Nietzsche - Vidám tudomány... 2-féle boldog emberről szól a 303. aforizma (régies stílus, 1920-as években adták ki ezt a konkrét példányt, de nem érthetetlen, legalábbis szintaktikailag és szóhasználatát tekintve, már ami a gondolatmenetet illeti... Nos, az egy csöppet komplikáltabb, de messze nem a legnehezebben értelmezhető a többi között..
Az egyetlen kicsit nehezebben érthető szóhasználat pont az első mondatban, második sorban található: “...tud az életrögtönzéshez...” annyit tesz: “...ért az ...-hez... Utána még lesz reflexió...:-)))
“...303. Két boldog.
— Valóban ez az ember, bármily fiatal is, tud (ért...) az életrögtönzéshez s a legélesebb megfigyelőt is csodálatba ejti: — úgy látszik ugyanis, hogy — jóllehet folyton a legmerészebb játékot játssza — nem tesz balfogást. A zene ama rögtönző nagymestereire emlékeztet, akiknek a hallgató hajlandó csalhatatlan kezet is tulajdonítani, bár olykor-olykor ők is tesznek egy-egy balfogást, mint minden halandó. Azonban ők gyakorlottak, leleményesek s minden pillanatban készek a legvéletlenebb hangot, amelyhez egy ujjvetés, szeszély hajtja őket, mindjárt beilleszteni tkematikus rendszerükbe s szép értelmet és lelket lehelni a vakesetbe.
— Íme, ismét egy egészen más ember: ennek minden balul üt ki, bármit akar, tervez. Az, amin alkalmilag szívével csüngött, már néhányszor a szakadék szélére, az elbukás tőszomszédságába sodorta; s ha mégis megmenekült, mindenesetre „véres szemmel”. De azt hiszitek, hogy szerencsétlen emiatt! Óh, ő már régen eltökélte, hogy nem veszi oly fontosnak a maga kívánságait és terveit. így biztatja magát: „S ha ez nem is sikerül nekem, talán sikerül majd amaz; s egészben véve nem tudom, vájjon nem vagyok-e több hálára kötelezve balsikeremnek, mint bármely sikernek. Vajjon makacsnak vagyok-e teremtve s arra, hogy a bika szarvát hordozzam? Az, ami számomra életérték és életeredmény, egészen máshol van; büszkeségem, e éppúgy nyomorúságom egészen máshol van. Többet tudok az életről, mert oly gyakran voltam azon a ponton, hogy elveszítsem; s épp ezért többöm (sic!) van az életből, mint nektek valamennyiteknek!...”
...és akkor egy kis reflexióm:
...az egyik típust a mindennapi életben szerencsésnek, a másikat pechesnek szoktuk nevezni magunkban. Az előbbit meglehetősen leegyszerüsítve szoktuk érteni, külső körülményekre utalunk általában ezzel, “csak megszületnie volt nehéz”, “arany kiskanállal a szájában született” és társai...
Nietzsche - miközben ő a második, a küzdő pechesek közé számítja magát, ahogy átvált 1.sz. 1. személybe, onnan teljesen egyértelmű - meglehetős tárgyilagossággal jellemzi ezeket a “szerencséseket” is... már annak a bizonyos kifejezésnek (az intuitív improvizációs készségre utalónak...) az első mondatban is az az értelme, hogy bizony a “szerencsések” (legalábbis egy része) nem csak a külső körülményeknek, de belső sajátos készségeinek is köszönheti a státuszát. Ezt később ki is fejti egy zenész hasonlattal.
És utána tér rá a második csoportra, akiknek “minden balul üt ki”... kifejti, hogy közülük kerülhetnek ki az élet igazi királyai (aminek - nyilvánvaló - ő e sorok írása közben önmagát tartja...), mert - szummázva - teher alatt nő a pálma...Egész életében betegeskedett, nem volt nyugta sehol, ahol nyugta lehetett volna, a végén Weimarban, a nővére szárnyai alatt, akkor se lehetett, részben, mert nővére manipulálta őt (felhasználta a hírnevét, de eltorzította az életmű értelmét), illetve részben, mert nem túl hosszú életének utolsó 10 évében lényegében kóma-szerű állapotban volt. Ezt a könyvét egyik súlyos rohamokkal tarkított betegségéből kilábalva írta, időlegesen megszabadulva a fájdalomtól, ezért volt “vidám”... arról meg, hogy a pechesek közé tartozott, azt gondolta egész életében, hogy ez a fizikai/pszichikai szenvedésekkel teli élet hozta ki belőle, emiatt kellett annyira megerősödnie lelkileg, hogy befuthatta azt a szellemi égi pályát, amit befutott..
