(Elő-megjegyzés: a harmóniáról és a munka-magánélet egyensúlyához egy kis adalék…)
Egy jó régi levél a poszt "húsa", amiből ide előre jöjjön egy idézet:
“…A halál tehát, amitől a bajok közül legjobban rettegnek, egyáltalán nem érdekel bennünket, minthogy ameddig mi létezünk, a halál nincs jelen, mikor pedig a halál megérkezik, mi nem vagyunk többé. A halál tehát nem érinti sem az élőket, sem a holtakat, mivel az élőknél nincs jelen, a halottak pedig már nincsenek…” - ezt a különböző parafrázisokban fel-felbukkanó gondolatot kb. 2300 évvel (kb. 300 évvel időszámításunk előtt) ezelőtt fogalmazta meg egy olyan görög filozófus, akinek a neve nem ismeretlen, bár általában kicsit félreértve és gondolkodásának néhány aspektusát túlhangsúlyozva szokták kontextusba helyezni (epikureus, epikureizmus (mint a hedonizmus egyik szinonímája), Epikurosz kertje (hogy ott jó lenne lenni, és ezalatt nem egészen Voltaire Candide végén emlegetett kertjét értik általában…), ilyen utalások megtalálhatóak itt-ott…)
(Megjegyzés: a “boldogság” alatt én a harmóniát és dinamikus kiegyensúlyozottságot értem, amelyre épülve néha ennek csúcspontja a boldogság… előbbiek viszonylagos előnye, hogy például jobban instrumentalizálhatóak/megcélozhatóak… - SZM)
Epikurosz (341-270 BC - Krisztus előtt) görög filozófus, aki szerint
a filozófia célja, hogy elérjük a boldog és békés, önmagában kielégítő, barátok által megédesített életet az ataraxián (béke és a félelemtől való szabadság) és az apónián (a fájdalom hiányán) keresztül.
Tanítása szerint
- az élvezet és a fájdalom a mércéje a jónak és a gonosznak,
- a halál a vége mind a test, mind a lélek létezésének, ezért nem kell félni tőle
- az istenek nem büntetik és nem is jutalmazzák az embereket,
- a világmindenség végtelen és örök és a
- világ eseményei/történései végülis az üres térben mozgó és kapcsolatba lépő atomok működésén alapulnak.
Epikurosz levele Menoikeuszhoz (Fordította: Sárosi Gyula) Epikurosz üdvözletét küldi Menoikeusznak
"Míg fiatal valaki, addig se halogassa a filozofálást, s, amikor öregedni kezd, akkor se ernyedjen el a bölcselkedésben. Hiszen senki sem túl fiatal és senki sem túl öreg a lelke egészségének a megszerzésére. Aki azt mondja, hogy a filozofálásnak még nem kezdődött el vagy már elmúlt az ideje, hasonlít ahhoz, aki azt állítja, hogy a boldogságnak az ideje még nem jött el, vagy már tova is tűnt. Így hát ifjúnak és öregnek egyaránt kell filozofálni, az egyiknek azért, hogy öreg korában is ifjú maradjon a javakban a múltjára való kellemes visszaemlékezés révén, a másiknak pedig azért, hogy ifjú létére egyszersmind "öreg" is legyen azáltal, hogy nem fél a jövőtől.
Gondolkodnunk kell tehát a boldogságot nyújtó dolgokról, hiszen ha a boldogságunk megvan, mindenünk megvan; ha pedig nincs meg, mindent elkövetünk, hogy megszerezzük.
Amikre téged szüntelenül intettelek, azokat cselekedd és azokon elmélkedjél abban a meggyőződésben, hogy azok a szép életnek az alapelvei. Először is hidd azt, hogy az isten halhatatlan és boldog lény, ahogy az istenről alkotott általános felfogás belénk van vésve és ne tulajdoníts neki sem halhatatlanságának ellentmondó, sem boldogságával összeegyeztethetetlen tulajdonságot. Mindent, ami összeegyeztethető halhatatlansággal párosult boldogságával, elképzelhetsz vele kapcsolatban. Istenek ugyanis vannak, hiszen a róluk való tudásunk kézzelfogható. Amilyen formában azonban őket a tömeg hiszi, nincsenek; mert nem képzelik őket következetesen olyannak, amilyennek hiszik őket. Nem az tehát az istentelen, aki kiküszöböli a tömeg isteneit, hanem az, aki a tömeg hiedelmeit ráaggatja az istenekre. Hiszen nem tapasztaláson alapuló fogalmak, hanem hamis feltevések a tömegnek a megállapításai az istenekről. Ezek szerint származnak a rosszaknak az istenektől a legnagyobb károk, a jóknak pedig a legnagyobb hasznok. Mert saját erényeikhez minden vonatkozásban hozzászokva, az emberek a hozzájuk hasonlókat szívesen fogadják, mindazt viszont, ami nem hasonlít hozzájuk, idegennek tekintik.
Szokjál hozzá ahhoz a gondolathoz, hogy a halál semmit sem jelent számunkra, mert minden jó és minden rossz az érzékelésben van, a hálál pedig az érzékelésnek a megszűnése.
Az a helyes felismerés, hogy a halál semmit sem jelent számunkra, a halandó életet azért teszi örvendetessé, mert nem tételez fel a halál után végtelen időt, hanem elveszi a halhatatlanság utáni vágyat. Semmi szörnyű nincs az életben annak, aki helyesen megértette, hogy a nem-létben sem lesz semmi szörnyű. Balga az is, aki azt mondja, hogy nem azért fél a haláltól, mert kínokat okoz, ha elérkezik, hanem azért, mert kínokat okoz, mikor várjuk. Arról, ami elérkezésekor nem okoz kínokat, csak az ostoba tételezheti fel, hogy fájdalmat okoz, amikor várják. A halál tehát, amitől a bajok közül legjobban rettegnek, egyáltalán nem érdekel bennünket, minthogy ameddig mi létezünk, a halál nincs jelen, mikor pedig a halál megérkezik, mi nem vagyunk többé. A halál tehát nem érinti sem az élőket, sem a holtakat, mivel az élőknél nincs jelen, a halottak pedig már nincsenek.
A tömeg azonban egyszer úgy menekül a haláltól, mint a legnagyobb bajtól; máskor pedig vágyódik utána; mint az élet szenvedéseinek megszűnése után. A bölcs ellenben az élettől sem menekül s a nem- léttől sem fél. Számára ugyanis az élet sem okoz nehézséget, s a nem-létet sem tartja valami rossznak. Miként az ételből is bizonyára nem a nagyobb mennyiséget, hanem a jobbat választja, ugyanúgy életidejét is nem minél hosszabbá, hanem minél kellemesebbé igyekszik tenni.
Aki azt tanácsolja az ifjúnak, hogy éljen vidáman, az öregnek pedig azt, hogy haljon meg szépen, az ostoba, nemcsak azért, mert az életben van valami kívánatos, hanem azért is, mert a szép életre való törekvés ugyanaz, mint a szép halálra való törekvés. Sokkal ostobább azonban az, aki azt , mondja, hogy jó dolog meg sem születni s "Már ha e földre jövénk, legjobb a halálba rohanni". Ha ugyanis őszintén mondja ezt, miért nem távozik hát az életből? Hiszen ez nyitva áll számára, ha valóban szilárd volt az elhatározása. Ha pedig tréfál, akkor ostobáskodik olyan emberek között, akik nem fogadják szívesen.
Meg kell jegyeznünk, hogy a jövő nincs teljesen a hatalmunkban, viszont nem áll teljességgel hatalmunkon kívül. Így hát ne számítsunk rá, mint mindenképpen bekövetkezőre, de ne essünk kétségbe, mintha egyáltalán nem következhetnék be.
Meg kell fontolnunk, hogy vágyaink közül egyik természetes másik hiábavaló, és a természetesek közül is egy részük szükséges, más részük csak természetes. A szükségesek közül egy részük a boldogsághoz szükséges, más részük a test működésének zavartalanságához, megint mások pedig magához az élethez. A róluk vallott helyes felfogás ugyanis minden választást és elkerülést vissza tud vezetni a test egészségére és a lélek zavartalanságára, minthogy a boldog életnek ez a célja. Annak a kedvéért ugyanis mindent megteszünk, hogy testünk ne szenvedjen és lelkünk nyugalmát ne zavarják. Ha ez egyszer megtörténik velünk, akkor a lélek minden vihara megszűnik, minthogy az élőlénynek nem kell semmi után járnia, mintha hiányozna valamije és nem kell más dolgot keresnie, amellyel teljessé teheti a léleknek és a testnek a jóérzését. Akkor kívánjuk a gyönyört, amikor a gyönyör hiánya miatt fájdalmat érzünk; amikor nem érzünk fájdalmat, akkor nincs szükségünk gyönyörre sem. Emiatt a gyönyört a boldog élet kezdetének és végének mondjuk. Ezt ismertük meg úgy, mint az első és velünk született jót, belőle kiindulva fogunk hozzá minden választáshoz és elkerüléshez, és ehhez térünk vissza amikor érzésünket véve alapul, minden jót megítélünk.
S mivel a gyönyör az első és velünk született jó, éppen ezért nem minden gyönyört veszünk igénybe, hanem megtörténik, hogy sok gyönyört mellőzünk, amikor belőlük nagyobb kellemetlenség következik számunkra.
Sok fájdalmat hasznosabbaknak tartunk a gyönyöröknél, minthogy esetleg még nagyobb gyönyört hoz számunkra, ha hosszú ideig kiálljuk a fájdalmakat. Minden gyönyör tehát sajátos természeténél fogva jó, de mégsem kell mindet választanunk.
Ugyanúgy minden fájdalom rossz ugyan, mégsem természetes, hogy minden fájdalmat mindig kerüljünk. Valójában az a helyes, hogy az előnyök és hátrányok összemérésével és megvizsgálásával ítéljük meg mindezeket a dolgokat: A jót ugyanis bizonyos időben rossznak tekintjük, a rosszat ellenben jónak.
Az önelégültséget is nagy jónak tartjuk, nem azért, hogy aztán minden esetben megelégedjünk a csekéllyel, hanem azért, hogyha nincsen sok, a kevéssel is beérjük abban a helyes meggyőződésben, hogy
a bőséget a legkellemesebben azok élvezik, akik legkevésbé tartanak rá igényt, és hogy a természetes dolgot mindig könnyen meg lehet szerezni, a fölöslegeset azonban nehezen.
Az egyszerű ételek a drága lakomával egyforma élvezetet nyújtanak, ha egyszer a hiányérzetben rejlő fájdalom teljesen megszűnik. A kenyér és víz a legmagasabb fokú gyönyört nyújtja, amikor valaki nagy szükségben veszi magához. Az egyszerű és olcsó ételek megszokása tehát az egészségünket teljessé teszi, s az embert az élet szükségszerű követelményéivel szemben csüggedetlenné alakítja; ha pedig nagyobb időközönként drága lakomához jutunk, nagyobb élvezetet nyújt. Végül rettenthetetlenekké tesz bennünket a szerencse változásaival szemben.
Amikor tehát azt állítjuk, hogy az élet célja a gyönyör, nem a tivornyázók gyönyöreiről s nem az élvezethajhászásban rejlő gyönyörűségekről beszélünk, ahogy egyesek tudatlanságból, tőlünk eltérőleg vagy pedig tanításainkat félreértve tartják, hanem arról, hagy testünk mentes legyen a fájdalomtól, lelkünk pedig a zavaroktól.
Hisz nem az egymást érő tivornyák és vidám: felvonulások, s nem az élvezethajhászás, a gyermekek és asszonyok, vagy halak és egyebek után, amiket a költséges asztal nyújt, teszik az életet kellemessé, hanem a józan gondolkodás, amely minden választásnak és elkerülésnek az okát keresi, és száműzi a hiedelmeket, amelyek miatt a legtöbb zavar éri a lelkeket.
Mindezeknek a kezdete és általában a legfőbb jó az okosság. Így hát a filozófiánál is értékesebb az az okosság, amelyből minden más erény származik, s amely azt tanítja, hogy nem lehet kellemesen élni anélkül, hogy megfontoltan, becsületesen és igazságosan élnénk, sem megfontolással, becsülettel és igazságossággal élni anélkül, hogy kellemesen élnénk. Az erények ugyanis hozzátartoznak a kellemes élethez és a kellemes élet elválaszthatatlan tőlük. Mert kit tartasz te különb embernek annál, aki jámborként vélekedik az istenekről, a halállal minden körülmények között félelem nélkül néz szembe, tisztázta magában a természet értelmét (1), aki megértette, hogy a legfőbb jót (2) könnyen be lehett tölteni és könnyen el lehet érni, a legnagyobb baj pedig vagy rövid ideig tart, vagy kevés fájdalommal jár. Az ilyen ember kineveti a végzetet, amelyet egyesek úgy tekintenek, mint minden dolog irányítóját. (Azt gondolja, hogy elsősorban mi irányítjuk az eseményeket), amelyek közül egyik azonban kényszerűségből történik, másik véletlenül, ismét másik pedig rajtunk áll; mivel a kényszerűséget nem lehet felelősségre vonni, a véletlent pedig ingadozónak látja, ami viszont rajtunk áll, az semminek sincs alávetve, ezért csak ezt kísérheti természetszerűleg gáncsolás és az ellenkezője. Jobb ugyanis az istenekről szóló mítoszt követni, mint a természetfilozófusoktól hirdetett végzetnek a rabságába esni, hiszen az előbbi reményt nyújt arra, hogy az isteneket tiszteletnyilvánítással meg lehet lágyítani, az utóbbi azonban a hajlíthatatlan kényszerűséget hirdeti (3).Az okos nem tartja a véletlent istennek, ahogy a tömeg vélekedik, mert az isten semmit sem cselekszik rend nélkül, s nem tartja minden dolog bizonytalan okának sem: nem hiszi ugyanis, hogy a véletlenből adódnék az emberek számára a boldog élethez a jó és a rossz, hanem azt tartja, hogy a véletlen nagy jótettekre és gaztettekre nyújt alkalmat. Az a véleménye, hogy
jobb ésszerű cselekvésben szerencsétlennek, mint értelmetlennek és szerencsésnek lenni. Jobb ugyanis a cselekvésekben, ha a helyesen megítélt dolog megbukik, mintha a rosszul megítélt dolog a véletlen által sikeres lesz.
Elmélkedjél hát ezeken és az ezekhez hasonló dolgokon éjjel-nappal magadban és a hozzád hasonlókkal és soha, sem éber állapotodban, sem álmodban nem fog semmi zavarni. Úgy fogsz élni, mint isten az emberek között. Hiszen semmiben sem hasonlít halandó lényhez az az ember, aki halhatatlan javak birtokában él.
JEGYZETEK
(Diogenész Laertiosz: A híres filozófusok életéről és tanairól) X. 122-136.
E levél Epikurosz etikai nézeteinek tömör és szép összefoglalása. A levél az istenekről szóló fejtegetéssel kezdődik, nem azért, hogy erkölcsi tanításait a vallásra alapozza, hanem ellenkezőleg, azért, hogy bebizonyítsa, hogy az istenek mint boldog és tökéletes lények semmit sem követelnek az embertől, az emberi erkölcs szabályai tehát teljesen függetlenek mindenféle isteni akarattól. Az etika kiindulópontja és alapelve: a gyönyört keressük, a fájdalmakat igyekszünk elkerülni. A fájdalmat, ha elviselése nagyobb gyönyört eredményez, vállaljuk, bizonyos fajta gyönyöröket, ha nagyobb fájdalommal vannak összekötve, kerülnünk kell. A boldogság nem az élvezetek halmozásában, hanem a test egészségében és a lélek zavartalan nyugalmában van. Ahhoz, hogy lelki nyugalmunk zavartalan legyen, tudnunk kell a következőket: az istenek nem avatkoznak bele az emberek sorsába, nincs halál utáni élet, semmi ok sincs a haláltól való félelemre, a test egészséges működését szolgáló "szükséges vágyak" viszonylag könnyen kielégíthetők, nincs valamely végzet, amely sorsunkat előre teljesen megszabná, "nem lehet kellemesen élni anélkül, hogy megfontoltan, becsületesen és igazságosan élnénk, sem megfontolással, becsülettel és igazságossággal élni anélkül, hogy kellemesen élnénk".
1 Azaz, aki felismerte, hogy az emberi természet gyönyörre, fájdalommentes állapotra törekszik.
2 Szó szerint: "a jó dolgoknak határát", azaz az aponia-t, a fájdalomtól való mentességet. (Sárosi Gyulának, a levél fordítójának jegyzete az Epikurosz legfontosabb tanításai c. kötetben.)
3 Epikurosz nem fogadja el Démokritosz következetes determinizmusát.