Ez a mese keretezte az egész napot, a workshop-részt… időnként Peter elmesélt egy-egy momentumot egy tavalyi aktuális indiai SF-coaching (SF = solution-focused = megoldásközpontú) projektről, amelyben személyesen is résztvett… onnan tudtunk azután “dobbantani” mindig a következő workshop-elemhez…
“Hol volt, hol nem volt, volt egyszer…” egy német ember (egy “boring engineer”, ahogy önmagát nevezte egy kerekasztal beszélgetésen Oxfordban, erről később…), életét a keleti harcművészet és az energetikai projektek iránti szenvedélye között élte/éli le és ennek az életnek az egyik állomásaként 4,5 éve vezérigazgatója egy indiai energetikai cégnek, amely az energiát vizierőművek segítségével állítja elő…
A cégről szólva, nem piskótáról beszélünk, India nagy ország és H. szerint az egész ország energia-igényének a 20%-át (!!!) ez a cég állítja elő…
Szóval ide érkezett H. “fővezírnek”, hogy megváltsa a világot és dolgozott is a projekten, egyre ádázabbul… és egyre inkább látta, hogy ő már nemcsak könyékig, de állig benne van (lassan el is lepi…) és semmi, de semmi nem úgy megy, ahogy ő ezt az elején elképzelte, meg most is szeretné…
Sok minden oka volt ennek… mondjuk kettő speciálisat említett meg most Peter a workshopon, ezek közül egyet ő, H. is megemlített akkor, tavaly szeptemberben, Oxfordban…
Ide beszúrom, hogy ez az Oxford (SOL2012, megoldásközpontú brief coaching konferencia, 2012. Szeptember 5-8) azért kerül és fog még előkerülni, mert amint Peter elkezdte az első “versszakot” a pénteki workshop-on (mondjuk kb. 10:30 AM körül) a “meséből”, rögtön egyszerre két helyen voltam, és – marha jó volt – időutaztam
- 2013. január 24. (President Hotel Budapest, Hold utca 3-5, az MNB mögött, közel a Café Vian-hoz) és
- 2012. szeptember 7. (9:00-10:15 AM, Theater, Keble College, Oxford) között, ahol egy Paul Z. Jackson moderálásával tartott kerekasztal-beszélgetésben H. szintén elmesélte ugyanennek az indiai mesének a saját változatát (a két verziónak sok közös pontja van, Peteré valamivel bővebb volt, mert neki több ideje adatott a mesélésre…).
Megjegyzés (általános, a blog stílusát illetően, különös tekintettel nemcsak a lábjegyzetekre, de a lábjegyzetek lábjegyzeteire, tudod, ez a Hold utca 3-5, meg a Café Vian, “…de most komolyan, ez hogy jön ide?!”, stb.): előttem van az a blog-olvasó többé-kevésbé ismerősöm/barátom, akit a különböző kacskaringóim itt-ott idegesítenek, sőt… mégis, mindig talál bennük egy-két érdekes dolgot, úgyhogy néha-néha ide-idekattint a blogra, mit hordok már megint össze-vissza, és van is már gyakorlata benne, hogy mintegy gyorsolvasással átugorja a lábjegyzeteket. Tovább szeretnélek segíteni Téged is, kissé berzenkedő, mégis hűséges olvasóm (a Fiala mit tudom én már 12 éve tartó reggeli talk-rádió dinozaurusza jut eszembe – ezért értelek meg nagyon -, a Kelj-fel-Jancsi (talán az 5. rádiót nyúzza, most éppen a Radió Q-t…), az is olyan, hogy x-szer elhatároztam, nem, többet nem hallgatom, kitörlöm még a memóriából is, azután mégis vissza-vissza oldalgok hozzá, mert ott (majdnem) mindig történik valami váratlan, az a műsor tényleg “él’”, ha néha rágom is már a jó előre odakészített kefét…), egy kis ötlettel… ha közben valahol elfogy a cérnád, mielőtt tovább klikkelnél, a végére mindig scroll-ozz le, hátha van ott valami kis bonbon, amiért érdemes volt… nem mindig lesz, de többnyire… most van… szóval, ha kb. itt fogyott el, cső, csocsi, csá, de azért a végét nézd meg… szevasz…)
Szóval H.-t nem abból a fából faragták, aki feladja. Már benne volt a negyvenben (utolsó este Oxfordban, a fogadás és kis kabaré után a bárban mesélte el két sör mellett a pultnál), hogy amikor még mindig érintéses, komoly csatákat vívott, mit tudom én , melyik keleti harcművészeti ágban, akármilyen, akár sokkal fiatalabb csávókkal is, felesége óvatosan (nem szereti, ha ellentmondanak neki, kemény német, és ez nem címke, bocs, ez ő, OK?) kezdte már mondogatni, hogy hey, végig kellene ezt már gondolni, mégis csak családod van, komoly munkád, és hülyére vereted magad esténként… és azután egyszer tényleg nagyon megverték… mit tudom én, a füle, a bordája, már nem emlékszem, de ez már neki is sok volt… akkor egy picit (“kicsit”, “picit”, ezeket nem használjuk – F. Várkonyi Zsuzsa intelme – csak mérték értelemben, itt mérték értelemben van, rendben?) visszavett… szóval egy ilyen ember, nem egy puhány, na az nem…
Tehát az a két dolog, ami miatt speciel Indiában lehetnek plusz főfájásai az embernek, ha vezető… Sok-sok vezetői szint volt ennél az indiai vállalatnál… H. Oxfordban nem mondta mennyi, Peter 64 szintről beszélt, legyen ez, ez legalább szám, konkrét… H. nem beszélt a szintek számáról, csak annyit mondott, hogy ha összeadta az összes vezetőt, akkor minden egyes vezetőre “esett” 0,7 fő vezetett munkatárs… Szóval, ahogy a SAS-nál valamikor a híres OD mese-könyvben, itt is aktuális volt már a “lapítsd le a piramist” jelszó… emellett, ezt Peter nagyon jópofán “eljátszotta” nekünk csütörtökön, azért Indiában nem egészen úgy van, hogy te kiadod az utasítást és ők ripsz-ropsz megcsinálják… áááá… állnak és mondják, hogy yes-yes, és közben kicsit ingatják a fejüket jobbról-balra… nem jó jel…
Na, most már úgyis csak a türelmesebbek vannak velem – a többiek lescroll-oztak, felkapták a bonbont és már huss, hetedik határban… -, egy lábjegyzet… van jelentősége, hogy én hogy ismertem meg H.-t. Oxfordban 4 napos volt a konferencia és első nap estéjén, mivel olyan sokan voltunk, hogy az egész csapat egyszerre való megfelelő bankettes elhelyezésére nem találtak megoldást, ezért egy “Guided Pub Crawl around the historic pubs of Oxford” (Pub-séta Oxford történelmi helyeire) volt betervezve, mindenütt várt minket valaki, rezervált helyünk volt, oda mentünk, ahová és azzal, akivel akartunk. A harmadik ősrégi, azt hiszem 13. századra visszatekintő történetű pubban vacsoráztunk és a vacsora végén felfedeztem a két indiai urat, akikkel kapcsolatban volt egy budapesti megbízásom, hogy van Indiában egy érdekes projekt, arról szerezzek annyi infót, amennyit tudok… állítólag a LEAN-t és az SF-módszert (solution-focused = megoldásközpontú) valamilyen szinergikus kombinációban használják…
Az indiai urak asztalánál, velük szemben, a falnál ült egy elég erősen európai, még inkább német vonásokkal bíró úr (ne kezd el, igenis, németes, van ilyen, amikor még szőkés barna voltam, azaz több hajam volt, engem is néztek néha németnek, van ilyen…), én nem is őt szólítottam meg, hanem az indiaikat, félig mögöttük állva, kicsit oldalról előrehajolva, hogy jól gondolom-e, hogy ők attól a bizonyos indiai cégtől vannak-e. Nem volt idejük válaszolni, a szembenülő európai határozottan visszakérdezett, mit akarok tudni, mi érdekel…
No, elmakogtam valamit (nem az angolommal volt baj, de nagyon általános, “ritkás” volt a megbízásom: “bármi”…), erre ő pattogóan tovább kérdezett, OK, de mit tudok én a LEAN-ről… azt se tudtam, fiú vagyok-e, vagy lány egy pillanatig… mi van? …sörök, jól bevacsoráztam, Oxford, mind külön-külön is letaglózott, én állok, ő ül, erre itt elkezd vizsgáztatni, hagyjon má’ engem békében… még az se jutott eszembe, amit tudtam (este lefekvés előtt jutott eszembe, hogy néhány hónappal előtte egy tréning program összeállításához átfutottam néhány irodalmat és készítettem is egy összefoglalót magamnak, ami egyébként pdf-ben még akár elő is kereshető lett volna az iPhone-omból (ha eszembe jut…), de tény, ami tény, hogy fejből blattolni teljesen ready állapotban sem tudtam volna sokat egy ilyen kérdésre…)…
Elég hamar eljutottam oda további keresztkérdések súlya alatt (meg amúgyis, én nem szeretek blöffölni, ha nem tudok valamit, megmondom…) kiböktem, hogy ha ÍGY kérdezed, akkor semmit… ott megnyugodott egy kicsit, hogy OK, akkor ő az egyedüli kakas, és egy 20 perces szabályos kiselőadást tartott a témáról. Remeket… élveztem nagyon (se nekem, se nekik nem jutott eszünkbe, hogy le is ülhetnék, ilyenek, de ez nem is volt gond, csak így utólag… érdekes…). Persze, figyelembe véve a diszpozíciómat, 15%-ot se tudtam megjegyezni, de azt mindig nagyon szeretem, ha valaki ért valamihez, és azt tudtam, hogy ez a pali ebben nagyon otthon van és ez tetszett…
Nem tudom, hogyan lett ennek vége, de tény, hogy nem éreztem (a magam részéről) feltűnően nagy győzelemnek… inkább, hogy OK, ez is megvolt, azt se tudom, ki ez, még leginkább azt gondoltam, hogy az indiai vezetők tanácsadója… van itt elég ember, belőle nekem akkor pont elég is volt erre a konferenciára (és azt gondoltam, hogy ő is ezt gondolhatja rólam…).
Annyit még ehhez a talányos pub-epizódhoz, hogy a furcsa találkozó utolsó talán 15 percében a csapathoz – láthatóan szintén már vacsora elfogyasztása után – csatlakozott egy férfi és egy nő is… egy szót se szóltak, egymáshoz se, a két indiaihoz se, meg a prezit tartó “tanácsadó úr”-hoz se, de nagyon stabilan elhelyezkedtek, és határozottan figyelték az előadást, aminek a célzottja én voltam, aki ott álltam az asztal sarkánál… a finoman, de határozottan gesztikuláló előadó időnként a magyarázat alátámasztásaképpen (a tact time-ot, mint kulcsmomentumot emlegetve (márhogy ezt kell a LEAN-elemzés eredményeképpen a folyamatelemek mindegyikénél egységesíteni), meg talán azt, hogy a LEAN-nek és az SF-nek közös metszetei vannak, például a preferred future/megcélzott jövő meg a North star/Északi csillag, na, ennyi maradt meg…), időnként az újonnan érkezett úr előtt is néha megkopogtatta az asztalt, valahogy fura módon…
Ha ezt teljesen ismeretlen ember előtt tenné meg az ember, legalábbis a nyugati kultúrkörben, az a “felségterület” megsértésének számítana, de itt a felségterületes úrnak a szeme se rebbent és a felségsértő “tanácsadó úr” meg néha mintha jelentőségteljesen rá is nézett volna… mivel azonban az audiencia úgy ért véget, hogy én oldalogtam el, ezért ez az enigmatikus kapcsolat a nagyhangú (és nekem az oxfordi ereszd-el-a-hajam estéjének második részéhez mérten egy kicsit túl józan) tanácsadó, a két indiai és a később jött úr (nem beszélve a vele jött hölgyről) nem tudott előttem azon az estén megvilágosodni… Nyilvánvaló volt, hogy főbenjáró hibát követtem el, úgy álltam H. elé, hogy nem voltam kellőképpen felkszülve LEAN-ből…
Ezt az epizódot leszámítva az este nagyon jól sikerült, számos kellemes ismerősre, coach-társra találtam, bensőséges beszélgetések kezdődtek, folytatódtak, de ez az egy… Este írtam is a “megbízómnak”, Te, én elkezdtem a projektet, valami keveset meg is tudtam, de szerintem a pali valószínüleg az életben nem áll velem szóba többet, úgyhogy részemről ennyi, bocs…
Másnap délelőtt került sor pleanárison a nagy teátrum-szerűen kialakított kollégiumi előadóban (arról, hogy milyen volt három napot belül tölteni egy olyan igazi oxford college-ben, egy diákszobában nyugovóra térni és reggel ezekre a sajátos tégléjú épületekre és a körülvett pázsitra lenézni, na erre most már itt nem térek ki, ha valakit érdekel, valamikor szeptemberben már írtam erről az élményről…) arra a bizonyos CEO-kerekasztalbeszélgetésre, amin H. is résztvett, mint az indiai cég CEO-ja… az én tegnapi “tanácsadóm”, a LEAN-guru… leesett az állam… azután meg halálra röhögtem magam az egész hallgatósággal együtt, mert H.-nak olyan humora van, hogy elmenne stand-up komikusnak is (egy kicsit utána leveleztünk, igért egy tanulmányt, azt elküldte, majd ezt a stand-up komikusi vénát meg is említettem neki az utolsó köszönő levelemben… többet nem írt… belegondolok, az egy dolog, hogy egy ilyen vigéc-konferencián jópofiztunk, de nagytekintélyű CEO irodájában a komoly mailek között valaki le stand-up komikusozza… hmmm, nem biztos, hogy humoránál volt…). Lásd még a végén a bonbont…
Vissza a fő mesébe… A nagy átszervezési projekthez nagy tanácsadó cégeket kért meg ajánlattételre (egy amerikait, egy svájcit) és egy - már egy-két kisebb dologban neki ott Indiában segítő - egyedül dolgozó svájci SF coachnak is elküldte a tender-kiírást… jöttek a tenderek, két nagy könyv, meg egy fél oldal az SF-tanácsadótól, amiben olyasmi volt, hogy “…én azt így előre nem tudhatom, de ilyen és ilyen módon veletek együtt tudom elképzelni, hogy megtaláljuk a megoldásokat…”
Amikor Oxfordban a kerekasztalbeszélgetésen a moderator megkérte a panelt (három vezérigazgató, két angol és H.), hogy mondjanak egy sikeres SF projektükről részleteket, amikor H.-ra került a sor, ő ennyit mondott: “Nekünk csak egy projektünk volt, megváltoztatni az egész céget…”.
H. mindenesetre azt az egyet elhatározta, hogy nem tudja még, hogy hogyan lesz, milyen lépésekkel, szervezeti átalakításokkal kell vgülis előállnia, de azt biztosan tudta, hogy ezt a vertikális vezetési monstrumot, ezt le kell bontani, ezt a “64” szintet (az nem derült ki, hogy ez pont 64, vagy a “64” itt a (-z ebben az értelemben) nagyon nagy szám helyett áll) legfeljebb 5 szintre le kell bontani…
Miért érdekesebb/nehezebb ez ott, Indiában, mint nálunk lenne? Nos, nem véletlenül van sok szint… Szerintem a rangkórság megértéséhez azért nekünk nagyon kapaszkodnunk nem kell… mindegyikünk tudna példát mondani arra, hogy egy-egy kolléga néha már mennyire irracionálisan ragaszkodik valami olyan titulushoz, ami “jól néz ki” a névkártyáján… hány olyan sales-embert ismerünk, aki “Sales igazgató” (“Tudjátok… hát, hogy nézne ki… nem vennének komolyan…”).
Indiában ez még komolyabb… nyilván a felszínen, a törvényekben erről már szó sincs, de a kasztrendszer a szokásokban, a családok, városok, falvak szokásaiban, történetében tovább él… ez különösen éles lehet a legalsó kasztba, az érintetlenekhez tartozók esetében… akikről, miközben egy demokráciában élnek, törvények/betű szerint egyenlőként - környezetük bizony számon tartja hovátartozásukat, és ebből nem nagyon lehet csak úgy kiugrani… és a többi kasztok esetében is, ott sem sima az átjárás… Szóval nagyon fontos, sokkal fontosabb, mint nálunk, hogy mi áll azon a névjegykártyán, milyen “manager” vagy…
És ez volt az, amit sok-sok embertől el kell venni… könnyű? Naná, hogy nem… de vezethetetlen volt már a vállalat, és ezen is változtatni kellett… nyilván ez csak egy elem a sok közül, de mély, szociológiai vonatkozásai miatt ez volt a legnehezebb…
A 3 meghívott tanácsadó közül a választás nem volt könnyű, de már ez is meseszerű. H. Oxfordban úgy mesélte, hogy jöttek a nagyokos tanácsadók, akik mindent tudnak, csilli-villi prezentációikkal, de amikor a kérdések jöttek, akkor már nehezebb dolguk volt, látszott, hogy x-edszer adják el az egyébként tiszteletreméltóan szerteágazó és sok területen valóban mély tapasztalatukat, de ezekről H. azt gondolta, hogy “…a LEAN-t nekem ne tanítsa senki, olvasni tudunk, elolvasunk két könyvet, és megcsináljuk magunknak, nekünk itt most más, több, vagy kevesebb, de mindenesetre valami formabontó kell”. Ekkor jött Marco, a svájci konzulens, akinek kisebb projektekben már volt szerepe és aki a “féloldalas” tender-dokumentációt benyújtotta (itt is, gondolom, azért csúsztatás lehet a kontraszt kedvéért, mondjuk azt, hogy a többihez képest jelentősen filigránabb dokumentációval…).
H. neki is vázolta, mi a helyzet, hová szeretne eljutni kb. a vállalattal és kérdezte, hogy Marco mit csinálna, milyen ötletei voltak. Hozzátette, hogy amikor először életében megpillantotta Marcot életben, az volt a benyomása, hogy “ha ezzel az emberrel a londoni rakparton találkozom, adtam volna neki egy fontot…”… tényleg, Marco, még ha zakó is van rajta, tudja egy clochard, egy (jól-öltözött…) hajléktalan benyomását kelteni…
Ennél a pontnál Oxfordban Paul Jackson, a moderator kinézett az előadó közönségére, kérte Marco-t, hogy álljon fel, mutassa magát… amikor Marco valahol középen felállt, Paul egy pillanatra elgondolkozott és azt mondta: “Én két fontot adnék neki…” (persze, mi, a közönség, dőltünk a röhögéstől, képzelhetitek…).
Marco akkor és ott Indiában válaszában nem volt bonyolult és nem köntörfalazott: “I don’t know…”. Ezzel nyert… Ehhez persze a H. is kellett, az intuíciója, mindegy… H. azt mondta ezzel a választással kapcsolatban: “Találkoztam már tanácsadókkal, nem eggyel, de azt, hogy ‘I don’t know’, még soha senki se mondta… gondoltam, próbálkozzunk meg ezzel…”
A projekt elején volt egy történet, aminek két verziója van. Az egyiket H. mesélte el Oxfordban. Eszerint Marco is ott volt már azon a reggeli indiai management-meetingen, amikor H. bejött, szúrós szemmel végignézett a vezető kollégáin (azok már kezdtek összehúzódni a székeikben) és azonnal elkezdte sorolni az elmúlt hét hibáit, hiányosságait, pontosan, személy szerint lebontva, rámutatva egyenként a “bűnösökre”... Emellett a hihetetlenül szétszórt, nehezen egybetartható, harmonizálható vezetői legénység mellett ő egymaga volt kénytelen mindenütt ott lenni, mindenhez érteni, mindenről tudni… mindent tudott… egyenként mutatott rá a kollégákra és olvasta a fejükre a “bűneiket”… pisszenni sem mert senki, ő meg egyre jobban belelovallta magát. Ahogy ő visszaemlékezett (és nekünk az oxfordi coach-közönségnek “kiszólt”): “Tudjátok, akkor még hittem abban, hogy a bot (stick) működik, hatékony. Nem az. Ma már tudom. I was wrong, OK?” (nagy taps…).
Ott Indiában pedig mentek össze az emberek a székeikben, vállukat felhúzták, néztek maguk elé, lesunyták a szemüket, nem mertek felnézni a “boss”-ra… Ekkor Marco kért egy kis szünetet és azt mondta H.-nak, félrehúzva őt egy kicsit: “Lehet, hogy amit csinálsz, nem a leghasznosabb a projektünk szempontjából… mondd, semmi sincs, amit jól csinálnak? Mind tök hülye? Mert ha esetleg van, amit jól csinálnak, esetleg arra is adhatnál visszajelzést”…
Visszamentek a terembe, folytatták, és H. – mondtam, hogy mindent tudott – mindenki, minden vezető munkájával kapcsolatban tett valamilyen elismerő megjegyzést… nem az embert dícsérte, hanem amit tett, mondott, javasolt, megoldott, konkréten valamilyen eseményben/munkában való részvételért, hasznos ötletért… és a hangulat azonnal megváltozott, az emberek elkezdték kihúzni magukat, kötetlenebbek lettek, megszólaltak, elkezdték mondani a véleményüket, sőt, már elkezdtek tervezni egy megbeszélést is a következő napra… H. nézte a naptárát és mondta: “nekem nem lesz jó háromkor, nem lehetne más időpontra tenni?” “H., nem baj, majd megcsináljuk nélküled…”
A másik verzió szerint az egyik meeting (az összehúzott szemöldökös) egyik nap délután volt, H. és Marco este beszélgettek ennek a stílusnak a hasznosságáról és H. a másnap reggeli meetingre egy kis papírral érkezett és arról minden egyes management tag számára tudott valamit mondani – mondtam, hogy abban az időben még mindenről mindent tudott – valamit az előző hétről, amiért ki tudta fejezni az örömét…
A 64 szint… csináltak egy kérdőívet, hogy mi lenne az, amit kapnak ezen közbenső manager-posztok elvesztésének kompenzálására… 75%-a a megkérdezetteknek visszaküldte a kérdőívet... ezen felbuzdulva, tovább finomították a kérdéseket és a leglelkesebbekből egy bizottságot hoztak létre, aki az igazgatóság számára döntési alternatívákat készített elő… és így, hogy bevonódtak, elhatározták, hogy ez a cég lesz Indiában, de miért ne egész Ázsiában a legelőrehaladottabb szervezetű, legmodernebb, leghatékonyabb management-team… ez volt/van annyira fontos cél és hivatkozási alap, amely majdnem mindenkinek tud majd segíteni, aki vezetőből vissszaminősítődik…
Azután az SF-es módszerek alkalamazásával mentek végig, hasonló módon az előbbihez a szervezeti egységeken, az egész organigrammon és mindig vigyáztak arra, hogy közben felhasználják azt a kincsesbányát, amit a munkatársak tudása, lelkesedése és tenniakarása jelent…
Hová jutottak? Azt már mondtam, hogy H. el tudott menni nyaralni, most már arra is van ideje, hogy a stratégiai kérdésekkel foglalkozzon (a tulajdonos célja az üzlet kiterjesztése Ázsiában és a vezető hely elérése, erre eddig alig jutott ideje a mikromenedzselés terhelése miatt…). A vezetők felelősségteljesen, a korábbi feszültségektől mentesen, egymással szívesen és dinamikusan együttdolgozva, a hierarchia bármelyik szintjéről jövő jó megoldásokat szívesen fogadva munkálkodnak a közös ügyön és Peterék “bánatára” (Peter Svájcból ismerte Marco-t, így hívódott be a projektbe) már nincs szükség a segítségükre, elvannak már egyedül is… ez a legszebb eredmény, amit egy (SF) coach elérhet… Chris Iveson et alii írják könyvükben, a Brief coaching-ban (a kedvenc SF könyvem…), hogy az SF coach célja: “leave no footprint” (ne hagyj nyomot…)
2012 karácsonyán – a 4,5 év alatt először – H. 3 hetes (!!) szabadságra ment… hallatlan… magára hagyta a céget, az embereit… megbízik bennük…
Ja igen, ezt az előadást követően sokat beszélgettem H.-val, egész jóban lettünk… talán ő lett a legemlékezetesebb találkozásom Oxfordban…
És akkor itt a bonbon, amit ígértem valahol középen, egy link, ahol részben megnézhető, illetve egészben meghallgatható az az említett kb. 40 perc, arról a kerekasztalbeszélgetésről, amiben H. is beszámolt az ő SF-es élményeiről (2. és 3. video)… Az utolsó video pedig –ugyanezen a linken - egy másik, coach-kerekasztalról készült felvétel-részlet, Peter Szabóval, Chris Iveson-nal...: http://www.sol2012.co.uk/media/ . Ugyanezen a site-on szöveges download-ok is találhatóak és az egész a SOL2012-n készült… ez ilyen jó szokott lenni… idén is lesz SOL2013, egy kis ízelítő a programból (Hannover mellett lesz egy wellness hotelben, májusban): http://sol2013.com/the-programme/
Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com
Egy nagyon kedves coach-ismerősömtől, barátomtól idézek ide egy ars poeticát, egy hitvallást (ő maga sosem nevezné ennek, nem szereti a FB-t, stb. és nem vagyok felhatalmazva, hogy a nevét ideírjam, mert mindenkinek nem nyilna meg ilyen könnyen, de olyan szép, amit írt, hogy szeretném megörökíteni). A megoldásközpontú megközelítésről írta valahol, hogy az, amit adott neki (a lényeg az övé, de persze én írom, részben mert angolból teszem át és részben ez, nos, ez az én blogom...):
Egyszerre szól ez coachoknak és jövendő ügyfeleknek… 
“…Semmi garancia nincs rá – egyetlen pillanatban sem – hogy nem követünk el baklövést, vagy nem kerülünk halálos veszélybe. Az ember talán úgy véli, akad biztos út. Ez azonban a halottak útja volna. Akkor már nem történik semmi, vagy semmiképpen nem a megfelelő történik. Aki biztos úton jár, halott…” 
Hogy ez miről fog szólni? Hogy mennyi időt, energiát takarítottam volna meg, ha minden témában, ami elkezdett érdekelni, elolvastam volna a vonatkozó "zöld könyve(ke)t"... 
Daniel Meier autogramjával fejeztem be a kettővel ezelőtti, ma hajnalban írt bejegyzést: “Never read this book!” – abba a könyvbe beírva, amelyet éppen megvettem tőle… 
Peter Szabo története Insoo Kim Berg nyomán (a képen Steve de Shazer-rel). Az egyik amerikai állam új, frissen megválasztott kormányzója ismerte már a módszert és arra gondolt, hogy milyen jó lenne a megoldásközpotúságot egy egész állam szervezetében megvalósítani. Felkérte a projektre Insoo Kim Berget, aki azt kérte, hogy hadd ismerhesse meg a munkát, a folyamatokat, hogy lehessen egy képe a szervezetről. 
Hosszú nap volt a tegnapi (csütörtöki nap) és még nem vagyok kész az előző - így, 2:00 körül, hajnalban már három nappal ezelőtti - napot feldolgozó bejegyzéssel se… igaz, az kicsit hosszabb lesz… na azt majd szombat-vasárnap… 
N’importe quoi…Nem gondoltam, hogy ezzel itt valaha előjövök… nem szoktam titkolni, de nem is dicsekszem vele… meghitt körökben, ha valahogy helye van, elmondom néha, dehogy így bele a világba… szóval annak idején, jó régen, majdnem nem sikerült az autóvezetési forgalmi vizsgám… negyedszerre sikerült csak végülis megszereznem a jogosítványt, azt hiszem ötödik előtt már valami különleges képesség-teszt jött volna, ezt épp sikerült megelőznöm.... átengedtek… 
Mindegy is, hányadik éve lesz, hogy született, vagy meghalt, mindenesetre január 27-én halt meg, 44 (!!!) évesen… 
Azokat a részeket (amelyek valamiért kiemelten fontosak számomra egy könyvből) általában csak megszamárfülezem, aláhúzogatom, hogy majd újra megtaláljam, ha kell (nem tudom, ezekkel más hogy van – egy két eset kivételével -, szinte soha nem térek vissza ezekhez, mert elsodor az élet, mondjuk pénzügyek után személyiségfejlődéssel kezdek foglalkozni és akkor miért érdekelne már, hogy mit húztam alá egy brókervilágról, vagy az Enron híres bukásáról szóló könyvben…). 
Innen le is töltheted szabadon a könyvet, persze, ez csak fotózott pdf… -