@Krisztina Kusnyér Linkedin postja:
“📽️ Nincs új a celluloid-Nap alatt
A képen az 1930-as Smoot–Hawley-vámtörvény egy részlete látható, amely több mint 20 000 importtermék, köztük a külföldön gyártott filmek után vetett ki vámot. A cél az amerikai filmipar védelme volt a gazdasági világválság közepette.
🧾 Hogyan működött?
A filmekre mint kulturális termékekre kivetett vámok értékvámok (ad valorem vámok) voltak és a számlával igazolt külföldön felmerült gyártási költségek, illetve a vámhatóság által becsült érték alapján számították ki őket. (Ez ma is megoldható.) Emellett vámot kellett fizetni a művet rögzítő filmszalag mint fizikai áru után is. (Ennek ma már nincs értelme.)
🌍 Na de sikerült?
Az intézkedések egy akció-reakció spirált indítottak be: az amerikai piacról kiszoruló európai gyártók a vámokra válaszul megemelték a kötelező hazai kvótákat. Erre válaszul a hollywoodi stúdiók elárasztották az európai piacokat zs-kategóriás filmekkel („quota-quickies”), hogy a blockbusterjeiket be tudják mutatni európai mozikban; majd létrehoztak európai irodákat, stúdiókat, hogy a saját filmjeik is beleférjenek a kvótába. Hogy erre mit léptek volna az európai szabályokozók nem tudjuk, mert 1934-ben FDR kivezette a vámokat. 🤷♀️
📌 Tanulság?
Az iparági szereplők képesek gyorsan alkalmazkodni a szabályozási változásokhoz - akár unortodox, radikális megoldásokkal is, amik következményeivel nem lehet előre számolni. Az viszont biztos, hogy a kiszámíthatatlanság és a hirtelen hozott intézkedések bizonytalanságot szülnek, ami senkinek sem jó: sem a stúdióknak, sem a nézőknek, sem a gazdaságnak.”
