“Rálépett-e a Nobel-díjas Daniel Kahneman az üzleti írók (Jim Collins, Tom Peters, stb.) tyúkszemére, amikor a könyvében azt nyilatkozza, hogy a vezetők képességei és az üzleti siker korántsem állnak olyan szoros kapcsolatban egymással, mint ők írják… Eltúlozzák a vezetési módszereknek és stílusoknak a vállalatok eredményeire gyakorolt hatását… Járjunk továbbra is vezetőképzésre vagy bízzuk inább magunkat a jó szerencsére?” – hangzik a LinkedIn Magyarországi HR Vezetők csoport egyik fórumának nyitó kérdése…
A fórumra a rövid választ tettem fel, ide meg betettem a kicsit hosszabbat is…
Rövid válasz:
(1) a szerencse, persze, ott van a tényezők között, de nem a vakszerencse (IMHO…),
(2) túlzott leegyszerüsítés, fekete-fehér a kérdés, a helyzet nem ilyen egyszerű (ugye, nem gondoljuk egy pillanatig sem komolyan - legfeljebb a poén kedévéért… -, hogy mindegy, hogy kiket veszünk fel vezetőknek és mindegy, hogy mit csinálnak?!),
(3) többet tudni mindig jobb, mint kevesebbet,
(4) pl. Collins elég complex feltételrendszert definiál igen komoly kutatási bázison, hogy azt ennyire egyszerűen ne lehessen lesöpörni, a kedvencem, a flywheel/doom-loop metafora szerintem Kahneman-nak is “bejönne”, és ha nem, akkor meg mi van? A lassan építkezés, energiabefektetés idővel meghozza gyümölcsét, ha elhanyagolom a rendszert, akkor az – szintén késéssel – szépen leáll, tönkremegy, szétesik, ez szerintem azért kevéssé (vak-) szerencse kérdése…
(5) a kommentekt között feltűnt az az érv, hogy nem a vezető, hanem a rendszerek… könyörgöm, a rendszert, a kultúrát ki hozza létre, ki tesz hozzá, vesz el belőle már a puszta működésével is, ki segít – többek között példámutatásávál, hogy a szabályait ő maga betartja(!!!!) – ezeket fenntartani? A Dalai Láma? Idejön csak ezért?
Szóval érdemes (jó!) vezetőképzésre, tréningre, coachingba járni (ez itt a reklám helye…), mert ezzel sikerülhet “corriger la fortune” (korrigálni/besegaíteni a szerencsének…)
Kiegészítő válasz:
Érzek a témafelvetésben némi analógiát a történelem különböző szempontú megközelítéseivel, hogy vagy csak a nagy emberek számítottak, vagy csak a nép, a folyamatok… mint egy (ebben) késői Arisztotelész követő, (akinek a különböző etikáit a közepet dícsérő passzusai miatt kamaszként megvetően dobtam sutba) egyre inkább hiszek a középben (se ez, se az, inkább mindkettő), az arányokban, az egyensúlyban, kiegyensúlyozottságban, harmóniában (mint követendő, elérendő célokban).
Ja igen, és maximálisan egyetértek azzal, hogy szerencse mindenhez kell, de hozzátéve, hogy a szerencse nem sültgalamb, nem összevissza szálldogál, hanem igenis vannak preferenciái… aki mutatja magát, tesz érte, hogy megtalálhassa, nagyobb esélye van… garanciája nincs, de határozottan nagyobb esélye van… na, ebben eddig benne is van az egész válaszom… azért kicsit konkrétabban is…
Nem hiszem, hogy bármi is ellentmondana Kahneman könyvében például Collins (ha már ő említve volt) flywheel/doom-loop metafórájának, amelynek a lényege, hogy a lassú, de folyamatos (lassú, mintha ez Kahnemann-nak is hívó szava lenne) “építkezés”, belepakolás egy rendszerbe, egy cégbe, egy projektbe idővel – esetleg lassan, talán lépcsőzetesen jelentkező eredménnyel – meghozza az eredményét (ha nem teszel bele semmit, akkor az entrópia törvénye szerint kihúny, meghal, megszűnik létezni (minden magára hagyott rendszer – jó ennek vannak szorosabb feltételei is, de most nem hőtechnika óra van – entrópiája (rendezetlenségének mértéke) folyamatosan nő, azaz tönkremegy, szétesik, annyi neki…)…
Flywheel, a lendkerék azt jelképezi, hogy a rendszernek van egy momentuma, el kell indítani, és ahhoz óriási energia kell (hogy az a dög nagy “lendkerék” beinduljon…), és az elején elég sokáig sok-sok energiát, izzadságot, bármit, ami kell hozzá, kell belepakolni, hogy elérje az “üzemi sebességet”…
…és sokáig lehet, hogy nem látszik az eredménye, és egyszercsak hopp, az eredmények elkezdenek jönni… egy mágikus pillanatban… és akkor visszafelé a Tom Peters-ek (az 1980-as évektől kezdve számos, a sikeres cégek sikereinek titkát kutató könyvet jelentetett meg, ő volt a korszak Jim Collins-e, mondjuk…) elkezdték gyűjtögetni a jeleit, hogy mi a fenétől lett ez egyszerre olyan jó… nem volt annak a “mágikus pillanatnak” semmilyen igazi egyszeri rugója, elindítója… az a rengeteg energia, erőfeszítés, amit az elejétől beleraktak egyszerre csak, pont akkor, elért egy kritikus tömeget és kirobbant…
A doom-loop az ellenkező irányú folyamat, ennél is jól lehet a lendkerék metafórát alkalmazni, az a különbség, hogy itt nem adnak hozzá, bele semmi pluszt, sőt lehet (horribile dictu…), hogy egyszer-egyszer még – direkt, vagy nem direkt – neki is veselkednek, és próbálják lassítani a lendkereket… nem is olyan könnyű egyébként… az egyszer üzemi sebességre gyorsított lendkerék, jól-rosszul működő rendszernek komoly momentuma, energiája van, többek között a lendkerékben felhalmozva… de ha nem adsz hozzá, akkor szépen lassan elkezd lassulni a kerék, a rendszer elkezd akadozni… van némi késése ennek a lassú tönkremenetelnek is (először nem is veszik észre, “jaj de jó, nem is kell annyira törnünk magunkat, és tiulajdonképpen minden megy tovább, ahogy eddig…”), de az irány kis odafigyeléssel felfedezhető…
A jó szervezetfejlesztő pontosan meg tudja határozni egy kis tereptanulmány, kikérdezés, beszélgetés alapján, hogy az adott rendszer, cég
- gyűjtögető fázisban van, viszonylag az elején, amikor még nagyon sokat tesznek bele, gyorsítják a lendkereket, az eredmények még éppen csak a kertek alatt mutatják magukat, vagy
- biztosan, nyugodtan, esetleg enyhe gyorsulással működik a saját üzemi sebességén, az eredmények már stabilan jönnek, a rendszert működtetők jól látják a helyzetüket, nyitottan, őszintén kommunikálnak, bíznak magukban, de szembe mernek nézni a brutális tényekkel is, ha vannak, jól mérik fel a kockázatokat, és amennyire lehet, fel is készülnek rá (szóval, az egész olyan “antifragile”…), vagy
- az egész rendszeren érződik a csendes, vagy nem is olyan csendes szétrohadás, lelassulás, mindenki csak a saját “várát” védi, szuboptimalizál, senkit nem érdekel az egész, csak az, hogy amikor az én dotted-line HQ-összekötőm jön, én makulátlan legyek, minden makulát hatékonyan tudjak szétszórni a többiek udvarába, a lendkerék meg csak lassul, lassul, esik szét az egész, benne van a cég a doom-loop-ban, a lefelé tartó végzet-spirálban…
Visszatérve a tézishez, nem gondolom, hogy a vezetők nem meghatározóak egy cég, egy rendszer életében… pont az ellenkezőjét gondolom… ezért… de ezt már elmondtam az elején… Q.E.D.
Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com
Kedv-csinálóként egy rövid idézet (az 59. oldalról): 