Vezetői coaching

Címekben, szövegekben, blogokban sokat használom a 3 pontot (...) egy-egy gondolat, mondat, bekezdés végén... Az én használatomban (nem jelentés van, használat...) ez annyit jelent általában (? mi az, hogy általában?! Megint egy ilyen elbizonytalanító izé...), hogy „van tovább is...”, „...ez csak egy része annak, ami erről eszembe jut, de most nem zavarlak, kedves Olvasó a többivel...”  

Ez lényegében adekvát azzal a gondolattal, hogy az amit megosztunk a többiekkel időnként (helyesebben ez áll a szándékunkban, hogy azután ebből mennyi, hogyan, és mikor jut át (és ül esetleg be...), az a pillanatnyi egyéni és kapcsolati diszpozíciónktól/együttállásunktól függ...) 

Erről a 3 pont cuccról eszembe jutott a coaching hatása az ügyfél belső munkájára magával. Az az ügyfél, aki (tudatosan legalább) nem „dolgozik” magán, nem fog coachhoz fordulni, vagy ha coachhoz fordul, vagy mondják neki, hogy jobban teszi, hogy coachhoz fordul:

• vagy eleve ellendrukker lesz (abban érdekelt, hogy bebizonyítsa, hogy az semmit se ér, amit eleve is gondolt, és mivel nélküle nem megy, majdnem 100% esélye van, hogy ez sikerül is neki, ha a coach nem veszi ezt időben észre és nem vesz részt, azaz kilép az ellehetetlenítő „játszmából”)
• vagy jobb esetben passzív szemlélőként várja, hogy a coach megszerelje őt, mint a vízvezetékszerelő az elromlott vízcsapot („...na, ugorjál szépen! Hopp... hopp...”) 

A nehézség az lehet, hogy a coachok egy része is titokban, vagy kevésbé titokban azt gondolja, hogy ő a nagy varázsló, aki a színre lép és minden megjavul és őt mint hőst fogják élete végéig emlegetni még a rokonságban is... Azaz, ő az, aki megváltoztatja az ügyfél életét, enyhébb esetben akinek a közvetlen hatására az ügyfél élete egyszeriben megváltozik.  

No, és ekkor ez a gondolatmenet a valamikori mérnök (az én) fejemben mint egy diagram jelent meg, amelynek a vízszintes tengelye az idő tengely, a függőleges tengely pedig sok mindent jelképezhet, az ügyfél életének egy-egy aspektusát, ami a fókuszban van, vagy akár az egész életének a minőségét is. A függőleges tengelyen a zéró tengelymetszet a semleges/semmilyen állapotot jelképezi, felfelé a pozitív, a (-z ügyfél számára szubjektív) „jó” értékek találhatóak (minél magasabb az érték a zéró/semleges értéktől, a helyzet az adott tényező esetében annál kedvezőbb/”jobb” és minél közelebb, de még a pozitív tartományban van az érték, annál kevésbé (de még) „jó” az a bizonyos helyzet, lefelé ugyanez tükörben, azaz az egyre rosszabb helyzeteket jelképezi (ahogy lefelé haladunk). 

Íme, ahogy sokan még ma is elképzelik a coaching folyamat hatását. Az adott cél-tényező valamilyen szintű, jön a coach és a coaching és csiribi-csiribá, megemelkedik ez a szint. Ennyi.

Ez nem így működik. Előszöris, a coaching folyamat előtti constans diagram-szakasz azt jelképezheti, hogy az ügyfélnek jó, ahogy van, semmit nem akar változtatni rajta, el se kezdett rajta „dolgozni”, köszöni, őt hagyják békében. Ott kezdődik, hogy az ilyen el se megy a coachhoz (magától), hiszen az, hogy elmegy valaki egy coachhoz, az már része a fejlődési folyamatnak, mert ez jelenti pl. a következőket:

• az ügyfél felismerte, hogy jó lenne, ha valami máshogyan, jobban menne... ez azt is jelenti, hogy képes a saját működését racionálisan, kritikusan megközelíteni, nem tagadja, hogy lehetnek olyan dolgok az életében, amelyek tekintetében nem tökéletesen működik, és hajlandó ezek javítása érdekében pozitív energiát kifejteni, azaz hozzákezdett egy fontos, de nem feltétlenül sürgős (sokunk elől a mindennapi rohanás által eltakart/lefedett) projekt kivitelezéséhez, feltétlenül elismerésre méltó mozzanat, ezenkívül
• az ügyfél elindult a fejlődési úton (már a coaching folyamat beindulása előtt!! - jó esetben a coaching folyamat iránti igény ennek a saját erős fejlődséi folyamatnak a szereves része lehet) és az első próbálkozások után, meg barátok, ismerősök, olvasmányok hatására úgy döntött, hogy külső segítséget/támogatást kér... Tudja, hogy határai vannak, képes segítséget kérni másoktól (talán meglepődnél, ha tudnád, mennyire nem triviális készség ez), képes bizalmat adni akár teljesen ismeretlen embernek is, ha kellőképpen meggyőződik arról, hogy az illető megérdemli (professzionális támogató esetén a szakma minimum önszabályozó mechanizmusai – etikai kódex, kötelező titoktartás - ennek a professzionális bizalomnak a kialakulásához megfelelő kereteket biztosít)
• Előfordul, hogy az ügyfél már a coaching elején képes világos keretrendszerben megfogalmazni a céljait, vágyait, amelyre a coach-csal együtt képesek felfűzni a folyamatot magát. Ezzel a ponttal kapcsolatban van egy értelmezési gondolatom, ami nem feltétlenül 1:1-ben ért egyet a coach-kánon (megfogalmazva például az ICF dokumentumokban) cél-felfogásával. Az alap, hogy a coachnak, a coaching folyamatnak legyen célja, ebben 100-ban egyetértek a coaching-kánonnal, hiszen – ez talán a legfontosabb - hogyan tudjuk leellenőrizni, verifikálni a coaching hatását, ha nem tűztünk ki célt, ha nincs mihez mérnünk a (remélhetően pozitív) eltéréseket a kiinduló állapothoz képest. Hogy mikorra alakul ki ez a cél, ez a deviancia forrása. Az ügyfelek nem azonos mennyiségű és minőségű coaching előtti (önejlesztési) munka után érkeznek meg a coachhoz:
  • Vannak kitartóak, szívósak, akik megszokták, hogy maguk végzik el a (főleg saját belső) dolgaikat, több opciót megvizsgálnak, esetleg kipróbálnak, vagy akár már ki is értékelik azokat. Ők általában azok, akik tudják, mit akarnak elérni, többé-kevésbé kialakult céljaik vannak, a coaching folyamán ezek kevésbé szoktak változni, bár kisebb módosítások, akár scope-ban, szintben is elképzelhetőek,
  • Mások hamarabb fordulnak segítséghez, náluk gyakoribb, hogy intuítive érzik, akarják a változást, de nem férnek annyira hozzá a működésük rugóinak egynémelyikéhez és ezekben az esetekben a coaching a célrendszer kialakításában is nagyon hasznos lehet. 

Az adott diagram-modell végtelen sok változatot le tud képezni, nagyon rugalmas és egyszerűsége ellenére (ami viszont demonstrációs erejét adja) meglepően sok dimenzióját tudja jelképezni a coaching minőségének, hatásának. 

Néhány példa... 

• egy klasszikus képlet a következő diagram témája, amikor az ügyfél már maga is fejlődési folyamatban van, egy alapvetően jól működő élet-/munka-tényező vonatkozásában (a diagram első, coaching folyamat előtti szakasza a pozitív tartományban van és emelkedő tendenciát, fejlődést mutat), ekkor kér coachingot, amely alatt a fejlődés üteme kicsit megtorpan, mert a tanulás folyamata nem egyszerűen egy lineáris dolog, viszont a coaching co-kreatív hatása megmutatkozik abban, hogy a coaching folyamatot követő szakaszban a fejlődés üteme (tangense) megnő és már egyedül is jobb hatásfokkal tud fejlődni (természetesen ez az ábrázolás leegyszerüsített (ez mindegyik ábrára igaz...). Ez a harmadik szakasz például nem fog lineárisan, minden határon túl nőni, valahol lecsökken az ütem és a fejlődésnek ha tetszik, van egy plafonja, amelyet sok minden (készségek, körülményeK) határoz meg...
• Lényegében ugyanez a jól működő coaching hatás akkor is modellezhető, ha az ügyfél egy rosszabb helyzetből indul és az javul fokozatosan.

• Azután lehet az az eset, hogy zajlik a coaching folyamat, de valahogy párhuzamosan beszélgetnek egymással, a coaching nem érinti meg az ügyfelet igazán, nem tud neki támogatást nyújtani a fejlődés ütemét (és minőségét) tekintve, az ügyfél egy stagnáló periódus után továbbra is a neki korábban is természetes ütemben fejlődik tovább.

• És nem kizárható az az eset sem, hogy különböző lehetséges okok miatt a coaching nem használ, inkább árt. Ez lehet egyszerűen egy negatív kapcsolati kémia hatása, vagy nem a megfelelő coaching attitűd/eszközök hatása, vagy akár okozhatja egy kiábrándulás is („...én nem tudtam magam elérni, megpróbáltam a coachingot is, és lám, az se használ...”)

Van-e olyan dolog az életedben, amiben több potenciál van, az emberi, „soft” tényezőkön múlik, dolgozol már rajta egy ideje, de egyelőre eredménytelenül, de még nem adtad fel? Nosza... 

Itt megtalálsz: teveatufokan@gmail.com

Wikipédia: “Eric Berne (Montréal, 1910. május 10. – 1970. július 15.) kanadai származású pszichiáter, aki leginkább a tranzakcióanalízis (TA) kidolgozójaként és az Emberi játszmák című könyve révén vált ismertté… (szerintem megvan valahol a magyar kiadás, de azt nem találtam a csoportképhez…)… 

…A hadsereg pszichiáterei felszólítására Dr. Berne a II. világháborúban az AUS orvosi alakulatnál szolgál, és rangja hadnagyból őrnaggyá emelkedik. A háború utolsó két évében a Bushell General Kórház pszichiátriai osztályán csoportterápiával foglalkozik. Amikor 1945-ben leszerel, elválik feleségétől, és Kaliforniába, Carmel-be költözik. 1947-ben jelenik meg első könyve a pszichoanalízisről „The Mind in Action” címmel New Yorkban. Ugyanebben az évben folytatta pszichoanalitikai tanulmányait a San Franciscó-i Pszichoanalitikai Intézetben. Ekkoriban ismerkedik meg a fiatal, elvált Dorothy de Mass Way-jel, akit feleségül vesz 1949-ben. Két közös fiuk született.

A tranzakcióanalízis kezdetének legjelentősebb lépéseit valószínűleg az általa 1949 elején írt első öt cikk tartalmazta. Már ekkor a pszichoanalitikusok helyzetének javításán dolgozott, szembe mert szállni a freudi koncepcióval. 1950-ben kinevezik az Mt. Zion Kórház pszichiátriai asszisztensének San Franciscóban, és ezzel egy időben megkezdi szolgálatát az amerikai hadsereg egészségügyi alakulatainak főparancsnokaként. 1951-ben mellékállást vállal adjunktusként és megfigyelő pszichiáterként a Veteránok Intézetében és Mentál Higiéniás Klinikán, San Franciscóban. A hatvanas évek első felében megjelent könyvei, a Transactional Analysis in Psychotherapy (1961), a The Structures and Dynamics of Organizations and Groups (1963), valamint a Games People Play (Emberi játszmák) (1964) a tranzakcióanalízis jelentős műveivé váltak. 1964-ben elválik második feleségétől. Ugyanebben az évben Berne és San Franciscó-i, valamint monterey-i szemináriumi kollégái elhatározzák, hogy létrehozzák a Tranzakció Analízis Társaságot.

1967-ben vette el harmadik feleségét, Torre Rosecrans-ot. 1970 elején elvált harmadik feleségétől is. 1970 júniusában szívinfarktust kapott. Szívinfarktusa előtt néhány héttel, május 10-én, a 60. születésnapján még azt mesélte a barátainak, hogy milyen jól érzi magát. 1970. június 26-án ismét szívinfarktust kapott, és kórházba került. Néhány héttel később, július 15-én egy újabb infarktus következtében meghalt. Pacific Grove-ban, Kaliforniában, az El Camelo Temetőben helyezték végső nyugalomra. Berne a halála előtti időszakban két könyvén dolgozott. Az egyiket 1970-ben adták ki Sex in Human Loving, a másikat 1972-ben What Do You Say After You Say Hello? címmel.[3]…” 

Kedvenc…:-))) 

teveatufokan@gmail.com

Egy kedves barátomnak csináltam ezt a fotót, hirtelen lekapva a polcról Zsuzsa (F. (F=Frankné, Frank Tibor után) Várkonyi Zsuzsa) elől lévő könyveit, mert azt mondta, hogy még nem találkozott a névvel. Ranschburg, Popper, Bagdy, Vekerdy "kategória", ha valaki másnak is újdonság... pszichológus, coach, tréner, aki még Thomas Gordontól tanulta a Gordon módszert, és aki "házasította" a tranzakció-analízissel (a Gordon módszer segít megerősíteni az Adult/Felnőtt én-állapotban levést).
Zsuzsa mellesleg 5 éve dolgozik az Ó utcában a Momentán improvizációs színházi formációban (kéthetenként a Fröccs című produkcióban) és 4 éve van keddenként egy negyedórás blokkja valahol 10 és 11 óra között Bódi Gergő Ötösében a Klubrádióban...

Ha akarsz erről, könyvekről, gondolatokról, vagy hogy hogyan tovább...:teveatufokan@gmail.com 

3 eset van,

• szoktál újévi fogadalmakat tenni és azok (mondjuk legtöbbjük) teljesítése mindig lendített az életeden, a következők mindig egymásra (az újabb fogadalmak a korábbiak teljesítésének eredményeire) épültek - ez az ideális eset, vagy
• egyáltalán nem szoktál (marhaság, Téged hagyjanak békén ilyesmivel), vagy kiábrándultál (belőlük és/vagy magadból, hogy úgyse tudod 2-3 hétnél tovbb betartani őket) - ez a kiábrándult eset (kb, mint a képen Robert Downiey Jr gondolhatja), vagy
• néha szoktál, néha nem, van amit sikerült betartani, néha meg az egészet nem, úgy, ahogy volt – ez az ahogy esik, úgy puffan eset... 

Akármelyik igaz Rád, ez a szezonja a fogadalmaknak, és ez a 4 kérdés (vagy inspirálásukra rugalmasan kiegészített/képzett bármely kérdés-set) segítségedre lehet, hogy milyen irányokban érdemes gondolkoznod a fogadalmak megfogalmazásában (ha mégis elszánod magad ezúttal...). Persze, érdemes olyan dolgokkal foglalkozni (ez a 4 is ilyen), amelyekre jelentős ráhatásod van (persze lehet vadabb dolgokkal is kezdeni, law of attraction hívők itt előnyben...) 

A 4 kérdés:

1. Mi az, amit el kell hagynom? Veled van az, vagy szokott az lenni, hogy amikor kitűzöl célokat, feladatokat, projekteket magadnak, több mint 1 életre és legalább 48 órás napokra számítasz valahol a kisagyadban? Mert hogy azt a sok mindent, amit szeretnél elérni, megcsinálni, a Marvel összes szuperembere se lenne képes besúvasztani a működésébe? No, ezért ez az első kérdés...
2. Hol vagyok beragadva, mi az, ami állandóan visszahúz (esetleg anélkül, hogy tudnék róluk? A vakfoltjaink itt jó eséllyel indulnak. Nos, mivel ezt nehéz belülről látni, érdemes a legbensőbb körödet (család, barátok) megkérdezni, hogy ők látnak-e ilyeneket a működésedben, és ha igen, mi az... Ez egy jó kis kölcsönös baráti segítségnyűjtás projektté is avanzsálhat, ez a kezdeményezés...:-)))
3. Hol, milyen esetekben, dolgokban hagytam magam cserben? Például ígéreteket/fogadalmakat nem tartottam be, a saját stenderdjeimmel szemben kompromisszumokat hoztam (ERRE KÜLÖN FELHÍVOM A FIGYELMED!), lehetőségeket hagytam ki, embereket elárultam, értékeket nem vettem figyelembe. Nem feltétlenül NAGY dolgokról van szó, de fontosakról...
4. Milyen irányba tartasz igazán? Most, hogy tisztult a kép, tudod, hogy mit kell elhagynod, hol vagy beragadva és milyen helyzetekben hagytad magad cserben, mi az, amit igazán akarsz, mi a célod? Hol akarsz lenni 2016 (vagy a dekád, 2020) végére? Mi az az egy dolog, ami tényleg fontos! 

(A postot inspiráló LinkedIn bejegyzés Michael Bungay Stanier írta és itt olvasható egészében: https://www.linkedin.com/pulse/four-hardest-questions-answer-end-year-michael-bungay-stanier ) 

Ha úgy érzed, hogy szükséged van támogatásra, és a legszűkebb körödben nem találsz rá elengendő erőforrást, akár kereshetsz engem is, ilyesmivel is foglalkozom: teveatufokan@gmail.com )

Ugye, mindannyian azt gondoljuk, hogy mindig tudjuk a tuttit és nagyon ritka az, hogy tévedésen kapjuk rajta magunkat (és azt is gondoljuk – én is, persze -, hogy ezeket nagyon jól és gyakorlatilag mindig meg tudjuk különböztetni). Érdekes lehet az emberi tévedést vizsgáló, semleges közegben elvégzett, ellenőrzött kísérletekről olvasni, ami elgondolkodásra késztethet minket (elég zsenánt, majd meglátod…) - idézet egy könyvből (« Tévedhetsz »): 

«…Solomon Eliot Asch (1907-1996), lengyel gestalt pszichológus és szociálpszichoplógus az 1950-es évek elején elvégzett egy kutatást, amely szakterülete történetének egyik leghíresebb kísérletévé vált. Asch 5-8 fős csoportokat vitt be egy osztályterembe és egyszerre két kártyát mutatott nekik – az egyiken egy, a másikon három függőleges vonal volt látható. Ezután egyenként és hangosan megkérdezte az embereket, hogy a második kártya vonalai közül melyik azonos hosszúságú az első kártyán láthatón vonallal…» 

Itt egy kis kitérő, most jól nézd meg az első képen a vonal hosszát, azután nézd meg a második kártyán lévő 3 függőleges vonalat jó alaposan. Segédeszközt ne használj, csak a szemmértékedet. Szerinted hányan rontották el? Nos, a kísérlet eredményei szerint volt néhány, a résztvevők kevesebb, mint 1 %-a, aki nem találta el, hogy melyik egyenlő hosszú a 3 vonal közül az első kártyán lévő vonal hosszával. Na most mielőtt tovább olvasod, tedd a szívedre a kezed, szerinted mit gondolsz arról, aki ezt elrontja, de komolyan?! Jegyezd meg, hogy mit… 

…és akkor folytatom az idézetet… 

«…Amint a képek mutatják, ez nem valami szörnyű nagy kihívás (ugye ? mondtam én… - SZM). Kisgyerekek is helyesen elvégzik, és a kontrollkísérletekben, amelyeknek az volt a céljuk, hogy megállapítsák a siker általános arányát, Asch kísérleti alanyai probléma nélkül végighaladtak a kártyákon…» 

Aha… volt kontrollkísérlet, akkor kellett lenni egy párhuzamos kísérletnek is, ami a tényleges, tulajdonképpeni hipotézist volt hivatva igazolni és aminek az összevetéséhez, összehasonlításához volt szükség az úgynevezett kontrollkísérletekre… és valóban… 

«…A tényleges kísérletben azonban volt egy buktató: a szobában tartózkodó személyek közül valójában csak egy volt a kísérleti alany. A többiek Aschnak dolgoztak (a kísérleti pszichológia nyelvén beépített emberek voltak), és Asch utasítására az első néhány kártya után mindannyian ugyanazt a helytelen választ adták…» 

Aha… szóval ez a Kész átverés show-knak egy korai változata volt. Kísérleti alanyokat – akik ezért valamilyen díjazást kaptak gondolom – többekkel együtt, csoportosan bevezettek egy terembe, abban a hiszemben tartva őket, hogy a többiek ugyanúgy egy pszichológiai kísérlet szerényen megfizetett alanyai és mind ugyanazzal a jóhiszeműséggel állnak a kísérlethez, amihez ő… ehhez képest a többieket meg azért fizették meg, hogy hazudjanak, és lehetőleg ugyanazt… gáz… Igaz, voltak a szociálpszichológia történetében sokkal cikibb kísérleti helyzetek is (itt csak a Milgram és a Stanford Prison (Zimbargo) kísérletekre utalok – ezekről és másokról pl. itt : https://explorable.com/social-psychology-experiments) 

…vissza az idézethez… 

« …Ennek következményei az egyetlen igazi alanyra nézve megdöbbentőek voltak (gondolom azért egy kicsit számítottak rá, különben mi a fenéért csináltak volna egy drága & hosszadalmas kísérletet ?! – SZM). Háromnegyedük legalább egyszer a rossz válasszal felelt és egynegyedük a kártyák legalább felénél tette ugyanezt. A kísérleti alanyok átlagos hibázási aránya az önálló válaszadásban kevesebb, mint 1 %, majd közel 37%-ra nőtt, amikor a csoport befolyásolta őket» 

Az eredmények még érdekesebbek, ha megnézzük, hogy attól függően, hogy az egy kísérleti alany mellett a csoportban hány beépített ember volt, hogyan alakult az átlagos hibázási arány :  

- a kevesebb, mint 1 %-os hiba 3,6 %-ra nő csak, ha egy beépített ember mondja a (téves) frankót, azután ahogy egyre többen mondják – egybehangzóan - a marhaságot, úgy nő a tévedési % :

- 2 beépített ember esetén 13,6%,

- 3 esetén (ez lehet a kritikus tömeg kezdete, úgy néz ki) nagyot ugrik a tévedési százalék 31,8%-ra…

négy és hat (!) beépített embernél már csak kicsit megy felfelé a tévedési százalék : 35,1 %-ra és 35,2 %-ra.

- Hét beépített embernél 37,1 % a tévedés aránya…

- kilencnél valami történt/történik, úgy néz ki, hogy 7 beépített ember képes a legjobban meghülyíteni az embert (esetleg bizottsági létszám megállapításánál ez az okosság kihasználható…)… kilencnél a tévedési arány 35,1 %-ra esik vissza és

- tizenöt beépített embernél ez már csak 31,2 % (többel nem próbálták, az már nagyon drága lett volna talán, meg magtalálták a görbe maximumát (a hét személy utáni esés folyamatosnak látszott már…), ezzel megelégedtek)… 

Hogy milyen belső diszpozíció az, ami hét darab egybehangzó baromság esetén a legkönnyebben változtatja meg a percepciónkat, ez homályban maradt… Persze, ez egy behaviorista kísérlet, csak a viselkedés számított: kiteszlek egy ilyen és ilyen helyzetnek, Te pedig így és így viselkedsz, én meg felírom ezeket és egyetemi katedrát szerzek az eredményeivel, kb. ennyi…  

Na most ez mennyire gáz szerinted, hogy ha egyre nő azoknak száma, akik összebeszélve mondják a baromságot, akkor ez ilyen hatással van ránk, hmmm? Mit is gondoltál azokról, akik ezt a két-kártyás feladatot elrontják, emlékszel még? És ne áltassuk magunkat azzal, hogy ez a kísérlet 63 éve volt, ebben nem sokat változtunk, higgyétek el… és vannak talán ennél a kísérletnél egy kicsit nehezebben átlátható helyzetek is, nem? Ennél a semmi feladatnál a «csúcson» (7 egybehangzó baromságot állító egyén esetén) 37 %-a az alanyoknak utánuk szajkózta a marhaságot… Tudom, tudom, mi a 63%-ban lennénk, de akkor is…  

«…Asch vonalkísérletei könnyen undort kelthetnek az emberben – jó okkal. Egyikünk se szereti azt gondolni, hogy a társas nyomás túlzott befolyást gyakorol rá, és mindenki szeretné azt hinni, hogy nevükön nevezzük a dolgokat, függetlenül attól, hogyan foglal állást a környezetünk. Ezért felkavaró elképzelni, hogy olyan könnyen feladjuk a saját érzékeinktől származó bizonyítékot(« Áááá, nem mi, a többiek, azok a bunkók… » - SZM), csak hogy csatlakozzunk (és ottmaradhassunk – SZM) a csoporthoz. Még ennél is zavaróbb annak lehetősége, hogy ezt tudatlanul tesszük…» 

Na neeee… 

« Ezt a lehetőséget Gregory Berns, az Emory Egyetem pszichiátere és idegtudósa vetette fel, aki 2005-ben elvégezte Asch kísérleteinek módosított változatát. Berns durván ugyanazokat az eredményeket kapta, mint Asch (a beépített emberek rossz válaszai az esetek 41 %-ában elérték céljukat), az ő kísérleti alanyai azonban egy működő MR-gépből válaszoltak, miközben mérték az agyi aktivitásukat. Amikor az alanyok kimondták a helytelen választ, a mérések megnövekedett aktivitást mutattak a téri tájékozódásért felelős agyi területen, a magasabb rendű kognitív tevékenységért (mint a tudatos döntéshozatal és konfliktuskezelés) felelős területeken azonban nem. Berns levonta a következtetést, hogy kísérleti alanyai ténylegesen azt mondták, amit láttak. Nem nyomták el tudatosan a helyes választ, hogy igazodjanak a csoport ítéletéhez. Ehelyett a csoport ítélete valóban megváltoztatta azt, ahogyan a vonalakat látták…» 

Q.E.D., ezt akarták bizonyítani, sikerült… Szóval így érdemes figyelnünk magunkra és környezetünkre, amikor döntünk ebben-abban…

Elérhetőség például (ha többet akarsz tudni a saját működésedről): teveatufokan@gmail.com

Egy konkrét tapasztalat, véleménycsere egy programon indukálta ezt a gondolatmenetet. Használtunk egy személyiség-profilozó rendszert is és ennek egyik eleme, úgy gondolom, hogy kombinálva egy másik gondolattal hasznos lehet változási környezetben (minél sürgősebb a változás, minél elkerülhetetlenebb, annál inkább). 

Az, hogy egy közösség minden tagja akár teljesen őszintén is kijelenti, hogy érdekelt, motivált a változásban, nem jelenti feltétlenül azt, hogy a vezetőség által preferált változási folyamatban 100%-ig (legyünk szerények: legalább 70-80%-ban...) számítani lehet rájuk. Sokkal több időt kell tölteni a legelején a folyamatnak a bevonódás, a (konkrét eljárás) iránti elköteleződés elérése érdekében, mint általában történik. Ne vegyük készpénznek a beszorított, saját maguk által is érzékelten tarthatatlan helyzetben lévő emberek/munkatársak szóbeli, akár akkor és ott komolyan gondolt változás iránti elköteleződését sem – legalábbis konkrétan mozgósítható, operacionális értelemben. Az igaziért nagyon alaposan meg kell dolgozni előre... később ez visszajön, megéri... 

Hogy emögé odategyem a saját gondolatmenetemet, szükség van egy bevezetésre. 

Sokan ismerik, coachok, trénerek alkalmazzák a DISC-viselkedés modellt annak megállapítására, hogy valaki hogyan viselkedik, azaz hogyan látják mások. Én az Innermetrix ADV (IMX) komplex személyiségprofil report első moduljaként (DI) ismerkedtem meg vele, úgyhogy amit mondok, arra vonatkozik, de az egyéb komoly DISC-et alkalmazó modellekre is igaz lehet, amit mondok. A „komoly”-t azért tettem hozzá, mert talán a DISC az egyik legelterjedtebb viselkedés profilozó eszköz, amelyet az ingyenes leegyszerüsített internetes alkalmazásokon, és a könyvekben közreadott szintén leegyszerüsített táblázatok kitöltésén keresztül a komolyabb, alaposabb, tesztelt kérdéshalmazzal dolgozó és ennélfogva fizetős alkalmazásokig sok helyen meg lehet találni. Az a DI modell, amelynek alapján én gondolkozom, a legtöbb rendszernél jóval több, finomabban rétegelt információt gyűjt be a kitöltéskor (szakembereknek: kérdésenként mind a 4 opció rangsorolható („klikkelj és húzd” módszerrel), így kb. 40 ezer DI jelentés létezik, szemben a legtöbb eszköz által nyújtott kb. 17 ezer DISC-jelentésével). 

Amit mondok, heurisztikus alapon mondom, azaz, az én fejemben komponálódtak meg ezek az összefüggések, és noha lehet, hogy ez máshol is megjelent már, én eddig ezzel az összefüggéssel nem találkoztam. Ebből ered, hogy szívesen veszem azt is, ha valaki megörül neki, mint egy használható kis tudás-morzsának, de azt is, ha valaki érvelve megcáfolja az egészet, vagy akár csak egy részét is. Hogy miért veszem szívesen az utóbbit is? Ugyanazért, mint amikor vezetőként találtam egy hibát a nekem jelentő emberek munkájában és azt mondtam, hogy „Ma már megint érdemes volt bejönnöm... Egy hibával kevesebb van...” (és amíg magam nem találom hibásnak a gondolatmenetet, addig azt fogom gondolni, hogy helyes...) 

Szóval, abban a rendszerben, amelyet én is használok, két viselkedési profil jelenik meg a kitöltés alapján, a természetes viselkedés és a felvett viselkedés profilja. Leegyszerüsítve a természetes viselkedés jellemző ránk a feszültségmentes, ismert, komfortos helyzetekben, otthon, barátainkkal, stb., a felvett profil jellemző arra a viselkedés-mintára, amelyet a leggyakoribb egyéb életterünkön, jellemzően a munkahelyünkön „használunk”. A kettő között nem tudatosan „kapcsolunk át”, szép lassan alakul ki ez a jellemző felvett viselkedés-profil, mégpedig aszerint, hogy lehetőleg legjobban alkalmazkodni tudjunk ahhoz az adott, jellemző élettérhez (tudunk természetesen nem jellemző, eseti helyzetekben ettől a kettőtől eltérő viselkedés-mintákat is mutatni, de ez a kettő lesz a meghatározó ránk). 

Elmondható, hogy minél közelebb van a felvett és a természetes viselkedés-mintánk, annál jobban érezzük magunkat, annál kevesebb negatív (di-)stressz jelenik meg az életünkben, annál jobban meg tudjuk munkánkban is (ha ez az otthoni, baráti közegen kívüli második legfontosabb színtere az életünknek) közelíteni a flow-érzést, amikor azt csináljuk, amihez értünk, amit szeretünk csinálni, és amit a társadalom (és az adott szervezet) meg is becsül (tudnék kivételeket idecitálni, de hadd maradjak most a fősordorban). 

Az sem mindegy egyébként, hogy a profil-mintákat meghatározó 4 dimenzió közül (D = döntésképes, I = interaktív, S = stabilitás, C = cautious/körültekintő) melyik(ek)ben jelentkezik viszonylag nagy eltérés a felvett és természetes profil-minták között. 

Érdekesség, és tulajdonképpen nagyon is érthető, hogy van egy gyakori, vagy kevésbé gyakori eset (kinél-kinél), amikor konfliktusba kerülünk, felmegy a pumpánk, akkor a felvett mintából regresszió/visszalépés történik és „életbe lép” a természetes viselkedés üzemmód, a szervezetünk nem hajlandó a felvett minta szerint működni (persze, itt is gyakorlattal, megfelelő önismerettel és önirányítással ennek hatása tompítható, de a jelenség alapjaiban ez). 

Ebben eddig semmi új, vagy „új” nem volt, ezekre azért volt szükség, hogy rátérhessek és érthető legyen a címben jelzett összefüggés. Nos, elég sok profilt csináltam, láttam ebben az évben és az egyik jellemző tendencia, ami meglehetősen általános volt (ha nem is kizárólagos), hogy az egyik, a stabilitás (S) dimenzióban a természetes profilban meglehetősen magas értékeket (100-as skálán 50+) találunk és a felvettben pedig ennél jelentősen (akár 20-30, vagy még több értékkel is) kisebb értéket. Nem az abszolút értéknek van jelentősége, hanem a különbség irányának (majdnem kizárólag kisebb a felvett) és az eltérés abszolút nagyságának (20+ pont).  

(Az S dimenzió fő összetevői: emberközpontúság + introverzió, magas értékénél fontos a biztonság, a stabilitás és a változás nehezen megy, alacsony értéknél mozgékonyság, gyorsaság, változásokkal szembeni könnyed attitűd jelenik meg.) 

Mit jelent ez? Egyszerüsítve, hogy az illető (akire a fentiek jellemzőek, és most tekintsünk el a másik 3 dimenziótól, tudom, ez is egyszerüsítés, de szerintem nem rontja a gondolatmenet erejét) komfortérzete, a helyzetek, amelyekben szívesen van otthon, amelyet megszokott, jóval nagyobb stabilitást, biztonságot és kevesebb (váratlan) változást jelent, mint a másik legjellemzőbb, a munka-környezet. Ha belegondolunk, ez még mindig elég triviális, de itt jön egy érdekesség. 

Az egyik legérdekesebb gondolkodó, aki a változásokkal szembeni ellenállásokat kutatta egész életében, alapvetően, munkahelyi, szervezeti közegben, Chris Argyris. Az életműve nagyon hasznos, tanulságos és a szó bármely értelmében nagyon érdekes is, tény, hogy nem könnyen alkalmazható, talán ennek köszönhető, hogy még akik ismernek is valamit tőle, nem igazán alkalmazzák a rendszerét. Ide most csak az alapgondolatot hozom, az is elég lesz. 

Argyris azt mondja, ez az alaptézise, hogy elméletileg, általában (és valamikor mindenki...) mást mondunk, hogy mit fogunk csinálni (vagy mit csinálunk) egy adott helyzetben (theory of action = az akció/tett elmélete) és máshogyan, más elvek alapján működünk (theory in use = a használt elmélet).  

Mondjuk, a kitöltendő kérdőívek sztenderd készítőinek (szociológusoknak, pszichológusoknak) ez is triviális, bármilyen teszt elkészítésénél tesznek fel keresztkérdéseket, megfogalmazzák a kérdést úgy, hogy mi a véleményünk egy megoldásról, ha más csinálja, és azután úgy is felteszik, hogy mi mit tennénk az adott helyzetben. És bármilyen hülyén is hangozhat ez így elsőre, de két ilyen kérdésre (a kérdések jól el vannak egymástól szeparálva, ki van ez találva...) könnyen válaszolhat bármelyikünk (én is, naná...) eltérő elveken alapuló választ. Ilyenek vagyunk, ebbe bele kell nyugodni (persze vannak ilyenek, meg ilyenebbek, de most ez is csak elvinne a lényegtől). 

Nos, akkor volt szó (1) a DI (DISC) modulról, (2) az S (stabiltás dimenzióról), ami gyakran jelentősen kisebb értéket mutat felvett, mint természetes viselkedési mintában és (3) Argyris úr theory of action-jéről és theory in use-áról. Hogyan kombinálódtak ezek össze az én fejemben egy tréning-program közben a héten a változásra való készség szampontjából? 

Nos, a gondolat az, hogy az adott munkakörnyezetben, amikor éppen a tulajdonos, a vezetőség, stb. egy nagy változásról beszél (átszervezés, eladják a vállalatot, jelentős változás állt be a piaci helyzetben, stb., you name it), akkor az ember ezt elvileg az adott környezetben megszokott felvett viselkedési mintájában reagálja le, aszerint nyilatkozik, elfogadja, érti, „megszavazza” a változást, motivációt mutat (theory in action), miközben belül ez olyan mértékű káros (di-) stresszt válthat ki belőle (munkhely, pozíció, féltés, stb.), hogy belül már régen meg-(vissza-)emelkedett a stabiltás (S) értéke a természetes érték közelébe és bármit állít, mond (mégegyszer: theory in action), igazából már teljesen a theory in use működik benne, a fék, az ellenállás a változással szemben. 

Miért lehet ez fontos kritikus pillanatokban? Azért, mert a vezetőnek, a változást kezdeményezőnek tisztában kell lennie azzal, hogy nem szabad face value-n/névértéken vennie, amit az emberei, kollégái mondanak a változással kapcsolatos motivációjukról, hozzáállásukról, hanem – akár, ha rendelkezésre áll, effektíve az elkészített természetes profilokat is figyelembevéve, akár, ha ez nem áll rendelkezésre, feltételezve azt, hogy van egy második gondolkodása mindenkinek – mindent meg kell tennie a változáshoz feltétlenül szükséges igazi/genuine elkötelezett együttműködés megalapozásáért). Ezen múlik a változás sikere.

Hogy hogyan? Őszinteséggel, hitelességgel, transzparenciával, bevonással, bizalommal, hogy ők is részesei lehessenek a változás megformálásában, hogy tudhassák, hogy mit jelent ez majd konkrétan nekik, hogy legyen módjuk arra, hogy hozzájárulhassanak a változás megtervezéséhez és kivitelezéséhez is. Persze, erről megint lehetne ugyanennyit írni... (és még mindig nem érnénk a végére...:-))) 

Utóirat: Amit még soha nem csináltam, ezt a postot publikálás előtt megmutattam egy barátomnak, Kiss Józsefnek (HDTeam), akinek években és tesztekben is mérhetően sokkal nagyobb tapasztalata van nálam az IMX használatát illetően. A lényeg az volt, hogy nehogy nagy bakot lőjek (az ide-idézés semmiképpen sem jelent köhzös „papert”, több ponton is eltér az elemzésünk...).  

Jóska (ő a Józsit szereti jobban) a lényegben egyetértett velem, a konklúzóban, hogy „változási helyzetben mindenkit (magas) S-nek kezelni mindaddig, amíg nem más nem derül ki róla… és ez egybevág a te következtetéseddel csak más úton odajutva…” (részben arra utal, hogy

• egyedül az S-t tekinteni félrevezető lehet – erre utalok feljebb, hogy a gondolatmenet intencionális egyszerüsítséseket tartalmaz, részben arra, hogy “Szóval a változási folyamat látszólagos gyors sikere ne tévesszen meg egy vezetőt sem, inkább még jobban koncentráljon a mélyben, rejtetten zajló folyamatokra és ha kell hozza azokat felszínre…”,
• részben pedig, hogy Argyris nem eléggé ismert és nem biztos benne, hogy a DI eredményei és Argyris gondolatmenete egy kategóriában (viselkedés) működik-e). Nos, én elég sokat foglalkoztam már eddig is Argyris-szel, ez utóbbi megjegyzése ezért nem befolyásolt lényegi változtatásra az eredeti anyagban (ami csak minor módosításokat szenvedett a levélváltásunk után – jó, a címet megváltoztattam…). 

Végezetül, anélkül, hogy közös “paper”-ré akarnám ezt a postot tenni, Jóska még két bekezdését idézem ide a válaszleveléből (egyetértően és a magas természetes S-ek “megnyugtatására” is…:-))): 

“Mi jellemzi a magas S-t?

• Kiválóan tud meghallgatni- a legjobbak egyike ebben.
• Nagyon türelmesen együtt dolgozik a legkülönbözőbb emberekkel.
• Mindig kész arra, hogy feszült helyzetben segítsen, még akkor is, ha igazából nem is akar.
• Szereti az erős azonosulást vagy kapcsolatot a csoporttal, szervezettel vagy küldetéssel.”

…és: 

“Én inkább úgy közelítem meg a kérdést, hogy változások esetén az S típusúak jelentik a kulcsot a sikeres végigvitelhez. Igaz az, amit a végén leírtál, miszerint „a vezetőnek, a változást kezdeményezőnek tisztában kell lennie azzal, hogy nem szabad face value-n/névértéken vennie, amit az emberei, kollégái mondanak a változással kapcsolatos motivációjukról, hozzáállásukról, hanem mindent meg kell tennie a változáshoz feltétlenül szükséges igazi/genuine elkötelezett együttműködés megalapozásáért.” “

Szervezetekben, hierarchikus felépítésű egységekben mindenki besorolja magát vezetőnek, vagy beosztottnak. Szerinted ki a vezető? Az, akinek rajta van a névjegyén, külön szobája és esetleg asszisztense van? Vagy az, akit a többiek megbecsülnek, tisztelnek és a munkában fél szemük rajta és követik (még ha nincs is sarzsija)? Talán ismersz példát mindkettőre... 

Vajon lehet-e a névjegyes, külön szobás, asszisztenses vezető olyan, akit becsülnek, tisztelnek, hallgatnak rá, kikérik a véleményét, és még érdekli is őket, amit válaszol és követik is? Persze... Mindegyik ilyen? Szerinted?  

Ez a vezető dolog (mindennapi életben: „főnök”) nagyon el van misztifikálva. És persze, hogy a pozicionális, hierarchikus hatalmat ki lehet használni, hajjaj... de mennyire hatékony ez? Meglepetés, meglepetés: annyira, és addig, amennyire és amíg elég tehetségesek a vezető személyes döntései. Mert ha csak a pozicionális hatalmát gyakorolja, akkor ott senki másnak nem lehet igaza. Há’ persze, azér’ ő a főnök, nem?! 

Ott van egy csomó ember és van a vezetőjük, a „főnökük”. Az előbbi (sajnos gyakori) alesetben, amikor senki nem tiszteli, becsüli, de a ő a főnök, engedelmeskednek neki, szerinted mi az, ami a kukába kerül? Az összes többiek véleménye, kreativitása, ötletei. Nem kellenek ezek. A főnök tudja és punktum. 

Mi lesz a többiekkel, akiknek a véleménye, kreativitása, ötletei a kukába mennek? Egy darabig maradnak, illetve azok még úgy ahogy el is vannak, akiknek nem nagyon van véleménye, kreativitása, ötletei. Vagy legalábbis itt, ahol dolgozik. Lehet, hogy otthon, a barátai közt, a teniszpályán brillírozik, de ide csak a pénzért, a gazdasági szükségszerűségből és melegedni jár be. Azok meg, akiknek van még egy kis vér, ott ahol kell, nyúlcipő, huss, amint lehet. Fele (?!) szemük az álláshirdetéseken.  

És ki dolgozik?! Hát a főnök... a többiek meg csak pont annyit (rendszerint egy hangyányival kevesebbet), amennyit a főnök kér, és leellenőriz. Az ilyen főnök egyébként rosszul kommunikál általában is, rosszul, hibásan, és főleg hiányosan adja ki a feladatokat... A perverzebb beosztottak ezen még röhögnek is, és direkt úgy csinálják meg, ahogy feladatba kapták. És ha a főnök mondja/kérdezi kétségbeesetten, vagy haragvó szemmel, hogy „Dehát ez rossz!!!”, akkor szerényen azt mondják: „Így kérted, Főnök...” (ez akkor okozhatja a legnagyobb örömet, ha a főnök haragvó Zeuszként kérdezi, akkor nagyobb a megsemmisülési lehetőség...). ...és persze a főnök is csak addig, amíg hagyják... rendszerint egyre rövidebb ideig hagyják... 

Jó ez a „főnöknek”, ez az egész? Dehogy... OK, de akkor miért csinálja?! Azt hogy miért csinálja, gyerekkori trauma, izé-bizé, legyen a terapeuta dolga, itt legyen elég annyi, hogy mert ez valamikor bevált neki (lehet, hogy pont gyerekkorában), és/vagy fél bizalmat adni... A legjobb csak az lehet, amit ő megcsinál, kitalál, eldönt.  

Abszolút selejtes vezetői anyag lenne, ha azt gondolnánk, hogy felnőtten nem tudunk fejlődni, de tudjuk mindenhonnan, hogy tudunk. A fejlődés akkor áll meg, amikor meghaltunk, akkor mondjuk már véglegesen. 

Az első az, ha észreveszi magán, hogy agyondolgozza, -idegeskedi magát, semmire nincs már ideje és a többiek meg nem mernek egyetlen lépést se tenni az ő jóváhagyása nélkül. Ha észreveszi, hogy az általa kvázi vezetett szervezeti egység a tetszhalál, vagy paralízis állapotába került. Vagy valaki segít neki észrevenni (ha hagyja). A többi már jön (a kezdet az egésznek a fele, mondták már a régi görögök is). Csak itt a Linkedinen szerintem ezrével vannak még magyar nyelven is az olyanok, akik ebből élnek, vagy ebből szeretnének élni, hogy ilyen vezetőknek, csoportoknak segítenek igazi vezetővé & csapattá válni...

Hallgatok egy vezetőt, aki több száz ember munkáját irányítja... saját erejéből ért el oda, ahol van, nőként... egy olyan pozícióba, amelyhez nyelvtudás és diploma illik, és neki nincs... most bántja (amúgy kutya se kéri tőle) és próbálja lóhalálában a félbehagyott főiskolát befejezni... megszervezi (csúcs-szervező, úgy forgatja maga körül a világot, hogy sokszor a világ érzi megtiszteltetésnek, noha persze nem mindig...), aki él és mozog, besegít, már majdnem a tanárt is megkérte, hogy "bedolgozzon" (nem sok tartja vissza, a cél minden, azt el kell érni, bármi áron...) 

Mesél a gyerekről, aki 10 éves, körülötte forog a világ (csúcs-szervező, úgy forgatja maga körül a világot, hogy sokszor a világ érzi megtiszteltetésnek...), kérdezem, most negyedikes, az ötödik szokott egy ugrás lenni régen, meg a nyolcadik, azután a gimi, majd az egyetem (lehet, ez átskálázódott a felfordított évszámokkal, de biztos, hogy az ugrásszerű növekedés bizonyos éveknél ma is ott van), hogyan lesz később, ha a gyerek már most ilyen erőfeszítést igényel apától-anyától? Óóóó, már tudom (könnyen nevető, magabiztos, öniróniával is megáldott reflektív valakiről beszélek), mondtam is a férjemnek, hogy ha egyetemre megy, majd én csinálom a rajzait, ő a feladatokat… 

Elgondolkoztam… először amikor mérnöknek tanultam, tanultam, mert viszonylag könnyen ment, de nem érdekelt igazán (apám mérnök volt, odasodródtam), nem olvastam hozzá… Dolgoztam is mérnökként majdnem 20 évet, de egy voltam a sok közül, az a bizonyos “tanultam-csinálom, egyébként meg kiteljesedek a szabadidőmben” típusú életet éltem… 

Azután amikor gazdasággal, pénzügyekkel kezdtem foglalkozni, azt már én választottam, ma is kerülgetem a hatalmas könyvtárrészt, ami erről szól, abba belevetettem magam, azt lelkesebben is csináltam, abban sokszor voltam “itt és most”-ban… nem hagytam abba a tanulását, amíg abba nem hagytam a művelését… 

Valahogy most érzem azt, hogy ez a fejlesztés cucc, hogyan tanul az ember, hogyan változik hasznosan és hogyan lehet ebben támogatni, segíteni, kísérni, tanúként résztvenni egy kicsit a fejlődésében (az egész életemet átjáró “hogyan működik a világ” kérdés kiterjesztéseként a “hogyan működik az ember” megismerése által hajtva), ez az, ami teljes valómban megmozgat… bármit hallok, olvasok, továbbgörög bennem, megyek utána, szétszedem, összerakom, megint szétszedem, megint összerakom, és válik egyre inkább az enyémmé, az én utammá… 

…és akkor vissza a főiskolához, aminél nem az anyag az érdekes, hanem a diploma és a gyerekhez, aki ugyanezt tanulja meg, ugyanezt utánozza… 

A tételem az, hogy értem én, hogy nehéz megtalálni azt, ami la világon a legjobban érdekel minket és mégis, talán nem szabadna túl korán abbahagyni a keresést… sőt, mindig, vagy legalábbis sokszor érdemes újra megkeresni… mert változunk… a “majd a szabadidőmben kiteljesedek” az egy öncsalás… vagy legalábbis szuboptimálisan, lehetőségei alatt élt életet jelent… annak az öröme, hogy amit csinálok, azt szeretem, értelmes és hozzátesz valami csöppet az emberiség lelki, szellemi, anyagi gazdagságához, egy egészen hangyányit előrébb megy vele a világ, lehet, hogy úgy ahogy van lököttség és mégis, ha nem lenne, ha nincs, nagyon hiányzik… akkor is, ha nem érezzük, és akkor is, ha nem tudunk róla…

Elérhetőség: teveatufokan@gmail.com

Amikor azt mondjuk: „coaching”, üzleti környezetben mindenki gondol valamire. Hogy ugyanarra-e? Kétlem... Mivel a coaching, ahányan csinálják, majdnem annyiféle, és ha ez túlzás is, az biztos, hogy nagyon sok irányzata van (Etikai kódex első paragrafusa: „Tiszteletben tartjuk a coaching különböző értelmezéseit.“)

Azt írtam, „üzleti környezetben” és persze, még ezzel is szűkítettem, mert természetesen ott van a sokféle life-coaching iskola, irányzat is, amelyeknek korábban talán az életmód tanácsadó volt a gyűjtő fogalma (és itt máris ott vagyunk, hogy miben is különbözik a coaching, a tanácsadás és mondjuk a pszichológiai tanácsadás, vagy a terápia...). 

Ebben az egy írásban nem ölelhetem fel az összes aspektust, de kétségtelenül egy fontos rendező erőt és motivációt adhat annak, aki coachként szeretné elfogadtatni magát az ügyfelekkel, a szakmával és a széles társadalommal – és ezenkívül hosszú távra tervez -, hogy megismerkedjen a szakma által elfogadott etikai irányelvekkel és kompetenciákkal.  

Mindkét aspektus kidolgozásában úttörő és máig meghatározó szerepe van a legnagyobb nemzetközi, sok országból tízezreket tömörítő coaching szakmai tömörülésnek, a Nemzetközi Coaching Szövetségnek (angol nevén ICF = International Coaching Federation). Itt és most az etikai irányelvekre hívom fel a figyelmet. 

• Vajon etikus-e (vagy egyszerűen csak hasznos-e...) családban, közeli ismerősök körében coachként működni?
• Vajon milyen mértékben férhet hozzá 3-ik fél (akár a megbízó, vagy szponzor, vezető, vagy HR-es) azokhoz az információkhoz, részletekhez, amelyek a személyes (vagy akár team-) coaching folyamatban elhangzanak?
• A már említett határok kérdése, mi az, ami coaching (és meddig terjed a kompetenciája), mi az ami terápia, mi az, ami tanácsadás?
• Hogyan lehet olyan szerződést kötni, hogy megelőzhessük a felmerülő kérdések, dilemmák jó részét?
• Hogyan jelenik meg az etika a coaching képzésben, egyáltalán hogyan lehet az etikát megtanulni? 

Ilyen és hasonló kérdéseket fogalmaztak meg az idei Coaching Camp-en a résztvevők, akik egy 90 perces workshop elején 3-as csoportokban arról kezdtek el beszélgetni, mi is az, ami a téma – coaching etika – kapcsán érdekli őket, mi az, ami eszükbe jut, amire választ szeretnének kapni.  

Ennek az írásnak a végén kitérek az előbb említett kérdésekre, ám abból is, meg a bevezetőnkből, amit a Sívó Imrével együtt facilitált workshopon elmondtunk, az derül ki, hogy vannak keretek, irányok, tapasztalatok, de minden kérdésre egyetlen megfellebezhetetlen, örök, törvény-szerű válasz nincs, mindenkinek a maga értékrendszere és a szakma által rendelkezésre bocsátott etikai irányelveket betartva szerint kell megadnia a választ (és ahogy később erre még kitérek, lehet fordulni a coaching egyesületekhez és az azokat összefogó szövetséghez). 

Sívó Imrével 2012-ben lettünk a 6-tagú Magyarországi Coach-Szervezetek Szövetség etikai munkacsoportjának társ-koordinátorai. Résztvettünk az etikai kódex elkészítésében és azóta is néha együtt gondolkozunk, idén például az ICF magyar tagozat egyesületének etikai bizottságában.  

A tavalyi, 2014-es Coaching Camp-en már volt egy félórás etikai open space workshopunk és annak a sikere, a nagy érdeklődés hozta meg a lehetőségét annak, hogy 2015-ben már egy plenáris 90 percet kapjon a téma.  

Az elején Imre vázolta fel azt a képet, hogy a coaching fiatal szakma és mint ilyen, szükségét érezzük annak, hogy szakmai önszabályozás részeként megalkossuk az etikai keretfeltételeket is (egyébként ami Magyarországon történt, a kétszintű szerveződés, kevés ICF tagországban történt meg, ebben elől vagyunk).  

Imre hangsúlyozta, hogy ezek nem merev, abszolút szabályok, ezek keretek, amelyeket kinek-kinek saját felelőssége kitölteni részletes tartalommal a konkrét helyzetekben. Felelősnek érezzük magunkat, hogy ne csak a saját gyakorlatunkban alkalmazzuk ezeket a szabályokat, de segítsük abban a szakmát, hogy minél többen, minél jobban ismerjék meg ezeket a kereteket és ők maguk is elkezdjék terjeszteni ezeket a gondolatokat. 

Imre Turai Lédát idézte, aki azt írta a coaching etikáról, az ICF kódexre utalva, hogy „...az etikai kódexnek való megfelelés, annak követése védelmet nyújt az ügyfélnek, a coachnak és a szakmának. Segít abban, hogy a vitákat elkerüljük és ragaszkodjunk egy konzisztens szolgáltatáshoz és ez megbízhatósághoz, bizalomhoz vezet, amely hatékony coaching munkát eredményez, ami ügyfeleket és magas elismertséget hozhat a coachoknak.” 

Imre arra is felhívta a figyelmet, hogy ez az etikai vonatkozásban való helytállás segít a vállalkozások tartós praxisának kialakításában is, mert a minőségi munka, a gazdasági jövedelmezőség mellett a társadalmi működés általános etikai színvonalához való hozzájárulás is lényeges, kikerülhetetlen szempont.  

Én arra hívtam fel a figyelmet, hogy hogyan viszonyul egymáshoz az etika körüli 4 fogalom (morál, etika, deontológia (szakmai közösség etikai szabályrendszere), és a jog). Van személyre szóló (etika), illetve közösségre érvényesek (a másik 3), vannak olyanok, amelyeknek szankciói vannak (a szabályok be nem tartása közvetlen következménnyel jár(hat)), ilyen a jog és a deontológia és vannak, amelyeknél nincs közvetlen szankcionálás (morál, etika). A morál és etika íratlan, a deontológia és a jog írott szabályrendszer. A morál egy kultúrkör kultúrális dimenziója, az etika a kultúrkör morálja alapján kialakított egyéni értékrendszer, a deontológia egy szakmára vonatkozó etikai szabályok együttese), a (nemzetközi és nemzeti) jog egy adott területre, nemzetre, világosan meghatározható népességre vonatkozó írott szabályok összessége.  

Ha már szankcionálás, a tulajdonképpeni deontológia (szakmai etika) szankcionálható, de nem könnyen, és nagy a látencia. Mivel a coaching intim műfaj, a személyes coaching két ember közötti interakcióból áll, ha valami nem egészen egyenes, etikus benne, azzal két dolog történhet, kiderül, vagy nem. A coachon nagy a felelősség, mert neki a szakmájának ismeretéből adódóan tisztában kell lennie azzal, mi az etikus viselkedés, eljárás, és mi nem.  

Az ügyfeleknek ez az edukációja egy hosszabb távú folyamat lesz. Az ügyfelek akkor tudnak majd hatékonyan, a látenciát csökkentve fellépni az etikailag nem megfelelő eljárásokkal szemben, ha (1) tudatában lesznek annak, hogy egyáltalán van ilyen vonatkozás és (2) ha részleteiben is elkezdik ezeket a kereteket megismerni és elvárni, megkövetelni a coachoktól, ha maguk nem tudnák, vagy nem akarnák azokat betartani. Ilyen értelemben a coaching etikai vonatkozásai egyáltalán nem csak a coachokra, de ugyanannyira a coaching ügyfelekre is tartoznak. 

Abban a - fent jelzett érthető okokból (alapvetően ismerethiányból) eredően - még ritka esetben, amikor valaki etikai sérelmet szenved el, vagy észlel, és ezt realizálja is, azt bejelentheti annál az egyesületnél, amelynek a coach tagja (ebből következik, hogy nem árt megérdeklődni a coaching folyamat elején, hogy az adott coach melyik egyesület tagja, és ezzel nem azt mondom, hogy valaki nem lehet kiváló coach úgy, hogy egyik jelenlegi egyesületnek sem tagja), vagy ha ez nem ismert, a szövetségnél (ld. a bejegyzés végén található linkek). 

A workshop további, túlnyomó részében csoportokban 10 valós esetet dolgoztak fel a résztvevők és azok elemzésével múlattuk nagyon kellemesen és hasznosan a workshop hátralévő részét.  

Igértem, hogy visszatérek az elején exponált kérdésekre, íme: 

• Valószínüleg minden valamirevaló coaching képzésen elhangzik, valahol a a második, harmadik képzési nap után, hogy „otthon ne használd...”. Nos, igen, ez a rövid válasz. Miért? Mert ott triviálisan része vagy a rendszernek, saját érdekeid is vannak és ezektől, ha egy szentnek születtél volna, akkor is nehéz lenne eltekintened, így az egyik legfontosabb előnye a coaching folyamatnak, hogy egy semleges, nem érintett személy tud Téged támogatni az utadon, hogy megtaláld a Te saját megoldásodat, sérül. (Adódik a kérdés, hogy a belső coach, aki egzisztenciálisan folyamatos függő viszonyba kerül egy szervezettel, hogyan tudja megőrizni a semlegességét, nos, nehezen. A szervezetben nagyon nagy fokú önállóságot kell ahhoz kapnia, hogy hatékonyan tudjon működni. És ha ez meg is van, gyakori, hogy a főnökeit nem ő, hanem külső coach fogja coacholni, ő pedig a munkatársakat, középvezetőtől lefelé. Ez az oka ennek.) 

• Semmilyen mértékben nem kerülhet ki bizalmas információ, illetve az ügyfél az, aki a megosztás mértékét és célszemélyét meghatározhatja. A coachnak úgy kell működnie, mint a közmondásos orvosnak, vagy papnak, ami kettőjük között elhangzik, az ott is marad. Ez alapvető szakmai alapelv, ami alól nincs felmentés, jó, ha előre tisztázzák a megbízóval is, szerződésben is. (A szövetség etikai kódexének 10. pontja: „A coach titoktartási kötelezettséggel kezel minden, az ügyfeleire és a megbízókra vonatkozó információt. Kizárólag egyértelmű megállapodás vagy szerződés birtokában adhat ki bármilyen információt harmadik félnek, kivéve, ha erre jogszabály kötelezi.” ...és a 11. pontja: „A coach egyértelmű megállapodást köt a coach, az ügyfél és a megbízó közötti információáramlásról. A coach a coaching folyamat során az ügyfélről tudomására jutott személyes információkat a megbízó részére sem szolgáltathatja ki.”) 

• A segítő szakmák különbsége: ez nagy téma. Itt, a saját véleményemet írom, ebben lehetnek értelmezési különbségek. A segítő/támogató szakmákban van egy konvergencia, bizonyos szempontokból közelítenek a módszerek egymáshoz. Valamikor a terápiától az választotta el a coachingot, hogy jóval rövidebb volt (célirányos, jövőre irányult volt, nem kereste az okokat), és életvitelüket normálisan vezetni képes embereknek segített jobban működniük az életben és a munkájukban. 

Ma már a terápia sem feltétlenül évekig tart és miközben az okok keresése/megtalálása és a meglévő, az életvitelt hátráltató elakadások ilyen módon való feloldása maradt a módszer lényege, ma – szerintem sokat „tanulva” a coachingtól és más, azóta „felnőtt” módszerektől is – a terápia is sokkal célirányosabb és jövő-orientáltabb lett.  

A tanácsadás a coachingtól abban különbözik, hogy a tanácsadó az adott területen, szakmában, amelyen tanácsát kérik, a terület kiváló, azt mélységében ismerő szakértő lévén kifejezetten saját tapasztalatára és az adott szakirodalom, terület abszolút felelős ismeretére támaszkodva kifejezetten tanácsot ad megoldásokra, rendszerszintű változtatásokra és ezeknek az implementálására. Ideális helyzetben a tanácsadó egyértelműen, kimutathatóan olyan plusz tapasztalatot, ismeretet visz a „rendszerbe”, ami onnan hiányzik.  

A coach nem ilyesmire vállalkozik, ő az adott szakterületnek általában nem feltétlenül jó ismerője, ő annak a jó ismerője, hogy hogyan működik az ember általában döntéseiben, emberekkel való kapcsolataiban. Ezt a tudását felhasználva olyan helyzetekben, fejlesztésekben tud hasznos lenni, ahol az ismeretek, sőt a gyakorlat is ismeret szintjén megvan az ügyfélben, de még nem alkalmazza azokat. Valamilyen okból olyan helyzetbe kerül, hogy ezekhez az erőforrásaihoz magától nem fér hozzá, nem emlékszik rájuk, nem veszi észre, hogy egy korábbi erőforrás alkalmazása sokkal tágabb alkalmazást tesz lehetővé, mint eredetileg gondolta volna, nem érzékeli, hogy mennyivel több választási lehetősége van (amikor például „beszorul” két alternatíva közé és nem tud szabadulni), vagy egyszerűen nem érzékeli, hogy mennyi mindent csinál már abból, amit annyira szeretne elérni. (A szövetség etikai kódexének 3. pontja: „Amikor a tények és a körülmények szükségessé teszik (pl. személyes vagy szakmai indíttatású konfliktus, összeférhetetlenség esetén), a coach a lehető leghamarabb szakmai támogatást keres és megteszi azokat a lépéseket, amelyek magukban foglalhatják végső esetben a coaching kapcsolat felfüggesztését, vagy megszakítását is.” ...és a 9. pontja: „Ha a coach úgy látja, hogy az ügyfél vagy a megbízó érdekeit jobban szolgálná egy másik coach, vagy más szakember bevonása, arra biztatja őket, hogy tegyék meg a szükséges változtatásokat.”) 

• A szerződésről (itt nem csak az etikai vonatkozásokra térek ki, hanem például a szerződött ülések számára és díjazására, igaz, ez utóbbinak, érdekes és kicsit paradox módon van kihatása a helyzet etikai megközelítésére). A minap írtam ugyanide (Linkedin) egy bejegyzést, ahol arra a 3 dologra hívtam fel részletesen a figyelmet, amit már a szerződéskötéskor a megbízóval - és itt hozzáteszem: a szerződésben - előre jó tisztázni – minimálisan (nyilván nem említettem a triviális tranzakcionális vonatkozásokat). 

A coaching (ügyfél által mélységében elfogadott) célját és az előbb említett alapú bizalmi viszonyt általában nem szokták kihagyni a szerződésekből. Viszont az abban a bejegyzésben említett első pontot, amely szerint az ügyfélnek a szívével is akarnia kell a változást (a coaching folyamatban való részvételt), nemcsak az eszével, nehezebb beletenni a szerződésbe, ahogy ezt most ebből a szempontból végiggondoltam.  

Van erre is, legalábbis rész-megoldásom (saját ötlet, tessék úgy kezelni). Szerintem az a gyakorlat, hogy van egy „kötelező” ingyenes nulladik ülés és utána megállapodnak egy fix számú ülésben, az alibizésnek jó táptalajt ad. Az a szempont, hogy a nulladik ülés azért ingyenes (vagy inkább díjmentes), mert akkor még nem lehet tudni, hogy ebből lesz-e coaching (megvan-e az elegendő „kémia”, az akarás az együtt-dolgozáshoz), valós szempont. Mindezt figyelembevéve a következő lehetséges szerződéses formát tudom elképzelni az ülések számára és remunerációjára nézve: (1) meg kell állapodni egy ülés díjában, (2) nincs megszabott számú ülés előírva (esetleg felső határ a budget-korlátok miatt), (3) ha nincs több ülés, csak egy, akkor az az egy díjmentes, (4) ha az első után következik még legalább egy alkalom, akkor az első is fizetős a megállapodott díj szerint, (5) ha az (a nem gyakori, de nem lehetetlen eset) előfordul, hogy az első alkalom olyan hatékony & hatásos, hogy az ügyfél el tud indulni egy teljesen más fejlődési úton már ennek az egy alkalomnak a hatására is (és feleslegesnek érezne újabb üléseket nem azért, mert nem volt hatékony, hanem éppen azért, mert nagyon is az volt), akkor annak az egy alkalomnak a díja a megállapodott egyszeri díj duplája. (Kiegészítésképpen: a szerződés-kötéssel kapcsolatos néhány írott etikai kódexben is megtalálható keret-szabály. A szövetségi etikai kódex 5. pontja: „A coaching megállapodás vagy szerződés rögzít minden anyagi díjazást és egyéb feltételt. A coach nem használja ki tudatosan a coach-ügyfél kapcsolatot más személyes, szakmai vagy anyagi előnyök szerzésére.” ...és 6. pontja: „A coach az Ügyféllel és a Megbízóval világos megállapodásokat vagy szerződéseket köt és tiszteletben tart minden szerződést és megállapodást, amelyek a professzionális coaching kapcsolattal összefüggésben születtek.” ...és 7. pontja: “A coach a coaching folyamat elején részletes tájékoztatást ad a coaching természetéről, a titoktartás jellegéről és korlátairól, a coaching megállapodás vagy szerződés pénzügyi és egyéb feltételeiről, és igyekszik meggyőződni arról, hogy az ügyfél és a megbízó megértette és tudomásul veszi azokat.”) 

• „Tanulni nem lehet a coachingot. – mondta Imre a workshop elején, - én is úgy „tanultam”, hogy elkezdtem dolgozni és a dilemmáimat megbeszéltem a kollégáimmal, anélkül, hogy a bizalmi kritériumnak ártottam volna, és egyáltalán, a konkrét részletek nélkül rendszeresen megbeszéltük egymással azokat a pontokat, amelyeknél problémánk volt, merre tovább... később ezeket szupervízióban sikerült megbeszélnem... ilyen módon egymástól lehet tanulni.” 

Innen most én (SZM) folytatom. Az etikának különböző elemei tapasztalatom szerint – legalábbis abban a 4 képzési formában (3 coach-képzés, 1 tréner-képzés), ahol komplett képzést kaptam – a képzésnek részei, de különös hangsúllyal, ahogyan szerintem kellene, ez az egész témakör nem jelenik meg. És lehet, hogy vannak olyan képzések, ahol az elemek sem mind jelennek meg (nehéz lenne áttekinteni a képzési „mátrix” egészét és a minőség tekintetében a tantervek közzététele se segítene sokat... a coaching-képzésben, mint a coachingban magában is, a személyiség szerepe meghatározó).  

Ma már nem csak az ICF home page-én érhetőek el anyagok az etikáról. A Magyarországi Coach-Szervezetek Szövetsége, amely növekvő számú coach egyesület munkáját fogja össze néhány szempontból, elkészítette az etikai kódexét. Ha valaki valamelyik magyarországi coaching egyesületnek tagja (több száz coachot, vagy coachingot is végző szakembert fognak össze ezek az egyesületek és a szövetség), az egyesületnek minden valószínüség szerint van, vagy éppen alakul az etikai bizottsága és van valamilyen, az elnökség által elfogadott etikai kódexe.

A szövetség etikai kódexe az alapító egyesületek etikai kódexének összefésüléséből, a közös halmazt kiemelve készült (meghatározó volt az ICF eredeti kódexének a szövege). Minden coach, akinek fontos, hogy ehhez a szakmához tartozik, célszerű keresnie a coaching egyesüléseket és ott biztosan fog találni olyanokat, akik szívesen és már régebben foglalkoznak a témával. A coaching etika, ahogy a bejegyzés elején említettem, nem abszolút szabályok együttese, fejlődik, változik, finomodik. A szakma meghatározó ICF-es etikai kódexe néhány hónapja újabb változásokon ment keresztül, amelyek éppen csorognak le a nemzeti szakosztályokhoz is. Ez egy fejlődő terület, érdemes odafigyelni a hangsúlybeli változásokra is. 

Magyarországi Coach-szervezetek Szövetségének Etikai kódexe: http://www.coachszovetseg.hu/files/MCSZ_etikai_kodex.pdf

Magyarországi Coach-szervezetek Szövetségének honlapja: http://www.coachszovetseg.hu 

ICF (International Coach Federation) honlapja: http://www.coachfederation.org 

Elérhetőség: teveatufokan@gmail.com

3 dolog kell ahhoz minimum, hogy érdemes legyen elkezdeni egy coaching folyamatot (ezekre tapasztalataim szerint már a megbízóval való előzetes tárgyalásoknál érdemes odafigyelni és hangsúlyozottan kitérni): 

1. A megbízónak tisztában kell lennie azzal, hogy az ügyfélnek nem csak a fejével/eszével kell akarnia a coaching folyamatban résztvennie, „jelen lennie”, hanem a szívével is. A (jó) döntéseinket az eszünk és a szívünk együtt hozza meg, bármelyik kimarad, szívhatjuk, szívjuk is sokáig, néha egy egész életen keresztül. Gyakori, hogy az ügyfél rábólint a szervezet (a megbízó) ötletére, kérésére, hogy hasznos lenne résztvennie egy coaching folyamatban, de igazán nem gondolja végig, mire vállalkozik. Sokan azt gondolhatják, ez is olyan, mint régen a tréning, hátradőlünk a székben és ő meg majd mondja, a tréner... Nekünk meg van egy szabad óránk, napunk... miért ne? Itt azonban többről van szó. Coaching folyamatba viszonylag gyakran ugranak bele az emberek majdnem teljesen az eszük által vezérelve, mert jó ötletnek tűnik (vagy mert nem akarnak ellentmondani...). A coachingot nem lehet kóstolgatni... egy kicsit beleereszkedni, hogy kipróbáljam... az kell, hogy akarjak valami mást, nagyon, mint ami most van, eszemmel & szívemmel együtt... különben alibizés és „ugye, hogy nem ér semmit?!” lesz. A coach feladata, hogy alibizésben, látszólagos dologban ne vegyen részt és tudja azt mondani, hogy „Köszi, köszi, de köszi...” 

2. Bizalom nélkül nincs eredményes coaching. Bizalom nem terem a fán, nem pillanatok kérdése, a bizalomra érdemessé kell válni, a bizalmat meg kell szolgálni. A kezdeti kémia/szimpátia csak az előszoba, a bizalomnak meg kell érnie. Van, aki könnyen adja (igaz, könnyen vissza is veszi), van, akinek ez nehéz. Nos, ezt nem lehet gyorsítani, nincs királyi út, de tény, hogy megfelelő szintű bizalom nélkül nincs eredményes coaching. A coach annyit tehet, hogy ténylegesen peerként, partnerként, és teljes elfogadással tekint az ügyfélre. A teljes elfogadás nem jelent értékmentességet, mindössze azt, hogy a coach elfogadja, hogy az adott pillanatban ez az, amivel jelen van, amire az ügyfél legnagyobb jóakaratával képes. Deontológiai (szakmai etikai) követelmény, és ez alapja a bizalomnak és ezt minden megbízónak meg kell értenie, hogy az ügyfél-beszélgetések szigorúan bizalmasak, azoknak semmilyen részlete nem kerülhet ki kettejük köréből (természetesen az ügyfélnek jogában áll a saját ügyéről – akár a coaching folyamat részleteiről is – felelősséggel nyilatkozni, a coachnak nincs ilyen joga). Egy coach addig coach, amíg ezt a deontológiai szabályt szigorúan betartja. 

3. A coaching folyamat célja csak az ügyfél és coach interakciójában alakulhat ki. Semmilyen külső, az ügyfél által nem megértett és/vagy nem elfogadott és nem átérzett cél a coaching folyamatba nem vihető be, azt a coaching folyamat, ha megpróbálják beleerőltetni, könnyedén kiveti magából. A dolgok összefüggnek, egyik ráismerés általában más területeken is felismeréshez vezet, és könnyen lehet, hogy a folyamatban kialakult cél elérése, vagy legalább a hasznos irányba való beállás – mellesleg – a megbízók által hőn vágyott célokra is hatással van. ...és könnyen lehet, hogy nem, de a folyamat mégis hasznos az ügyfélnek és a szervezetnek/megbízónak is, de egy egészen más trajektóriát/pályát leírva, mint amit a megbízó eredetileg elképzelt...  Ahogy egyébként a coaching folyamat előrehalad, a célnak lehet egy saját mozgása/elmodulása, organikus fejlődése is. A coachnak a feladata a folyamatot, a kereteket és a cél-fókuszt kontrollálni, amennyiben észleli a célnak ezt az általában természetes/organikus, a folyamat kibontakozásának eredményeképpen előálló elmozdulását, annak újradefiniálását hasznos kezdeményeznie.

Elérhetőség: teveatufokan@gmail.com 

Különböző coaching stílusok mind azt állítják (kimondva vagy kimondatlanul), hogy ők minden coaching-kompatibilis problémát, fejlesztési feladatot meg tudnak oldani... (coaching-kompatibilis az én felfogásomban minden olyan működési változtatási igény, amihez az ügyfélben az ismeretek és az erőforrások jelen vannak, tudja, de – valamiért – nem csinálja).  

Ugyanakkor teljesen elfogadott mondás, gondolat a coachok körében, hogy nem véletlen, milyen ügyfelet „kapnak”: „...minden coach megkapja a neki való ügyfelet...”. 

Ezt a két állítástípust kellene együtt értelmezni, ez is célom ezzel az írással... 

Természetesen adódik számomra személyesen is a kérdés, mert több megközelítéssel találkoztam már az elmúlt években. Próbáltam megismerkedni a legfontosabb elérhető coaching típusokkal, eddig valamennyire mélyebben a következőkkel sikerült:

• kb. 130 órás képzéseken a következőkkel: megoldásközpontú, Gordon rendszer & tranzakcióanalízis, döntésközpontú (Neosys/Dr. Sárvári György),
• más módokon valamilyen szinteken ezekkel: eszközalapú (Komócsin Laura), gestalt (főleg Horváth Tünde), de
• könyvekből mások után is kutattam (Grow, challenging, palo altoi brief (pl. Watzlawick), story coaching (Lisa Bloom), hogy csak a legfontosabbakat említsem). 

Hogy tisztázzam jó időben, merre „húz a puskám”, eddig hozzám legközelebb a megoldásközpontú és a Gordon & T.A. áll, ami nem azt jelenti feltétlenül, hogy az én tapasztalatomnak és egyéniségemnek/személyiségemnek/személyiség-profilomnak ezek a tökéletesen megfelelőek, de kétségtelenül ezek tették a coaching gondolkozásomra a legnagyobb hatást.

Szóval, hogyan is van az, hogy minden módszer legkíválóbb képviselői meg vannak győződve arról, hogy ők minden coaching-kompatibilis problémára tudják a megoldást, ugyanakkor „minden coach megkapja a neki való ügyfelet”?  

Úgy például – gondolom én -, hogy ezeknek a coachoknak azért van gyakori sikerélményük és alakul ki bennük, hogy „mindenhatóak”, mert csak olyan ügyfelek választják őket, akiknek az adott megközelítés hasznos lehet, a többi ügyfél meg másokat keres meg, akikhez több affinitásuk van.  

És amikor egyszer-egyszer csütötököt mondanak, akkor az is lehet az ok, hogy egyszerűen a személyes (jó) hírük túlterjedt a hatáskörükön, és olyan ügyfél is őket keresi meg, akikkel nem kompatibilis a módszerük, és azután vagy úgy-ahogy működik a személyes hírnév által keltett placebó hatás, és egy egész jó minőségű folyamat alakul ki (ha nem is olyan szintű, amelyre ha megvan a kompatibilitás, képesek), vagy nem működik és az ügyfél új, más típusú/megközelítésű coachot keres, vagy a büdös életben nem fordul többet coachhoz... 

Milyen jó, hogy mások mások...:-))) 

Ez az egész egyébként a coach-képzésre is kihat. Ha valaki bele szeretne kezdeni a coachingba, lesz egy belépési pontja, egy coach, vagy coach iskola, ami elkezdi vonzani, és nagy valószínüséggel velük kezdi meg a tréninget.  

Ennek a vonzódásnak van egy pozitív kiválasztó ereje, de lehetséges, hogy ahogy a coach halad előre a saját útján, és az önismeretében elér egy komolyabb szintet (a coaching tréning ha semmi másra, az önismeret fejlesztésre nagyon komoly hatással van, kell, hogy legyen, ha nem így van, vagy a tréning nem működik jól, vagy az alanynak talán nem a coaching területe az igazi, érdemes tovább keresgélnie...), felfedezheti, hogy az első vonzódás nem teljesen fedi az ő személyiségének megfelelő coaching megközelítést...  

Miért tűnhet olyan magával ragadónak és mindenhatónak egy-egy megközelítés sikeres, esetleg 10+ éven keresztül a szakmát űző képviseleőjének a működése a kezdő coach számára? Azért mert aki ennyire sikeres, nyilván megtalálta, esetleg kitalálta, esestleg kicsit magára alakította azt a megközelítést, amelyet azután maga is elkezd mindenhatónak tartani (ld. előbb, mivel nagyrészt olyan ügyfeleket „kap”, akiknek hasonló a működésük, kompatibilisek, ezért ennek a hiedelemnek nehéz a létére rájönni, vakfolttá is válhat...).  

Alapvető tévedés lehet, ha azt hisszük ennek kapcsán, hogy az (bármelyik amúgy) az egyetlen üdvözítő módszer, mert ilyenkor a személyiség+megközelítés együttes működését tulajdonítjuk egyedül a megközelítésnek/módszernek (és természetesen az adott tréningen – alapvetően vakfolt-területen működve, azt hiszem – mindennel ezt a tulajdonítást erősítik...) 

Hasznos lehet bizonyos rátekintés erre az egészre helikopter perspektívából, egyszerre ránézve saját magunkra, személyiségünkre, sajátos erőforrás-struktúránkra... Ennek alapján elkezdhetünk tovább keresni, addig, amíg vagy megtaláljuk a nekünk megfelelőt, vagy ahogy egyre több szempontot, perspektívát ismerünk meg, szép lassan kialakulhat bennünk a saját speciális mixtúránk, amely egyik elismert módszert/megközelítést sem követi, hanem a mi saját, ha tetszik eklektikus, de megélt megközelítésünkké válik.  

Legjobb esetben olyan rugalmassággal tehetjük ezt, hogy a felmerülő ügyfélesetekre képesek lehetünk megfelelő tapasztalat alapján széles spektrumból válogatni a megközelítések között, és képesekké válhatunk „kikeverni” a best solution-t a legtöbb esetre (jó, tudom, ez olyan szintű idealitás, ami ahhoz hasonlít, amihez Jung eljutott a saját gondolatai kapcsán, hogy az ideális terapeuta a világ összes mítoszát, kollektív tudat képzésére alkalmas (ma azt mondaná) mém-rendszerét operatív módon, prompt használhatóan ismeri, ami nyilvánvalóan nem számol egy emberöltő kapacitásának korlátaival...). 

Mondom egyszerűbben: nem biztos, hogy annak az első coaching-iskolának a megközelítésével tudsz a leghatékonyabb lenni, amivel először találkozol közelről. Az önismereti fejlődésedet arra is célszerű felhasználni, hogy ilyen szempontú kritikai szemléletedet is megerősítsd és képes legyél felmérni coachként működve, melyik is igazán a Te világod, amelyben mint hal a vízben...  

Mégegyszer: de jó, hogy mások mások...:-))) Használjuk ki ezt és ne másoljuk egymást, megközelítéseket, módszereket, jelentős coach-személyiségeket, hanem találjuk meg a saját utunkat...

Elérhetőség: teveatufokan@gmail.com 

Először olvasd el légyszíves ezt a postot, köszönöm...:-))) 

http://24.hu/elet-stilus/2015/11/19/10-perc-dicserettel-kezdi-a-napot-a-vilag-leglelkesebb-tanara/ 

Ennek az érdekes és persze, pozitív kezdeményezésnek a kapcsán sok minden eszembe jutott... Ez a jó irány, de talán érdemes továbbmenni ezen az úton... talán, amikor nem elég konkrét az egy-egy gyereknek adott reggeli dícséret (és naponta mindig ugyanakkor adja, ráadásul reggel, amikor aznap még nincs semmi, amire elismerést lehetne adni, hacsak arra nem, hogy felkeltek és bejöttek), és gyakorlatilag (pozitív) címkéz, akkor nem használja teljesen ki a pozitív jelzésben rejlő teljes potenciált... 

A mindennapi beszédben a (-z általános, címkéző) dícséretet és (a konkrét cselekedetet, magatartást, helyzethez kötött pozitív attitűdöt visszajelző) elismerést egy kalap alá vesszük, pedig lényeges különbség van közöttük...

Lehet, hogy elsőre furcsán hangozhat, hogy nem csak a negatív (pl. te kétbalkezes vagy), de a pozitív címkézés (valamilyen konkrét esemény kapcsán általában & általánosan valamilyennek nevezni valakit) is haszontalan lényegében, nem egyformán, de mindkettő árt. 

Persze, hogy ennek a fiatalembernek a módszere a semminél, meg a negatív címkézésnél sokkal jobb, egy nagy lépés a jó irányba. 

Ha ez valakit jobban érdekel, például, hogy hogyan lehet ezt jól csinálni (és miért nem optimális még a pozitív “címkézés” sem…), hogy a pozitív visszajelzés teljes potenciálját kihasználjuk, szülőként, tanárként, vagy vezetőként, Thomas Gordon magyarra is lefordított könyveiben keresheti a részleteket: A szülői eredményesség tréningje, A tanári eredményesség tréning és A vezetői eredményesség tréningje (ezek az angol kiadás tükörfordításai, ezen linken a magyarított címek... - http://www.libri.hu/szerzok/dr_thomas_gordon_37664.html?gclid=Cj0KEQiAg7ayBRD8qqSGt-fj6uYBEiQAucjOwes-_48bvkO7VFJGMW3iHN-_xA_vvodIzhU93OnOs8UaAhOe8P8HAQ)

Még valami... Ben Furman, az egyszerűen lenyűgöző személyiségű finn coach, terapeuta, egyik legfontosabb coach-mentorom Helsinkiben mondta egy tréningen (amikor megúnhatta a kérdeződéseimet erről...), hogy "ne dícsérj, ne is adj elismerést..." - és itt hatásszünetet tartott... Hülyén nézhettem rá, ő meg azzal a jellegzetes furmani mindent megértő (még azt is, amit én nem, de ezt azért szeretettel nem rámöntő) mosolyával úgy folytatta: "...csak vedd észre, hogy mit csinált jól..." 

Egy másik coach-mentorom (ezt a mentor-izét soha nem mondtam még róluk, de ahogy ezt írtam, eszembe jutott, hogy a mentoring az nem csak formális folyamat lehet, hát persze, mi mások lennének ők az életemben?! Ahhoz nem találkozom velük annyit, hogy barátaimnak nevezhetném őket, pedig az lenne a fájintos...:-))), Daniel Meier (miközben a Bajcsy-Zsilinszky úton, a Bazilikával szemben már a szokásos második mákos tortámat ettem, és ezzel neki is meghoztam a kedvét legalább egyhez...) ugyanennek a témának egy variációjaként azt mondta arra a kérdésemre (ez tulajdonképpen egy interjú volt, azóta is tartozom a megírásával, akkoriban a két magyarított könyve kapcsán többen is csináltak vele nagy újságokban is, és akkor kicsit elment a kedvem, nem akartam az n+1-iket megírni...), hogy neki (aki világos volt, hogy nyugodt, nagyon megfontolt beszédű, derűs lényével erre rendeltetett) mi volt nehéz a coachingban először és erre azt mondta: "Tudod, Miklós, az volt a legnehezebb, hogy abban amit mondanak arra tudjak figyelni, fókuszálni, ami erőforrást mutat (a többit lényegében elengedni) és azokat visszajelezni..." 

Hogy megmutassam a Facebook zsenialitását azoknak is, akik fanyalognak tőle, hogy milyen szép egymásra kacsintások melengethetik az ember szívét országhatárokon átívelve, legyen itt a „hajónapló” feljegyzése, hogyan regálódott le ez a poszt: 

Erre ráírt Hankovszky Katalin, aki szintén az egyik mentorom, a megoldásközpontú képzésen a fő-trainer, Dani-nek a munkatársa a svájci SolutionSurfers-ben, ezt kommentelte:

“Köszi a differenciált posztot, Miklós! A ‪Daniel Meieres részben vicces, hogy a kérdés nélkül ez a mondat aligha hagyta volna el Dani száját így... Erre mondja ‪Ben Furman, hogy pucér ember zsebébe nyúlni…:-)))” 

Mire én: 

“:-))) no, Kati, ismersz engem is valamennyire, régebben Danit... talán az se véletlen, hogy pont én kérdeztem meg tőle ezt... pláne 2 évvel ezelőtt...” 

Mire ő: 

“Igen, rátok ismerek szeretettel és tisztelettel…:-))), meg egy kacsintással”

Erre már Dani (Daniel Meier) is beindult (ő is “FB friend”), persze, nem értett az egészből semmit, csak látta, hogy róla is szó van: 

“:))) what ever you ve said:))” 

Én: 

“Cheers, Dani…:-)))

Katinak a téma még egy share-lést és ahhoz fűzött megjegyzést is megért, és értem, hogy miért. Ebben a mai világunkban hogy egy fiatal tanárnak ez eszébe jut, ez egyszerűen fantasztikus. És ebbe „belerondítani” mindenféle szakmai részlet-izékkel nem illik... és mégis, mégis, ez egy remek alkalomnak tűnt nekem, hogy egy kicsit ezen – ugyanebben a jó irányban, de továbbmenve – gondolkozzumk mélyebben el, és ha lehet, használjuk ezt az alapvetően jó példát még egy további lépés megtételére... És Kati kisérő megjegyzése – talán nem tévedek – ugyanezt a dilemmát tükrözi, hogy ehhez túlságosan szőrszálhasogatva nem illett hozzányúlni... Íme, Kati megjegyzése a share-elt link mellé: 

„Eddig nem éreztem rá indíttatást, hogy megosszam vagy kommenteljem ezt a megosztó videót. A nagyon lelkes és nagyon fanyalgó reakciókhoz képest csöndesebb volt az enyém - mostanában Insoo Kim Berg WOWW videója cseng a fülemben, ahogy a tanárok 3 hónap kísérletezés után arról beszélnek, hogyan változtak meg az interakciók az osztályteremben - mert minden egyes megszólalásom észreveszem a gyerekeimmel, mikor ezt vagy azt vagy amazt szólok hozzájuk…

De megörültem, hogy Miklos Szilagyi posztja kedvenc alternatíváinak leírásával végzödik és ebbe a sorba szívesen beállok, és idézem Miklóst: "Egy másik coach-mentorom (ezt a mentor-izét soha nem mondtam még róluk, de ahogy ezt írtam, eszembe jutott, hogy a mentoring az nem csak formális folyamat lehet, hát persze, mi mások lennének ők az életemben?! Ahhoz nem találkozom velük annyit, hogy barátaimnak nevezhetném őket, pedig az lenne a fájintos...:-))), Daniel Meier (miközben a Bajcsy-Zsilinszky úton, a Bazilikával szemben már a szokásos második mákos tortámat ettem, és ezzel neki is meghoztam a kedvét legalább egyhez...) ugyanennek a témának egy variációjaként azt mondta arra a kérdésemre (ez tulajdonképpen egy interjú volt, azóta is tartozom a megírásával, akkoriban a két magyarított könyve kapcsán többen is csináltak vele nagy újságokban is, és akkor kicsit elment a kedvem, nem akartam az n+1-iket megírni...), hogy neki (aki világos volt, hogy nyugodt, nagyon megfontolt beszédű, derűs lényével erre rendeltetett) mi volt nehéz a coachingban először és erre azt mondta: "Tudod, Miklós, az volt a legnehezebb, hogy abban amit mondanak arra tudjak figyelni, fókuszálni, ami erőforrást mutat (a többit lényegében elengedni) és azokat visszajelezni..." 

Elérhetőség: teveatufokan@gmail.com

3 kis youtube-ra feltöltött, a "Fais pas ci, fais pas ca" sitcom egy epizódjából kivágott videó-klipek a coachingról (görbe tükörben) volt a gondolatok elindítója... a 3 kis videó klip (a linkek a szövegben) azt mutatja, amikor egy "túsz" vezető nem tud kibújni a formálisan rá "kirótt" coaching-kötelezettség alól... hát kibújik informálisan...

Milyen az - persze, szatírikusan, egy kicsit eltúlozva -, amikor egy vezetőnek a szervezet "rendel" coach-ot és a coachee-nak, a tulajdonképpeni coachee-nak esze ágában sincs ennek komolyan alávetnie magát...  (aki nem beszél franciául, a gesztusokból, a metakommunikációból, meg a kisérő megjegyzéseimből pontosan érteni fogja, miről van szó...)

1. rész: az új coach megérkezik a céghez, ahol a legfelső vezető hölgy coachának úgy választották ki, hogy egy coach-meghallgatásra hívtak be tizen-plusz vezetői coachot és annyit - órákat - váratták őket (előző epizódban), hogy rajta kivül mindenkinek elege lett, és elment... ő maradt... itt bejelentkezik a recepciónál... a beszélgetés végén, aki már az "új" coach hangsúlyozásával jelzi, hogy itt "helyzet van", sok sikert kíván neki, és kolléganőivel sokatmondóan összemosolyognak...

https://youtu.be/421hvAXa65I

2. rész: Az új "kocs" találkozik a nagyfőnökkel, aki nehezen fogja fel, hogy ki is ez (multi, több ezer fő, nem tudja mindegyiket észben tartani...) és amikor rájön (mutatja az idézőjellel, hogy mennyire tartja fontosnak ezt az egész "kocs" dolgot...), megkéri, hogy mivel éppen fontos dolga van, várjon rá... majd hívja...

https://youtu.be/v-SP6wxtpT8

3. (befejező) rész: a "kocs" megúnja a megalázó várakoztatást és úgy dönt, dülőre viszi a dolgot, kideríti, hogy hogyan is lesz ez az egész (annak ellenére, hogy tiger-lady főnökasszony - természetesen most is - elfoglalt...)...

Végülis a főnök egyik első embere, aki éppen jelentést hozott neki, megsajnálja a "kocs"-ot, és röviden elmagyarázza a helyzetet...

Van egy érdekes pillanat, amikor keresi a jelzőt a főnök-asszonyra, hogy az igazgató tanács tulajdonképpen miért is tartja fontosnak ezt a "kocsingot" (franciában hátul a hangsúly, azért hangzik olyan furán ez a hangsúlytalan rövid o-s "kocs"...)...

A jelző keresése közben megtorpan, összevillan a tekintete a főnökkel, akinek egy pillanatra sikerül néhány közel zeusz-nyi energiájú villámot szórnia (na, ez a színész...), a beosztott vezetőnek sikerül is erre az energiára felülve megtalálnia a főnök konszenzusát is bíró jelzőt... "szögletes..."

Azután a főnök átveszi a szót és megmutatja, hogy tudja ő maga ezt még fokozni önmagáról, "Nem hallgatom meg az embereket, érzéketlen vagyok, fenyegetem az embereket...", majd egy mefisztói kacajjal tudatja, hogy mennyire semmibe veszi ezt az egészet ("...n'importe quoi..." - össze-vissza beszélnek...)

És mivel a "kocs" még mindig nem érti mit várnak tőle, ki is meri mondani egyenesen: "Semmit, éppen ez az... gondolja meg, egy kis vagyont fizetünk magának azért, hogy ne csináljon semmit... azért ez ebben a válságos időszakban nem is rossz, nem igaz?"

https://youtu.be/75TG8lMVelk

ÉRDEKESSÉGEK, TANULSÁGOK...

3 pont volt, van ebben a történetben, ahol meg kellett volna állni a "kocs"-nak:

1. amikor megváratták egy észszerű határon túl
2. amikor kiküldték, hogy (hosszan) várjon (mi több elfelejtkeztek róla olyan szinten, hogy - ebben a részben, amikor betoppan - már újra megkérdezi a reménybeli ügyfél, a főnök, hogy "Ki maga?") és
3. amikor megmondták neki, hogy fal, kamu lesz az egész...

Az első kettő "csak" balfékség, bár így is árt a szakmának. A coaching partnerségben, szemmagasságban, nem orákulumként működve képzelhető el hasznosnak. Alapelv: az ügyfél a saját életének a szakértője... a coach támogató, kisérő, a fejlődés tanújaként, katalizátoraként működhet jól... a tréninggel ellentétben, ahol a nem-tudom tartományból segít a tréner a tudom tartományba eljutni, a coaching a "tudom"-tól a "csinálom"-ig segít eljutni (Dobay Robitól hallottam ezt egyszer, ezt a megkülönböztetést) a közösen megtalált, újrafelfedezett ügyfél-erőforrások, ügyfél saját "best practice"-ek felhasználásával, kiterjesztésével, az opciók lehető legteljesebb feltárásának pluszával együtt...

De ez a másik irányban is igaz, nem csak a coach-nak kell vigyáznia, hogy ne terhelje túl a kapcsolatot esetleg a saját megoldásainak erőszakolásával (mások mások, és milyen jó, hogy mások mások...), de az ügyfélnek is partnernek kell tekintenie a coachot, különben nem fog működni a coaching, kár is elkezdeni... ha a szolgájának, beosztottjának, pincsijének tekinti a coachot, az mindenkinek megalázó, illetve a cég/szervezet számára felesleges pénzkidobás...

A főnöknek például azért megalázó, mert ezzel azt is jelzi (mi több, nyilvánvalóvá teszi), hogy bármennyire is mindenható, az igazgató tanács előtt azért neki is meg kell hajtania a fejét és ez azért dög ciki neki is... míg ha már úgyis fizetik a "kocs"-ot, talán tehetne egy őszinte kísérletet, amivel mellesleg az arcát is meg tudná menteni egy ilyen neki is kellemetlen helyzettől... gondolom, egy ilyen expense-riport mástól (fizetni el nem végzett szolgáltatásért) akár az illető kirúgásával is járhatna... szóval vannak ebben etikai elemek bőven meggondolásra a vezető számára is...

A harmadik pont, hogy egyértelmű, hogy falból ment csak bele a vezető, esze ágában sincs ennek a jöttment "kocs"-nak kiönteni a lelkét, és ezt kerek perec meg is mondja, ebben a helyzetben bent maradni a coachnak már nem csak balfékség, ez akkor is alapvető coaching etikai vétség, ha nem is szerepel kifejezetten így az etikai kódexekben. Ez csalás. Szolgáltatást tettetni, elfogadni ellenszolgáltatást semmiért, ez főbenjáró.

És van itt még valami... az illető, aki nem is akarta az egészet, de a nyomás hatására mégis végigcsinálja - ha a coach nem kap észbe és szakmai méltóságának tudatában nem utasítja el egy ilyen játékban neki szánt megalázó szerepet -, paradox módon jogosan állíthatja, hogy a coaching (ahogy ő ezt előre meg is mondta egyébként) egy marhaság, teljesen hatástalan időpocsékolás... és ez igaz is ott és akkor, ENNEK a coachingnak tényleg nem volt értelme és időpocsékolás volt... annyira nem lehet nehéz anyagi helyzetben a coach, hogy ne vegye észre, hogy ha egy ilyen helyzetbe belemegy, kívül ül az ágon, amit fűrészel, felhasználták, júdás-pénzt kapott, és eldobták, mint a tegnapi újságot...

Egyébként a helyzet ennyire talán az életben soha nem clear-cut... Néha az első néhány ülésből derül ki, hogy cél se igazán van, meg igazából elégedett magával az ügyfél... És akkor a coachnak kell kezdeményeznie (bizony...) a folyamat azonnali befejezését (persze, először tükrözéssel, visszajelzéssel ki érdemes puhatolni, hogy jól mértük-fel a helyzetet... előfordulhat, hogy pont egy ilyen őszinte feltáró visszajelzés lesz az, ami beindítja az ügyfél rakétáit...)

Tudjátok mit, itt válik el a rögzített gondolkodásmód (én már jó vagyok, ez már a végéig kitart, nekem már nem tudnak újat mutatni...) a fejlődési gondolkodásmódtól (az agyunk felfedezett nem múló plaszticitása az alapja annak, hogy holtunkig tudunk tanulni, tudom, hogy nem tudok mindent, örömmel veszek igénybe minden rendelkezésre álló eszközt a fejlődésemhez)...

Egyszer hallottam egy olyan történetet, hogy valaki azért akart coachot, hogy elmondhassa, neki is van coacha, mert a vállalatnál, aki számított, annak már volt... - még nem ez a jellemző... még el kell mondani néha, hogy a legjobb edzője a Roger Federernek van, meg a Djokovicnak, vagy a Nadalnak (igaz, ott "Toni" a családban marad...), és nem a futottak-még teniszezőknek... az, hogy egy cég erőforrást, méghozzá személyre szabott, ennél fogva értékes erőforrást biztosít egy munkavállalójának, vagy a munkavállaló maga szán rá erőforrást, hogy fejlődjön, nos, ez azokkal történik, akik többet akarnak, jobbak akarak lenni...

Mire lehetnénk jobban büszkék, mint erre...

Elérhetőség: teveatufokan@gmail.com 

Magyar siker, magyar nemzetközi siker a Kis gömb utcából... chocoMe... mindig sokat tanulok, amikor a Kis gömb utcai fellegvárba ellátogatok. Mészáros Gábor a napokban az összes valamennyire számító tv stúdiójában megfordult, mert részben legújabb, részben korábbi termékeivel már megint vagy 9 díjat hozott el nagy nemzetközi csokoládé versenyen.  

Öt éve kezdte el az egészet, 3 éve mert először kimerészkedni a különböző nemzetközi versenyekre, megmérettetésekre, és ezalatt a 3 év alatt 20 díjat sepert be... ebből a 20-ból kilencet nemrégen... ebből a kilencből 3 az első díj... 

Mindig sokat tanulok vállalkozástanból, fókusztanból, kreativitástanból, kezdeményezéstanból, a legjobb értelmű perfekcionizmustanból, dinamizmustanból, energiatanból. Feltöltekezem... Mészáros Gábor elképesztően inspiráló tanár úr ezekben a tantárgyakban... 

Mondja, de szerintem még jobban kellene hangsúlyozni, hogy ezek a versenyek vaktesztesek... Értitek, nem a pofa, nem a marketing, nem a füst, csak az íz számít... 

Nagyon komolyan veszik ezt... Össze kell törni a csokoládékat akkorára, hogy ne lehessen felismerni, ha úgy van öntve a csoki, hogy van benne név, felirat, logó, azt ki kell kaparni belőle, el kell tüntetni, és egy műanyagzacskóban kell eljuttatni a zsürihez a kért súlyban. Kap a zacskó egy számot és annyi, elkezdik kóstolgatni és addig-addig kóstolgatják, amíg ki nem alakul a sorrend. Gábor költ arra, hogy ezeken résztvegyen (pénzt és időt is), mert meggyőződése, hogy hosszú távon az, hogy ott van ezeken a versenyeken és rendszeresen hoz el valamilyen helyezést az első háromból, be fogja hozni ezt a befektetést. 

Szinte hihetetlen, hogy 5 év alatt Mészáros Gábor mit tett le az asztalra... egy nemzetközileg elismert brandet, a chocoMe-t... 20-on valahány országban van jelen értékesítési hálózattal... pl. Kínába elindult az első 6 paletta és már utána is rendeltek 4-et... támadják is már, koppintják a csomagolását (az is érmes itt-ott, szenzációs ajándék is, nemcsak finom, különleges...). Szingapúrban (!!!) lopták le az egyik termék dobozformáját, díszítését, vagy egy korábban is már a piacon lévő amerikai cég annyira figyeli a chocMe lépéseit, hogy akár egy-két hónap után is már próbálja másolni, ha van egy kiállítás kint, még a satndja is úgy néz ki mintha... jellemző, hogy a koppintók a külsőségekre mennek rá,. A könnyen utánozható dolgokra...  

Kit utánoznak? A trend-settert, aki elöljár, aki olyat mutat, visz a piacra, amit érdemes lekoppintani, hátha... Gábor munkáját, kreativitását, minőségi perfekcionizmusát nehéz másolni... ahhoz ugyanannyit kell beletenni, energiából, hivatástudatból, időből, lehet próbálkozni... egy-két látványos elemet lehet, persze, itthon is van rá példa, de vegyetek meg néhány táblát 2-3 különböző gyártmányú ún. magyar ablakos kézi gyártású csokoládékészítőtől és ha van időtök, kedvetek és pénzetek (gondolom nem lesz...), elég hamar észrevennétek, mitől egészen különleges a chocoMe élmény... 

Kezdődik az alapanyagokkal... csak a legjobbakkal dolgozik, a csokiban is, és a feltétekben is, onnan hozza őket külföldről általában, ahol a leghíresebb, legjobb... Kezdjük magával a csokival... szép lassan a már megfelelően híres (és legjobb minőségű termékeieben valóban kiváló belga Callebaut csokoládétól, ami korábban lényegében 100%-ban a csokik alapanyagának számított a chocoMe-nél, elmozdult a még nagyobb presztizsű, és ezért természetesen drágább francia csokoládé alapanyagok felé. Ha jól figyeltem, már 70%-a az alapanyagoknak még a Callebout már jó minőségnek számító szintjétől is jóval magasabb (az értőknek: megjelent az alapanyagok között a Vahlrona brand és a Michel Cluizel is... - amúgy annak a nagyobb kiszerélésű csomagját mutatja Gábor a címképen). 

És a feltétek... az 56 féle standard táblacsokin (a 100 és az 50 gr-osokon), a különböző Raffinée-k (csokoládéval bevont magok, gyümölcsök) alapanyagai, magok, gyümölcsök, egyeben (ehető ezüst, arany...) válogatott forrásból jönnek. Gyakran szerepel az adott termék mellett egy földrajzi megnevezés, nyugodtan el lehet hinni, hogy ez nem kamu (Gábor és a kamu, az két különböző galaxis...)... Ha oda van írva, mérget vehetsz rá, hogy onnan jön (egyszer a raktárban láttam a göngyölegekben, ahogy jönnek...) – és ez csak egy ízelítő: 

• A mandula Szicíliából
• Az Arabica kávé, ahol azt termelik (több helyen)
• A spanyol (!!) citromhéj Spanyolországból
• A kardamom nem tudom honnan jön, cserébe azt se tudom, mi az...
• A Guérand sós (!!) szőke (blond!!) csokoládé (ez vadonatúj francia Vahlrona termék, a fehér és a tejcsoki között van (32%-os)) – ezt Magyarországra a chocoMe hozza be először, ez a világban is egy új termék, egy negyedik fajta csokoládé (a tej, az ét- és a fehér csokoládé mellett) – Gábor ezzel a szicíliai mandulát vonja be (Raffinée típus, a dobozos drazsék közül), ez vadonatúj ilyen kiszerelésben is és rögtön az első nemzetközi megmérettetésen dobogós lett azonnal...
• Tahiti vaníliapor... most komolyan... ez a kedvenc táblacsokim egyébként, legelőször ezt kóstoltam meg, amin ez van... de nem ilyen egyszerű... a csoki alkatrészeinek megnevezése: pekándió, tengeri só tahiti vaníliaporral és itt-ott a csokin van néhány karamell ízű csokoládé pasztilla (ja... karamelles csokoládé pasztilla az alap, 40%-os legfinomabb Callebout tejcsokin...)... na most én édes szájú (sweet tooth) vagyok, szóval a tengeri só, meg ez a tahiti cucc nem csinál ám ebből, mit tudom én, gulyáslevest... finom exquisite tejcsoki ez, soha sehol hasonlót nem kóstoltam...
• A mogyoró Piemontból... 

Vállalkozási vágy, kedv, szervező készség, fókusz, fókusz, fókusz a részletekre... Erre hadd mondjak egy példát. Ha kiveszed a gyönyörű csomagolásból a csokit és a táblát megfordítod (tetején vannak a doboz ablakában csomagolva is megtekinthető feltétek, amelyekből ízelítő volt csak a fenti felsorolás), a „fenekét” találod a táblacsokinak, amire azt gondolná az ember, hogy elég szép simára kiönteni, úgyse fogja senki megfordítani, megeszi és kész. Nem így Gábor...  

Megterveztette ezt az oldalt is. Azt találták ki, hogy három különböző méretű négyzet, illetve téglalap hálója fedi le a hát-, vagy alaplapot. A legnagyobb négyszögbe beleöntődik a chocoMe felirat. A három négyszög egy nagyobb négyszögbe „írható”/önthető, és ebből a befoglaló négyszögből pont 6 db fedi le teljesen a 100 gr-os nagy tábla csokoládét. A befoglaló négyszögben lévő 3 négyszög egymáshoz viszonyuló nagyság-arányát azt hiszem az aranymetszés szabálya szerint határozták meg. A 6 befoglaló négyszög elrendezése olyan, hogy 3-nál a kitöltő négyszögek közüli legnagyobb négyszög – ha hosszában, állítva magunk elé tesszük a csokit – a bal oldalra esik, 3-nál pedig a jobb oldalra, ezek váltogatják egymást, így akár így, akár 180 fokkal elfordítva tesszük magunk elé a táblát, a fenti leírás érvényes lesz – tökéletes szimmetria.  

Van ezzel a csoki hátoldallal még egy kis trükk, a négyszögek magassága nem egyforma, szóval az alsó felület nem egy síkba esik. Nem nagy a különbség, a legnagyobb négyszög (négyzet) a legmagasabb, a középső nagyságú négyszög (az is négyzet) kicsit alacsonyabb és a harmadik négyszög (téglalap) a legalacsonyabb...  

Ha ezek hieroglifák lennének, lehetne gondolkozni azon, hogy ezek a különböző szimmetriák, különböző magasságok mit szimbolizálnak, ha valamit egyáltalán. Ezt még nem kérdeztem Gábortól...  

Mondjuk ennyit foglalkozott azzal a részével a csokinak, amit, ha kezedbe veszed a boltban becsomagolva, esélyed sincs meglátni és ha kicsomagolod, akkor is inkább azt a felét fogod gusztálni evés közben is, amelyen a piemonti mogyorót, meg mondjuk a lifilizált epret, málnát, mézes mogyorót látod... jó esélye van annak, hogy ha már habitué ismerője & fogyasztója is vagy a chocoMe termékeknek, erről az aspektusáról fogalmad se volt... ja, ezt nevezem ultra-perfekcionizmusnak...:-)))

teveatufokan@gmail.com

Internet Hungary 2015 - tegnap, tegnapelőtt... majd még jövök az előadásomról is, de először a konferencia és az előadói élményről... egyszer voltam a Média Hungary-n (lehettem volna többször is, amíg TV-es (igaz gazdaságis) voltam vagy 12 évig, de így alakult, nem voltam egy networkingelős fajta... most szívom, kezdhettem előlről...:-))), arra nem emlékszem, az is nagy banzáj lehetett... 

Most úgy alakult, hogy a nevem eljutott Csermely Ákosig, aki ezeket a nagy konferenciákat csinálja (Média/Internet Hungary) és ő felkért egy előadásra... az úgy van, hogy lehet, hogy vannak, akik maguk mondják meg, miről akarnak beszélni, azután ha belefér a nagy téma kis témáinak valamelyikébe, oda belerakják. De a többség, ha jól érzékelem saját kis pertikuláris kalandom alapján, valahogy beleprofilozódik valamelyik altémába és azon belül vagy kreatívkodhat egy kicsit, vagy választhat téma-címek (és rövid összefoglalók) alapján, hogy melyiket szeretné megcsinálni, azután hazamegy kidolgozza, és ott előadja. 

Ákos maga mesélte el dióhéjban, hogyan is van ez, hogyan készül a terv, a Mammut 2 Leroy-ban, amikor előzetesen találkoztunk egy órára, „egy kávéra”, leültünk beszélgetni. Kizárt, hogy minden előadóra lenne ennyi ideje, szédületes, mit hajt, nyilván, a bejáratottakkal, a már ismertekkel csak lelevelezi, egy két telefon, mindkét fél tudja, mi a mese, ennyi. Rám, mint (ebben...:-))) kicsit újoncra rászánt egy kis plusz időt, volt abban mail, telefon és ez a kávézás... 

Szóval kitalálja kis stábjával, vagy ő maga a fő témát és azt szeleteli, így lesznek szekciók, ahol orrvérzésig

futnak majdnem végig, párhuzamosan a workshopok, előadások, kerekasztalok, kétnapos adrenalin-bomba, az „Adrenalin kora” jóban elbeszélve...

Ezeket a szeleteket azután egy-egy általa kiválasztott szakemberrel együtt kidolgozzák, megszületnek a fő vonalak, fő és al-témák, amikről kell, hogy szó legyen.  

Vannak bejáratott emberek, de mindig újítani is akar, hogy ne maradjon nagyon belterjes a dolog. Így kerültem én is a képbe, hogy aki a HR-es szekció összeállításában segített neki, javasolt egy-két nevet neki, és én voltam ezek közül az egyik. 

Van egy előkészítés fázis is, volt egy Gellért-beli nagyon színvonalas délután talán 2 héttel a konferencia előtt, amúgy nyitott programnak meghirdetve (30e + ÁFA), amin az Internet Hungary előadói grátisz vehettek részt, ami kifejezetten gyakorlati tanácsokat adott arra, hogy hogyan hasznos összerakni egy előadást. Kifejezetten prezentációs szakértők is voltak, de volt például Pál Feri atya is, aki arról mesélt nekünk élvezetesen, hogy neki hogyan alakult ki az az imázsa, szerepe, ami miatt annyira népszerű előadó lett, amennyire. Nagyon kellemes meglepetés, és értékes délután volt. 

Azután ott van maga a konferencia. Valami hihetetlen magas szintű szervezés, elegendő, szolgálatkész és kellemes proaktív partner típusú hostess-ekkel, technikusokkal, stábbal.

Az előadók grátisz veszenek részt a rendezvényen, ez jelenti magát az egész konferencián való részvételt, az egy éjszakát egy jó minőségű hotelben és az étkezéseket, beleértve az ebédet is. 

Úgy kell elképzelnetek, hogy 9:00-kor elkezdődik mindkét nap, első nap kb. 21:00-kor, másnap kb. 16:00-kor érnek véget a hivatalos programok. Az éjszaka természetesen animálva, éjfélkor pörkölt, DJ, MC, anyám tyúkja... Non-stop, nincs ebédidő, vagy vacsoraidő sáv, végig előadások, programok vannak, mindenki akkor eszik, amikor hozzájut, az éttermek egy 3 órás ablakban fogadnak.  

Az első nap van néhány együttes előadás, azután számos teremben párhuzamos programok. Néha nehéz választani. Egy átlagos program 15 perces, de vannak 10 perces és félórás programok is (pl. a kerekasztalbeszélgetések, meg Mérő László...). Minden előadó előtt ott van egy képőernyő a földön (a színpad szélén) a hátralévő idővel, emiatt a nagyüzem miatt fontos, hogy pontosan kezdődjenek, fejeződjenek be a programok. Van programfüzet, van program-tábla és van netes applikáció, egy idő után mindenki azt használja, mert az a naprakész és egyes termekben azért voltak csúszások. 

Hihetetlen forgószínpad, képzeljétek el ezt a folyamatos nagyrészt 15-perces bitekből álló program-folyamot, kettő között alig van max fél perc (átállás, mikrofon, mikroport, mikor melyik) és már pörög a következő.  

Minden teremben állandóan ott vannak technikusok, hangmérnökök. Nagyon felkészültek, készségesek, mivel kipróbálni élőben nem lehet semmit, nincs megállás, mindig van valaki a színpadon, ezért több géppel a háttérben dolgozzák előre fel a következő program kép, hanganyagát. 

Egy figyelmeztetés, though: PC-környezet, azzal érdemes menni, PTT, pendrive-on, ez a safety megoldás. Fel vannak készülve Mac-re is, de az a kutya vacsorája, rajtuk nem múlik (tényleg nem, van VGA-átváltó – mondjuk én vittem magammal is -, hangot rá lehet csatlakoztatni, van 3,5-ös Jack), de azért ott lehetnek gixerek. Én saját Mac-gépről vetítettem, minden ami elromolhatott, elromlott (és tényleg nem a technikusok hibájából...), de megoldottuk (mondjuk mikor, ha a - hasznos, konstruktív - paranoiáról szóló előadásnál nem...:-)))  

Soha többet Mac-kel... mégegyszer a lecke: PTT pendrive-on... akik ezt csinálták, feltöltötték, rendben volt kép-hang, távvezérlő belső rendszer, nem igényli a wi-fit, tökéletes szolgáltatást kaptak, mikrofont kellett csak fogniuk, vagy mikroport a fülre, trafó a zsebbe, hadd szóljon... Ne számíts a tökéletes wi-fire (annyian vannak (csúcsban 1600-an voltak ott?!), hogy nincs az a sávszélesség, ami ezt elbírja...), ez volt az egyik problémám, mert az iPhone remote-ként használatához közös hi-fi kell... a hang volt a másik, megint: PTT pendrive-on viszed és kész, nincs gondod... 

De vissza a nagy durranásra... Nagyon erős élmény, maga a konferencia is és előadni is rajta... csak bíztatni tudlak, ha meghívnak, résztvevőnek, konferencia-látogatónak, előadónak, ne hagyd ki...:-))) 

teveatufokán@gmail.com

(Elő-megjegyzés: a harmóniáról és a munka-magánélet egyensúlyához egy kis adalék…)

Egy jó régi levél a poszt "húsa", amiből ide előre jöjjön egy idézet:

“…A halál tehát, amitől a bajok közül legjobban rettegnek, egyáltalán nem érdekel bennünket, minthogy ameddig mi létezünk, a halál nincs jelen, mikor pedig a halál megérkezik, mi nem vagyunk többé. A halál tehát nem érinti sem az élőket, sem a holtakat, mivel az élőknél nincs jelen, a halottak pedig már nincsenek…” - ezt a különböző parafrázisokban fel-felbukkanó gondolatot kb. 2300 évvel (kb. 300 évvel időszámításunk előtt) ezelőtt fogalmazta meg egy olyan görög filozófus, akinek a neve nem ismeretlen, bár általában kicsit félreértve és gondolkodásának néhány aspektusát túlhangsúlyozva szokták kontextusba helyezni (epikureus, epikureizmus (mint a hedonizmus egyik szinonímája), Epikurosz kertje (hogy ott jó lenne lenni, és ezalatt nem egészen Voltaire Candide végén emlegetett kertjét értik általában…), ilyen utalások megtalálhatóak itt-ott…)

(Megjegyzés: a “boldogság” alatt én a harmóniát és dinamikus kiegyensúlyozottságot értem, amelyre épülve néha ennek csúcspontja a boldogság… előbbiek viszonylagos előnye, hogy például jobban instrumentalizálhatóak/megcélozhatóak… - SZM)

Epikurosz (341-270 BC - Krisztus előtt) görög filozófus, aki szerint

a filozófia célja, hogy elérjük a boldog és békés, önmagában kielégítő, barátok által megédesített életet az ataraxián (béke és a félelemtől való szabadság) és az apónián (a fájdalom hiányán) keresztül.

Tanítása szerint

• az élvezet és a fájdalom a mércéje a jónak és a gonosznak,
• a halál a vége mind a test, mind a lélek létezésének, ezért nem kell félni tőle
• az istenek nem büntetik és nem is jutalmazzák az embereket,
• a világmindenség végtelen és örök és a
• világ eseményei/történései végülis az üres térben mozgó és kapcsolatba lépő atomok működésén alapulnak.

Epikurosz levele Menoikeuszhoz (Fordította: Sárosi Gyula) Epikurosz üdvözletét küldi Menoikeusznak

"Míg fiatal valaki, addig se halogassa a filozofálást, s, amikor öregedni kezd, akkor se ernyedjen el a bölcselkedésben. Hiszen senki sem túl fiatal és senki sem túl öreg a lelke egészségének a megszerzésére. Aki azt mondja, hogy a filozofálásnak még nem kezdődött el vagy már elmúlt az ideje, hasonlít ahhoz, aki azt állítja, hogy a boldogságnak az ideje még nem jött el, vagy már tova is tűnt. Így hát ifjúnak és öregnek egyaránt kell filozofálni, az egyiknek azért, hogy öreg korában is ifjú maradjon a javakban a múltjára való kellemes visszaemlékezés révén, a másiknak pedig azért, hogy ifjú létére egyszersmind "öreg" is legyen azáltal, hogy nem fél a jövőtől.

Gondolkodnunk kell tehát a boldogságot nyújtó dolgokról, hiszen ha a boldogságunk megvan, mindenünk megvan; ha pedig nincs meg, mindent elkövetünk, hogy megszerezzük.

Amikre téged szüntelenül intettelek, azokat cselekedd és azokon elmélkedjél abban a meggyőződésben, hogy azok a szép életnek az alapelvei. Először is hidd azt, hogy az isten halhatatlan és boldog lény, ahogy az istenről alkotott általános felfogás belénk van vésve és ne tulajdoníts neki sem halhatatlanságának ellentmondó, sem boldogságával összeegyeztethetetlen tulajdonságot. Mindent, ami összeegyeztethető halhatatlansággal párosult boldogságával, elképzelhetsz vele kapcsolatban. Istenek ugyanis vannak, hiszen a róluk való tudásunk kézzelfogható. Amilyen formában azonban őket a tömeg hiszi, nincsenek; mert nem képzelik őket következetesen olyannak, amilyennek hiszik őket. Nem az tehát az istentelen, aki kiküszöböli a tömeg isteneit, hanem az, aki a tömeg hiedelmeit ráaggatja az istenekre. Hiszen nem tapasztaláson alapuló fogalmak, hanem hamis feltevések a tömegnek a megállapításai az istenekről. Ezek szerint származnak a rosszaknak az istenektől a legnagyobb károk, a jóknak pedig a legnagyobb hasznok. Mert saját erényeikhez minden vonatkozásban hozzászokva, az emberek a hozzájuk hasonlókat szívesen fogadják, mindazt viszont, ami nem hasonlít hozzájuk, idegennek tekintik.

Szokjál hozzá ahhoz a gondolathoz, hogy a halál semmit sem jelent számunkra, mert minden jó és minden rossz az érzékelésben van, a hálál pedig az érzékelésnek a megszűnése.

Az a helyes felismerés, hogy a halál semmit sem jelent számunkra, a halandó életet azért teszi örvendetessé, mert nem tételez fel a halál után végtelen időt, hanem elveszi a halhatatlanság utáni vágyat. Semmi szörnyű nincs az életben annak, aki helyesen megértette, hogy a nem-létben sem lesz semmi szörnyű. Balga az is, aki azt mondja, hogy nem azért fél a haláltól, mert kínokat okoz, ha elérkezik, hanem azért, mert kínokat okoz, mikor várjuk. Arról, ami elérkezésekor nem okoz kínokat, csak az ostoba tételezheti fel, hogy fájdalmat okoz, amikor várják. A halál tehát, amitől a bajok közül legjobban rettegnek, egyáltalán nem érdekel bennünket, minthogy ameddig mi létezünk, a halál nincs jelen, mikor pedig a halál megérkezik, mi nem vagyunk többé. A halál tehát nem érinti sem az élőket, sem a holtakat, mivel az élőknél nincs jelen, a halottak pedig már nincsenek.

A tömeg azonban egyszer úgy menekül a haláltól, mint a legnagyobb bajtól; máskor pedig vágyódik utána; mint az élet szenvedéseinek megszűnése után. A bölcs ellenben az élettől sem menekül s a nem- léttől sem fél. Számára ugyanis az élet sem okoz nehézséget, s a nem-létet sem tartja valami rossznak. Miként az ételből is bizonyára nem a nagyobb mennyiséget, hanem a jobbat választja, ugyanúgy életidejét is nem minél hosszabbá, hanem minél kellemesebbé igyekszik tenni.

Aki azt tanácsolja az ifjúnak, hogy éljen vidáman, az öregnek pedig azt, hogy haljon meg szépen, az ostoba, nemcsak azért, mert az életben van valami kívánatos, hanem azért is, mert a szép életre való törekvés ugyanaz, mint a szép halálra való törekvés. Sokkal ostobább azonban az, aki azt , mondja, hogy jó dolog meg sem születni s "Már ha e földre jövénk, legjobb a halálba rohanni". Ha ugyanis őszintén mondja ezt, miért nem távozik hát az életből? Hiszen ez nyitva áll számára, ha valóban szilárd volt az elhatározása. Ha pedig tréfál, akkor ostobáskodik olyan emberek között, akik nem fogadják szívesen.

Meg kell jegyeznünk, hogy a jövő nincs teljesen a hatalmunkban, viszont nem áll teljességgel hatalmunkon kívül. Így hát ne számítsunk rá, mint mindenképpen bekövetkezőre, de ne essünk kétségbe, mintha egyáltalán nem következhetnék be.

Meg kell fontolnunk, hogy vágyaink közül egyik természetes másik hiábavaló, és a természetesek közül is egy részük szükséges, más részük csak természetes. A szükségesek közül egy részük a boldogsághoz szükséges, más részük a test működésének zavartalanságához, megint mások pedig magához az élethez. A róluk vallott helyes felfogás ugyanis minden választást és elkerülést vissza tud vezetni a test egészségére és a lélek zavartalanságára, minthogy a boldog életnek ez a célja. Annak a kedvéért ugyanis mindent megteszünk, hogy testünk ne szenvedjen és lelkünk nyugalmát ne zavarják. Ha ez egyszer megtörténik velünk, akkor a lélek minden vihara megszűnik, minthogy az élőlénynek nem kell semmi után járnia, mintha hiányozna valamije és nem kell más dolgot keresnie, amellyel teljessé teheti a léleknek és a testnek a jóérzését. Akkor kívánjuk a gyönyört, amikor a gyönyör hiánya miatt fájdalmat érzünk; amikor nem érzünk fájdalmat, akkor nincs szükségünk gyönyörre sem. Emiatt a gyönyört a boldog élet kezdetének és végének mondjuk. Ezt ismertük meg úgy, mint az első és velünk született jót, belőle kiindulva fogunk hozzá minden választáshoz és elkerüléshez, és ehhez térünk vissza amikor érzésünket véve alapul, minden jót megítélünk.

S mivel a gyönyör az első és velünk született jó, éppen ezért nem minden gyönyört veszünk igénybe, hanem megtörténik, hogy sok gyönyört mellőzünk, amikor belőlük nagyobb kellemetlenség következik számunkra.

Sok fájdalmat hasznosabbaknak tartunk a gyönyöröknél, minthogy esetleg még nagyobb gyönyört hoz számunkra, ha hosszú ideig kiálljuk a fájdalmakat. Minden gyönyör tehát sajátos természeténél fogva jó, de mégsem kell mindet választanunk.

Ugyanúgy minden fájdalom rossz ugyan, mégsem természetes, hogy minden fájdalmat mindig kerüljünk. Valójában az a helyes, hogy az előnyök és hátrányok összemérésével és megvizsgálásával ítéljük meg mindezeket a dolgokat: A jót ugyanis bizonyos időben rossznak tekintjük, a rosszat ellenben jónak.

Az önelégültséget is nagy jónak tartjuk, nem azért, hogy aztán minden esetben megelégedjünk a csekéllyel, hanem azért, hogyha nincsen sok, a kevéssel is beérjük abban a helyes meggyőződésben, hogy

a bőséget a legkellemesebben azok élvezik, akik legkevésbé tartanak rá igényt, és hogy a természetes dolgot mindig könnyen meg lehet szerezni, a fölöslegeset azonban nehezen.

Az egyszerű ételek a drága lakomával egyforma élvezetet nyújtanak, ha egyszer a hiányérzetben rejlő fájdalom teljesen megszűnik. A kenyér és víz a legmagasabb fokú gyönyört nyújtja, amikor valaki nagy szükségben veszi magához. Az egyszerű és olcsó ételek megszokása tehát az egészségünket teljessé teszi, s az embert az élet szükségszerű követelményéivel szemben csüggedetlenné alakítja; ha pedig nagyobb időközönként drága lakomához jutunk, nagyobb élvezetet nyújt. Végül rettenthetetlenekké tesz bennünket a szerencse változásaival szemben.

Amikor tehát azt állítjuk, hogy az élet célja a gyönyör, nem a tivornyázók gyönyöreiről s nem az élvezethajhászásban rejlő gyönyörűségekről beszélünk, ahogy egyesek tudatlanságból, tőlünk eltérőleg vagy pedig tanításainkat félreértve tartják, hanem arról, hagy testünk mentes legyen a fájdalomtól, lelkünk pedig a zavaroktól.

Hisz nem az egymást érő tivornyák és vidám: felvonulások, s nem az élvezethajhászás, a gyermekek és asszonyok, vagy halak és egyebek után, amiket a költséges asztal nyújt, teszik az életet kellemessé, hanem a józan gondolkodás, amely minden választásnak és elkerülésnek az okát keresi, és száműzi a hiedelmeket, amelyek miatt a legtöbb zavar éri a lelkeket.

Mindezeknek a kezdete és általában a legfőbb jó az okosság. Így hát a filozófiánál is értékesebb az az okosság, amelyből minden más erény származik, s amely azt tanítja, hogy nem lehet kellemesen élni anélkül, hogy megfontoltan, becsületesen és igazságosan élnénk, sem megfontolással, becsülettel és igazságossággal élni anélkül, hogy kellemesen élnénk. Az erények ugyanis hozzátartoznak a kellemes élethez és a kellemes élet elválaszthatatlan tőlük. Mert kit tartasz te különb embernek annál, aki jámborként vélekedik az istenekről, a halállal minden körülmények között félelem nélkül néz szembe, tisztázta magában a természet értelmét (1), aki megértette, hogy a legfőbb jót (2) könnyen be lehett tölteni és könnyen el lehet érni, a legnagyobb baj pedig vagy rövid ideig tart, vagy kevés fájdalommal jár. Az ilyen ember kineveti a végzetet, amelyet egyesek úgy tekintenek, mint minden dolog irányítóját. (Azt gondolja, hogy elsősorban mi irányítjuk az eseményeket), amelyek közül egyik azonban kényszerűségből történik, másik véletlenül, ismét másik pedig rajtunk áll; mivel a kényszerűséget nem lehet felelősségre vonni, a véletlent pedig ingadozónak látja, ami viszont rajtunk áll, az semminek sincs alávetve, ezért csak ezt kísérheti természetszerűleg gáncsolás és az ellenkezője. Jobb ugyanis az istenekről szóló mítoszt követni, mint a természetfilozófusoktól hirdetett végzetnek a rabságába esni, hiszen az előbbi reményt nyújt arra, hogy az isteneket tiszteletnyilvánítással meg lehet lágyítani, az utóbbi azonban a hajlíthatatlan kényszerűséget hirdeti (3).Az okos nem tartja a véletlent istennek, ahogy a tömeg vélekedik, mert az isten semmit sem cselekszik rend nélkül, s nem tartja minden dolog bizonytalan okának sem: nem hiszi ugyanis, hogy a véletlenből adódnék az emberek számára a boldog élethez a jó és a rossz, hanem azt tartja, hogy a véletlen nagy jótettekre és gaztettekre nyújt alkalmat. Az a véleménye, hogy

jobb ésszerű cselekvésben szerencsétlennek, mint értelmetlennek és szerencsésnek lenni. Jobb ugyanis a cselekvésekben, ha a helyesen megítélt dolog megbukik, mintha a rosszul megítélt dolog a véletlen által sikeres lesz.

Elmélkedjél hát ezeken és az ezekhez hasonló dolgokon éjjel-nappal magadban és a hozzád hasonlókkal és soha, sem éber állapotodban, sem álmodban nem fog semmi zavarni. Úgy fogsz élni, mint isten az emberek között. Hiszen semmiben sem hasonlít halandó lényhez az az ember, aki halhatatlan javak birtokában él.

JEGYZETEK
(Diogenész Laertiosz: A híres filozófusok életéről és tanairól) X. 122-136.

E levél Epikurosz etikai nézeteinek tömör és szép összefoglalása. A levél az istenekről szóló fejtegetéssel kezdődik, nem azért, hogy erkölcsi tanításait a vallásra alapozza, hanem ellenkezőleg, azért, hogy bebizonyítsa, hogy az istenek mint boldog és tökéletes lények semmit sem követelnek az embertől, az emberi erkölcs szabályai tehát teljesen függetlenek mindenféle isteni akarattól. Az etika kiindulópontja és alapelve: a gyönyört keressük, a fájdalmakat igyekszünk elkerülni. A fájdalmat, ha elviselése nagyobb gyönyört eredményez, vállaljuk, bizonyos fajta gyönyöröket, ha nagyobb fájdalommal vannak összekötve, kerülnünk kell. A boldogság nem az élvezetek halmozásában, hanem a test egészségében és a lélek zavartalan nyugalmában van. Ahhoz, hogy lelki nyugalmunk zavartalan legyen, tudnunk kell a következőket: az istenek nem avatkoznak bele az emberek sorsába, nincs halál utáni élet, semmi ok sincs a haláltól való félelemre, a test egészséges működését szolgáló "szükséges vágyak" viszonylag könnyen kielégíthetők, nincs valamely végzet, amely sorsunkat előre teljesen megszabná, "nem lehet kellemesen élni anélkül, hogy megfontoltan, becsületesen és igazságosan élnénk, sem megfontolással, becsülettel és igazságossággal élni anélkül, hogy kellemesen élnénk".

1 Azaz, aki felismerte, hogy az emberi természet gyönyörre, fájdalommentes állapotra törekszik.

2 Szó szerint: "a jó dolgoknak határát", azaz az aponia-t, a fájdalomtól való mentességet. (Sárosi Gyulának, a levél fordítójának jegyzete az Epikurosz legfontosabb tanításai c. kötetben.)

3 Epikurosz nem fogadja el Démokritosz következetes determinizmusát.

teveatufokan@gmail.com

"...automation applied to an inefficient operation will magnify the inefficiency..." (egy nem hatékony művelet automatizálása megnöveli a hatékonytalanságot...) - Bill Gates 

Szerintem az IT projektek híres statisztikájának (úgy emlékszem 30% kerül egyáltalán befejezésre, de azok is jókora késéssel) az alapja ez... hogy nem modellezik, finomhangolják a folyamatokat mielőtt a leprogramozását elkezdenék... valamilyen rejtélyes oknál fogva az emberek nagy része (a) lenézi a gépeket, automatizálást, (b) viszont vágyteljesítő gondolkodással azt hiszi, hogy bármit meg fog oldani (gondolkodni fog helyette is...) anélkül, hogy ő igazán végiggondolta/-zongorázta volna... 

Példát mondok... "Miklós, oldjátok már meg, hogy legyenek ilyen piros-zöld lámpák, amelyek jelzik, hogy itt valami hiányzik, vagy ott még nincs minden rendben..." - félig meddig viccesen kérte ezt egyik "kedvenc" vezérigazgatóm... akkoriban gazdasági igazgatóként az IT is hozzám tartozott, és a piros-zöld lámpákat persze a management software részeként értette... egy bibi volt: az adott igazgatósági ülésen felmerült hiányosságok (amelyeknél a software-nek pirosan villogó jelzést kellett volna adnia) egyetlen paramétere sem volt a rendszerben jelen... Tipikus egyedi döntéselőkészítő folyamat volt, amire akkoriban persze elméletileg lehetett volna szakértői rendszert készíteni, csak nem lett volna gazdaságos, annyira nem tipizálható folyamat volt... 

Értettem én... lustaság, szellemi tunyaság, rendszertelenség a rendszertelenségben... "Majd a gép, a számítógép, a szoftver, a rendszer..." ...végiggondolja, választ, megoldja, becsomagolja, leszállítja, "...a gép forog, az alkotó pihen..." 

Hát nem... a gép akkor segít, ha egyszer nagyon-nagyon, minden lehetséges opciót figyelembevéve, kidolgozom a folyamatot, az algoritmust... akkor - addig, amíg nem változik semmi - segít, támaszkodhatok rá, nem kell újra és újra végigmenni a gondolati lépéseken, a gép segít a "check-listájával"... azzal, amit nagy energiabefektetéssel egyszer végigondoltam... és persze, a többiek beülhetnek a készbe, ők már használhatják a gépi folyamatot/check-listát (piros-zöld, vagy bármilyen alarm-rendszert...). 

De... ha nem figyelünk eléggé, nem vagyunk óvatosak, elkényelmesedünk és nem realizáljuk, hogy a gépbe beépített algoritmus (paraméterek, opciók, transzformációk, stb.) már nem teljesen képezik le a megváltozott anyagi folyamatokat, akkor a gépbe beépített algoritmus egyre jobban megvezethet bennünket, még azt hisszük, hogy nyugodtan támaszkodhatunk az eredeményeire, pedig már egyre kevésbé, vagy esetleg már egyáltalán nem... 

Soha nem megspórolható, hogy időről-időre ellenőrizzük, teszteljük, verifikáljuk az on-line (és off-line!!) folyamatainkat, hogy még mindig olyan jól szolgálnak-e minket, vagy már inkább elfedik a valódi összefüggéseket és ezért inkább már csak hátráltatnak... 

Soha ne bízd rá magad a rendszerekre, kidolgozott folyamatokra, mindig kérdőjelezd meg őket, "omnibus dubitandum" (mindenben kételkedni), ne bízz a túl egyszerű magyarázatokban, megoldásokban, persze, ne is bonyolíts feleslegesen, Occham beretvája legyen mindig a kezed ügyében...

A « Mesterhármas » egy három alkalomból álló coachoknak és érdeklődőknek szervezett workshopsorozat volt, egy virtuális gyöngysor, a « hogyan coacholnak és egyáltalán hogyan gondolkodnak a mestercoachok » láthatatlan szálára felfűzve…  

Peter Szabo (SolutionSurfers, Svájc) volt a harmadik vendéglátója és vendégelőadója az ún. Mesterhármas sorozatnak, amelyen 3 alkalommal tavasztól őszig a 3 (azt hiszem) első MCC-t (Master Credited Coach) ICF-fokozatot elért magyar, vagy magyar származású, de tartósan régóta külföldön élő kiváló coach-ra építettek fel a szervezők.  

Biztosan lesz valahogyan folytatása, jelezték is a rendezők (ICF Hungarian Charter Chapter és a Professzionális Coaching Egyesület). Soha ne mondd, hogy soha, bízom a rendezőkben, ezt is fantasztikusan oldották meg, mindenesetre tény, hogy ez tényleg így, itt és most volt tökéletes (pont három ilyen lehetséges szereplő volt, akik MCC-k és magyarul, tolmács nélkül tudták ezt megoldani).  

Fontos a rendezők munkája. Nem tudom, kinek jutott eszébe, de ez a 4-órás formátum piszkosul bevált, csak gratulálni tudok a konstrukcióhoz. Jóval többet lehetett kapni így, mint egy « szokásos » egy-kétórás cuccon, a jelenlévők között is másfajta szinergiák kezdtek működni, mód volt egyfajta workshop-szerű működésre annak ellenére, hogy voltunk vagy 50+ (70 ?) mindegyiken. 

Horváth Tünde MCC « Mélység »-ével, élő, nagyon tanulságos akvárium coachingjaival kezdődött tavasszal, Turai Léda MCC elvarázsolt sok mozgásos, táncos varázslatával folytatódott és Peter Szabo MCC « Csupán egy ülésben » című 4 órás workshopjával ért véget, amelyre szeptember elején, 10 napja került sor. Most és itt ez utóbbiról szeretnék egy érdekes aspektust felidézni.  

Peter Szabo varázslatos személyiség. Játékosság, okosság, komolyság, mélység keverednek benne olyan finoman, hogy csak nagy nehezen tudtam ezt a mondatot is kitalálni, mert ezek az összetevők olyan észrevehetetlenül egységben jelennek meg működésében, workshopjain, könyveiben, videóján, hogy ember legyen a talpán (most dicsekszem…), aki egyáltalán képes megnevezni őket egyenként (most hirtelen elgondolkodtam, hogy a sorrend rendben van-e így, majd – most Neked teljesen észrevehetetlenül, azért mondom – azonnal rábólintottam… persze, a homo ludens fogja össze benne az egészet… :-))) 

…és ott van benne a kutató, kisérletező, tudós ember is, ebbe most láttunk egy kis betekintést… szerintem nagyon jókor volt ez a workshop, mert éppen egy nagyon érdekes projektben értek el a SolutionSurfer-esek egy érdekes fordulóponthoz a SolutionSurfers-esek (Peter mindig arról beszél az ilyen alkalmakkor, ami éppen a legjobban érdekli abban a pillanatban, sokszor volt alkalmam már ilyeneken résztvennem… hálistennek, mindig valami érdekes érdekli… :-))) 

Most éppen az, hogy hogyan lehetne kiterjeszteni a « csupán egy ülésben » koncepciót a coach-képzésre is. 

A megoldásközpontú gyakorló coachokhoz gyakran az az első kérdés (azoktól, akik még csak nagyon messziről hallottak róla valamit, ilyen meg egyre kevesebb van…), hogy « Te, mondd, tényleg ? Tényleg egy ülés elég ?! ». Én személy szerint azt szoktam mondani, hogy az attól függ, de igen, ha van olyan megközelítés, ami lerövidítheti a folyamatot, az ez (van még a Palo Alto-i brief coaching iskola, de ebbe most nem megyek bele… - ezért félrevezető lehet úgy leegyszerüsíteni a megoldásközpontú brief coachingot, hogy « brief coaching », mert ilyen több van…).  

Az ős, a Milwaukee Megoldásközpontú családterápiás központ - ahol Steve de Shazer és Insoo Kim Berg elkezdte használni a « megoldásközpontú «  kifejezést lényegében a ma coachinghoz is felhasznált értelemben - sem dicsekedett azzal, hogy minden ügyfelet/klienst egyetlen alkalommal az általuk kívánt pályára tudnak állítani (jó, ez is bonyolultabb, a kliens nem mindig tudja pontosan, mi a pálya, mindenesetre hogy már ne legyen szüksége további ülésekre). Hosszú, több, mint étvizedes gyakorlatuk alapján kimutatták (nagyon alapos admnisztrációt vezettek), hogy sikerült levinni az átlag ülésszámot 5 ülés alá. Persze, ebben az átlagban vannak egy-üléses és akár 10 ülés feletti ülészszámú folyamatok is. 

Azt szoktam gondolni, hogy nem is az számít a legjobban, hogy hány darab ülésre van szükség, hanem az, hogy nyitott ez a szám. Nem határozzák el előre, hány legyen és ha kevesebb is elég lenne, akkor is végigviszik, ha törik-szakad, hanem annyi ülésből áll a folyamat, amennyire az ügyfélnek valóban szüksége van (alapesetben, ez az ügyfél döntése természetesen…). 

Peter – úgy látszik, mostanában up-datelhette az adminisztrációját talán, mert ezt még nem hallottam tőle – túl van a 4000 coaching ügyfélen és egyre többször, ezek nagy részénél sikerül az első alkalommal olyan áttörést elérni, hogy az ügyfél azzal a nyugodt tudattal távozik, hogy innen már egyedül is fog neki ez menni.  

A SolutionSurfers sok országban, Magyarországon is 5 éve szervez egyéni és team-coach képzést is. Az első ACTP ICF-akkreditált kurzusuk nekik volt Magyarországon, aminek a lényege az, hogy a tréninget elvégzetteknek lehetőségük van ICF hivatalos vizsgát tenni (a vizsgához magához az ICF delegál egy külső asszeszort is, a belső Peter).  

Disclaimer : én 2012 évben végeztem elé náluk a teljes egyéni coachképző tréning-folyamatot és decemberben vizsgáztam PCC-szinten… A két asszeszor Peter és Turai Léda volt, tehát elégedetten elfogult vagyok velük szemben (muszáj ideírni, meg ne sértődjenek, volt olyan szerencsém, hogy kíváló vezető trénereim voltak egyéb képzéseken is, akik mind nyomot hagytak a gondolkodásomon, a teljesség igénye nélkül : Vizi Bea, F. Várkonyi Zsuzsa, Márton Mónika, Dr. Sárvári György, itt-ott rövidebben-hosszabban mindről írtam már… :-))) 

Vissza Peter workshopjához és a coachképzéshez. Szöget ütött már évek óta Peter fejébe, hogy hogyan lehet, hogy az ügyfelek egyre nagyobb részénél egy ülés alatt lényeges áttörést, megértést, tanulást lehet elérni, míg az egyéni coachképzés esetén a hosszú évek nemzetközi átlaga 12 napos képzés ellenére is csak 2/3-os sikerrel jár (ennyinek sikerül megszerezni a képzésen belül az érvényes ICF-vizsgát). Hogyan lehetne a coachokat is legalább olyan hatékonyan képezni, mint ahogy az ügyfelekkel lehet dolgozni, ha talán nem is « csupán egy ülésben »…  

Elgondolkozott rajta, hogy az ismert hosszúságú folyamat talán elkényelmesít és lehet arra számítani, hogy « OK, ezt most nem értem, de majd a jövő héten, amikor a ….-t vesszük, onnantól dőzs lesz… ».  

Ezt a 4-órás workshopot Peter egy kísérletnek is szánta. Mi van akkor, ha egy ilyen 4-órás workshopon az összes lényeges alap-alap dolgot begyakoroltatja és mondjuk hozzáfűz egy néhány hetes netes social learning utánkövetést? 

Az biztos – mondom, hogy sok workshopján, sőt tréningjén résztvettem már -, hogy feszesebbek (és kicsit hosszabbak ?!) is voltak a tudás-bonbon részletek a 4-fázisú, érdekesen felépített gyakorlás-sorozat elemei között, mint általában és a végén értettem csak meg, miért, hogy mire is megy ki a játék… 

Mert « persze » Peter ezt az egész kísérleti izét, koncepciót csak a workshop legvégén mondta el, amikor 20 főt meghívott az utánkövetés-folyamatra. Izgalommal várom. Lesznek olyanok, akik semmi ilyen megoldásközpontú térningen nem vettek részt, lesznek olyanok, akik néhány slukkot már kaptak belőle és lesznek olyanok is néhányan, akik már használják is valamilyen mértékben. Biztos vagyok benne, hogy senki nem megy haza üres kézzel ebből a kísérletből !  

Nagyon szeretem ezt a nyitottságot, ezt a kezdményező, kísérletező szellemet, amivel Peter áll hozzá ehhez az egészhez… Soha nem unalmas, mindig kitalál valamit és nem csak ad hoc, van eleje, közepe (vége nem feltétlenül, hiszen jön az újabb megoldás, meg az újabb…), az egyik valahogyan, nem-lineárisan, de következik a másikból, szóval, oda kell figyelni rá… mint most is... :-)))

teveatufokan@gmail.com

Az egyik cégnél - mondja egy értékesítő -, úgy dolgoztunk, mint egy jól felkészült/felkészített íjász. Az íjunk a legmodernebb számszeríj volt, látcsővel, mindennel felszerelve, belőve, karbantartva. Csak bementünk az öltözőbe, felvettük az íjász munkaruhánkat, elővettük az íjkarbantartók által kiválóan karbantartott íjunkat, a hozzávaló tökéletes nyílvesszőket a megfelelő hátra erősíthető íjtokban és elindultunk vadászni – a vevőkre…

Mindent tudtunk a termékről/szolgáltatásról, mert akik ezzel foglalkoztak, gondoskodtak erről. Ha kérdeztük őket (és kérdeztük őket…), mindig készségesek voltak abban, hogy naprakészek legyünk. Meg: a termékek/szolgáltatások eleve kíválóak voltak… akiknek ez volt a dolguk, gondoskodtak erről… amikor az illetékes munkatársaink megkérdeztek minket (és megkérdeztek…), hogy a vevőknek mi a véleménye, mit szeretnének, akkor mi készségesen megosztottunk mindent, amit az útjaink során hallottunk és ők ezeket az információkat mindig valahogyan felhasználták, beépítették a következő generációjú termékekbe/szolgáltatásokba… 

…és amikor mentünk a vevőhöz, mindig megvolt a jó érzésünk, mert kezdésnek azonnal visszajelezték, hogy mennyire elégedettek azzal, hogy ha a megvásárolt termékkel/szolgáltatással valami probléma volt, azt a cégünk mennyire rugalmasan kezelte, oldotta meg… Mert akik ezzel foglalkoznak a cégünknél, figyelnek erre, allokálnak rá megfelelő időt, eszközt, erőforrást… 

Mindig azt halljuk vissza a visszetérő vevőktől, hogy azért öröm velünk dolgozni, üzletet kötni, mert A-tól Z-ig kompletten képesek vagyunk végigkísérni a termék/szolgáltatás útját náluk, és mindig érzik a gondoskodást, ahogyan a full/komplett szervíz, vevői élmény adására rendezkedett be a szervezetünk. A problémákat, hibákat is (amelyek azért a mi termékeinknél, szolgáltatásainknál is előfordulnak, hiszen mi is csak emberek vagyunk, és az hibázik, aki dolgozik (mi pedig dolgozunk serényen…)) egészen máshogy kezelik, máshogy tekintenek rájuk, mert ott érzik a mindig cselekvésben is megnyilvánuló akaratot, hogy mindig arra törekszünk, hogy még jobbak, még eredményesebbek, még hatékonyabbak, még vevő-/felhasználó-barátabbak legyünk… 

Amikor ott vagyunk a terepen és «lőni kell», annyi a dolgunk, hogy előkapjuk a tökéletes számszeríjunkat (látcsővel, mindennel), hátranyúlunk az íjtokba és előkapjuk a következő tökéletesen megformált, elkészített nyílvesszőt, célzunk és eltaláljuk a «vadat», majd visszük haza a zsákmányt - a jó kis szerződést… 

Ja igen – folytatja az értékesítő -, egy dolgot nem mondtam… mi meg, értékesítők, tudunk célozni… erősek vagyunk, biztosan meg tudjuk tartani azt a számszeríjat (mert azért a látcsővel, meg mindennel megvan ám annak a súlya…), képesek vagyunk egy pillanat alatt felhúzni (jó, van azért «szervó» itt is, de mégse mindegy, hogyan, bizony, ahhoz is érteni kell…) és nem teszefoszáskodunk sokat a célzással se (gyorsak, határozottak, pengék vagyunk, naná) és puff, már megis van a «vad»… így valahogy… egyszerűen mindenki teszi a dolgát… jól… 

A másik cégnél meg nem egészen így van… már a szerszámíj is (vagy se…)… nos előszöris, nem a legújabb példány, kicsit lelakott, nincs is igazán karbantartva, például a látcső egyik lencséje karcos, repedt lehet, vagy mi, nem lehet tisztán látni a célt… a « szervó » is, hát, nem tökéletesen működik, sokkal nagyobb erő kell a felhúzáshoz… azután az íjtok… látom ám, hogy ezekkel a nyílvesszőkkel nem fog menni, eleve nem olyan fából készült, meg görbe is, amit akarsz, szóval shit… OK, valamikor emlékszem, csináltam magam is jó kis nyílvesszőket, hát a hétvégén nyakamba szedtem az erdőt, kerestem alkalmas fát, lemetszettem a megfelelő ágakat, szóval elkezdtem magamnak nyílvesszőket gyártani… ugyanezt a szerszámíjjal, nekem magamnak kell rendesen karbantartanom… láttam, hogy akiknek ez lenne a dolguk, azoknak a legkisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy nekem jó kis nyílvesszőket fabrikáljanak, vagy annyit babráljanak a számszeríjammal, amit a jó célzóképesség megkövetel… 

…és ez volt szinte mindennel, a termékkel, a szolgáltatással, a vevőreklamációk kezelésével, a vevői igények proaktív szondázásával és felhasználásával, mindennel… minden széttartott, semmi nem illeszkedett semmibe, senkit nem érdekelt a másik tapasztalata, véleménye, és – ez volt a csúcs – mindenki meg volt győződve arról, hogy ő a legjobb a szakmájában és neki ne mondja meg senki okos, hogy mit hogyan csináljon…  

Tudom, ez két véglet… de az íjász metafóra hozott anyag, tegnap hallottam másodkézből, egy igazi értékesítő használta… 

Ha belegondolsz, nemcsak értékesítőként, hanem a szervezet, a folyamat bármelyik részén dolgozva, mennyire érzed azt, hogy egy olajozott mechanizmus része vagy, amelyben mindenki tudja a dolgát és ezek a « dolgok » úgy illeszkednek egymásba, hogy egymást alkotó, szinergikus módon segítsék, mennyire vagytok közel a metafóra először említett változatához, ahol az íjász-értékesítőnek csak hátra kell nyúlnia az íjért és már lövésre kész, vagy mennyire a másik véglethez vagytok közel, amikor az íjász-értékesítőnek először meg kell faragnia a nyílvesszőt, hogy használni tudja? 

…és melyik szervezetben szeretnél dolgozni ? …és mit teszel Te személy szerint, hogy a Te szervezeted közelítsen az első példához?  

teveatufokan@gmail.com

Évek óta ezek a fő buzzword-ök, fontos lett az ember (most már tényleg, “az első…”), és neki-nekiveselkedik sok szervezet és tanácsadó, hogy felgörgesse az empowerment szikláját a hegycsúcsra, hogy ott elkezdje be-/átragyogni az egész szervezetet, és ott legyen már a Kánaán…  

Örülnek is nagyon, amikor nem Sziszifuszként az állandóan visszagördülő szikláját görgetik, de bizony sokszor a sok befektetett energia bizony nem juttatja fel a sziklát a hegy tetejére. Egyre többen hallanak róla a szervezetben, már kívülről fújják, mi kellene hozzá, lassan mantrává válik, de valahogy csak nem indul be a várt szinergia, ami a magasabb szintű szervezeti együttműködésből származik. 

Ma egy Dilbert 8-kockás szíven talált (http://dilbert.com/strip/2015-08-30), mert pont erről szól a maga cinikus, markánsan szatírikus módján… azért talált szíven, mert nekem ez egy pet-projektem, hogyan lehet elérni egy szervezetben a felhatalmazási/empowerment működési szintet. 

Nyilván ez is mint a fizikában a kristályosodás, nem egyszerre történik (ha történik...), hanem az úgynevezett kristályosodási középpontokban, azaz a szervezet egyes, trend-setter, változásra nyitott egységei elkezdik, megérzik az ízét, és elkezdik alkalmazni saját belső berkeikben. Ehhez mindig kell egy olyan vezető, aki elég merész/bátor, nem félti a hatalmát, mert nem csak pozicionális hatalma van, de saját jogon megszerzett személyes tiszteletet is kivívott már magának munkatársai előtt – sajnos ez a feltétel nem nélkülözhető… Azután lesz egy másik egység, aki vagy párhuzamosan az előzővel, vagy az azzal való interakciók során megorrintva az újfajta működés előnyeit, szintán elkezd kisérletezni… ez addig megy így egységről egységre, amíg el nem ér egy kritikus tömeget (10%?), aminél berobban az új módszer a szervezet egészébe, kvázi kötelező norma lesz (és ez ártani is fog neki valamennyire, ezért a fenntarthatóság mindig egy fontos szem előtt tartandó dolog…  

Dilbert tökéletesen rátapintott az “empowerment” projektek alap-buktatóira…  

A szövegét a 8 kis rajznak idefordítottam. Képzeljük el a csúcsos-hajú főnököt, amint Dilbertnek és a háromszög-hajú kolléganőjének magyaráz… (a poénnek nem ezt szánom, hanem azt, hogy én átírtam egy elképzelt helyzetre a főnök szövegét, a munkatársak kérdéseit, szövegét viszont változatlanul hagytam…)  

• Azt akarom, hogy vállalkozóként gondolkodjatok!
• Nagyokat kockáztathatunk?
• Nem, a részvényesek gyűlölnék azt…
• Úgy kell működnünk, mintha nem lenne főnökünk?
• Nem, az maga lenne a káosz….
• És milliárdosok leszünk, ha sikeresek leszünk?
• A fizetemelés 3%-nál maximálva van ebben az évben…
• Csak annyit mondok, hogy kreatívabbnak kell lennetek.
• És azután aszerint kell tennünk a dolgunkat is?
• Nem, akkor jönnek a problémák…  

De… próbáljuk meg most ugyanazokat a kérdéseket máshogyan megválaszolni egy elképzelt helyzetre… 

• Felgyorsult és megerősödött a verseny, technikailag mindenki nagyjából egyenlő szinten van… A fantasztikus technikánk nem elég, a többiek is tudják kb. ugyanezt. Miben tudunk kitűnni? Abban, hogy a terméket komplett szolgáltatássá formáljuk, abban már lehetünk az elsők, de legalábbis az élmező Arra gondoltam, hogy a hagyományos “én-megmondom-és-Ti-azt csináljátok” működésből (tudjátok, az autokratikus vezetés nevezik, a mindennapi megjelenése pedig a mikromenedzsmentnek) egy olyanra térjünk át, amelyben együtt fogjuk kitalálni, az ötletfázistól kezdve, hogy hogyan tegyük gazdagabbá, vonzóbbá, fenntarthatóvá, visszatérést generálóvá a vevőélményt. Ehhez részemről az kell, hogy ne csak elhiggyem elméletben, de úgy is működjek, hogy a csoport kreativitása, okossága több, mint az egyéné, mint pl. az enyém, és sok, gyakorlatilag minden szinten bevonjalak Titeket a stratégia készítésébe is. A végső felelősség és a döntés az enyém marad, amikor dönteni kell, de biztos vagyok benne, hogy én megalapozottabban, nyugodtabban tudok majd dönteni, ha mindarra támaszkodhatok, amit a különböző előkészítő fázisokban Ti tettetek a közös asztalra, és Ti is könnyebben tudtok majd azonosulni a döntésben megvalósuló céllal, hiszen a kitalálás fázisától kezdve megkaptátok a lehetőséget, hogy hozzájáruljatok, módosítsátok, gazdagítsátok, színezzétek (vagy ha kellett, radikálisan megváltoztassátok bizonyos pontokon), és még ha egyenként mindegyikőtök ötlete nem is lehet a döntés alkotó része, mégis, az, hogy a véleményetek meghalgatásra, válaszra (vitára, egyetértésre, együttes felhasználásra) talált,  egy kicsit így a magatokénak is érezhetitek, ami a végrehajtásban való részvételt is nagyban segíti. Nem egy idegen ötlet, idegen tervbe öntését kell megvalósítanotok, hanem a közös munka eredőjét. A Ti dolgotok? (1) hogy elhiggyétek, komolyan gondolom ezt és amikor vissza-visszaesek, akkor majd figyelmeztettek engem, hogy hopp, főnök, nem ezt ígérted (ezennel erre fel is hatalmazlak Benneteket…), (2) hogy beleálljatok az új helyzetbe, és ne a sült galambra, azaz, a pontos ukázra várjatok (ami egy természetes reakció volt mindeddig a tőlem eredő “én-megmondom-és-Ti-azt csináljátok” stílusú működésre, hogy mit hogyan csináljatok, hanem éljetek azokkal a lehetőségekkel, amelyeket adni fogok, amelyeket fentebb felvázoltam… 

• Nagyokat kockáztathatunk? 

• Az, hogy nagyobb felhatalmazást fogtok kapni, mindannyiunk és a szervezet érdekében is, nem egyik napról a másikra fog bekövetkezni. Erre együtt kell felkészülnünk. Először nyilván kisebb projektek kisebb kockázatait tudom majd közös egyeztetés alapján átruházni, majd amikor ezek működnek, akkor emelni lehet a tétet. És persze, ezt az egészet meg kell fejelnem azzal, hogy lehet hibázni. Ez a lényeg. Aki retteg, hogy hibát csinál, és ezért semmit, de semmit nem kockáztat, az olyan mértékben biztonsági játékra rendezkedik be, hogy lehet, hogy már nincs is rá szükség. Amikor egy kockáztatás nem jön be, akkor nagyon fontos lesz, hogy együtt megbeszéljük, mi volt az eredeti döntésben jó, és mi az, ami esetleg elhamarkodott, stb. És a legfontosabb, hogy minden kisebb-nagyobb kudarcból egy közös, szervezeti tanulási alkalom legyen. Minden kudarc, ami magasabbra szintre emeli a gondolkodásunkat, a tervezési képességünket, a kockázat-előrejelző és –kezelő képességünket, javunkra válik. Minden kudarc, amit el akarunk dugni, amit szégyellünk és nem merünk együtt megbeszélni, veszteség. 

• Úgy kell működnünk, mintha nem lenne főnökünk? 

• Bizonyos értelemben, bizonyos megállapított keretek és feltétek mellett így is mondhatjuk, miközben tudjuk, hogy van néhány olyan tevékenység, ahol sikeres első próbálkozások is vannak a (majdnem?) teljes, komplett főnök-nélküliségre. Mondjuk a magas szinten szervezett tevékenységek nagy részénél ezt az extrém változatot nem tudom elképzelni. De vissza a mi munkánkhoz. Igen, a lényeg az, hogy a felhatalmazás annyival több, mint a delegálás, hogy ennél (az én térképemen…) az egyeztetett keretek között döntési jogkörök, felelősségi és kockázatvállalási jogkörök is átruházásra kerülnek. Mindaddig persze, amíg egy adott szervezeti egység egyszemélyi vezetővel bír, a neki jelentők döntéseiért, kockázatvállalásaiért az egyszemélyi felelős továbbra is felelős a külvilág felé. Ennek a dialektikának (van is igazi felelősség az egységen belül, meg nincs is teljes mértékben, legalábbis a külvilág felé) a kezelése a vezető A felhatalmazással (azaz a mikromenedzsment elhagyásával) felszabadul energiája, ideje, és azt a felhatalmazások dinamikus kezelésére, monitorozására, finomhangolására használhatja. Minden egyes sikeres, vagy kudarcos felhatalmazott projekt élesíteni, javítani fogja a képességét a megfelelő felhatalmazási projektek tervezésében. 

• És milliárdosok leszünk, ha sikeresek leszünk? 

• Jó, ez vicces, én se leszek az, nyilván. De komolyra fordítva, ha sikeresek leszünk (nem lesztek!), akkor ezzel növeljük a szervezet értékét és benne a mi értékünket a szervezet számára. Biztosabb lesz a helyünk, és biztosabb helyünk egy sikeres szervezetben lesz. Különböző módokon a szervezet bizonyosan kifejezi a háláját (ezért én mindent meg fogok tenni, hogy így legyen, nem könnyű dió, de bízzatok bennem), különböző módokon attól is függően, ki mennyire veszi ki a részét a sikerből egyénileg. Lesz, akinek ez előrementelt fog jelenteni, lesz, akinek fizetésemelést, lesz, akinek prémiumot, és lesz, akinek mind a kettőt, esetleg mind a hármat. Én úgy tudom, hogy a legtöbben köztetek velem együtt nem csak és kizárólag a pénzért csinálja, amit csinál, ami persze fontos, mindannyiunknak van családja, fontos magánéleti projektje, amihez kell a pénz. Meg sikeresnek lenni, megcsinálni valamit, amiben eleinte kételkedtek, hogy képesek vagyunk rá, elismerést kapni, egyáltalán többnyire szeretni azt, amit éppen csinálunk, mert úgy értünk hozzá, mint senki más a Földön (különben miért lenne érdemes…)… 

• Csak annyit teszek még hozzá, hogy mindannyian jobban, felszabadultabban, nyitottabban fogunk együttműködni, ha ezt mindkét oldalról meg tudjuk csinálni, egyáltalán jobban fogjuk egymással, a munkában érezni magunkat, vidámabban kelünk fel, mert tudni fogjuk, hogy dolgunk van a világban és a világ kíváncsi arra, amit mi tudunk az asztalára tenni… 

• És azután aszerint kell tennünk a dolgunkat is?  

• Igen, ez a lényeg. Amennyivel az elején a stratégia, tervezés fázisában többet kell beletennünk közösen energiában, időben, annyit megtakarítunk a végrehajtás fázisában, mert senkit nem kell nógatni, emlékeztetni, újra és újra elmagyarázni, hogy mit kell csinálni, mert mindenki egy kicsit magának érzi az egészet is, nem csak azt a speciális részt, ami az ő konkrét feladata. Egymást is bíztatjuk majd és nem kell nekem külön emlékeztetnem mindenkit, mert mindenki maga is felelőssé fogja érezni magát az egészért is, és ennek ha kell, hangot is fog adni, anélkül, hogy nekem minden útkereszteződésnél ott kellene strázsálnom…  

teveatufokan@gmail.com

Vendégbejegyzés...

http://www.strategy-business.com/article/m00035?gko=ba02b  

Marshal Goldsmith 6 kérdése, hogyan lehet az elkötelezettség szintjét emelni...

1. Megtettem-e mindent (did I do my best...), hogy világos célokat tűzzek ki?
2. Megtettem-e mindent, hogy előrehaladjunk a cél elérésében?
3. Megtettem-e mindent, hogy boldog legyek?
4. Megtettem-e mindent, hogy megtaláljam az értelmet (abban, amit csinálok)?
5. Megtettem-e mindent, hogy pozitív kapcsolatokat építsek ki?
6. Megtettem-e mindent, hogy teljesen elköteleződjek? 

Ezek arra helyezik a fókuszt, amit kontrollálni tudok, hogy „did I do my best?”. Nem azt kérdezi, hogy kinek sikerült engem boldogabbá tenni, hanem hogy én mit tettem érte és hogy mindent megtettem-e, nem azt, hogy valaki elkötelezettebbé tett-e, hanem hogy én mit tettem ezért...

Mi lehet amögött, hogy valaki küzd egy helyzettel (legyen az magánéleti, kapcsolati, szülő, gyerek, feleség, férj, munkahelyi, nehéz főnök beosztotti kapcsolat (mindkét oldalról), stb.), láthatóan nem bír vele, de az istennek nem kér segítséget?! 

Amikor ilyen ember egy segítőhöz (coach, tréner, terapeuta, you name it) kerül, mert mondjuk "beutalja" a HR, a főnöke (ez az a helyzet/állapot, amit Steve de Shazer az egyik leghíresebb könyvében "túsznak" nevez...), ő nem sokat tud tenni. Ha valaki nem kér segítséget, nem hisz a segítségben (a téves oldaláról értelmezi azt az alap megoldásközpontú princípiumot, hogy mindenki saját életének az egyetlen igazi, hiteles szakértője...), annak - na, mit gondolsz? - , persze, nem lehet segíteni (vagy a legvérmesebbek/legmagabiztosabb segítők szavával "nagyon nehéz"...). 

Egy gondolatkísérlet bevezető gondolata:  

olyan világosan látjuk és el tudnánk mondani mindenkinek körülöttünk, hogy mit kellene csinálnia, annyira triviális látni/érzékelni sokszor, hogy hol téved, hol megy félre, felkiabálnánk neki a színpadra, mint a bábjátékosoknak a gyerekek az első sorokból, hogy "vigyázz, ott jön mögtted a vasorrú bába!!!" 

Ebből egyenesen következik, hogy tök azt gondoljuk, hogy a saját dolgainkat is tökéletesen átlátjuk és kezelni tudjuk.... HIszen olyan világosan látjuk más esetében... miért hülyülnénk meg a sajátunkban?! 

Mert a többieknél az érdekeink, belső befelé irányuló érzelmeink, hogy ne mondjam, az a vast tudatalatti tartomány sokkal kevésbé befolyásolják az észlelésünket (befolyásolják, különösen ha a másik valami nagyon hasonló dologba akad bele, amibe mi is hajlamosak vagyunk, de sokkal kevésbé...). 

Amikor magunkról van szó, az a pici tudatosságunk áll szemben az összes mélyben kavargó dologgal, amelyeket, hatásaikat már az érzékelésünkre (nem beszélve a feldolgozásról és az akcióba/cselekvésbe fordítás nehézségeiről) messze nem ismerünk, csak mindenféle hipotéziseket állítottak fel rájuk... mint égen a csillag, annyit (jó, kicsit kevesebbet, de mindenesetre jó sokat... ) 

Meg az álmunkból lehetne kikövetkeztetni ezekre az erőkre, meg vektoraikra, szóval nem valami ismételhető tudományos kísérlet helyzet, nemdebár?! 

Szóval meg vagyunk arról győződve, hogy  

• ugyanolyan világosan & objektíven látjuk magunkat, a tehetségeinket (a mit), a motivációnkat (a miértet) és a viselkedésünket (a hogyant), mint a többiek esetében (most egy pillanatra egyszerüsítsünk, és tegyük fel, hogy a többiekét így látjuk... persze nem, de gondolatkísérleteihez mondjuk a közgazdaságtan is azt a soha nem létező feltételt támasztja, hogy „tegyük fel, hogy semmi egyéb nem változik...”). És
• arról is meg vagyunk győződve, hogy annak a sok nyikhajnak (a (-z összes) többieknek, azoknak meg, akik direkt ezzel foglalkoznak, pláne...) lövése nem lehet arról, hogy hogyan tudnám én megoldani a saját helyzetemet. Ezenkívül
• Én és csak én fogom tudni megoldani, eddig is megoldottam. 

Ennyi, bezárult a kör. És ott kezdődik, hogy már a helyzetet sem tudjuk adekvátan felmérni, olyan értelemben például, hogy egyáltalán „van-e helyzet”. „Miért lenne, jól vagyok, kösz, ne kérdezgess. Megoldom.” 

Pedig, pedig, pedig... egy kis reflexióval, hátralépéssel annyira világos lehetne, hogy hát az meg hogyan lehet, hogy a többiekét (hisszük legalábbis, és az ő belátásukhoz képes magukról még van is némi igazunk...) annyira transzparensen látjuk, ők maguk meg olyanok, mint azok a bábok a bábszínház színpadán, hogy nem képesek időben és helyesen reagálni?! Tényleg azt hisszük, hogy azért nem, mert ebben mi jobbak vagyunk, mint ők? És ha azt mondom, hogy ők egyenként ugyanezt gondolják rólunk?! Kinek van/lehet itt igaza? Nem fényes bizonyítéka ez, ami kiszúrja a szemünk, hogy senki nem (mindig) próféta a saját életében? Legalábbis bizonyos pontokon szükség lehet egy kis tükrözésre, igazi beszélgetésre...  

...és mindez marhára nem mond ellent annak, hogy végső soron én is azt gondolom, hogy mindenki a saját életének legautentikusabb szakértője... Jó kis dialektika, mi? Egyrészről a legautentikusabb szekértője, másrészről, meg ott vannak (mindenkinek...) az obvious vakfoltjai... akkor ezt most hogyan, merre? 

Nem egyszerűen az ellenállásról beszélek. Aki ellenáll, az már benne van egy helyzetben, aminek ellenáll. Arról, azokról beszélek, akik ellenállnának, ha benne lennének a helyzetben, de maguktól nem veszik észre, hogy „helyzet van” és valahogy vagy senki nem szól nekik, vagy ha szól valaki, elhárítják, hogy „áh, dehogy... köszi, köszi, de köszi...” ... és kiszorítanak egy kényszeredett félmosolyt... 

Ha az első lépést megtennék...

teveatufokan@gmail.com

("Fogyasztási"utasítás: ez az írás egy önismereti programon készült (Leányfalu, 2015.8.17. F. Várkonyi Zsuzsa és Vizi Bea facilitálásával), és miközben felolvastam a csoportnak, halkan a 'Sometimes I feel like a motherless child' című néger spirituálé (ide "nem jó" a fekete a "néger" helyett, ez egy "beállt" kifejezés...) szólt egymásután két feldolgozásban, először Marian Anderson feldolgozásában -

http://youtu.be/QedPOq2gi7U (különös tekintettel a kezdő zongora-intróra), utána pedig az utánozhatatlan Paul Robeson előadásában -

http://youtu.be/KiJx1Hbn_KM (különös tekintettel az álomszép férfi basszus hangra)... Ha van kedved, türelmed és energiád erre, Neked is ezt javaslom (az iPad-en ment a zene (JLB 2+-on kihangosítva - tök jó cucc amúgy...) és a - sparsam - képek, az írást meg az iPhone-omon olvastam...)... a végén -talán - meg fogod érteni, miért... 

Ez szüleim rövid története, apámmal az előtérben... sok mindent nem tudok, vagy nem tudok (elég) pontosan, ezért
ez egy non-fiction-be öntött fiction... róluk is szól, meg nem is... bennem így élnek, ez tulajdonképpen az én szubjektív történetem róluk... miért apámmal a középpontban? Mert anyámmal egyszerű, plain-vanilla kapcsolatom volt, szerettük egymást, temperamentumos, vidám, dinamikus lény volt, aki sokat volt távol, amikor dolgozni járt (lényegében anyai nagyanyám nevelt a közös nagykörúti, körfolyosós, 3 emeletes bérház harmadik emeleti, ngy lakásában), de amikor volt, szeretett, nem volt hiányérzetem. Apám volt a nehezebb képlet, az ő személyiségének a megfejtése, vagy legalábbis ennek a kísérlete a cél... 

Volt egyszer egy fiatalember, csak megszületnie volt nehéz, vagy talán az sem... minden sikerült neki. Jó helyre született, érettségijére kerékpárküllős fellnis cabrio DKW-t kapott, teniszezezett, kielboattal evezett a Dunán, nyaranként kis társaságával gyakran megfordult a család Balatoni nyaralójában, boxolni tanult, élte a magyar "belle époque" csendes aranyifjúinak életét... szerette a családja, amelyben egyébként született egy kishúga is...

Ő maga, amikor eljött az ideje, beiratkozott a Budapesti Műszaki Egyetemre... Először néhány évet az építész karon végzett el, majd gondolt egyet, mégis átváltott a vegyészmérnökire és végül abból diplomázott, 23 helyett 26 évesen, sebaj, nem volt finanszírozási probléma, ott volt a családi segítség... 

Minden érdekelte, okos volt, nyaranként több hónapot töltött Ausztriában, Németországban, németül, angolul tanult... Például lapozgatta Immanuel Kant Tiszta ész kritikáját is (onnan tudom, hogy megtaláltam egyszer finom, apróbetűs folyóírásával egy széljegyzetet benne), tényleg nagyon sok minden érdekelte. 

Nem volt léha fiú, komoly ember volt már fiatal korában is, csendes, olvasós, de azért társaságkedvelő is. Megtanult remekül zongorázni, szép mély hangján gyönyörűen énekelt zongorakísérettel spirituálékat, de jól játszott Mozart szonátákat is és ki tudja, talán az akkor futó slágerek egynémelyikét is. Még Bartók Allegro Barbarójával is többé-kevésbé sikeresen próbálkozott. 

Csendessége, olvasóssága ellenére társaságban is feltalálta magát, nem sokat beszélt, nem próbált a társaság középpontja lenni, de amikor megszólalt, kicsit fanyar, angolos humora lebilincselő volt. Jól, finoman tudott táncolni is, a komolyabb fiúkat kedvelő lányoknak telitalálat volt. Nem szeretett kezdeményezni, de nem is szorult rá. Nem volt csélcsap, megbízható, rendes fickóként működött. 

Először akkor sértődött meg a világra, amikor a kishúga olyan betegséget kapott, amely az egész későbbi életét meghatározta, megállt a növésben és onnantól egész életében majdnem az egész testét tartó keretben, bottal kellett járnia. Az addig viszonylag kiegyensúlyozott, de németesen (mindkét szülő Holdampf és Schenkengel néven német felmenőkkel bírt) középrideg – így képzelem - családi légkör fókusza a beteg kislány lett és ez soha többé nem változott meg. 

Másodszor akkor sértődött meg a világra, amikor az ostrom során egy a pincébe lejövő orosz katona megkérdezte, hogy kié a ház előtt álló Opel Olympia (a DKW-t, ami szépsége dacára sokat betegeskedett, apám néhány év után erre cserélte). Annak ellenére, hogy az orosz katona nem kapott választ és slusszkulcsot, elkötötték az autót. Soha többet nem vett autót, illetve... A 60-as években OTP nyereménybetétkönyvvel nyert egy Trabantot, amit azután 70 éves koráig (amikor önként abbahagyta a vezetést) 4 újabb Trabantra cserélt. 

Harmadszor akkor sértődött meg a világra, amikor ifjúsága teljében az elvett, társaságbeli szépasszonyt, akitől egy fia született elszerette tőle a bohémebb, dinamikusabb barátja, akivel négykezes zongoradarabokat szokott volt játszani otthoni pianínójukon. 

A bánatos, de minden szempontból biztonságot sugárzó, legjobb korban lévő, kora 30-as éveit élő facér férfit leendő anyám, a vidám, csupa-élet, temperamentumos, gondolom végre megnyugvásra, családi örömökre vágyó 29 éves fiatal kolléganő kinézte magának. Megházasodtak, 1 évre rá születtem meg én, 6 évvel mostohatestvérem, félfiútestvérem születése után. 

38 éven keresztül éltek lényegében sans histoire házasságban. Csendes értelmiségi kispolgári életet éltek, messze az egykori fiatalember ifjúkori relatív aranyéletének színvonalától, de szükséget soha nem szenvedett a család. Mivel a tágabb család ingatlanait vagy elvették, vagy lebombázódtak, az egykori fiú szülei kitelepítve gyerekkori falujukban, a Komárom megyei Süttőn húzódtak meg csendesen öreg napjaikra (dédapámnak még kőbányája volt arrafelé valamikor), a kis nukleáris család (szülők, gyerek, anyai nagymama) pedig majd 30 évig egy körúti társbérletben élt, ahová egy anyai nagynéni fogadta be őket. Szerencsétlenségükben szerencse, ami évtizedekkel később megtetőződött azzal, hogy a nagynéni jóval nyugdíjas korának elérése után féjhez ment, elköltözött és onnantól a család már főbérletként "tulajdonolhatta" a nagykörúti lakást. 

Hangos szó alig, bár a két ember temperamentuma nagyon különbözött. Anyám meg tudta becsülni a biztonságot... Volt egy bohémebb korszakuk, társaságba jártak, néha a társaság nálunk is megfordult, módjával, de nem keveset ittak, táncoltak, jól érezték magukat. A családi legendárium például olyasmit is rebesget, hogy az egykori fiú talán egy szilveszteri éjszakán az egyik társaságbeli hölgy cipőjéből itta volna a pezsgőt... semmilyen szintű családi legenda nem szól viszont extramaritális elhajlásokról. 

Ahogy koruk előrehaladt, szép csendesen elmaradtak ezek a baráti házaspárok, a külföldi utak, egyre inkább otthon teltek csendesen a napok, hetek, hónapok. 

Anyám nagybeteg lett, a betegség hamar elvitte, és az egykori fiú olyan mértékben hozzászokott második oldalbordájához és ahhoz, hogy mindenben kiszolgálták, hogy amikor felesége meghalt, 3 hónapra rá maga is utánahalt. Nem halálos betegségben ő is éppen kórházban volt (talán nem is véletlenül, ott-is - legalább úgy-ahogy - gondját viselték, én külföldön dolgoztam éppen), és szép lassan, gondolom bánatában abbahagyta az evést, ivást...     

Sok jó dolog vette körül életében és mindig voltak körülötte emberek, akik megbecsülték, tisztelték és szerették ezt a csendes, okos, mindig figyelmes, inkább befelé forduló, fanyar humorú embert (bár szeretni kicsit nehezebb volt, mint tisztelni...). ... és persze történtek vele nem jó, igazságtalan, unfair dolgok is. Talán ha sikerült volna főleg a jó dolgokra koncentrálnia, akkor egy még sokkal kiegyensúlyozottabb, harmónikus életről számolhattunk volna be... 

És ne tévedj kedves olvasó, kedvelted volna... ahogy mondják, az angol a legkellemesebb couchette-utastárs... ha beszélgetni szeretnél, remek partner hozzá, ha aludni, ahhoz is... ő volt ilyen... és ha láttad volna táncolni édesanyámnal annak idején, vagy gyerekként halgathattad volna, mint én, amikor estefelé, még a rádió esti krónikája előtt, ahogy leült az egybenyílt ajtajú másik szobában a pianínó mellé, végigfutottak az ujjai a fekete-fehér billentyűkön, és szép bársonyos basszus hangján felcsendült valamelyik klasszikus spirituálé, tudnád, éreznéd, mennyi minden volt - kora előrehaladtával egyre mélyebbre elásva - ebben az emberben... 

(…és ebben a kb. 10 perces videóban reprodukáltam, ahogy ott egy kis csoportban megmutattam, a zenével együtt: https://youtu.be/tpQ-1-HW2eI …)

teveatufokan@gmail.com

Azok az emberek (ebben a videóban, amit itt kicsit kivonatolok is, konkrétan ilyen nőkről van szó, de merem általánosítani…), akik valahogy úgy tűnnek (és tényleg…), hogy megtanultak surfölni az élet hullámain, akikből csak úgy árad az energia, a ragyogás, “pozitív az aurájuk” (jelentsen ez bármit is), ők is ugyanolyan anyagból vannak, ők se kaptak mást az elején, mint mindannyian… És itt most nem csak a címlap-, stb. hölgyekről van szó… 

Hogyan csinálják? Persze, sokan keresik a választ és sok válasz van, lehet... itt ajánlok egy összefoglalálását egy válaszcsokor lehetőségnek, egy videóban, amihez Lisa Bloom (talán néhányunk által ismert kiváló story coach) ajánlásával jutottam… 

Glennon Melton (író, motivációs speaker, az elmondott részletekre támaszkodva sok mindent megélt hölgy) csinált egy magánfelmérést azokkal a nőkkel, akikről ő az élete során úgy találta, mintha mindig ragyognának. Az érdekelte, hogy mi bennük a közös - http://youtu.be/uxK-2aelH5g 

Egy kicsit kivonatoltam… 

Az első összefoglalásban azt mondja (kb. 25 perces a videó), hogy két dolog az, ami az állandó, "dinamikus" (SZM...) örömöt, ragyogást biztosítja számukra: célja/értelme van az életüknek és béke van az életükben (a "képlet": purpose + peace = joy...) 

Később említi, hogy ezek a nők mindennap megtesznek néhány dolgot, ami ezt az állapotot segít létrehozni és fenntartani... 

1. "they are relentless eliminator of the poisons in their life" - fáradhatatlan megszüntetői az életükben megjelenő mérgező dolgoknak... Nem kis dolgokról van szó, mondjuk arról, hogy ne legyenek olyan barátaink az életünkben (a "barát" összes, tág értelmében), akit nem szeretünk, aki bánt minket, mondjuk egy mérgező kapcsolatban. Persze, nem mindenkitől tudunk szabadulni, ott pedig húzzuk meg a határokat (itt a tigrist említi, amelyet - ha állatkertben, rácsok közt "jövünk össze" - nyugodtan csodálhatunk, csak ki ne jöjjön a rács mögül... - egyáltalán remek előadó, sok erős képpel, metafórával él…)

2. Ezek a nők - napi gyakorlatként - találnak olyan időt, amikor nyugalomban lehetnek. Nagyon odafigyelnek magukra (ennek köszönhető pl. az előző pontnál említett metafóra, hogy tudnak figyelni a "kanárijukra" (finom jelző rendszerükre), amelyek ha elhallgatnak, azt jelzik, valami nem stimmel a levegővel, mérgező anyag jelent meg benne - ez a bányászok gyakorlata, akik a sújtó lég megjelenésének jelzésére használják a madarat...). Ezt a sok inputot, ami körülvesz minket, időnként ki kell tudni zárni, ezek a bölcs nők csak azokat a tanácsokat fogadják meg, amelyek ezekben a nyugalmi pillanatokban jelennek meg - belülről... (Socrates daimonja?) Ez konkréten neki, az előadónak, ilyeneket szokott mondani, amikor sok már a minden és leül a kis sarokba, amit erre tart fent, hogy "lélegezz mélyen", "Te elég vagy", "minden jól van", "igyál egy pohár vizet...". A bölcsesség ugyanazon a nyelven, tónusban beszél mindenkihez, csak vannak, akik meghallják, és vannak, akik nem...

3. Azt tudják még ők, hogy ők "souls" (lelkek) és nem "roles" (szerepek). Veszélyes teljesen azonosulni a szerepeinkkel, akár azzal, hogy anyák vagyunk... mi van, amikor kirepülnek a gyerekek, mi lesz velünk? (jelzem, férfiak meg a szakmájukkal, hivatásukkal, beosztásukkal szoktak leginkább azonosulni... ok, és mi van, ha megszűnik a job, a cég, és sokáig nem találnak olyat, vagy jobbat, vagy semmilyet, vagy hogy egy szélsőséges esetet is vegyünk, amikor nyugdíjba mennek? Megszűnnek létezni?! Igen, in a sense, és ez nem jó... (erről mond egy nagyon erős személyes storyt is...)

4. Ezek a nők hisznek a bőségben (abundance)... ez érdekes, ezt annyit használja az amerikai önfejlesztő irodalom, lehet mondani, hogy with abundance... itt van előszőr, hogy olyan terminusokban magyarázza el, hogy be tudom fogadni... összefüggésbe hozza az irigységgel, azzal, hogy mindenki mindig azt hiszi, hogy ha a másiknak (kicsit) jobban megy, sikerül, az az ő esélyeit rontja... magyarul, hogy minden mindig a zéró-összegű game szabályai szerint történik, amit valaki nyer, azt valakinek el kell veszítenie... nem azt mondja, hogy ezek az okos, bölcs, ragyogni képes nők nem irigykednek másokra... dehogynem, ez teljesen generális emberi tulajdonság... csak ők tudatosan minden nap harcolnak ez ellen a gondolat ellen. A legegyszerűbb módszer: észrevenni és elismerni mások sikereit explicit módon... miért is? Mert a bőség azt is jelenti, hogy a game nem zéró-összegű... nem igaz, hogy amit valaki megnyer, azt más elveszíti (általában az életben, nem a kaszinóban, vagy a sportpályán...). És így együtt tudunk nőni, együtt növeljük a közös tortát... 

5. Ez a legérdekesebb... nem igazán tudják mit csinálnak... állandóan aggódnak, a terveik (amelyeket kitűznek) hol bejönnek, hol nem... minden új dologtól, amibe belekezdenek, félnek... el kell felejteni azt a hiedelmet, hogy aki mindig ragyog, örül, az nem fél... mindenki fél... (eszembe jut egy ismerősöm, nem, kettő, nem, három (férfiak), akik azt mondanák kapásból, “Miklós ez baromság, én nem félek”... nos... a motoros, aki abban a gömbben motorozik, meg az összes ilyen cuccnál, amikor megkérdezik, és "nem fél?", a standard válasz mindig az, dehogynem, ha nem félnék, leesnék, mert feleslegesen vakmerősködnék... a félelem, ha ismerem, kezelni tudom, sőt, felhasználom, eszköz, barát is tud lenni - ez az én impróm, nem a csajé - SZM)... vissza a videóhoz: nem működik az először tapasztaltabbnak, okosabbnak, ügyesebbnek, kevésbé fáradtnak, you name it, kell lennem, majd utána... ez gát, akadály, mi több hiba magaddal szemben (persze itt is, ésszerűség, van, amibe ne kezdj bele, ami technikai, stb., amíg az alapok nincsenek meg, de érzitek nyilván, hogy itt nem erről van szó), hanem a "kezdési frászról"...Itt vagy, jó vagy, kezdd el követni az álmodat... 

Egyformák vagyunk, ugyanabból az anyagól, amit ezek a különlegesnek látszó nők csinálnak. az ezekből a pici kis napi rutinokból áll össze, hogy mindennap gondolnak ezekre, foglalkoznak ezekkel. karbantartják a lelküket... 

teveatufokan@gmail.com

Például két dolog, ami néha eszembe jut, ami úton-útfélen szembe jön, és ha nem is tudok megváltoztatni egy kialakult véleményt (mint Socrates-től idéztem a múltkor a Facebokon: "Nem tanítok senkit, csak elgondolkoztatom őket..."), egy könyvet és egy idézetet találtam, amely mindkettőhöz hozzátesz valamit...

1. az első dolog a viszonyunk az intuíciónkkal... a két szélsőség: (a) megcsalt minket és már egyáltalán nem hiszünk neki, (b) csak neki hiszünk, mindig bejött, nekem beszélhetnek... nos, a közgáz Nobel-díjas Daniel Kahnemann híres könyve a Gyors és lassú gondolkodás az pont lényegében ennek a témának szentelődött, hogy az intuíció a jó barátunk, de megcsalhat bennünket, ezért oda kell rá figyelnünk, kontroll alatt érdemes tartanunk... az arányok, mindig mondom...:-))) (ez a Daniel, ez egy haver...:-)))

2. a másik téma, hogy van-e egyáltalán véletlen, (bal-, vagy sima) szerencse, vagy nincs. Az hogy valaki miért gondolja, hogy nincs véletlen, így szerencse sem, itt ugye elágazhat, bizonyos vallások szerint minden előre meg van írva, de a mindennapi, "nyugatos" gondolkodás is könnyen eljuthat oda, hogy szabad akaratunkban minden tőlünk függ. Nos, ehhez a fenti könyvből egy idézet, amit én is írhattam volna (:-))): "...A könyvnek visszatérő témája, hogy a szerencsének komoly szerepe van minder sikertörténetben; majdnem mindig könnyen azonosítható egy kis változtatás a történeten, ami egy jelentős sikert közepes teljesítménnyé redukálhatott volna..." Mégegyszer, itt se akarok meggyőzni ezzel senkit, csak gyűjtöm a harcostársakat, a team-et... Daniel megteszi...:-)))

A szerencse persze (szerintem, ez már nem Daniel...) nem semleges, szereti azokat részleltetni jóságaiban, akik eléje mennek, nyitottak, készülnek, fejlesztik magukat, akár rövid-távon nem pénzre váltható dolgokban is... olyanban, ami érdekli őket... és egy ponton (jó mélyen már...) ez lehet, hogy kölcsönössé válik, nem csak Téged érdekel a téma, de a téma is elkezd irántad érdeklődni... észre fogod venni...:-)))

teveatufokan@gmail.com