Ismerjük-e az utat, amit megtettünk, a viselkedésünket különböző helyzetekben, az erőforrásainkat és a fejleszthető elemeket? Vajon pontosan emlékezünk-e, úgy, ahogy történt, vagy konstruáljuk a múltat is, mint adott esetben a vágyott (vagy félt?) jövőt?
Chris Iveson és társai a BRIEF-ben (és a magyarul megjelent Brief coaching-ban) a future perfect (vágyott jövő) megkonstruálásának hatásosságát (mint a megoldásközpontú megközelítés egyik kulcslépését...) többek között azzal is kommentálják, hogy voilà, általában a fenti első kérdésre a válasz: nem... A másodikra meg igen…
Igenis, a múltat is konstruáljuk, alakítjuk... a különbség a future perfect konstruálásához képest az, hogy a múlt (re-)konstruálása általában nem akaratlagos, hanem vakfoltszerű jelenség, azaz meg vagyunk győződve róla, hogy halálpontosan emlékezünk mindenre (ha nem is feltétlenül mindenre, legalább az összképre, a lényegre), miközben meg: nem (vagy legalábbis: max kb...)...
Tehát, szól az érvelés: semmi más nem történik előrefelé sem (tehát: rutin... működtetjük az agy begyakorolt kreatív, teremtő funkcióját), amikor a future perfect minél színesebb, mikro viselkedéseseményekben gazdag megalkotása közben, hihető, már-már átélt, jövőbeli "múltat"/"emléket" konstruálunk...
Érdekes "bizonyítékra" találtam lomtalanításra előkészületben, a garázspadláson, egy egérrágta családi iratokat tartalmazó dobozban, ráakadva és -csodálkozva egy általános iskola negyedik osztályos ellenőrzőkönyvemre (amit rövidítve csak intőkönyvnek hívtunk... - amint ki fog derülni, találóan...). Arra bizonyíték, hogy néha mennyire sommás és ilyenként akár teljesen fals is lehet az emlékezetünk... (ehhez talán annyit, hogy - egyelőre (? - ennyire lefoglalom az agyam kapacitását a jelen cuccaival? vagy, (b), vagy (c)...) - szinte semmilyen konkrétumra nem emlékszem a gyermekkoromról, de későbbi dolgokra is csak haloványan (27 éves korom óta velem élő, nem is olyan régen meghalt feleségem "reszortja" volt legalább onnan emlékezni az én dolgaimra is...)... Én állandóan szinte csak előrefelé "konstruálok", hogy a bejegyzés regiszterében maradjak...:-)))
Ja, az előbbihez, egy mellékszál/lábjegyzet... nem tudom, gondoltatok-e már arra, hogy azoknak az embereknek az (akármilyen típusú) eltűnésével az életetekből, akik valamilyen szakaszban rövidebb-hosszabb ideig társaitok (nagyszüleitek, szüleitek, gyerekeitek, rokonaitok, barátaitok, egyéb szeretteitek/házas- vagy élettársatok) voltak, a kollektív emlékezetből eltűnik egy kép/interpretáció (képek/interpretációk Rólatok az adott életszakaszban)... Rólam például szüleimmel/felmenőimmel gyakorlatilag teljesen eltűnt az a svédszőke 6 éves kisgyerek, aki biciklizni tanul éppen egy képen, vagy egy homályos, kicsit elmosódó képen lépeget le egy lépcsőről… Eltűnik - egy második napi Coaching Camp workshopon felelevenedett kifejezéssel – a Veletek izomorf alteregótok, ahogyan ők láttak Titeket...
És ebből az is következik, hogy a fizikai halálunkkal nem tűnünk el egyszerre a kollektív memóriából, a térképekről... akkor halunk meg/tűnünk el majd igazán, amikor ezek a leképezések vagy fizikailag szintén eltűnnek, vagy elhalványodnak... és persze, lesznek, akik kvázi soha nem tűnnek/halnak meg igazán... Hogy mi van (kérdezheted)? Nos, szerintem pl. Szókratész, vagy Shakespeare soha nem halt meg igazán, csak fizikailag... itt élnek bennünk... de a szüleink, szeretteink is itt élnek bennünk, (akár meghaltak, akár csak eltávolodtak tőlünk...)... ott lesznek mindig a "térképünkön" és bizonyos értelemben vonatkoztatási pontok is maradnak...
Vissza az intőkönyvemhez... Akkoriban az iskola egyszerűbb volt, legalábbis időbeli felépítését illetően: volt 8 év általános iskola, 4 év gimnázium (technikum) és általában 3 év főiskola, vagy 4-6 év egyetem (bolognai rendszer előtt az egyetem elvégzése zárt, megszabott tartalmú, tantárgyú félévekből állt, voltak vizsgák (szóbeli, írásbeli, sokkal inkább kifejtő jellegű, mint teszt-jellegű, találgatós számonkéréssel), voltak uv(utóvizsga)-lehetőségek… ha ezek nem sikerültek, az egész félévet meg kellett ismételni, full stop...).
Szóval negyedik osztály, amikor 10 éves voltam... hallgatom néha kortársaim és kevésbé kortársaim rövid utalását gyerekkorukra, érdekes módon, majdnem mindenki kvázi "rossz" gyerek volt, ez olyan divatnak tűnik... az én emlékeimben egy későn érő, "jó" gyerek élt, és kicsit szégyelltem is magam, hogy ezek szerint én voltam a korszak egyetlen "jó" gyereke, tök ciki...
Ez volt tegnap délutánig... akkor végigolvastam a 4.b-s "Az iskola értesítései és a szülő kérései" Ellenőrzö könyv rovatot (17-24. oldal)... A lehetséges 8 oldalból 7 oldal teleírva... Szülői kérés egy darab, vannak intők, megrovások és érdekes módon dícséretek is... valahogy nem az utóbbiak dominálnak... ebben az évben 4 intőt, plusz 4 megrovást kaptam, mindkét nemben osztályfőnöki súlyosbító minősítés is megjelenik egyiknél-másiknál, sőt egy külön rovatban ("Értesítés a tantestület értekezletének a tanulóra vonatkozó határazatairól" elől, a 4. oldalon, még a folyó év osztályzatait részletező oldalak előtt) egyetlen, különös módon kiegyensúlyozott bejegyzés található (november 22-én, tehát az első félév derekán): "A nevelőtestület határozata: Intőt kapott magatartásból, dicsérőt kapott számtanból"...
Hátul az intők, megrovások (és dícséretek között) a kedvenceim (talán a láttató részletek hatására a következő (december 1-ei bejegyzés, kicsit több, mint egy héttel az előbb idézett tantestületi után...)): "Fegyelmezetlenségével rendszeresen zavarja a tanulást, osztálytársát tanítási órán csípi, rugja (sic). Ezért megrovom magatartásból és a félévi bizonyítvány magatartási osztályzatába beszámítom." Vagy ez február 5.-éről azt mutatva, hogy már dolgoztam az évvégi minősítés "beállításán" is (bár ez konkrétumokban kevésbé bővelkedik): "A tanítási órák állandó zavarásáért osztályfőnöki megrovásban részesítem ami (sic, nem emlékszem, hogy ez az ofő magyar tanár volt-e, de itt meg egy vessző hiányzik... jól felhúzhattam...) tűrhető (3) (sic) magatartást von maga után"... (azután február közepére – úgy tűnik - egy kicsit összekaphattam magam…:-)))
Ja gen, és márciusban már végképp elege lehetett belőlem, mert már az egész hónapra kiterjesztetten kaptam egy bejegyzést, mintegy pausáléban: “Március hónapban tanusított magatartásáért megintem.” Szerintem május vége volt az, amikor már nekem is nagyon tele lehetett: május 27: “Fegyelmezetlen magatartása miatt megrovásban (sic) részesült.”, május 29: “Fegyelmezetlen magatartásáért, a tanítási órák zavarásáért (mi a fenét csinálhattam?! Biztos beledumáltam… – SZM) osztályvezetői megrovásban részesítem.” (nem adok, “részesítem...” – bikkfanyelv…)
8 intő, rovó egy tanítási év alatt... sokallom... (olvassák a fiaim, na hiszen…). Mindenesetre hűebb, sokszínűbb képem alakult ki magamról visszafelé, jobban ismerem magam megint egy kicsit... és megtaláltam az ősét is bizonyos impulzusaimnak... az ember holtig tanul...:-))) Szóval konstruáljuk… és a vicces az, hogy még szégyelltem is egy kicsit (jó, nem komolyan…), hogy én “’csak” jó gyerek voltam…:-)))
Van egy elvarratlan szál fentebb, a "...vagy konstruáljuk a múltat is, mint adott esetben a vágyott (vagy félt?) jövőt?" kérdés-részletben... ez a "...félt?"... Erre a (pozitív "future perfect"-tel tükör-) elemre nem emlékszem az irodalomból, ez úgy jutott eszembe, ahogy ezt írtam... úgy felmerül, hogy, persze, van a lehetséges negatív, jövőre is vonatkozó narratíva, de nem tükör-elemként... gondolom azért, hogy ne beszéljünk a problémáról, a negatív lehetőségről, és akkor a megjelenésének a valószínűsége csökken...
Eszembe jut, hányszor kell emlékeztetni (rutin...) az ügyfelet a (pozitív) future perfect konstruálás közben arra, hogy ne azt fogalmazza meg, hogy a vágyott jövőben mi nem lesz/legyen, hanem hogy mi lesz/legyen helyette... most ez is segít (a fenti ösztönszerűen megjelenő kiegészítés megtámogatásával) kikerekíteni a következő gondolatmenetet...
A "tétel" a következő: állandóan konstruáljuk a közeli és távoli jövőnket... nem tudjuk nem (rutin...). Amikor pl. a megoldásközpontú (vagy az NLP, stb) megközelítés segítségével a magunk, vagy egy segítő segítségével tesszük ezt, egyszerűen elkezdjük kiszitálni a lehetséges jövő-alternatívák közül a kívánatosakat, és azokhoz kezdünk "emlékeket" gyűjteni (igazából konstruálni...). Szóval tudatosítjuk a mindenképpen ható folyamatot, és megpróbáljuk - a szónak a legjobb, leghasznosabb értelmében - kontrollálni/befolyásolni annyira, amennyire képesek vagyunk...
Végülis, a múltunk is a mienk, a jelenünk és a jövőnk is (azt csinálunk vele elvileg, amit akarunk és más - ha vigyázunk - nem fér hozzá a folyamathoz...).
Mindegyiket konstruáljuk (ne tévedjünk, az éppen múlttá váló jelenünket is... just now, ahogy éljük :-))), miért ne sikerülhetne?