Lehet, hogy emlékszel a slogan-re: "Tiéd a gyár, magadnak építed!", lehet, hogy hallottad valahol, mindenesetre ez a háború utáni idők egyik (sikertelen) motivációs kísérlete volt...
A cinikus '70-es években ez informálisan "Tiéd a gyár! Vidd haza!"-vá változott, ami elég komolyan kisiklatta az eredeti szándékot, felismerve a slogan-ben benne rejlő humor-bombonos lehetőséget (mondjuk, azután ennek nagyon materiális megvalósítása egyáltalán nem volt olyan humoros...)
Ez volt az ipari korszak... azután jött az információs forradalom, sok neve van a mostaninak, például információs társadalom/korszak, digitális, vagy számítógépes korszak.
A nagy tőzsdei cégek értékében a tárgyi eszközök dominanciáját felváltotta az immateriális, vagy szellemi eszközök túlsúlya, a "legfőbb érték az ember" slogan a sikeres vállalkozásokban rögvalósággá válik.
Ez megjelenik a menedzsment, irányítási technikákban is, mert főleg az alapvetően kreatív energiákra építő cégeknél (de egyre inkább mindenütt) elemi szükség van minden egyes munkatárs kreatív energiáinak mozgósítására is.
Hát, pont ez az. Az ipari társadalomban a termelésben nem volt szükség az egyén kreatív energiáira, éppen hogy nem volt... a fegyelmére, a türelmére és az engedelmességére volt szükség. Fogaskerék volt, nem vitte a hátán a cég gondjait, az ilyen marhaságokkal, hogy "Tiéd a gyár, magadnak építed!", nem is foglalkozott (rosszabb esetben rossz kedve lett tőle, kigúnyolta).
Az entrepreneur, a vállalkozó volt az, aki minden kreativitását, energiáját beleadta a tevékenységébe, mert ha nem, elsüllyedt, tönkrement.
Az idők változtak... ma az a cég, amelyik még mindig csak fogaskerékként kezeli az alkalmazottait, nem készíti fel kellőképpen (nem segíti a szakmai, vezetői fejlődésüket), tartósan nem figyel oda a munka-magánélet egyensúlyra (ezzel idő előtt tönkreteszi őket, kiégést, elidegenedést generál), nem vonja őket be a cég céljaiba, terveibe, sőt gondjaiba is, nem hatalmazza fel őket a lehető legnagyobb önállóságra, amelyben önállóan, kreatívan, nem rettegve a hibázástól kezdeményezve tudnak dolgozni, amikor kell, alkotni a saját és a cég közös hasznára, az a cég hosszú távon (de lehet, hogy már közép távon) legrosszabb esetben halálra, kevésbé rossz esetben stagnálásra, bukdácsolásra, szenvedésre van ítélve.
Ezért született meg az "intrapreneur" kidejezés, a belső vállalkozó, aki kellően kiképezve és folyamatosan fejlődve, bevonva a döntéshozatali folyamatban, kreatívan, a lehetőség szerinti legnagyobb szabadságban, dinamikusan együttműködve a többiekkel, a közös jó hangulatú alkotás közegében, felhatalmazva úgy végzi a munkáját, hogy tisztában van vele, hogy ami a cégnek jó, neki is jó lesz, ezért párhuzam vonható az alkalmazottként személyesen mozgósított energiája, lelkesedése, kreativitása és az "igazi" vállalkozó működése között...
Nem vagyunk egyformák... vannak, akiknek fontos, elengedhetetlen, hogy a maguk urai legyenek, és vannak, akik csak meg szeretnék keresni a napi kenyerüket, köszönik szépen, őket hagyják békén. Ők helyezkednek el az aktív populáció munkához/tevékenységhez való hozzáállást/attitűdöt leíró haranggörbe két szélén.
Az egyiket nem kell motiválni, van neki elég, nem fog tartósan megmaradni egyetlen formális szervezetben sem, amelynek nem ő szabja meg az irányát, a másikat meg nem lehet. Nincs különösebb célja az életben, végigéli, kész.
...és van a zöm, a haranggörbe által leírt középső halmaz, akiben az önállóság iránti vágy és a felelősségtől való tartózkodás valamilyen vegyüléke található meg. Önállóan szeretne működni, valamilyen szinten meg szeretné valósítani önmagát az életében és a szakmájában is, de a teljesen önálló vállalkozástól viszolyog, bizonytalannak érzi, és túl sok olyan, adminisztrációs, networking, sales elem keveredik hozzá, amelyekről szívesen lemond. Ő szeretné csinálni azt, amihez ért. Ő lehet az alanya a szervezeti motivációnak. Ő az, akit nem csak a pénz motivál, és szereti a szervezet védőernyőjét a kinti világ zordonságával szemben (nem utolsósorban persze a hó eleji boríték biztonságán keresztül). Ő lehet az "intrapreneur".
De nem szabad elfelejteni, hogy életveszélyes felhatalmazni a munkatársakat anélkül, hogy biztosak lehessünk benne, hogy szakmailag fel vannak készülve (és biztosított a folyamatos fejlődés/fejlesztés lehetősége, amelyen keresztül az ő személyes szakmai értékük is nő...) és tisztában vannak a közös szerevezeti célokkal, azokat magukénak tekintik és azokért dolgoznak. A felhatalmazás nem az istráng lovak közé dobását jelenti (ha a metafóra nem is szerencsés...), nem arról van szó, hogy a vezető leadja a felelősséget és kész, hanem arról, hogy kicsit hátrébb húzódik egy fokozottabban támogató és (sokkal) kevésbé közvetlenül irányító és (sokkal) kevésbé mindent-eldöntő szerepbe. Ennek fényében már jobban érthető, mit jelent az, hogy "szabad hibázni". A fentebb leírt működés esetén (felkészített, felhatalmazott munkatárs, fokozott háttértámogatást adó vezető) a felhatalmazott munkatárs/csapat hibája nem több, mintha a vezető döntése lett volna hibás... ami, mint tudjuk, szintén előfordult a korábbi, szigorú hierarchiában működő szervezetekben is...
Hogyan alakulhat át a múlt század '50-es éveiben nem csak hatástalan, de feltételezhetően kontraproduktív "Tiéd a gyár, magadnak építed!" slogan-je az információs korszak többé nem helyhez kötött termelését leíró mondássá? Hát így:
"Tiéd (is) a cég! Vidd haza! A munkát!"