Vezetői coaching

Többek között az Elfújta a szél és a Woody Allen filmekkel szembeni valódi és kvázi bojkott kapcsán a “cancel culture”-ről, ami visszafelé is mindent el akar törölni, aminek a tartalmában, vagy készítőinek életében olyan dolgokat vél felfedezni (az internet korában a vélelem, a gyanú is elegendő...), ami a mai normák szerint már - akár mindenki, akár némelyek áltak - nem kívánatos, talán már büntetendő is.

Reggelihez egy igazi kis jó ARTE-beszélgetés (francia-német finanszírozású állami kulturális csatorna) a “cancel culture”-ről. Meg tudtam például, hogy a Princeton-on az egyik professzor megszüntette a klasszika-szakát, mert hogy Plato-nak (!!) kb. 2500 éve rabszolgái voltak, meg hogy Anny Cordy egy belga könnyű, majdnem gyermek-szintű sanzonja a kakaó, a csokoládé és Afrika körül (legalább 50 éve) mondjuk max. a 70-es években...) rasszista... Ja igen, és A 10 kicsi néger (huhh, leírtam...) c. Agathe Christie-nek legyen más a címe...

Szerintem ezek az újsütetű mozgalmak (meetoo, a fekete élet (is) számít, stb) maguk alatt vágják a fát (öntik ki a gyereket a mosdóvízzel), ha nem arra koncentrálnak, hogy innentől a jelenben és a jövőben mind szavakban, mint tettekben a kisebbségeket (mondjuk a nők maximum alárendeltek voltak, mennyiségileg nem kisebbség), mint a színesbőrűek, a különböző szexuális orientáltságúak, nők, ne érjék hátrányok, alapból egyenrangú résztvevői lehessenek az emberi társadalomnak, amivel maximálisan egyetértek. A túlzott pozitív diszkriminációval nem annyira, pláne, ha állandóra akarnák bevezetni, de egy átmeneti időszakban annak is lehet szerepe. 

Alapvetően szereptévesztés, sőt, saját maguk alatt az ág vágása (miközben kívül ülnek az ágon), ha visszafelé vagdalkoznak. Hergelik az átlagembert, sokszor a többséget maguk ellen, ha ez a cél, jól csinálják. Öngól, a pipába... De ha az a cél, hogy ma, holnap máshogy legyen, akkor rosszul...

Egy érdekes analógia jutott eszembe ma. Annak idején, amikor terroristák (meg nem csak), Afganisztánban, Irakban, még Tunéziában is (amikor abban a múzeumban nem csak emberekre, de múzeumi tárgyakra a saját történelmükből vadásztak), pótolhatatlan műemlékeket, amelyek évezredeket vészeltek át, semmisítettek meg, lőttek porrá, homokká a mitraillette-eikkel (talán mint a gyerekek, akik nem tudják még mit tesznek, élvezve is a rombolás aktusát magát...), a “kultúrált” Nyugat jogosan el volt szörnyűlködve, őszintén meg volt rendülve ilyen nyilvánvaló barbárság láttán...

Most meg ugyanez a “kultúrált” Nyugat nem veszi észre, hogy ugyanezt csinálja, a múltját próbálja megsemmisíteni... és nem veszi észre, hogy pont azért is kell megőrizni a múltat, hogy nyomon lehessen követni a változást és  (néha, nem mindig) fejlődést... hogy kik voltunk, hogy gondolkoztunk, és ma kik vagyunk, hogy gondolkozunk... A Tamás bátya kunyhója, az Elfújta a szél kordokumentum is, nem vagyunk már ott, nagyon nem vagyunk már ott, de milyen jó lenne, a gondolkozásunkat kicsit átkeretezve, ha úgy lennénk képesek nézni, olvasni ezeket, mint a régen meghaladott múltat... ahhoz gondolkozni kellene, és egyszerűbb megpróbálni eltörölni mindent... nem lehet... nincs új lap... de új fejezet lehet...

„...A szabadelvű konzervatívnak tetszik Magyarország. Történetmítosza, habár szkeptikus, barátságos. Nemcsak vérfürdőkről, hazaárulásokról, Mohácsokról vél tudni, hanem Krúdy ironikus melankóliájához hasonlóan képes fölfödözni jó kis helyeket, bolyongván a históriai ködben – jó kocsmákat, könnyű borokat, pörgő nyelvű lányokat, szellemes ivócimborákat, jó ívű karosszékeket; nemcsak mérget és tőrt, könnyeket és dogmákat. Elgyönyörködik Deák furfangjában, gr. Széchenyi túlsúlyos gondolatgörgetegeiben, Arany depressziós piszmogásában, br. Kemény Zsigmond szinte beteges józanságában. Mindez egyszerűen szép. A számunkra dicső XIX. század – még kedvenceink, Lovik, Török Gyula, Gozsdu és a többi méla prizmáján át is . csöndes élvezetet okoz a szemlélőnek. Akinek a történelme csak honfibú, könnyáztatta kebel, ágyúdörgés – az forradalmár lesz, amíg szeretethetővé nem erőszakolja maga körül a világot. Nem vagyunk forradalmárok...”

(Nekem kicsit) meglepő tollból szaladtak ki e szavak 1989-ben, a Búcsú a baloldaltól írásban (megtalálható például a Másvilág tanulmánykötetben). TGM, azaz Tamás Gáspár Miklós írta őket, a lateiner filozopter....:-))) A sorolt nevek egynémelyikét nem is ismerem, van, akit ismerek, de nem olvastam tőlük semmit. én egy ilyen bekezdésből biztosan nem hagynám ki Karinthy-t és Szerb Antalt, de nem ez a lényeg, hanem az egész bekezdés csendes szemlélete - egy jó ívű karosszékbe gondolja az ember az írót. És azt is gonolhatja az ember, hogy aki ilyet képes írni, jó ember lehet...

Oberfrank Zoltán blog-posztjához (“Miért vesznek fel a cégek munkatársakat”) a  Linkedin terjedelmi korlátok okán ebben a posztban szólok hozzá. Felvételiztető “nehéz elmondani” tapasztalati kapcsán gondolkodik el, mi lehetne tenni, hogy a helyzet javulhasson. A poszt sok commentet generált, pár rövidebbet én is írtam hozzá közvetlenül, azután ma reggel találtam néhány újabb mélyremenőt, amelyek kitágítják a témát általában a munkahelyi légkör és alakíthatósága irányában és ennek kapcsán.

Aki nem olvasta, annak is értelmezhető, megpróbáltam minimálisan tartani a konkrét hivatkozásokat, és meg az alapélmény annyira univerzális, hogy szinte bárhol be lehet kapcsolódni a gondolatmenetekbe, ezzel együtt bocs, hogy ez kicsit egy külső triggerhez kötött poszt... Ott, úgy lehetne talán a következőkhöz kapcsolódni, hogy egyik válasz-commentben Zoltán ezt írta

“...Az a nagyon érdekes jelenség az életben - legalábbis ebben hiszek, ez foglalkoztat -, hogy ha egyszerre és egyben látod ezt a két lépést, azaz képes vagy mindkét felet áldozatnak látni a maga sorsában - és még ráadásul képes vagy mindkét felet a dolgok előidézőjének és megoldójának is látni -, akkor mindkét ember életében képes lehetsz olyan tartós változásokat előidézni, ami túlmutathat egy szituáció felületes és látszólagos megoldásán. Valami ilyesmit ért talán a zen buddhizmus a dualisztikus gondolkodás meghaladásán...”

És itt jön az én reakcióm:

Ez a mindkettőt megérteni, meg mindkettő áldozat, vs mégis, itt “lent” olyan nehéz ezt dolgot kezelni, magamnak nagyon régen úgy szoktam leegyszerüsíteni, hogy kellő távolságból mindenki megérthető, sőt, ha nincs vele közvetlen dolgom, valamilyen érdek-kapcsolat, még sokkal közelebbről is. 

Nemes egyszerűséggel saját használatra ezt a szintet nevezem “isteni”, mindent megértő szintnek (empátia, kiváncsiság az emberi viselkedés rugói, stb. kell hozzá, a Kenya West idézetet (*) köszönöm, nem ismertem, nyilván nem mindenkit érdekel ez a szint.) Te itt ide emelkedtél...

Azután van az élet, a konkrét, és a harcai. Ott, ezen a szinten, hogy mit csinálsz, attól is függ, hogy melyik szerepet kaptad a kapcsolatban. Feszt meggyőződésem, hogy ha ketten vagytok a ringben (“test-test ellen”, valamilyen módon aktívan ártani akarnak Neked, otteni kontextusban fúrnak, stb.), akkor isteni szint becsukva, életmentés, surviving mód lép (a másik “szint”) lép működésbe, transzparensnek és “kegyetlennek” kell lenni, nem válogatni az önvédelem eszközeiben.

Transzparensnek, ami azt jelenti, hogy nyílt kártyával, mert általában a másik félnek előnyt jelent, ha szemben, mások előtt normális, megadja a kötelező minimum tiszteletet, mögötted meg ezerrel dolgozik ellened. Ha ezt felszínre hozod, egy fontos taktikai fegyvertől fosztod meg, bármit mond, tesz ellened már “beszámít” a közösség előtt, el kell kezdenie vigyázni...

Azután még sokféle pozicióban lehetsz olyan tartósan elviselhetetlen helyzetben (vagy a közelében!), amikor valaki surviving módra kapcsol. Lehetsz kettejük (1) közös főnöke, (2) HR-ese (vagy közvetetten érintett családtagja...) és természetesen általában (3) egyikük segítője, coach-a, pszichológusa, terapeutája. És persze lehetsz az (4) ártó fél, és a (5) szenvedő fél. 

Hogyan hasznos működni az (1)-ben, (2)-ben, (3)-ban, erről szól a témabeli írások 80-90%-a. A (4)-es eset már közepesen szélsőséges esetben praktikusan megközelíthetetlen, mint ember (Kanye West, a 45. USA elnök triviális és transzparens példák...), ha az (1), illetve (2) nem tud ellene hatékonyan eljárni (praktikusan eltávolítani az illetőt), a légkör mérgezése háborítatlanul folytatódik.

Az (5) pozícióban, ha szenvedő fél vagy, előtérbe kerül a hasznos ragaszkodás vs hasznos elengedés dilemmája. A surviving szintről írtam az előbb, harc. Ez a ragaszkodás opció. Azután, ha túl nagy a hatalom differencia, jöhet a katapult... 

(*) “I actually don't like thinking. I think people think I like to think a lot. And I don't. I do not like to think at all." (Kanye West)

Ui.: a végén tartok a tavaly nyáron elkezdett egyik projektemnek, hogy szigorú történési (nem megírási...) időrendben végigolvassam Asimov robotos-birodalmas-alapítványos saga-ját. 17 általa írt, plusz 2 db trilógia, ami tudtával és a hagyomány szerint a saga szerves részét képező 6 kötettel (A második alapítvány, és a Kalibán trilógia) kiegészítve 23 könyv. Asimov megoldási javaslata (plusz “Alapítvány győzelme” a mások által írt “A második alapítvány” trilógiaq záró kötete) bizonyos értelemben hasonlít a fenti Zoltán idézet-részlet megoldásához, mondjuk emberiség-léptékben. A megoldás eszerint buddhista eredetű meditáció univerzálissá válása, amikor a Gaia (a gondolkodó bolygó) rendszerében az egyes ember mintegy rákapcsolódik a többi emberre, és az univerzumra... 

Mindennapi notion-jaink, beszélgetéseink/reagálásaink egyértelműen besorolják az önzést a rossz, az önzetlenséget a jó kategóriába. A szociopatákat meg úgy emlegetjük, mint valami MARVEL antihőst. Azon gondolkoztam el ebben a postban, kísérletképpen, hogy hogyan lehetne tárgyalni ezt a látszólagosan végletes  outlier/szélsőséges állapotot egy egységes rendszerben, amelyben mindenki megtalálhatja a helyét... megpróbáltam rátenni őket a mindennapi ember térképére (az én térképemre...)...

Tétel (és az egész gondolatnenetet triggerelő alapgondolat): a szociopata alapvetően reflektálatlan, alkatilag, szerkezetileg, organikusan, 100%-osan empátia-hiányos (vagy tökéletesen compassion mentes empátiával rendelkező...), 100%-osan önző ember.

Az önzés skála a két szélsőséget is jelzi:

1. A félelemből, kishitűségből, vagy valamilyen nemes indítéktól (is?) vezérelten, végletesen szociálisan érzékeny, önmagát másokért valóságosan feláldozó, cselekedeteit akár kényszerűen is meghatározó (akár önveszélyes...) 100% compassion-től, empátiától vezérelt, 0% önzéssel jellemezhető emberi magatartást és a
2. a saját érdekében mindenkin szó szerint átgázoló szociopata, és - ahogy én látom -, a még szélsőségesebb pszichopata emberi magatartást.

Mint általában minden szélsőséges viselkedés, a végletek az optimálistól két irányban végletesen eltérő eredményhez vezetnek. Az első típusnak a saját érdekei szenvednek akár szélsőséges hátrányt, a másodiknak az összes kapcsolatban lévő többiek érdekei szenvednek akár szélsőséges hátrányt.

Az első csak betesz időt, energiát, teljesítményt az emberiség rendszerébe (akár végletesen sem veszi ki még a minimálisan önfenntartáshoz szükségest sem), a második csak kivesz onnan, vissza semmit sem ad.

Az optimális valahol a kettő között van a skálán, egyszerüsítve mondjuk azt, hogy az emberek természetes viselkedése ezen a skálán  vagy a 0-50%-os sávban van, vagy az 50-100%-os sávban van.

1. Az első csoport viselkedését a degree-től függően nevezhetjük általában (különböző mértékben) önzetlennek, akár naívnak is, inkább optimistának az emberek indítékainak megítélését illetően (és ebből eredően más területen is), akik magukból kiindulva képesek alapvetően jót feltételezni az embertársaikról.
2. A második csoportba tartozókat nevezhetjük (megint különböző mértékben) önzőnek, pesszimistának az emberek indítékainak megítélését illetően (és ebből eredően más területen is), akik önmagukból kiindulva alapvetően embertársaik viselkedési rugójának a - mások érdekeit akár szélsőségesen figyelmen kívül hagyó - önös érdekeket tartják. 

Az első csoportnak viszonylag nehéz megérteni a másik szélsőséget, mert valamekkora empátiát mindenkiről feltételeznek. Az empátia első közelítésben akár tekinthető a fordított skálának is, de a dolog bonyolultabb. Létezik ugyanis compassion-mentes (vagy valamilyen mértékben defektes...) empátia, amikor az egyén az empátiás-képességét saját, önző céljaira használja. 

Még egy fontos tényező van, ami meghatározó lehet ebben a térben, alapvetően az önismereten alapuló, az azt lehetővé tevő önreflexió, saját működésünkre folyamatosan kritikusan rálátó és azt ennek fényében változtatni akaró önirányítás.

Ahogy az önzés skálán a középtől, az elméleti optimumtól (amelyben dinamikusan kiegyensúlyozottan jelenhet  meg az önmagát fejleszteni képes önfenntartáshoz szükséges önzés faktora és a másokat megértő és segíteni kész alap emberi szolidaritás faktora) bármelyik irányban haladva ahogy valaki jellemző viselkedése, attitűdje fokozottan eltávolodik, növekszik benne a belső feszültség a külső világhoz való viszonyából eredeztethetően.

A végletesen önzetlen pólushoz közeledő viselkedés a saját élet sorozatos kudarcaiban, szélsőséges esetben akár megszűnésében jelentkezhet, a végletesen önző viselkedés pólusához közelítve az emberi kapcsolatok elhidegedése, kiüresedése, megszűnése következik be. Mindkettő - a szélsőséges mintákhoz közeledve növekvő - feszültséget generál.

Ez az így keletkezett feszültség lehet ártó, romboló, halálos, és egészséges töltetet/motivációt hordozó is lehet. Utóbbi, amennyiben önreflexió + kellő önismeret hatására az egyén lép, dolgozik magán, hogy aktívan csökkentse a fellépő feszültséget.

A túlságosan, szélsőségesen önzetlen egyén felismeri az egyensúlytalanságot, és elkezd beépíteni fékeket, szabályozókat, asszertívabbá válhat, és jobban figyelhet a saját alapvető érdekeire is. A túlságosan, szélsőségesen önző egyén a helyzetet felismerve és tarthatatlannak érezve (hideg, csak érdeken alapuló kapcsolatok, stb.) a meglévő empátiáját aktíválhatja, compassion-nel töltheti meg valamennyire és ezzel a kapcsolataiba melegséget, szeretetet vihet be.

Valószínű, hogy az eredeti konstitúció nem változik alapvetően, mégis jelentős eredmények érhetők el az ebből a szempontból az optimálishoz közelítő tudatosan megváltoztatott viselkedéssel, attitűddel. 

Mint minden jelentős, szélesebb értelemben vett kultúra-mátrixot (sok-faktoros mezőt...)  érintő változás, az ezen az önzetlenség-önzés skálán való tudatos araszolás is az optimális felé a legnehezebbek közé tartozik.