olyan sürgős szükség? Még rosszabb: kiderülhet, hogy a felhatalmazott kollégáid közül egyik-másik – miután egyre szabadabban, a Te bevonásod nélkül kommunikálhat a külvilággal, hiszen ez a felhatalmazás lényege – esetleg alkalmasabb is lehetne az adott funkció irányítására?
Erről nagyon nehéz lenne statisztikát készíteni, de 20 év felsővezetési tapasztalattal és számos szervezet belső politikai térképét alaposan megismerve állítom, hogy ez utóbbi a legfontosabb érv, amiért a vezetők nem engedik közelebb a kollégáikat a ”gombok szobájához” (azt hiszem, Gramsci fogalom-használata). Inkább meghalnak a munkában, éjszakáznak, tönkremegy a családi és egyáltalán az életük, de “ők a főnökök”… (és a jó öreg infromációvisszatartás/-manipulálás… - húúú… hány embert láttam röpülni, mint a darvakat, aki mind azt hitte magáról – és bizonyos körökben elég hatékonyan terjesztette is -, hogy nélkülözhetetlen…)
Na most hogyan volt ezzel Mészáros János az ELMÜ-nél? Nem egy ijedős ember. Alapos, megfontolt (mondtam már: karrier-kontroller…), ahogy szoktam mondani, “rakkolós”, de tegnap este nem ez volt a lényeg, hanem a “coaching szemléletű” (nyugodtan helyettesíthető, vagy kiegyészíthető azzal, hogy: “hatékony”…)… Megcsinálta… szép csendesen, rakkolósan, majdnem mindig kicsit ellenszélben (az a szerencséje, hogy az ellenszél nem “felülről” fújt (ezt hangsúlyozta), ott értették… - ez is kell hozzá...).
Szóval, mégegyszer (a fontos dolgokat a végén meg kell ismételni…:-))): hogyan érte el a sikereit, mi volt a fordulópont?
Ez volt az egyik, hogy megtanulta a csapatát, megtanult kérdezni, kapcsolódni, megérteni őket, az igényeiket, a gondolkodásukat (ja, nem mondtam? ez kell a delegáláshoz, meg a felhatalmazáshoz… meg ne próbáld olyanokkal, akiket nem ismersz, nem bízol bennük és tök mást gondolnak az egészről, mint Te… oda a command & control-t ajánlom… amíg elviselnek Téged…).
A másik az, hogy az így felszabadult időben az időközben jól beazonosított belső “vevőikkel” tudott foglalkozni, hogy ténylegesen mi kell nekik (ne gyártsunk már felesleges riportot 30 oldalban havonta, ha az illető vezetőnek annyi ideje nincs, pont olyat készítsünk csak, ami őt valóban érdekli, és amit el fog olvasni, fel fog használni). Büszkén jelentette ki, hogy ha kellene, minden egyes riportot megalapozott kalkulációval alátámasztva tudna kiszámláztatni.
Komolyan, ha nem csináltam volna annyi mindent életemben és nem érdekelne annyi minden, kevésbé habzsoltam volna az életet abban az értelemben, ahogy én szeretem gondolni, ha lett volna türelmem egy dolognál kikötni és ez a pénzügy lett volna (ami két évtizedig volt is), akkor az ideálképem Mészáros János lett volna, az ELMÜ coaching szemléletű kontrolling igazgatója…
Szilágyi Miklós – Business Coach Kft stratégiai partnere
