Van egy olyan common misconception/sok ember által osztott téves elképzelés, hogy a szemtanú mindent jól, sőt jobban tud. Ehhez képest tele a pince, padlás azon kísérletek leírásával, amelyek feketén-fehéren cáfolják ezt a “tényt” (kísérletileg előállított helyzetekben a gyanútlan jelenlévő “szemtanúk”, a kísérleti személyek (a szó fizikai értelmében ők valóban szemtanúk amúgy...) egymásnak homlokegyenesen ellentmondó “tényeket” képesek idézni a kísérleti protokollban világosan részletezett valójában történt dolgokrók, esemény-töredékekről...).
Tehát azt már “tudjuk” (ezekből a kontrollált, random kiválasztott résztvevőkkel végzett kísérletekből), hogy az effektíve a viszonylagos testi közelségünkben (ezen a szakirodalom által leírt kísérletek némelyike pl. egy osztályteremben zajló hirtelen kísérleti, tudatos kavarodásról való beszámolókat hasonlít össze) lezajló események pontos, mindenki által világosan és egyértelműen ugyanazt és ráadásul a valóban történt eseményekkel megegyező leírás valódisága egyszerűen illúzió. Most lépjünk egyet kifelé, a világ felé.
A látszat egyre erősebb az emberekben, hogy szinte mindent tudunk a minket körülvevő világról, hiszen gyakorlatilag online, élőben jutnak el hozzánk a hírek. False. Szerintem szinte a legkevesebbet arról a korról tudjuk, amelyben élnünk adatott. Nem érünk rá. Akiktől halljuk a híreket, azoknak kb. annyit ér a “tanúvallomása”, mint az említett kísérletek egy-egy tanújának a beszámolója arról, hogy mi történt a kísérletben. Mi magunk meg el vagyunk foglalva az életünk logisztikai problémáinak megoldásával. Félfüllel néha belehallgatunk, mi a fene is van, és már “tudjuk” is... “... mert tudja is a mama, a mama, ő tudja is, a mama...” (a fülemben még Hofi hangja...)
A különbség az, hogy a kísérletnél tudjuk pontosan, mi történt igazából, hiszen a kísérletet vezetők azokat pontosan megtervezik és kivitelezik, míg a való életben fogalmunk sincs, valójában mi történt (minél távolabbi térben, annál kevésbé), minden amit tudunk, a kísérletekhez hasonlóan megbízhatatlan “tény-szemtanúk” egymásnak rendszerint ellentmondó, nem korraborált (egymást nem megerősítő), a tényeket interpretációkkal/értelmezésekkel jócskán, és ezeket nem ismert, emberenként/helyzetenként változó összetételben tartalmazó izékből alakítjuk ki a másodlagos, harmadlagos, ötödleges szintetizációjú véleményünket. Amely általában - mindezek ellenére - sziklaszilárd és megdönthetetlen. Hiszen most történt, kvázi szem-/fültanúi vagyunk, kortársak...
Pedig ebben az utóbbi esetben (valóság vs kísérlet) van még egy súlyosbító torzító tényező is. A kísérleti alanyok neutrálisak, semlegesek, a kísérletvezetők leginkább egy kis zsebpénzért egyetemistákat toboroznak, a kísérlet célját, lényegét elhallgatják, az igazi érdekük az a kis könnyen szerzett pénz és esetleg egy kis fun... A valóságban mindenkinek fontos személyes érdekei vannak (és ne tévedjünk, nem csak a “gaz” többieknek, a “tudósítóknak”, nekünk magunknak is, akik a “tudósításokat” feldolgozzuk...), amelyek többnyire rejtettek.
Minden összeesküvéselmélet ezen alapszik például, hogy kitalált érdekeket attribuálva “kitalálja”, hogy ki mit csinált. A valóság ennél (és annál is, az ilyen egy-faktoros leegyszerűsített “magyarázatoknál”/okoknál is) mindig bonyolultabb... és persze, akár vannak/lehetnek is benne összeesküvések, akár sok is. Csak azoknak az igazi mozgatórugóit soha a büdös életben nem lehet kívülről kitalálni, ez a lényegük (a film az más, ott minden olyan egyszerű és onnan is, a filmekből származhat az idée, hogy az összeesküvések igenis felfedhetők... nem...).
Ha a youtube, vagy megátalkodottabbak részére a történelmi tv-csatornák és horribile dictu ilyen könyvek visszaemlékező, történelmi beszámolóinak a súlypontját keressük, több is van... Az én személyes (ezért a fentiek értelmében lényegében és elvileg is megbízhatatlan) meglátásom szerint kb. valahol 2 történelmi emberöltő (2x35 = 70 év) az, - amelynek távlatában, ha az ember összehasonlítja a visszaemlékezők, történészek (akik egy-egy életet tölthetnek el egy-egy korszak lehatárolt időbeli és térbeli szakaszának az elemzésével) beszámolóit, elemzéseit -, amelyről szép lassan egy viszonylag koherens kép/tableau kezdhet kialakulni.
Azt kezdheti érezni az ember, ha ezeknek a mozaikjait van ideje, energiája, türelme (és kedve...) összerakosgatni, hogy arról talán már tényleg (majdnem...) tud valamit. Mondjuk a második világháborúról. Azután ilyen csomópont lehet mifelénk (ki tudja, mi az mondjuk Szingapúrban, vagy Kenyában...) a római birodalom története, a görög aranykor, ilyenek. Lehet, hogy többet tudhatunk Tuthenkámonról, a túl fiatalon elhunyt fáraóról, mint Kennedy elnökről és meggyilkolásáról. Utóbbi még túl közel van és még élő, vitális érdekeket sérthet, hogy kiderüljön, mi is történt...
Szóval, Bástya elvtárssal szólva: “Szerénység, szerénység”, ezt szerethetjük magunkban, a szerénységet, legalábbis pl. azzal kapcsolatban, hogy mit tudunk, tudhatunk a minket körülvevő világról, közel s távol...:-)))
„52. Amit mások tudnak rólunk. Amit mi tudunk magunkról, és tartunk elménkben, nem oly meghatározó életünk boldogságára, mint hinnők. Egy nap ránk zúdul az, amit mások tudnak – vagy tudni vélnek – rólunk, s íme megismerjük, hogy ez a hatalmasabb. Rossz lelkiismeretünkkel hamarabb végzünk, mint rossz hírnevünkkel.”