Mi lehet amögött, hogy valaki küzd egy helyzettel (legyen az magánéleti, kapcsolati, szülő, gyerek, feleség, férj, munkahelyi, nehéz főnök beosztotti kapcsolat (mindkét oldalról), stb.), láthatóan nem bír vele, de az istennek nem kér segítséget?!
Amikor ilyen ember egy segítőhöz (coach, tréner, terapeuta, you name it) kerül, mert mondjuk "beutalja" a HR, a főnöke (ez az a helyzet/állapot, amit Steve de Shazer az egyik leghíresebb könyvében "túsznak" nevez...), ő nem sokat tud tenni. Ha valaki nem kér segítséget, nem hisz a segítségben (a téves oldaláról értelmezi azt az alap megoldásközpontú princípiumot, hogy mindenki saját életének az egyetlen igazi, hiteles szakértője...), annak - na, mit gondolsz? - , persze, nem lehet segíteni (vagy a legvérmesebbek/legmagabiztosabb segítők szavával "nagyon nehéz"...).
Egy gondolatkísérlet bevezető gondolata:
olyan világosan látjuk és el tudnánk mondani mindenkinek körülöttünk, hogy mit kellene csinálnia, annyira triviális látni/érzékelni sokszor, hogy hol téved, hol megy félre, felkiabálnánk neki a színpadra, mint a bábjátékosoknak a gyerekek az első sorokból, hogy "vigyázz, ott jön mögtted a vasorrú bába!!!"
Ebből egyenesen következik, hogy tök azt gondoljuk, hogy a saját dolgainkat is tökéletesen átlátjuk és kezelni tudjuk.... HIszen olyan világosan látjuk más esetében... miért hülyülnénk meg a sajátunkban?!
Mert a többieknél az érdekeink, belső befelé irányuló érzelmeink, hogy ne mondjam, az a vast tudatalatti tartomány sokkal kevésbé befolyásolják az észlelésünket (befolyásolják, különösen ha a másik valami nagyon hasonló dologba akad bele, amibe mi is hajlamosak vagyunk, de sokkal kevésbé...).
Amikor magunkról van szó, az a pici tudatosságunk áll szemben az összes mélyben kavargó dologgal, amelyeket, hatásaikat már az érzékelésünkre (nem beszélve a feldolgozásról és az akcióba/cselekvésbe fordítás nehézségeiről) messze nem ismerünk, csak mindenféle hipotéziseket állítottak fel rájuk... mint égen a csillag, annyit (jó, kicsit kevesebbet, de mindenesetre jó sokat... )
Meg az álmunkból lehetne kikövetkeztetni ezekre az erőkre, meg vektoraikra, szóval nem valami ismételhető tudományos kísérlet helyzet, nemdebár?!
Szóval meg vagyunk arról győződve, hogy
- ugyanolyan világosan & objektíven látjuk magunkat, a tehetségeinket (a mit), a motivációnkat (a miértet) és a viselkedésünket (a hogyant), mint a többiek esetében (most egy pillanatra egyszerüsítsünk, és tegyük fel, hogy a többiekét így látjuk... persze nem, de gondolatkísérleteihez mondjuk a közgazdaságtan is azt a soha nem létező feltételt támasztja, hogy „tegyük fel, hogy semmi egyéb nem változik...”). És
- arról is meg vagyunk győződve, hogy annak a sok nyikhajnak (a (-z összes) többieknek, azoknak meg, akik direkt ezzel foglalkoznak, pláne...) lövése nem lehet arról, hogy hogyan tudnám én megoldani a saját helyzetemet. Ezenkívül
- Én és csak én fogom tudni megoldani, eddig is megoldottam.
Ennyi, bezárult a kör. És ott kezdődik, hogy már a helyzetet sem tudjuk adekvátan felmérni, olyan értelemben például, hogy egyáltalán „van-e helyzet”. „Miért lenne, jól vagyok, kösz, ne kérdezgess. Megoldom.”
Pedig, pedig, pedig... egy kis reflexióval, hátralépéssel annyira világos lehetne, hogy hát az meg hogyan lehet, hogy a többiekét (hisszük legalábbis, és az ő belátásukhoz képes magukról még van is némi igazunk...) annyira transzparensen látjuk, ők maguk meg olyanok, mint azok a bábok a bábszínház színpadán, hogy nem képesek időben és helyesen reagálni?! Tényleg azt hisszük, hogy azért nem, mert ebben mi jobbak vagyunk, mint ők? És ha azt mondom, hogy ők egyenként ugyanezt gondolják rólunk?! Kinek van/lehet itt igaza? Nem fényes bizonyítéka ez, ami kiszúrja a szemünk, hogy senki nem (mindig) próféta a saját életében? Legalábbis bizonyos pontokon szükség lehet egy kis tükrözésre, igazi beszélgetésre...
...és mindez marhára nem mond ellent annak, hogy végső soron én is azt gondolom, hogy mindenki a saját életének legautentikusabb szakértője... Jó kis dialektika, mi? Egyrészről a legautentikusabb szekértője, másrészről, meg ott vannak (mindenkinek...) az obvious vakfoltjai... akkor ezt most hogyan, merre?
Nem egyszerűen az ellenállásról beszélek. Aki ellenáll, az már benne van egy helyzetben, aminek ellenáll. Arról, azokról beszélek, akik ellenállnának, ha benne lennének a helyzetben, de maguktól nem veszik észre, hogy „helyzet van” és valahogy vagy senki nem szól nekik, vagy ha szól valaki, elhárítják, hogy „áh, dehogy... köszi, köszi, de köszi...” ... és kiszorítanak egy kényszeredett félmosolyt...
Ha az első lépést megtennék...