Vezetői coaching

Nem gondolom... erről is fog szólni ez a bejegyzés és a „foci” nem csak a focit jelenti... 

Foci VB-döntő, Merkel asszony Putinnal mély beszélgetésben (őket is állatira érdekli a meccs...), Joachim Gauk, a német köztársasági elnök pedig egyenesen édesdeden alszik... Engem ezen a képen Gauk elnök érdekelt jobban (a „párocska” is érdekes, naná, de az itt és most off-topic...)... Nem tudom, valaha szerette-e a focit, mint én és csak mostanra találja unalmasnak és vajon csak és kizárólag a protokolfőnöke ragaszkodott hozzá, hogy ott legyen, vagy maga is akarta-e, mindenesetre elment és marhára nem érdekelte (jelzem, amikor ezt meglátta a protokollfőnök, lehet, hogy verte a fejét a falba, hogy ennél (hogy alszik a „nagy” döntőn... – jelzem egy baráti társaságban engem is elnyomott az álom, annyira unalmas volt a „nagy” döntő...) még az is jobb lett volna, ha nincs ott...) 

Brazília, Magyarország... a Copacabana homokjában és a kispesti grundokon rongylabdát rugó focistákban, e két valamikori futball-nagyhatalomban, vajon mi a közös? És mi a közös a mostani „munkába járó” száz milliókat (milliárdokat?) kereső focistákban? Mi a közös és miben különbözik alapvetően a két csoport (egyrészről a valamikori Magyarország és Brazília, másrészről a mostani bérfocisták) alapvetően? És hogyan függ ez össze azzal, hogy szerintem nem igaz a mondás: kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci? 

Miért nem volt igaz már Puskás korában sem a neki tulajdonított mondás – kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci? Talán mert ők még szerettek focizni, kispesti vagányok, csibészek voltak, szerettek beszólni, meghökkentőket mondani az értelmiségi okoskáknak, újságíróknak, azután egy jót röhögtek. 

Persze, hogy „lehúzták” az akkori lehetőségek szerint a helyzetet, meg volt engedve nekik, hogy síboljanak ezt-azt a határon keresztül, egyik-másik később trafikot (!!) kapott, de istenem, mi volt az ahhoz képest, amit ezek a mai „sztárok” keresnek, ahogy alkalmazottak légiói kiséretében utazgatnak?! 

Engedték őket besíbolni dolgokat a határon?! Ez volt a nagy sztárságuk jutalma, ez volt a „nagy pénz”?! Ugyan már... és ugyanakkor milyen foci volt az már, istenem... és akkor még egy generáció, talán kettő, Alberték, azután Nyilasiék... Még ők is csórók voltak a maiakhoz képest... és hogy fociztak... 

És azután elkezdődött a nagy pénz... és hol a nagy foci?! Ez a világbajnokság volt az, amikor végetért a „brazil foci” nimbusza... a brazilok nem focizták már a „brazil focit”... hát, rossz volt nézni (belenéztem egy részébe a Holland-brazilnak is, meg a döntőbe is, ebből a két meccsből nyerem az információmat, ha voltak más jó meccsek, arról írjon más, azokat nem láttam...) Ugyan már... Nem a nagy stadionokban készült egy-egy nemzet (például) focibeli felemelkedése... 

Hogy is van ez? Nagy pénz, nagy foci? Mit mond – minden ellenkező híresztelés ellenére nem elévülhetően - a két őse a mai motivációs elméleteknek, Maslow és Herzberg? A fizetés, az alap és sokszor (ha lehet rá számítani elég biztosan) a jutalom, a bónusz is higiénés tényező (egyszerűen: ha van, jó, de nem motivál, akkor van baj, ha nincs, ezért nem „motiváló”, hanem csak „higiénés” tényező)... bizony... gondolj bele, hány hétig motivált Téged személy szerint egy fizetésemelés, egy bónusz, magasabb fizetés egy új helyen? Nem tudom, Te hogy vagy vele, minden nemzetközi felmérés és a saját tapasztalatom is az, hogy max néhány hétig, ha jelentős volt, nagyságrendi, néhány hónapig.... 2, vagy 3 alkalommal az új pénzt kaptam, a 4. alkalommal már arra számítottam, és ennyi... elmúlt a speciális, rövid ideig tartó hatása... bizony... ennyit a nagy pénz nagy fociról... 

Afrikában futballista gyárak működnek... bizony... nem egy dokumentumfilmben (francia, német adókon láttam ezekről híradást)... és ott még harapnak a fiatalok, mert szegénység van... igaz, már ott se az az eredeti, originális motiváció van, ami a kispesti grundokon és a copacabana homokjában hajtotta a kis kölyköket... 

Alig van gól... 0:0-k sorozatban (csak ne kapjunk gólt az a biztos...)?  A „taktikai” faultokat már le se fújják a bírók, pedig néha – majdnem minden meccsen legalább egyet – hordágyon viszik le a az egyiket (amúgy, néha azt, aki faultolt... nem sikerült jól, így járt)... 11-esek döntenek el sorsdöntő dolgokat? Majdnem a VB-döntő is 11-es rúgásokon múlt? Hogy mi van?! Wimbledonban csak igazi tenisszel lehet nyerni... az ötödik, döntő game-ben addig kell játszani, amíg 2 game-mel valaki meg nem nyeri... elvileg hónapokig is tarthat egy meccs (persze éjszakai szünetekkel)... ilyen hosszú nem volt még, de tavaly volt egy 86:84-re végződő, az Isner- Mahut (és az nem is döntő volt)... 

Egyáltalán, párhuzamosan ment a Wimbledon és a VB... micsoda különbség! Azt mondja egy barátom, hogy Miklós, de nézd meg, hányan élnek meg a világon a teniszből és a fociból?! Ez érv?! Érv amellett, hogy százmilliók néznek végig alapvetően közepesen tehetséges embereket focizni helyenként (50-60%-ban) hót unalmas meccseken?! 

Valami illúziót nézhetnek, nem azt, ami történik... Ugyanez a barátom kérdezi tőlem, Miklós, nem érzed a belső feszültséget? Éppen elszúnyókálóban voltam, talán ennek a végtelen unalmas VB-döntőnek a 40. perce körül és elkezdtem odafigyelni, hátha valamit nem jól figyeltem meg... 

Figyeltem pár percig és éreztem, hogy az én vevőkészülékem rendben, ez valóban egy unalmas meccs... de jobban megértettem őt... ő nem ezt  a meccset nézte, hanem a saját térképén az általa megalkotott csapatok játszottak valami (belső) izgalommal telített dolgot... ehhez a képernyőn zajló dolgoknak sok közük nem volt... azt mondanám, hogy ilyen támpontokat adtak, neveket, stb.... azután bent az ő térképén volt egy jó kis meccs... tulajdonképpen elkezdtem irigyelni, hogy neki van az a meccse... És utána átaludtam a második félidőt (később tudtam meg, hogy jó társaságban, Joachim Gaukkal együtt...), csak az utána – éjfél után! – folytatott beszélgetésre próbáltam magam mégegyszer összekalapálni, nem sok sikerrel....:-))) 

Ezek a focisták már nem sportolók, ezek alkalmazottak, akik bejárnak dolgozni... Valamit kicsit (nagyon? ááááá...) jobban tudnak az átlagnál és e képességük miatt beszippantja őket egy gépezet (ezt nem központian kell elképzelni, hanem egyének a saját – menedzseri, marketing, szervezői, edzői, stb. - képességük tehetségük és motivációjuk révén kvázi létrehozzák a nagy egységes gépezetnek látszó valami (a Leviatán Hobbes-tól ide alkalmazva...) elemi „kapszuláit”, amelyben, mint a Mátrixban az adott sportoló élet-energiája fogja működtetni az elemi kapszulát és az összes kapszula szimbiózisa a „gépezetet”) és beindul a verkli... 

Ez jutott eszembe erről a világbajnokságról... hogy van a foci és van a pénz és a kettőnek – láthatóan vajmi kevés köze van egymáshoz (ez az általánosabb tanulság nekem a focin túl is...)... volt utána a Vizilabda európa bajnokság, abban meg nem sikerül lemaradnunk a dobogókról és láthatóan és nagyon hosszú ideje a világ élvonalában vagyunk... és itt se függ össze a teljesítmény és a pénz... 

miklos.szilagyi@zilappo.hu

Asszertivitás azt jelenti, hogy képes vagy pozitívan gondolkodni és cselekedni a magad és a környezeted számára. Ez nemcsak a munkádban fontos, de otthon, a sportklubbodban, a bárban... gyakorlatilag mindenütt! Ha elsajátítod a véleményed, a gondolataid és ötleteid megfelelő kifejezését és a határaid jelzését, képessé válsz nyerni harc nélkül és képes leszel a lehetőségeid teljességét kihasználni. 

Gyakorlatilag mindent, amit csinálsz, emberekkel való kommunikáción keresztül érhetsz el (kivéve ha önellátó módon,  a hegyek között élsz, akkor a kapcsolati képességeidet a természettel, az állatokkal, a növényekkel, a természeti erőkkel, mint környezeteddel és nem más emberekkel való „kommunikáción” keresztül kell érvényesítened... – jelzem, az „asszertivitásnak” ott is van jelentése, igaz, még nyersebb, tisztább formában, mint az emberek között...). Maradjunk a „földön”, a társadalomban való érvényesülésnél. 

Azzal az illúzióval, hogy amit beszélsz, amit el akarsz és próbálsz mondani a többi embernek, majd ők azt odafigyelve meghallgatják, és a tartalmát aszerint fogják értelmezni és annak megfelelően fogják a dolgaikat ezután intézni, ahogyan azt Te szeretnéd, egyszer és mindenkorra számolj le. 

Nem mintha ezzel az illúzióval nem lehetne egész jól leélni az életet. Lehet. Én magam leéltem életem majdnem háromnegyedét ezt gondolva, és viszonylag jó eredményeket értem el. Amikor elkezdtem a kommunikációval foglalkozni néhány évvel ezelőtt, elolvastam egy csomó könyvet, résztvettem sok tréningen, workshopon, amelyek középpontjában a kommunikációs kompetencia fejlesztése volt és elkezdtem a mindennapi életemben odafigyelni, mennyire hatékony a kommunikációm, lefagytam. Azt találtam, hogy nincs még 50%-os se a „normál”, zsigeri, „én csak mondom a magamét” típusú kommunikációm. Amikor nem figyelek arra, hogy a másik kész-e a kommunikációra, be van-e állítva vételre, vagy csak ott van, akkor hatékonyabb lenne még az is, ha a falnak beszélnék...: 

1. Eleve nem figyel oda,
2. A tartalmából, ami véletlenül eljut hozzá, egészen mást ért meg, mint amit szeretnék és
3. Tök nem hat arra, amit utána csinálni fog... 

Azután elkezdtem magam megfigyelni, és konstatáltam, hogy az esetek nagy többségében egyáltalán nem, vagy alig figyelek arra, aki konkréten hozzám beszél, hozzám szeretne valamit eljuttatni. Remek szűrőket építettem be, amelyek szinte teljesen ki tudták szűrni azt a forrást, ami érdekelt (rádió, tv, a mobilom), és a másikat, az „élő”-forrás input-potméterét szinte 0-ra tudtam állítani. Nem egyszerűen „egyik fülemen be, másikon ki”, én már azt is blokkolni tudtam, hogy egyáltalán bejusson. 

Ezt persze a környezetem „levette” és különböző furfangokat talált ki, hogy „eljusson hozzám”... Megfigyeltem például egyik nagyon okos családtagomat, aki megtanult engem és eleve úgy közelített hozzám, hogy „Hallod...?”. Mindig felfigyeltem, vételre kapcsoltam, mert azt hittem, hogy valamit elmulasztottam... (arra mindig figyeltem egy beépített alarm-funkcióval, hogy kérdő-hangsúly (plusz szünet a válaszra várva...) mikor jelenik meg és akkor alarm üzemmódra átkapcsolva próbáltam gyorsan a legutolsó közléselemet visszaidézni, hogy mire is kellene válaszolni – általában nem sok sikerrel... A „Hallod...?” zseniális indítás, mert beindította az alarm-funkciót, elkezdtem visszacsévélni, illetve egyáltalán figyelni... (az érdekes az, hogy miután ezt felfedeztem, a „Hallod...?” nem veszítette el hatását, hiába tudtam, mi a célja...). 

Azért írtam le ezt ilyen részletesen, hogy saját „kísérleti” megfigyeléseimmel alátámasszam  azt a kijelentést, hogy ha nem figyelsz arra, hogy van-e fogadókészség, tulajdonképpen kár fárasztani magad, a falnak is beszélhetnél... Ez meglepően gyakori, hogy erre nem figyelünk... (mindezen okosság után velem is rendszeresen előfordul...). Amúgy ez nemcsak a kamara, páros, kis-csoportos beszélgetésekben van így, ha nagyobb csapatnak, netán tömegnek prezentálsz, ugyanez a helyzet... Állandóan csekkelni kell, hogy van-e (kommunikációs) híd, vagy rég leromboltad, és az infó, élmény, stb., amit át szeretnél juttatni a „hídon”, megy a levesbe, vagy ha már híd, a vízbe, a te-oldaladi hídfőnél... 

Ez a „híd” dolog Horváth Tünde workshopjából származik, és vonatkozik a coachingra, az egyszerű bármilyen témájú beszélgetésre, vagy akár egy prezentációra. Ha kommunikálni akarsz, el akarsz juttatni egy üzenetet valaki(k)hez, először ezt a (kommunikációs) hidat kell megépítened és utána mehet a tartalom a hídon keresztül. És közben állandóan figyelni kell a híd állapotát, nem romboltad-e le valamivel közben... ha igen, meg kell állni a tartalommal és újra a hidat kell építeni... 

Különböző nevei vannak ennek a hídépítésnek, az NLP-ben például rapportnak hívják, vagy a következő fázisát pacing-leadingnek, de ez az utóbbi már több is, ebben a tartalom átvitelének a mozzanata is benne van. Nevezzük egyszerűen kapcsolatépítésnek, vagy a segítői műszóval a kémia (chemistry) kialakulás elősegítésének (persze, az utóbbinak van egy befolyásolhatatlan része is, mégis úgy gondolom, hogy a gondos „hídépítés” hozzá tud járulni a pozitív chemistry kialakulásához, mondhatnám, hogy szükséges, de nem elégséges feltétetele a híd kialakításának). 

A címben az asszertivitás szerepel, mégis jelentős részt szántam az azt megelőző fázisnak, mert azt gondolom, hogy nem érdemes kommunikációról beszélni (se asszertívről, se semmilyenről), ha nincs az előzőekben jellemzett kommunikációs híd megépítve... 

A hídépítéshez hozzátartozik, mintegy előkészíti a talajt az asszertív kommunikációhoz, hogy figyelünk a másikra. Mi magunk autentikusak, kongruensek, hitelesek vagyunk, és nyitottak arra, hogy vele mi van, mi a baja (ha van), mit szeretne, mik az igényei és persze – ahelyett, hogy elöntené az agyunkat az amygdalás köd - világosan látjuk, (a) mi történt, (b) mit jelent ez a számunkra és (c) mit szeretnénk (ezekre még szükségünk lesz egy kis kiegészítéssel...). Ezek önmagukban elősegítik azt – és még nem beszéltünk az asszertivitásról magáról a fogalomnak a legszűkebb értelméről -, hogy figyeljenek ránk... 

Az asszertív kommunikáció/viselkedés – a többiek érdekeinek igényeinek, jogainak tiszteletben tartása melletti önérvényesítés képessége - a két extrém, a passzív és az agresszív kommunikáció/viselkedés közötti arányos középút:

• A passzív kommunikáció/viselkedés jellemzői: kihasználják, megsértik a jogait, mások döntenek helyette, céljait rendszerint nem tudja elérni, frusztrált, szorongó és boldogtalan, gátlásos, visszavonult
• Az agresszív kommunikáció/viselkedés jellemzői: ő az, aki megsérti mások jogait, céljait mások rovására éri el, döntéseit ráerőszakolja másokra, hirtelen haragú, mérges, kiszámíthatatlan, védekezik, harcias, megsérti és lekezeli a többieket. 

Ezek közötti középútként az asszertív kommunikáció/viselkedés jellemzői:

• Megvédi a jogait, miközben respektálja másokét
• Úgy éri el a céljait, hogy nem árt másoknak
• Maga dönti el a saját ügyeit
• Megfelelő önbecsülése/önbizalma van, eléri célját
• Szociálisan és érzelmileg is köszöni, jól van... 

Az asszertív kommunikáció magja az én-üzenetben van (az én-üzenet fogalma Thomas Gordon módszeréből eredeztethető, aki Carl R. Rogers-szel együtt dolgozva az ő személyközpontú pszicológiai rendszerét „fordította le” gyakorlati útmutatásokra). 

Az én-üzenet lényege (bár mindjárt látjuk, hogy szerkezete egy kicsit bonyolultabb és ahogy Vizi Bea egyszer mondta a Gordon & T.A. térningjén, először „egyáltalán nem természetes”, meg kell szokni, meg kell tanulni, mert annyira eltér a mindennapi szó- kifejezéshasználatunktól), hogy egy konkrét eseménnyel/problémával kapcsolatban azt fejezem ki, hogy az rám hogyan hat. Ellentéte a te-üzenet, amikor arról beszélek (mint általában a mindennapokban tesszük, mielőtt találkoznánk és meggyőződnénk az én-üzenet hatékonyságáról), hogy szerintem neked mi a szereped az adott dolog/probléma kialakulásában és ezzel azonnal bezárkózásra, védekezésre késztetlek. 

Egy egyszerű példán triviális lesz a különbség.  Az esemény/probléma legyen az, hogy: Y nem tartotta be az ígéretét. Te-üzenettel azt mondom neki: „Nem lehet rád számítani.”, vagy „Hazudtál”. Én-üzenettel viszont elmondom, ez hogyan hatott ez rám: „Csalódott vagyok.” Ha Te lennél Y, hogyan hatna Rád egyik vagy másik? 

Érdemes belenézni (amúgyis) Thomas Gordon magyarul is megjelent könyveibe (P.E.T., T.E.T., V.E.T.), én itt most Dr. Palotai Gabriella fejezetére hivatkozom (Módszertani kézikönyv coachoknak... II.), ő egy betűszóba (FÉKEK) építette bele az én-üzenet (már jelzett) kicsit komplikáltabb szerkezetét: 

F: Fókusz, probléma meghatározása (Mi a gondom?  Mi a helyzet?)

É: Érzés őszinte közlése (Mit érzek?)

K: Kívánságok közlése (Mi a célom? Mit szeretnék elérni?)

E: Előnyök (Mit nyerhet a másik a javaslatommal?)

K: Konzekvenciák (Mik a következmények? Milyen szankcionálási lehetőségem van? 

Az asszertív viselkedés eszközei: 

Verbális eszközök:

• „Én” típusú, közvetlen/direkt közlések
• (Ez is nagyon fontos...) Különbségtétel tények és vélemények között
• Javaslatok (utasítás helyett) – a kívánságok közlésénél
• Sok – kiegészítendő, nyitott – kérdés (tisztázni a helyzetet, a másik fél igényeit – építeni a hidat... 

Nemverbális eszközök:

• Folyamatos, pásztázó szemkontaktus
• Nyílt, érzelmeket kifejező mimika
• Spontán, a helyzethez illő gesztusok
• A testtartás és a mozdulatok nyitottságot és magabiztosságot közvetítenek
• A hang ereje, tónusa, a beszéd tempója a tartalomhoz illő, hiteles. 

Néhány jogunk, ami megjelenik az asszertív kommunikációban: „Jogod van ahhoz, hogy...

• ...tisztelettel bánjanak veled.”
• ...kifejezd az érzéseidet, véleményedet.”
• ...meghallgassanak és komolyan vegyenek.”
• ...megállapítsd, mi fontos neked és mi nem.”
• ...nemet mondj anélkül, hogy bűntudatot éreznél.”
• ...kérd, amit szeretnél.”
• ...hibát kövess el.”
• ...ne képviseld az érdekeidet.” (igen, ha akarsz, engedhetsz is...)
• ...megváltoztasd a véleményedet.”
• ...önmagad légy.”
• ...azt mondd: ’Nem tudom.’”
• ...mások tiszteletben tartsák a jogaidat.” 

Az említett könyveken kívül még lehet olvasni kifejezetten az asszertivitásról a középpontban (rengeteg egyéb könyvben van még szó róla egyéb összefüggésekben):

• Asszertivitás – Hogyan érvényesítsük érdekeinket? – Sue Hadfield, Gill Hasson, 2012
• Asszertivitás – Sue Bishop, 2008 

Fejlesztése gyakori téma, gyakori cél, vagy részcél a coachingban. 

miklos.szilagyi@zilappo.hu

Ahogy kezd összeállni a kép, valahol mindig a "sarokban" megjelenik Rogers... Ma keresgéltem a (Kindle) könyveim között és többek között ráakadtam egy "Carl Jung, Darvin of the mind" című könyvre (szerző: Thomas T. Lawson)... érdekes, hogy ő is Carl volt... No, ennek a parfrázisa fejezi ki számomra Carl R. Rogers szerepét: "Carl Rogers, a coaching Darwinja"... (jó, kicsit idétlen, de attól még...:-))) És eszembe jutott az "Ilyen vagyok" című részlet az "On becoming a person"-ből, amit időnként elolvasok és éreztem, hogy itt az ideje, hogy felmerüljön ez megint... Viszonylag nehéz keresni a blog.huban, pláne, ha olyan címeket ad az ember, mint amilyeneket én szoktam és pláne, ha 2011 eleje óta már majdnem 300 bejegyzés között kell keresni. De megtaláltam, íme...

Amikor elkezdtem ismerkedni a coachinggal, rögtön elkezdtek érdekelni a gyökerei is. Mint több más segítő szakmánál is, ezek a gyökerek a pszichológiáig, pszichoterápiáig, és akár olyan filozófiai irányzatokig, mint a konstruktivizmus, rendszer-elmélet, káosz-elmélet, hermeneutika nyúlnak vissza. Megjelenik a tágabb összefüggésekben például Wittgenstein, Heidegger, Gadamer, és persze Paul Watzlawick, vagy Heinz von Foerster. Ezek olyan nevek, amelyek fel-, feltűnnek a coaching irodalmában, bizonyos megközelítések/elemek első megfogalmazóiként, inspirálóiként. 

Nem tudom, hány embert inspirált a segítő szakmákban Carl R. Rogers (1902-1987) a világon, de sokan lehetnek és talán naponta nő néhánnyal a számuk (járt Magyarországon is és jelent meg magyar nyelvű könyve is). Bizonyos írásai, de még egy híres munka-videója is a neten, a youtube-on ingyenesen is elérhetőek. 

A “Person Centred approach - Humanistic style of counseling” = személy-központú megközelítés, humanisztikus pszichológia megteremtője, egyéni és csoport-foglalkozásain kívül – érdekesség -, nemzetközi konfliktusokban is mediált, például dél-afrikai és észak-írországi közvetíítői munkájáért egyszer Nobel-békedíjra is jelölték. Különböző értékelések alapján a 20. század egyik legkiemelkedőbb, legnagyobb hatású pszichológusa volt. 

Nekem az első igazi álló-csillagom Rogers 2011 elején lett, amikor az akkori tréningen a tréner a mellékelt linken található részletre hívta fel a figyelmemet: 

http://bocs.hu/3part/rogers-01-02.htm 

Az “Ilyen vagyok” című kis írás lényege (szerintem) az, hogy először el kell tudni fogadni magunkat, a helyzeteket, a másikat, a tényeket úgy, ahogy vannak, és akkor van esélyünk, hogy segíteni/inkubálni tudjuk a segített, az ügyfél óhajtott változását. Ha ezek nem adottak – sugallja Rogers megejtő őszinteséggel, kitérve arra, hogy neki sem sikerül maradéktalanul megfelelnie a saját mércéjének -, akkor csak a felszínt piszkáljuk, se magunknak, se másoknak nem tudunk igazán, tartósan segíteni. Elérhetünk felszíni, ideig-óráig tartó sikerecskéket, de annyit, s nem többet. 

És ha bele vagyunk képesek “állni” a saját konfliktusainkba, egyáltalán a kicsit húzósabb, természetes és alkotó feszültségű helyzetekbe, akkor esélyünk van rá, hogy a jelenlétünk, az értő aktív figyelmünk, az igaz visszatükrözésünk, létezésünk (“csodája”, mondanám, ha nem félnék a pátosztól és a félreértéstől…) másoknak is tartósan, mélyebbre merülően tud segíteni. 

Ez pedig azért van így, mondja Rogers az idézett link szövegében, mert: “Könnyebb elfogadni magamat, mint nyilvánvalóan tökéletlen egyént, aki nem tud mindig úgy viselkedni, ahogy szeretne. Egyesek ezt biztosan nagyon furcsa iránynak tartják, amit követek. Számomra azért értékes, mert az a különös paradoxon rejlik benne, hogy ha elfogadom magamat olyannak, amilyen vagyok, akkor megváltozom. Azt hiszem, ezt részben a pácienseimtől tanultam, részben önmagamon észleltem: nem tudunk megváltozni, nem tudunk továbblépni onnan, ahol vagyunk, csak ha tökéletesen elfogadjuk magunkat. Ezután a változás szinte észrevétlenül következik be.” 

Egy másik kedvenc idézetem szintén erről az idézett helyről: “Másokkal való kapcsolataimban arra a következtetésre jutottam, hogy hosszú távon nem segít, ha másnak mutatkozom, mint ami vagyok. Nem használ, ha nyugodtan és kedvesen viselkedem, amikor valójában mérges és kritikus vagyok. Nem jó, ha úgy teszek, mintha tudnám a megoldást, ha egyszer nem tudom. Nem használ, ha szívélyesnek látszom, amikor éppen ellenséges vagyok. Nem használ, ha magabiztosnak akarok tűnni, amikor éppen bizonytalan és rémült vagyok. Azt tapasztalom, hogy még a legegyszerűbb esetben is érvényes a tétel. Nem jó nekem, ha úgy csinálok, mint aki egészséges, ha egyszerre betegnek érzem magam.”

És persze (?): “…úgy hiszem, hogy hatékonyabb vagyok, ha el tudom fogadni saját magam, és képes vagyok önmagamat adni.”

“Megbízom a magam tapasztalatában” – írja, és még hogy: “mások értékelése számomra nem irányadó. Mások ítélete, bár meg kell hallgatni és el kell fogadni annak, ami, nekem nem lehet mértékadó. Ezt nagyon nehezen tanultam meg…”

Még ide: “A későbbi évek folyamán kissé megdöbbentett néha, amikor megtudtam, hogy mások szemében szélhámos vagyok, aki diploma nélkül orvosi gyakorlatot folytat  (pszichológusként nemcsak pszichiáterként dolgozik, de új terápiás megközelítést is kidolgozott, ami már tényleg “pimasz” dolognak tűnhetett az amerikai szakma nevében, amely mint tudjuk, Freud újításait sem fogadta kitörő örömmel – SZM megjegyzése), aki egy igen felületes és káros terápia létrehozója, aki hatalmat akar, misztikus stb. És ugyanígy zavart a hasonlóan szélsőséges dicséret. De azért nem érdekelt túlságosan, mert úgy éreztem, csak egyetlen személy (legalábbis az én életemben, és talán egyszer s mindenkorra) tudhatja, hogy amit csinálok, az tisztességes vagy pedig hazug, elhárító és kóros dolog-e, és ez a személy én vagyok.”

És még: “Figyelembe véve, amit mondtam, a következő felismerés nem fogja meglepni Önöket. A tapasztalat nekem a legfőbb tekintély. Az érvényesség próbaköve a saját tapasztalatom. Sem egy másik ember tapasztalatai, sem a magam elgondolásai nem vetekedhetnek a tapasztalataim hitelével.”

“Egy másik felismerés, amiért nagy árat fizettem, a következő szavakkal fejezhető ki: A tények barátaim.”

“Nagyon felkeltette az érdeklődésemet, hogy a legtöbb pszichoterapeuta és különösen a pszichoanalitikusok kitartóan elzárkóznak attól, hogy terápiás tevékenységüket tudományos vizsgálat tárgyává tegyék, akár ők, akár mások. Én megértem ezt a reakciót, mert én is átéltem ezt. Jól emlékszem, hogy különösen az első vizsgálatainkban mekkora izgalommal vártuk a kapott eredményeket. Tegyük fel, hogy a hipotézisünk nem igazolódott be. Hátha elképzelésünk téves volt! Hátha véleményünk nem állta meg a helyét! Ha most visszagondolok erre az időszakra, úgy gondolom, hogy a tényeket, mint a katasztrófa lehetséges hordozóit, potenciális ellenségnek tartottam.”                      

“Talán egy kissé lassan fogtam fel, hogy a tények mindig a barátaim. A bizonyosságnak minden egyes darabjával, aminek bármely területen a birtokába jutunk, közelebb kerülünk az igazsághoz. És az a tény, hogy közelebb jutunk az igazsághoz, sohasem lehet káros vagy veszélyes, és nem keltheti bennünk az elégedetlenség érzését. Mialatt utálom mindig korrigálni a gondolkodásmódomat, utálom feladni az értékelés és fogalomalkotás régen bevált útjait, mélyebb szinten mégis valahogy rádöbbenek, hogy ezek a gyötrelmes újrarendszerezések azok; amit tanulásnak hívunk, és bármi gyötrelmes is, ezen át jutunk el egy kielégítőbb, precízebb látásmódhoz.”

“Ami a legszemélyesebb, az a legáltalánosabb. Előfordult, hogy miközben diákokkal vagy munkatársakkal beszélgettem, vagy írásaimban olyan személyes hangot használtam, hogy úgy éreztem, ezt senki sem értheti meg, mert ez az attitűd annyira sajátom... Így jutottam el ahhoz a meggyőződésemhez, hogy ami mindannyiunkban a legszemélyesebb, az valószínűleg az, amit ha másokkal megosztunk, -elmondunk; másoknak is sokat jelent. Ez a felismerés segített abban, hogy megértsem a művészeket és költőket, mint olyan embereket, akiknek van bátorságuk kifejezni önmaguk különös voltát.”

“Egy nagyon fontos felismerés talán alapja lehet mindannak, amit eddig mondtam. Ennek tanulságát az a több, mint 25 év érlelte meg bennem, aminek során megpróbáltam segíteni a bajba jutott embereken. Ez nagyjából a következő. Rájöttem, hogy az emberek beállítottsága alapvetően pozitív… Egyre inkább azt érzem, hogy minél jobban megértenek és elfogadnak egy embert, annál valószínűbb, hogy elhagyja a hibás magatartási sémákat, amikkel az élet elé ment, és annál inkább fordul az előremutató irányba… Nem szeretném, ha ebben a kérdésben félreértenének. Nincsenek naiv elképzeléseim az emberi természetről. Nagyon jól tudom, hogy az emberek hihetetlenül kegyetlen, borzalmasan destruktív, éretlen, regresszív, antiszociális, bántó magatartásra képesek, védekezésből és belső félelemből. Ugyanakkor tapasztalataim legelevenebb és legvidámabb élményei közé tartoznak azok, amikor ilyen egyénekkel kerülök kapcsolatba, és közben felfedezem azt az erőteljes pozitív viszonyulási hajlandóságot, ami az ő és mindannyiuk legmélyebb rétegeiben él…”

Azért az, hogy például “A tények barátaim. “, meg hogy “…ezek a gyötrelmes újrarendszerezések azok; amit tanulásnak hívunk…”, és  a végén ezek a sorok egy tapasztalt segítőtől az emberi természetről… ezek például nagyon erősek…

Még valami azoknak, akiknek újra (nem először… és nem utoljára) felkeltettem az érdeklődését Rogers iránt és akik értenek valamilyen szinten  angolul. Egy érdekes, kb. másfél órás film készült 1965-ben “Három pszichoterápiai megközelítés” címen az akkori 3 leghíresebb, egy-egy fontos terápiás módszert követő pszichoterapeutával (Rogers pszichológus végzettséggel dolgozott). A film 3 db kb. 30 perces terápiás ülést mutat be mindegyikkel, a különlegesség az, hogy ugyanazzal, a Glóriaként aposztrofált ügyfél-hölggyel. A nagyközönség számára a választást voltak hívatva gondolom szolgálni az összehasonlító film-etűdök és valóban kíváló alkalmat adnak abba való bepillantásra, hogy hogyan dolgoztak ők. 

A Carl R. Rogers és Glória ülés ezeken a videókon tekinthető meg (az első video tartalmazza a bevezetőt az egész filmhez): 

http://youtu.be/ZBkUqcqRChg

http://youtu.be/m30jsZx_Ngs

http://youtu.be/RX_Y3zUPzEo

http://youtu.be/zHxl5NtcDow

http://youtu.be/L19nXMvbS8E

Rogers a nem-irányító, személy-központú terápiát alapította, Albert Ellis a kognitív ahogy-gondolkodsz-a-dolgokról-az-tesz-boldogtalanná REBT (Racionális Érzelmi Viselkedési Terápia) megalkotója volt és Fritz Perls az egyik terapeuta, akinek a nevéhez a teljes-autentikusságot-megkövetelő Gestalt megközelítés kötődik.

Nem teljesen biztos információk szerint - egyébként meglepő módon annak a számára, aki látta mind a három ülést (mind fent van a youtube-on, a többi a Rogers-en kívül szintén könnyen megtalálható, ha nem ott, esetleg a Google-n), -  ha igaz, Gloria a film-forgatás után választhatott és ő Perls-t választotta, majd később nem túl késői haláláig Rogers-szel volt barátságban.

Nekem egyértelműen Rogers a hozzám közel álló, és ha megnézitek az egészet az egyedi klippekből összerakva, striking, kiáltó, hogy Rogers stílusa mennyire modern és mennyire közel áll – alapvetően a stílusában – a mai coaching fogalmához. Az én személyes univerzumomban Rogers az első coach-ok egyike. Ez az interjú alapján annál is pregnánsabb, hogy Gloria, a másik szereplő, sokkal inkább egy (life-)coach ügyfélhez hasonlít, mint egy pácienshez… 

Összeállította, “levadászta”, kommentálta: Szilágyi Miklós - miklos.szilagyi@zilappo.hu 

Ebben a III. részben folytatom a könyvlistámat, mégpedig a 3 nagy magyar TA-tanulmány-gyűjteménnyel, a "Játszmák nélkül"-lel, "A játszmák világával" és a "Felelősség és siker"-rel... A számozás folyamatos a II. rész számozását folytatva...

15. „Játszmák nélkül – Tranzakcióanalízis a gyakorlatban” – Tanulmánykötet (szerkesztette: Járó Katalin) – Helikon kiadó, 1999 – Számos TA-s szakember járult hozzá munkájával ehhez a csaknem  650 oldalas gyűjteményes szakkönyvhöz: 

• Járó Katalin és Juhász Erzsébet jegyzi az „Elemzés és változás: TA-fogalmi kalauz” című részt (ez a rész kisebb módosításokkal megjelenik „A játszmák világa” című gyűjteményben is)
• Valkai Zsuzsa és Járó Katalin „A lelki élet zavarai és a TA” című részt (itt megjelenik egy-egy írással Túri Zoltán („Elhúzódó serdülőkor”), Simon György („Hastánc és tranzakcióanalízis”), Juhász Erzsébet (2x, „Mi lehet az oka, vagy keresd az átkozott traumát” és a „Nem tudja, hogy hány lépés a határ – a határeseti zavarok pszichoterápiájáról”), Valkai Zsuzsa (2x, „Alkoholmámor” és a „Gyilkos indulatok fogságában”), Szamosi Judit („Megközelíthetetlenek?”))
• Váry Annamária jegyzi a „A szervezetek és a TA” című részt, és ő írta az első írást: „Érzékeny és okos szervezetek” (itt a következő írások olvashatók: Váry Annamária: „Az Adonisz-naprendszer és a haldokló krokodil szomorú története”, Mezei Júlia: „Hol volt, hol nem volt... – szervezet újjászületik”, Münnich Iván (az apa): „A menedzserszemüveg”, Váry Annamária: „Fellobbanni és kiégni”) – Ezek lényegében – az első kivételével – mind megjelennek majd „A játszmák világa” című kötetben is (szóról szóra nem egyeztettem le a szövegeket, nagyjából az oldalszámok egyeznek...)
• Járó Katalin és Oláh Zsuzsanna jegyzi és írta a bevezetőt a „Gyermeknevelés, iskola és a TA – Hatni mesterfokon” című részhez (amelyben a következő írások találhatóak még: Szamosi Judit: „Felvértezve a rendbontók ellen” és „Kölcsönös csalódás után közösen’”, Nábrády Mária: „Amikor ég a hátország – családterápia és a TA”, Magyar Judit: „Pedagógusok és szülők – avagy ki fél kitől” és „Az iskola mint szervezet – változva megmaradni”, Oláh Zsuzsanna: „Határsértők – játszmák az iskolában”, Járó Katalin: „Hatalmaskodók és kiszolgáltatottak az osztályban”)
• „A tanácsadás és a TA” – Váry Annamária: „Problémák rendezése: önerőből vagy segítséggel?” és „Sose késő! Óz és Dorothy pályaváltásai”, Tari Katalin: „Stresszel, vagy anélkül”, Nábrády Mária: „Emberismereti gyorstalpaló”, Pándy Mária: „Játszmák az ágyban, avagy az igazi intimitás” (ezek közül csak Nábrády Mária nem jelenik meg „A játszmák világá”-ban) 

16. „A játszmák világa – Felfedezések a tranzakcióanalízis tájain” – Tanulmánykötet (szerkesztette: Járó Katalin) – Háttér kiadó, 2011 - Egy kétkötetes tanulmánykötet első kötete (koncepciójában – azonos a szerkesztő – hasonlít a megelőző kötethez, „A játszmák nélkül”-höz ) A  „Játszmák nélkül” tanulmányainak egy részét átvette (itt-ott módosított az anyagokon), tulajdonképpen bizonyos értelemben annak folytatása és vett fel új anyagokat is (van egy rövid rész az elején, ami megpróbálja összefésülni a különböző időpontokban kiadott könyveket, nekem ez egy kicsit zavaros – lehet, hogy bennem van a hiba...):

• A bevezetés után Járó Katalin és Juhász Erzsébet jegyzi az „Elemzés és személyiségváltozás – TA-fogalmi kalauz.
• Egy további nagy részt Járó Katalin és Váry Annamária  jegyez: „Hétköznapi játszmáink”
• Majd egy szerzőhármas ír a „Tisztuló jelentések . Az alapfogalmak továbbgondolása”-ról a követklező részben,
• Járó Katalin „Tranzakcióanalízis – történeti áttekintő és perspektívák”
• „TA nemzetközi és hazai szervezetei”-ről ír Nábrádí Mária és Járó Katalin.

17. „Felelősség és siker – A tranzakcióanalízis mint döntésmenedzselés” – Tanulmánykötet (a második és egyben utolsó kötet a szériában, ami a „Játszmák világá”-val kezdődött) (szerkesztette: Járó Katalin) – Háttér kiadó, 2013 – Ez részben az előrejelzett 2 kötet második kötete, részben ez is bőven emel át a legelelső (15.), „Játszmák nélkül” című kötetből:

• Az első rész a „Szervezetek és a TA” nevet viseli (hasonlóan a „Játszmák világa” egyik részének címéhez, csak az ott nem megjelent tanulmányokat említem):

i.     Antal Sándor: „Mit nyújthat a tranzakcióanalízis a szervezetekben és szervezetekkel dolgozó embereknek?”

ii.     Járó Katalin: „A szerkesztő jegyzete a szervezeti TA-ról – hazai tájakon”

iii.     Az olvasókönyv – Munkahelyen alfejezetben a következő tanulmányok találhatók:

Sari van Poelje: „Játszmák határok nélkül  - A munkahelyi légkörről”

Hans-George Hauser: „Coaching és a tranzakcióanalízis”

Chrenóczy-Nagy Judit: „Ambíció, gyors siker, és ami mögötte van – Az Y generáció két arca”

Galambosi Szilvia: „A félreismeréstől a felismerésig – A kiégésről TA-s szemmel”

Szatmáriné Balogh Mária: „’Nem én akartam elmenni!’ – avagy a gondoskodó létszámleépítés TA-s alapelveken”

• A második rész „A tanácsadás és a TA” címet viseli (hasonlóan a „Játszmák világa” egyik részének címéhez, csak az ott nem megjelent tanulmányokat említem):

i.     Váry Annamária: „Tanácsadás, útban az információs társadalom felé”

ii.     Járó Katalin: „A szerkesztő jegyzete a TA-s tanácsadásról: A TA válasza korunk kihívásaira és Hazai tájakon”

iii.     Nábrády Mária: „Mire elég egy pillanat?”

iv.     „Olvasókönyv – közös dolgaink: demokrácia, meggazdagodás, kultúrális tolerancia” alfejezetben:

Magyar Judit: „A demokráciáról és a gazdaságról az érzelmek tükrében” és „Országodba befogadtál?! Néhány gondolat a cigányság sorskönyvéről”

Nagy Gábor: „Az ’IKEA’-generáció esete a devizahitelezéssel” és A hiányzó láncszem – avagy pénzügyi sorskönyveink vizsgálata”

Cekova Diana: „Kultúrák ütközőpontjában: Sokkoló percek és mulatságos helyzetek a változás kapujában”

• A Harmadik rész „A TA tanítása” címet viseli és F. Várkonyi Zsuzsa „TA-tanítási TA-pasztalatok menedzserekkel, támogató foglalkozásúakkal és laikusokkal” 
• 18. „Nyerni születtünk – Gyakorlati útmutató az önismeret fejlesztéséhez” (Born to win) – Muriel James & Dorothy Jongeward – 2010 (eredeti kiadás éve: 1971) – TA alapkönyv
• „Nyertesek és vesztesek”
• „A tranzakcióanalízis áttekintése”
• „Emberi igényünk a sztrókokra és az idő struktúrálására”
• „A sorskönyvek drámája”
• „A szülői szerep és a szülői én-állapot”
• „A gyermekkor és a gyermeki én-állapot”
• „Személyes és szexuális identitás”
• „Zsetongyűjtés és játékok”
• „A felnőtt én-állapot”
• „Autonómia és a felnőtt etikája” 

19. „The Process Therapy Model – The six personality types with adaptations” – Taibi Kahler – 2008 - Taibi Kahler itt következő 2 könyve a TA-ból kiinduló rendszerét írja le, ebben a könyvben az elméletet és a következő, 2 évvel korábban írt könyvében pedig egy kis történetbe csomagolva. A PCM profil egy személyiségprofil.

• „A Folyamat-Modell (Process Model) története” (1969-2007)
• „A személyiség szerkezete” – a 6 személyiség típus
• „Hogyan kapcsolódj az ügyfeledhez”
• „Mozgatók - Első szintű szorongás”
• „Sorskönyvek”
• „Fázisok”
• „Pszichológiai szükségletek”
• „Az alap - második szintű szorongás
• „A pince – harmadik szintű szorongás”
• „Fázis ügyek”
• „Sorskönyvek kezelése”
• „Fázis vs alap szorongás”
• „Terápiás témák”
• „Személyiség fejlődése”
• „A kezelési modell kiválasztása az ügyfél alapjának és fázisának megfelelően”
• „A Folyamat Terápiás Modell profil-riportjának a használata”
• „Föld jelentkezik...”
• „Személyiség típusok, mini sorskönyvek és adaptáció”
• „Tréning a PTM-ben és az adaptációk kezelése”

20. „The mastery management – or How to solve the mystery of mismanagemet” (A mestervezetés – vagy Hogyan oldjuk meg a téves vezetés misztériumát) – Taibi Kahler – 2006 – A PCM (Process Communication Model – Folyamat Kommunikációs Modell) bemutatása egy irónikus detektív-történetbe ágyazva

• „A karakterek”
• „A helyszín”
• „Az összeesküvés”
• „A bűntett”
• „A megoldás”
• „Epilógus”
• „Utóirat”

21. „Transactional analysis – Approaches to brief therapy” (Tranzakcióanalízis – Megközelítések a rövidterápiához) – Szerk: Keith Tudor – 2006 (első kiadás éve: 2002)

• „TA és TA iskolák”

i.     „Tranzakcióanalízis, mint rövidterápia” – Ulrike Müller és Keith Tudor

ii.     „Brief pszichoterápia, amely pszichoanalitikus TA-t használ” – Helena Hargaden

iii.     „TA mint egy rövidtávú kognitív terápia” – Geoff Mothersole

iv.     „Újradöntési terápia mint rövidterápia” - James R. Allen és Barbara Ann Allen

v.     „Catexis (túlzott koncentráció valamire): Rövidterápia bentlakásos helyzetben” – David Rawson

vi.     „TA rövidterápia integráló jellege” – Keith Tudor és Mark Widdowson

• „Alkalmazások”

i.     „Az egy-üléses gyógyítás: Nem-dohányossá válni” – Adrienne Lee

ii.     „Rövidterápia trauma-stresszre” – Steve Dennis

22. „Coacher avec l’analyse transactionelle” (Coacholni TA-val) – Daniel Chernet, 2013 (első kiadás éve: 2009)

i.     TA, mint egy megértési modell

ii.     Coaching kapcsolatot kialakítani az ügyfél javára

A coach pozícionálása

A kérés és a szerződés tisztázása

iii.     Az ügyfél viselkedése és dinamikája

Az ügyfél pszichológiai története

Az illúziók és az előítéletek

A személyiség kifejezése a kapcsolatban

iv.     Az érzelmek/indulatok (émotions - fizikai) a coachingban

Az érzelmek/indulatok és érzések (sentiment – gondolati) a coaching ülésen

Hová vezet a frusztrációk felgyülemlése?

Az érzelmek/indulatok kirobbanása az ülésen

v.     Pozitív kommunikáció

Amikor két ember beszél

A motiváció titka

Mit csináljunk együttt?

vi.     Amikor az ügyfél konfliktusban van

Megérteni a konfliktust

Miért veszünk részt a pszichológiai játszmákban?

A coachingban megélt pszichológiai játszmák

A drámaháromszög

Elkerülni a pszichológiai játszmákat és kilépni belőlük

vii.     A sorskönyv működésben

Amikor két személy egy

Felhasználni valakit anélkül, hogy kérnénk

Amikor az ügyfél semmit sem tesz, hogy megoldja a problémáját

Megérteni a hivatásválasztást és az életesemények ismétlődését

viii.     Néhány speciális TA-s közbeavatkozás

Kísérni a tudatosságot a probléma megoldásához

A konfrontáció megfelelő felhasználása

Megengedés, védelem és hatalom 

23. „Jegyek és játszmák – Tranzakcióanalízis és asztrológia” – Rákos Péter – Libretto, 2010 – A zodiákus jegyek szerint rendezett fejezetekben a tranzakcióanalízis eszköztárát használja a szerző, szóval összeötvözi a kettőt. Az egyik a születési dátumunk körüli együtt- és szemben- és a kettő közötti állásokat tekinti meghatározónak, a másik a (főleg) gyerekkorunkban rögzült taktikák és stratégiák három én-állapotban (szülő-felnőtt-gyerek) megjelenő leképeződéseit. Úgy jár el fejezetenként, hogy minden fejezetnél (csillagjegynél) az oda valamiért passzoló TA-s elmélet-morzsát említi meg (a könyv extra kisalakú és közepesen vastag (kb. 200 oldalas), pl. a Halaknál a sorskönyvet, a Kosnál a játszmákat, a Bikánál az ingereket és a sztrókokat, a Ráknál a drámaháromszöget és így tovább. Ami rendszerszerűen minden egyes fejezetben, minden egyes csillagjegyre konkrétan megjelenik, az (a) a belső hang típusa, (b) a jellemző sorskönyvek, (c) a játszmák és (d) a tranzakcionális minták.

• Vízöntő – Alapozó elméleti rész, asztrológia és a TA, stb.
• Kos – játszmaképlet
• Bika – Ingerek és sztrókok
• Ikrek – Trikófeliratok (a sorskönyvi parancsokat, tiltásokat nevezi így, pl. a „Rúgj belém!”, a „Bírd ki!”, „Tűnj el!”, stb.)
• Rák – A drámaháromszög az általános téma
• Oroszlán – Életpozíciók (Én OK, Te OK vagy az Én OK, Te nem OK, vagy az Én nem OK, Te OK és az Én nem OK és Te nem OK)
• Szűz – A „nem OK-ság” (negatív életpozíció)
• Mérleg - Feltételes életpozíció (sokszor eldönthetetlenül az OK-ság és a nem-OK-ság között)
• Skorpió – Szellemvasút (itt hozza először szervesen össze a két vonatkoztatási rendszert és azt mondja, hogy a TA gyermekkorban meghatározó sorskönyve és az ennél némileg ezoterikusabb és itt kevésbé részletezett módon az asztrológia pedig a születés dátumához kötötten együttesen határozzák meg („fektetik le”) azokat a síneket, amelyeken haladunk egész életünkben, főleg akkor, ha nem tudunk róla... Ugyanis amiről nem tudunk, az ellen tenni sem tudunk semmit, viszont láthatatlanul, számunkra érzékelhetetlenül meghatározhatják reakcióinkat, reagálásainkat és (élet-)döntéseinket...)
• Nyilas – Illúziók („aki jó, az előbb-utóbb elnyeri méltó jutalmát”... tanuljuk meg gyerekkorunkban... azután ez vagy bejön, vagy (többnyire) nem...)
• Bak – passzív játszmák (olyan viselkedési minta, ami kikényszerítheti másokból a játszmát, mint pl. – a könyv példája szerint  - ahogy a „Száll a kakukk fészkére” Főnénijének értelmetlen vasszigora kikényszeríti az ápoltak McMurphy vezette lázadását)

Bennem a többé-kevésbé tisztán TA-s könyvek mellé odakívánkozik a Gordon & T.A. oktatási módszere alapján a Gordon-módszer is. Én eleve szimbiózisban tanultam a kettőt Vizi Beától, F. Várkonyi Zsuzsától és társaiktól (pl. Antal Sándor pont kiemelten a TA-s részek egyikénél segített be, Guseo Rita pedig a PCM profil  elemzés-résznek volt a trénere). Itt öt könyvet említek meg:

• 2 db Thomas Gordon könyvet, a fontosabb a kettő közül az, amit a szervezeti vezetők számára írt, az L.E.T.-t (magyarul V.E.T. (Vezetői eredményesség tréning) címen jelent meg, de nagyon fontos könyvei még (itt nem listázva őket részletesen) a P.E.T (Szülői (Parental) eredményesség  és a T.E.T. (Tanári (Teacher) eredményesség tréning) és
• 3 db-ot F. Várkonyi Zsuzsa könyveiből 

A két Thomas Gordon könyv: 

24. (Kindle e-könyv) „Leader effectiveness training” – Dr. Thomas Gordon (eredeti első kiadás éve: 1957). (Ennek – annyira tetszik... meg kellett is valamihez -, van francia kiadása is, azt is megvettem...:-))) – „Leaders efficaces – L’efficacité par la collaboration” – A hatékony vezetők – Hatékonyság együttműködésen keresztül – Les Éditions de l’Homme, 2011 – első: 2001)

• Hogyan válhatsz hatékony vezetővé
• Attól, hogy kineveztek, még nem válsz vezetővé
• Csináld magad, vagy a csoport segítségével
• Készségek, amelyek segítenek a csoport tagjainak a problémáik megoldásában
• Az értő hallgatási készséged mindennapi használata
• Hogyan elégítsd ki a saját igényeidet
• Hogyan tedd hatékonnyá a vezetői csapatodat
• Konfliktusok: ki nyerjen, ki veszítsen?
• A nincs-vesztes módszer, a konfliktus együttműködéssé változtatása
• A nincs-vesztes módszer szervezeti alkalmazása
• Az időszaki tervező értekezlet: A teljesítményértékelés egy új megközelítése
• Néhány mélyebb téma vezetők számára 

25. „Emberi kapcsolatok – Hogyan építhetjük és hogyan rontjuk el” – Dr. Thomas Gordon és Noel Burch – Gordon könyvek, 2010 – Ez a kis filigrán (keskeny és nincs 120 oldal) kötet egy összefoglalója a rendszernek, amit Gordon a fent említett területekre (szülők, tanárok, vezetők...) applikált...

• Jó és rossz kapcsolatok
• A kapcsolatok problémái
• Egy csipetnyi megelőzés
• A kapcsolatok hierarchiája
• Ki a problémagazda?
• Figyelj jobban!
• Gondolatok az értő figyelemről
• Az igazság nyelve
• Termékeny konfliktusok
• Az értékekről
• Amiért optimisták lehetünk
• Kérdések és feleletek 

...és akkor Zsuzsa könyvei: 

26. „Már 100x megmondtam” – F. Várkonyi Zsuzsa – Háttér kiadó, 2013 ( első: 1986)

• Találkozás egy családdal
• A játszmákról
• Gyerekjátszmák
• A gyerekjátszmák leépítése
• Te meg ő
• Örömtiltó felnőttjátszmák
• Az örömtiltó játszmák leépítése
• „Nyúlcipő”
• „Zsákutcák és kivezető utak”

27. „Tanulom magam” - F. Várkonyi Zsuzsa – Mérték kiadó – 1999

• A pszichológia demokratizálódása
• A férfiaknak tilos az érzéseikkel beszélgetni
• Ez is, az is a viselkedésről
• A Gordon-féle kapcsolati modell
• Önelfogadás és önismeret
• Hány ember vagy?
• Az élet programozása
• Sorskönyvek és játszmák
• Át akarom írni a sorskönyvemet! (Egy anyaság története)
• Mit adsz tovább? 

28. „Sors és sérülés” – F. Várkonyi Zsuzsa – Mérték kiaó – 2011 (első: 2008)

• Alteregók találkozása
• Sorskönyv és miazma (a TA-s sorskönyv és a homeopátia összefüggései) - Hmmm... a homeopátiát egyelőre még Zsuzsa sem tudja számomra elfogadhatóvá tenni... de elgondolkoztat, ő először... mondjuk az asztrológiával vagyok kicsit hasonlóan (kiváncsi vagyok, erre az összevetésre mit mondana Zsuzsa...), ma se hiszek igazán benne abban a formában, ahogy interpretálják, de amikor egy nagyon tisztelt kedvenc klasszikusom, Baktay Ervin neve alatt megláttam egy „Asztrológia” című könyvet, hát, kettéállt a fülem... persze megvettem, és belelapoztam... és mindenesetre elültetett egy kis kételyt az  alap-kételyemmel szemben...:-))) Nna... valahogy így vagyok a homeopátiával és Zsuzsának ezzel a könyv-részével is...
• Normális szülés ma
• Démon szülők, sérült szülők
• Pedagógusok sorskönyve
• WWW.TÉNYLEG.NYERTÜNK_E.IDŐT.HÚ
• Önzés és csalódás
• Coaching az üzleti világban 

És akkor még két könyv, amelyek ebbe a csoportba vannak sorolva nálam, bár még nem észleltem, hogy szorosan kapcsolódnának akár a TA-hoz, akár a Gordon-módszerhez, viszont beléjük lapozva, mégiscsak ebbe a csoportba tartoznak, talán azért, mert nagyon erősen a kommunikációra koncentrálnak első blikkre...  (részben pedig ugyanaz a finoman válogató exkluzív kis kiadó adta ki mind a kettőt, a Reneszánsz Könyvkiadó Kft, akinek a vezető-tulajdonosát egy tréningből ismerem, úgyhogy, ha tetszik, ez itt a „reklám helye”...:-))) 

Mindkettőt ugyanaz a szerzőpáros írta: Adele Faber és Elaine Mazlisch... 

29. „Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje – Gyakorlati tanácsok a sikeres szülő-gyerek kapcsolathoz” – 2006 (Első: 1980)

• Hogyan segítsünk gyermekeinknek érzéseik feldolgozásában?
• Működjünk együtt?
• Büntetési alternatívák
• Az önállóság támogatása
• Dícséret
• Hogy ne kelljen több szerepet játszaniuk
• És minden összeáll
• Mégis, miről szól ez az egész? 

30. „Testvérek féltékenység nélkül” – 2007 (Első: 1987)

• Testvérek – A múlt és a jelen
• Engedjük szabadon a rossz érzéseket
• Az összehasonlítgatás veszélyei
• Az egyenlő kevesebb
• A testvérek és a szerepek
• Amikor a gyerekek veszekszenek
• És megbékélünk a múlttal 

Jó olvasást a TA-s, Gordon-módszeres és kiegészítő könyvekhez. Képzések (szülői, pároknak, vezetői, coaching, tréneri) a Gordon & T.A.-nál (disclaimer: nagyon szeretem őket személy szerint és szakemberként is, ám nincs jelenleg gazdasági kapcsolat köztünk, úgyhogy ez az önzetlen reklám helye). Természetesen (hogy legyen már egy igazi „reklám helye” is...) az én coach-i, mentori, tréneri, facilitátori munkámban is – a fentiek, képzéseim, élményeim, olvasmányaim alapján talán nem meglepetés – megjelennek valahol integrálva ezeknek a megközelítéseknek bizonyos aspektusai is...:-))) 

teveatufokan@gmail.com

Az I. részben jeleztem, hogy elkészült – elég sok munkával - egy általam a témában preferált könyvlista. Íme... 

Elöljáróban néhány megjegyzés: 

Megjegyzések: 

• Ez egy saját magam számára készített könyvlista (most találtam ki, hogy ilyeneket fogok csinálni témánként), olyan részletességgel, ami segít nekem az egyre átekinthetetlenebb könyvtáram dzsungelében és gondoltam, hasznos lehet a téma iránt érdeklődőknek. Ennyi. 

• Ezzel a listával sokat dolgoztam. Azt már látom, hogy nem fog a többi témával se abban a tempóban menni, ahogy szeretném, mégis fontos munka ez, aminek ez az első állomása (meglátjuk, elkezdésben nagy vagyok... Kos...). Mindenesetre ennek a listának az elkészítése nagy megelégedésemre volt... Egy másik szinten kerültem hozzájuk közel, ahogy egymásra is feleselnek, kontextusba kerülnek, stb.  Két hétig is eltartott talán, persze nem egyfolytában (és nagyon élveztem). A célom az volt, hogy feltérképezzem, mihez tudok nyúlni, mi az, ami ebből azonnal érdekel, mi az, ami csak „holnap” és mi az, amit nem kellett volna megszereznem...(itt ilyen – az utóbbi kategória - nincs, bár aligha fogom mindet valaha is A-tól Z-ig végigolvasni).  És, gondoltam, ha már, akkor ez egy segítség lehet a többieknek is, akik a TA iránt érdeklődnek, személyesen is ismerek nem is keveset, a különböző social media friends-eim egyike-másika biztos örülhetne neki (ha éppen akkor néz be, amikor ez kerül a timelinejára és ha lesz türelme idáig elolvasni...).

• Egyet hadd kérjek: örüljetek az információnak (az idegen nyelvű könyvek itt megjelentetett infomációit például ennek a listának a kedvéért fordítottam le), ha egy könyv részleteiből úgy tűnik, érdekelhet Titeket, szerezzétek meg magatoknak. Ezeket meg lehetett szerezni valahogy, nekem is sikerült. Kérem viszont, hogy könyvet ne kérjetek tőlem kölcsön, mert nincs időm, energiám számon tartani, hol vannak könyveim (néha még otthon is keresek napokig egyet-egyet, amikor valami eszembe jut és meg kell keresnem azonnal, pedig tudom, hogy ott van valahol), ezért könyvet kölcsön nem adok... Ha elkezdek kivételt tenni, akkor nehezen tudnám indokolni akár csak magamnak is, hogy neki miért igen, neki miért nem, ezért nincs kivétel. Köszönöm a megértéseteket... 

Hadd meséljek el ehhez (az esetleg egyeseknek –pláne előre - keménynek hangzó: „...könyvet ne kérjetek tőlem kölcsön...”-höz...) kapcsolódva egy Esterházy sztorit... az utolsó lemezén meséli el (a Lázár Ervinről szóló írásban), hogy egyszer keresett egy Lázár Ervin könyvet és az istennek nem találta. Napokig. Már kölcsönkért példányok is voltak (ha jól emlékszem), és már azokat se találta... és akkor megemlíti, hogy a könyvek megtalálásának két módszerét ismeri, de mindkettőhöz (úgy érzi, hogy) „...de ehhez mi kicsik vagyunk...”:

„Jelenits ül egy könyvkupac közepén, odanyúl és megvan a könyv, amit keresett...

Cs. Szabó nem tartott otthon sok könyvet, ha kellett egy, lement a kölcsönkönyvtárba és kivette...”

Esterházy Péterrel együtt mondom: „... ehhez mi kicsik vagyunk...” (nekünk a könyveinknek mindig körülöttünk kell lenniük... – a fenti metafórával: „hogy lehívhassam az opciót...”) 

• Ahol nincs külön jelezve az, hogy „Kindle e-könyv”, azok papírkönyvek. Ha valamelyiket meg szeretnéd szerezni, érdemes megnézni a Kindle választékban, mert folyamatosan bővül az elérhető könyvek köre, például rengeteg francia könyv is felkerült újra a helyi választékba (minden országban más a választék a copyright jogok dzsungele miatt), jelenleg az itt  elérhető összes Kindle e-könyv száma majdnem eléri a 3 milliót... Német és egyéb nyelveken is elérhetőek az itteni készüléken könyvek. Ja igen, azt nem említettem, mint az előnyét az e-könyvnek (talán túl triviális volt...), hogy nincs szállítási költség (ami jelentős tétel tud lenni, különösen Amerikából) és azonnal olvashatod, nem kell rá várni heteket (van gyors is, de az végképp nagyon drága...) 

• Egy ötlet (volt, már hogy ezt az ötletet megemlítettem valakinek és értékesnek találta). A könyvek nagy részére a képzéseken való javaslatokból, a már meglévő kötetek megjegyzéseiből, ajánlásaiból és az interneten való keresések közben bukkantam rá. Amit nagyon hasznosnak tartok (ez a lényeg most itt, az „ötlet”), hogy ami megvan az Amazon-com-on, azokhoz általában nagyon érdekes könyv-specifikus kommenteket lehet találni. Az én trükköm, hogy először a legrosszabb (1-3 csillagos) véleményeket böngészem, mert azokban jobban megbízom valahogy, mint az 5-csillagosokban. Nem olyan értelemben bízom meg jobban, hogy azoknak jobban igazuk van (egy frászt...), hanem azért, mert a barátok, ismerősök, üzletfelek, tanítványok pozitív bias-át így ki tudom kerülni. Félj (elvileg) attól a könyvtől, amelyet egyetlen egy 5-csillagos komment dícsér az Amazon.com-on, az biztos gyanús...  nem egyszer fordult elő, hogy egy 1-csillagos komment alapján kattintottam rá a „Buy”-ra egy olyan könyvnél, aminél vacilláltam, hogy megvegyem-e, vagy ne, mert az a szempont, amiért az illető útálta a könyvet, nekem az egyik legfontosabb volt... 

• Utolsó megjegyzésként kiemelem azokat a könyveket a lenti listából, amelyek nem kifejezetten szakmai felhasználásra készültek (illetve 3 könyv esetében – 15-17.) felhívom a figyelmet valamire):

Az 1-3 Berne könyvek a nagyközönség számára íródtak, mind a háromnak van magyar változata

A 10-es is alap TA-könyv viszonylag közérthető nyelven (ennek is lehet magyar változata talán)

A Claude Steiner könyvek (11-14) érdekesek lehetnek mindenkinek (a scriptesben  -az egy jó terjedelmes könyv amúgy) például nagyon érdekes leírások vannak a  leggyakoribb női és férfiszerepekre és hogy ezek hogyan tudnak kapcsolódni, lefogadom, hogy annak sikere lenne a bulvárban is, persze, leegyszerüsített formában...)

A szakembereknek hasznos lehet, hogy a 15-17-es részben átfedésben lévő magyar kiadású sok-szerzős 3 db vaskos tanulmánykötet tartalmát, átfedéseit a lista készítés közben megpróbáltam tisztázni

A 18-as egy önismereti fejlesztő könyv, és ugyanakkor alap TA-s könyv is, esetleg jó bevezető is lehet, nem szakmabelieknek is ajánlom.

A 19 és 20-as különleges könyvek, a PCM (személyiség)profil elemzéshez tartoznak, aki folyékonyan olvas angolul, és érdekli, élvezni fogja, ha nem szakmabeli is

A 23-Ast mindenkinek érdekes lehet,  jópofa, könnyűnek szánt olvasmány... persze, aki a csillagjegyek (asztrológia) nevétől is viszolyog, az hagyja a fenébe...

A 24-Est a támogató szakembereken kívül vezetőknek ajánlom (nemegyszer coaching folyamatban kiegészítő anyagként készítettem ezekből rövid kivonatokat a kulcs-módszerekről)  - itt  a nálam meglévő angol és francia verziót jeleztem, van magyar változat, amikor kerestem, nem találtam elérhetőt, de létezik

25-est mindenkinek tudom ajánlani

26,27,28-est (F. Várkonyi Zsuzsa könyveit) mindenkinek, szakmának, laikusnak egyaránt ajánlom, magával ragadó stílusát, amely mögött átélt mély szakmaiság van, egyébként  más helyeken, más médiumokban is lehet élvezni, pl. a Momentán társulat Fröccs című rögtönző show-jának állandó szereplője, ha jól tudom, szeptembertől a 3. (!!) évadot kezdik el, a hely az Ó utcában van és általában 2-hetenként van előadás (vigyázat, nehéz rá jegyet szerezni, mindig telt házas!), vagy keddenként délelőtt szokott lenni nem nyáron egy negyedórája, általában 10:30-kor, a játszmákról

29-30-Ast különösen (kis-)gyerekes szülőknek 

Akkor kezdődjön a lista, kezdem az Eric Berne könyvekkel:

1. „Games people play – The psychology of Human Relationship” (Emberi játszmák) – ez a TA alapkönyve, ahogy már említettem (Kindle e-könyv is van belőle). Ez az első paperback kiadás, 1967-ből – Grove Press, Inc, New York (az első kiadás, a D-day: 1964) – Három részből áll (a játszma nevek az én fordításom, mert a magyar változat nincs meg nekem):

• „A játszmák elemzése” (struktúrális elemzés, TA, eljárások, rituálék, időtöltések, játszmák),
• „A játszmák katalógusa” (életjátszmák, mint az „Alkoholista”, a „Rúgj belém”, a „Megvagy, csirkefogó” és a „Látod, mit csináltál velem!”, házastársi játszmák, mint a „Sarokbaszorító” (van sapkája, nincs sapkája), a „Bírósági tárgyalás”, a „Frigid nő”, a „Ha te nem lennél”, a „Nézd, milyen keményen próbálom”, az „Édesem”, a party-játszmák, mint a „Hát nem szörnyű”, a „Szépséghiba”, a „Szerencsétlen”, „Miért nem, igen, de”, szexuális játszmák, mint a „Küzdjetek meg értem”, a „Perverzió”, a „Megerőszakolós”, a „Felszaladt a harisnyám”, az „Ajtóbecsapós”, alvilági játszmák, mint a „Rendőrök és betörők”, a „Hogy jutsz ki innen”, a terápiás szobai játszmák, mint a „Én csak segíteni akarok”, a „Pszichoterápia”, a „Buta”, a „Falábú” és a jó játszmák, mint a „Busman ünnepnapja”, a „Gavallér”, a „Boldog, hogy segíthet”, az „Otthonos bölcs” és a „Örülni fognak, hogy ismertek engem),
• „Túl a játszmákon” (általában a játszmák jelentőségéről, a játékosokról, a paradigmáról, az autonómiáról és az autonómia eléréséről és mi van a játszmák után)

2. „Sorskönyv, az Emberi Játszmák folytatása” – Háttér kiadó, 1997. (Eredeti cím: „What do you say after saying hello?” – Mit mondasz a szia után?”) – (Kindle e-könyv is van belőle). Dr. Buda Béla szerint, aki az előszót írta, ennek a könyvnek a népszerűsége meg se közelítette az előzőjét, miközben közérthető formában ezzel teljesedett ki Berne TA-s életműve. Tény, hogy miközben az én-állapotokat (gyermek, szülő, felnőtt), a tranzakciókat és a tranzakciókból felépülő játszmákat ismertető első könyv viszonylag jól befogadható „tudomány”-nyal szolgált (bár, a közvélekedés az, hogy az Emberi játszmák se könnyű olvasmány, ezt megerősíthetem, csak az utóbbi időben tudtam hatékonyan olvasni, nem utolsósorban a nem könnyű angol szöveg míján...), a sorskönyv (a „script”, a forgatókönyv) nagyobbat ölel, az egész életet meghatározó, a szerző szerint 6 éves korig kialakult életstratégiákat kutatja és próbálja meghatározni. Megvallom, ez a szint nekem már a „varázslás”, amin azt értem, hogy egy olyantól, mint F. Várkonyi Zsuzsa, elfogadom, mert most már sok-sok tréningnapom ittam szavát, de azért ez egy nagyon ingoványos talaj még a haladó kezdőnek is. Ugye, a TA szerint a genetikus adottságok mellett (amit itt sem tagadnak) a legnagyobb szerepe annak van, hogy gyermekkorunkban milyen sikeresnek tűnő, sikeresnek bizonyult stratégiákat alakítottunk ki, amelyeket azután, különosen stresszes helyzetben, de nemcsak abban, előveszünk, mint természetest (alkalmasint nem is tudunk róla), és ez néha segíti az életünket, döntéseinket, legtöbbször meg gátolja. Mindenesetre jó megismerni őket, mert esetleg akkor lehet mód arra, hogy enyhítsük hatásukat, engedélyeket adhassunk magunknak (TA-ul fogalmazva) olyan dolgokra, amelyeket ezek a stratégiák gátolnak, vagy éppen forszíroznak, amikor nem kéne.

• Az első részben általános kérdésekről van szó,
• a másodikban a szülői programozásról (Az emberi sors, Születés előtti hatások, Korai fejlemények, A képlékeny évek, A sorskönyvi apparátus, A kisiskoláskor, Ifjúkor, Az érett felnőttkor és a halál),
• a harmadik arról, hogyan működik a sorskönyv (A sorskönyvek típusai, Hamupipőke, Hogyan lehetséges a sorskönyv, A sorskönyv átörökítése),
• a negyedik a sorskönyv szerepéről a klinikai gyakorlatban (Előzetes fázisok, A sorskönyv jelei, A sorskönyv a terápiában, A döntő beavatkozás, Három esettörténet),
• az ötödik a sorskönyvelmélet tudományos megközelítéseiről (A sorskönyvelmélettel kapcsolatos ellenvetések, Módszertani problémák, Sorskönyvi ellenőrző lista) 

3. „Szex a szerelemben” – Osiris kiadó, 1996. –

• A bevezetés után (Beszéljünk a szexről) -
• az első rész a „Szex és nemi szervek” (Mire való a szex?, Az aktus, A nemi szervek másodlagos hasznosítása),
• a második az „Ember és a szex” (Az emberi kapcsolatok lehetséges változatai, Szexuális játszmák, Szex és jóllét, avagy az intimitás, mint védőoltás),
• a harmadik az „Utójáték” (Kérdések, Egy nagyvilági férfi) 

4. „Transactional analysis in psychotherapy – The classic handbook to its principles” – A Condor Book/Souvenir Press, 1993 (eredeti kiadás: 1961, szóval a szakma számára 3 évvel korábban jelentette meg, mint a szélesebb közönségnek szánt Games people play-t).

• Az első rész a „Az egyéni pszichoterápia és a szerkezeti elemzés”,
• a második a „Társas pszichiátria és a tranzakciós elemzés”,
• a harmadik a „Pszichoterápia” címet viseli,
• a negyedik pedig a „Tranzakciós elemzés határai” címet.

A megelőző öt év vonatkozó pszichiátriai oktató anyagainak az összefoglalása ez a könyv (az előszó felsorolja, hol mindenhol oktatta ezt a rendszert), már nem csak ő, de számos követője használja a rendszert ebben az időben. Berne 30 európai, afrikai és ázsiai ország elmegyógyintézeteiben, kórházaiban járt és tesztelte a rendszert különböző kultúrális környezetben. Ami fontos, hogy előrejelző erejét is megtapasztalta, nem csak a leíró erejéről győződhetett meg. 

5. „The Structure and Dynamics of Organisations and Groups” – Grove Press, Inc, New York – az 1966-os kiadás 8. újranyomása (eredeti megjelenés időpontja: 1963, egy évvel a Games people play megjelenése előtt). Ahogy  a cím is mutatja, gyengén működő csoportok és szervezetek szisztematikus terápiás kezelése a könyv témája.

• Az első részben egy konkrét anonimizált terápiás csoport egyetlen ülésének bizonyos részleteit elemzi Berne,
• a második részben történeti megfontolások és konkrét csoportok megfigyelésére alapozva egy csoport-modellt és annak hasznos alkalmazását mutatja be (Csoport szerkezet, Csoport dinamika, Csoportok osztályozása),
• a harmadik rész az egyén, mint csoportok, illetve szervezetek tagjának megfontolásait és félelmeit vizsgálja a személyes kapcsolatok érzelmi komplikációjával találkozva (Személyiség szerkezet, Tranzakciók elemzése, Játszmák elemzése, Az egyén alkalmazkodása a csoporthoz),
• a negyedik rész pedig csoport-terápia vezetők számára mutat be néhány konkrét példát, amelyekben ezt a modellt/rendszert alkalmazták gyengén teljesítő csoportokban és szervezetekben (Csoport pszichoterápia, A gyengén teljesítő csoportok terápiája, Szervezetek vezetése). 

6. „Principles of group treatment” – New York Oxford University Press, 1966 (az eredeti keményfedelű...).

• Az „Alapelvek” részben a következő főbb fejezetek találhatóak:  A szín berendezése, Az első 3 perc, A terapeuta felelőssége, A kezelés módszerei, Csoport dinamika,
• a második, „Tranzakció elemzés” című rész főbb fejezetei: Alapvető technikák, A személyiség tranzakciós elmélete, Az összefüggés a tranzakciós elemzés és a kezelés más formái között, Klinikai játszmák (mint az „Én csak segíteni próbálok neked”, a „Pszichiátria” és a „Szerencsétlen”), Diagnosztikai kategóriák. 

7. (Kindle e-könyv) „The mind in Action” – 1947 - Ez a legrégebbi könyvem tőle a könyvtárban, ha jól értem, ez még a tranzakciós elemzés megfogalmazása előtti korból való.

• Az első részben a normális fejlődésről ír (Amivel az embereknek dolgozniuk kell, Mi az, amit az emberek megpróbálnak csinálni, Az egyén fejlődése, Álmok és a tudatalatti, Neurózisok, Pszichózisok, Alkohol, kábítószer, és néhány viselkedési rendellenesség),
• a másodikban a kezelés módszereiről (Pszichiátriai kezelés, A pszichoanalitikai kezelés).
• Van két melléklet is:

i.     az A-ban, „Túl a tudományon” a szerencsemondókról, az intuícióról, az extraszenzoriális érzékelésről van szó, míg

ii.     a B-ben (Az ember, mint politikai élőlény (szó szerint állat...)) pedig arról, hogy hogyan gondolkodnak az emberek a politikáról, hogyan szereznek a gonosz emberek követőket és hogyan tartják meg azokat...

 Egyéb TA-s könyvek: 

8. „Coacher groupes et organisations – La théorie Organisationelle d’Eric Berne (T.O.B.)” (Csoport- és szervezeti coaching - Eric Berne Szervezeti elmélete) – François Vergonjeanne – InterEditions, 2010

• Felfedezni egy csoport és egy szervezet összetevőit Berne szervezeti elméletének segítségével

i.     A csoport eredete

ii.     Egy közös projekt a jövőnek

iii.     A különbségtételnek és a struktúrálásnak a határai

iv.     Egy szervezet fő szerkezeti elemei

• Az eredeti és releváns belépési pont két alapvető fogalomhoz: a hatalmi viszonyokhoz és a csoport-dinamikához

i.     Vezető és vezetés: egy személy és egy funkció

ii.     Eszköz a hatalom szolgálatában

iii.     A formai szabályok, amelyek meghatározzák a hatalmi viszonyokat

iv.     Melyek a meghatározó elemei a csoport erőterének?

v.     A munka a csoportokban és a szervezetekben

vi.     A kohézió: megérteni és cselekedni

vii.     Egy csoport vagy egy szervezet életszakaszai

• Egy előkészítő és kisérő eszköz a változás elősegítésére

i.     Kezdésnek a gyors diagnosztikai eszközök

ii.     Egy szervezet teljes diagnosztikája Berne Szervezeti elmélete alapján

iii.     Beavatkozási terv és a változási szerződés

iv.     Végrehajtani a változásokat

• A coach szakmája

i.     A coach hozzáállása

ii.     A coach megfigyel, értelmez és helyreállít

iii.     A coach személyes és szakmai fejlesztése

9. „TA Today, a new introduction to transactional analysis” (A TA ma, egy új bevezetés a tranzakciós elemzésbe) – Ian Stewart és Vann Joines, második kiadás, 2012 (első kiadás: 1987-ben). Az egyik legismertebb TA-s könyv,  a néhány meglévő képzés ezt használja a „101”-es bevezető könyvnek.

• A rövid első rész után
• a második rész a személyiség megjelenítésével foglalkozik, az egó-állapot modellel (Az egó-állapot modell, Az egó-állapotok funkcionális elemzése, Az egó-állapotok felismerése, Szerkezeti patológia),
• a harmadik rész a kommunikációval, a tranzakciókkal, az idő struktúrálásával,
• a negyedik rész arról szól, hogy hogyan írjuk meg az élet-sztorinkat, a sorskönyvünket (A sorskönyv természete és eredete, Hogyan éljük meg a sorskönyvünket, Az életpozíciók, Sorskönyvi üzenetek és a sorskönyvi mátrix, Tiltások és döntések, Folyamat sorskönyvek és parancsok, Személyes alkalmazkodás),
• az ötödik rész arról szól, hogy hogyan érjük el, hogy a világ megfeleljen a sorskönyvünknek (Lekicsinyítés, A lekicsinyítő mátrix, Vonatkoztatási rendszer és újradefiniálás, Szimbiózis),
• a hatodik rész arról szól, hogy hogyan szerzünk érvényt a sorskönyvi hiedelmeinknek (Rakettek és címkék, A rakett rendszer,  Játszmák és játszma elemzés, Miért játszanak az emberek játszmákat, Hogyan kezeljük a játszmákat),
• a hetedik rész a TA gyakorlatáról szól (Szerződés a változásra, Célok a  változásra a TA-ban,  TA terápia és tanácsadás, TA az oktatásban és a szervezetekben, A TA története).

10. (Kindle e-könyv) „I’m OK, you’re OK” (Én OK vagyok, te OK vagy) – Thomas Anthony Harris - (eredeti publikációs dátum: 1969).

• Freud, Penfield és Berne
• Szülő, Felnőtt és Gsyerek
• A 4 élet-pozíció
• Változhatunk
• A tranzakció elemzése
• Miben különbözünk
• Hogyan használjuk az időt
• Sz – F – Gy és házasság
• Sz – F – Gy és gyerek
• Sz – F – Gy és kamasz
• A kezelés mikor szükséges?
• Sz – F – Gy és erkölcsi értékek
• Az Sz – F – Gy társadalmi következménye 

11. „Scripts, people live – Transactional analysis of life scripts” (Emberi sorskönyvek – Élet-sorskönyvek tranzakciós elemzése) – Claude Steiner, Grove Press, New York 1990 (első kiadás 1974). Steiner Párizsban született 1935-ben, 1952 óta él az USA-ban, Eric Berne-től közvetlenül tanulta a TA-t.

• A bevezetés után
• az első részben a tranzakciós elemzés elméletét tekinti át (Struktúrális és tranzakciós elemzés, Második-szintű struktúrális elemzés (ennél az alap PAC (szülő-felnőtt-gyerek) rendszer kapja a 2-es indexet és a C2-ben megjelenik a gyerek felosztása ugyancsak PCA-ra (1-es index-szel)),
• a második részben a sorskönyv elemzés jelenik meg (Ödipusz újragondolva, A Gyerek egzisztenciális parancsa, Döntések, A sorskönyvek tranzakciós elemzése, Sorskönyvek: tragikustól a banálisig, Alap-tréning: Szeretetnélküliségi tréning, Alap-tréning: Tudatlansági tréning, Alap-tréning: Örömtelenségi tréning, Megmentés: Az erőtlenség banális sorskönyve, Versengés: Az egyenlőtlenség banális sorskönyve),
• a harmadik rész a kapcsolatokról szól  (A férfi és női szexuális szerep-sorskönyvek, A nők banális sorskönyvei, A férfiak banális sorskönyvei, A kapcsolatok a sorskönyvekben, A hatalmi játszmák,
• a negyedik rész a terápiáról szól (A terápiás mítosz, Hogyan lehet elkerülni a megmentő szerepét, A szerződések, A sorskönyvi elemzés stratégiái, A három alapvető sorskönyv, Az őrültség terápiája,  A boldogtalanság terápiája,
• Az ötödik rész „A jó élet”-ről szól (Együttműködés, Gyermeknevelés az autonómiára, A férfiak és nők felszabadítása, Mi legyen a sorskönyv után?)

12. „Games Alcoholics play – The analysis of life-scripts” (Alkoholisták játszmái – Élet-sorskönyvek elemzése) – Claude Steiner – Ballantine Books, New York – 1971

• Első rész a „Tranzakciósanalízis”-t mutatja be
• A második rész a „Sorskönyv”-eket
• A harmadik az „Alkoholista játszmá”-t,
• A negyedik „A játszma és sorskönyv elmélet társadalmi jelentőségé”-ről szól
• Az ötödik „Az alkoholizmus terápiás kezeléséről”

13. (Kindle e-könyv) „Emotional literacy – Intelligence with a heart” (Érzelmi műveltség – A szív intelligenciája” – Claude Steiner (eredetileg egy Avon-kiadásban (Avon book) 1997-ben jelent meg).

• Az első könyvben („Book One”) az érzelmi műveltségről szól

i.     Mi az érzelmi műveltség?

ii.     Az érzelmi tudatosság

iii.     Megtanítani az érzelmi műveltséget

• A második könyv az érzelmi műveltség tréningről szól

i.     Kinyitni a szívet

ii.     Felmérni az érzelmi tájat

iii.     A hibák, amelyeket elkövetünk és hogy miért követjük el őket

iv.     Felelősséget vállalni

v.     Érzelmi műveltség párokkal és gyerekekkel

vi.     Érzelmi műveltség a munkahelyen

• A harmadik könyv „Az érzelmes harcos”-ról szól
• És „Egy utolsó szó”: „Megjegyzések a filozófusok számára”
• „A” melléklet: Egy érzelmi tudatosság kérdőív
• „B” melléklet: Tréning segédletek 

14. (Kindle e-könyv) „The heart of the matter – Love, information & transactional analysis” (A dolog lényege – Szeretet, információ & tranzakcióanalízis) – Claude Steiner, 2009.

• Az első könyv: „Merre tovább, TA? A szív politikája”

i.     TA a 21. században

ii.     Az emberi szív feltalálása

iii.     Szeretet, az érintés (stroke) gazdasága és a kritikus szülő

iv.     Szeretet és hatalom

• A második könyv: „Az érintés(stroke)-központú elmélet”

i.     Játszmák és sorskönyvek

ii.     Belépnek az érzelmek

iii.     Érintés (Stroke)-központú TA

iv.     A szív-központú hatalom hét forrása: további finomítás

• A harmadik könyv: „Szeretet és információ: A gyakorlat”

i.     A szerződés

ii.     Engedély, védelem, potenciál, befolyás és a kritikus szülő

iii.     A kritikus szülő leszerelése

iv.     Érzelmi műveltség tréning: a TA alkalmazása az érzelmekre

v.     TA az információs korban

• Melléklet: megjegyzések a pszichoterapeuták számára(

(Folyt köv...)

teveatufokan@gmail.com

TA = tranzakciós analízis, elemzés, pszichoterápiai megközelítés, módszer, saját filozófiai alapvetéssel, világmagyarázattal, eszközökkel, rövid- és hosszútávú viselkedés- és ok-magyarázattal és kezelési módszerekkel, modellekkel. Eric Berne, eredetileg Freud-követő pszichoterapeuta,1964-ben jelentette meg azóta világsikert elérő könyvét, az Emberi játszmákat (Games people play), ez volt a startpisztoly hangja... 

Több könyvet írt azután, egyik sem érte el azt a világsikert, amelyet az első... A következő bejegyzésben majd felsorolom ízelítőül könyvtáram (nemcsak Berne által írt) TA-ihlette darabjait...(ez azért végülis komolyabb lett, egy egész kis TA-s bibliográfia...). Ahogy mondani szoktam, ezekre a könyvekre vettem opciót (az ár (sok idegen nyelvű könyv esetében szállítási költséggel együtt...) volt az opciós „díj”)... Opciót vettem rá, hogy bármikor, amikor akarom, eszembe jut, beléjük nézhessek, elolvashassam őket... Azokat a könyveket, amelyekhez soha nem jutok hozzá (előreláthatólag lesznek ilyenek...), azoknál úgymond „nem fogom lehívni az opciót”... 

A többi Berne könyv között vannak kifejezetten a szakmának szólók és olyanok is, amelyeket szélesebb olvasóközönségnek szánt. Szeretett mindennapi nyelvet használni (említett könyvében a játszmák megnevezésére kifejezetten szlenget is), és egyáltalán, aki elkezd olvasni TA-s könyveket, egy elnevezési dzsungel tobzódásának kellős közepében találja magát, egy idő után már egyikre se emlékszik, vagy többre is mint kéne, és csak kapkodja a fejét a szakértők zsonglőrködését követni próbálva. A névadásban F. Várkonyi Zsuzsa is jeleskedett, számos megnevezése terjedt el Magyarországon, mint pl. a „Hóember” a Szülő-Felnőtt-Gyerek ábrázolásra, a „szajré” a pszichológiai nyereségre (payoff), az „érintés” a stroke-ra, a „csali” a horogra, és így tovább... 

Nem beszélve (nagyon részletesen) arról, hogy a TA és a Gordon módszer kombinációja, komoly szinergiát jelentő együttes alkalmazása a világon először Zsuzsa nevéhez fűződik (és most már Vizi Beáéhoz is, aki vele együtt több, mint egy évtizede alkalmazza a gyakorlatban és a képzésben egyaránt), erről még valamit később... 

Technikai megjegyzések: ez a szokásosnál (is...) hosszabb bejegyzés, az első kb. 5 oldal (MS Word-ben, 12-es  betűtípussal) a blogbejegyzés maga, az utána következő nem egészen 20 (!!) oldal egy részletes könyvjegyzéket tartalmaz a témában, amely természetesen az én preferenciáimat fejezi ki. Eredetileg egy bejegyzésnek szántam az egészet, de terjedelmi korlátok miatt kénytelen vagyok háromba vágni, szóval ebben az I. részben a konkrét élmény kapcsán támadt gondolatok, a II. és III. részben pedig az ezek által inspirált saját preferenciájú könyvjegyzék fog megjelenni. Az I. részben egy programról készített képek nem mutatnak sokat. Akik jártak már a Hattyúházban, azoknak valamit, nekem meg kedvesek és mégis, mégis az egésznek az intimitásából visszaadnak valamit... (az elsőn ül jobbra Zsuzsa ls Bea...) 

Én az említett legelső könyvvel (Berne Az emberi játszmák című művével) már nem tudom mikor találkoztam először, talán – évtizedekkel ezelőtt (talán 30 éve?)  – egy antikváriumban böngészve. Többször lekaptam azóta a könyvespolcról, belekezdtem, az alapokat (a PAC – szülő-felnőtt-gyermek modell, a struktúrális elemzés alapjai, a sorskönyv ideája) hamar megértettem, a sorskönyvbe nem kezdtem bele, és „szálltam” tovább, ahogy szoktam, újabb „vidékek” fölé. 

Évtizedek teltek el, mialatt a már korán kiteljesedésnek induló könyvtáramnak ezt a szeletét, ahol a pszichológiai, terápiás, önsegítő könyvek gyűltek, többnyire békén hagytam. Családom lett, szakmákat tanultam ki, pénzt kerestem, éltem az életet, nem volt időm ezekre... azután valahogy bekopogtatott évekkel ezelőtt, hogy egyre inkább az érdekel (azon belül, hogy hogyan működik a világ az is), hogy hogyan működik az ember, hogyan tudok vezetőként, egyáltalán emberként hatékonyabban kommunikálni, úgy, hogy közben megőrizzem a kommunikáció rugalmasságát, emberségét, nyíltságát, közvetlenségét, hogyan tudok úgy főnök/vezető lenni, motiválni, együttdolgozni, hogy jóban is legyek a munkatársaimmal, hogy jókat tudjunk röhögni is magunkon, akár rajtam is, ha hülyeséget mondok, csinálok és egyre kevésbé érdekelt a dolog szakmai része. 

Véletlen, ahogy a coaching, a támogatásnak ez a vezetéstől sajátosan különböző, személyesebb megközelítése belépett az életembe és onnantól megnyílt újra ez a polcrész és elkezdtem újra lapozgatni a régen vett, jól ismert (borítójú...) könyveket és persze, elkezdtek gyűlni az új szerzemények is (most már e-könyv formában is, amit megtaláltam ilyen verzióban...). Ha könyvről van szó, nem ismerek tréfát, lehetetlent, ha meg akarok szerezni egyet, ritkán nem sikerül. Kaptam én már könyvet olyan kis amerikai könyvesboltokból, antikváriumokból, hogy csoda. 

Nagy varázslás ez a TA, full-blown, teljes arzenálú használata tulajdonképpen terapeutáknak, pszichológusoknak ajánlott, akik ebben a módszerben/megközelítésben különösen elmélyültek. Különösen igaz ez a forgatókönyv/sorskönyv részre. Az én-állapotokkal, a struktúrális elemzéssel, a játszmák elemzésének egy elemi szintjével egyéb támogatói tapasztalat alapján is akár hasznosan el lehet boldogulni... 

Az az érdekes a TA-ban, hogy egy olyan értelmezési, vonatkoztatási keretet ad, amelyben viszonylag jól lehet látni a „kék jelzéseket” az erdőben.... persze, ez a csalós is benne, mert viszonylag könnyen hiheted azt, hogy ja, ezt értem és amikor a legegyszerűbb, de élő, nem tankönyvi példamondatot, szituációt kell elhelyezned a rendszer koordinátái között, akkor érted meg, hogy a viszonylag egyszerű sémákba rendezhető keretrendszer alkalmazása felettébb komplex. Dehát ez is az érdekes benne, persze...:-))) 

A sorskönyv, azt tanultam meg - újra az elmúlt néhány héten át 4 tréning-nap alatt, nem is először (erről később még lesz szó), meg közben pár nap alatt Berne Sorskönyve felének sebtiben történt elolvasából –, hogy azért az egy másik líga, felsőbb osztály... Itt is érdemes szétválasztani az önismereti hozadékot és azt, hogy a támogató szakmánkban hogyan, milyen elemeiben, milyen összefüggésben tudjuk majd legalább bizonyos elemeiben, megközelítéseiben alkalmazni. 

Különleges élményben volt részem az utóbbi néhány hétben. Én annyi képzésen vettem részt az utóbbi 4 évben, hogy ez már lassan megfelel egy egyetemi szorgalmi időszaknak. Ez nyilván rólam szól, működnek a piacon olyanok, akiknek sokkal kevesebb kellett, vagy elég volt (elég volt?), van aki nevet is rajtam kicsit. Nem baj, menni kell az úton, az én utamon... Például ami a TA-t illeti, eddigi néhány (pontosabban ezzel a játszma szemináriummal nagyjából ebben a formában egyszer találkoztam kb. egy éve, amikor a Gordon & TA coach és tréner képzésére ráépült mester-kurzuson vettem részt) találkozásból az utóbbi néhány évben ez a mostani volt messze a leghasznosabb – persze, talán csak azért, mert nem először találkoztam vele, és már képes voltam odafigyelni az apróbetűs részekre is... 

Alázatot jelent... Mindig újra megtapasztalom, hogy nekem az, hogy emberek elmondják abban a védett, bizalmi környezetben (nemcsak itt, más hasonló védett környezetben is ezt tapasztalom) sokszor a legféltettebb gondolataikat annak érdekében, hogy ebben az életben ritkán megtapasztalható védettségben olyan utakat, lehetőségeket is végig tudjanak gondolni, amit az állandó – magunktól és a világtól való – védekezésünk nehézzé tesz,  milyen nagy alázatot jelent és köszönetet is kelt, hogy megosztják velünk, megosztjuk egymással néha legbelsőbb gondjainkat, félelmeinket is. Nem tudom máshogy elképzelni. 

Ehhez az alázathoz nekem hozzátartozik, hogy ehhez nagyon kell érteni, ezt nagyon jól kell csinálni és nagy fába vágja a fejszéjét szerintem, aki komolyan veszi, hogy embereknek segít a legintimebb gondolkodási/érzelmi/személyes szintjükön tanulni, előre jutni. Az intim itt nem a mindennapi életben használt jelentést fedi, hanem azt a világot, az elakadásaink, a szűrőink (amelyek a saját „térképünk” elkészítésében résztvesznek), a vágyaink, céljaink világát, amelyekről ilyen részletesen (sokszor sehogy...) nem szoktunk beszélni se a szeretteinkkel, se a kollégáinkkal, se a barátainkkal (lehet, hogy egy-egy eleméről röviden igen, de a részleteiről szinte soha). 

Szóval sok-sok trénert, gurut, fantasztikus és jó szakembert, iskolát, módszert és megközelítést volt alkalmam megtapasztalni, ennek fényében érdemes értékelni azt a mondásomat, hogy ahogy a Vizi Bea-F. Várkonyi Zsuzsa trénerpáros a TA-s játszmákról és a sorskönyvekről tud workshopot tartani, olyan nincs több a világon. Egyszerűbbnek és hitelesebbnek hangozhatna esetleg első közelítésben, ha azt mondanám, hogy Magyarországon, mégis azért merem hozzátenni, hogy a világon, mert Bea megtapasztalta nem is olyan régen külföldi TA szakértők körében, hogy a Zsuzsa által kigondolt és általuk évtizedek óta képzésekbe bevezettett és segítő munkákban alkalmazott kombinációja a tranzakciós analízisnek és a Gordon módszernek a világon egyedülálló hatékonyságot ad azzal, hogy a TA mondásán túl („vegyél fel egy másik,  legtöbbször felnőtt énállapotot”) a Gordon-módszer gyakorlati útmutatást tud adni arra is, hogy hogyan... Ez az egész TA világban is egy korszakalkotó felfedezés... 

Összeszokott, félszavakból egymást értő, kiegészítő, gazdagító, ebben a sajátos dzsungelben magát otthonosan kiismerő, hihetetlen harmóniában együtt dolgozó 2 egészen kíváló szakemberről van szó, akik azt is meg merik engedni maguknak, hogy a 4 nap alatt 5-6-szor is kicsit, vagy akár kicsit jobban is ellentmondjanak egymásnak, de azt is hogyan, micsoda egymást segítő harmóniában... Szinte észre se veszed, hogy most tulajdonképpen vitatkoznak, pedig igen... és ahogy ezeket feloldják a különböző szemszögek finom egymásraúsztatott szembesítésével és egyben összehangolásával... és ahogy ezt a végén egy magasabb szinten feloldják, megmutatva, hogy a vita tárgya és a megoldásnak az igények ütköztetésen keresztüli összehangolása egy magasabb szinten hogyan vezethet a számunkra is egy mélyebb megértéshez... chapeau... chapeau bas... (le a kalappal...) És ez utóbbival segítettek (nekem, nekünk) a legtöbbet a komplex összefüggések megértésében és hogy ez, hey, nem matematika, ennek is megvan a rendszere, de nem fehér és fekete típusúak a döntések, hanem heurisztikusak, helyzet- és kontextus-függőek. 

Azt hiszem, most volt először ezalatt a 4 nap alatt az eddigi képzések, workshopok közül, amikor először kerültem tényleg közelebb egy kicsit a TA-hoz, köszönet nekik... (ez is lehet, hogy rólam szól, lehet, hogy sokszor elkalandozok és több „érintésre” („stroke”-ra) van szükségem, hogy jobban beüljenek ezek a finomszerkezetű dolgok...) 

Talán nem véletlen, hogy éppen most kaptam le az összes vonatkozó könyvet a könyvespolcról és beléjük lapoztam... így jött az ötlet, hogy ezt a belelapozást most megörökítsem, így született az a könyvlista, amelyet a II. részben fogok megmutatni.

(folyt. köv.)

teveatufokan@gmail.com

Ez a megsértődés-business régen érdekel... sok embert ismertem, ismerek, aki ebben utazik egyszer-egyszer, vagy sokáig... például apámnak ez volt az alapjátszmája... és persze, előfordult már velem is, hogy ebbe az utcába fordultam be... 

Nagyon régen megvan az a kis mondásom (nem tudom, honnan...), hogy „születésünkkor nem kaptunk egy bont, hogy minden jól fog menni, és az élet igazságos lesz az irányunkban...” 

Feldmár András új kis vékony könyvében – „Életunalom, élettér, életkedv” egy nagyon  idevágó passzust olvastam reggeli hatha-jógázás közben (én (majdnem) minden közben olvasok, sorry...:-))), erre a rövid pillanatra ki kellet jönnöm belőle, hogy el ne illanjon... 

„...Ahelyett, hogy kiállok a színpadra elétek, megtehetném, hogy hátat fodítok nektek, karba teszem a kezem, és nem csinálok semmit. Ezzel azt mondanám, nincs semmi érdekes az életemben, nem akarok játszani. Én csak állnék magányosan, miközben ti játszotok. Elképzelhetjük ugyanezt egy lakásban, egy családban, ahol az emberek élvezik egymást és az életet, és egy gyerek, vagy valaki más, áll a sarokban mozdulatlanul, mert meg van sértve. Nagyon sokan meg vagyunk sértve, és nem akarunk játszani. 

Emlékszem, a Kisrókus utcában az anyám mindig megbüntetett engem, ha nem tetszett neki, amit csináltam. Egy maroknyi száraz kukoricát szórt a konyha egyik sarkába a kemény padlóra, és azt mondta, térdeljek rá, és foduljak a sarok felé. Azt akarta, hogy fájjon nekem, és unatkozzak. Akkor azt éreztem, amit egyébként is gyakran, hogy ez igazságtalanság, ez a hatalom teljesen önkényes használata. Csak úgy tudtam őt megbüntetni, hogy amikor azt mondta, már kijöhetek a sarokból, azért se mozdultam. Ott maradtam. Amikor már könyörgött, akkor is azt mondtam magamban, hogy ha ide tettél, akkor itt maradok. 

Hosszú évek alatt rájöttem, hogy az emberek, akik terápiába járnak hozzám, ugyanezt csinálják. És minél tovább csinálod, minél tovább nem akarsz játszani, annál nehezebb kijönni a sarokból anélkül, hogy ne gondold magad hülyének. Mert ha ki tudsz jönni, akkor miért nem jöttél ki korábban? Minél tovább maradsz ott, annál hülyébbnek érzed magad, ha kijössz. Ez nyilvánvaló, ugye? Tehát valahogy úgy kell tenni, mintha nem lehetne onnan kijönni. Én mint terapeuta csak azt tudom tenni, hogy élvezem az életet – mint egyébként is -, és azt gondolom, hogy ez ragályos. Ott játszom, és élvezem a dolgokat a páciens mellett, hátha ő is meglátja, hogy ezt lehet...” 

Ez a sértődés a világra nem ám mindig ilyen látványos... megjelenhet unalomban, közönyben, de mindenképpen egy az optimálisnál alacsonyabb energiaszintben és „részvételben”. Ha nem is fizikailag a sarokba húzódunk (vagy tesznek...), de valamennyire mindenképpen önmagunkba  zárkózunk ilyenkor egy kicsit (?)... 

Nagyon figyelemreméltó, hogy ennek a sértődésnek van egy olyan célja, hogy büntesse a környezetet, a világot... Na most az édesanya még foglalkozott vele, hogy kijöjjön ebből a helyzetből, tehát a célt, hogy „...csak úgy tudtam megbüntetni, hogy... ott maradtam...” nála részben elérte. Sikerült az anyában legalább időlegesen lelkifurdalást keltenie... 

A rossz hírem az, hogy az esetek nagy többségében a többi ember, a „világ” nem hogy lelkiismeretfurdalást érezne vagy büntetve érezné magát, észre se veszi azt, hogy mi most megsértődtünk. Marhára nem érdekel senkit, mindenki magával van elfoglalva... Ennél feleslegesebb és hatástalanabb hatóeszközünk a környezetünkre, a „világ”-ra nincs... 

Volt már ilyen érzésed? Voltál már így megsértődve? Érted/érzed, miről beszélek és ír Feldmár András? Legközelebb eszedbe jut majd, hogy jó lenne hamar kijönni belőle, és nem belekerülni a lefelé húzó spirálba, hogy egyre hülyébbnek érezd magad, ahogy megy az idő és még mindig meg legyél sértődve a „világ”-ra, ami ezt észre se fogja venni?

teveatufokan@gmail.com

Az à propos ehhez a bejegyzéshez a következő idézet volt egy interjú-cikkből (http://szegedma.hu/hir/szeged/2014/07/a-szolgaltatas-halojaban-egy-srac-szentesrol.html):

"- A szerencse azért gyakran segítette, nem?

- Nincs olyan, hogy a szerencse segít. Az életem folyamatos fejlődés volt, mint akárki másé.” 

Ez a szerencse-business egy jó barátommal hónapok óta polémia tárgya. Az álláspontok rögzítése: 

• Ő azt mondja. „Olyan, hogy szerencse nem létezik”,
• én meg azt: „Igenis van olyan, hogy szerencse...” 

Az övé egyértelmű, az enyém esetleg félreérthető, ezért pontosítom: az állítás pontosabban az, hogy szerencse mint olyan létezik, de nem minden szerencse, vagy fátum. Tehát van egy olyan kontinuum, amelynek az egyik végén a „szerencse nem létezik” tétel van, a másik végén meg az, hogy „csak szerencse/sors van”. 

Én valahol a kettő között vagyok, annyit mondok mindössze, hogy „nem tudok mindent, mindig kontrollálni”... megpróbálok lehetőleg a legtöbbet, alapvetően mindenre vonatkozóan, ami tőlem függ és arra, ami nem (részben, nagyon nem, vagy egészen) tőlem függ, azért arra is megpróbálok hatni valamennyire (sok dologról tud kiderülni, hogy tudjuk befolyásoni, amiről nem is hittük volna az elején, úgyhogy nem szabad hamar feladni a terület „körbepisilését”), de ez utóbbi eredménye kétesélyes (megjegyzem, ami tőlem függ akár teljesen is, azt is el tudom... de nagyon ám...)... És amiben lutri, hogy sikerül-e hatást elérnem, mert nem teljesen kontrollálom az életnek az adott szegmensét, ott a (bal)szerencsének van egy bizonyos játéktere. 

Egyértelműen van olyan (pl. vallási) felfogás, amely szerint semmi nem függ tőlünk. Mi sem áll távolabb tőlem. Ilyen pl. az iszlám vallás: in s’Allah, ahogy Isten/Allah akarja... Nem tudom, van-e ennyire közvetlen szerepe a gondolkodásukra, de amikor több, mint két évtizede felfelé menet a hegyi kacskaringós úton a kihalt, kiégett algériai vidéken a menetrendszerű, Algírba tartó autóbusz sofőrje gondolkodás nélkül belement a kanyarban a szembe jövő sávba, hogy előzzön egy lassabb járművet, arra gondoltam, hogy akár ez a hiedelem a mindennapi cselekedeteiket is ennyire áthathatja (ha Allah akarja, megmaradunk, ha meg nem, úgyis mindegy...). 

Szóval a szerencse szót én magam se kedvelem, soha nem lottóztam például, általában sem vezettem a hajómat a vakszerencse irányába (habár volt nem is egy, hanem két olyan, később – pozitívan - meghatározóvá vált karrierdöntésem is far back then, amelyben semmi másra nem számíthattam, mint a jó szerencsémre... bejött... mindkétszer... és persze, ha nem jött volna be, akkor se haltam volna meg, máshogy alakult volna az életem, életünk, ennyi...). Szeretem inkább lehetőségnek hívni, olyan lehetőségeknek, amelyekre készen kell lenni, amelyekre bizonyos mértékig előre lehet készülni. 

Jó példa erre a nyelvtanulás, amely általában hosszú folyamat, viszont egy olyan eszközt ad a kezünkbe, amely nagyon rugalmasan alkalmazható, ha lehetőség adódik (az angol és a francia nyelv tanulása nekem tisztán örömtanulás volt, a németnél már volt egy olyan, hogy harmadiknak már ezt kellene, mert ez még a meghatározó errefelé, de annak se volt egy meghatározott felhasználási célja, csak megjelent benne az általános utiltárius gondolkodás...  – később úgy alakult, hogy mind a hármat kellett használnom aktívan is, mindegyikkel kerestem pénzt, ha tetszik, nem vártam, hogy a lehetőség adódjon, felkészültem a lehetőségre...) 

Azt mondtam, hogy azon a bizonyos kontinuumon (egyik vége: nincs olyan, hogy szerencse, másik vége: csak szerencse van) én az első végéhez állok közelebb... kamaszkorom óta kimondott alapelvem volt, hogy az X-tényezőt, az ismeretlent, a nem tőlem függő tényezők hatását a minimálisra csökkentsem, és azokra is képes legyek, ha néha minimálisan is csak, hatni. Az soha nem jutott eszembe, hogy mindent kontrollálni tudnék, ma is abszurd számomra még az ötlet is, kicsit ilyen Istent játszok kicsiben... 

Akkor valamit arról, hogy mit gondolok arról a gondolatról, hogy „olyan, mint szerencse, nincs...”. Nos, ez –nekem – lefordítva  egyenértékű kijelentés azzal, hogy „mindent, az életemet, ami történik benne, én kontrollálok, nincs olyan hatás, amit ne tudnék kontrollálni és mindent, de mindent látok előre, ami velem fog történni, nem érhet meglepetés”. 

Túl azon, hogy azt gondolom, hogy nem így van (ez nyilván kiderült, meg hát ez csak az én véleményem, ezen könnyedén túl lehet lépni valakinek...), ennek egy érdekes veszélye is van: ha ezt elhiszi valaki, nagy bajban lesz, amikor egyszer (és legkésőbb a legvégén ez biztosan eljön, mert ő sem halhatatlan...) kicsúszik majd a kezéből az irányítás, egyszer majd talán egészen, vagy majdnem egészen. Azért mondom ezt az extrém helyzetet, mert ebben jobban látszik az ellentmondás. 

Amíg jól megy a szekér, látszólag (?) nem cáfolható a tétel (hogy „szerencse nem létezik”), és tipikusan olyanoktól lehet ezt hallani, akiknek jól megy a szekér. Ennek az ellenpólusa a szerencsétlen, a hajléktalan, de az is, akinek nem sikerült elérnie semmit abból, amit szeretett volna, aki viszont mindenkiről, aki valamire vitte, azt gondolja, „...na ez is megéri a pénzét... kiváncsi vagyok... de tudod mit? Nem is vagyok kiváncsi, biztos vagyok benne, hogy nem becsületes úton gazdagodott meg... egy brancs vagytok ti, hiába is tagadjátok...”. Ez a - két pólust jellemző és az említett kontinuum két végére való - „lecsücsülés” a két pólus egymás tükörképeiként való  megjelenését, egymásra rímelését jelenti. Az egyik mindent a balszerencsére fog, a másik az összes sikeréért csak saját magának vindikálja az elismerést. Előbbi semmit nem fog tenni, mert miért tenne, minden a Sors kezében van, az utóbbi pedig, ha megtörik az út, nem tudja elviselni, hogy kudarcot vallott.

Ahogy sok másban is, gondolom, itt is az arányokról, a (dinamikus, időben változó) egyensúlyról van szó, a saját teljesítmény (a saját kreativitás, a dinamizmus, az életerő, a vitalitás, a mojo, a döntésképesség, az önbecsülés) ereje és a lehetőségek, véletlenek, külső, befolyásolhatatlan tényezők  hatása között. És lehet idő, hely, partner, stb. függő, hogy milyenek ezek az arányok, milyen ez a (dinamikus) egyensúly. 

Rettenetes erőt és ugyanakkor keménységet adhat és csalódáshoz, szomatikus megbetegedésekhez is vezethet, ha azt gondoljuk, hogy az életünkben, munkánkban mindent kontrollálni tudunk. 

Az üzleti, vagy életvezetési támogatásról (hogy haza is beszéljek egy kicsit) 

• Csak az gondolhatja, hogy nincs rá egyáltalán, sohanapján szüksége, aki nem hisz abban, hogy neki bármilyen befolyása is lehet az élete folyására (aki „feladta”)... ilyen amúgy nincs (vagy max csak egy rövid ideig, aki tényleg feladja, az meg is teszi a megfelelő lépéseket és már nehéz vele találkozni...)
• Az, aki azt gondolja, hogy nincs olyan, hogy szerencse, hasznos lehet, ha konzultál, támogatást kér (bár ez némi logikai ellentmondásban lehet azzal, hogy ő maga egyedül elbír mindennel...),
• aki pedig helyzet, stb. függően a két véglet közé gondolja magát, tehát tudja hogy nagyon sok minden (talán több is, mint amennyit előre el tud képzelni) tőle függ, de nem minden, van szerepe az életében a véletlennek, az ismeretlen tényezőnek, ha tetszik, a (bal)szerencsének, ő szintén hasznosan használhatja mind az üzleti, mind az életvezetési  támogatás előnyeit. 

Te hogy gondolod? Melyik tábort erősíted? (a) van szerencse (is), (b)nincs ilyen, hogy szerencse, vagy (c) csak (bal)szerencse van? 

teveatufokan@gmail.com

Ma találkoztam egy csigával... Dél körül a puszta tényt már rögzítettem egy egy perces videó melléklésével a Facebookon, de délutánra komoly metafórikus mélységekre bukkantam és ezt most megosztom Veletek... 

https://www.facebook.com/photo.php?v=744709885570842&set=vb.100000955135580&type=2&theater

A tény. Egy csiga egy egyperces – vágás nélküli – videóban kb 10 cm-t tesz meg. Ha ezt felszorozzuk hatvannal, akkor 6 m/órás sebességet kapunk. A normál, jó tempós gyalogolási sebesség kb. az ezerszerese ennek: 6 km/óra. 

Mégis, észrevettem, hogy mozog. Soha nem szoktam észrevenni, hogy mozog. Látom, hogy van, látom a nyomát. Egyszer a teniszpályára betévedt (nem a pályára, hanem a vonal mögé kb 2 m-re, nagyjából biztonságos helyen, hogy ne lépjek rá) és ott jobban lehetett látni a nyomát, azt is lefotóztam, de ott eszembe se jutott a videóra átkapcsolni, mert a mozgása nem volt érzékelhető. Számomra. 

Értelmezés, metafóra heurisztikus (:-))) keresése. Az jelent valamit, hogy észrevettem. Valahogy sikerült egy rövid időre úgy lelassulnom, hogy észrevegyem, hogy mozog. 

Valahol olvastam (több helyen is), hogy nagyon ritkán vagyunk a jelenben, az itt és mostban, általában azon törjük a fejünket, hogy mit csináltunk (vagy mit nem csináltunk, amit kellett volna), vagy hogy mit fogunk csinálni... Ismeritek a Wednesday car-t Johnny Cash-től? Szerintem a legjobb albuma, a Rambler, az „autós csavargó”. Ha nem, vagy ha régen hallottátok, íme: http://youtu.be/J0zCO6uScYc (fent van az egész Rambler, amúgy...). A lényeg, hoyg csak a szerdán készült autó (vagy bármi...) az igazi, mert hétfőn-kedden még a hétvégére gondolnak vissza a munkások, azért kalandozik el a gondolatuk, csütörtökön és pénteken meg a következőre... 

Volt már az veletek, hogy volt egy mesés szilveszteretek és ugyanazzal a csapattal meg akartátok ismételni? Hogy sikerült? Nektek se? És bármilyen csoportban, ha jól éreztétek magatokat, mindig elkapott a hév, hogy valahogy azt örökre (egy kicsit legalább)? Nektek se? OK, we are on the same page... Ott, akkor volt jó, és kész (a jelenben)... és nem attól, hogy már ott tervezgettétek (a jövőben), hogy milyen jó lesz újra... 

Nekem ezzel a csigával a jelen köszönt be egy kicsit, ott voltunk, én meg a csiga... ő vágtatott a saját mércéje szerint és nekem valahogy olyan mindfulness nélküli mindfulnesses pillanatom volt, hogy se éppen visszafelé nem gondolkoztam valamin, se azon, hogy mi lesz holnap, holnapután. Észrevettem, hogy „Jé, a csiga tud vals időben is mozogni...” 

Van egy további flashem is. Ez az előbbi bejegyzéssel is kapcsolatban van... a tempó... nemcsak a beszéd tempója, mint ott, hanem az élet, az égés, a nyüzsgésünk tempója... nagyon különböző... és hogyan tudunk találkozni a másikkal? Ha egy rövid időre legalább, a kontakt idejére, felvesszük, legalábbis megpróbálunk igazodni az ő tempójához. Na, ez... 

Szóval: 1. Csiga, 2. Lelassulás (hozzá), 3. Megértés (hogy real time-ban megfigyelhetően mozog, ha kellően lelassulunk), 4. Első metafóra: jelenben lenni, itt és most, az kellhet sok mindenhez, például, hogy észerevegyünk dolgokat, 5. Második metafóra: a tempó ereje és uralma rajtunk... vajon tisztában vagyunk-e mindig vele, hogyan befolyásolja az érzékelésünket, a megértésünket... 

Köszi, csiga...:-))) 

teveatufokan@gmail.com

Van olyan érzésed néha, hogy csak beszélsz, beszélsz, de minek? Bánhidi Brigi talált egy jó kis videót erről a dologról ma a Facebookon, ha sikerül belinkelni, és ott is marad, ahová tették, amikor éppen ezt olvasod (http://sco.lt/88goef), azt is megnézhetitek és mivel TED-es, lehet hogy valahogy fordítást is lehet hozzá szerezni (technikai megjegyzés: azokat az angol szavakat, amelyeket a videóban is látsz leírva is, megtartottam, de le is fordítottam őket). 

Mindenesetre én idehevenyésztem a lényeget az egészből, kvázi “gyorsírással”, hogy “meglegyen” (tudjátok: a “take away…”). 

Szóval néha/mindig (tessék kiválasztani a vonatkozót…) azistennek se figyelnek ránk, pedig úgy szeretnénk… miért is? 

Mert amit csinálunk, az valamelyik ezek közül, esetleg egy egyveleg (Thomas Gordon módszer szerint azt mondanám: “közléssorompó”…): 

• Gossip - pletykálás
• Judging - Kritizálás
• Negativity - Negativitás
• Complaining - Panaszkodás (uk?!)
• Excuses - Kifogások
• Lying - Hazugság
• Dogmatism – Dogmatizmus (csak azt nyomom, amit én gondolok) 

Hey, itt álljunk meg egy pillanatra… Nálad melyikek tudnak behuppanni? Nálam az első és a második esélyes, de már dolgozom rajtuk… és Neked? Te is dolgozol már rajtuk? Vagy most fogsz csak megvilágosodni? Vagy nem is érdekel az egész? (Ez utóbbit valahogy nem hiszem… tudod miért? Mert amit én írok hévből, tempóban, flow-ban, azt másnak megérteni, ahhoz itt-ott erőfeszítést kell tenni… aki idáig eljutott (egyáltalán, ezt a blogot ez első látogatás után újra meglátogatja…), az azért már tart valahol… például szeret befektetni energiát ilyesmi (ennek) a megértésébe, mert néha volt az az érzése, hogy érdemes…) 

Vissza a főtémához… szóval hogy miért nem értenek meg, nem figyelnek ránk, ha nem… Ha ez történik, most fogódz meg, az a sok baromi fontos dolog, amit elmondasz, végülis a többieknek, a másiknak nagyrészt  rossz akusztikájú zaj lesz, nem figyel rád/ránk, jószerivel annyit jegyez meg az egészből, hogy unalmas, netán kellemetlen, kerülnivaló ember(ek) vagy(-unk). 

Ehelyett, ha megtanulunk (vagy "csak" odafigyelünk arra, hogy…) hatékonyan beszélni, és egymásra tudatosan figyelni (mert már érdemes...), ha tudatosan kommunikálunk és figyelünk egymásra (tartalmilag kerüljük a fenti “közléssorompókat”), milyen világ is lenne az? Netán még a környezetet is úgy alakítanánk, amiben ez zajlik, ahol az igazi megértése egymásnak a norma... Na,  ötlet? 

Nem tudok elszakadni ebben az összefüggésben attól a számomra nagyon erősen metafórikus történettől, ami "már a régi görögök is"-sel kezdődött (nem írom hol, mert fogalmam sincs, túl sok könyv fordul meg mostanában a kezemben). Bíróságon, vagy egyéb vitánál mindkét félnek először addig kellett próbálkoznia a másik (!!) fél álláspontjának megfogalmazásával, amíg azt a másik fél el nem fogadta, mint a saját álláspontjának egy kellően árnyalt változatát. Utána lehetett elkezdeni vitatkozni, mindenkinek végre a saját álláspontját védve... 

Vissza a videóhoz. A hatékony beszédnek több összetevője van, az előadó is elmondja, hogy ez persze csak ízelítő, akinek mélyebb dologra van szüksége, az menjen el beszéd-coachoz (gondolom ő az, szóval ez a reklám helye, de soha rosszabb reklámot…) 

Szóval először a tartalmi részt, hogy mi segítene megértetni magunkat (túl a “közléssorompók” elkerülésén), az angol szavak kezdőbetűiből a "HAIL" szóban összegzi, ami történetesen jégesőt is jelent, de itt köszöntést, "üdvözlégy"-et is, tehát valakinek a lelkes fogadását (azért lássuk be, ez sem a spanyolviasz...): 

1. Honesty - being clear and straight (becsületesnek, egyenesnek, világosnak lenni)
2. Authenticity - being yourself (légy önmagad)
3. Integrity - being your word (úgy cselekedj, miként beszélsz, integritás)
4. Love - wishing them well (szeretet, de ennek a "jót kívánj nekik" értelmében - hozzáteszi a videóban, hogy ha így közeledsz valakihez, jóval kisebb esélyed van arra, hogy egyáltalán képes legyél a fenti "bűn"-öket elkövetni...) 

Azután a rövid videóban arra is kitér, hogy a hang, az előadás fizikai része (a metakommunikációra itt nem tér ki, itt tényleg a beszédhang meghatározó jellegzetességeit emeli csak ki) hogyan segíthet, hogyan szintén tényező abban, hogy figyelnek-e ránk, vagy nem:

1. Register (hol van a hangod, orrhangon, magas fejhangon beszélsz, vagy a mellkasodat és a hasadat is használod a mélyebb, teltebb, testesebb hang képzésére, ez utóbbi a hatásosabb)
2. Timbre (being warm - a hang melegsége, szó szerint csengése, vagy inkább a kopogása a jellemző)
3. Prosody (not monotonous - nem monoton, színes, dinamikus)
4. Pace (tempo, silence... - a tempó, a változtatása a tempónak, a csend "használata")
5. Pitch (hangmagasság és variálása)
6. Volume (hangerő és variálása) 

A legvégén pedig arról beszél, hogy érdemes bemelegíteni magad és hangod egy-egy prezentáció előtt. Az ő "receptje" a következő (ezt mindenképpen figyeld meg a videó végén, meg ezt leírni csak nagyon hozzávetőlegesen tudtam): 

• Karok magasba belégzéssel, nagy sóhajtással leereszteni (2x)
• Az ajkak bemelegítéséhez mondogasd: "ba, ba, ba, ba..." (ezt ne ilyen pötyögtetve, hanem szinte puskalövésszerűen mindegyiket, a "b"-t jól nyomd meg, úgy hogy úgy "kipattanjon", erőteljesen)
• Azután azt a "brrrrr"-t, tudod, mint a gyerekek, úgy pörgetve
• Az ajkak rendben, a nyelv jön, egy ilyen eltúlzott "lá, lá, lá"-zás , úgy hogy a nyelved az elején erőteljesen érintse a felső szájpadlásodat
• Azután pörgesd az "r"-t ('aszondja, hogy ez igazi pezsgő a nyelvnek...)
• És ha csak egyet lehet (és gondolom, nincs a közelben senki...), akkor karmozdulattal kísérve egy kicsit szirénázni kell ("víííí... - kar fel, hang egyre magasabb, mint a nemtudom, talán a sasmadár (vagy a vércse?!), majd vissza a mély tartomány felé:) ..vóóó" és mondjuk ezt mégegyszer ezt a fel-le-t... 

Hajrá...:-))) szerintem van benne mindenki számára egy-két ötlet...

teveatufokan@gmail.com

Van néhány ember, akivel az utóbbi 4 évben találkoztam, akiket nagyon tisztelek, szeretek, Dr. Palotai Gabi (Gabriella) az egyikük... Hiteles ember... Egy coach-találkozón (az ismerősök számára: az ICF keretein belül, az Ág utcában...) találkoztam vele évekkel ezelőtt először, akkor a csoport-coachingról tartott egy egyórás prezentációt. Talán 3 éve volt, addigra még nem faltam fel a coaching irodalom tizedét se (mostanra sem, mert nem tudok lépést tartani az új kiadásokkal, amikor éppen elérném a tizedét, az új tizednek a tízszerese már megint sokkal több...). Mindig is többet olvastam ezen a területen angolul, mint magyarul, így abban az időben még a magyar coaching irodalom egyik alapkönyvét se ismertem, és amikor Gabi megemlítette a „Vogelauer”-t, emlékszem, a végén megkérdeztem, hogyan írják, azt hittem, kettő szóban (meglepve válaszolt...)... (később persze nemcsak a könyvet, de a szerzőt is élőben megismertem, sőt egy élő beszélgetésüket Peter Szaboval itt a blogban meg is örökítettem...). 

Később a MALÉV pro bono coaching projekt révén találkoztunk, ő volt egy kis csoportnak a szupervizora. Azután két pannonhalmi programján vettem részt, a „Spirituális kisérésen” és a „Csend”-en. Ezeket egy nem mindennapi bencés szerzetessel, Varga Mátyással együtt tartja, akiről még szó lesz és akiről már szintén volt „errefelé” (a blogban...) szó (többször is...). 

Gabi most írt egy kis filigrán könyvet, "Tánclépések" címmel (a bencés könyvesboltban megtalálható, meg Pannonhalmán), két hónapja jelent meg (ez az à propos-ja ennek az írásnak). Egy gyönyörűen harmonizáló, rendkívül finom kis könyvről van szó, szinte tűnékeny, mégis imprintingolt színes (talán) grafikákkal megtűzdelt kis ékszerről, amelyben pszichiáteri tűnődéseit adta közre. Coachként és trénerként is dolgozik, egyénekkel, csoportokkal, szervezetekkel és cégekkel. 

Megtörtént vele is, ami annyiunkkal, kisebb, vagy nagyobb mértékben meg szokott történni (csak ritkán vesszük észre, és minden másra gyanakodunk, mert ez olyan "gyanús" dolog...), hogy megjelentek nála a burnout jelei, észrevette, reagált, sabbatique-ot vett ki, elutazott Balira, azután itthon töltődött fel és megírta ezt a könyvet Varga Mátyás barátjának ajánlva (mondtam, hogy jönni fog még...). A könyvet minden szakmabelinek csak ajánlani tudok (és itt tágabb értelemben értem a segítő/támogató szakmákat), de rajtuk túl, minden olyan embernek, akit érdekel az önismeret, egy az életről, egyáltalán a működésünkről sokat tudó, sokat tapasztalt ember önreflexiója, az, hogy hogyan vet számot önmagával egy komplex, mégis végtelenül letisztult, ambíciózus és nyitott, állandóan kereső és kiegyensúlyozott, "natural" vezető és elengedni tudó ember... 

Ha őszintén szembenézünk magunkkal (e könyv is segíthet ebben), el fogunk gondolkozni a felelősségünkön, a lehetőségeinken és képességeinken, tehetségünkön, kapacitásunkon és scope-unkon (kompetenciánkon), egyáltalán azon, hogy hogyan tudunk egyszerre a leghasznosabbak lenni a magunk, szeretteink, kapcsolataink és igen, nagy szó, de igaz, az emberiség (ami mindig az egyes embereken keresztül jelenik meg az életünkben) számára. 

Van-e bennünk elég alázat és akarat és szenvedély, fejleszthető készség, képesség, kompetencia, hogy elérjük azt, amit szeretnénk, amit (a) a legjobban szeretünk, (b) ésszerű idő-, energia- és anyagi befektetés alapú fejleszthetőséget is figyelembevéve legjobban tudunk csinálni, (c) van rá igény, fizetőképes kereslet, (d) javítja - akár infinitezimális méretekben is - az emberek életkörülményeit, életét. 

Gabi a felelősséget hangsúlyozza elsősorban. Aki akármilyen szintű problémával segítőhöz, támogatóhoz fordul, fontos, hogy felelősségének teljes tudatában lévő  és szakmailag felkészült támogatóval találkozhasson. 

Engem coachként, valakiként, aki a szervezeti világ sűrűjéből jött, hogy most a másik oldalról segítsen azoknak, akik a szervezeti világ sűrűjében néha kicsit elveszítik az „északot”, a határozottságukat, kicsit eltévedni látszanak, segíteni őket, hogy újra (vagy először...) megtalálják a hangjukat (utalás Stephen R. Covey metafórájára a 8. tulajdonságból...), mélyen megérintett a könyv. 

Ezt a látszólag kronológiásan életrajzi ihletésű munkát én ízig-vérig szakmai könyvnek olvastam, ami – ha rajtam múlna – minden segítő foglalkozásúnak ott lenne agyonolvasva a könyvespolcán, vagy ahogy a francia mondja: livre de chevet-vé, esti olvasmánnyá válna, és talán fog is, mint a többi ma már klasszikus szerzőé, legyen szó Buda Béláról, Ranschburg Jenőről, Popper Péterről, de Vekerdy Lászlóról, Bagdy Emőkéről, vagy F. Várkonyi Zsuzsáról... 2 hónapja jelent meg, csak most indult útjára, hiszem, hogy odakerül... 

Nekem is coachként, aki aktívan résztvettem 6 alapító coaching egyesület szövetségének (a Magyarországi Coach-Szervezetek Szövetségének) az Etikai munkacsoportjában (ma már ETT-Etikai Tanácsadó Testület, bocs, ilyen bonyolutak vagyunk...) a Szövetség etikai kódexének az összeállításában, nagyon fontos a felelősségvállalás, az etikai erő, ami süt ezekből a lapokból. És annak a fontosságára is hatásosan figyelmeztet, hogy a coachok  fel ben  tudják ismerni a kompetencia-területük határait és ha kell, meg tudják tenni azt a lépést, hogy kezdeményezzék egy, az adott problémát a megkívánt kompetencia keretében kezelni képes szakember bevonását. 

Az etikai kódex 12 pontja közül a 3. szól erről: „Amikor a tények és a körülmények szükségessé teszik (pl. személyes vagy szakmai indíttatású konfliktus, összeférhetetlenség esetén), a coach a lehető leghamarabb szakmai támogatást keres és megteszi azokat a lépéseket, amelyek magukban foglalhatják végső esetben a coaching kapcsolat felfüggesztését, vagy megszakítását is.”

Palotai Gabriella nagyon jól van pozicionálva ahhoz, hogy érezze ezt a határvonalat és a határvonalon inneni és mögötti világot, lévén ő ma is dolgozik mindkét területen, szervezetekben üzleti és vezetői coachként és terapeutaként is. 

Ki is tér arra a könyvben röviden, hogy lát egy zavart ezen a téren, és ezzel a zavart érzéssel nincs egyedül. Az utóbbi néhány évben nálunk is megszaporodtak az önjelölt coachok és coach-képzések, és nehéz tisztán látni és megbízni a minőségi munkában ezek között a körülmények között (majdnem minden szakmai beszélgetésben felmerül a téma... igaz, eddig még csak olyanokkal találkoztam, akik másban, általában megnevezetlen nem jelenlévő személyekre gondolnak  ilyenkor...). Amúgy, ezt a helyzetet kívánja enyhíteni (megoldani?) a Szövetség honlapján megjelenő és lassan feltöltésre kerülő coach-regiszter, meglátjuk, milyen eredménnyel... 

Fel-felmerül a kérdés, miben is különbözik a terápia és a coaching, és erre mindkét „oldalon” fontos megadni a választ. Talán az életmódunk megváltozása, talán a ritmus felgyorsulása okozta, hogy olyan széleskörű, egyelőre főleg itthon még lappangó igény van valamilyen szintű munkahelyi, és általános életvezetési támogatásra is, hogy ez kb. 30 évvel ezelőtt Amerikában nem véletlenül hozta felszínre az üzleti és life-coachingot. 

Igény volt rá, és ezt a széleskörű igényt az akkor „használatos”, alapvetően a társadalom vérkeringésébe belekapcsolódni így-úgy képtelenek támogatására a XIX. és XX. század fordulója táján „kitalált” terápia nem tudta lefedni. Szükséges volt az „egészségesek”, a társadalomba jól, vagy kicsit kevésbé jól beilleszedő, de funkcionálisan „működő” emberek számára is egyfajta személyes támogatásra, erre az igényre válaszolva alakult ki a coaching, az üzleti és életvezetési személyi, vagy csoport „edző” funkciója. 

A terápiának továbbra is megvolt a jól meghatározható funkciója, a coaching pedig „kitúrta” magának... A két szakma képviselői által időnként képviselt szokásos szélsőséges vélemények egyike sem állja meg a helyét: 

• A coaching-képzések mindennapi tétele, hogy: „A terápia hosszú távú, a problémák okait keresi (azt gondolja, ha megismerjük ezeket, akkor a probléma magától megoldódik), és alapvetően nem foglalkozik a jövővel... míg a coaching ezzel szemben a jövőre irányul...”
• A terapeuták, pszichológusok egy része pedig nyiltan, vagy csak magában fel van háborodva, hogy hogy mernek emberek 60-100 óra tréninggel, néhány, vagy néhány száz óra gyakorlattal belekontárkodni abba, amit ők évekig tanulnak az egyetemeken, gyakorolnak itt-ott klinikai körülmények között... 

Ne tévedjünk, a pszichológusok, terapeuták egymás közt is versengenek és persze a coachok is. Hogy mást ne mondjak, a legnagyobbaknak (Freudnak, Jungnak, vagy akár Carl R. Rogersnek, Berne-nek) úgy kellett kitaposniuk az utat, nem terítették le eléjük a cannes-i piros szőnyeget, mindegyiküknek akár gigászi csatákat is kellett vívniuk igazuk, módszerük elfogadtatása érdekében és évtizedekig sokszor (majdnem egész életükben)  nem is fogadták be őket igazán. Ami ennyire megfogahatatlan, mint a terápia (vagy akár a coaching), az az egymással versengő interpretációk, megközelítések légióját kelti életre, persze... 

Azt hiszem, hogy meg kellene jobban ismerni egymás munkáját, területét, jobban ismerni a határterületeket és meg kellene becsülni egymás munkáját. Werner Vogelauer mondta egyszer egy workshopon, hogy sokféle irányból érkezünk a coaching területére, a terapeutáknak, pszichológusoknak, ha üzleti coach munkát is akarnak vállalni, meg kell ismerniük a szervezeti élet csínját-bínját, aki pedig a szervezeti működés felől érkezik, meg kell ismernie a pszichológiai és terápiai módszerek, megközelítések egy jó részét, mert bizony vannak átfedések... persze, hogy terapeutává csak autodidakta módon nem válhatnak, de szorgalommal, akarással sokat tudnak tanulni, elsajátítani, ez a tudás sem ezoterikus, sem érthetetlen, megtanulható (persze, emellett a gyakorlat, az önismeret, amelyeket nem lehet könyvből megtanulni, szintén megkerülhetetlen alapot jelentenek). A terapeuták, pszichológusok meg a személyiség működésének egy mély tudásával érkeznek, az egy nagy adu, persze... 

Azt gondolom, hogy nem véletlen a támogató szakmák körének szélesedése, kilépése a kórházi, orvosi, terápiás szobák köréből. Azt gondolom, hogy mindenkinek, betegnek és egészségesnek (ki a beteg és főleg ki az egészséges, tejóisten, na, ezt most nem fogom itt...) egyre nagyobb hiánya van az egyszerű és mély, igazi beszélgetésekre. 

Az életben a mélyebb gondjaink egy részével a szeretteinket nem akarjuk (túl-)terhelni, a kollégáinkra, főnökünkre nem tartozik (?), a barátainkat sem akarjuk elriasztani, úgyhogy a mindennapi stressz lerakódásait cipeljük magunkkal, rakódik a lelkünkben egymásra, mint a guanó...  és ahogy az idő múlik, ezek a végső soron torzulásokat, előítéleteket, sztereotíp viselkedés-mintákat generáló „lerakódások”, feloldatlan göbök (hozzáadódva egyéb, akár gyerekkorból cipelt terhekhez) a lelkünkben egyre észrevehetetlenebbül és meghatározóbban rányomják a bélyegüket arra, hogy a mindennapokban hogyan reagálunk, hogyan kommunikálunk, ahelyett, hogy a konkrét "itt és most" tényei lennének a meghatározóak döntéseinkben... 

A coachingot nem szeretem fetisizálni, olyan kitüntetett szerepben feltüntetni, ami  nem illeti meg... Bizonyos értelemben közel van a mindennapi élethez... Az életben vannak természetes tehetséggel létező emberek, és az általam „organikus”-nak, nem tervezett, spontán, nem célzott, naívan autentikus segítő és támogató beszélgetéseknek nevezett találkozások ezekkel az emberekkel jó esetben részei lehetnek életünknek...  lehet ez ismerős, rokon, barát, munkatárs, még akár a főnökünk is... megnyugodva, kisimulva tudunk kilépni egy-egy ilyen megbeszélésből és sokáig megmarad az emléke... OK, de az előbb azt írtam, hogy nem tudunk senkivel igazán mélyen beszélgetni, most meg azt, hogy vannak ezek az „organikus”, naívan autentikus, spontán támogató beszélgetések... akkor most hogy is van ez?! 

No, egyszerre van mind a kettő, csak az arányok vannak elcsúszva egymáshoz képest... sokkal, de sokkal nagyobb a hiány, az igény erre, mint amennyi ilyen igazi beszélgetés van, de azért vannak ilyen beszélgetések.... mi sem bizonyítja jobban, mint hogy nem egy olyan résztvevője volt a különböző coaching vagy tréner képzéseknek, aki nulláról 2-3 képzési nap után felfedezte, hogy „ja, ez a coaching? Ezt én tudom...” (mint Jourdain úr Molièrenél, aki felfedezi, hogy eddig prózában beszélt, és nagyon büszke lesz rá mostantól...). Persze, az a néhány is, akire gondolok, szívesen hallgatta és használta fel a coach-képzésen tanultakat, mert mindent, mindig lehet fejleszteni, és a tanult intuícióval megsegített természetes tehetségű intuíció még erősebb kompetenciát szülhet. 

Van más mód is. Van amikor valaki ráérez, hogy „Hopp, ez vagyok én, ezt akarom csinálni”, de a kompetencia még erősen fejlesztésre szorul. Akkor annak kell nekifogni... Ha az én utamra gondolok, még ha coachingot megelőző „előéletemben” valami egész mást csinálva jó voltam is (jó voltam...), akkor is ebben az újban szükséges (volt? Még ma is tart... és nem is ér véget, nem láttam még olyan szakmát, ami ilyen nyitott végű lenne, ennyire folyamatos tanulást igényelne...) az alapos „átprofilírozás”... 

Szóval, Gabi, a felelősség igen, az elitizmus nem.  Kis túlzással mindenkinek (igen, még a segítőknek/támogatóknak is, vagy mindkettőnk kedvenc szerzője, André Louf szerinti terminológia szerint „kísérőknek” is) szüksége van az értő hallgatásra, a megértésre, a tükörtartásra, a visszajelzésre, és ezt az igényt bizony sok szinten kell kielégíteni. Elvileg rengeteg, végtelen sok „fóka” van tehát, még ha nem is tudnak róla, hogy „fókák”... Persze, ez ma még nem látszik igazán. A „mindenki” nagy része még nem tudja, hogy beletartozik a mindenkibe. Kevésnek látszik a „fóka”... és persze, valahogy ez most divatos lett, ez a bizonyos névjegy-coaching, stb. ez ideig-óráig higítja a tágabb értelemben vett szakmát. Soknak látszik az „eszkimó”... 

Hiszem, hogy ennek le kell tisztulnia... kicsit kevébé hiszek a formális megoldásokban és jobban a piacban, a schumpeteri természetes piac-tisztulásban és abban, hogy a névjegy addig működik, amíg be nem akarják váltani. Nem lehet sok dolog kínosabb, mint amikor a névjegy-coach és az ügyfél ülnek egymással szemben és nézik egymást, hogy akkor most tulajdonképpen mit is kéne... A továbbajánlásnak sok esélye így nem lesz és tudjuk, az igazi propaganda, a siker a továbbajánlás.... 

Tudom, kár keletkezhet, az image is sérül, mert persze az ügyfél nem csak az  egyént látja  főszerencsétlennek, de az egész dolgot, az egész coachingot, úgy, ahogy van és eltelhet egy jó kis idő, amíg újra ilyesmire vetemednék... 

Kicsit szkeptikus vagyok, hogy vajon a kataszterek, regiszterek, listák a hárombetűs kvalifikációkkal ezeket mind kiküszöbölik-e, de kétségtelenül nem találtak még ki jobb rendszert (ahogy ezt a demokráciára és a házasságra is szokták mondani...).  Amikor Peter Szabot és Werner Vogelauert egyszer megkérdezték egy beszélgetésben, hogy ők, a két mester-coach, vajon a működésük hány százalékában működnek mester-coachként , 20-30%ot mondtak... Legyünk már kicsit realistábbak. A coaching (és a többi támogató „műfaj”) rendkívül személyes és szubjektív, függ nemcsak a két ember egymásra hangolódásától, de függ még a pillanatnyi diszpozícióktól is... aki az egyiknek jó coacha tud lenni, nem feltétlenül tud a másiknak... ez egy nagyon személyes műfaj... 

Nincs olyan, hogy valaki mindenkivel, mindenféle emberrel, karakterrel egyaránt hatékonyan tud működni (olyan viszont van, hogy valaki nagy valószínűséggel általában nagyobb százalékban tud hatékonyan működni bárkivek – lásd „tanult intuíció”, F. Várkonyi Zsuzsa coaching definíciójából elcsenve a kifejezést...). Ha van helyzetfüggő vezetés (márpedig van, ez a Lieblingje a management tréningeknek, ezt még a legmegátalkodottabb anti tréning-résztvevő is – legalább titokban, hogy senki meg ne tudja – élvezi...), akkor miért ne lehetne helyzetfüggő támogatás (persze, ez csak metafóra, a működési mechanizmusuk más...). 

A coaching (más támogatások) egy rendszert alkotnak, sokszor nem is csak kételemű halmazból álló rendszert (HR, vezető, külföldi headquarter): sok mindentől függ a coaching/támogatás eredményessége (természetesen a coachnak a szerepe kiemelkedő fontosságú, de egyáltalán nem az egyetlen tényező...)... 

Van miről beszélgetnünk coachoknak egymás között is és a többi támogatókkal, pszichológusokkal, pszichiáterekkel, szupervizorokkalis ... van mit tanulnunk is egymástól talán... peer-mentoring...:-))) 

Ezek jutottak egyelőre eszembe (dr) Palotai Gabriella kis filigrán, mégis talán ettől is nagyon markáns és erős könyve kapcsán:  Tánclépések, egy pszichiáter tűnődései... nekem van olyan kongruens, autentikus és hiteles (ja igen, és asszertív, Gabi egyik kulcs témája a könyvben is...:-))), mint Carl R. Rogers, vagy  akár a minap itt járt londoni BRIEF társaság szintén terapeuta-coach szakembere, Chris Iveson...  Jó társaság ez...:-))) 

Ehhez különösen szívesen várom a hozzászólásotokat, Gabival – akinek megmutattam ezt előzőleg – arról beszélgettünk telefonon, hogy jó lenne szélesebb körben is beszélgetni ezekről a dolgokról. Amikor néhány hete a Coaching Campen tartottunk Sívó Imrével és Wieland Veróval (ETT-társak) egy etikai Open space workshopot, először féltünk, hogy senkit nem fog érdekelni.... érdekelt... majdnem 20-an hozzánk jöttek és aktív beszélgetés alakult ki, ohne prezentáció, a fele a második nap délutánjára ottmaradottaknak... Szóval?

teveatufokan@gmail.com

"...Az elmúlt két évtizedben a Nyugat adórendszere mindenütt, különösen Angliában és Amerikában mélyreható változáson esett át. A progresszív jövedelmi és örökösödési adó ez államokban olyan mérvű, amely a tőkespekuláció közösségellenes terveit eleve megaladályozza..." 

Márai Sándor Ulysses álnéven minden vasárnap délben tizenhárom óra tizenöt perckor mondja el a Szabad Magyarország Rádiójának (mi Szabad Európának hívtuk egyszerüsítve) a "Vasárnapi krónika" című műsorában... ez 1952. július 20-ánhangzott el, kb. 62 éve...

teveatufokan@gmail.com

"Bármilyen kommunikációs helyzetben hatását tekintve a ható tényezők a következőek:

-    7%-ban a jelentés, amit mondunk,

-    38%-ban a hang jellemzői és

-    55%-ban a (testi) metakommunikáció..."
 

Hallottatok már erről? Hogy ilyen arányban hatnak ránk egy közlésből a közlés különböző csatornái? 

Ez egy nagyon széleskörben idézett kísérleti eredmény, amit főleg annak hangsúlyozására használnak, hogy a tartalom, a jelentés csak 7%-ért "felelős", a többit a hang, meg az egyéb metakommunikációs elemek (minika, testtartás, gesztikuláció) hordozzák... 

Amikor legközelebb erről hallasz, netán beépíted valamilyen prezentációdba, tréningedbe, hasznos lehet tudni, honnan származik, mi a valamennyire érvényesnek tekinthető jellemző hatóköre. 

A dolog Albert Mehrabian Iránban született örmény származású, Amerikában élő, a UCLA egyetem tiszteletbeli pszichológus professzorának 1967-es kutatási anyagából származik. Kifejezetten érzelmet kifejező (szeretem, nem szeretem dimenziókat kifejező, mint a dear(kedves), terrible (szörnyű)) egyes SZAVAK-ra adott reakciókat vizsgálták és a kapott híres-hírhedt számsort  két kísérleti helyzet eredményeiből szintetizálták. 

Az első kísérletben a (szemantikus) jelentés és a hangsúly hatását vetették egybe (ezeknél az érzelmet kifejező szavaknál a hangsúly hatása sokkal lényegesebb volt), a másodikban az arckifejezés és a hangsúly hatását elemezték. Erre 3:2-es arány jött ki az arckifejezés erősebb hatását mutatva. Mehrabian azután ennek a két kísérletnek az eredményeit kombinálta, és így jött ki a 7:38:55-ös arány. 

Nem gondolom, hogy a 47 évvel lenne "baj", ami azóta eltelt (ebben a human sapiens talán nem mutat akkora változást azóta, mint sok más dologban…), de az, hogy mire vonatkozott (főleg ahhoz képest, hogy mi minden helyzetre, kvázi minden kommunikációs helyzetre rá próbálják húzni), fontos lehet észben tartani. 

Innen származik az infó: http://en.m.wikipedia.org/wiki/Albert_Mehrabian (amúgy pedig Gerlei Béla hívta fel erre a figyelmemet). 

teveatufokan@gmail.com

Platón megkérdezte tanítványaoitól, mi a három legfőbb dolog, amire az életben szükségünk van. Lalimonasz ezt válaszolta :

-       Az élelem, a fegyver és a szeretet.

-       Ha valamelyiktől meg kellene válnod, melyiket hagynád el ? – Kérdezte tőle Platón.

-       A fegyvereket.

-       És ha még egyről le kéne mondanod, melyiket hagynád el ?

-       Az élelmet – válaszolta Kalimonasz. Fegyver nélkül az ellenség a halálba kerget, élelem nélkül éhen pusztulunk, de ha meggondolod, a halál évezredek óta az élet velejárója. Fegyverrel megvédhetjük, élelemmel fenntarthatjuk az életünket, de vajon mit kezdenénk egy olyan élettel, amelyikből hiányzik a szeretet ? 

teveatufokan@gmail.com

Cecile Northcote Parkinson neves történész, egyetemi tanár, a politikai tudományok  ismert tudósa, az angolszász  hivatali apparátus tapasztalt ismerője (több vezető állásban szerzett gazdag ismereteket), de elsősorban kitűnő megfigyelő és nagyszerű humorista. Magyarországon először 1965-ben jelent meg az első általa jegyzett könyv, a "Parkinson törvénye vagy az Érvényesülés Iskolája", amelyet kettő másik követett.

Evergreen darab... talán egy részletet idézek, amely a jelenlegi érdeklődési és foglalkozási körömet érinti keményen szatirikus és talán mondható, hogy elég találó módon, nézzük a részletet. A részlet az egyébként is eszméletlenül vicces  "A szűkebb lista vagy a Kiválasztás Elvei" fejezetből származik. Tudjunk nevetni magunkon, elég fontos...

„Az intelligencia-vizsgálatnak az a hibája, hogy a legjobb jegyeket azok kapják, akik a későbbiek során gyakorlatilag írástudatlannak bizonyulnak. A jelöltek annyi időt töltenek el az intelligencia-vizsgára való felkészüléssel, hogy másra alig jut idejük. A pszichológiai beszélgetés mai, fejlett formája a meghívásos istenítélet. A jelöltek egy kellemes hétvégét töltenek el szakértői megfigyelés alatt. Ha valamelyikük megbotlik a lábtörlőben és azt mondja: „A fene egye meg!” a háttérben ólálkodó szakértők előrántják a jegyzetfüzetüket és bejegyzik: „gyenge fizikai koordináció” és „önfegyelem hiánya”. Felesleges volna ezt a módszert részletesen leírni, de eredményei itt vannak körülöttünk mindenfelé és nagyon siralmasak. Azok, akik megfelelnek az ilyen vizsgáztatók előtt, rendszerint óvatosak és gyanakvó hajlandóságúak, pedánsak és szőrszálhasogatók, keveset beszélnek és semmit se csinálnak...”

teveatufokan@gmail.com 

The other day “en jetant un coup d”oeil” into one of my favorite forum-generating LinkedIn group, I’ve found a forum topic (started by Marianna Lead, MCC (Master Certified Coach), PhD, Provider of ICF-Approved Coach Training & Mentoring @ Goal Imagery Institute, ICF Credentialing Examination Assessor, Top Contributor (to the LinkedIn group’s work and who BTW (very) often start a brand new topic…). Voilà, the topic: 

“For me, it was "direct communication". It's ironic because I'm a pretty direct person. However, it was tricky to learn how to say everything I wanted to say in a "coaching way". What about you? What do you think of direct communication in coaching? Any examples?” 

I have found this brilliant  (very rarely spoken about...) and my first contribution to it was as follows:

 “That one is really excellent...:-))) Interesting, I have lot of times the same feeling... in a way, coaching is a special conversation... thinking... perhaps direct communication is rather relatively rich in I-message context while in coaching I-messages are rare (though not inexistants...)...” 

To which Marianna answered: 

“Yes, totally, it's about retraining yourself to say "It sounds as though...", etc. And getting used to it! Or, for instance, when you really want to ask, "So, if this and that is not working, why do you bother?", to ask instead in a "coaching" way, "So, in hearing what you just shared, what is your commitment to X?" And so on... In other words, to keep "translating" into coaching language what you are thinking, and eventually it becomes a habit and you don't have to think about it so much. Literally, just like learning to speak a new language. LOL”

Then “came” to the topic Marion (Anschel) Franklin MS, MCC, BCC, Professional Coach Training, Mentor, Life Coach http://www.lifecoachinggroup.com and wrote this  (and that’s why I have written this blogpost because it’s a very instructive summarized format about the main obstacle in front of the beginner – and not only the brand new beginner – coach)…   and all these in the context of the ICF competencies:                 

                                                                                                                                                                                          “In my experience, coaches have a hard time with so many of the competencies - each for different reasons. 



Establishing the agreement - it often sounds too contrived and forced and part of a formula. It often has such emphasis too early in the conversation before any exploration. 



Coaching Presence - literally missing important clues and most importantly getting sucked into the story. Or following the client but getting trapped/seduced by the story or the other person in the story. 

Active Listening - Often not reflecting or providing context for questions based on what's been said. Often wanting irrelevant details vs. understanding who the client is. 

Powerful Questioning - Again, no context for questions and often closed questions or informational questions that don't force the client to think. 

Direct Communication - not knowing HOW to deliver the message without diluting it. (The secret is in softening the delivery but not changing the literal message.) 

 

Creating awareness – is not just about having the client realize something or gain a new perspecive. Coaches believe that by the client getting what they initially asked for that awareness has been created to the fullest extent. Creating awareness, if done masterfully, happens throughout the conversation and teh wawareness is related to their whole life – not to be specific situation. The awareness is about who they are as a person 

Designing Actions - Usually part of the coach's formula vs. getting deeper into the conversation and the actions showing up automatically from the client. 



Managing Progress and Accountability - totally bastardized with a need to be the point person or to keep tabs on the client's progress vs. helping to create a supportive environment.” 

What I added as a comment is (1) the admiration, (2) one more turn…:-))) 

“I agree with Marion and admire her summary... for a certain time I thought that I can "switch" between the "states" (I actually used to say: "I can switch off my ego-state button..."...:-)))... well, it seemed to be a good idea for a certain time but then I realized that I should also live it... that's it... it is more than "...to sound natural", it is to be natural... (like Rogers said in the On becoming a person...)” 
 

teveatufokan@gmail.com

Kicsit talányosnak találják, kiváncsian kérdezik meg néha, ha új emberrel találkozom, hogy miért kezdtem bele a támogató szakmába... 

Utóbbi néhány hónapban a céges megkeresések mellett találkoztam néhány magánmegkereséssel is. Olyanoktól, akik jó helyen dolgoznak, szeretnek is ott dolgozni, szeretik  a munkájukat, és többet akarnak elérni... Azt gondolják, az üzleti edző, a coach hasznos lehet számukra...

És ők biztosan nem költségként, hanem befektetésként tekintenek a saját fejlesztésükre szánt forintokra... az okos befektetés ezen a területen is sokszoros hasznot hozhat... és a  saját magunkba való befektetésnek a triviális, kitűzött célhez közelebb kerülésen, a cél elérésén túl pozitív mellékhatásai is vannak: kisebb stressz, nagyobb határozottság, önbizalom, jobb időkihasználtság, kevesebb "zűr" az ember körül (kevesebbet kelt és a tűréshatára magasabb lesz), ennyi általános jut előszörre az eszembe, azután esetről esetre lehetnek egyéb speciális pozitív szinergiák is...

Ilyen vagy olyan okból, talán büszkeségből, talán nem akarják kiadni, hogy ők még ilyesmihez is fordulnak, talán taktikai, talán stratégiai okokból nem a szervezeten keresztül, a szervezet által finanszírozva szeretnének coaching támogatást kapni. Saját maguk akarják finanszírozni a folyamatot. 

Talán hallottak erről az ismerőseiktől (de ők részei a „rendszerüknek”, velük nem szeretnének dolgozni). Ki akarják egészíteni az eszköztárukat, ki akarják próbálni, hogy mennyire hasznos. Nők, akik mernek támogatást kérni. Nem minden nő, és talán nem minden férfi szeret kérni... hiszen egy szinten túl már „mindent tudunk”, nem? ...és meg is oldjuk... magunk... 

Talán az is benne van, hogy ha a szervezet fizeti, akkor el illik mondani  (bevonódik a főnökség, a HR), hogy tulajdonképpen miért is szeretnék ezt, mi az, amiben fejlődni szeretnének és ők ezt – egyelőre – meg akarják tartani maguknak... 

Végülis nem kutatom az okokat, a coach – legalábbis ahogy én ezt felfogom – nem kutatja az okokat, az (a fáma szerint...) a pszichológus dolga. 

Közbevetés: amúgy nincs azzal semmi baj, amikor bevonódik a HR, az elmúlt időben számtalan inspiráló, magasan képzett, odafigyelő, stratégiai gondolkodású HR-vezetővel és munkatárssal ismerkedtem meg, akik nagyon jó gazdái a fejlesztésnek és komoly, igazi stratégiai partnerei a szervezeti vezetésnek. Az kár, hogy ahogy egyre fejlődnek stratégiailag a HR-esek, belső szervezetfejlesztők, úgy csökken a finanszírozásuk, az igazi hasznos fejlesztési terveik volumenének növeledésével fordítottan látszik arányosnak lenni a szervezeti budgetek finanszírozási forrásainak volumene. 

De vissza azokhoz a „fecskékhez”, akik már karrierjük egyharmadánál, derekán vannak, nem „futottak még”, „tudnak már valamit”, és mégis úgy gondolják, hogy érdemes saját forrást is áldozni a kompetenciáik fejlesztésére, kibontására... persze, ez lehet formális iskolarendszerű oktatás, tréning is, meg persze személyes üzleti vagy executive coaching is. 

Egy ilyen hölgytől kaptam ma meg a visszajelzést 3-üléses coaching-folyamatunk után, és azt hiszem, ezért váltottam erre három és fél éve: 

"Miklósban egy nyitott, figyelmes és megbízható embert ismertem meg. Beszélgetéseink inspiráltak, megerősítettek, és segítettek abban, hogy felismerjem a saját lehetőségeimet. Abban már eredetileg is biztos voltam, hogy hasznos lesz vele dolgozni. Aztán rájöttem, hogy még kellemes is. Köszönöm!  jogtanácsos, biztosító" 

teveatufokan@gmail.com

Erre az érdekes kis cikkre akadtam a LinkedInen: http://sco.lt/9Dq6Az   - amelynek ez a címe, csak kijelentő módban. Kvázi vége annak, hogy azért dolgozzunk, hogy ki tudjuk fizetni a számlánkat, és persze, hogy olyan dolgokat tehessünk munka után, munkán kívül, amelyekre a megkeresett pénz nélkül nem lenne lehetőség.

Fülünkben van a a "Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, 8 óra szórakozás" dallama (ha nincs, hadd szóljon a "nemzet csótánya" megejtő előadásában: http://youtu.be/EpGDjT0v1hg - csúcs, még Garas is ott van a klippen!), azaz van a munka, meg van a szórakozás... na és azt mondja az ifjú hölgy (a csipetnyi képből és az egész stílusból Y-generációt sejthetünk), hogy elég ebből, a munkában is igenis tessék megtalálni az örömet, tessék a flow-ban (értve?!), meg amúgyis, összefolyik ez az egész, már a munkahelyen se csak dolgozik az ember, magánélete meg - olyan, ahol nem zavarnák, minimum a munkahelyi gondolatai - úgy sincs, vége a munkahelyi terrornak (?), nincs code of conduct, szóval, hogy ezz az egész szétválasztás egy BS és kész...

Ezen elgondolkoztam... egyrészt minden szakirodalom, meg tapasztalat ezt mondja, mutatja, hogy az Y-, Z- és majd az alpha (újra kezdjük az ABC-t) nem hajlandó ugyanabba  az igába belehajtani a fejét, amit nagyszüleik, szüleik jobb híján egész jól elviselnek, feltéve, ha a munka után tudnak kompenzálni... A munka egyszerre legyen fun is, horribile dictu, mindenhol, az egész életükben jól akarják érezni magukat, és nem hajlandók az életük felét kvázi "rabszolgaként" leélni... Na schön, értem én... és ennek az egész életérzésnek egy pregnáns manifesztációja a fenti linken található szösszenet.

Meg azon is elgondolkoztam, hogy hékás, ilyen is volt már... van valakinek valamilyen kis kapiskája arról, hogy gondolkozott a mai nagy generáció világszerte 20-onéves korában? Emlékszik valaki még 1968-ra francia honban? Meg a hippi gyerekekre Amerikában a '60-as évek végén, '70-es évek elején, akik "kivonultak a társadalomból"? Azután nagy részük "megokosodott"?

A híres-hírhedt német-francia Daniel Cohn-Bendit-re, aki anarchista egyetemista rendszertagadóból lett hosszú-távon EU képviselő (jó, legalább a zöldeknél...:-))), vagy a még magyar gyökerekkel is bíró Joschka Fischerre, aki ugyanakkor, mint Cohn-Bendit, csak Németországban csinálta a kavalkádot, azután 7 éven keresztül volt német külügyminiszter...

És ha azt hisszük, hogy a korábbi korosztályokban mindenkinek csak nyűg volt a munka, persze, akkor is tévedünk... sokan megtalálják a helyüket, azt, amit mindig is csinálni szerettek volna... és sokan meg nem... és nagya valószínűséggel ez így lesz a következő korosztályokkal is...

Úgyhogy én még nem dobnám ki a munka-magánélet egyensúlyát... kellhet az még... lehet, hogy másképpen, de lesz ez még elég embernek problémája hosszú ideig...

miklos.szilagyi@businesscoach.hu

Két érdekes beszélgetést folytattam a minap (az elmúlt másfél hétben) egy magyar szakmabeli jó ismerőssel, és egy angol - ritkán mondok ilyet és akkor is inkább posztumusz (ld. Socratest vagy Carl Rogerst) – kvázi példaképemmel. A magyar maradjon anonymus, mert (egy kicsit) vitatkozom vele, és ő ebben a bejegyzésben nem tud érvelni, de az angolt szívesen, ő Chris Iveson, megoldásközpontú brief coach és terapeuta, aki – és legyen ez a „reklám helye” - ma éppen a coachok között arról lehet nevezetes, hogy most jelent meg egy a londoni székhelyű BRIEF szakmai közösségben lévő társaival (Evan George-dzsal és Harvey Ratnerrel és a cím-"kép" az ő logójuk...) együtt írt könyvének a magyar fordítása („BRIEF coaching – megoldásközpontú megközelítés”). 

Az egyik beszélgetés idevágó részlete arról szólt, hogy a nagyon jó ismerős sorolta azokat a könyveket, amelyeket fontosnak tart a coaching fejlődésében és ő Whitmore mellett tette le a garast, hogy az jobban megfelel a mi karakterünknek, nekünk igenis fontos beszélni a problémáról, és azt hasznos hagyni. Na most, sokan teszik és tették le Sir John Whitmore megközelítése mellett („Coaching a csúcsteljesítményért” a címe magyarul a leghíresebb munkájának), ezzel semmi baj nincs, én az érvet találtam érdekesnek és ennek kapcsán visszacsengett egy rövid beszélgetésünk Chris-szel másfél héttel ezelőttről, aki a könyvbemutató alkalmából Budapesten járt és tartott egy workshopot is. 

Azt kérdeztem meg tőle az egyik szünetben, hogy vajon a kultúrális közeg nem meghatározó-e abban, hogy milyen megközelítés lehet hasznos (nem tettem hozzá, de azért mondjuk az (n+1) x 100 éves angol demokrácia - ismeritek a viccet, hogyan lehet olyan pázsitot csinálni, mint amilyen Nagy-Britanniában mindennapos: „500 évig kell öntözni...” – azért egy egészen más közeg, mint amiben mi élünk). Kicsit gondolkozott és arra fűzte fel  a válaszát, amit már előző nap is elmondott egy konferencia fél órás workshopján. 

A megoldásközpontú megközelítésnek nincs egy olyan koncepciója, előfeltevés-rendszere, amibe be lehetne sorolni a hozott problémát, vagy fejlesztési célt, hanem teljesen az ügyfél vonatkoztatási rendszerére épít. Hogy hogyan teszi, annak van valamiféle keretrendszere, de nincs tartalmi koncepciórendszere, amibe azután megpróbálná a konkrét esetet osztályozni és onnantól elővenné a rendszernek megfelelő kompenzáló, elemző és beavatkozó  mechanizmusainak az alkalmazását. 

Azt az analógiát (csak analógia, mert persze a terápia és a coaching terepét, célját és alanyát tekintve különbözik, a coaching alapvetően olyanoknak nyújt támogatást, akik együtt tudnak működni a környezetükkel, de ezt szeretnék javítani, közepesből jóvá, vagy még gyakrabban jóból kíválóvá szeretnének lenni) szoktam erre mondani, hogy egy páciens Freud, Jung és Adler korában akár homlokegyenest más diagnózissal és javaslatokkal/folyamattal találkozott volna. Freudnak is volt egy koncepciója, mi az oka annak, ha valaki nem optimálisan működik, Jungnak is, Adlernek is, és mind a három a saját „szemüvegén” keresztül nézte volna az illetőt, szavait, történeteit teljesen másképpen interpretálták volna és máshogyan is kezdtek volna bele a folyamatba. Ezek a megközelítések kultúrálisan, kontextuálisan eleve meghatározottak voltak, komoly munkásságra épültek, mindegyik csak azt kereste az adott személy kontextusából, amit a saját megközelítéséhez hozzá tudott passzintani. Ezek az irányzatok ugyanis kultúra függőek voltak... 

És itt jön az „érdekesség”... amint az előző bekezdésben leírtam a „diagnózis” szót, tudtam, hogy voilà, ez a kulcs, mert egyszerűen a megoldásközpontú megközelítés, akár terápia, akár coaching nem dolgozik diagnózissal... Hogy mi van?! Akkor mit csinál? Nem tudja, mi a probléma és meg akarja oldani?! 

Nos, igen és nem... és persze, ha materiális, az emberi elmétől/pszichétől független a megoldandó feladat (elromlott a vízcsap, defektet kapott az autó), akkor nem is működik a megoldásközpontú szemlélet... nem ülünk le beszélgetni a vízcsappal, hogy „Tegyük fel, hogy tökéletesen működsz, at your best... mit csinálsz másképpen? És mit vesznek észre mások? Például mit fogok észrevenni én, ha bejövök a fürdőszobába és kinyitlak?”, hanem szétszedjük (vigyázat, csak ha értünk hozzá, és elzártuk a főcsapot!) és mondjuk teszünk bele egy új tömítést (lehet, hogy ezek az új csodacsapok már másképpen modulárisak, mindegy is, talán értitek...). 

A Milwaukeeban (de Shezer és Kim Berg) a ’80-as években hosszú ideig és a Londonban (BRIEF közösség) is vezetett megfigyelések és feljegyzések szerint, a megoldás – akkor, amikor a probléma, fejlesztendő dolog jelentősen függ az adott személy elméjétől/pszichéjétől/szellemétől – nem feltétlenül függ össze a közvetlenül észlelt problémával. Ha a megoldásról beszélünk, a megoldást értjük meg jobban, ahhoz kerülünk közelebb, ha a problémáról, akkor pedig a problémához. Gyakori, hogy amikor a megoldás kézzelfoghatóvá válik, a probléma, anélkül, hogy különösebben pertraktálva lett volna, elillan, megszűnik létezni, vagy legalábbis lényegtelenné válik. Ez egy nagyon érdekes, és mély tapasztalat, sokat tud segíteni a mindset, a gondolkodás megváltoztatásában. 

És akkor ebből  a kerülőből – amire itt elengedhetetlen szükség volt – vissza a kultúrális kontextus és a megoldásközpontú megközelítés kompatibilitásához, vagy nem kompatibilitásához. Chris a fentiekre hivatkozva arról beszélt, hogy éppen azért,  mert nincs tartalmi koncepciója, ami óhatatlanul, korhoz, személyhez, kontextushoz kötné, hanem tartalmilag teljesen az ügyfél referencia-rendszerét használja, a megoldásközpontú megközelítés kultúra-független... 

Példaként hozta fel, hogy egyik társa a BRIEF-ben egy nagyon speciális, különleges kultúrális közegben szocializálódott gyermek és fiatalkorában. Chris pedig terapeutaként hogy, hogy nem pont egy ilyen közösségben kapott támogatói feladatot, viszonylag hosszú időn keresztül, folytatólagosan. Azt vette észre egy idő után, hogy majdnem többet tud már annak a közösségnek a szokásairól, kultúrájáról, mint a kollégája, aki évtizedekig élt benne... Chrisnek ahhoz, hogy hatékony lehessen, óhatatlanul el kellett sajátítania, legalábbis intellektuálisan magáévá kellett tenni a közeg mélyebb kontextualitását is... 

És a megoldásközpontú megközelítés mindenütt hasznos lehet, ahol, akivel, amikor szeretnénk valamit csinálni, a munkahelyen és otthon, a partnerünkkel, gyerekünkkel, szülőnkkel és a főnökünkkel, és a munkatársainkkal és nem utolsó sorban önmagunkkal... 

Ha érdekel egy egy-napos megoldásépítő workshop, tudod, hol találsz meg (például itt...). A héten tartottuk Porpáczy Évával az első nyílt képzési napunkat és nagyon jól sikerült... 

miklos.szilagyi@businesscoach.hu

"Találj rá a saját hangodra és inspirálj másokat, hogy ők is rátaláljanak a sajátjukra..." - A 8. szokás - az eredmányességtől a kiválóságig...- Stephen R. Covey...

miklos.szilagyi@businesscoach.hu 

« A remény és a tisztelet gyakorlata… » - Pragmatics of hope  & respect…  Insoo Kim Berg rövid, technikai blabla nélküli definíciója a megoldásközpontú megközelítésre… megérintett… Az idézet egy könyvből származik, amelyet pont tegnapelőtt délután hozott meg a posta, miközben a másnapi megoldásépítő workshopra készültem. « Tales of solutions – A collection of hope-inspiring stories » - Insoo Kim Berg & Yvonne Doolan. 

Gyűjtöm a coaching definícióit… A minap Lisa Bloom mondta a workshopján, hogy amikor megkérdezték tőle, mi a coaching, azt mondta : « Arra nem tudok válaszolni, hogy általában mi a coaching, azt tudom elmondani, nekem mit jelent a coaching » . Ez nagyon erős… kb. azt (is) jelenti, hogy ez a személyes beszélgetésen alapuló támogató megközelítés alapvetően a személyiséggel dolgozik, az meg mindenkinek más, tehát egy folyamat ugyanazzal az ügyféllel 2 coach esetében is különböző, sőt, különböző alkalmakkal mág ugyanazon a coachcsal is lehet különböző… 

Vissza a könyvhöz. Hallottam már a sztorit, de érdekes 1 :1-ben Bergtől olvasni , hogy hogyan « talált rá » a csodakérdés egy kétségbeesett nővel folytatott folyamatban, amikor már őt is kezdte megérinteni a lehetetlenség szele. Egy kérdésére a nő csendesen felnézett és annyit mondott, hogy nem, lát reményt… nem is tudja, miért is van ott… kis szünet után pedig, hogy : « Hacsak nincs egy csodája… ». Erre Berg : « Tegyük fel, hogy megtörtént a csoda… », és « ki volt találva » (vagy inkább megtalálta, felfedezte ?) a csodakérdés… 

A csodakérdésről még annyit, hogy Peter Szabo hívta fel a figyelmet a múlt héten egy Chris Iveson workshopon, hogy a de Shezer féle konstrukcióban a csodakérdés kvázi egy « módszer », vagy még inkább egy « eszköz » (még akkor is így van, ha a megoldásközpontú megközelítés ódzkodik ezek használatától, jó, de akkor a skálázás is mi ?), míg ebben az eredeti, nascens formájában egyszerűen egy kíváló példája – legújabb magyarul megjelent megoldásközpontú könyv, a « Brief coaching, Megoldásközpontú megközelítés » (Chris Iveson, Evan George, Harvey Ratner)  terminológiáját használva – « válogató hallgatásnak », amikor azt az elemét használom fel az ügyfél válaszának, amit a leghasznosabbnak ítélek az ő saját céljának elérése szempontjából. 

Tényleg nagy különbség. Más kérdés, hogy a 80-as évek közepétől (amikor ez az eset megtörtént) rendkívül sokan, rendkívül eredményesen használják ezt a valamit, szerintem nyugodtan nevezzük « eszköznek »… Szeretem azt gondolni, hogy egy ilyen kreatív bunch of peple, mint amilyennek a megoldásközpontú megközelítéssel foglalkozó coachok közösségét megismertem, nem « fél »  semmitől… se a problémától, se attól a pár (igazán korlátozott számú, hiszen nem ezek számítanak igazán) « eszköztől » és nincs « SF police »…  (ez a « nincs SF-police », ez számomra Svea van der Hoorn tavaly Visegrádon a kelet-középeurópai SOL World konferencián megtartott masterclass-ából származik), 

Utóirat (pamflet hangnemben) : Hmmm… mindenem tele van, amikor valaki nagyokos azt mondja nekem,. Miklós olyan jókat írsz, de miért annyit másoktól, könyvekből… No, nem véletlen, hogy ez a paflet-szerűség itt « szalad ki »… itt azután 1 oldalon van néhány ember említve, nézzük (csak azok, akik effektíve szerepelnek, tehát a könyvtársszerzők nélkül…) : Insoo Kim Berg, Lisa Bloom, Peter Szabo, Chris Iveson és Svea van der Hoorn (egy « kakukktojás », Lisa Bloom, a story coach, a többi mind megoldásközpontú…) 

Nos, aki beleolvasott itt-ott ezekbe a bejegyzésekbe, az tudhatja, az illetőnek persze van igaza, mert sokat idézek másoktól… de… 

(1) amit idézek, az már nem a másé, hanem az enyém, értve ?! Jobban kimondta, mit vesződjek vele…. 

(2) tiszteletemet, örömömet és nagyrabecsülésemet fejezem ki, hogy lehetővé tették, hogy ne kelljen vesződni valamivel, amit kb. ugyanúgy gondolok, ezért említem meg őket, meg azért, hogy a mémet terjesszem és felkapják mások is, akiket megérint, 

(3) érdemes észrevenni, hogy mennyiszer NEM írom oda, hogy kitől származik, és az mind eredetien az ENYÉM (vagy legalábbis nem emlékszem, hogy kitől származik…), és ebből sincs kevés… 

Valószínüleg ha kevesebb lenne a saját, akkor kevesebbszer írnám ki azt is, amikor tudom kitől származik… 

A könyvek… az ember szerintem többek között azért ember, mert nemzedékről nemzedékre továbbörökíti a megszerzett tudását (« Óriások vállán álltam… » - mondta állítólag Newton… - hogy az idézetekről szóló pamflet se legyen meg idézetek nélkül… :-))), és ennek még nem találták ki jobb átörökítő formáját, mint a könyv… érdemes lenne így tekinteni rá… persze, minden egyes ember újra élhetne minden egyes dolgot a saját tapasztalatán keresztül, és csak arról írna, amit ő megtapasztalt, az is lehetne érdekes…. Talán… Amúgy csak abba gondoljunk bele, hogy egy adott történelmi korszakról tényleg az egyes ember tud legtöbbet, aki akkor élt ? Úgy értem, az egész korszakról… beleszületik egy szűk szegmensébe, azt látja, ami körülötte van, egy adott kultúrában (szubkultúrában) szocializálódik, tényleg tud valamit is személyes élményeiből, hogy mi történik a világban (és, bocs, nem a politikára gondolok, de az persze, szerves része az egésznek)? 

Na persze az a kérdés érvényesen feltehető, hogy kell-e tudni, hogy mi történik ténylegesen a világban ahhoz, hogy kiegyensúlyozott, boldog életet élhessünk ? Fel lehet tenni, de aki felteszi, azzal sok közös témám nem lesz… kb. ennyi… 

Talán befejezésként : « a remény és a tisztelet gyakorlata »… ha érdekel, ez hogyan működik… 

miklos.szilagyi@businesscoach.hu  

Én: (Írom én a Facebookon): "Aszondja a Hajós, hogy az "avatarom, aki a pénzt keresi nekem..." Like · · Share

Valaki ismerős - 3 hrs · "???" Like

Én: "Nem kell (értsd: nem kötelező...) érteni... nekem tetszik...:-))) - 36 mins · Like

Valaki (ugyanaz) ismerős:  "Nekem is tetszene, ha érteném :-)))"  -  33 mins · Like · 1

Én:  "Olyasmit jelenthet (szerintem, nem volt alkalmam külön megkérdezni, lehet hogy csak belelátom...), hogy distanciálja magát attól a szereptől, amit időnként fel kell vennie, mert ezt kívánja a pénzkereső lehetőség...

Talán más is van így vele, és persze ez nem jó (jönnek a guruk, hogy "légy önmagad", meg "mikor ébredsz fel végre", i tak dalse...), mert ugye, a "flow"-ban kellene dolgozni (élvezni kellene a munkánk minden pillanatát, hogy elfelejtsük az időt, elegánsan azt lehetne mondani, hogy a Kairoszba kell eljutni a Kronosz kemény, unalmas világából, ki kell teljesednünk, meg kell valósítanunk magunkat, csak akarni kell, és a határ a csillagos ég... közben meg persze a legtöbb embernek lószerszám a csillagos ég...)...

Abban a módban, ahogy ő ezt "kiteszi", mintegy megvallja, van valami elegáns és cinikus, lefegyverző és elidegenítő egyszerre, megszólít, mert nem ehhez a beszédhez vagyunk szokva... ahhoz vagyunk szokva, hogy elkezdünk magunknak is hazudni, hogy másoknak már könnyebb legyen hazudni, ne felejtsük el, hogy tegnap mit hazudtunk, így azután edzésben tartjuk magunkat és már akkor is hazudunk, ha csak úgy magunk vagyunk... és akkor van egy pali, aki arcpirítóan kimondja, hogy megjátssza magát időnként, hogy megéljen... talán ilyenek...:-)))" 23 secs · Like

Valaki (egy másik) ismerős: "ez annyira jó, hogy már mindegy is, mit gondolt a Hajós" 17 secs · Unlike · 1

Szerintem itt még nem biztos, hogy vége van, de gondoltam ideteszem (mert én is azt gondolom, amit "Valaki (egy másik) ismerős", hogy "ez annyira jó, hogy már mindegy is, mit gondolt a Hajós...:-)))"

miklos.szilagyi@businesscoach.hu 

Hmmm... Borostyán Félix 20 éves korában elkövetett egy hibát, 32 éves korában még mindig annak  levét issza - amikor egy kupa bor mellett elmeséli Rezeda Kázmérnek, alias Krúdy Gyulának egy faluvégi kis korcsmában… 

És Te hogyan vagy ezzel? Melyik tévedésed/hibád (tévedésed/hibáid) börtönében tengődsz évek óta? Persze… nem tengődsz… megpróbálod a külső történések zajával elnyomni, amikor érzed, hogy jönne az érzet/gondolat a felszínre, gyorsan lefeded… vagy megpróbálod lefedni… Ki-ki mivel próbálja elnyomni, a legalja az alkoholizmus, a drog, de nagyon sokféle módszer van… akár a (túl) szenvedélyes gyűjtögetés… ja… önismeret, beleállás a helyzetbe… skin in the game… 

De ki a fene az a Brostyán Félix?! Hát ez az… el “kell” hozzá olvasni az alábbi Krúdy novella-kivonatot egy novelláskötetből, amire a link elvisz egyébként. 

Csak nehogy úgy járj, mint szegény Félix: “Amíg élek, pedig soká élek. Tán ötszáz évig... Mindig lovakat. Nem lehet segíteni rajtam...” 

El-elolvasom Krúdy egy-egy novelláját, ha úgy hozza kedvem (pláne, ha ilyen “olvasós” a köbön idő van, mint ma – bár nekem mindegy, 365/365, 24/24…:-))). Pár percre elvarázsol és velem tud lenni egész nap... Egy mondatából felismered... valami hihetetlen... talán a magyar „mágikus realizmus” szól belőle... nem tudom, ezt mondja meg a Szegedy-Maszák... engem csak egyszerűen elvarázsol egy pillanatra legalább... loholok a dolgaim után (milyen lenne már, ha a dolgaim rohangálnának utánam...), meg minden és akkor jön (effektíve jön...) ez az ember és mesél... 

Például a  „Férfi meséből”: 

„Fiatal koromban sokat kóboroltam különböző kis városokban, hová céltalanul, terv nélkül, szinte véletlenül érkeztem, anélkül, hogy számot adni tudnék arról, hogy miért utaztam. A vasúti menetrend elrongyosodott a kezemben; szerettem azokat a városokat, ahová déltájban érkezett a vonat és a pályaháztól hosszú sétával lehetett megközelíteni a várost, frissen csapolt sörnek a szenzációja a sörház környékén, végigbandukolni a korzón és ismeretlen nők szemébe nézni, megállani tavasszal nyitott, virágcserepes ablakok alatt, ahol valaki zongorázik, vagy énekel... De kedveltem az alkonyati órát is, késő délután érkezve kis városokba, midőn furcsa mantillokban, fedetlen fővel, vagy vállra vetett kendőben egymáshoz látogatóba járnak  a városka hölgyei, az utcán furcsán kopognak a lépések, halk, különös zenéjű női hangok hallatszanak a homályból, a kis boltokból szinte rejtelmesen jön ki a petróleum-lámpások fénye és valahol már javában kugliznak a pénzügyi hivatalnokok. Szerettem ismeretlen kis fogadókban üldögélni, amely a Vaddisznónak, vagy a Fehérlónak volt címezve, a fogadóssal elbeszélgetni a helybeli dolgokról, meglesni a leereszkedő éjszakát egy régi bástya alól, vagy az elhagyott kis sétatérről, ahol a közelgő ősz illata lengett a falevelek alatt. És hányszor hallgattam idegen, soha nem látott emberek élettörténetét éjjel a váróteremben, vagy álmatlan útban a vasúti kupéban! 

Egyszer egy fiatal férfi mesélte valahol, valamerre, talán egy útszéli fogadóban a következő történetet. 

Még húsz esztendős sem volt, amikor megismerkedett egy nővel, aki tíz évvel idősebb volt nála. Számító, tapasztalt, próbált hölgy volt, aki már egy pár férfiú hantját őrizte; se szép, se kedves, se gazdag. Borostyán (így hívták) őrült módra beleszeretett, amint a tapasztalatlan, jószívű fiatal férfiak beleesnek valamely számító hölgy tenyerébe. A hölgy, mivel a városban már eléggé ismerték, férjhez óhajtott menni. Borostyán minden követ megmozgatott, futott, szaladgált, könyörgött, amíg az engedély megérkezett, hogy a hölgyet nőül veheti szülei akarata ellenére. A hosszú harcban elfáradt, elfásult Borostyán keserűséget érzett magában, amikor elkövetkezett a nap... Sápadt volt, betegnek érezte magát... Milyen szamár, milyen rettenetes szamár vagyok!... 

...egy hét leforgása alatt Borostyán megismerkedett hitvese lelki tulajdonaival, boszorkány anyjával, gonosz tulajdonságokkal, amelyek felforralták vérét, indulatos szó röppent el ajkáról, mire hitvese anyja segítségével kidobta a házból... télikabát, pénz, lelki nyugalom nélkül... 

...Nehezen ment eleinte a dolog, - mondta Borostyán – sokszor sírtam dühömben, keserűségemben... kis korcsmákban üldögéltem... világosan láttam, hogy megcsaltak, mint egy vidéki parasztot a régi kerepesi-úti boltosok.... 

...Sokáig, hónapokig tartott ez az állapot... szakállam nőtt, és az arcom oly fehér volt, mint a kisérteté. Csodálkozom, hogy a rendőrök el nem fogtak éjszakánként... 

...Sok év múlva megtudtam, hogy a nő azt híresztelte el a városban, hogy éjnek idején anyjostól együtt megölni akartam őket. Ma is csodálkozom, hogy nem akadt egyetlen jóravaló férfi sem a városban, aki azt mondta volna, hogy helyesen cselekszem, ha a gyilkosságot elkövetem... 

...Hónapok, évek múltak el?... Lókereskedők jöttek a városkába. Nagycsizmájú hangos, ravasztekintetű férfiak... Felfogadtak, magukkal vittek... lassan-lassan észrevettem, hogy magamon, hogy hangosan beszélek, új csizmára vásik a fogam, éppen úgy barátkozom a korcsmárosokkal, mintha mindig közéjük tartoztam volna... 

...A szerencse kedvezett a vásárokon. Magam is meglepődtem, amikor néhány ezer forint gyűlt össze rövid idő alatt a bugyellárisomban... üzleteken törtem a fejem és bizonyos megelégedéssel nézegettem a csizmám orrát az útszéli fogadókban... 

...A lóvásárnak darab időre vége szakadt... A vonaton jegyet választottam, mintegy megszokásból abba a városba, ahol az asszony lakott... az ördög haragszik rá, asszonyra nem lehet haragudni, mondták a kupecek.... 

-       Magát vártam, Félix. Remélem hozott a vásárról valamit. 

Az észveszejtő mosolygása, a hangja, a válla, a két kis keze  talán szebb volt, mint valaha... szégyenkezve adtam át vagyonkámat... 

-       Köszönöm, - szólt és megsimogatta a fejemet. 

Azóta sem simogatta senki a fejemet, mióta ő simogatott... 

És néhány boldog hét következett ezután. A városban gúnyosan nevetgéltek a nők, a férfiak, mikor vele karonfogva megláttak... 

...Míg egy reggel rám förmedt: 

-       Miért nem viszi már el az ördög? – kérdezte, - Takarodjon ki a házamból... 

...nem tudtam semmit se szólni, csak lehajtott fejjel bandukoltam a városvégi fogadóba, ahol egykor bujdostam... Szerencsére egy hét múlva jöttek a lókereskedők, és útra keltünk lóvásárlás céljából. 

-       Most harminckét éves vagyok. Újra hozzámegyek. Talán tizedszer... Istenem, mi lesz ennek a vége? Különben a kupecnék között sok a hasonló természetű asszony. Másnak is van baja a feleségével.

... 

-       Most már egész életemben lovakat fogok venni és eladni. Amíg élek, pedig soká élek. Tán ötszáz évig... Mindig lovakat. Nem lehet segíteni rajtam...”

Ha csipetnyi kétséged van, hogy esetleg elindultál már (vagy évek óta rajta vagy...) azon az úton,   amire Borostyán Félixet ráállította az élet (és ő hagyta magát...) 20 éves korában, akkor... gondolkozz el... és...

miklos.szilagyi@businesscoach.hu

Ott van a polcomon kb. 6 éve.... time management könyv... ugyan már... elnyűttem már majdnem két Time manager kapcsos naplót, mindent kipróbáltam, amit szoktak, még legjobban a to do lista jön be, persze az is úgy, hogy ilyen szálló lapokra írok, és van egyszerre vagy hat a szobában, különböző dátumokkal... 30 %-ban ha használom őket, Inkább a rövid-távú memóriámra próbálok támaszkodni, ami meg rövid... sok energiát elvisz csak ez... 

Ne nyisd ki a maileket csak 2-szer, max 3-szor egy nap (a netet, tv-t, egyéb distractorokat meg hagyd a fenébe...), minden tételhez lehetőség szerint csak egyszer "nyúlj hozzá", blokkosítsd a napjaidat, priorizálj, stb.

Erre kezembe akad ez a könyv és elkezdem másképp látni a világot. 3 nap alatt kiolvastam... és elővettem a "szattyánbőr", patinás Time manageremet, ami vagy 2 éve porosodik a szekrény tetején, jó dagadtan. Kiürítettem... Van az több is, mint 2 év, találtam benne 2010-es meeting feljegyzéseket, forecastról, budgetről, letűnt, valamikori világomból... Leporoltam, új lapokat fűztem bele, még az is lehet, hogy újra használni fogom...

Ez a könyv nem (csak) a time-managementről szól, áááá... az élet és a munka és a 42 managementjéről (univerzum and everything...). Van ebben minden, alapelvek, amelyek örökek (ja, erről is van egy külön történet, hogy nem hitték el neki...), mission statement... még a végén megszeretem a mission statementeket is... meg a servant leadership... miket írtam erről a LinkedIn groupban... tök jó... 

"Szinte bármilyen szituációra érvényes, hogy ha fejleszted a tudásodat, a képességeidet, és keményen dolgozol a Befolyásolási Körödön belül (lásd Covey a siekres emberek 7 szokásáról szóló könyvét, amúgy egyszerűen arról van szó, hogy azok a dolgok, amelyekre befolyásod van... - SZM), akkor előbb-utóbb megváltoztatod az emberek rólad és munkakörödről kialakult paradigmáját. Ha nincs világos képed arról, hogy mit akarsz csinálni a munkakörödben, és ha nem vagy hajlandó megfizetni a változtatások árát, akkor könnyen elerőtleníted magad, és nem marad más, mint mások okolása és a vádaskodás. A feltöltődésed megtartásának az a kulcsa, hogy mindig tartsd észben, módodban áll megpróbálni megváltoztatni a paradigmát és a helyzetet."

És még egy:

"Stephen (...R. Covey, az egyik szerző, viszonylag sok jó aláfestő történetet is elmesélnek a könyvben, és mindig odaírják, melyik szerző "élte meg"... - SZM): Emlékszem arra, amikor első ízben dolgoztam együtt egy igazi feltöltő vezetővel. Életem addigi tapasztalatai alapján addig úgy gondoltam, hogy a vezetés a "szelíd uralkodás" egy formája - egyfajta jóindulatú tekintélyelvűség. De akkor úgy alakult, hogy új főnököm lett. Ő egyáltalán nem ebben a paradigmában szemlélte a világot. Az ő paradigmája a felhatalmazás (empowerment - SZM) volt. És a vele való első élményem lefegyverzően hatott rám.

Egy komoly vállalati tevékenység vezénylését bízták rám, és számos menedzser lett a beosztottam. Az új főnökkel első ízben akkor kerültem kapcsolatba, amikor felhívott telefonon. Most, hogy visszagondolok rá, látom, hogy a szervezetben megvolt a nyer-nyer minden eleme - a kívánt eredmények, az iránymutatók, a források, a felelősség és a következmények -, noha akkor ezek még nem voltak leírva, vagy tételesen megfogalmazva. 

Azt mondta nekem a főnök: 

- Stephen, én a szerepemet úgy tekintem, hogy célom a segítségnyújtás, tehát azt szeretném, ha ilyenként fogadnál el, és mindig mondd meg nekem, miben lehetek a segítségedre.

Azt gondoltam magamban: 'Hát igen, ez nagyon jól hangzik, de hát most építi ki a vezetési rendszerét, biztos akar lenni benne, hogy a dolgok rendben fognak menni, és be tud avatkozni, ha valami rosszul működik.' Másokat is mindig magunkból kiindulva ítélünk meg, ezért gondoltam így. Tehát amikor hallgattam, a hallottakat a saját észjárásom szerint értelmeztem, mert nem ismertem az ő paradigmáját.

- Komolyan gondolom, Stephen - mondta - Szeretnélek megnézni munka közben, de most talán nem a legalkalmasabb az idő. Biztos sok a dolgod, és most nem érsz rá, hogy segíthessek. Majd szólsz.

'Azt hiszem, komolyan mondja. Tényleg segítségül hívhatom, ha kell. Ez nem egy szőrözgető ellenőr típusú ember. Valóban segítő akar lenni.' - gondoltam.

- Esetleg mondhatnék néhány szót magamról és a tapasztalataimról, és ebből ötleteket meríthetsz, hogy miképpen tudnék a segítségedre lenni - mondta.

Kiderült, hogy huszonöt évvel több gyakorlata volt, mint nekem. Nagy tudásanyaggal rendelkezett, és rendkívül bölcs volt. De tényleg rengeteg dolgom akadt éppen, és azt feleltem:

- Talán máskor jobb volna.

Tehát elhalasztottuk.

Néhány héttel később megkértem, hogy látogasson meg. Ugyanúgy viselkedett. A repülőtéren találkoztunk. Megkérdeztem, mit szeretne megnézni. Ám így válaszolt:

- Azért jöttem, hogy segítsek. Legyen az a program, amit te helyénvalónak tartasz.

Így hát elvittem egy megbeszélésre, és azt mondtam neki:

- A segítségemre lenne, ha támogatna most az álláspontom keresztülvitelében.

Megtette. Kértem tőle mást is, szintén megtette. MInden alkalommal odafordult hozzám:

- Még valamit? (a "What else?... - de szép... - SZM)

Nos, kezdtem azt érezni: 'Itt én viselem a felelősséget. Ő azért van itt, hogy segítsen.' És nagyon nyitottá váltam felé. Valahányszor egy megbeszélésen az általam megszokott módon elintéztem a dolgokat, utána mindig felhívtam, és megkérdeztem:

- Mi a véleményed arról, ahogyan elintéztem? Egybevág a tapasztalataiddal?

- Nos, Stephen - válaszolta  - utánanézhetnél, hogyan intézték el ugyanezt egy másik osztályon. Vagy megfontolhatod ezt és ezt a másik lehetőséget.

Soha nem mondta meg, konkrétan mit tegyek. Mindig megerősítette, hogy én viselem a felelősséget, nekem kell a döntéseket meghoznom, de mindig mondott példákat, amiket végiggondolhattam.

Tehát az történt, hogy az én lelkiismeretem lett a domináns erő, nem ez az ember. Neki más volt a felelősségi területe. Ő hagyta, hogy más dolgokkal foglalkozzam, ám a lelkiismeretem nem. Az mindig ott volt velem.

Átérezte a felelősságet! Azt tettem, hogy folyton segítségül hívtam a bölcsességét és a tapasztaltságát, amit ő nem is tagadott meg tőlem. De azt soha nem mondta meg konkrétan, hogy mit tegyek. Mindig azt mondta: 'Mérlegeld ezt és azt a lehetőséget', vagy 'Gondoltál már erre a lehetőségre?'.

Mindez annyira meghatározóvá tette számomra a lelkiismeretemet, mint amilyennek még soha nem éreztem.

Nem sokkal utána egy másik főnökkel dolgoztam, aki szintén nagyon jó ember volt, de folyton beleszólt mindenbe. És végül azon kaptam magam, hogy milyen könnyű  is egyszerűen csak azt tenni, amit ő mond. De ez nem adott teret a kreativitásnak és a tanulásnak. Teljesen kiábrándultam. Már a munkán kívül találtam meg a kielégülést, nem pedig a munkámban. Ennek az embernek a környezetében mindenki ezt érezte. Ezt tette velünk a vezetési stílusa. 

Az ilyen élmények világították meg számomra, hogy mi a különbség a felhatalmazás és a szőrszálhasogató felügyelet között..."

Már ebből a könyvben mindössze 2 oldalas kis történetből rengeteget lehet tanulni. Vezetőnek, aki coaching szemléletűvé akar válni, de akár coachoknak, mentoroknak is... szép történet...

miklos.szilagyi@businesscoach.hu

Már nem tudom, melyik lean, vagy kaizen könyvben olvastam (talán a Toyota Katá-ban), hogy miben különbözik egy "nyugati" kultúrában egy gyárbejárási felmérés (egy hibafeltáró értekezlet, vagy akármilyen komplex témákat/problémákat kezelő izé) és egy gemba, vagy kaizen (ezek madártávlatból ugyanazok (illetve ezek már magukban foglalják a fejlesztés gondolatát is, mégpedig a "folyamatos fejlesztés"-ét), mint az előzőek, csak japánul... Ahogy a jogászoknak, orvosoknak egy csomó mindent meg kell tanulni latin kifejezéssel is, aki leanre adja a fejét, az japán-tanulásba is kezd...).

Szóval, az úgynevezett "nyugati" kultúrkörben (amiben állítólag mi is élünk, bár a kis piros pont óta ebben már nem vagyok annyira biztos...) ilyenkor egy ún. listát (hiba/feladatlistát) készítenek, azt kiosztják felelősökre és határidőket adnak neki, a felelősök szétszélednek és mindenki hozzáfog a maga kis feladatához, szeletéhez és ha minden jól megy, a legjobb tudása szerint a feladatot végrehajtja, a hibát kijavítja, vagy a fejlesztési lépést megteszi, azután megint lesz egy menetrendszerű megbeszélés, ahol kiértékelik, mit csináltak, annak alapján készítenek egy újabb listát, felelősök, határidők, és kezdődik az újabb ciklus.

Ezzel egy - alapvető - baj van: a lista elemei általában erősen összefüggenek, amit az egyikkel valaki valamit csinál, az ki fog hatni a másikakra is, amelyeket párhuzamosan ugyancsak éppen - a listán kiadott feledatkiosztás szerint - valamilyen változást hajtanak végre, ami megint vissza fog hatni az elsőre és amúgy az összes többire is, amellyel egy rendszert alkotnak. Egyszerre össze-vissza változtatják a dolgokat, soha nem lehet pontosan tudni, hogy a következő meetingen értékelt állapot egész pontosan minek alapján alakult ki, mennyi a változtatásból a konkrét direkt közbeavatkozás eredménye és mennyi a többi, közvetett változtatás - nem szándékolt és alkalmasint figyelembe se vett - mellékhatásainak az eredménye. 

Mi ezzel szemben a PDCA ciklusos fejlesztésnek a lényege? Egyáltalán, mi az a PDCA? Miközben Japánból jön, egy amerikai, Deming ötlete a tervezz (P) - csináld (D) - ellenőrizd (C) - módosítsd (A) ciklusa. A lényeg az, hogy kitűznek egy általánosabb, hosszú távú célt, és azt középtávú célokra ("target condition" - célfeltétel) bontják. Ezek a célfeltételek viszonylag függetlenek, mondjuk a hosszú távú cél egyes egységekre lebontott célfeltételeit jelentik. Azután minden egyes egység a saját rövid-távú célfeltételét további feladatokra bontja és beindítja a PDCA-"kereket". 

A P-tervezés (Planning) fázisban meghatároznak egy adott részfeladatot/akciót, és azt, hogy ennek végrehajtásától milyen eredményt várnak. Használják erre például a zseblámpa analógiát. A zseblámpa fénye valameddig elér, de nem ér el az egységre megállapított rövidtávú célig, nem látni pontosan az egész hozzá vezető utat, ezért kell kisebb feladatokra bontani, pontosan olyanokra, amelyek a "zseblámpánk" fényében beláthatóak valamennyire. Mindjárt ki fog derülni, hogy  PFCA-ciklusban van egy trial-error (próba-szerencse) elem is, ezért általában bár belátható, de nem mindig teljesen pontosan előrelátható eredményű feladatról van szó ebben a folyamatmodellben.

A D - csináld (Do) fázisban az egység végrehajtja a feladatot és a C - ellenőrizd (Check) fázisban az eredményt összevetik az előrejelzett eredménnyel.

Ennek az összevetésnek alapján az A - cselekedj, módosíts (Act vagy Adjust) fázisban azt, ami sikerült az előrejelzésből, beépítik ("sztenderdizálják"), ami nem, annak megfelelően módosítják a tervezés alapját (P) és indul újra a ciklus.

Tehát egy rész-feladat elvégzése nem feltétlenül egy PDCA-ciklusban hajtódik végre. Amennyiben egy részfeladat végrehajtása kielégítően megtörtént, elő lehet venni az egység célfeltételének eléréséhez szükséges következő részfeladatot. És ha az utolsó részfeladat kielégítő elvégzésével az egység célfeltételét elérték (az utolsó PDCA-ciklus után), egy rövid értékelés és ünneplés után - a folyamatos fejlesztés, a "kaizen" éretelmében - lehet kitűzni a nagyobb egység, a cég távlati célfeltételével harmonizáló, a konkrét egységre megállapítandó újabb célfeltételt. És így tovább...

Hol van itt az a híres különbség a lista és a kaizen módszer között? Abban, hogy a kaizen szerint egyszerre egy dolgot változtatnak csak meg (PDCA-ciklus...) és annak eredményét alaposan kielemzik és az új, módosított alapról indul a következő PDCA-ciklus... Itt is van lista: az egység célfeltételeinek eléréshez szükséges feladatok lineáris (1,2,3,4...) listája... de, nem esnek neki egyszerre, mint...  hanem szép akkurátusan egyszerre csak eggyel foglalkoznak és ezzel elérik, hogy a lista következő feladatainál már fel lehessen használni az előző fejlesztések hatásait is a tervezésnél... Nos, ennyi...

Ez egyébként, jelzem, egy magasabb, majdnem mondom,  "filozófiai" szinten is megáll (kár, hogy ettől a szótól mindenki, mint ördög a tömjénfüsttől, fél...)... Otto Scharmer U-elméletéhez szerintem ezen a kerülő (?) úton is el lehet jutni... vagy ha azt mondja valaki, heurisztikus megközelítés, mennyire beszél más dologról? És a megoldásközpontú megközelítés "következő kis lépése", az kutyafüle?

Vissza  a földre... érdemes, hasznos ennek az elvnek a mélyebb megértése... vannak céljaink, és ha rendesen emberesek, a kis "zseblámpánk" kizárt, hogy bevilágítsa az egész utat. Valamennyit meg bevilágít, illetve, van egy homályos zóna, amit ha akarom, bevilágít, ha akarom nem... homályos... valahová oda érdemes belőni a részcélt, ami legjobb tudomásunk szerint a nagy cél felé vihet. Azután megtervezni az akciót, és végrehajtani... vagy eltaláltunk valamit, vagy nem, vagy csak részben... lehet a célzást pontosítani, és újrakezdeni a tervezést... azután, ha már jobban belelátunka  a homályos részbe, akkor menjünk előre, egészen a széléig... és újra kapcsoljuk be a zseblámpánkat. ...és így tovább...

miklos.szilagyi@businesscoach.hu