Egyre több szó van arról, hogy a kommunikáció legerősebb, leghatásosabb formája a történet, a sztori, mert egyszerre szól a fejhez és a szívhez. Boldizsár Ildikó gyors egymásutánban (3 év…) két könyvet is megjelentetett egy speciális történet-fajtáról, a meséről és annak lehetséges megvilágosító, erősítő, felkészítő, gyógyító szerepéről életünkben a gyerekkoron túl is.
Az újabb, idén megjelent könyve, a “Mesekalauz úton lévőknek – Életfordulók meséi” különböző népek, világok meséit 9 életforduló köré rendezi 9 fejezetben. Születés, Gyermekkor, Ifjúkor, Barátság és közösség, Hivatás és életcél, Szerelem, Az érett nő – a világszép asszony, Az érett férfi – a kovács és az Öregkor.
“Hogyan állíthatják meg a mesék ‘Ember voltunk hanyatlását’?” – teszi fel a kérdést a szerző a rövid bevezető tanulmány címében és ez megfogott. Elkezdtem lapozgatni. Egy-egy életforduló köré szervezett fejezet egy rövid bevezetéssel kezdődik, majd néhány mese és elemzése úgy, hogy minden mesének van egy bevezetése, amire érdemes figyelni, azután a mese maga, majd egy ‘kalauz’ jön, ahol még néhány részletre és a lehetséges következtetésekre hívja fel a figyelmet.
Érdemes, ahogy én tettem, nem feltétlenül lineárisan, az első oldaltól az utolsóig végigolvasni, hanem ki-ki kikeresheti magának az ő jelenlegi élethelyzetéhez legjobban passzoló néhány fejezetet, biztos vagyok benne, hogy talál bennük egy-két gondolat-, metafóra-gyöngyszemet, amiért már megérte, hogy kézbe vette a könyvet.
Néhány mese különösen megragadott… annyira, hogy egy fejezetkezdést és egy komplett mesét és annak bevezetését és ‘kalauz’-át részben érdekessége, részben az egész könyv iránti kedvcsinálás miatt bemásoltam ide…
Az itt következő idézett rész milyen élethelyzetről szól? Ez az ötödik fejezet, a HIVATÁS ÉS ÉLETCÉL eleje… az ifjúból felnőtté válás pillanatai ezek, amikor a hivatás és életcél megtalálása előtt mélyre kell ásni, meg kell ismernünk önmagunkat… ízelítőnek két idézet a szövegből:
“Genetikai és környezeti tényezők által meghatározott sorsunk több összetevőből áll, s a szerelem, barátság mellett közéjük tartozik az élethivatás és az életcél megtalálása is. Ez talán az egyik legnehezebben megvalósítható emberi feladat. A nehézségek mindjárt ott kezdődnek, hogy az ember azt sem tudja, miként kezdjen hozzá a kereséshez. Mit kell ahhoz keresni, hogy rájöjjünk, mi dolgunk ezen a világon? És egyáltalán: hol találhatjuk meg azt a ‘valamit’? Kívül vagy belül?”
Ebben a második kiemelésben megjelenik a ‘kristálygömb’ is, amelyről a mese szól:
“…elsősorban a bennünk lévő ‘kristálygömb’ természetével és működésével kell megismerkednünk. Ez pedig azt jelenti, hogy meg kell ismerni önmagunk legjobb részét, találkozni kell a bennünk élő ‘legjobbal’, azzal teljességgel, amelyben együtt vannak a lehetőségeink, valamint a lehetőségelk megvalósításához nélkülözhetetlen képességeink.”
Jó olvasást és ismerkedést ezzel a marasztaló könyvvel…:-)))
“HIVATÁS ÉS ÉLETCÉL
(részlet a fejezet elejéből…)
‘Aki nem maga választ,
annak nincs saját, személyes sorsa sem.’ - Szondi Lipót
Életminőségünk, boldogságérzésünk nagymértékben függ attól, van-e tudásunk az emberi élet méltóságáról – a méltósággal leélt emberi életről – vagy sem. Rendkívül fontos kérdés, hogy rátalálunk-e életünk értelmére vagy sem. A manapság oly divatos infantilis létezésmód, amely nem ismeri a létezés iránti felelősséget, pusztán időpazarlásnak teinthető. A tudatlanságban eltöltött évek azonban megbosszulják magukat, és legkésőbb az öregkorban benyújtják a számlát az elpazarolt életért. Épp ezért talán nem meglepő, hogy a mesék szigorúan bánnak azokkal a hősökkel, akikről még ifjúkorukban kiderült: csak az éveik számát akarják szaporítani földi létezésük során, és nem veszik észre az idő – és ezzel együtt a lehetőségek múlását. Az infantilis létezés, vegetálás ellen az európai mesék az önirányított élet szükségességét hangsúlyozzák, és azt állítják, hogy óriási erőfeszítések árán mindenki képes kézbe venni az életét. A keleti mesékben ez kicsit másképp van, mert ott a sors beteljesedése – a mesék alapjául szolgáló világképpel összhangban - egy természetfölötti hatalom közreműködésével történik, és a mesehősöknek (a mesehallgatókkal együtt) az a a dolguk, hogy elfogadják azt, amit a sors rendelt nekik. De ez semmivel sem könnyebb, mint összefogni és megtartani életünk szálait.
Képzeljük el egy pillanatra, hogy ott állunk az európai és a keleti mese sorsfelfogásának keresztmetszetében, és bizonyosságot szeretnénk kapni azzal kapcsolatban, hogy mit tegyünk: elfogadjuk vagy irányítsuk sorsunkat? A keleti mesék mintáját követve hagyjunk mindent úgy, ahogy van – hiszen úgysem tehetünk semmit -, vagy lépjünk az európai mesék cselekvő hőseinek nyomdokába? Melyik nép meséje szerint éljük az életünket? …Szondi Lipót kutatásai szerint, amelyekről 1954-ben publikált, az emberi sorsban együttesen van jelen kényszer és szabadság. Az előbbi a családi ősökön keresztül érvényesül, az utóbbit az egyénnek kell kimunkálnia önmagából. Ahogy Szondi írja: ‘Az ember olyan lény, akinek sorsa elődeitől ráhagyományozott lehetőségein és egyedi létezésének tényleges lehetőségein múlik, melyet az én személyesen formál. E sorstan szerint tehát a sors nem csupán az örökség kényszere, hanem az individuum választása is.’ A keleti és európai mese metszéspontjában található kérdéstől tehát úgy mozdulhatunk el, ha belátjuk: életminőségünk szempontjából nem mindegy, miként keveredünk ki a ‘kényszersors’ és a ‘választott sors’ egymásnak feszüléséből. Az európai mesék ugyanazt állítják, amit Szondi Lipót: ‘A kényszersors az én szabad választása nélkül tulajdonképpen nem sors, hanem csak én nélküli élet, és éppen ezért egy sors nélküli vegetáció. Csak az, aki maga választ, rendelkezik saját, személyes sorssal.’
A ‘mivégre vagyunk a világon, mi a sorsunk’ felvetést a mesék ismerik, de nem ezekkel a szavakkal kérdeznek rá a filozófiai iskolák és a vallásbölcseletek által oly régóta kutatott egzisztenciális alapproblémára. A mesék úgy kérdeznek, hogy közben állítanak. Állításokat közölnek egyrészt az ember életfeladatairól és céljairól, a be- és kiteljesedett élte nehézségeiről és örömeiről, másrészt a mások által irányított élet buktatóiról, a valóság téves érzékeléséről, a semmittevés vagy az üres fejjel, tartalom nélkül leélt élet haszontalanságáról. Egyetlen mese sincs azonban, amely az imént felsorolt léhaságok helyére kész recepteket állítana, hiszen a mese sem tud többet mondani annál, mint amire az emberi élettel foglalkozó tudományok jutottak a fenti kérdések megválaszolása során. Nevezetesen, hogy a létezés ösvényén miondenkinek saját magának kell kitaposnia azt az utat, amelyen felelősséggel és – ahogy a mesék mondják: boldogan – leélheti az életét. Ezért van az, hogy a mesék soha nem az élet általános értelmének titkait fürkészik, hanem mindig az egyén életének tükrében teszik fel az ezzel kapcsolatos, nagyon is egyszerű kérdéseket. Például a magyar mesékben így: hol jársz itt, ahol a madár se jár? Ez a akérdés nagyjából azt jelenti: Mivégre vagy a világon? Az orosz mesékben kissé konkrétabban: Mi járatban vagy, derék legény? Dolog elől futsz, vagy szerencsét próbálsz? Mindkét kérdést tekinthetjük úgy, mint olyant, ami megállít életutunk egy bizonyos pontján: válaszolnunk kell rájuk, különben nem mehetünk tovább, és ha ez történik, életünk megreked. A magyar mesékben ez konkrét formában is megtörténik: azt a hőst ugyanis, aki azt válaszolja, hogy ő csak úgy errefelé kóricál, és tulajdonképpen fogalma sincs, mit keres itt, miért van itt, kővé változtatják. Ebből azt szűrhetjük le, hogy a megkezdett életút folytatásához bizonyos életkorban (az ifjúkor és a felnőttkor határán) pontosan meg kell tudni mondani, milyen céllal indulunk útnak és hova tartunk. Az orosz mesében pedig egyenesen így kell megválaszolni a kérdést: a derrék legényeket nem a kényszerűség viszi! Ami azt jelenti, hogy a ‘derék legények’ valóban nem a kényszerű, hanem a választott sors szerint haladnak az útjukon.
Genetikai és környezeti tényezők által meghatározott sorsunk több összetevőből áll, s a szerelem, barátság mellett közéjük tartozik az élethivatás és az életcél megtalálása is. Ez talán az egyik legnehezebben megvalósítható emberi feladat. A nehézségek mindjárt ott kezdődnek, hogy az ember azt sem tudja, miként kezdjen hozzá a kereséshez. Mit kell ahhoz keresni, hogy rájöjjünk, mi dolgunk ezen a világon? És egyáltalán: hol találhatjuk meg azt a ‘valamit’? Kívül vagy belül?
TALÁLKOZÁS AZ ERŐK FORRÁSÁVAL
Van egy Grimm-mese, mely szerint az életcél és az élethivatás megtalálását meg kell előznie egy belső kutakodásnak: ahhoz, hogy tudjuk, mire születtünk, előbb arról is tudomást kell szereznünk, hogy ‘mivel’ születtünk. Eddig semmi új nincs ebben, hiszen az ‘ismerd meg önmagad’ örök érvényű felszólítását az unalomig sulykolták belénk önsegítő kézikönyvek.
A Grimm-mese leszűkíti az önmagunk megismerésére vonatkozó felszólítást: ugyanis azt állítja, hogy elsősorban a bennünk lévő ‘kristálygömb’ természetével és működésével kell megismerkednünk. Ez pedig azt jelenti, hogy meg kell ismerni önmagunk legjobb részét, találkozni kell a bennünk élő ‘legjobbal’, azzal teljességgel, amelyben együtt vannak a lehetőségeink, valamint a lehetőségelk megvalósításához nélkülözhetetlen képességeink. Bár a lélektannak van erre egy megfelelő elnevezése (‘mélymag’), mi maradjunk inkább annál az elnevezésnél, amit a mese használ. Ez pedig nem más, mint a ‘kristálygömb’. Nemcsak a kifejezés pontos, hanem annak a nagy és csöppet sem veszélytelen küzdelemnek a leírása is, amely során kapcsolatba léphetünk a kristálygömbbel, és esélyt szerezhetünk arra, hogy benne saját valódi alakunkat – valódi énünket – megpillanthassuk.
A kristálygömb
Volt egyszer egy varázslóasszony, volt neki három fia, akik jó testvérekként szerették egymást, ám a vén boszorkány nem bízott bennük, attól felt, hogy megfosztják a hatalmától. Azért a legidősebbiket sasmadárrá változtatta, annak aztán egy kőszálon kellett laknia, s néha látni lehetett, amint lassú, nagy köröket írva föl és alá szállong az égen. Középső fiat cethallá változtatta a boszorkány, az pedig a tenger mélységében tanyázott, s hogy merre jár, azt csak a hatalmas vízoszlop mutatta, amit olykor a magasba lövellt. Igaz, hogy mindennap visszakapták emberi alakjukat, de csak két órára, nem tovább. A harmadik fiú attól tartott, hogy anyja majd őt is valamilyen vadálattá változtatja, medvévé vagy farkassá, azért észrevétlenül elszökött hazulról. Régebben hallott róla, hogy az arany nap kastélyában van egy elvarázsolt királylány, aki megváltásra vár; csakhogy a szabadító az életével játszik, és már huszonhárom ifjú siralmas halált halt emiatt, és most már csak egy jöhet, aztán senki többnek nincs alkalom. S mert nem volt szívében semmi félelem, elhatározta, hogy elmegy az arany nap kastélyába. Sokáig bolyongott, ámde nem talált oda, végül egy rengeteg erdőbe érkezett, s nem tudta, merre keveredjék ki belőle. Egyszerre csak megpillantott a messzeségben két óriást, azok magukhoz intették, s amikor odaért, így szóltak hozzá: ‘Azon torzsalkodunk, melyikünké legyen ez a kalap, s mert egyforma erősek vagyunk, egyikünk sem tudja legyőzni a másikat; a magadfajta kis emberek okosabbak nálunk, azért most neked kell igazságot tenned.’ – ‘Érdemes egy ilyen avítt kalapon civakodni?’ – kérdezte az ifjú. – ‘Látszik, hogy nem tudod, milyen erénye van ennek a kalapnak; ez egy varázskalap: aki a fejére teszi, az bárhová kívánhatja magát, abban a szempillantásban ott is terem.’ – ‘Adjátok ide a kalapot – szólt az ifjú -, odébb megyek valamivel, s ha kiáltok, fussatok versenyt, és amelyikőtök először ér hozzám, azé lesz a kalap.’ Azzal a fejébe nyomta a kalapot, és elindult, közben eszébe jutott a királyleány, az óriásokról pedig elfeledkezett, és egyre csak ment előre. Egyszerre csak felsóhajtott: ‘Ah, bárcsak ott lennék az arany nap kastélyában!’ És alighogy e szókat kimondta, már ott is állt egy magas hegyen, a kastély kapuja előtt.
Belépett, és végigment az összes szobán, mígnem a legutolsóban reá lelt a királyleányra. De mekkora volt rémülete, amikor szemügyre vette: a királyleánynak ráncokkal telibarázdált, hamuszürke orcája volt, savószínű szeme és veres haja. – ‘Te voltál az a királyleány, akinek az egész világ hirdeti szépségét?’ – kiáltotta. – ‘Ah – felelte a királyleány -, nem ez az én igazi alakom, csak az emberi szem lát engem ebben a rút külsőben; s hogy tudd, milyen is vagyok igazából, pillants a tükörbe, azt nem lehet becsapni, az olyannak mutat, amilyen a valóságban vagyok.’ Egy tükröt adott az ifjú kezébe, aki abban a világ legszebb leányát pillantotta meg, és azt is látta, hogy bánat ül az arcán, és könnyek hullanak a szeméből. Szólt az ifjú: - ‘Miként lehet megszabadítani téged? Nem riadok vissza semmiféle vésztől!’ Szólt a leány: - ‘Aki a kristálygömböt megszerzi, és a varázslónak elébe adja, az megtöri az ő hatalmát ezáltal, s én visszatérhetek valóságos alakomba. Csakhogy, jaj – folytatta a beszédét -, már annyian lelték halálukat emiatt, s kár volna érted, zsenge ifjú, ha ily nagy veszedelmeknek tennéd ki magadat!’ – ‘Engem pedig nem tarthat vissza semmi – felelte az ifjú -, csak azt mondd el, mitévő legyek.’ – ‘Tudj meg hát mindent! – szólt a királylány. – Ha lemégy a hegyről, amelyen áll ez a kastély, lent egy forrás mellett van egy szilaj tulok, azzal meg kell vívnod. És ha sikerül megölnöd, akkor kiröppen belőle egy tüzes madár, annak a hasában van egy izzó tojás, és a kristálygömb ennek a tojásnak a sárgája. Csakhogy a madár addig nem adja ki magából a tojást, amíg meg nem fogják, ha pedig a tojást lerakja bárhová a földön, az mindent felnyújt és fölperzsel maga körül, és a tűzben ő maga is megolvad, és elolvad benne a kristálygömb, és akkor mindhiába fáradoztál.’
Az ifjú lebocsátkozott a forráshoz, ahol a tulok volt, az felhorkant az ifjú láttán, és bömbölni kezdett. Hosszú tusa után az ifjú végre beledöfte a kardját a tulok szügyébe, s az leroskadt. Abban a szempillantásban kiröppent belőle a tűzmadár, hogy máris tovaszálljon, csakhogy a sas, az ifjú nagyobbik bátyja közben fölébük szállt a felhők között, most lecsapott a tűzmadárra, hajszolta-űzte a tenger felé, majd belevágta csőrét, úgyhogy az nagy szorongattatásában kilökte magából a tojást. Ám a tojás nem a tengerbe hullott, hanem egy tengerparti halászkunyhó tetejére, s az rögtön füstölögni kezdett, és már-már fölcsaptak belőle a lángok. Ám ekkor toronymagas hullámok emelkedtek ki a tengerből, átcsaptak a kunyhón, és eloltották a tüzet. Az ifjú másik bátyja, a cethal úszott arrafelé, ő kavarta föl a tenger vizét. Amint a tűz kialudt, az ifjú megkereste a tojást és szerencsésen meg is találta; nem olvadt meg, csak a héja pattogzott le róla a hirtelen reá zúduló hideg víztől, úgyhogy a kristálygömb sértetlen volt, és könnyűszerrel ki lehetett venni. Akkor az ifjú odament a varázslóhoz, és elébe adta a kristálygömböt, az pedig így szólt: ‘Hatalmam odalett, mostantól te vagy az arany nap kastélyának királya. Ezzel a gömbbel fivéreidnek is vissza tudod adni emberi alakjukat.’ Szaladt az ifjú a királyleányhoz, s amikor belépett a szobájába, ott állt a leány szépségének teljes fényében, s nagy örvendezve gyűrűt váltottak.
KALAUZ. A gyönyörű, sokszorosan összetett mesével napokon keresztül lehetne foglalkozni, de most csak egyetlen aspektusára szeretném irányítani a figyelmet: a kristálygömbre. Első olvasásra ugyanis nem ez a motívum ragadja meg a figyelmünket, hanem az elátkozottság, elvarázsoltság súlyos terhe, és leginkább arra vagyunk kiváncsiak ó, vajon sikerül-e megváltani a két testvért és a királylányt. Pedig már a címben is egyértelmű utalás történik arra, hogy mi köré fonódik a mese, mi a történet központi magja. Egy kristálygömb. A fejezet elején szó esett róla, hogy ez nem lehet más, mint önmagunk legjobb része, az a teljesség, amelyben együtt vannak a lehetőségeink, és azok megvalósításához nélkülözhetetlen képességeink, s amelybe pillantva valódi önmagunkat láthatjuk meg. Arról is szó esett, hogy az életcél megtalálása szorosan összefügg e kristálygömb birtoklásával. A meséből is kiderül, hogy a kristálygömb birtoklásának hatalma van az élet fölött. Az arany nap kastélyában senyvedő, elvarázsolt királylánynak épp az a baja, hogy e ‘kristálygömb’ nélkül maradt, s bár az ‘egész világ hirdeti szépségét’, a valóságban ráncokkal barázdált, hamuszürke orcája van, szeme savószínű és a haja pedig veres. Vagyis nem az, aki lehetne, annál az egyszerű oknál fogva, hogy nem ura az életének, nem ő irányítja azt. Nem ura önmagának és szépségének sem. Mert ‘elvarázsolták’. De ő is tud a kristálygömb hatalmáról, arról, hogy a gömbnek köze lehet a valódi létezéshez. Tud róla, hogy ‘csak akkor térhet vissza valóságos alakjába’, ha valaki megszerzi a varázslótól a kristálygömböt. A mese végén megtudjuk azt is, hogy a varázslónő elvarázsolt fiai is a kristálygömb révén kaphatják vissza alakjukat. Ha ez így van, valóban óriási kincs lehet, s talán épp ezért van olyan jól elzárva. Nehéz út vezet a birtoklásáig, s aki megpróbálja megszerezni, szó szerint ‘az életével játszik’. Pedig három szereplőről biztosan tudható, hogy önmaguk legjobb részét, emberi létezésük lényegét kénytelenek nélkülözni, amíg a kristálygömb elő nem kerül. Mi azon a ponton kapcsolódunk a történetbe, amikor – nehezítésképpen – már csak egyetlenegy ember tehet próbát, aztán vége, ‘senki többnek nincs alkalom’. Finom, ám kegyetlen utalás ez arra, hogy vannak dolgok, amelyeknek nem lehet háromszor nekiugrani. Ha elsőre nem sikerül, nincs több próbálkozás. Vannak lehetőségek, amelyek ránk várnak, de csak egyszer állnak előttünk, s ha nem élünk velük, örökre búcsút mondanak nekünk. Ezzel találja szembe magát az anyja varázshatalma elől futó, harmadik fiú is, aki nem retten meg ettől a feltételtől, hanem így válaszol a kihívásra: ‘Nem riadok vissza semmiféle vésztől!’… ‘Engem nem tarthat vissza semmi!’ Amióta világ a világ, a ‘kristálygömböt’ keresők csak ezzel a tudással indulhatnak útnak: nem riadni vissza semmi vésztől. Szükség is van erre az elszántságra, mert mesénkben a ‘legfőbb jó’ nem máshol található, mint egy tojás sárgájában, a tojás egy tűzmadárban, a tűzmadár pedig egy szilaj tulokban. Újra szembesülünk tehát azzal, hogy nagyon meg kell dolgozni érte.
A mesék is tudják, hogy minden út egyedi, de legalább segítenek az irányok meghatározásában. Itt például fontos információ, hogy a szilaj tulok nem a hegyekben vagy egy barlangban található, hanem egy ‘forrásnál’. A mese alapján valószínűsíthető, hogy épp azt a forrást zárja el, ahonnan az életenergiák áramlanak, emiatt nem tud valóságos alakjával kapcsolatot találni sem a királylány, sem a két elvarázsolt fiú. A szilaj tulok ebben az értelemben nem más, mint azon belső akadályaink és korlátaink összessége, amelyek hatalmas erővé összeállva nem engednek bennünket a saját forrásainknál található kincseinkhez.
Nos, hát ehhez az életforráshoz ‘bocsátkozik le’ az ifjú, mert itt kell megküzdenie a tulokkal, innen kell az akadályt elhárítania. Nem meglepő, hogy amikor megérkezik, a tulok bömbölni kezd. Próbára teszi a ‘mindenre kész’ ifjút, el akarja ijeszteni, de a fiú ahelyett, hogy elmenekülne, ‘hosszú tusába’ kezd vele. A mesék ritkán részletezik egy harc időtartamát, de az mindig kiderül, hogy az ellenfelek legyőzése nem a gyors megoldások közé tartozik. Itt is tusakodásnak lehetünk tanúi: hol a tulok, hol az ifjú áll győzelemre, de amikor a szilaj tulok végre leroskad – s ezzel a belső akadályok elhárulnak -, még nincs vége a küzdelemnek. Egy tűzmadár röppen ki belőle, aki se nem jó, se nem rossz, egyszerűen annyit tudunk meg róla, hogy ‘máris tovaszáll’, és csak ‘szorongattatásában’ löki ki magából a tojást. Jó ismerősünk ez a megszülető és máris tovaszálló tüzes, szenvedélyes madár, aki megfelelő kontroll – ahogy a mese mondja: ‘hajszolás-űzés, szorongattatás’ . híján nem adja át nekünk a keresett kristálygömböt, hanem elviszi erre-arra, leszáll vele ide-oda, hogy az, még mielőtt bármit kezdhetnénk vele, mindent fölégessen. A mese itt kezd izgalmassá válni, hiszen kiderül, hogy a harmadik fiúnak nagyon is köze van ‘fivérei’ elvarázsoltságához, hiszen azok tulajdonképpen az ő lényének más-más aspektusai. Vagyis végső soron őt is elvarázsolták, s bár nem tették farkassá vagy medvévé, elvették tőle sas- és bálnatermészetét: azt a lehetőséget, hogy olykor képes legyen lassú, nagy köröket leírva föl és alá szállongani az égen, máskor meg a tenger mélyén tanyázva hatalmas vízoszloppal jelzést adni magáról. Legkésőbb ezen a ponton válik nyilvánvalóvá, hogy tulajdonképpen egyetlen személy kristálygömbje körül forog a történet: egy ifjú a főhős, aki keresi önmaga sas-, bálna- és királylány természetét, és csak annyit tud ezekről, hogy egy szilaj tulok által őrzött kristálygömbben találhatja meg. Nem kevesebb feladatot kell tehát végrehajtania, mint a tudatos (sas) és a tudattalan (bálna) világából nyerhető képességek összekapcsolásával, a szabadságra áhitozó lélek (tűzmadár) igába fogásával életre keltheti önmagából azt, akinek ‘egész világ hirdeti a szépségét’, s aki nem ráncos és hamuszínű többé, és a szeme sem savószínű már. Emlékezhetünk rá, hogy amikor először meglátta a királylányt, megrémült tőle – ahogy mi is megrémülünk saját zilált, hamuszürke, élettelen természetünktől -, és egy tükörre volt szüksége, amely a megvalósuló jövőt mutatva erőt adott neki a megpróbáltatások elviseléséhez. A kristálygömb megszerzésével önmaga teljességét alkotta meg, és az efféle ‘érett személyiség’ előtt még a varázslóknak is meg kell hajolniuk. Ez meg is történik, a varázsló a mese végén minden cselvetést, drámát, bosszút nélkülözve önként mond le a hatalmáról, hiszen az már az ifjút illeti. Mert az, aki ismeri saját kristálygömb- természetét, már rá tud fordulni élethivatásának kimunkálására és életcéljának megtalálására, azaz valóban hatalma lesz saját teste, lelke és szelleme – azaz az arany nap kastélya – fölött.”
Az idézet ebből a könyvből való: http://www.libri.hu/konyv/boldizsar_ildiko.mesekalauz-uton-levoknek-eletfordulok-mesei.html
Szóval, ez a feladat, le kell győzni (tusában…) a szilaj tulkot (amely belső akadályaink és korlátaink összességét jelképezi és meg kell találnunk a kristálygömböt (azaz meg kell ismerni önmagunk legjobb részét, találkozni kell a bennünk élő ‘legjobbal’, azzal teljességgel, amelyben együtt vannak a lehetőségeink, valamint a lehetőségelk megvalósításához nélkülözhetetlen képességeink)… a többi sima…:-))) Ha ezzel a dologgal problémáink vannak, segítők, pl. coachok támogatása hasznos lehet az elindulásban, főleg az út elején…
Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com
olygó, hatalmi játszmák címmel egy érdekes előadás-sorozaton voltam tegnap a kolor-ban (Király utca 13). A második előadás előadója (Dr. Sárvári György pszichológus-coach, a Neosys fejlesztő cég alapító-vezetője) hívott meg.