1. Nagyon nehéz pejsliből különbséget tenni méltóság és tisztelet között. Amikor a különbségre kérdezett rá valaki a Linkedinen, de csak másnapra ígérte a megoldást, zavart, hogy homályos bennem a különbség. Azt rögtön éreztem, hogy a tisztelet az egy érzés, amit érzek valaki iránt (tisztelem X eszét, tudását, emberségét, empátiáját, ilyesmi), a méltóság az meg egy állapot, egy státusz, ami van függetlenül a másol tekintetétől (méltóságot sugároz, méltósággal visel el egy méltatlan helyzetet, ilyenek).
Ez az intuíció nem totálisan faux/téves, de meg lehet ezt sokkal világosabban is fogalmazni. Először megnéztem, hogy az általam valamennyire bírt európai nyelveken (angol, francia, német, olasz) hogy mondják. Mindegyik, mind a 8 a latin eredetre vezethető vissza (dignitas, respectus), kivéve a méltóság német megfelelőjét, ami a Würde lenne (ami igeként, kisbetűvel a lenni ige ragozott alakja, “lenne”). Tehát érdemes visszamenni a latin jelentéshez.
Egy remek, pontos angol postot találtam, az segített eligazodni (https://culturesofdignity.com/difference-between-dignity-and-respect/)
“Dignity: From the Latin word dignitas, meaning “to be worthy.”
As in: All people have the right to be recognized for their inherent humanity and treated ethically. Dignity is a given. You just have it and no one can take it away.”
(Méltóság: a latin dignitas szóból, jelentése: értékes. Itt: minden embernek joga van, hogy elismerjék eredendő/alapvető emberi létét/mivoltát és hogy etikailag ennek megfelelően kezeljék. A méltóság adott. Minden embernek van, és nem elvehető.)
“Respect: From the Latin word respectus, meaning “to look back at.”
As in: showing admiration for someone because of their abilities, qualities or achievements. Respect is earned. You are respected by others for what you have achieved, experienced and how you have handled yourself as you have achieved accomplishments.”
(Tisztelet: a latin respektus szóból, aminek a jelentése “visszanézni valamire”. Itt: elragadtatást mutatni valaki iránt a képességei, emberi minősége és teljesítménye miatt. A tiszteletet ki kell érdemelni. Azért fognak tisztelni téged, amit elértél, amit megtapasztaltál és azért, ahogy viselkedtél, amikor a teljesítményedet elérted.”
Mielőtt a címben jelzett látszólagos logikai ugrásra rátérnék, még idézek két példát a blog eredeti hivatásához híven a munka világából.
“Co-workers get rightfully frustrated when colleagues are undermining or take credit for work they didn’t do. We want revenge or to be recognized for their contribution. We want the right to be pissed at this person. If we give ourselves the right to be angry and not take our feelings away. We don’t have to be friends and we don’t have to respect their actions. We don’t even have to like them, but we do not have to treat them with dignity.”
Most egy hosszabb passus jön az említett post-ból, idemásolom, mert aki el tudja olvasni, eredetiben, mindig jobban jár, de utána azért le is fordítom… igérem megéri…:-))) és utána még jön a címben ígért deriváció, ami szerintem fontos is, ésdekes is, különösen coaching szempontból, mert a szokásos fejlesztendő területek talán legfontosabbikát érinti… de “végezzük ki” először a méltóság vs tisztelet témát…
“The problem is we use respect in two distinctively different ways: Recognizing a power or status difference between people or recognizing the value of a person. When it comes to a relationship, we commonly frame being respectful as being polite, obedient and following the rules. In this context, questioning the rules or challenging the person enforcing the rules is often perceived as defiant, rude, disrespectful and subject to punishment.
The questions then become:
- Should you respect someone in a position of authority who abuses power?
- Should you respect someone who doesn’t treat others with dignity?
- Even if they’re older than you?
- Even if they have more seniority than you?
- Even if they have more experience than you?
- If dignity is a given that can’t be taken away, what does it look like to treat someone you don’t respect with dignity?
If we use dignity as our anchor and ground our work in the belief that every person has value, then we can separate people’s abusive actions from their essential humanity. For example, there may be a boss at work who belittles, bullies, or embarrasses people under them in front of others. The boss does not need to be respected based on their behavior but they need to be treated with dignity. It may look like the same thing—treating the person with respect versus treating that person with dignity but it is an important distinction. Respect acknowledges the behavior while dignity teaches the importance of civility and humanity.”
(A probléma abból adódik, hogy a tiszteletet két különböző jelentéssel használjuk: egyrészt elismerjük vele a hatalmi/státusz különbséget emberek között, másrészt elismerjük valaki értékeit. Amikor egy emberi kapcsolatról van szó, mindközönségesen a tiszteletet udvariasságként, engedelmességként, szabály-követésként értelmezzük. Ebben az értelmezésben rákérdezni a szabályokra, vagy megkérdőjelezni valakinek a jogára, aki a szabályokat érvényesíteni akarja, gyakran dacosságnak, durvának, tiszteletlennek tekintődik és rosszallást/büntetést vált ki.
A következő kérdések merülhetnek fel ezzel kapcsolatban:
- Tiszteletet kell-e tanusítani valaki iránt, akinek hatalma van és visszaél vele?
- Tiszteletet kell-e tanusítani valaki iránt, aki nem kezeli méltósággal a többieket?
- Még ha idősebb is nálad?
- Még ha felelősebb/magasabb pozícióban van is, mint te?
- Még ha több is a tapasztalata, mint a tiéd?
- Ha a méltóság adott, amit nem lehet elvenni, hogyan nézhet az ki, hogy valaki, akit nem tudsz tisztelni, méltósággal kezeld?
Ha a méltóságot, mint egy archimedeszi pontot kezeljük és arra alapozzuk a viselkedésünket, hogy mindenkinek megvan az alap emberi értéke/mrltósága, akkor képesek leszünk szétválasztani az emberek hatalommal, egyébbel visszaélő cselekedeteit az alapvető ember-mivoltuktól.
Például vegyünk egy vezetőt a munkahelyen, aki lekicsinyli, baszogatja, terrorizálja, rendszeresen zavarba hozza a munkatársait, különösen demonstratíven mások előtt. Semmi szükség, hogy tiszteljék őt a viselkedéséért, de méltósággal kell kezelni őt, mint emberi lényt. Ezek látszódhatnak hasonló dolognak, tiszteletet tanúsítani valaki iránt vs méltósággal kezelni valakit, de van egy fontos különbség. Tisztelet jár a viselkedés okán, míg a méltóság a civilitásra, humanizmusra tanít.)
És akkor az utolsó, rövid idézet szintén utána lefordítva a postból, mert fontos…
“This distinction between dignity and respect allows us to not be driven by fear, anxiety, or hold resentment and somehow sabotage the person that acted in a troubling way. Surprisingly, separating respect and dignity enables you to be better at your job and not bring the “How could you even think this is a good idea?” line home with you.”
(Ez a különbség méltóság és tisztelet között lehetővé teszi számunkra, hogy ne a félelem, aggódás, visszafogott neheztelés vezessen minket az orrunknál, és megakadályozzo minket abban, hogy megakadályozzunk valakit, aki zavaró és/vagy megengedhetetlen módon viselkedik. Talán meglepő, de a tisztelet és a méltóság megkülönböztetése lehetővé teszi, hogy jobban végezhesd a munkádat, és ne juthasson eszedbe ilyen mondat, mint pl. “Hogyan is gondolhattál rá, hogy ez egy jó gondolat?!”, amikor éppen az előbbiek értelmében helyesen próbálsz cselekedni.)
2. A szokatlanul, szinte zavaróan hosszú cím első deriváltját, hogy mindez, ami leíródott az 1. pontban, hogyan értelmezhető a mérgező munkatárssal, vezetővel szemben javasolható attitűdre, viselkedésre, akcióra, magától értetődik, házi feladat…
3. Ám a cím második deriváltja, az önbecsülés/önbizalom talán egy kicsit több szót igényel, de nem sokkal, mert igazából az is triviális lehet az elmondottakból.
Egyszerűen alkalmazzuk önmagunkra a tisztelet vs méltóság különbségét. Egy régen használt, ám kedvenc metafórámmal az alapvető emberi méltóságot, mint egy bennünk élő sugárzó napot képzelhetjük el. Pl. legyen ott a szívünk helyén, és sugárzását, melegét, életadó energiáját gyerekkorunkban (extrém duress kivételével) háborítatlanul, gyengítetlenül érezzük még, egész valónkat átjárhatja, megédesítheti. Azután fedőrétegek, agyag, mocsár rakódhat rá, ha nem vigyázunk, és/vagy a környezetünk nem válaszol pozitívan erre a belőlünk sugárzó ragyogásra, elemi boldogságérzetre, és mindent megtesz, hogy elnyomja, elfojtsa azt…
Ez a nap, ez a belső nap lehetne az emberi méltóság szimbóluma, ami nem vehető el tőlünk. De a környezet, ebből fakadó kishitűségünk megakadályozhatja, megnehezíti, hogy akár mi magunk is éppen annyira átérezhessük ezt az emberi méltóságot, ahogy gyerekkorunkban adott volt.
És ez utóbbi az, a saját emberi, alapvető méltóságunk érzete, átélése az, amit önbecsülésnek, self-esteem-nek nevezünk. A fentiekből egyértelmű lehet, hogy miközben mindenki súlya az alapvető emberi méltóság mérlegén egyenlő, ezt nem mindenki éli át egyenlőnek…
Az önbizalom meg a tisztelet fogalmát involválja. Önbizalmam van abban, amihez értek, amit jól meg tudok csinálni. Hogy az embernek lehet alacsony önbizalma abban is, amihez ért, nos, ez messzire vezet, pl. az imposztor szindrómához, ami már végképp túlnyúlik még ennek a blog-postnak a bőre eresztett témáján is… itt és most az önbecsülés és az önbizalom fogalmainak világos megkülönböztetése volt a méltóság és tisztelet megkülönböztetésének hullámain…
Még egy személyes példát erre, amire nem vagyok büszke, és nem is szoktam mesélni. Egyszer volt, hol nem volt, mindegy is hol, mikor, miért, alkalmam lett volna egy pályán ütögetni John McEnroe-val. Talán már nem is mindenki tudja, ki ő, a hetvenes, nyolcvanas évek tenisz fenegyereke, sztárja volt, Björn Borg-gal folytatott vetélkedése csak a Federer vs Nadal korszak csúcspontjaihoz hasonlítható. És ezen belül is a szívem csücske volt McEnroe.
To cut it short, nem mertem erre vállalkozni, nem vagyok büszke rá, helyettem Frey Tamás ütögetett vele, akire, azt mesélték, azt mondta McEnroe, hogy nem is rossz, ami tőle nagy dícséret. Nem játszottam Frey-jel sem, hallottam, hogy egész jól játszik, az akkori magamnál biztos jobban… nagyon szerettem teniszezni, több, mint 30 éven át játszottam barátokkal, fiaimmal, sőt edzővel is, minden különösebb labdaérzék és tehetség nélkül.
A döntésem objektíven helyes volt, valószínüleg annyira megilletődött lettem volna, hogy az a kevés se jött volna ki belőlem, ami bennem volt, kínos lehetett volna, így képzelem, és valószínű, hogy ez volt a döntés alapja. Rezignáltan hallottam, hogy Frey ment el, és azóta is ez egy kicsi-kicsi, de létező fájó pontom…
Ma el tudok képzelni egy másik lejátszást, egy másik szcenáriót is… ha brahibb lettem volna, több vér lett volna a pucámban, a k. életbe, elmentem volna! Mégis csak McEnroe, egyfajta idolom (nem sok volt, nem sok van…). A beszélgetésben nem lett volna hiba, angolul jól beszéltem, talán röhögtünk volna egyszer-kétszer (pl. azon, hogy mennyire nem tudok teniszezni… ebben, a magamon való röhögésben, sokat fejlődtem…).
Hogy jön ez ide? Úgy hogy abban, hogy a teniszben, különösen ebben a felállásban, nem volt önbizalmam, az jogos volt. De akkor még ez az önbizalom-hiány konkréten a tenisz-tudásomat illetően be tudta árnyékolni az önbecsülésemet is (sok munkámba került később, hogy a belső napom sugárzásának ragyogását újra átérezzem magam is…). Helytelenül azt gondoltam, hogy a nyilvánvaló tenisz-elégtelenség az emberi méltóságomat is megrongálhatja...
Persze, belegondolva, az adott helyzetben, én 3 státuszt képviseltem volna a pályán, John McEnroe-val szemben. Voltam én, voltam a kvázi (tiszteletbeli, 10 percre) tenisz-partner, és voltam egy felelősség-teljes pozíció betöltője (hogy a fenébe kerülhettem volna ebbe a helyzetbe másképpen…). OK, példának jó volt, de akkor, ott, talán mégis jól döntöttem… nem röhögtettem ki magam…:-)))
Itt az idő… amikor nem csak az ár fog számítani, hanem at ár/teljesítmény, & az ár/minőség. És itt az idő az újrakezdésekre, amikor jó, ha tudom (mit jó, elengedhetetlen…), hogy most hol vagyok, melyek az erősségeim, mire támaszkodhatok.
Mit lehet tanulni a HO/remote/hibrid munkavégzés gyakorlatából? Egy vezetőtől olvastam egy szösszenetet erről, megosztani hosszú lett volna, meg tovább is akarom fűzni a gondolatot…
Panem et circenses… az augusztus 20 kiváló egy circenses lesz. A panem-et hagyjuk is már… az egy-éves gas forward kötések az európai tőzsdén úgy 20%-os árnövekedést mutatnak. Ennyit azokról, akik megijednek a forgó augusztus 1.-i áraktól. Panem? Legalább addig együnk kétszer annyit… hogy emlékezzünk az ízére…
Ezt „Az IKEA effektust” egy FB bejegyzésben találtam. Hogy lenne egy ilyen kognitív elfogultságunk (zavarunk?), hogy jobban becsüljük, amit magunk (is) csinálunk, és ezt a gaz kapitalisták ki is használnák az ő javukra... Szerintem az mindennek a teteje, hogy a gondolatmenetébe még az origamit, de pedig hogy főleg a Lego-t is beemelte. Most arról a kis pótlólagos előnyről ne is tegyek említést, hogy a lapra szerelt bútor szállítása, logisztikája a vásárlónak is milyen előnyös, vegyük csak azt, hogy ez egy zavar lenne. Hogy vannak elfogultságaink. Hát nem. És erről még sok minden eszembe jutott, amiből ezt-azt ebbe a kis blogba sűrítettem... 
A kis herceget soha nem leszel képes ugyanolyan naív ártatlansággal olvasni, ha elolvastad Eugen Drewermann nagyon szuggesztív könyvét, “A lényeg láthatatlan. A kis herceg mélylélektani elemzése.” 
Micimackó, az kész, nála 3-4 dolgot is találnak, ADHD figyelmetlen altípus, OCD - Obsessive Compulsive Disorder (ideiglenes diagnózis - teszik hozzá…), Borderline intellectual functioning (“Very little brain…”), poor diet, obesity, binge eating…
A változásról szól az egyik legzseniálisabb karcsú kis könyv (aminek a címe, nomen est omen “Change”…), amely 3 ma már legendás szerző együttműködésből született (Watzlawick, Weakland, Fisch). 
Ez néha feljön itt-ott, biztos, én is share-eltem már valahol, valamikor, de olyan mély, olyan alapvető, és szakmányban mégse tartjuk be, hogy a megjelenés frekvenciája nyugodt lélekkel növelhető bármilyen látható eredmény nélkül… 
Miért érdemes megnézni, ha még nem tetted, a Tim Burton féle Alice in Wonderland-et? 
OK, ülepedjen ez még egy kicsit… a Nagy Felmondások korszaka csendben lassan, szétszórtabban már évekkel ezelőtt elkezdődött szerintem, én a tendenciát kb. 10 évesnek gondolom (Magyarországon a 20 éves nagy multi-hullám, gazdaság-átszerveződés hype-ja elültével), amikor sokan úgy gondolták, hogy a saját főnökük akarnak lenni, annyira elegük lett az addigi főnökeikből. 
Csak hallom mindenünnen, hogy a podcast-é a jövő, és mindenki podcast-ot gyárt. Csak én vagyok, aki azt hiszem, hogy ez hamar telítődni fog ez a “piac”, vagy egyszerűen piac? …és megint az lesz mint a coachinggal, hogy mindenki csinálja, és tanítja, és hébe-hóba 1-1-et meg is hallgat valaki, teljesen véletlenszerűen.
Home office… vágy, valóság, köszi, köszi, de köszi, elég volt belőle? Hol tartunk most vajon?
Az ember az állandóság vs változás dinamikájának a varázsában él, e dinamika az, ami elvarázsolja. Statikában meghal, szó szerint is, meg átvitt értelemben is. A statika a halál állapota, az abszolút passzivitásé. Ezért, hogy az állandóságból a változásba vágyik, a változás közben az állandóságra. És közben mindig meggondolja magát. Mert csak az egyik állapotba tudja beleélni magát, de abba nagyon. Mint az inga, ha beszélni tudna… és nagyon meggyőző is… 
Nehéz rá válaszolni, egyik nehezebb, mint a másik. Most az utóbbira fogok koncentrálni, de igaz lehet, amit mondok, az előbbire is… Biztonsági övet becsatolni, jól elhelyezkedni, indulunk…
Ez nekem is egy kedvenc képem, történetem. Mint akinek szintén sok könyve van, tőlem is meg szokták ugyanezt kérdezni (persze nincs 30 ezer, de egyébként 30 ezer nem is olyan sok ám ebben a gyüjtő kategóriában…), amire én azt szoktam válaszolni, hogy a könyv ára egy opciós díj, amit azért fizet ki az ember, hogy amikor eszébe jut, azonnal levehesse a polcról (lehívja az “opciót”…). Hány opciót lehívtam rá…:-))) de az biztos, hogy az ember nem akkor olvassa el (ha valamikor egyáltalán hozzájut… az élet véges, ne feledjük…), amikor megveszi… az olyan snassz…:-)))
“Hogy sikered legyen az üzletben, tegyél róla, hogy a többiek úgy lássák a dolgokat, ahogy Te látod.” - Aristotele Onassis