Vezetői coaching

Folyik a coaching folyamat... általában hónapok telnek el, hetenként-kéthetenként találkozunk, közbe jön a nyár, ünnepek, vagy tartunk egy kis szünetet, hogy legyen idő feldolgozni az addigiakat... egy egyéni coaching folyamat, mondjuk 10 alkalommal így simán tarthat fél-egy évig... 

Amikor a coaching folyamatra az igény felmerül, általában valami változás van a levegőben. A változási igény lehet külső indíttatású (új pozíció, új csapatot kap a vezető, új minkahely, külső kezdményezésű változási igény) és lehet belső indíttatású (elégedetlenség a helyzettel, önmagunkkal, a céggel, a főnökünkkel)... 

Elkezdtek dolgozni valamin és „as time goes by”, akár az egész alaphelyzet megváltozik. A változás változást vonz... 

Két példa jut eszembe... egyikben 2-3 hónappal az első ülés után olyan alapvető családi jellegű változás állt be a coachee életében, ami alapvetően változtatta meg az alapvető framework-öt, amiben elkezdtünk dolgozni (ebben az esetben egy komoly lökéssel segítve a folyamatot). A másik esetben az utolsó két ülés előtt (amelyeket további tapasztalatok és az addigi munka feldolgozása érdekében néhány hónap választott el az első 10 üléstől) olyan munkahelyi változások (munkaköri szerep alapvető megváltozása) történtek, hogy az utolsó két ülésen tulajdonképpen erre az új útra, feladatra való felkészülés segítésének a jegyében telt el, alaposan eltérve az előző ívtől, de azért erőteljesen támaszkodva az addigi megismerésekre, önismereti fejlesztésre. 

Az eredeti helyzet változása a „sebesség”, amivel az egyik állapotból a másikba kerülünk, a sebesség változása pedig a „gyorsulás”, ahogy az egyik állapotból a másik állapotba kerülésünk üteme változik... az eredeti helyzet második deriváltja...:-))). Persze az is lehet, hogy a változás változása irány-/koncepcióváltoztatást (is) jelent...  

...és ez nem is olyan ritka, hogy a coach ilyen helyzet előtt találja magát... készüljünk rá... a coachee-val együtt...:-))) 

Ennyit azoknak, akik azt hiszik most ebben a pillanatban is, hogy az, amiben vannak, örök... 

teveatufokan@gmail.com

Ha mindent elmondunk, mindig, amit gondolunk, „őszinték vagyunk”, de teljesen (ahogy ezt egyébként majdnem mind gondoljuk magunkról hót komolyan...), az jelenti azt, hogy „ahogy a csövön kifér”... ez pillanatnyilag nagyon megnyugtató, lemegy a feszültség, kiadjuk, nem lesz gyomorfekély... legalábbis közvetlenül nem.... 

Ha meg mindent túlságosan megfontolunk, szinte semmit se adunk ki, az összes szűrőt bekapcsoljuk, akkor sok feszültség marad bent, akkor is, ha nem érzékeljük azonnal, közvetlenül... és jöhet a rejtőzködés, emberkerülés, betegség, stb... 

Vajon mennyire surprize, surprize, hogy valahol a kettő között kellene?! És nincs egy szabály mindenkire, minden helyzetre... Attól függ...  

Mindenesetre, ha nem akarunk túl nagy kavart magunk körül, nem akarunk ad absurdum teljesen ott maradni magunknak egyedül (munka, partner, egyáltalán bármi és bárki nélkül) és nem akarunk így másodlagos, ám jó tartós stressz-triggereket generálni (mert: „ahogy a csövön kifért...”), vagy nem akarunk hiteltelen, inautentikus életet élni, amelyben állandóan csak mérlegelünk addig-addig, amíg már senki nem fogja kivárni a mérlegelésünk eredményét, és persze, senki nem fog már hinni nekünk, amit mondunk, mert persze, mindenki számára lejön, hogy nem az igazi véleményünket mondjuk, akkor és csak akkor minden helyzethez, minden emberhez meg kell találnunk a kellő távolságot, a kellő szelepállást, a megfelelő szűrőkkel annak a bizonyos csönek a végén... 

Na most ez akkor igazi és jó, ha gondolkodni se kell rajta, valahogy úgy vagyunk összerakva. De ez nem jelenti azt, hogy nem tanulható a cső végén a szelep és a szűrők kezelése, hogy egy pillanatig maradjunk még a választott metafóránál... és ha azt gondolod most, hogy ez manipuláció, és ez alantas rád nézve, nem érdemes tovább olvasnod, mert az önismeretnek olyan alacsony fokán állsz, hogy egyelőre ez a blog még korai Neked... De azért útravalót adok... Igen, szó szerint ez is manipuláció, azaz a másokra való hatásod befolyásolása... de ha azt hiszed, hogy Te soha nem manipulálsz, és csak itt, csak most, ezzel a bloggal akarlak elcsábítani, na ez az, ezért hagyd abba az olvasást... 

Hogy találkozhatsz vele, vagy mondjuk még jobb, hogyan találkoztam én ezzel a dilemmával? Úgy, hogy ami az egyik működésemhez jó volt (vagy pontosítsunk: kevésbé volt rossz...), az újabbhoz teljesen alkalmatlan volt. Pökhendi voltam, besserwisser, lenéző, sokat beszéltem (képzeld, még többet), tudtam a tuttit... (valószínüleg ez így azért egy kis exaggeration, de legyen már kövér az a lúd...). Gyakorlatilag „ahogy acsövön kifért”... Akkoriban, amikor az első átképző tréningemen (azután sokszor utána) megfogalmaztam magamnak: „sok voltam...”.  

És akkor elkezdtem felszerelni egy szelepet a cső végére és beépíteni szűrőket... Évek kellettek hozzá, hogy viszonylag normálisan működjön a rendszer (nem vagyok a végén és sose leszek...). Egyre finomabb működésű szelepeket szereztem be, egyre finomabban tudtam szabályozni, és nem kellett annyi szűrő se, de azok is változtak...  

Újabb metafórákat is találtam, mind ugyanarra... az egyik kedvencem (talán 2 éve jutott eszembe...) az egó-gomb... Középen, a mellkasomra szoktam mutatni, amikor azt mondom, hogy benyomom, kvázi kiiktatom, ha kell (pl. coachingnál...). 

Szóval – talán most merészelek egy kicsit általánosítani a személyes példámból - azok és olyan helyzetekben szoktak ezzel a dilemmával találkozni (hol is helyezkedjen el a viselkedésük a „ahogy a csövön kifér” és a „gyakorlatilag semmi se fér ki a csövön” végpólusok közötti kontinuumon), akik „túl sokak” a környezetüknek, ők azok, akik előbb-utóbb rákényszerülnek, hogy szabályozzák az outputot.  

Azok, akik küzdenek azzal, hogy szinte egyáltalán nem merik (ezért, azért, amazért) a másik póluson vannak, küzdenek az önállóságukért, az őnmegvalósításukért, de a véleményük, a kontribúciójuk bent ragad (ezért, azért, amazért), nagyobbb veszélyben vannak. Ellentétes pólus („ahogy kijön a csövön”) közelében lévő sorstársaikkal ellentétben ők „nem látszanak”, nem kavarnak vizet, ha nem szólnak, hát nem szólnak, a világ annyire tele van azokkal, akik szólnak, hogy tiszta felüdülés az, aki csöndben marad (ezért, azért, amazért). Ám nekik maguknak ez rossz, nagyon rossz, hosszú távon nagyon-nagyon rossz.... Vagy legalábbis én így gondolom... és ha vannak néhányan, akikre ez igaz, már érdemes róla...

A fair part, a jogos rész(esedés) lenne az ideális, amikor mindenki annyival járul hozzá a közöshöz, hogy az neki magának azt a jó érzést okozhassa, hogy „meghallgattak”, „teret adtak nekem”. Egy közösségben lehet, hogy valakinek egy kicsit több tér a jó, az optimális, a másiknak meg kicsit kevesebb és ezt az egész közösség is így látja jónak, velük együtt... nem a teljes, órával mérhető egyenlőségre gondolok, hanem az érzett egyenlőségre (analógia: objektív hőmérséklet és az érzett hőmérséklet...) 

Ja, szóval óvatosan a csővel, de ne túl óvatosan...:-))) 

teveatufokan@gmail.com  

"Bármilyen kommunikációs helyzetben hatását tekintve a ható tényezők a következőek:

-    7%-ban a jelentés, amit mondunk,

-    38%-ban a hang jellemzői és

-    55%-ban a (testi) metakommunikáció..." 

Hallottatok már erről? Hogy ilyen arányban hatnak ránk egy közlésből a közlés különböző csatornái? Ahogy tapasztalom a szakmában, ez egy tényként kezelt cucc… 

Ez egy nagyon széleskörben idézett kísérleti eredmény, amit főleg annak hangsúlyozására használnak, hogy a tartalom, a jelentés csak 7%-ért "felelős", a többit a hang, meg az egyéb metakommunikációs elemek (minika, testtartás, gesztikuláció) hordozzák... 

Amikor legközelebb erről hallasz, netán beépíted valamilyen prezentációdba, tréningedbe, hasznos lehet tudni, honnan származik, mi a valamennyire érvényesnek tekinthető jellemző hatóköre.  

A dolog Albert Mehrabian Iránban született örmény származású, Amerikában élő, a UCLA egyetem tiszteletbeli pszichológus professzorának 1967-es kutatási anyagából származik. Kifejezetten érzelmet kifejező (szeretem, nem szeretem dimenziókat kifejező, mint a dear(kedves), terrible (szörnyű)) egyes SZAVAK-ra adott reakciókat vizsgálták és a kapott híres-hírhedt számsort  két kísérleti helyzet eredményeiből szintetizálták. 

Az első kísérletben a (szemantikus) jelentés és a hangsúly hatását vetették egybe (ezeknél az érzelmet kifejező szavaknál a hangsúly hatása sokkal lényegesebb volt), a másodikban az arckifejezés és a hangsúly hatását elemezték. Erre 3:2-es arány jött ki az arckifejezés erősebb hatását mutatva. Mehrabian azután ennek a két kísérletnek az eredményeit kombinálta, és így jött ki a 7:38:55-ös arány. 

Tehát leginkább szó nincs róla, hogy ez komplikáltabb információt tartalmazó szöveg/kommunikációra igaz lehetne: NEM AZ... Ami nem jelenti azt, hogy maga a gondolat ne lenne zseniális és igaz, hogy a jelentés mellett a hang modulációja, a gesztusok, az attitűd, szóval a metakommunikációs ne lenne fontos eleme a kommunikáció hatékonyságának... Egyszerűen csak nem igazán lehet tudni, milyen arányban felelősek, ez a kísérlet NEM konklúzív, hogy eldöntse...

Nem gondolom, hogy a 47 évvel lenne "baj", ami azóta eltelt (ebben a human sapiens talán nem mutat akkora változást azóta, mint sok más dologban…), de az, hogy mire vonatkozott (főleg ahhoz képest, hogy mi minden helyzetre, kvázi minden kommunikációs helyzetre rá próbálják húzni), fontos lehet észben tartani.  

Innen származik az infó: http://en.m.wikipedia.org/wiki/Albert_Mehrabian (amúgy pedig Gerlei Béla hívta fel erre a figyelmemet). 

Ui.: Az megvan, hogy mi következik ebből a gondolatból (függetlenül ezektől a %-ékoktól)? Hogy komoly redundanciával (ismétléssel...)  kell kommunikálnunk, ha a jelentésből minél többet át akarnánk adni. És persze, meg kell próbálnunk érdekessé & vonzóvá tennünk, meg kell "ágyaznunk" a jelentésnek, hogy egyáltalán legyen rá vevő...

teveatufokan@gmail.com

Elgondolkoztam a helyes prioritásról... 

"Mi a szösz? Nem teszed hozzá, hogy 'az én térképemen'?!"

"Nem, cimbora, nem teszem hozzá, mert ez a kevés dolog közé tartozik, amiben biztos vagyok, hogy mindenkinek és így hasznos... (az arányok változhatnak, de a lényeg nem...)"

"OK, akkor mondsza..." 

No, 5 területre osztom az idő optimális kihasználása szempontjából a tevékenységeket: 

1. gazdasági szükségszerűségből folytatott tevékenység
2. testi, lelki, szellemi megújulásra fordított idő
3. szeretteinkkel töltött minőségi idő
4. önmegvalósítás, legacy 
5. "mit mondanak mások"-ra figyelés és az ebből következő időráfordítás 

Mindjárt abba a sorrendbe is helyeztem őket, amit magamra érvényesnek tartok. A 4. helye mozgó lehet, a többi sorrendjét szíves figyelmébe ajánlom mindenkinek, aki úgy találja, hogy nála nem ez a sorrend... mondhat ellent is nekem, de jobban jár, ha a nagy “garrt”, amit arra használna, hogy engem meggyőzzön egy más sorrendről (ebben nem tud, kár a gőzért, sok mindenben rugalmas vagyok, ebben nem...), használja arra, hogy maga magát nagyon jó érvekkel gyôzze meg az ő eltérő prioritási rendjéről... 

Na akkor azért néhány kis megjegyzés a sorrendhez: 

Ad.1. Ahhoz, hogy megéljünk, pénzre van szükségünk (most vegyünk egy átlagembert, átlag családot, ha ilyen nincs is...:-))), ezt jelenti a "gazdasági szükségszerűség". Persze, vannak a szerencsések, akik többé-kevésbé a szenvedélyükből élnek meg, nos, minél jobban így van, annál kevésbé gazdasági szükségszerűség a cucc és annál inkább Spass... érdemes erre hajtani, de az emberiség többségének a munka mindig is gazdasági szükségszerűség lesz, nem lógunk ki a sorból, ha ezek közé tartozunk... 

Ad.2. Ide sok minden, sport, étkezés, beletartozik. Ennek tulajdonképpen az elsőnek kellene lennie, mert mindenhez, mind a másik 4-hez szükséges/elengedhetetlen, hogy tartósan odafigyelve, jól csináljuk… Ez – mégegyszer, annyira fontos - elengedhetetlen... (szerintem az elsőben nagy konszenzus lehet, a másikban elméletben szintén nagy lehet a konszenzus, de szerintem itt tömeges mértekben a gyakorlat durván eltér ettől a magas prioritási pozíciótól… ez baj, nagy baj... nem nekem… mindenkinek, akinél ez nincs ennyire kiemelt helyen, rosszabb esetben nincs sehol...) 

Ad.3. Kell-e ezt magyarázni? Szívre a kéz: ez rendben van Nálad? Barátok is ide... 

Ad.4. Ne legyünk farizeusok, az emberiség egy jelentős része nem tud és nem is fog tudni eljutni oda, hogy ezt a lehetőséget a prioritásai között komolyan mérlegelje. Mások meg az 1. pontban, a munkájukkal kapcsolatban is meg tudják ezt élni... nagy vízválasztó ez... 

Ad.5. A "qu'en dira-t-on", a mit fognak mondani mások szerintem sok ember életét sokkal jobban meghatározza, mint ezt a maradék energia az első 4 teljesítése után lehetővé tenne. Persze, hogy fontos mások visszajelzése, időnként jóakaratú véleménye is (ami nem jóakaratú, azzal meg pont elmehetnek a búsba…), de nem írhatja felül az első 4 fontosságát. Nem mi élünk a házért, a kertért, hogy mindig minden ragyogjon és tökéletes legyen (ha 24 órában azt csinálnánk, akkor is nehéz elérni, nagyobb “létesítményeknél” segítség nélkül egyenesen lehetetlen), hanem a házunk, a kertünk van miértünk. Eleve úgy kell ezeket megtervezni, belakni, amennyire úgy érezzük, van energiánk. Minden ami ennél több, azt kivágni, füvet helyére, vagy egy részére még murvát, akár betont. Lehet valakinek ez a 4. pontos cucca, hogy övé legyen mindenben a legragyogóbb, akkor OK, de a többieknek ezt a pontot, a fontosságát naponta érdemes megkérdőjelezniük… Jai gen, és nem keveset ismerek, akiknél ez a "qu'en dira-t-on" belsővé vált, már természetes, hogy az első után mindjárt ez jön, és suvickol, takararít, ültet, metsz, és közben az élet elmegy mellette… 

Ha valakinek az az érzése, hogy az 5. pont megjegyzése matt írtam az egészet, annyiban igaza van, hogy definitive az volt a trigger/kiváltó… Azután persze gellert kapott...:-)))

teveatufokan@gmail.com