Vezetői coaching

Sokszor halljuk, hogy kitartani mindenáron, az az igazi magatartás… Szerintem meg attól függ… 

A címben nem véletlen a sorrend, mert az elengedés a nehezebben vállalható és ezért hangsúlyozni akarom… az igazán sexy a kitartás, hát persze…  

…és mennyiszer észleljük, tudjuk biztosan, hogy ebből a helyzetből meg ki kellene lépni, ott kellene hagyni az egészet, mert itt babér nem fog teremni… 

Mikor vesszük észre ezt leggyakrabban? Na? Másnál… amikor magunkról van szó, ez sokkal nehezebb… Nehéz változtatni, amikor térdig/nyakig benne vagyunk…  

Az elengedés-kitartás-feladás-bentragadás dinamikáján régen gondolkozom. A címképben benne van a lényeg... persze, fejleszthető lehetne, esetleg lehet nagyokosan szerkeszteni egy kérdéssorozatot arra, hogy pontosabban be lehessen lőni, hol is van egy adott helyzetben az ember, amikor azon gondolkodik, mi legyen, és rakosgatja egymás mellé a “for and against” érveket... de talán nem is érdemes… talán maga a mátrix, mint olyan, megvilágíthat időnként egy-egy fontos sarkot…  

Hogyis volt? “…kitartani mindenáron az az igazi magatartás …” Nos, ez szerintem:

• mindennapi helyzetekben flat hülyeség, mármint a “mindenáron” (ezenkívül counterproductive, veszélyezteti a gondolkodás összes dimenziójának működtetését, belekeveri a “becsület”/az arc elvesztésének elemét, aminek sokszor semmi helye nincs ott és egyáltalán csökkenti a gondolkodás rugalmasságát)… Olyan helyzetekre gondolok, mint pl. hogy vajon ezt a diplomát/szakmát biztos nekem találták-e ki, vagy ez a munka/munkahely-e az igazi, vagy ez az ember lesz-e az igazi, akivel összekössem az életemet, szóval nem piti dolgokról van szó… Mindenesetre olyanokról, amelyek becsület-dimenzióban semlegesek…
• …és persze vannak olyan kivételes helyzetek (például Mucius Scaevola története, vagy Az ötödik pecsét c. film), amikor az arcunkat, a becsületünket, integritásunkat csak a kitartással tudjuk megtartani (és még Az ötödik pecsétben is, mennyire komplikált, emlékeztek Őze utolsó jelenetére?), ilyenkor eltűnik a másik 3 kategória, eltűnik a hasznos-haszontalan dimenzió és marad az egyetlen vállalható megoldás: a kitartás… ez bár ritka, sokan életünkben nem is találkozunk vele ilyen léptékben, azért a becsület-dimenzió megjelenhet a mindennapi életben is, pl. párkapcsolatokban, amikor pl. az elengedésben megjelenhet az etikátlanság…  

Ez a bejegyzés egyértelműen az előző helyzetekre vonatkozik, amikor az életünkben döntési helyzetbe kerülünk és nem olyan könnyű változtatni, kiszakadni abból a helyzetből, vagy megtalálni az érveket, amelyek a kitartás felé fordítanak minket (amikor legszívesebben feladnánk, és messzire futnánk), mert van még remény, ha még annyira csöppnyi is…  

A mátrix értéksemleges annyiban (a döntési helyzetben lévő személy számára való hasznosságot kivéve…), hogy csak az adott döntést hozó szempontjait tudja figyelembe venni… Talán gondolkodni lehetne a két oldal szempontjainak a kombinált figyelembevételére is és akkor megjelenhetne az értékdimenzió…  

Összefoglalva:  kifejezetten az adott helyzetben lévő személy érdekeit figyelembevéve addig hasznos kitartani, amíg van esély… Ha már nincs és még belátni is sikerült legalább kognitíven, és mégis bentmaradunk, az már bentragadás és így haszontalan...   

…és ha túl hamar engedjük el és feladjuk, az haszontalan lehet. Kitartani, amíg van esély és elengedni, amikor már nincs, ez a hasznos... 

Tudom, mennyire nehéz ezt akkor megítélni, az esélyt, amikor benne vagyunk a közepében, mégis, mégis, talán egy pillanatra, ha beugrik ez a gondolati keret, ez a mátrix, talán sikerül egyet löknie a gondolkodásod beakadt kerekén… 

teveatufokan@gmail.com

Rendezgetem a filejaimat (nagyobb “tudatbázis-rendezés projekt” keretében, amely sokkal esetlegesebb, mint ahogy ebből következhetne…), megpróbálom őket egy használható könyvtár-struktúrába rendezni… 

Ezt (is) találtam… ez valamilyen kísérlet eredménye, nem tudom, honnan vettem (angol szöveg,  bekezdés, mindenesetre feljegyeztem és most gyors-fordításban ide másolom…): 

“Az, hogy a jövőn gondolkoztak, a résztvevőket arra késztette, hogy enyhén előre dőljenek, amikor pedig a múltról gondolkoztak, enyhén hátradőltek. A jövő Előre van. (érdekes…) 

Nyomogatni egy puha labdát úgy befolyásolta a szereplőket, hogy a nemileg semleges arcokat női arcokként azonosítsák, míg keményebb labda nyomogatása hatására a nemileg semleges arcokat férfi arcként azonosítsák. A nő Puha. (hmmm… ez lehet, hogy változóban…) 

Akik a kísérlet közben nehezebb tárgyat tartottak a kezükben, értékesebbnek ítélték a valutákat, a véleményeiket és a főnöküket fontosabbnak. A fontos Nehéz.” 

Szeretek visszatekintetni, találni dolgokat (ahol két-három sorban vannak a könyvek, a meglepetés-kontingens több, mint biztosított...:-)))... Én se pontosan tudom, mit csináljak pl. pont ezekkel, de érdekesek…

Röviden: alkalmazd a „Szeresd felabarátodat, mint tenmagadat” parancsolatot sav-tesztként (acid-test) – ez egyébként értelmezhető hívők és nem-hívők számára egyaránt (ez ne zavarjon), ehhez nem kell „tagsági”. Azt, hogy szeretjük-e magunkat (mint mindent, ami önmagunkkal kapcsolatos, amikor a megfigyelő és a megfigyelt megegyezik) viszonylag nehéz igazán megtudni.  

De azt, hogy hogyan viszonyulunk embertársainkhoz általában, a hibát, problémát keressük, vagy azt, hogy mi a jó, az egyedi, a csak bennük lévő. Nem arról van szó, hogy „aki téged kővel, dobd vissza kenyérrel”, ne dobj vissza semmit, hanem hagyd ott... nem kell szeretni mindenkit, bár sokkal többet kell megérteni, sajnálni, mint amennyit szeretni tudnánk... Érted, nem magyarázom tovább... 

Szóval, ha képes vagy nyitottan, (ha nem is mindig feltétlen, de mindenesetre megérteni akaró) elfogadással, először potenciális, később valódi szeretettel fordulni a többiek felé, jó esély van arra, hogy magadat is képes vagy elfogadni, szeretni önmagadat is. Ez egy (jó) esély/teszt, ugyanakkor az ellentéte sokkal egyértelműbb, az nem esély, az bizonyosság: ha nem szereted magad, nem fogadod el magad, akkor nem leszel képes másokat sem elfogadni/szeretni. Ilyen egyszerű. 

Miután a blog címében vállalt feladatomat teljesítettem (ez eddig teljesen saját gondolatmenet), most tovább beszélgetek Veled, ha van kedved hozzá, mert még a továbbiak is érdekesek lehetnek (és kapcsolódni fognak egy magasabb aggregációs szinten az előzőhöz, ha már nem is a saját gondolatmeneteim lesznek). Egy személyes vonatkozás először (hogy jutott ez eszembe, mi a forrás), utána megint komolyra fordul a szó megint... 

Ez az egész gondolatmenet (meg egy másik ma reggeli a Hawthorne kisérletekkel kapcsolatban) Robert S. Hartman életrajzi könyvének olvasása közben érett meg bennem. Vele – sokáig csak a nevével és gondolkodásával mindössze egy applikáció keretein belül - az Innermetrix személyiségprofilozó rendszerrel kapcsolatban (a harmadik, AI (Attribútum Index) ezt használja) és személyesen Malchiner Péter személyes ajánlása alapján ismerkedtem meg (innen is köszönöm neki...:-)))).  

Robert S. Hartman (https://en.wikipedia.org/wiki/Robert_S._Hartman)munkássága a formális axiológiáról (formális értéktudomány) nem könnyen adja meg magát a megismerésnek. Az első felülete, nagyon a külső felülete szép, érdekes, vonzó és amikor eléggé elkezd érdekelni, akkor lepattanhatsz. Velem ez történt tavaly. Meghozattam már majdnem egy éve az alapművet, a „The structure of value”-t, nagy dúrral el is kezdtem olvasni... az előszót... többször... nem jutottam tovább... Hartman nem csak filozófus, de matematikus is és már a (-z élet-) művéről szóló bevezető is hieroglifának, „greek”-nek/hottentottának tűnt nekem...  

Persze, azért ilyen könnyen nem adjuk fel, gondoltam, de azt is gondoltam, hogy hagyjuk ezt kicsit érni, majd eljön az ideje. Azért (levelező...) tagja lettem a nevével fémjelzett intézetnek (https://www.hartmaninstitute.org), kifizettem a tagdíjat, ennek fejében letöltöttem egy csomó kiadványt, amelyeket egyelőre szintén pihentetek, de ami késik, nem múlik...:-)))) Még az is lehet, hogy elmegyek tavasszal a berlini konferenciájukra (már tavaly is gondolkoztam)... 

Érdekes az, ahogy eljött az ideje... szintén még tavaly volt egy Innermetrix rendezvény a Gellért-hegy lábánál és ott sikerült Pétertől megszereznem egy karcsúbb (de nagyobb alakú!) könyvet, Hartman életrajzát („Freedom to live”). És ez a könyv kulcs, ebből a felszínnél jóval mélyebbre (ha még nem is a formális axiológia rigorózus kifejtésének a megértéséig...) el lehet jutni, a szíve a konstrukciónak teljesen megérthető. Nem merek nekifogni az összefoglalásához, egyrészt még ezt is érni kell hagyni, meg még van hátra 37 oldal a 131-ből, csak egy aspektust akarok kiemelni, a belső én (Inner self) kialakulásának/kifejlesztésének a szabályait és röviden az utakat, ahogy ez megvalósítható.  

Tudom, persze, most el kéne magyaráznom, mi a fene az az Inner self, bár a szabályokból jobban meg fogod érteni (nem annyira esik messze egyéb megközelítésektől, de számomra az eddigi legkerekebb rendszert alkotja). Annyit mégis mondok zanzásítva, hogy az Inner self itt azt jelenti, amire az életünkben sokan, sokszor (gyakran egész életünkön keresztül) nem figyelünk, inkább arra figyelünk, mit vár el a világ, a rendszerek, amibe beleszülettünk, belecsöppentünk... Meg akarunk nekik felelni, és közben nem marad időnk magunkra, hogy kik vagyunk, milyenek vagyunk, miben vagyunk (lehetnénk...) tehetségesek, miben éreznénk mi magunk a legjobban magunkat (ami azután a környezetünknek is de jó lenne...). 

Tehát az Inner self (belső én) fejlesztésének szabályai (az önfelfedezés és a szabadság útja): 

• Ismerd meg magad (Socrates után (is) szabadon...)
• Válaszd magad (Kirkegaard után szaabadon...). Ha megismerted, fogadd el magad és hozd ki magadból a legjobbat, mert ez az, amid van.
• Alkosd meg magad (Pico della Mirandolina és Kirkegaard után szabadon...), csináld/alkosd meg magadból a legjobbat, amire képes vagy. Soha nem késő, de kezd el, amilyen hamar, csak tudod, és soha ne állj le. Ez egy élethosszig tartó (nemes és kellemes, mert önazonos, hiteles „feladat”)
• Add magad (Jézus Krisztus után szabadon...), add magad az embertársaidnak és a világnak. Szeresd felebarátodat, mint tenmagad (ezt olvasva jutott eszembe ennek a parancsolatnak a lakmusz-papírként való „használata”...). A szeretet hiánya az oka a bajainknak (ja igen, mi azért lejjebb vagyunk, ezt a feltétlen szeretetet – kölönböző, most itt nem részletezett okokból – mi nem tehetjük teljesen magunkévá, dehogy mindannyian többre vagyunk képesek környezetünkben, az is biztos...)

Hartman kicsit később 6 utat nevez meg, mint lehetséges gyakorlati lehetőséget ezen szabályok, az önfejlesztés/önmegvalósítás véghezvitelére: 

1. Egyik út: vedd komolyan a vallásod tanításait. No, ez az út nem az enyém, de hálistennek (?) vannak mások is (eleve zavarna, hogy ezernél több vallás van, és hogy a csak az enyém az igaz... ez nagyon zavarna... – jó tudom, az ezoterikusok komolyabb vonulata szerint ezek mind csak egy magasabb szint egyedi megnyilatkozásai, végső soron egy nagy mindenható „hatalmas” van, de-frankly – ez engem nem nyugtatna meg...). Egyáltalán, ha lenne kedvem, időm, szívesen megformálnám a (ha nem is ateista, de legalább) agnosztikus fromális axiológiát...:-)))
2. Másik út: a válság felhasználása. Na most, nyilván nem fogsz, tudsz (?) ilyet kreálni, de ha már van, ez egy jó alkalom lehet (plusz: el is terelheti a figyelmedet a konkrét válság specifikumaitól) az önismereted ugrásszerű fejlődésére.
3. A harmadik út: tudatos, szándékos erőkifejtés az érzékelésed finomítására, hogy érzékenyítsd és fejleszd a tudatosságodat, hogy minél jobban megkülönböztesd a jót és a rosszat, amikor látod őket. Megfigyelhetsz másokat például, akik ebben előtted járnak, és tanulhatsz tőlük. Például kedves férfitársaim, azoktól az igazi nőktől, akik soha nem veszítették el a spirituális (nem csak vallási lehet, hey! – spirituális szellemit/lelkit jelent, nem vallásost) kapcsolatukat a világ lényegi áramlataival, azzal, ami igazán fontos az életben (és vigyázat, ezek nem általában a nők, ez „azok az igazi nők...”), sokat tanulhatunk...
4. A negyedik út: az intellektuális erő használata. Nem részletezem, valamiért ez áll hozzám a legközelebb, egyébként Hartman maga is azt mondja, hogy őhozzá is...
5. Az ötödik út: a csúcs-élmények/-tapasztalatok környéke (Maslow). Ilyenkor (igazi szívszerelem, gyerekszületés, alkotás/inspiráció pillanatai, vallási megvilágosodás) élünk a legintenzívebben, ezek sors-fordítóak lehetnek.
6. A hatodik út: kérdezz meg magadtól 4 kérdést, alaposan gondolkozz el rajtuk és válaszolj rájuk. A 4 kérdés egy szervezetben munkálkodó valaki számára (ezek segíthetnek megtalálni a magad útját):

• Miért vagyok ezen a világon?
• Miért dolgozom ebben a szervezetben?
• Mit tud tenni ez a szervezet, hogy segítsen engem a világban való feladatom teljesítésében?
• Hogyan segíthetem én ezt a szervezetet, hogy teljesíthesse a feladatát a világban?

Szerintem nem, úgy, ahogy idézik őket, általában nem, sőt továbbmegyek, szerintem akkor sem voltak univerzálisan érvényesek. 

Az 1920-as és 30-as években hosszasan kísérleteztek azzal, hogy milyen tényezőkkel lehet emelni, javítani a munka termelékenységét. Az első 1920-as években lezajlott kísérleteket Cicero (Illinois) helységben egy Hawthorne Works nevű gyárban végezték, onnan a név. Az első kísérlet lényege az volt, hogy egy munkacsoportnál próbálkoztak azzal, hogy jobb megvilágítást alkalmaztak, ami megnövelte a munka termelékenységét. Amikor a teljesítmény kezdett visszaesni, ellenpróbaként kipróbálták, hogy a megvilágítást az eredeti állapotba vették vissza és meglepetésükre a teljesítmény megint emelkedni kezdett. Ezután sokféle formában folytatták a kísérleteket ott is, másutt is, például egy elkülönített munkacsoportban (ahol részben maguk választhatták meg a társaikat és egy állandó munkavezetőt is kaptak, aki megbeszélte velük, hogy mitől lehetne nagyobb a teljesítményük) különböző elosztású szüneteket vezettek be (volt, amelyiket ők kérték, volt, amit nem szerettek annyira) és nem találtak világos (csökkentő & növelő) összefüggést annak megfelelően, hogy melyiket vezették be. Előfordult, hogy akkor is nőtt a teljesítmény, amikor a dolgozóknak nem tetsző változtatást vezettek be. (Ld. részletesebben itt: https://en.wikipedia.org/wiki/Hawthorne_effect)  

Fontos, hogy abban az időben forradalmi hatása volt, ez igaz. Jól fejti ki ezt a részt ez a blogbejegyzés: http://www.ugyvezeto.hu/cikk/40436/?fejezet=2&alfejezet=6&tartalom=6&product=SZ07G41 

Mire alapozom mégis, hogy a trivialitásként (axiómaként) való emlegetése (elég csak utalni rá, és „mindenki tudja, miről van szó...”) nem szolgál jó célokat?  

Sokszor találkozom ezekre az eredményekre hivatkozással szak-szövegekben, könyvekben, tanulmányokban annak bizonyítására, hogy:

1. Bármilyen munka esetére kiterjeszthetőek az eredmények (az eredeti kísrleteket jellemzően közvetlenül mérhető teljesítményű, fizikai munkát végző (pl. telefon kábeleket gyártó) munkások teljesítményének a vizsgálatára alapozták)
2. A munkásokat/alkalmazottakat motiválja a figyelem, ha figyelnek arra, amit csinálnak, és arra (megfelelő keretek között), hogy milyen körülmények között szeretnének dolgozni (itt sokszor inkább felügyletről volt szó...) – ezt általában úgy értelmezik (leghíresebben Mayo), hogy az hatékony, ha a vezetők nem végrehajtó robotoknak, hanem élő, vágyakkal, kívánságokkal rendelkező embernek tekintik a munkatársaikat, ha figyelnek rájuk és a lehetőségek szerint figyelnek az igényeikre
3. Az újdonság élmény hatása lecsengő (a változtatások teljesítményjavító hatása általában 8 hétnél nem tartott tovább)
4. (Majdnem) mindegy is, mi a változtatás (értsd: akarják-e, vagy nem, esetleg a változtatás csak az előző munkakörülmény (elem) visszaállítása), a változtatás eedménye általában pozitív
5. A pénzbeli motiváció nem működik (esetleg éppen ellenkező eredményt vált ki) 

Ezek közül – intuítíven, én nem kisérletezgettem, csak irodalmaztam – az elsőt, a negyediket és ötödiket, mondjuk ki, ilyen formában marhaságnak találom. Azok, akik elővették és bogarászták az eredeti jegyzőkönyveket, sok technikai, módszertani problémát találtak, de nem is erre gondolok (bár...) és még csak nem is arra, hogy lassan 100 év telt el (nem mind arany, ami – újként – fénylik...). Bár ez utóbbi, hogy hogyan változott az „átlagos” munka jellege, meg az egész, amiben azóta élünk, nyilván alapvető (és meg is fog jelenni a következő commentekben valamilyen formában...). 

Nézzük akkor egyenként ezt az 5 pontot: 

Ad.1 A közvetlenül mérhető outputtal rendelkező egységes, hosszú ideig nem változó, normázható, sztenderdizálható fizikai munka ma egyre kevésbé jellemző, ezért eleve, a kísérleti eredmények kiterjesztése alapjaiban kérdőjelezhető meg... Mondjuk (lásd még pl. a kettes pontot) az, hogy a munka világának az összes szintjén érző, sok-dimenziós emberek dolgoznak és mindenütt mélyen meghatározó a csoporthatás, a kapott figyelem (csak hogy egy kicsit közelebb hozzam hozzád a „munka világának összes szintjét”, Te személy szerint a recepciósra, a takarító- és örző-védő személyzetre ugyanannyi „köszönési energiát” (esetleg egy mosolyt is?) fordítasz, mint amikor a főnököddel találkozol?), annak a tudata, hogy (meg)figyelik (mondjuk a kettő ég és föld persze...), amit csinálnak, az tényleg nagyon fontos.  

Ad. 2 Nos igen, a figyelem, a meghallgatás, bevonás, empowerment mind, ha tetszik, itt kezdődött, ezzel a kísérlettel. A mozdulatelemző és normacentrikus taylorizmussal szemben...  

Ad. 3 Persze, a változás hatása időben véges. Ezt is jó tudni, és jó volt akkor észrevenni, feljegyezni.

Ad. 4 Na, a marhaságnak ez a csúcsa, hogy mindegy mi a változás, pozitív lesz a hatása. Ne próbáld ki...

Ad. 5 Ez ebben a formában mindig feldühített: a pénz nem motivál. Pedig szó szerint igaz. Nem motiváló tényező a fizetésemelés, mert hatása még 8 hétig se tart el, megszokják. Viszont higiénés tényező, azaz ha elmarad, vagy ha csökkentik a fizetést, az megmérgezi (tartósan, feloldhatatlanul, nem elmúlóan) a munkakapcsolatot. A hányavetin, cinikusan megtervezett prémium-rendszer is hosszászokást (pavlovi reflex) generálhat, ha elmarad, visszesik jobban a teljesítmény akár, mint az eredeti szint (és persze ez is bonyolultabb, mind a kettő, a rendszeres fizetésemelés és a jól megtervezett, monitorozott, megfelelően up-datelt prémium rendszer is fontos lehet). Két bajom van ezzel a ponttal. (a) Azt, hogy a „pénz nem motivál”, összekeverik azzal, hogy „a pénz nem számít”, pedig ez a kettő nagyon nem ugyanaz, (b) olyanok vizsgálják, mondják, írják le, akik – nem tisztelet a kivételnek -, akiknek már tényleg nem a pénz számít (mert felette van „annak” a szintnek, amit persze nehéz meghatározni, országtól, embertől is függhet...), akik többnyire megtalálták azt, amit szeretnek csinálni, akik szeretik a munkájukat, akiknek már tényleg nem számít és az emberiségnek ez a – sajnos – kisebbsége nehogy megmondja már a többségnek, hogy neki csak ne számítson a pénz... bullshit... 

Akit esetleg még érdekel a téma részletesebben, itt van egy-két tanulmány, amelyik körbejárja a témát (direkt nem az apologizálókat, hanem a kritikai attitűddel rendelkezőket kerestem...):

• Was There Really a Hawthorne Effect at the Hawthorne Plant? An Analysis of the Original Illumination Experiments http://home.uchicago.edu/~jlist/papers/Was%20There%20Really%20a%20Hawthorne%20Effect%20at%20the%20Hawthorne%20Plant_An%20Analysis%20of%20the%20Original%20Illumination%20Experiments.pdf,

• Systematic review of the Hawthorne effect: New concepts are needed to study research participation effects http://www.jclinepi.com/article/S0895-4356(13)00354-5/fulltext
• The Hawthorne, Pygmalion, Placebo and other effects of expectation: some notes: http://www.psy.gla.ac.uk/~steve/hawth.html,   

Szóval nekem ne hivatkozzanak a Hawthorne kísérletek eredményére szummasztikusan, csak hányavetin utalva rá, „hiszen mind tudjuk, hogy miről van szó”, mert nem, nem tudjuk, nem tudom... komplikáltabb ügy ez ennél...